ÖT

Az asszony a hold mélyén

A hegyek összezárultak, az emberek pedig köztük rekedtek. Az idő egy rövidke szelete újra és újra lejátszódott Galatea Haas elméjében, ő pedig sehová sem menekülhetett a rettenetes képek elől. A kőből és fémből álló falak kérlelhetetlenül csattantak össze a Proletárok Hadjáratának harcosai körül. A hullámokban hömpölygő vér leverte a lábáról az arbitrátort, és kínzó hirtelenséggel nyomta el a felharsanó sikolyokat.

Haas rángatózva riadt fel, tenyerét pedig véresre horzsolták a kéretlen fekhelyéül szolgáló éles kövek. Egy szűk hasadék mélyén bújt el, egy inkább szakadéknak, semmint folyosónak beillő alagút falának magasában. Fülelt, hogy megpróbáljon rájönni, mi lehetett az a hang, ami a támadó hold folyamatos zajai ellenére felriasztotta. Masinák csattogtak nyersen körülötte, mindenféle hangszigetelés nélkül. A katasztrófa után át kellett vágnia az ork hold egyik gépházán, és még órákkal az élmény után is csengett a füle. Az elképesztő hangzavarból ítélve az a terem azonban csak egy lehetett a sok közül a mesterséges égitest mélyén.

Alig emlékezett a menekülésre a bejárattól idáig, csak összefüggéstelen képek villantak időről időre az agyába. Valahogyan mégis sikerült átjutnia. Jól-rosszul kimart alagutakon és hatalmas, ásító barlangokon rohant keresztül a hadjárat harcosainak vérétől iszamós egyenruhájában, miközben végig attól rettegett, hogy mikor fedezik fel. Csak a kiképzése és az akarata tartotta vissza a rajta egyre inkább elhatalmasodó pánikot. Végül azonban senki sem bukkant rá, valamivel később pedig megtalálta ezt a rejtekhelyet, ahol hamarosan legyűrte a kimerültség, és álomba szenderült.

Valakik a közelben jártak. Rikácsoló hangokat hallott, amelyek azonban nem származhattak ork torokból. Óvatosan kidugta a fejét a hasadék pereme mögül.

A zöldbőrűek aprócska rabszolgafajának három tagja sétált el odalent, fémládákat cipeltek a kezükben, menet közben pedig rosszindulatú kuncogás közepette lökdösték és rugdosták egymást. Haasnak végigfutott a hátán a hideg. Ezek az ocsmány kis lények valahogyan még az uraiknál is fertelmesebbnek tűntek a számára púpos, görnyedt hátukkal és sunyi, szökdécselő mozgásukkal. Nem volt nehéz elképzelnie, hogy ezek voltak azok a mesébe illő lények, akik éjszaka belopóznak az ártatlanok otthonaiba, hogy elragadják és felfalják a gyermekeket. Tegnap még azt sem tudta, hogy egyáltalán léteznek efféle bestiák.

Az idegenek testére vastag rétegben tapadt a mocsok, és még egy mosdatlan embernek is sokkal kellemesebb kipárolgásai voltak, mint amitől ezek bűzlöttek. Hogy miként érezhették meg a szagát, saját orrfacsaró bűzükön át, rejtély maradt a nő számára, mégis így történt.

Az apró fenevadak vezére épp a rejtekhelye alatt torpant meg, követői pedig hátulról beleszaladtak. Ezután remegni kezdtek, akár a nyárfalevél, mire az élen álló mindegyiknek kiosztott egy-egy nevelő célzatú pofont. Feltartott ujjával jelezte, hogy hallgassanak. Karikatúraszerűen hatalmas orra fel-alá rengett, ahogy szaglászni kezdte a levegőt, majd felpillantott. Haas épp időben kapta vissza a fejét.

A vezér valamit rikácsolt. A második lény fülei lelapultak, a harmadik pedig kárörvendően röhögni kezdett. Ezután veszekedés tört ki köztük, amit újabb pofonok követtek. Aztán csend. Egy perccel később egy szutykos, zöld fej bukkant fel Haas rejtekhelyének pereménél. Az aprócska lény lapátfüle meglepetésében az égnek meredt, amint meglátta az egyenest rá bámuló arbitrátort.

