TIZENKILENC

Boszorkány

A Palimodes és az Obszidián Égbolt szoros alakzatban, még ha időlegesen is, de újra testvérekként törtek át az orkok hajói közt. A két csapásmérő cirkáló oldalágyúi rövid úton fémkonfettivé robbantották a rozoga ork hajókat, míg az orrlándzsák ragyogó fénynyalábjai szétolvasztották a kisebb gépeket, és mély árkokat szántottak a nagyobbakba.

Az Obszidián Égbolt parancsnoki hídján a Fekete Templomosok csatlósai csendes hatékonysággal végezték a dolgukat. Ericus feszülten gubbasztott a trónszékében, és az implantjain, valamint az augurok kijelzőin keresztül követte a csata alakulását.

– Palimodes, előresodródott – szólalt meg hirtelen. – Tartsa az alakzatot a maximális tűzhatékonyságért.

Attonax válasza legalább annyira hangzott reszelősen a haragtól, mint az orkok folyamatos bombázása keltette zavarás miatt.

– Nem parancsolsz nekem.

– Amennyiben látni akarja az urát, akkor jobb, ha mégis engedelmeskedik – felelte nyugodtan Ericus. – Ha óhajtja, visszatérhetünk a korábbi felálláshoz. Ha nem fűlik hozzá a foga, akkor viszont álljon vissza az alakzatba.

A Palimodes néhány másodperccel később visszacsúszott, és némileg az oldalára fordult, ahogy a manőverező hajtóművek korrigálták a sebességet.

– Máris jobb – morogta magának Ericus. – Tovább előre – parancsolta. – Már közel járunk a kitöréshez.

Egy osztagnyi ork vadász ekkor csapott le lángoló fegyverekkel a cirkáló tatjánál. Az elhárítóütegek pillanatok alatt szétlőtték őket. Az Obszidián Égbolt megremegett, ahogy egy masszív torpedó becsapódott az elhárítópajzsokba. A híd mennyezetének egyik reléje túltöltődött és felrobbant, szikraesőt zúdítva a legénységre.

– Pajzsmester, jelentést!

– A bal oldali pajzsszegmensnek vége.

– Állítsák vissza! Növeljék a tűzerőt a bal oldalon! Alig karcoltak meg, könnyedén áttörünk. Kormány, tizenkét fokkal balra, nyugodt forduló. Tiszta tűzívet akarok a célponthoz. Palimodes, készüljenek fel koncentrált zárótűzre.

– Ahogy óhajtja – érkezett Attonax gunyoros válasza.

Az utolsó akadály, egy ocsmány behemót, amelyet inkább összehánytak, mint összeraktak, az Obszidián Égbolt pályamódosítását követően úszott be a hololitasztal látókörébe. A gép elülső részét egy hitvány, fogazott csőr alkotta, amitől úgy festett, akár valami óceánmélyi ragadozó. Az orr-rész mögött a hajótestet egymásra pakolt, ágyúktól és tornyoktól hemzsegő sziklák alkották. A hajtóműgondolák pedig látszólag véletlenszerűen meredeztek a gép hátuljából.

– Attonax, készüljön pályamódosításra. Mi alulról megyünk, maguk fentről.

Az ork hajó is fordulóba kezdett, miközben a turbinái ki-kihagytak.

– Ez így túl könnyű – közölte Ericus.

Az Obszidián Égbolt újból megremegett egy becsapódást követően, Ericus azonban nem vette le a szemét az ellenséges cirkálóról.

– Újabb átszálló egységekről kapok jelentést. Teleporttal érkeznek. A támadók hét különböző fedélzeten hatoltak be. – Az augurmester lepillantott a műszereire. – Energiakisüléseket veszek a közelből. A hidat akarják.

A hajó ütegeinek dübörgéséhez képest hitvány és szánalmas fegyverropogás jutott el hozzájuk odakintről. Az emberek üvöltése elvegyült az orkok vígan csengő csatakiáltásaival.

