TIZENHÉT

Háború a porban

Magneric halált köpő rohamágyúval dübörgött előre a Dzelenic IV reszelős porában. Az orkok tengere horizont egyik végétől a másikig hullámzott. Odafentről azonban még több igyekezett a felszín felé tessék-lássék összeeszkábált leszállójárművekben, amelyek alig voltak többek egybehegesztett roncsoknál, és melyek a becsapódást követően gyakorlatilag azonnal darabjaikra hullottak. Bendőjükből gyakran csak megcsonkított xenó tetemek gördültek elő, de rengetegszer bukkantak fel orkok is a cafrangokra szakadt törmelékhalmok közül, akik rohanvást vetették magukat a harcba, miközben kézifegyvereikből vígan lődöztek a levegőbe. Magneric közömbösen lőtte őket halomra, miközben tekintete az egyik dűne mögött gubbasztó, alacsony épületromra ragadt, ahol a Vasharcosok megvetették a lábukat. A torkolattüzek fényéből ítélve Kalkator még nem halt meg.

A Magneric szeme előtt lebegő számláló narancsszínre váltott, ahogy a rohamgépágyúja lőszerkészlete fél tár alá apadt. A dreadnought agyához csak egy rossz minőségű, vízszintes vonalaktól szennyezett, szemcsés, szürkés színű pictkép jutott el a külvilágból. A látóterében a fontosabb célpontokra mutató célkeresztek ugráltak, adatfolyamok cikáztak és különböző számadatok táncoltak, de ahhoz még így is épp eleget látott, hogy öljön.

Testének megtört, húsból és vérből álló maradványa a gépszívét alkotó szarkofág mélyén úszott. Tompán érzékelte is a hús valóságát, a sebek fájdalmát és a végtagok hiányát. De mindez nem zavarta. Mások, akik szintén abban az egyedülálló kegyben részesültek, hogy testüket egy szarkofágba ágyazták, gyakorta beszéltek róla, hogy eltávolodnak, vagy épp majdhogynem teljesen elszakadnak az élők világától, és hogy időről időre olyan fáradtság lesz úrrá rajtuk, amit egyre nehezebb leküzdeni. Magneric azonban semmi ilyesmit nem tapasztalt. A saját testének, elméje kiterjesztésének érezte a fémbehemótot, amelynek mélyén ragadt. Nem volt hajlandó elszunnyadni, akár a többiek, és megőrizte a rangját és a nevét is, mert őt, Magnericet a gyűlölet vezérelte. Haragjának, e forróságában és vadságában tiszta érzelemnek pedig nem más volt a forrása, mint Kalkator. Magneric azért élt, hogy lássa Kalkatort meghalni.

– Kalkator! Kalkator! Eljövök érted, és véget vetek a szánalmas életednek! – Az energiakarmai közé kapott egy orkot, és szétpasszírozta, majd a társai közé vágta a maradványokat. A hús-vér lövedék letarolta a zöldbőrűek első sorát. A marsall ezek után kíméletlenül ledarálta azokat, akik újból talpra kecmeregtek. A háta mögött Aladucos üvöltve kántálta a Császárhoz szóló imákat, hogy még látványosabb erőszakra sarkallja az övéiket. A Fekete Templomosok ágyúnaszádjai eközben halálos táncot jártak a fejük felett keringő ork vadászokkal. Három ellenséges gépből mostanra csak füstölgő roncsok maradtak az előrenyomuló xenók hordáinak mélyén. Magneric saját gépei közül is több már fekete füstöt eregetett, de ez most mit sem számított. Nem volt más irány, csak az előre, nem létezett más feladat, mint a Császár ellenségeinek lemészárlása, a hadjárat folytatása, hogy végül visszahódítsák a galaxist az emberiség nevében!

Magneric számára csak a halál számított.

Hadd próbálja álomba ringatni Baldon, és hadd feddje meg Ralstan, amiért nem vonul el karbantartó pihenőre. Majd álomra hajtja a fejét, ha a Kalkator jelentette szégyenfoltot lemosták a galaxis térképéről.

