TIZENHAT

A hősök hazatérnek

A Pretoriánusok sugárútja visszhangzott a tömegek éljenzésétől, ahogy az űrgárdisták végigmasíroztak a Keleti Kapu leszállópályájától a Birodalmi Palotáig: háromezer űrgárdista vonult a széles permatonlapokon, Terra földjét évszázadok óta nem tapodták ennyien a fajtájukból. Az út mentén milliószámra sorakoztak a lakosok, és lengették a káptalanok színeit viselő zászlócskáikat. Üvöltve, sikoltva éljenezték a harcosokat, és szinte eksztázisba estek ily sok halálangyal láttán. Eközben föntről tovább bámulta őket az orkok holdja, ám az égitest immár nem tudta tettekkel alátámasztani a nyomasztó fenyegetést, amelyet megtestesített. A levegőben vadászgépek süvítettek el, a hajtóműveikből áradó színes füstcsíkok pedig megfestették a páradús légkört. Hatalmas hangfalakból szóltak a himnuszok és imádságok, miközben voxjeladókkal szerelt szervokoponyák repkedtek ide-oda, kihirdetve a leghősiesebb csatatestvérek neveit, míg mások az egyes káptalanok történelmét recitálták.

A szerteszét elhelyezett irdatlan képernyőkön ork hullahegyekből, lángoló és szétlőtt xenó hadihajókból álló montázsfilm futott, amelynek képeit időről időre Koorlandról és a többi űrgárdista vezérről készült portrék szakították meg, hőstetteik és harci eredményeik büszke, kövér betűkkel sorjáztak az arcmásaik alatt. Száz helyről szólt egyszerre a zene, míg végül az egyes dallamok és szavak megkülönböztethetetlenné váltak egymástól, és az egész egyetlen felfoghatatlan kakofóniává olvadt össze, amely a leghatalmasabb csatamező lármáját is túlharsogta.

Koorland még sosem tapasztalta meg, milyen az, ha egymillió ember egyszerre üvölt, akár örömében, akár fájdalmában. A nagyurak kérésére fedetlen fővel gyalogolt, tar koponyáját csak egy babérkoszorú keretezte. Hadd lássák az emberek a megváltójukat, mondták neki. Irigyelte a háta mögött masírozó húsz hamis Birodalmi Öklöt lezárt sisakjukért és a teljes hatásfokkal működő audioszűrőikért. Előreszegezte a tekintetét. Mennyi ember, mennyi arc, és mind az ő nevét skandálják. Parfümbe áztatott konfettidarabok hullottak rá minden irányból. Szinte megrészegítette a látvány, ez pedig nem volt helyes. Nem tett mást, mint a kötelességét. Nem hagyhatta, hogy az érzelmei átvegyék felette az irányítást. Nem fog a saját büszkeségének áldozatául esni.

Hamarosan kiértek a tömött épületsorok közül a Palota falai előtt elterülő hatalmas gyülekezőtérre. Négy kilométernyi nyers permaton nyújtózott előtte nyitva az ég felé. A túloldalon pedig ott húzódott a felkelő nap fényétől rózsaszínben játszó Napvilág Fal. A Pretoriánusok Sugárútja szégyenlősen kanyargott a hatalmas térben egészen a Keleti Kapuig, amely az irdatlan védművekhez képest leginkább egy egérlyuknak tűnt. A fal nevetségesen magasnak látszott. Koorland génelődjei odafent harcoltak, és óvták a Császárt az emberiség legveszélyesebb ellenségétől. Ahhoz képest az, amit ő és mestertársai elértek, lábjegyzet lehetett csupán. Újra és újra emlékeztette magát önnön jelentéktelenségére, ahogy egyre közelebb értek a magasra törő bástyák, tornyok, ágyúk és szobrok tömkelegéhez.