– Biztosítsák a hidat. Szakaszolóajtókat lezárni! Engedjék szabadjára a védelmi rendszer gépszellemeit – utasította az övéit Ericus. Vörös szirénák villantak, a híd lezárását pedig élesen harsogó kürtszó jelezte. – Rolans nagyúr majd elbánik a hívatlan vendégeinkkel. Idefent mindenkinek csak és kizárólag a célpont elpusztítására szabad koncentrálnia. Az uraink élete múlik rajta. Ne remegjetek meg az elhatározásotokban!

Az ork hajó egyre közelebb úszott, már teljesen betöltötte a hololitet.

– Kilátóablakot nyitni, hadd lássuk szabad szemmel az ellenséget. Ágyúkezelők, tüzelésre felkészülni, lándzsákat felfűteni. Az oldalágyúk várjanak, amíg elhaladunk mellettük. Attonax, a Palimodes is tegyen hasonlóképpen. Megerősítést kérek.

– Ahogy parancsolod, Ericus. Egy nap még megbánod, hogy így ugráltatsz bennünket.

– Van talán jobb ötlete?

A másik hajó kapitánya csak hallgatott.

– Tüzelésre felkészülni! – utasította szigorúan a hajómester.

A kilátóüveg zárópajzsai szétcsúsztak. A bolygó által visszatükrözött fény elűzte a híd félhomályát. Az ork hajó az Obszidián Égbolt relatív pozíciójához képest jobbra és felettük helyezkedett el. A gerince a Dzelenic IV felé mutatott, a burkolat és a ködös atmoszféra között pedig ott úszott a Palimodes. A xenó jármű a valóságban még ocsmányabbul festett, mint a hololitikus leképzésén; egy bálna beteges mechanikus paródiájának tűnt, amelynek testét kozmikus becsapódások himlőhelyei borították. Hitvány kinézete ellenére messze nem volt védtelen, minden irányba százával meredeztek róla a különböző űrméretű, lángot köpő ágyúk.

– Orr tizenkét fokkal felfelé! Pajzsmester, elhárítóernyő-frissítést az elülső szegmensbe. Ágyúkezelők, parancsra tüzeljenek a hajó közepére. Tépjük szét azt a dögöt!

Az ork hajó hasa lassan beúszott a kilátóernyő elé, ahogy az Obszidián Égbolt a bolygó egyenlítője felé fordult. A többi idegen hajó zárótüze hamarosan elapadt, miután a legtöbbjük megsemmisült vagy elmenekült.

– Lándzsák, tűz! – kiáltotta Ericus.

– Lándzsák tüzelnek!

Öt energianyaláb vágódott ki a cirkáló orrából. A hajó még mindig felfelé haladt az ork géphez képest, és mély, olvadt sebet vágott a xenó gép középső részét alkotó sziklatömbbe. A felcsapó lángok és detonációk begyújtották a mélyben tárolt muníciókészleteket, amelyek lánggejzírekként törtek fel a felszínről. Az ellenséges gép azonban közben egy pillanatra sem hagyta abba a tüzelést. Az Obszidián Égbolt elülső elhárítópajzsai megvillantak, majd kihunytak, a második hullámban érkező lövedékek pedig mára cirkáló páncéllemezeibe csapódtak. Dübörgő zaj kelt a hídon, Ericusnak pedig fel kellett emelnie a hangját.

– Bal forduló, nyolcvan fok! Sebességet növelni! Jobb oldali ütegek, tüzelésre felkészülni! Palimodes, mi megyünk be először. Lassítsanak le, különben összeütközünk. – Néhány órával ezelőtt épp ez volt a tervük. A két hajó most mégis úgy harcolt együtt, mintha már évtizedek óta egy flottához tartoztak volna.

Az ork cirkáló lassan kiúszott a közvetlen látóterükből. A kilátóablak előtti teret most a Dzelenic IV gömbje töltötte be, a marsalljuk és az Obszidián Égbolt között jelenleg nem volt más, csak roncsok. