HUSZONEGY

Három út

Kubik a kihallgatás vége felé ért oda a diagnosztagyülekezet templomába. A csuklójánál és lábánál zárt bilincsekkel a plafonhoz erősített halott orgyilkos egy mélyen a föld alatt húzódó teremben csüngött. A testén éktelenkedő lyukak a húsából kiszerelt beültetésekről árulkodtak. A fejét csúcsos sisak borította, amelyből mindenfelé lekerekített hegyű tüskék meredeztek, amelyekhez ezüstszín kábelek csatlakoztak.

Egy magányos vallatógenetor állt a gépek mellett, és szondázta az életét vesztett orgyilkos elméjét néhány, a kezük helyén csöveket viselő szervitor társaságában, akiknek minden feladata kimerült abban, hogy a két hatalmas tábori modulátor mágneses mezejét állítgassák.

– Áh, legfőbb fabrikátor, épp a katarzisra ért ide. A legtöbb információ, amelyet kinyertem, már átfutott a memóriaelemzőkön. Hamarosan kész lesz a kivonat. Kérem, csatlakozzon hozzám, ahogy befejezem a kihallgatást.

A genetor meglehetősen undorító lény benyomását keltette; inas törzse keskeny, pálcikaszerű végtagokon egyensúlyozott, hangja pedig vékony volt, ám lelkesedés áradt belőle. Ez a férfi láthatóan élvezte visszataszító munkáját.

– Egy pillanat, és máris meglesz az információ, amelyre vágyik – mondta, majd visszatért a sustorgó gépezeteihez.

Kubik egy elválasztófal mögé húzódott, nehogy a saját elektromágneses mezeje megsemmisítse a nő agyából kivont emlékeket. Azonban nem kellett sokáig ott álldogálnia. A gépek elhallgattak, a sisak pedig egy nedves reccsenéssel elvált az orgyilkos fejétől. A tarkójából tekergőző, koponyaűri folyadéktól csöpögő zsinórok szakadtak ki, a holttest pedig megremegett.

– Megvan az összes nyers adat – közölte a vallatógenetor. – Beletelik egy kis időbe, amíg olyan kóddá alakítom, amelyet a kogitátoraim képesek befogadni, és ebből kifolyólag képpé és hanggá alakítani... – A férfi szép lassan belefeledkezett a munkájába, és elhallgatott. Kubik tizenkét percen át várt.

– Parancsoljon. Meg is van.

– Mutassa – utasította a legfőbb fabrikátor.

– Figyelmeztetnem kell, hogy a képminőség igen hitvány lesz – szabadkozott a genetor. – A nő ugyan frissen került ide, de az információt a módosítatlan elméből a legnehezebb kinyerni. A képszerkesztő magokból pedig a legegyszerűbb, de még egy alapvető intelligencia-központ is képes felfedni az emberi elme összes titkát. Itt nem dolgozhattunk mással, csak a biológiai kábelezéssel.

A genetor három fémujjból álló kezével meghúzott egy kart, mire a szemközti falon életre kelt egy ellipszis alakú kijelző.

– Íme, ez itt a legfrissebb emlék, amit ki tudtam nyerni, és szerintem a legfontosabb is. Az egész életén végigmenni hosszadalmas folyamat lenne, a halála előtti utolsó pár emléket is ideértve. De úgy vélem, ez a hasznára lesz, ó, alfák alfája.

Kubik rá sem hederített a genetor tirádájára, inkább minden idegszálával a látszólag értelmetlenül sorjázó képeket figyelte. Egy nála csekélyebb elme képtelen lett volna bármit is kibogozni belőlük, az övé azonban mindent rögzített, és szép lassan használható sorrendbe rendezte őket. Egy néhány nappal ezelőtti emléket nézett, egy orgyilkos sejt gyülekezőjét. Az olympiai leszállópályák egyik távoli sarkában álltak, egy automata szállítóhajó rakodórámpájának árnyékában. Hogy pontosan hol, azt még ő sem tudta volna megmondani. Öten voltak. A halott lány, három másik szabadon, és még egy egy fagyasztóegységben. Kubik szinte fortyogott a dühtől, hogy hatalmának székhelyéhez ily közel ilyen könnyedén mozoghatnak az ő tudta nélkül. A képek időről időre ugráltak, egy-egy pillanat kimaradt, ahogy a tökéletlen emberi memória megőrizte magában a jelenetet.