A mezőségen sem gyülekezett kevesebb ember, a zaj azonban jóval elviselhetőbbé mérséklődött, ugyanis idekint nem voltak házak, hogy felerősítsék a hangokat. A Napvilág Fal sok szempontból az övé volt. Oly rég látta utoljára. Hamarosan már a Keleti Kapu előtt állt, és meggyőződhetett igazi méreteiről, amit látva a falak még hatalmasabbnak rémlettek. A kövek már most visszaverték a kelő nap hőjét, a fény pedig megcsillant az űrgárdisták felpolírozott vértezetén. Koorland páncélja is frissen fényezve, tündökölt. Udo politikai valóságát ugyanis még a harctéri sérülések sem úszhatták meg, amelyeket Koorland addig nem akart eltüntetni, amíg meg nem bosszulta testvéreit. Egyedül Issachar és a harcosai őrizhették meg vértlemezeiken a sérüléseket, nekik azonban a hagyományaik kívánták így.

A Birodalmi Ököl lassítás nélkül vonult fel a kapuhoz, ahol a többsávos Pretoriánusok Sugárútja egy keskeny alagúttá szűkült, amely átvágott a falon. Az orkok felett aratott diadal mámorító érzését eltompította a tény, hogy így, féligazságokba burkolózva, torz propagandaeszközként kellett hazatérnie. A hold még mindig ott lebegett a fejük felett. A falak ellenálltak ugyan, a Palota tornyait azonban megtizedelték az égitest támadásai. Hiába látták maguk körül önnön sebezhetőségük mementóit, a Senatorum Imperialis hamarosan minden bizonnyal visszatér majd a belső marakodáshoz.

A kapuház sötétsége végül magához ölelte, a tömeg éljenzése pedig elnémult a háta mögött. Lába nyomában a szégyen követte, miközben az elszántsága vitte előre.

A dolgok jelenlegi állása tarthatatlan. Ez a gondolat egy pillanatra sem hagyta kiűzetni magát az elméjéből, még a kitüntetési ceremónia és az újdonsült eskütétel során sem, mely mostani vonulása végén várt rá.

A ceremóniát követően a legmagasabb rangúakat egy irdatlan, ónixszal és malachittal futtatott bálterembe vezették. Ezután végeláthatatlan lakoma vette kezdetét, amelyet időről időre barokkos körmondatokkal tűzdelt beszédek szakítottak félbe. Az ételek pompás ízvilágúak voltak, Koorlandot azonban annyira lekötötték a saját problémái, hogy gyakorlatilag rá se hederített az ínycsiklandó falatokra. Persze megtömte magát, ahogy tanították, hogy ellássa energiával transzhumán anyagcseréjét, de úgy lapátolta a szájába az egzotikus falatokat, mintha csak fehérjepép lett volna. Az egyes fogásokat oly sok alapanyagból állították elő, hogy a neuroglottisza gyakorlatilag folyamatos információözönnel bombázta az elméjét, és tovább rontotta amúgy sem rózsás hangulatát.

A lakomát fogadás követte, egy nagyszabású és türelmet próbáló esemény, ahol a különböző hatalmasságok tömött sorokban járultak Koorland elé. Mézesmázos szavakkal illették, mondataik mögött azonban minden alkalommal ott lappangtak a követelések és a ki nem mondott kritika. A Birodalmi Ököl türelmesen végighallgatta mindannyiukat, és mindőjüknek elmondta, hogy nincs beleszólása a Senatorum Imperialis döntéshozatali folyamataiba, és nem kíván politikai erőt faragni a parancsnoksága alá tartozó űrgárdistákból. Az afféle mondatok, mint hogy „nem vagyok több, mint a Császár szolgája” és ennek különböző variációi oly sokszor hagyták el a száját, hogy a végén már úgy érezte, többet forgatja őket, mint a harci katekizmust.

A Tizenkettek és a szenátus többi, alacsonyabb rangú nagyura azonban távol tartották magukat tőle. Azok, akik mégis próbát tettek, végül feladták, amikor megérezték magukon Udo tekintetét. Épp ezért Vangorich felbukkanása olyannyira meglepte az űrgárdistát, hogy az először fel sem ismerte.