– Előre, testvérek, a Császár nevében! Végezzetek ezekkel az állatokkal, és vágjatok utat azokhoz, akik elárultak a Terra Urát! Áradjon szét bennetek az Ő szent haragja! Öljétek meg az orkokat, hogy lesújthassunk a hitszegőkre! Öntözze a vérük a homokot, hogy aztán továbbállhassunk hódítani, hódítani és még többet hódítani a Császár nevében!

Magneric előrelendült, és elkaszálta az útjába kerülőket, míg a sokaság először fogyni kezdett, végül teljesen eltisztult előle. A harcoló felek immár a háta mögött folytatták a küzdelmet. Lelőtte azt a néhány zöldbőrűt, aki még közte és a dűne között őgyelgett, miközben a girostabilizátorai vinnyogva próbálták egyenesen tartani jelentékeny tömegét a folyós homokban. Végül felhágott a domb tetejére, és onnan tekintett le a Vasharcosok által választott romra.

Az épület eredeti méreteit immár lehetetlennek tűnt megállapítani. A felső szintet elsöpörte a kataklizma, amely pontot tett a világ történetének végére, nem maradt más utána, csak az ég felé meredező betonvasak erdeje. Az épület körül kavargó szél által kivájt meredélyen gubbasztó ház három emelete maradt nagyjából épen, melyek közül a legalsót félig elfoglalta magának a sivatag. A homlokzatról csak néhány ablak és mindössze egyetlen ajtó nyílt. Talán épp a nyílások hiánya miatt állhatott részben épen, miközben a többi romból alig maradt több lekerekített kőhalmoknál. A magányos bejárat épp Magneric felé nézett, és szinte a szemöldökfáig eltemette a homok. A marsall elégedetten dübörgött előre. Az árulók utolsó Mennykősólyma nagyjából negyed kilométernyire innen zuhant le, érkezése nyomán pedig széttört kődarabok pattantak a magasba a szélfútta homokszőnyeg alól. A roncs még most is fekete füstöt eregetett magából. A Vasharcosok innen már nem menekülhetnek tovább.

A fémen csillanó nap elárulta Magnericnek, hogy a célpontjai bevették magukat az épületbe. A Vasharcosok sem tétlenkedtek; szükségszerű erősségüket már most háromsornyi ork tetemből álló gyűrű vette körbe, a dögökből szivárgó vér pedig feketére festette a homokot. Senki sem juthatott húsz méternél közelebb az árulók állásaihoz. A szögletes élekből álló épületet némileg oldalra rogyasztották a pusztító fegyverek okozta utólagos tektonikus mozgások, a permatonhomlokzat felszínét pedig simára koptatták a kegyetlenül tomboló szelek. A falakat mindenfelé repedések éktelenítették. Mégis, hiába szenvedett komoly veszteségeket Kalkator nagykompániája, ők még ebből a romhalmazból is képesek voltak tartható erősségget formálni, és látszott, hogy messze nem győzték még le őket.

Magneric megtorpant, és egy percig ízlelgette a pillanatot, mielőtt szétzúzná az ellenfeleit. A háta mögött megtört az orkok vonyítása, és a fegyverropogás is elhalkult. Őrmesterei, káplánja és a kasztellánja is mind ugyanazt a tényt voxolták felé: a zöldbőrűek visszavonulót fújtak.

A dreadnought-marsall kacagva lendült előre, léptei nyomán homokgejzírek spricceltek a magasba, majd végül megtorpant a homokdűne épület felé eső lejtőjén.

– Kalkator! – harsogta. – Kalkator! Gyere csak elő! Csapdába estél! Az orkok megtörve menekülnek, itt az ideje, hogy szembenézz az ítélettel! Nincs hová menekülnöd többé. Mássz elő az odúdból, és ne állatként, hanem nemes harcosként nézz szembe velem! Akként a harcosként, aki egykor voltál! Könyörögj kegyelemért, gyónd meg a bűneidet, amelyeket a Császár ellen követtél el, és én gyors halállal oldozlak fel a kihágásaid terhe alól!

Csend. Magneric voxa halkan kattant.

– Nagyuram – csendült fel a szarkofág mélyén Ralstan hangja. – Az orkokat szétzavartuk, de Ericus jelentései szerint sokan, sőt rengetegen tartanak most is a felszín felé. Az Obszidián Égbolt képtelen harcba bocsátkozni a Palimodesszel, és immár minden irányból szorongatják az ork gépek, ráadásul a xenók erősítése is úton van. Rendezd el gyorsan ezt az ügyet. El kell hagynunk ezt a bolygót!

A marsall válaszul elégedetlen morranást hallatott a voxhangszóróin keresztül.

– Kalkator! Felelj!

Ezúttal választ is kapott. Érces hang harsant az épület mélyéről.

– Magneric! Biztosan nagyon nagyra tartasz, ha ezer és egy éven át üldözöl egészen az Ullanor óta látott legnagyobb ork WAAAAGH! karmai közé is.

– Kalkator! – dübörögte a dreadnought, miközben a bal karjára szerelt hatalmas rohamágyú a magasba emelkedett. A csövek felpörögtek, majd leálltak. Magneric célrendszere végigszáguldott az épület homlokzata előtt, és zölddel jelölte ki a Vasharcosokat. A vezérüket nem látta köztük.

– Jól festesz. A vas kívül jól áll neked.

– Leperegnek rólam a sértéseid! – kiáltotta Magneric. – Gyere elő, hogy végezhessek veled!

A dűnén eközben felsorakoztak a Fekete Templomosok, majd fél térdre ereszkedve fedezékbe húzódtak a homokgerinc mögött. Ralstan parancsot adott néhány testvérének, hogy indítsanak átkaroló hadműveletet jobbra és balra az épület körül. Mindenki tiszteletteljes csendben végezte a dolgát. Kalkator és Magneric is az Eretnekség háborújának veteránja volt. Szavaikban ott visszhangzott a régmúlt idők legszörnyűbb konfliktusának emléke.

– Tárgyalni hívlak! – kiáltott ki Kalkator.

– Nem hívsz sehová! – üvöltötte Magneric. – A halál kegyelmét hoztam el neked, nem akarok beszélgetni.

– Hadd fogalmazzak másként – felelte Kalkator. – E pillanatban három lézerágyú mered a szarkofágodra. Ha megtagadod tőlem a tárgyalás lehetőségét, vagy igent mondasz és lelősz, amint kilépek, parancsot adok, az embereim pedig hamuvá égetik azt a szerencsétlen hústömböt, ami még megmaradt belőled annak a gépnek a mélyén.

Csend ereszkedett a sivatagra. Közeledett az éjszaka. A süllyedő, sárga ködfátyol mögött rejtőző napkorong elnyújtotta Magneric testének árnyékát, míg a félhomály groteszk méreteket öltve körbefolyta Kalkator kompániájának erősségét.

– Az auspexeink egy újabb hatalmas ork sereget észlelnek, útban ide – jelentette ki Kalkator. – Több ezren vannak, ti viszont csak huszonheten. Nem tartóztathatjátok fel őket. Nekem bőven elég az is, hogy hátradőlök, és végignézem, ahogy mindannyiótokat lemészárolnak. De létezik egy másik út is.

– Igaza van, nagyuram – szólt közbe Ralstan. – Ericus jelentései is megerősítik, hogy az idegenek komoly erőket hajóztak ki nyugatra innen. Mi a parancsod?

– Hallod már őket? – tódította Kalkator.

– Nagyuram! – sziszegte Ralstan.

– Legyen hát! Tárgyaljunk! – dühöngött Magneric.

– Esküdj a becsületedre, hogy nem ártasz nekem! – követelte a Vasharcosok vezére.

– Köt, hogy elfogadtam a fegyverszünetet. Nincs szükség eskütételre – magyarázta türelmetlenül a dreadnought-marsall.

– Akkor sem elégszem meg kevesebbel. Mondd ki a szavakat.

– Szavamat adom – jelentette ki büszkén Magneric.

Kalkator ekkor felbukkant az épület tetejénél, és előjött rejtekhelyéről.

– Beszéljünk hát.

A Vasharcos évszázadok óta először szemtől szemben állt Magnerickel. Caesax és az osztaga a hadkovács mögött sorakozott fel, a hideg szél pedig türelmetlenül játszott a nagykompánia lobogójának selymével. A Templomos körül sekély félkörben álltak a kardtestvérek, míg Ralstan ura oldalán találta meg a helyét. A fekete és vasszürke sisakok szemlencséi mögül gyűlölet sugárzott.