Négy orgyilkos járt tehát még szabadon. Egy sejtben ritkán szolgáltak egyszerre öten. Kubik már évszázadok óta a Senatorumban ült, és nem egy magas szintű gyilkosság engedélyezési eljárásában vett részt. Egy magányos orgyilkos képes megdönteni egy egész világot. Hát mit érhet el öt? Az Impériumon belül ilyen nagy számban csak a leghatalmasabbak ellen vetettek be ennyit, olyanokkal szemben, akik komoly erőforrások felett diszponáltak – magukat önállósított admirálisok, korrupt érsekek, renegát naprendszerek urai, vagy épp maguk a Tizenkettek egyik tagja ellen...

Kubik újra végigpörgette a képeket, és összevetette azzal a kevéssel, amit az Officio Assassinorumról és az ő templomaikról tudott. A mechanikus beültetéseinek áramait kordában tartó metronóm hangjához hasonló kattogás egy pillanatra kihagyott, ahogy a fagyasztótartályban pihenő férfit az eversorok egyikeként azonosította. Azok a lények olyan veszélyt hordoztak magukban, hogy az akciók közti időszakban folyamatos kómában kellett tartani őket.

Az emlék újra kihagyott egy pillanatra, amikor visszatért, a rámpa tetején már ott állt Vangorich. A saját Mechanicusának egy gépén jött ide, és itt állt a Mars megszentelt földjén! Kubik dühe egyre fokozódott. A sejtet tehát ő maga helyezte ide. Vagyis nem valami rutinküldetésre készülnek.

A képek még egyszer végigfutottak, majd eltűntek.

– Ennyi az egész, nagyuram. Nincs több sajnos – hajtott fejet a vallató.

– Az erőfeszítéseit feljegyeztem – felelte Kubik, majd minden további nélkül távozott. Épp eleget látott.

Öt orgyilkos. Erre csak és kizárólag egy magyarázat létezhetett. Egyetlen oka lehetett, hogy ilyen hatalmas egységet vezényeltek ki a Marsra. Hisz csak egy olyan célpont tartózkodott itt, aki megérdemli ezt a figyelmet, nem? Csak egyvalakit védelmeztek idelent annyira, hogy a galaxis legkiválóbb orgyilkosaiból ötre is szükség legyen, hogy biztosan elvégezzék a feladatukat.

Ő maga.

Vangorich őt magát akarja megöletni.

A templom ma még hatalmasabbnak tűnt Mesring számára. Az óriási, föld alatti katedrális főhajója mintha a végtelen égig ért volna, ahonnan reménytelen lelkek nyúltak ki felé a megváltásért. A füstölőktől terhes levegőben tartályban növesztett kerubok küzdöttek psziber sasokkal és szervokoponyákkal a helyért. Az emberek lélegzetvétele gyenge szelet kavart az oszlopok közt.

Mesring már jóval a mise vége előtt izzadni kezdett. A szószék körül szabadon lebegő voxkürtök és – hangszórók mintha rá akartak volna zuhanni. Nehézkesen döcögött végig a második homíliáján, és egy gyors áldással le is zárta az egészet, amikor megérezte, hogy a nyelve kezd megduzzadni és megkeményedni a szájában. A harmadikat már el sem tudta kezdeni.

Az Auditorium Oratio oltára mögött helyet foglaló bíborosok megbámulták, ahogy imbolyogva végigsietett előttük.

– Szentatyám? – kérdezett utána az egyikük.

Ő azonban rájuk sem hederített, csak belökte a sekrestye ajtaját, amelynek túloldalán a Templomos fráterek egyikének kellett elkapnia, nehogy a folyosó szemközti falának zuhanjon. Forgott vele a világ, ahogy maga mögött hagyta a hívők tömkelegét, és a süppedős szőnyegek tengerén át a saját lakosztálya felé vette az irányt. Mire elhagyta a Császár Szavának Bazilikáját, már alig bírt járni, és elbotorkált a hordszéke és az azt tartó szervitorok mellett is. Három alacsonyabb rangú pap azonban gyorsan megragadta, és gyengéden beültették a járműbe. Az alkalmatosság megrendült, ahogy a programozott szolgák gurulni kezdtek, hogy végigszállítsák az öt kilométer hosszú folyosón a lakosztályáig. A fráterei futólépésben csatlakoztak hozzá, védőkíséretet alkotva a hordszék körül.

Mélyen bevitték őt az Eklézsia bolyának szívébe, fel a végeláthatatlan lépcsősorok mellett kígyózó rámpákon, egyenesen a palotájába. A hordszék megállt a főkapu előtt, azt várva, hogy az eklézsa majd kiszáll, de az egyik fráter gyorsan előreszaladt, miközben kiáltozni kezdett az őrség felé.

– Nyissátok ki a kaput! Nyissátok már ki! A szentatya rosszul van!

A hordszék begurult a haliba, amely bármelyik kardinálisvilágon egy katedrális főhajójának is beillett volna. A kántorokból, kispapokból, írnokokból, növendékekből és szerzetesekből álló tömeg értetlenkedve nyitott utat a gyaloghintónak, amely megszakította a főpap éjjeli nyugovóra tértének megszokott rituáléját. A szüzek kórusa ugyan tovább énekelte a himnuszokat a lépcsőn, de a művészetük süket fülekre talált, ahogy a szervitorok gyorsan elgurultak köztük.

– Az eklézsa rosszul érzi magát – ismételgette előttük egy fráter. – Utat, utat!

Az urukra váró szent emberek és asszonyok seregének ajkáról halk jókívánságok szálltak a főpap felé.

A hordszék hosszú folyosókon kanyarogva közeledett Mesring lakosztályához. A bejárat előtt aranyba öltözött testőrök segítették ki a kocsiból, ő azonban ellökte magától őket, majd kis híján bezuhant a feltáruló ajtószárnyak közt.

– Hívják az ispotályosokat! – parancsolta a fráterek priorja. – Hamarosan itt lesz egy gyógyító, jó uram. A Császár szerelmére, dugják már gyorsan ágyba!

– Nem, nem – motyogta Mesring. – Nem kell se ispotályos, se gyógyító. Majd elmúlik. Igen, elmúlik...

– De szentatyám...

– Azt mondtam, nem! – üvöltött rájuk az eklézsa, majd büdöset böfögött, és kis híján elhányta magát. – Majd elmúlik. Pihen... pihennem kell, igen, pihenni.

Összegyűjtötte minden erejét, és betántorgott a termeibe.

– Hagyjanak magamra! – kiáltott a hazatérésére váró kis-papok csoportjára. Meg sem várta, hogy távozzanak, máris elkezdte letépni magáról vastag csuháját, a drága kelmékkel mit sem törődve tépte a selymeket. – Meleg, meleg, rohadt melegem van! – üvöltötte, miközben őrülten szaggatta a liturgiához szükséges többrétegnyi maskarát. Papok siettek a segítségére, de ő elhessegette őket, az egyiket pedig, aki az alsóruhája fűzőjéhez nyúlt, majdnem le is ütötte.

– Takarodjatok! – köpte.

A segítségére siető akoliták félve hátráltak erőszakos kirohanása láttán. A kétségbeesés szülte erőnek hála, sikerült letépnie magáról a gúnyáját, az azt ékítő drágakövek, melyekből könnyedén kiválthattak volna akár egy bolygókormányzót is a fogságból, pedig szétgurultak a márványlapokon. A papok sietve indultak, hogy összeszedjék az ékszereket.

– Kifelé! Kifelé! – üvöltött rájuk. A torkát szinte elzárta az epe, a szavak nehezen törtek elő a mélyből. Nem tudott gondolkozni, és alig bírt talpon maradni. Átbukdácsolt a szinte menekülő szolgái közt, miközben a fején át próbálta meg lerángatni magáról az alsóruháját, de belegabalyodott a fűzőbe. Már majdnem pucér volt, mégis iszonyú forróság kínozta.

Vállal lökte be hálóterme kétszárnyú ajtaját. Odabent az egyik asztalon színaranyból készült tányérokban étel, egy magas nyakú kancsóban pedig bor várta. Mesring nekizuhant a bútordarabnak, amitől a finomságok szétrepültek a szőnyegen.

– Hol van? – kérdezgette. – Hol van?

Sírásban tört ki, és miközben megállíthatatlanul záporoztak a könnyei, térdre zuhant, vacsorájának nedves maradványai közé.

Aztán elhallgatott. A magasban húzódó, függönyökkel takart galéria oszlopai közül, ahonnan jó pénzért a leghitbuzgóbb nagyurak és asszonyok végignézhették Mesring reggeli ébredését, iszonytató sustorgás kelt. Amikor pedig kipillantott az ujjai közül, a hang forrása után kutatva, meglátta, hogy az angyalszobrok mind őt bámulják, és rosszallóan csóválják a fejüket.

– Nem vagyok részeg! Legyetek átkozottak, nem vagyok részeg! Hogy mertek ítélkezni felettem, ti úgynevezett szentek! Senki sem tökéletes! Én is csak ember vagyok! Ott ültök fent a falak magasában, holtan és elfeledve, biztonságban a Császár fényében! Én vagyok az, akinek tűrnie kell e világ minden fájdalmát és hitszegését, ahol minden mosoly mögött vérszomjas fogak leselkednek, és az összes ígéret csak hazugság! Vangorich megmérgezett, Wienand pedig a kezdetektől fogva manipulált! A Császár mentse meg a lelkem. Légy átkozott, Vangorich! A Császár vessen az Immatériumba! Én... én... – Zavartan ingatni kezdte a fejét, talpra kecmergett, majd remegő térdekkel nézett végig a saját keze által teremtett rendetlenségen.

– Mi... mi történt? Mégis mi történt? Az ellenméreg, igen, az, szükségem van az ellenméregre. Ezért jöttem ide...

Ernyedt végtagokkal pördült meg, és az egyik komódja tetején pihenő ódon, faragott Lectitio Divinatust őrző dobozhoz támolygott. A végtagjaiba szúró fájdalom költözött, a gyomra pedig iszonyúan égett. Zsibbadt ujjakkal próbálta kinyitni a zárat, de csak negyedik próbálkozásra boldogult vele. Újból zokogni kezdett, miközben kiemelt a tároló mélyéről egy aprócska tartót, egy ártatlan, szent kisded gyöngyökkel ékített koponyáját.

A koponyadoboz mélyén egy tucat aprócska kristály várta. Megbillentette a koponyát, amitől a tartalma fele kiborult. Hangosan sikoltva zuhant a szőnyegre, miközben nedves ujjakkal próbálta összegyűjteni szétgurult kincsét. Amikor rátalált az egyikre, gyorsan a szájába lökte, majd szopogatni kezdte az ujját. A kristály feloldódott, undorító, savas ízt hagyva maga után, amitől felfordult a gyomra, de a kényelmetlen érzés máris mintha tovatűnt volna, és a helyét áldott megkönnyebbülés vette át. Nekidőlt a sötét mahagóniból faragott komódnak, miközben először a gyengesége, majd a szédülése hagyott alább. A jóleső érzés aztán végigfutott a karján és a lábán is, elűzve a fájdalmat és a zsibbadást.

Egy darabig üldögélt még, hogy összeszedje magát. Nyögve állt talpra. A szobája úgy nézett ki, mintha forgószél söpört volna át rajta. Jobbjában még mindig ott pihent a koponya. Fátyolos szemmel pillantott rá. Öt kristály maradt benne. Mindegyik öt napra elegendő, ötször öt az pedig huszonöt. Milyen egyszerű számítás, neki mégis az életébe fog kerülni! Wienand meghalt, így igen kis esélyt látott rá, hogy bárhonnan utánpótlást szerezzen. Ráadásul senkinek sem beszélhetett a mérgezésről anélkül, hogy jelentősen meggyengítené a pozícióját. Ki hinne benne, ha kiderülne, hogy ily esendő?