– Jó estét, mester – köszöntötte egy inas férfi. Végighordozta a tekintetét a termen, anélkül, hogy felnézett volna a Birodalmi Ökölre. Koorland felkészült egy újabb semmitmondó beszélgetésre, ám valami mégis arra késztette, hogy ne viszonozza a fura figura köszöntését. Nem volt nála más, csak egy kupa bor és az arcán viselt cinikus kifejezés, az űrgárdista azonban meglátott benne valami mást is, a kiállását és az éberséggel keveredő magabiztosságot, ami azt súgta neki, hogy a teremben tartózkodó tömegből ez a férfi a legveszélyesebb. Az alak aztán felnézett, kezet nyújtott neki, Koorland pedig azonnal felismerte.

– Drakan Vangorich – jelentette ki.

Az orgyilkosok urának ujjai szinte elvesztek az astartes hatalmas markában, ahogy civilizált módon, tenyérből tenyérbe kezet fogtak egymással.

– Felismertem, hála a legutóbbi beszélgetésünknek. Köszönöm a... jókívánságait.

– Én már annak is örülök, hogy jól fogadta őket – felelte Vangorich.

– Mégis hogy engedhetném meg magamnak, hogy ne figyelmezzek önre? Maga veszélyes ember – válaszolta az űrgárdista.

– Nocsak, milyen őszinte. Esetleg úgy gondolja, hogy a teremben őgyelgő többi kiváló úr és úrhölgy tán nem az? – kérdezett vissza az orgyilkos.

– Nem úgy, mint maga – kontrázott azonnal Koorland. – Nem jelentenek közvetlen veszélyt. Egyiküknek sem lenne esélye harcban ellenem, ellentétben magával, ha az ösztöneim nem csalnak. A leghatalmasabb űrgárdisták közül többen e percben is itt vannak ebben a bálteremben, mégis úgy gondolom, mindünk közül ön a legveszedelmesebb.

Vangorich szinte észrevétlenül vállat vont. Nem számított magas embernek, a transzhumán mellett pedig egyenesen eltörpült.

– Ismét igazat kell adnom önnek, mester. Nem tagadom, tényleg kiemelkedően veszélyes fickó vagyok. De tudja, mi másban különbözöm még a Tizenkettek többi tagjától? Abban, Koorland mester, hogy én és ön ugyanazon az oldalon állunk.

– Mind ugyanazon az oldalon állunk. Az orkok pedig a másikon.

– Ugyan, mester, kérem! – ciccegett Vangorich. Az űrgárdista észrevette, hogy valahányszor az orgyilkos szólásra nyitja a száját, az ajka elé emeli a kupáját. – Ne adja nekem a naivat. Remekül olvasok az emberekben, a géntípusuktól függetlenül. Tudja, igen hasznos képesség ez az én szakmámban. Szinte ordít magáról, hogy nem elégedett azzal, amit itt, a Terrán talált.

– Valóban nem – ismerte el a Birodalmi Ököl. – A testvéreim mind halottak, és az itt gyülekező férfiakat és asszonyokat teszem felelőssé ezért.

– Ezzel nincs egyedül. Többen is igencsak elégedetlenek a Senatorum kudarcba fulladt lépéseivel, amelyeket az orkok megfékezésére tettek. Épp ezért állunk mi ketten ugyanazon az oldalon. Egyébként őszinte részvétem az önt ért tragédia miatt. Futó ismeretséget ápoltam kompániájának egyik tagjával, Napvilággal.

Koorland tekintete megkeményedett. Napvilág képviselte a kompániájukat a Terrán.

– Elegem van a negédesség álcájába csomagolt sértő szavakból. Ha gúnyolódni akar, akkor azt javaslom, hogy próbálkozzon másnál.

– Kérem, nem akartam semmi rosszat – emelte fel a balját csitítóan Vangorich. – Nem mondom, hogy a testvére a barátom volt, de nap mint nap szót váltottam vele, és igen nagy becsben tartottam őt. Tiszteletre méltó férfinak ismertem meg. Igazán kár, hogy végül teljesült az álma, és háborúba mehetett. Ez lett a végzete.