A szörnyeteg felvisított, ahogy a nő arcul csapta a sokkkalapácsával. A fegyvert alapvetően engedetlenkedő tömegek megrendszabályozására tervezték, de maximális energiára kapcsolva könnyedén lehetett vele halálos sebeket osztani, a rabszolgalény pedig eltörpült egy ember mellett. Úgy visított, akár egy ledöfött disznó, ahogy átrepült a szemközti falig, majd nedves csattanással csapódott be, végül a füléből szivárgó füstpamacsoktól kísérve lecsúszott a rosszul kimunkált padlóra. A nő eközben guggolásba küzdötte magát, és búvóhelyéről a megmaradt két lény közé ugrott.

Harcosként csapnivalónak bizonyultak, de mindezt nyers agresszióval próbálták leplezni. Éles és felettébb mocskos körmeikkel hadonásztak felé, darabokra szaggatva a Hadjárat kezdetekor kiutalt egyenruháját, és égető sebeket téptek a bőrébe. A nő szerencsésnek mondhatta magát, hogy a szövet alatt viselt rohampáncél megvédte a legveszélyesebb sérülésektől.

Hamarosan a vezér is fűbe harapott, az új keletű horpadással a fején ugyanis már ő sem tudott mit kezdeni. Az utolsó visítani kezdett, majd ork nyelven halandzsázott valamit, miközben komikusán hosszú karjaival folyamatosan Haas felé kaszált. Hegyes orra és fülei mind az égnek meredtek, ahogy végül rávetette magát, hogy piszkos, zsíros ujjai közé fogja a nő torkát. Az arbitrátor zihálva próbált levegőhöz jutni. Orrától alig néhány milliméterre pudvás, sárga fogak villogtak, miközben bőséggel zubogott rá a lény nyála. Hátrazuhant, kalapácsának nyele az esés következtében pedig inkább a szerencse, semmint tudatosság miatt csusszant be épp a megfelelő helyre, a lény egyik szemébe. Az aprócska bestia visítva ugrott talpra. Haas megpróbálta kiverekedni magát alóla, miközben egy lendületes csapással bezúzta a dög bordáit.

Zihálva rugdosta le magáról az ernyedt tetemet. A pánik termelte adrenalin kezdett elillanni a testéből, így csak nagy nehézségek árán sikerült talpra kecmeregnie. Szédült. A Hadjárat kezdete óta nem evett egy falatot sem, mostanra pedig már annyira mardosta a gyomrát az éhség, hogy még az is eszébe jutott, hogy áttúrja a halott rabszolgalények gúnyáját, hátha talál köztük pár morzsát vagy néhány korty vizet. Ám végül letett róla, ennyire még nem lett úrrá rajta a kétségbeesés.

Tompa fejjel bámulta a tetemeket.

Majdnem felugrott ijedtében, amikor zajt hallott a háta mögül.

A folyosó legközelebbi kanyarulatában egy negyedik lény állt a tompa vörös fényben, tágra nyílt szemmel és a rettegéstől hátrasunyt fülekkel.

– A Trónra! – szaladt ki Haas száján.

A kicsiny szörnyeteg keskeny ajkai hang nélkül formálták a szavakat, végül azonban elhajította a kezében cipelt holmikat, és fejhangú riadót üvöltve menekülőre fogta.

– Ne, ne, ne, ne, ne! – kiáltotta az arbitrátor, majd utánavetette magát.

A bestia ugrándozva, kétrét görnyedve menekült, Haas mégis csak nehezen tudta tartani vele a lépést. Menekülés közben folyamatosan kiáltozott, időről időre pedig ijedt pillantásokat vetett a háta mögé. A nő torka közben égett a szomjúságtól és a hold szennyezett levegőjétől, prédája pedig egyre messzebb került tőle.

Az arbitrátor befordult egy sarkon, és látta, amint a kis lény bevetődik két páncéllemez közé, amelyeket a sziklákhoz erősítettek. Haas gondolkodás nélkül utánavetette magát. Akármi várhatta odaát, de ha a kis mocsoknak sikerül riadót fújnia, neki úgyis vége.