Kalkator egy percnyi töprengés után felnyúlt, és levette a sisakját, hogy saját szemével nézhessen szembe a dreadnoughttal.

– Jó újra látni téged, Magneric.

A marsall vörösen derengő lőrése rezzenéstelenül viszonozta a másik pillantását. A szarkofág mélyén a sensorium rendszere rőten emelte ki Kalkator gyenge pontjait, és visítva követelte, hogy a Templomos pusztítsa el az árulót.

– Ne akarj a múltbéli kapcsolatunkra játszani! – acsargott, amit voxhangszórói embertelen, gépi morgásként tolmácsoltak.

– A háború ellentétes oldalán találtuk magunkat – mondta Kalkator halkan. – Nem látom, hogy ettől miért szakadt volna meg a barátságunk.

– Eldobtál magadtól mindent, amiért harcoltunk! Elárultad az Impériumot, hogy az univerzum Sötét Hatalmainak szálláscsinálója légy! Pusztulást hoztál az emberiségre!

Kalkator ajkai dühödt fintorra húzódtak.

– Tényleg elárultuk a Császárt, már ha lehet annak nevezni azt, hogy elfordultunk egy olyan úrtól, aki hazug szavakkal próbálta elfedni előlünk az igazságot, és felelőtlenül bánt a légiónkkal. Hívhatod árulásnak, hogy megszabadítottuk a zsarnokság láncaitól az emberiséget, és ezzel lehetőséget adtunk az erőseknek, hogy felemelkedjenek, és megmutattuk a hatalmat, amely mindenki számára elérhető, nem csak azoknak az önjelölt védelmezőknek, akik féligazságok és a brutális elnyomás mögé bújnak.

– Ti vagytok az elnyomók – vágott vissza Magneric. – A szavaid hamisak.

– Egy nap a legalantasabb szolgáink előtt is megnyílhat a lehetőség, hogy csatlakozzanak a légiónkhoz. És amikor a testük befogadja a vasunkat, erőssé válnak, szívükben pedig szétárad a bizonyosság, hogy a legőszintébb urat, saját magukat szolgálják. Te vagy az, aki súlyos tévedésben leledzel, drága Magneric. Te, a Birodalmi Ököl testvéreid és az a hencegő atyátok. Vakok vagytok az igazságra.

– Már nem Birodalmi Ököl vagyok – válaszolta a marsall.

– Hanem egy a Fekete Templomosok közül, akinek felnyitották a szemét a legvégső igazságra. Az Öreg Éj hatalmai megvezettek és meggyalázták a lelked, Kalkator.

– És mondd csak, mi ez az újdonat igazság? – kérdezett vissza a hadkovács, miközben a dreadnought szarkofágjáról himbálózó relikviákra és a burkolatlemezeire vésett- szövegek felé mutatott.

– Odaadás az egyetlen ember felé, aki megóvhat minket a hipertér poklától. Így volt ez mindig.

– Én azt mondom, hogy te tévedsz – intett Kalkator. – Te pedig azt, hogy én. Állhatunk itt egész nap, és vitatkozhatunk azon, hogy kinek van igaza, miközben az orkok lerohannak és cafatokra szabdalnak mindannyiunkat. Egyezzünk ki abban, hogy mindketten az emberiség túlélését kívánjuk, csak az eszközeink mások.

– Te nem szolgálsz mást, csak önmagadat. Gonosz vagy. A Császár viszont valós megváltást kínál az emberiségnek.

– Legyen, ahogy mondod, ettől függetlenül nem hiszem, hogy az orkok olyan türelemmel hallgatják majd az érvelésedet, mint én.

– Nem fogok újból az oldaladon harcolni, Kalkator.

– Csak nem szégyelled magad, Magneric? – kérdezte a Vasharcos. – Ezért üldözöl engem minden mást félredobva?

Emlékszem azokra az időkre, amikor a kettőnk közti barátságot mindenki példaként emlegette, arra, hogyan képesek a légióink félretenni az ellentéteiket, hogy a közös célért harcoljanak.