A tiszta gondolatok kezdték újra elhagyni az elméjét. A méreg hamarosan ismét dolgozni kezd a bensőjében, Mesringet pedig gúzsba kötötte az idegesség. Felnézett a megannyi fából faragott Császár-arcra, amelyek hálószobájának frízeiről tekintettek a világra.

– Hol vagy? Miért nem segítesz nekem? – suttogta. – Hát nem szolgáltalak hittel téged? Nem helyeztem az előtérbe egyházad érdekeit, amikor csak tudtam? És ha egy kis élvezetet is kerestem magamnak? Mi az ahhoz a munkához képest, amit érted végeztem?

Térdre zuhant, tenyerével pedig tölcsért formázott, és a magasba emelte, mintha csak a szívét tartaná az ujjai között.

– Segíts nekem!

A Császár higgadt, uralkodói tekintélyt sugárzó arcmásai mindenhová néztek, csak Mesringre nem. Az Emberiség Ura a múlt olyan pillanatait figyelte szúrós tekintetével, amelyekre senki sem emlékezett már. Egy halott isten, aki nincs tisztában saját jelentéktelenségével, és olyan dicsőséges napokon mereng, amelyek soha többé nem jönnek már el.

Éles fájdalom hasított az eklézsa koponyájába.

– Gyenge vagy! Önző! Megtagadtad isteni mivoltod az emberek előtt, akik imádtak téged, kihasználtál és mind a mai napig kihasználsz minket!

A tekintete kelet felé kalandozott, a trónterem irdatlan kupolájának irányába. Miután nem érkezett válasz, megvetően felhorkant.

– De az orkok! Az orkok! – bökött tömzsi mutatóujjával az ég felé. – Odafent lebegnek a palotád felett, mégsem teszel semmit! Miért nem söpröd le őket az égboltról?

Szellemhangok kórusa zúzta darabokra a gondolatait. Pislogva próbálta kiűzni az elméjéből a villódzó képeket. Társai, a nagyurak az ágya köré sereglettek, és mind rajta röhögtek. Az ellenméreg még nem végezte el a feladatát.

– Hát azért, mert a Bestia erősebb nálad!

Mesring újból feltápászkodott, és miközben vádló pillantásokat vetett hátra a válla fölött, az ablakhoz sétált, és kitárta a spalettákat, amelyekhez évtizedek óta nem nyúlt senki. Kénes levegő csapott a szobába. A Birodalmi Palota fénytengerként csillogott alatta, melyből zátonyok módjára döftek a magasba a kőből és acélból emelt, kecses tornyok. A mennyekből két hold pillantott le a birodalmi központra. A főpap félve pillantott az égre. Az ork erőd brutálisan faragott arca egyenesen őt bámulta, Mesring pedig összefonta a tekintetét az övével. Az égitest körül szentjánosbogarakként csillogtak az űrgárdisták flottájának hajói. Hiába állták körül az emberiség leghatalmasabb harcosainak erői, a xenó hold mégis dacosan világlott tovább. Az ereje láttán az eklézsa szívét elfogta a rettegés.

Erő. Letagadhatatlan, kézzelfogható, örök. Nem úgy, mint a süket istenéé.

Íme valami, ami méltó a tiszteletére.

Koorland a Megvetés egyik alsóbbrendű siklóhangárjában várt Thane-re. Nem mutatkozott, inkább az árnyak közül figyelte, ahogy a Példás Öklök csatlósai a kis gép körül sürgölődnek. A jármű hajtóművei körül gőz lebegett, ahogy a pilóta végigment a felszállás előtti ellenőrző listán, miközben két másik fickó a hajó burkolatát és a különböző fedélzeti rendszereket vizsgálta át tüzetesen. A káptalanok szolgálóinak rengeteg munkát kellett elvégezniük. Legtöbbször láthatatlanok maradtak, nélkülük azonban az űrgárdisták harcképtelenek maradtak volna. Ha valaha tényleg egy igazi káptalan mestere lesz majd, olyan szinten meg kell ismerkednie a feladataikkal, amire korábban gondolni sem mert.