Megkönnyebbülten vette észre, hogy nincs mitől tartania, áldozata ugyanis széttárt karokkal, egyedül remegett a szemközti falhoz bújva.

A nő a magasba emelt kalapáccsal indult meg felé.

Ekkor azonban egy irdatlan mancs ragadta meg a tarkóját, és lökte arccal előre, a kövek közé. A becsapódástól csillagok kezdtek táncolni a szeme előtt. Térdre zuhant, szájából pedig bőséggel patakzott a vér. Valami a nyakának csapódott, torka körül pedig széles acélagyarak csattantak össze. Hiábavalóan rángatni kezdte őket, miközben valami a magasba emelte. A rúd, amelynek a végére erősített csapda fogva tartotta, szinte gyengéden lendült oldalra, míg végül Haas szembetalálta magát az orkkal, akinek sikerült őt elfognia.

Fogvatartója érdeklődő tekintettel vizsgálta barlangnak is beillő szemürege mélyéről. Állkapcsát mocskos, gondozatlan fekete szőr tarkította, ami még a feje búbján is folytatódott. Szája bal szegletéből egyetlen, Haas alkarjánál is hosszabb agyar meredezett elő. A rohadt dög kajánul vigyorgott, szemében pedig vad jókedv csillogott.

Ork nyelven dörgött valamit. Haas újból a magasba lendítette a kalapácsot. Az ork válaszul megnyomott egy gombot az emberfogó nyelén, mire durva energiakisülés vágott végig a szerkezet nyakán, az arbitrátor körül pedig elsötétült a világ.

– Magához tér! – hallatszott egy férfi hangja.

– Hallgass már, Marast! Vagy mindenképp ide akarod csődíteni Agyart? – szisszent fel egy másik.

– Nem úgy néz ki, mint mi – szólalt meg ismét a Marast nevű egyén. – Nem olyan, mint mi. Hagyományos.

– És? A galaxis tele van a hozzá hasonlóakkal. A Császár szerelmére, inkább adj már inni neki valamit.

– Huringer, te barom, ez azt jelenti, hogy valahol máshol vagyunk, nem érted? Eljöttünk otthonról – folytatta bosszúsan az első férfi.

– Ne beszélj úgy hozzám, mintha félkegyelmű lennék! – felelte Huringer.

– Akkor ne viselkedj úgy. Nézd meg a páncélját. Szerintem valami rendfenntartó lehet, vagy arbitrátor. Viszont ilyen rangjelzéseket most látok először.

Valaki egy bögrét nyomott Haas ajkaihoz, amiből meleg, fémes ízű víz csörgött a torkába. Először felköhögött, majd hálásan nyeldekelni kezdte a folyadékot. Úgy érezte, mintha valaki egy sziklát rakott volna a feje helyére, mégis megpróbált a könyökére támaszkodva felülni.

Idebent alig volt fény, az mégis bántotta a szemét. Egy mocskos, fémlapokkal kirakott cellában találta magát. A helyiségnek csak egyetlen ajtaja volt, a fény a tetejénél lévő rácsozott nyíláson át jutott be. A derengéshez a fejük felett egyetlen kábelen himbálózó, zizegő fénygömb adott még hozzá valamit.

Furcsa arcok bámultak le rá. Pislogni kezdett, hogy fókuszálni tudjon, amikor pedig sikerült, riadtan hőkölt hátra. Két kopasz, kiguvadt szemű férfi nézett vissza rá, akik természetellenesen hosszú lábaikon guggoltak fölötte.

– Mik maguk? – kérdezte, miközben próbálta leküzdeni a rátörő rosszul létet.

– Hát nem elbűvölő? És milyen kedves – szólalt meg a Marast nevű. – Emberek vagyunk, ha épp tudni akarja. De ha nem tetszünk, szólhatunk az orkoknak. Tőlük talán kaphat olyan ébresztőt is, ami elnyeri a tetszését.

Haas tovább pislogott. Emberek voltak, legalábbis ránézésre, igencsak elnyújtott testarányokkal.

– Biztos nem látott még nyakiglábat – motyogta Huringer.

Marast megpaskolta a lábszárát vékony ujjaival.

– Bizony, azok vagyunk. Ne bámuljon így. Most maga az, aki kilóg a tömegből.

– Maguk... mutánsok?

