HAT

A tánc vége

Lhaerial egy magas támlájú székben, bokájánál, combjánál és derekánál fogva leláncolva, vakító fénykörben ült egy négyzet alakú szoba közepén. Csuklóit, amelyeket egy-egy fémhenger tartott fogva, hátrakulcsolták, ettől kénytelen volt kényelmetlenül előregörnyedve ülni, ami azonban láthatólag a legkevésbé sem zavarta. A maszkját elkobozták, így az őzbarna, mandulavágású szemei alá festett egy-egy tetoválást leszámítva tökéletes, vékony, hosszúkás arca most láthatóvá vált. Egy vallató sétálgatott előtte széles taglejtésekkel és folyamatosan mozgó ajkakkal. Veritus elnémította a voxcsatornát, így ő és Vangorich nem hallhatták, mit kiabál az eldának a férfi. Ennek eredményeképpen afféle pantomim-előadást néztek: a dühödt végrehajtó és a kézre kerített bűnöző.

– Megdöbbentően fiatalnak néz ki, nemde? – kérdezte Veritus. Vangorichcsal együtt egy pszichikus védőkörökkel ellátott páncélüveg detektívtükör mögött álltak.

– Valóban – felelte az orgyilkos, aki még sosem látott eldát, így most nagy érdeklődéssel figyelte a nőt.

– Ráadásul gyönyörű. Ahogy látom, ez még egy olyan hidegvérű gyilkost, mint maga, sem hagy hidegen.

– Nem vagyok vak a szépségre – intette le Vangorich.

– Pedig jobb lenne, ha az lenne! – csattant fel az inkvizítor. – Az ellenség gyakran rejtőzik a megjelenése mögé. Ne hagyja megvezetni magát.

Veritus ellépett az üvegtől, és Lhaerial felé intett. Páncéljának szervói halkan surrogtak a kihallgatószoba csendjében.

– Lehet akár tízezer éves is. Csak a legősibbeken látszik meg a kor, másokról pedig azt beszélik, látszólag egyetlen napot sem öregszenek. Halhatatlanságukat sötét praktikáiknak köszönhetik.

– Nem halhatatlanok, inkvizítor.

Veritus elborult arccal pördült meg. Wienand lépett a helyiségbe, elegánsan, mint mindig, acélszürke hajkoronával keretezett arccal. A krízis kitörése óta az arcán felbukkant néhány új ránc, felelősségéhez képest mégis még mindig szemtelenül fiatalnak tűnt. A kihallgatószoba előterébe vezető matt fekete páncélajtó nesztelenül csukódott be mögötte. Vangorich két inkvizíciós rohamosztagost pillantott meg odakint, akik érkezésükkor még nem posztoltak az ajtó előtt. Minden bizonnyal egy újabb védelmi vonal részei, Veritusszal szemben.

– Ha azért jött, hogy kikérje a véleményemet, Veritus nagyúr, akkor jobban ki kellene kupálnia magát előtte – sandított az öregre Wienand. – Hacsak nem akar inkább megölni.

A két inkvizítor kőkemény tekintettel méregette egymást. Vangorich azt remélte, hogy sikerül elásniuk a csatabárdot egymás közt, ugyanis a legkevésbé most egy inkvizíciós belháborúra van szükségük. Számítása azonban jól láthatóan nem akart bejönni.

– Nos, valóban – mosolyodott el hidegen Veritus. – Ez a xenó valóban az ön szakterülete. Nem is várok mást egy olyantól, aki ennyire nyíltan összeszűrte a levet a múltban az Impérium ellenségeivel.

– Nem minden idegen az ellenségünk, hacsak mi magunk nem tesszük őket azzá. A hasznunkra is válhatnak. Szövetségesként.

Wienand az ablakhoz lépett, egyenesen Veritus mellé.

– A velük való kapcsolat megfertőzte magát, Wienand – köpte a veterán inkvizítor. – Nem is kéne itt lennie. Talán ügyelnem kéne rá, nehogy megpróbálja szabadon engedni?

– És mégis mit csinálna, ha így tennék? Sose bízzon bennük, de ne hagyja, hogy az elméjét elködösítse a gyűlölet. Az eldák már számos alkalommal a segítségünkre voltak.