– A létezésünk célja a háborúskodás. Dicsőség, ha csatában eshetünk el. – Koorland már akkor kételkedni kezdett a saját szavaiban, amikor megformálta őket. Eszébe jutott az ardamantuai pusztítás. Dicsőségből nem sok jutott számukra odalent.

– Milyen üdítő nézőpont – közölte Vangorich. – A többiek közt akadnak néhányan, akik szintén nagyra tartják az efféle nemes gondolatokat. Ott van például Juskina Tull. – Egy magas, bonyolult ruhakölteményt viselő nő felé bökött, aki morózus tartással, közömbös arccal álldogált nem messze tőlük. – Hiába bizonyult őrültségnek az egész általa megálmodott, majd a valóság talajára ültetett Proletárok Hadjárata, a mögöttes indokai tiszták voltak, legalábbis részben. A legtöbben azonban még ezt sem mondhatják el magukról. Nem látnak túl a saját kicsinyes vágyaikon, vagy épp nyíltan próbálják érvényre juttatni a saját akaratukat. Nyilvánvalóan mindannyian a Császár neve és az Impérium érdekei mögé bújnak. De hogy őszinte legyek, nincs alkalom, hogy ne csodálkoznék el rajta, hogy a Császár akarata valahogy mindig egybecseng a nagyurak szavaival, függetlenül attól, hogy ha esetleg egymás mellé tennénk azokat, akkor kiderülne róluk, hogy gyökeresen ellentmondanak egymásnak. Nézzen csak oda – folytatta Vangorich, miközben óvatosan előremutatott. – Zeck provoszt. Ha szabad így fogalmaznom, talán túlontúl komolyan veszi a saját hivatalát. Kiválóan végzi a munkáját, de túl jó ahhoz, hogy hatékony lehessen a szenátusban. Verreault militáns főparancsnok épp fasírtban van Lansung főadmirálissal, ráadásul Udo már rég zsebre tette őt. A két telepatát, Anwart és Sarkot olyannyira lefoglalják saját létfontosságú feladataik, az Impérium szövetének egyben tartása, hogy könnyedén meggyőzhetők gyors megoldásokkal, míg az atyai követet, Gibrant egyáltalán semmivel sem lehet jobb belátásra bírni. – Beszéd közben egyesével a nevezettekre mutatott. – Lansung briliáns katonai parancsnok, viszont az összes közül leginkább ő tehető felelőssé ezért a kialakult kalamajkáért.

– A zászlóshajója csak állt, távol a csatától, amíg mi megtámadtuk a holdat – morogta Koorland.

– Ahogy akkor is, amikor Tull hadjárata útnak indult. Fogalmam sincs, miért döntött így. Talán elvesztette a hitét saját magában. Biztos vagyok benne, hogy a ballépései nagyrészt abból fakadtak, hogy úgy gondolta, ő a legmegfelelőbb ember a feladatra, és rajta kívül nincs más, aki a Császár kinyújtott karjaként tevékenykedhetne. De a politikai manőverei kis híján mindannyiunk életébe kerültek. Mind azt hiszik, hogy egyedül az ő kezükben van a válasz. A magabiztosság és a vakbuzgó hit borzalmas kombináció. Kuporgatta a flottáit, amikor támadnia kellett volna, mindig csak azért, hogy megszerezzen egy olyan címet, ami most már sosem lehet az övé. Az Inkvizíció megpróbálja helyre tenni a kormányzat fogaskerekeit, de közben még önmagával sem tud dűlőre jutni, és kilátástalan belháborúba sodródott. A dagadt fickó ott a túlsó oldalon a három grófnőnek is elég ékszerrel nem más, mint Mesring, az eklézsa. Nála álszentebb emberrel talán még soha életemben nem találkoztam. És persze ne feledkezzünk meg Kubikról, aki most is a Marson bujkál, és onnan szövögeti a saját kis terveit. Ha köztünk marad, szerintem ő maga is kezd fenyegetéssé válni az Impérium számára. Minden jel arra mutat, hogy el akarja szakítani a vörös bolygót a Terrától, vagy ki akarja rá terjeszteni a fennhatóságát. – Felsóhajtott, majd széles taglejtéssel körbemutatott a teremben forgolódó összes hivatalnok, nagyúr, csatlós és szervitor felé. – Egy helyiség teli van az önös érdekeiket kergető férfiakkal és asszonyokkal, ez pedig nem a jó kormányzás záloga. Sőt, mindent összevetve, elég szánalmas kis játék ez.