– Te voltál az, aki elárulta ezt a barátságot és a bizalmamat.

– Én is elmondhatnám ugyanezt. Egykor együtt küzdöttünk, Magneric, és most újra ezt kell tennünk. A többi lehetőség nem túl kecsegtető. Megölhetjük egymást, vagy hagyhatjuk, hogy az orkok tegyék meg nekünk ezt a szívességet. Együtt van esélyünk. Közösen elhagyhatjuk ezt az átkozott világot.

– Néhány órával ezelőtt valóban eliszkolhattál volna. De az orkok most már uralják a légteret is. Nincs elég légi támogatásod egy kitöréshez – gúnyolódott Magneric. – Az ágyúnaszádjaid sosem érnének talajt, hogy kivonjanak innen.

– A légi fedezet az együttműködés ára – tárta szét a kezét Kalkator. – Együtt harcolunk, és együtt is megyünk el innen. Engeded, hogy elhagyjuk a rendszert, aztán ha akarod, folytathatod ezt a teljesen értelmetlen hajtóvadászatot utánam újabb ezer évig.

Ralstan privát csatornát nyitott a dreadnought felé.

– Bármennyire is gyűlölöm beismerni, de a hadkovács mond valamit. Közösen kétszer annyian vagyunk. Százötven űrgárdistának van esélye az orkok ellen.

– Nincs joguk többé Legiones Astartesnek nevezni magukat! – üvöltötte Magneric, hogy mindenki hallja, miközben egyik lábáról a másikra állt. – Árulók és hitszegők az utolsó szálig!

– Űrgárdisták vagyunk, Magneric – válaszolta csendesen Kalkator. – Tagadhatod, ha akarod, de bírunk mindazokkal az ajándékokkal, amelyekkel a te testvéreid. Össze kell fognunk, vagy mind itt veszünk.

– Soha!

– Gondolj bele, mennyi jót tehetsz, ha folytathatod az ostoba kis hadjárataidat. Viszont hány xenó marad életben, ha ma itt elesel, hány idegenek dúlta világ kiált majd fel fájdalmában, te pedig nem leszel ott, hogy válaszolj? Egyikünk sem akarja az emberiség pusztulását. Az ellenségünk ma közös. Nyiss csatornát az Obszidián Égbolt felé, tájékoztasd őket az egyezségünkről, cserébe én is megteszem ugyanezt a Palimodesszel. Ha nem fognak össze, a te gépeid sem érik el a felszínt. Ne légy ostoba, Magneric. Emlékezz vissza közös múltunkra, hányszor volt igazam akkor. Most is így van.

A percek hosszúra nyúltak, de válasz nem érkezett. Az űrgárdisták két vonala némán nézett farkasszemet egymással.

Kalkator végül megrázta a fejét, és visszavette a sisakját.

– Nagy hibát követsz el. Visszatérek a harcosaimhoz, és...

– Várj! – szólt halkan Magneric, amit az ódon voxhangszórók csak jelentős torzítással, recsegve tudtak közvetíteni. – Vonakodva bár, de beleegyezem. Még egyszer utoljára vállt vállnak vetve fogunk harcolni. Figyelmezzetek rám, Templomosok! – Körbefordult, hogy minden testvére jól láthassa. – Káptalanunk egyik tagja sem emelhet kezet a Vasharcosokra, amíg a tűzszünet ideje le nem jár, egyezségünket pedig a szélbe szórjuk. Én, Magneric, a Kalkator-hadjárat marsallja esküszöm erre. Ralstan, adj parancsot Ericusnak, hogy támogassa a Palimodest, és lássa el őket egy körülbelüli időponttal a kivonásra.

Ezután lehajolt, szemrése pedig szinte fényleni látszott a halódó napfényben.

– Együtt hagyjuk el ezt a világot, Kalkator, vagy sehogy. Meg se próbálj elárulni.

– Szavamat adom rá, hogy megfelelek egyezségünk betűjének – emelte fel a kezét Kalkator. – Mindenekelőtt a régi barátságunk miatt. Most pedig gyertek! Csatlakozzatok hozzánk az erősségben. Van mire felkészülnünk.