– A saját céljaik érdekében manipulálnak csak minket! – köpte Veritus.

– Akkor tegyünk mi is így! – vette fel a kesztyűt a nő. – A nyílt háborúságnál még ez is jobb ötlet.

– Valóban? – kérdezett vissza a férfi.

A két inkvizítor mereven előrefigyelt, és egyszer sem nézett a másikra vita közben. Végül Vangorich lépett az egyre inkább keserű szerelmesek tirádájára hasonlító diskurzus közepébe.

– Kérem, fejezzék be! – emelte fel mindkét kezét az orgyilkosok ura.

Mindketten szótlanul fogadták a közbeavatkozást, amiért Vangorich nem győzött magában hálát adni nekik. Innen ugyanis még ő sem tudta volna kiverekedni magát. Persze mindkettejüknek bőven lesz még ideje ellenem fordulni, vélekedett.

– Wienand! Milyen jó újra látni.

– Téged is, Drakan, bár az útitársaidat jobban is megválogathatnád.

– Nem koncentrálhatnánk inkább a fontos dolgokra? – kérdezte fáradtan Vangorich. – Mit számít a barátok között holmi gyilkossági kísérlet?

– Kérdezi az orgyilkos – morogta Wienand.

– Igaza van, asszony – acsargott Veritus, de aztán hamar lehűtötte magát. Szembefordult a nővel, de nem nézett a szemébe, inkább a falat bámulta a háta mögött. – Lehet, hogy túl gyorsan cselekedtem, ám a sokkoló események bekövetkezte miatt...

– Azzal semmi gond, hogy nem ért egyet a tetteimmel mint az Inkvizíció képviselője. De lettek volna más eszközök is a kezében ennek kifejezésre juttatására, mint a gyilkosság és a posztom elbitorlása! – vágott a szavába Wienand.

– Nem volt időnk ilyesmire! – csattant fel Veritus. – Maga nem lett volna hajlandó csendesen a háttérbe vonulni, úgyhogy éppolyan ostoba hatalmi harcokba bonyolódtunk volna, mint a Senatorum tagjai, miközben körülöttünk lángba borul az Impérium!

– Szóval a célszerűség kívánta a halálomat? Milyen megnyugtató.

– Igen – sóhajtott fel Veritus. – Öreg vagyok, Wienand. Sokkal öregebb, mint maga. Annyi ostobaságot láttam már. Egyszerűen nem kockáztathattam.

– Á, szóval most már ostoba is vagyok. – A nő dühödten kereste Veritus tekintetét a sajátjával. – Az eszébe se jutott, hogy esetleg szép szóval kérjen? Nem? – Veritus olyan erővel szorította össze keskeny ajkait, hogy azok elszürkültek. – Jól van, Veritus képviselő, akkor mondja csak meg nekem, hogy sikerült eleddig kezelni a krízist? – kérdezte pikírt hangon a nő.

– Ugye ez az üveg pszichikusán védett? – szúrt közbe Vangorich.

A két inkvizítor rá se hederített.

– Most komolyan – folytatta az orgyilkos. – Éveket töltöttem el azzal, hogy a lehető legjelentéktelenebbnek tűnjek, de ez még nekem is sok. Feleljenek már! Veritus! Le van védve az üveg?

– Igen, igen, persze – válaszolta az öreg. – Miért kérdi?

– Mert ha nem próbálna meg a szemével lyukat ütni Wienandba, akkor észrevenné, hogy a fogoly már percek óta magát bámulja, és valami nagyon érdekeset lát.

Wienand ingerülten rázta meg a fejét, majd az elda felé fordította a figyelmét.

– Veritus, beszélt már maga vele egyáltalán, vagy őt is csak agyon akarja lövetni?

– Még nem – válaszolta az inkvizítor helyett csevegő hangnemben Vangorich. – Mi lenne, ha most megpróbálnánk? Élj a mának, ha úgy tetszik.

Veritus megköszörülte a torkát. A hang mélyről jött, akár az aggastyánok utolsó hörgése.

– Legyen – mondta végül.

Wienand, Vangorich és Veritus együtt léptek a helyiségbe, miközben a két inkvizítor még mindig egymást bámulta. A vallató abbahagyta a tirádáját, meghajolt, majd szó nélkül távozott.