A Példás Öklök ura testőrségének két tagjával együtt lépett a fedélzetre. Szinte azonnal reagáltak, amint a Birodalmi Ököl előbukkant a sötétből, és ráemelték a boltereiket.

– Koorland? – kérdezte meglepetten Thane. – Miért bujkálsz?

– Beszélni szerettem volna veled, mielőtt távozol. Négy-szemközt.

A másik hátrapillantott a válla felett, és biccentett az övéinek. A testőrök leeresztették a fegyverüket, és elindultak a hajó felé.

– Mi az, amit nem akarsz elmondani a többiek előtt? – nézett rá Thane.

– Valójában semmi különöset – vont vállat Koorland. – Csak minden jót szerettem volna kívánni. Te és én hasonló cipőben járunk, a többiek halála miatt szállt ránk a káptalanmesteri cím.

– Téged sokkal nagyobb tragédia ért, mint engem – mondta halkan a Példás Ököl. – Az én káptalanom tovább él.

– Amíg lélegzem, addig az enyém is. Csak arra kell ügyelnem, hogy jól használjam ki a nekem adatott időt.

– Nemes cél, testvér – biccentett Thane.

– Szerettelek volna figyelmeztetni, hogy légy óvatos. Nem az orkokkal, hanem az önhittséggel szemben. Issachar azért kardoskodik, hogy közösen folytassuk. Az Utolsó Fal megmutatta, milyen hatékonyan működhet együtt sok űrgárdista. Egyelőre nem tette meg, de hamarosan nyíltan hangot ad majd abbéli véleményének, hogy újjá kellene éleszteni a légiót. Tudom, hogy szimpatizálsz vele és az ötletével. Arra kérlek, hogy gondold át a dolgot.

– Magam is látom, mi következik – értett egyet a Példás Ököl. – Eredetileg génatyánk is a feloszlatás ellen emelt szót. Végül csak azért hajtott fejet, hogy ne törjön ki ismét polgárháború az Impériumban.

Szünetet tartott.

– Mi van, ha Dorn nagyúrnak végig igaza volt, Guilliman pedig tévedett? Nem lehet, hogy csak páni félelmében oszlatta fel a légiókat, a Birodalom pedig azóta is e döntés súlyát nyögi?

– Egy primarcha nem esik pánikba.

– Hogy lehetsz biztos ebben? – kérdezett vissza Thane. – Egyik sincs már köztünk.

– Mégsem adhatjuk áldásunkat egy ilyen lépésre – győzködte Koorland.

– Issachar érvei mégis igen meggyőzőek – mutatott rá a Példás Ököl. – Ha minden erőforrásunkat összegyűjtjük, akkor megnövelhetnénk a létszámunkat, és újból életre hívhatnánk a Hetediket, nem csak ezt az árnyéksereget. Ezrével gyűltünk össze itt, de ez még mindig csak Dorn régi légiójának alig háromszázad része. Képzeld csak el, mit érhetnénk el tízezer, ötvenezer vagy akár százezer űrgárdistával. Ez az egész háború az orkokkal el sem kezdődött volna, mert már a kezdetekor szétzúzzuk őket.

– Roboute Guilliman épp emiatt oszlatta fel a légiókat. Igen előrelátó férfi volt. Ilyen hatalmat egyetlen ember kezébe helyezni, legyen az illető bármily jó szándékú is, veszélyes dolog. A lépéseink kezdetben minden bizonnyal tiszták lennének, de hány hibát kell elkövetnünk, hogy az utódaink letérjenek a helyes útról, míg végül már késő lesz visszakozni, az Impériumban pedig ismét fellángol a polgárháború tüze? Még maguk a primarchák sem tudták elkerülni ezt. Hiába nem vágyunk rá, végül zsarnokokká válnánk. A nagyurakat a Császár helyezte oda, ahol most vannak. Kik vagyunk mi, hogy ellenszegüljünk az Ő akaratának?

– Ezek a Tizenkettek szavai.

– Ez az igazság – mondta halkan Koorland.

Thane nehézkesen felsóhajtott.

– Valamit mégis tenni kell, hogy visszatérjenek a helyes útra. Megosztottak, és nem hatékonyak. Az intrikájuk térdre kényszerítette az Impériumot.