– Nem tudok játékként gondolni erre az egészre, nagymester.

– Ó, pedig az – biccentett Vangorich. – A tétek igen komolyak, de attól ez még csak egy játék.

– De ha az összes alkotóelem törött, akkor mi marad? – kérdezett vissza Koorland.

– Ön és én – bökött ujjával az űrgárdista mellvértjén feszítő sasra Vangorich. – Úgyhogy nagyon remélem, hogy sikerül a tűzoltásuk. Nagyon nem szeretnék eljutni odáig, hogy az Impériumnak az Officio Assassinorum nagymesterére kelljen támaszkodnia. Mi, orgyilkosok leginkább kertészek vagyunk. Nyesünk és visszametszünk. Nem a kormányzás újjászervezésére, vagy a Császár ne adja, uralkodásra szántak minket.

Ártatlan mosolyt villantott Koorland felé, amitől megvonaglott az arcán futó heg. Udo sebhelyével ellentétben a nagymester ettől csak még valóságosabbnak tűnt.

Ahhoz képest, hogy többször is hangsúlyozta, mennyire nem vágyik a hatalomra, gondolta Koorland, egészen jól bánik vele.

– Nocsak, úgy tűnik, kiürült a kupám – nézett pohara fenekére a nagymester. – Ma éjjel inni vágyom. Ez a hét igencsak kimerített.

Végül Koorland alkarvédőjére tette a kezét.

– Folytassuk valamikor ezt a beszélgetést – jegyezte meg halkan, majd már tovább is állt, hogy meleg, ám unott szavakkal köszöntse az elébe kerülőket.

Thane bukkant fel Koorland mellett. A káptalanok mestereit adeptusok tucatjai ostromolták folyamatosan, akik nagy részét valószínűleg Udo küldte rájuk azzal, hogy tartsák távol őket egymástól. De ha egy teljes vértezetbe öltözött űrgárdista úgy dönt, hogy át kíván kelni egy helyiségen, akkor az egyszerű ember csak egyetlen dolgot adhat neki: utat.

– Fárasztanak a mézesmázos szavaik és a végeláthatatlan hízelgésük – jegyezte meg a Példás Ököl.

– Egy kígyófészekbe kerültünk – felelte neki Koorland.

– Igen, és mind közül a legnagyobb hüllő Vangorich nagymester. Légy óvatos vele, testvér.

– Szívesebben járom a kard, a bolter és a háború útját, mint ezt – jelentette ki Koorland.

– Egyetértek. De Issachar szavaiban is van igazság. Most egy másfajta csatát kell megvívnunk.

A nagyurak és egyéb vezetők egy kivételével tartották a távolságot a csendesen beszélgető két űrgárdistától. A kivételt Mesring eklézsa jelentette. A kövér férfi reverendáját annyi drágakő díszítette, hogy az már szinte vértezetnek is beillett volna. Hiába cipelte súlyos hivatali öltözéke uszályát négy, tarra borotvált koponyájú, üres tekintetű akolita, mégis gyöngyöző homlokkal lépett az űrgárdisták elé. A nyomában ott tülekedtek kíséretének tagjai: papok, írnokok és a csak egy pillanatnyi figyelemre váró kérvényezők.

Az eklézsa udvariatlanul félbeszakította az űrgárdistákat.

– Mesterek! Azért jöttem, hogy köszönetét mondjak önöknek. Elvégezték a kötelességüket a Császár nevében. Az urunk elégedett önökkel.

Koorland elfordult Thane-től, hogy szembenézhessen a főpappal.

– Ön ugyebár Mesring, az Adeptus Ministorum eklézsája?

A kövér férfi egy pillanatra meglepődött a Birodalmi Ököl tettetett közömbösségétől, de hamar összeszedte magát.

– Hangzatos cím egy igen jámbor feladat számára. Az én dolgom, hogy tolmácsoljam a Császár akaratát. – A ruháját díszítő kövek csilingelésétől kísérve nehézkesen meghajolt derékból. – És nagy dicsőség számomra, hogy választott bajnokai, szent fiai előtt állhatok.

Sápadt bőre fényleni látszott, miközben a mondatok modorossága ellenére összefolytak a szájában. Koorland úgy vélte, részeg lehet.

– A gúnyája nem épp a mértékletességről árulkodik – lépett oda Thane is. – Azt mondja, hogy a Császár elégedett? Ki maga, hogy így tudja?

– Kételkedik a Szentséges Császár akaratában? – szűrte a foga között Mesring.

– A maga hite semmit sem jelent a számomra – kontrázott vissza Thane. – Az én káptalanom a Birodalmi Igazságot követi, amelyet maga a Császár vetett papírra a Nagy Hadjárat idején. Milyen hamar megfeledkeztek róla. Nem vagyunk szentek, ne kezeljen minket azokként.

– Ezerötszáz év nagy idő, mester – felelte az eklézsa. – A Birodalmi Igazságot szinte elfeledték már. Az iratok tanúsága szerint a Császár szükséges hazugságként tekintett rá. Már a neve is milyen ironikus. A Császár csak a halála pillanatában vetette le a halandóság köpönyegét, és nyilatkozott meg előttünk dicsősége teljes pompájában!

– Nem értek egyet – morrant válaszul a Példás Ököl. – A maguk kultusza bálványimádattal szentségteleníti meg az ő emlékét.

– Ó, vajh mikor nyitja fel a szemét az Adeptus Astartes a fényre? – tette fel a költői kérdést Mesring. – Nagyon aggaszt, hogy a Császár saját angyalai kérdőjelezik meg az igazságot, fiam.

– Nem vagyunk angyalok! – horkant fel Thane.

– Maga is azok közé tartozott, akik arra buzdították a lakosságot, hogy tegyenek esküt a hadjárat mellett, és induljanak az orkok ellen? – kérdezett közbe hirtelen Koorland.

– Úgy-úgy! Ez volt az egyetlen helyes út!

– Utólag bebizonyosodott, hogy hatalmasat tévedtek – közölte Koorland. – Elhamarkodott lépés volt, ami legrosszabb esetben az orkokat is felingerelhette volna, ráadásul milliók áldozták az életüket, miközben maga és a többiek, akik kiötlötték ezt az egészet, élnek és virulnak.

Mesring arcán megdöbbent kifejezés suhant át.

– Ez esetben micsoda szerencse, hogy itt vannak önök, és leveszik a vállunkról a harc terhét.

– Pontosan, pap. Ezek vagyunk. Harcosok – bólintott Thane.

– Remélem, hogy egy nap az összes harcosuknak megmutathatom majd a hit igazságát. Többen talán nyitottabbak rá, mint mások. – Az eklézsa körbenézett, mintha keresne valakit, miközben sejtelmesen mosolygott magában.

– Akkor menjen, és velük beszélgessen – mondta a Példás Ököl. Fenyegető pillantást vetett a kövér főpapra, mire az kimentette magát, és távozott.

Koorland mellében szétáradt a harag. Ezek a férfiak és asszonyok itt szövögették a saját kicsinyes terveiket, miközben körülöttük lángokban állt a Terra. Nagy kísértést érzett rá, hogy mindőjüket félresöpörje.

– Végeztem itt – közölte Thane-nel. – Visszatérek a flottához. A Senatorum megtört, a nagyurak csak a saját előrejutásuk lehetőségeit lesik. Sarlatánok mind, kik a Császár neve mögé bújnak. Ez így nem mehet tovább.

Ezzel távozott, a tömeg pedig sietve próbált utat adni neki.