– Végre előkászálódtatok! – köpte a fogoly. – Olyan kezdetleges eszközökkel próbáljátok titkolni jelenléteteket, amin egy elda csecsszopó is könnyedén átlátna.

A három ember felsorakozott az idegennel szemben, az pedig megvetően mérte őket végig. Maszkjának eltávolítása változást hozott a viselkedésében. Még inkább bezárkózott, óvatossá vált, szavaiban megfogyatkoztak a ködös utalások, ellenállása azonban mintha megsokszorozódott volna.

– Eljött az idő, hogy megvitassuk az üzenetet, amit hoztál – kezdte Wienand.

– Békével jöttem, ahogy azt a barátaitoknak is elmondtam már.

– Kissé érdekesen értelmezed a koncepciót – szúrta közbe Vangorich.

– Te gyilkos vagy. Körülleng a vér szaga – pillantott rá Lhaerial.

– Valóban – vonta fel a szemöldökét az orgyilkos. A nő szavaiban bujkáló harag felvillanyozóan hatott rá. – Arra kívántam utalni, hogy fegyverrel érkezni és halomra lőni mindenkit nem igazán fér bele a béke szó jelentésébe.

– Hallgattak volna rám, ha nem így teszek? – kérdezett vissza a nő.

– Valószínűleg nem – felelte Vangorich.

– Drakan – szólt közbe Wienand. – Ő a mi foglyunk.

– Hogyne, hogyne, kedves inkvizítorok. Kérem, kérdezzenek hát.

– Pszi vagy? – vakkantotta Veritus.

– Az meg micsoda? – nézett rá Lhaerial.

– Boszorkány. Látnok.

Az elda bólintott.

– Az árnyak látója vagyok.

– Akkor tudd meg, hogy védve vagyok a képességeiddel szemben – húzta ki magát Veritus.

– Az elméd így is nyitott könyv előttem – felelte könnyedén a harlekin.

– Beszélj a küldetésedről – vette át a szót Wienand.

– Már mindent elmondtam – fordult felé Lhaerial.

– Ismételd meg – mondta Veritus. – Nekünk is.

– Ismételgessem magam csak azért, hogy aztán újra és újra és újra feltegyék majd ugyanezeket a kérdéseket, és a végén megint bántsanak? Annyira primitívek vagytok. Fogalmam sincs, Eldrad Ulthran miért akarja megmenteni a fajtátokat. A galaxis tisztább hely lenne, ha hagynánk, hogy az utolsó szálig kiirtsanak benneteket.

– Kár, hogy immár messze nincs meg az erőtök arra, hogy egyáltalán megpróbáljátok – jegyezte meg meglepően gyengéden Wienand. – És az ösztöneim azt súgják, hogy amikor megvolt az a bizonyos hatalom, valami mégis visszatartott benneteket attól, hogy megtegyétek.

Lhaerial szemöldöke felszaladt, majd hirtelen vad vigyor jelent meg az arcán.

– Lehet. Most biztosan azt hiszitek, fordult a kocka. Nem árthattok nekem. Én már Cegorahé vagyok.

– Az egyik istenükről beszél – magyarázta Wienand.

– Ne légy annyira biztos magadban, elda – morogta fenyegetően Veritus. A háta mögött Wienand bosszúsan emelte a magasba a kezét.

– Mondd el nekünk – szólt végül. – Még egyszer, utoljára.

Az elda lehunyta a szemét. Milyen hatalmasak, gondolta Vangorich.

– Az üzenet a Császárotoknak szól, nem nektek.

– Mondd el, mi állt az üzenetben. Mi az Ő akaratát képviseljük – válaszolta neki Wienand. – A Császárhoz immár senki sem szólhat a trónba kerülése óta.

– Azt hiszed, nem tudjuk mindezt? Eldrad Ulthran, népem legjelesebb látója bízott meg ezzel a feladattal. Azért esett rám a választása, mert magam is látó vagyok, és megnyitottam a lelkem az ősi út előtt. Nem félem a Szomjazót.

– Pszichikusán sem lehet megközelíteni – folytatta Wienand. – Már próbáltuk. Belehaltál volna. Muszáj nekünk átadnod az üzenetet.

– Mi áll benne? Egy fenyegetés? – szegezte neki a kérdést Veritus.