– Abhumánok! – vágott vissza dühösen Huringer. – Ugyanúgy a Császár hű szolgái vagyunk, mint maga, szívecském. Nem mi tehetünk róla, hogy a világunkon alacsony a gravitáció... – fordult el tüntetőleg.

Haas szédülve bár, de felállt. A cellában számos nyakigláb kuporgott. Amennyire tudtak, a fal mellé kucorodtak, és most felhúzott lábbal ültek a puszta acéllemezeknek vetett háttal.

– Hová valósiak? – kérdezte az arbitrátor. Tisztában volt vele, hogy a galaxisban éltek az emberi fajnak engedélyezett vadhajtásai is, ennél többre azonban nem terjedt ki a tudása. A Terrán bárki, aki eltért a normálistól, mutánsnak számított, azok pedig már a létezésüknél fogva bűnösök.

– Orin Kútjára – válaszolta Marast. – A zöldbőrűek lerohanták a bolygót, és ezrével hurcoltak ide minket. Úgy tűnik, jól beváltunk mint munkaerő. Itt, a holdon ugyanis sok helyütt nincs mesterséges gravitáció, ez pedig minket kevésbé zavar, mint őket. És maga?

– Nem tudják, hol vannak?

– Fogalmunk sincs – rázta meg a fejét az abhumán. – Már hetek óta dolgoztatnak minket idelent. Alig néhányan maradtunk.

– Terra! A Terra fölött vannak! – A vállán lévő rangjelzésre bökött, amely a Birodalmi Palota 149. Adminisztrációs Kerület Általános Felügyeleti Divízió arbitrátoraként azonosította.

Marast szája tátva maradt.

– A Terra? – kulcsolta össze két tenyerét a mellkasa előtt, a kétfejű sas jelét mutatva. Furcsa társai is sustorogni kezdtek. Néhányan kinyúltak felé, hogy megérintsék. Haas lerázta magáról a kezüket, és átlépdelt pipaszár lábaik közt az ajtó felé.

– Ne csinálja! – szisszent fel Marast. – Csak ránk hívja Agyart!

Valami felmordult odakint. Haas hátrahőkölt, ahogy egy vasalóállú lény pofája feltűnt a kis rácsos ablakban. Egyetlen fog, hosszú fekete szakáll. A fogvatartója.

Az ajtó majd kiesett a helyéről, ahogy a zöldbőrű dühödten csapkodni kezdte, miközben fajtája érdes nyelvén dörgött feléjük valamit.

Marast odakúszott a nő mellé, és megragadta a karját.

– Ne csinálja ezt! Ne beszéljen, és még véletlenül se nézzen a szemébe! – motyogta rettegve. – Ha nem tartja be, amit mondok, akkor bántani fogják, megölik, vagy... átviszik oda!

A nyakigláb a fal egy pontja felé bökött.

– Miért, mi van ott? – kérdezte Haas, bár már előre rettegett a választól.

– A vágóhíd – remegett meg a férfi.

Haas nem tudott mit tenni; valamiféle erő szinte megragadta a fejét, és a jelzett irányba fordította, mintha csak láthatná a mellettük lévő helyiséget.

– Nem maradhatok itt. Kell hogy legyen valamiféle kiút! – mondta.

– Mégis hová? – kérdezett vissza Marast. – Ha át is tudna menni ezen az ajtón, odakint milliónyi ork vár magára. De még ha nem is lennének, hová menne? Kimászik a felszínre, és az űrbe löki magát? Mondjuk ha úgy vesszük, az alternatíváknál még ez is jobb. De nem teheti meg. Erről a holdról csak úgy juthatunk ki, ha valaki értünk jön, és megment minket. De hadd mondjak valamit magának, arbitrátor kisasszony: a magunkfajtákért úgysem jön el senki. Húzza be a nyakát, dolgozzon keményen, és akkor általában békén hagyják.

– Nem tehetem. Ki fogok jutni innen – suttogta Haas.

– Majd letesz róla, ha meglátja a kaput – ingatta a fejét Marast. – Reménytelen.

– Miféle kaput?

– A helyet, ahol átjönnek. Egy zöld villanás, és máris itt vannak. Annyi ork, amennyit csak akarnak. Nincs sereg a galaxisban, amely megállíthatná őket.