– Hallgasd csak meg a mi…, a káptalanmesterek diskurzusait. Mi sem vagyunk mások, pedig mi tényleg testvérekként tekintünk egymásra. Most együtt dolgozunk, de az egyet nem értés árnyéka máris ott lebeg felettünk. De igazat adok, valamit tennünk kell. Nem hajlok meg Udo akarata előtt, és nem oszlatom fel a flottát, amíg ennek a krízisnek pontot nem teszünk a végére, de aztán, ahogy a Senatorum rendezi a sorait, mind a magunk útján kell továbbmennünk.

A Példás Ököl megrágta magában a hallottakat.

– Talán igazad van. A hatalom megrészegít.

– Akárhogy is, sok dolgunk van még. Udo problémát jelent. A távozásod valamelyest enyhíti majd a félelmeit, de fel kell készülnünk rá, hogy komolyan ellenáll majd, amint visszatérsz. Azzal, hogy növeljük a létszámunkat, biztosan magunkra haragítjuk.

– Nem irigylem tőled, hogy vissza kell menned abba a viperafészekbe.

– Akár hiszed, akár nem, kezdek tanulni. Gyújtsd össze a testvéreinket. Én majd foglalkozom a nagyurakkal. Keresd meg a Lélekivókat, Thane testvér. Vidd meg az üdvözletünket mindegyik káptalannak, aki nyitott fülekkel vár, de térj vissza nyugodt lelkiismerettel – mondta barátjának Koorland. – A Császár az emberek fölé helyezett minket, de nem azért, hogy uralkodjunk rajtuk. Abban a pillanatban, hogy megfeledkezünk erről, az Impériumnak vége.

Végül kezet ráztak, a szó szoros értelmében testvérekként.

– Úgy fogok tenni, ahogy javasoltad, Mészáros – használta Koorland falnevét Thane. – Bebizonyítottad, hogy méltó vagy a rangodra. Bölcs vagy. Gyakran gondolok majd rád, és nagyon bízom benne, hogy nem teszik túlzottan próbára azt a bizonyos bölcsességet.

Az űrgárdista ezzel sarkon fordult, és elindult a sikló felé. Koorland végignézte, ahogy a jármű hajtóművei felüvöltenek, majd a kicsapó négy tűzoszlopot meglovagolva felemelkedik a fedélzetről. A hajtóművek aztán irányba álltak hátrafelé, a gép pedig kisiklott a hangárból.

Harangszó csendült. A védőfalak mögül szervitorok kecmeregtek elő, hogy megtisztítsák a helyiséget, miközben a hátukról meredező tűzoltó készülékek nem létező lángok nyomait kutatták. Miután nem találtak semmit, elégedetten visszatértek az alkóvjaikba, csak ketten maradtak, hogy eltakarítsák a koromfoltokat a fedélzet fémlemezeiről. Idelent nyoma sem volt a központi dokkolóhangárok nyüzsgésének. Az élőholt szervitorok társaságában Koorland úgy érezte magát, mintha egy hullaházban álldogálna.

A taszítómezőhöz sétált, és kipillantott az űrbe. A Terra körül ott lebegett az űrgárdisták armadája. A Haditengerészet hajói napok óta csatlakoztak hozzájuk, az Örök Autocephalax, amely néhány napja oly gyáván hátramaradt, most büszkén úszott az alakzatuk élén. A blokád közepén, éber cirkálók és rombolók gyűrűjében pedig ott pöffeszkedett nyílt sértésként a gonosz ork hold.

Koorland kibámult rá. A sértések áradatának egyelőre nem lesz vége. Udin Macht Udo hamarosan azt követeli majd, hogy az űrgárdisták erőit új csatamezőkön osszák szét. Az, hogy szembemegy Guilliman nagyúrral, talán legalább annyira ostoba ötlet, mintha kivetné magát az előtte feszülő mezőn az ürességbe. Koorland kipillantott a csizmáján és a védőgáton túlra, az űr hideg semmijébe.

A győzelemhez, gondolta, néha tenni kell egy lépést vakon a semmibe.