– Ostoba mon-keigh! – sziszegte Lhaerial Rey, miközben felpattant a szeme. – Nem fenyegetni akarunk! A Császár és a jövőlátó ismerik egymást! Noha az évek során a barátságuk megszakadt, egyelőre nem ellenségek. A ti halott Császárotok az utolsó remény az emberiség és az eldák faja számára egyaránt. A mostani krízis véget fog érni. Az orkok üvöltése elhalkul majd, miközben a valódi fenyegetés megmutatja majd az igazi arcát. Te, ki Veritusnak nevezed magad, tisztában vagy ezzel. Láttam, amit te.

Veritus megdöbbenve hőkölt hátra.

– Még egymással sem vagytok képesek dűlőre jutni – köpte az elda. – Neked is igazad van, vénember, ahogy az asszonynak is. Minden kérdésre több válasz létezik. Figyeljetek rám! Az ork hold nem sokáig marad már itt.

– Hogy lehetsz ennyire biztos ebben?

– Az üzenet mellé ajándékot is hoztam. A maguk űrgárdistái hatalmas számban gyűltek össze, és már úton vannak ide. E percben hajóznak el a Vörös Bolygó mellett. Eldrad Ulthran és az Ulthwé többi látója keményen dolgozott azért, hogy elcsitítsák az orkok keltette hullámokat a Mástengerben, hogy a gépeik mihamarabb eljussanak ide. Ezt az ajándékot ingyen adjuk nektek, mert tiszta szívünkből kívánjuk, hogy győzedelmeskedjetek az orkok felett. Most pedig hallgassátok a könyörgésünk. Ne engedjétek, hogy az orkok vagy bármilyen más veszély elkendőzze a figyelmeteket a kézzelfoghatatlan világtól. A Mástenger istenei nem nyugszanak, míg a játékszereikké nem gyalázzák ezt a valóságot. A személyük jelentette fenyegetés millió ciklusra nyúlik vissza, a Haduratok tettei épp csak egy háború legújabb fejezetei, amelyet az ősi fajok kora óta vívnak. Az én népem már azóta küzd ellenük, hogy a csillagok lángra kaptak. Naivak vagytok, ha azt hiszitek, hogy a Káosz legyőzetett. Egyetlen üzenetet kell csak átadnom, az pedig így szól: ne feledkezzetek meg a Sötét Istenekről, mert az mindannyiunk pusztulását jelenti.

– Azt akarod mondani, hogy egyedül az emberiség lehet képes megmenteni a galaxist? – kérdezte elgondolkozva Veritus.

Lhaerial most az inkvizítorra pillantott, a vénember pedig hátrahőkölt, ahogy az elda szemében megpillantott valamit, amely akár saját legnagyobb félelme is lehetett.

– Miért, az ötlet tán simogatja a hiúságod? Igazat szóltál az imént, odaát, az üvegen túl. Tényleg csak eszközök vagytok a számunkra. A népünk már akkor uralkodott a csillagok felett, amikor ennek a bolygónak a földjét még hüllők tapodták. Sokan ragadtak fegyvert ellenünk. A lélektelenek, a hatalmuk csúcsán álló krorkok, az ő pusztításukhoz képest pedig ez a jelenlegi ork fenyegetés széljegyzetnyi epizód csupán, a cythorok és ezernyi más veszedelem, kik rettenetes mivoltához szánandó elmétek fel sem érhet. De erejük zenitjén még a saját őseitek is háborúba léptek velünk géphadseregeik élén. Mi azonban mindenki más fölé kerekedtünk. Számotokra talán nem vagyunk többek a múlt csökevényes maradványainál, kik lassan merülnek alá a sötétségbe, de jól jegyezd meg, inkvizítor, a fajtánknak még messze nem fellegzett be. Mit jelent néhány ezer ciklusnyi gyengeség milliónyi hatalmassággal szemben? Ti magatok is elbuktatok, birodalmatok szánalmas csúfképe csupán annak, mi egykor volt. Jól figyelmezzetek a szavamra. Veletek ellentétben mi újból felemelkedünk majd. Jobb szeretnénk, ha addigra maradna még valami a galaxisból, amely felett uralkodhatunk majd.