Az Oort-felhő és a Naprendszer határán táncoló kisbolygók körén túl összerándult a valóság. Haragos villámok keltek a világűr szövedékén. Aztán az univerzum egy néma sikoly kíséretében meghasadt.

Több száz hadihajó tört át a valós űrbe, Geller-mezőik határánál pokoli fények táncoltak. Hajtóműveik izzásán túl pedig ott ragyogott az Immatérium, az őrület feneketlen kútja, amelyen senkinek sem szabadna átkelnie. Az anyagi világ aztán a semmi vakító villanásától kísérve, egy rendülést követően helyreállt.

– Legtöbb marsall, káptalanmester, nagyúr, a Császárnak hála megérkeztünk a Naprendszerbe – jelentette be Bohemond csatahajó-kapitánya, majd befutott több másik jelentés is.

– Az összes fedélzet problémamentes átlépésről számol be.

– Hiperhajtóművek leállnak.

– Geller-mező-deaktiváció, három, kettő, egy. Geller-mező deaktiválva. Dicsőség a Császárnak, az Emberiség Szent Urának.

Koorland a szeme sarkából látta, ahogy Bohemond szétroncsolt ajka a csatlósaival együtt, némán formálja a hála szavait.

A Fekete Templomosok legfőbb marsallja végigvonult a Megvetés széles parancsnoki fedélzetén. A helyiség elülső falát majdnem teljes egészében elfoglalta egy tizenkét méter széles, páncélüveg kilátóablak, amelynek túloldalán ott ásított a végtelen világűr. Ebből a távolságból a Nap alig tűnt nagyobbnak egy fényes pöttynél, amely szinte belesimult a többi csillag alkotta szikrázó szőttesbe. Koorland azonban nem tudta elszakítani róla a tekintetét, és kereste a csillanást, amely elárulta volna számára, hol is lehet a Terra.

– Az összes Fekete Templomos-hajónak! Érkezési és állapotjelentést kérek – parancsolta Bohemond. – Issachar, Quesadra, Thane, nektek hogy megy a sorotok?

Kibernetizált lények jelentek meg Bohemond és Koorland mellett, kezükben hatalmas holovetítőkkel, amelyek sugárzógyémántjai szinte azonnal életre keltek. A felcsillanó lézerfényekből pedig hamar kirajzolódott a három másik káptalan mesterének alakja, válltól felfelé.

– A gépeimről nem érkezett kárjelentés, mind sértetlenül befutottak – közölte Thane.

– A hipertér szokatlanul nyugodt. Egyetlen hajónkat sem veszítettük el – tette hozzá Issachar.

– Szerencsések vagyunk hát – szólalt meg Quesadra is.

– Ennek semmi köze a szerencséhez! A Császár akarta így! Tudja, hogy épp a megrendült Terra segítségére igyekszünk – jelentette ki Bohemond. – Ellenőriztem az időt, az utazás négy napig tartott. Ez pedig példa nélküli sebességet jelent. Jól döntöttél, Koorland mester.

– Úgy vélem, ez egy bocsánatkérés, testvér – szúrta közbe halkan Issachar.

– A szenzormesterem űrcsata nyomait veszi a közelmúltból, minimális fegyverhasználat jelei mellett, továbbá komoly információforgalmat a marsi nooszférából. Hol van a véderő flottája? A Mars pedig vajon miért nem mozgósította a seregeit? – szegezte nekik a kérdést Thane.

Koorland testvérei fényből rótt alakján túlra pillantott.

– Mik a parancsaid, Birodalmi Ököl? – szólalt meg Issachar.

– A támadó hold továbbra is a Terra körül kering – kezdte a hadjárat vezére. – Ezt az arcátlan inzultust pedig nem tűrhetjük tovább. Testvéreim az Utolsó Falban, vegyetek fel támadóalakzatot – folytatta. – Haladéktalanul útnak indulunk az ork űrbázis felé. Üzenjétek meg érkezésünket a Marsnak és a Terrának, és nyissatok fénycsatornát feléjük, amint elég közel értünk. Meg kell tudnunk, hogyan ejthették ilyen könnyen túszul a vadak a Terrát.