Wienand elfintorodott, és ingatni kezdte a fejét.

– Azt tudod, hogy az efféle tirádákkal nem igazán javítasz a helyzeteden, ugye? – kérdezte a fogolytól. – Én segíteni próbálok neked.

Veritus szemében fanatikus tűz lobbant, ahogy lebámult az idegenre.

– Ez viszont már fenyegetés – dörögte. – Jól figyelj, idegen. Ismerem az igazságot, legyen az bármily borzalmas is. Egyetlen út vezet a békéhez, az pedig az emberiség hegemóniája a csillagok közt.

Lhaerial elmosolyodott. Szájában aprócska, tökéletesen fehér fogak sorakoztak.

– Tévedsz. Ti csupán megóvjátok az örökségünket, míg a Tízmillió Nap Birodalma újra fel nem virágzik. Csak és kizárólag ezért vagyunk hajlandók akár egy szalmaszálat is keresztbe tenni a túlélésetek érdekében. A Korok Előtti Pusztító mindannyiunk közös ellensége. A fajtáink már a bukás előtt is békében léteztek együtt. Nincs miért harcolnunk.

Veritus veszélyesen közel lépett az eldához.

– A debari incidens, a veridaniumi mészárlás, Outremer eleste, Choidenmirn kifosztása. – Aranyozott páncélkesztyűjének ujjaival olvasta a harlekin fejére a bűneiket. – E katasztrófák mögött mind a ti fajtátok állt, és ez csak az elmúlt fél évezred termése.

– Nem minden elda cselekszik jó szívvel, ám ez az emberekre is igaz.

A veterán inkvizítor felkacagott.

– Azt állítod, hogy Ulthwé világhajóját képviseled? Hát tudd meg, az imént említett összes támadást ez a frakció hajtotta végre az Impérium ellen!

Lhaerialnak a bilincsek ellenére sikerült megvonnia a vállát.

– A világok, amelyekről beszélsz, egykor minden bizonnyal az Ulthwé uralma alá tartoztak. Talán úgy ítélték meg, arányos büntetést szabnak ki a betolakodókra.

– Ezek után hogy várhatod el, hogy megbízzunk benned? – emelte fel a hangját Veritus.

A harlekin egyenesen az agg harcos szemébe nézett.

– És mi? E pillanatban nincs más számunkra egymáson kívül. Szétválhatunk, és akkor egyedül halunk meg, vagy összefogunk, és túlélünk.

– Ez tarthatatlan! – csattant fel az öreg.

– Nyugodjon meg, Veritus – szólalt meg Wienand. – És figyeljen inkább arra, amit ez a nő valójában mondani akar. Igaza van. Ha tényleg ártani akartak volna a Császárnak, ha meglenne hozzá a hatalmuk, akkor más utat választottak volna. Én hiszek neki. Szerintem igazat szól.

– Maga a befolyásuk alá került! – pördült szembe a nővel Veritus. – Van Der Deckart mindent elmondott nekem az Antagonison történtekről, hogy miként állt melléjük. Ezek a lények természetüknél fogva megbízhatatlanok! Már az, hogy egyáltalán szóba állt velük, elég lenne rá, hogy kivégeztessem!

– És mégis milyen hatáskörben? – vágott vissza Wienand.

– Én vagyok az Inkvizíció képviselője – húzta ki magát az öreg. – Saját hatáskörben.

– Maga csak azért képviselheti a szervezetet, mert elbitorolta tőlem a jogot. Én vagyok a regnáló képviselő, maga csak egy imposztor. Amúgy pedig egyébként sem kormányzati körökben vagyunk, hanem a sajátjaink közt. Velem ellentétben maga nem túl népszerű e falak közt, Veritus.

– Megvannak a szövetségeseim – morogta fenyegetőn a férfi.

– Itt helyben agyon kéne lőnöm magát.

– Elég! – lépett ismét közéjük Vangorich. – Tényleg most akarják ezt lejátszani? – biccentett a fogoly felé. Lhaerial Rey ernyedten bámulta a csizmáit, oda se figyelve az emberek közti szócsatára.

– Ó, nincs is ennél jobb alkalom rá – köpte Veritus. – Ez az elda úgysem megy innen sehová, ennél a helyiségnél pedig nincs jobban védett hely az egész erődben. Tökéletes helyszín arra, hogy elsimítsuk a nézeteltéréseinket.

Keze a fegyvere markolatának agyára csúszott.

– Ne! Elő ne húzza azt a pisztolyt! Nézzenek már magukra! – csattant fel fájdalmas hangon az orgyilkos. Ujjával masszírozni kezdte az orrnyergét, miközben összeszorított foggal szűrte a szavakat. – Bármilyen egyéb esetben a legkevésbé sem érdekelne, hogyan taszítják belháborúba az Inkvizíciót.

A maguk szervezete annyiszor akadályozta meg az Officióm teljesen jogszerű hadműveleteit a múltban, hogy már kezdtem elveszíteni miatta a türelmem. A szerkezetváltás nekem is és maguknak is csak jót tenne.

– Mi a Császár akaratának végrehajtói vagyunk, Drakan – figyelmeztette Wienand. – A szavunk törvény.

– Én pedig azért létezem, hogy az olyan férfiak és nők, akik csak úgy megszokásból puffogtatnak ilyen mondatokat, ne vehessék a saját kezükbe az ügyeket. Milyen jó, hogy ilyen jól megvagyunk egymással, nemde? – jegyezte meg szárazon a nagymester. – Pedig tényleg együtt kell működnünk. Őszintén szólva maguk ketten az egyetlenek, akik képesek hideg fejjel gondolkozni ebben a kutyaszorítóban. Nem lehetne, hogy egy időre elássák a csatabárdot? Nem sok, csak az Impérium jövője múlhat rajta. Tényleg annyira felfoghatatlannak tetszik, hogy mindkettejüknek igaza lehet? Veritusnak azzal, hogy tart az idegentől…

A nevezett szólásra nyitotta a száját, de Vangorich gyorsan folytatta.

– …Wienandnak pedig azzal, hogy hasznosnak látja. E két nézőpont nem szükségszerűen ellentétes egymással. Nem lehet, hogy megérett az idő a szervezetük specializálására? Vegyenek példát a mi templomainkról. Az embernek mindig a célnak leginkább megfelelő szerszámot kell választania. A galaxisunk hatalmas. Egyetlen férfi vagy asszony sem remélheti, még a Császár Pecsétjének birtokában sem, hogy megfelelhet az összes kihívásának. A megosztottságuk éppoly vakká és önzővé teszi magukat, mint a nagyurakat.

Veritus simogatni kezdte az állát, Wienand pedig az orra mentén sandított fel rá.

– Nos? – kérdezte a nagymester. – Melyikük kezdi?

– Legyen – emelte fel a kezeit Wienand. – Hajlandó vagyok tűzszünetet kötni.

– Veritus? – nézett a másikra az orgyilkos.

Az öreg inkvizítor elfintorodott.

– Gondolom, azt akarja, hogy adjam vissza magának a hatalmat. Az eddigi eredményei szánalmasak, Wienand.

– Épp ellenkezőleg. Maga marad az Inkvizíció képviselője – felelte a nő. – A visszatérésem csak kényelmetlen kérdések sokaságát vetné fel. A szervezeten belüli látványos fejetlenség csak meggyengítené a pozíciónkat. A helyzet a visszatérésem nélkül is elég kényes már. Az Inkvizíciónak egységes álláspontot kell képviselnie, legalábbis kifelé. Azzal, hogy megmaradok halottnak, sokkal szabadabban cselekedhetek a nagyurakkal szemben.

Vangorich elmosolyodott, majd összefonta és megropogtatta az ujjait.

– Nagyszerű! – örvendezett.

– Mi az, Veritus, meglepődött? Tudja, nagyúr – vette át a szót némileg pikírten Wienand –, nem csak maga tartja szem előtt az Impérium érdekeit.

– Ez egyszerűen pompás – folytatta a nagymester. – Azonnal munkához kell látnunk.

Az ajtó felé kezdte terelni a két inkvizítort.

– Cselekedjenek gyorsan – szólt utánuk az árnylátó. – A Korok Előtti Pusztító máris áskálódni kezdett maguk ellen.

Vangorich még egyszer, utoljára végignézett Lhaerial Rey-en, mielőtt a pszichikusán aktív ajtók végleg elzárták őt előle.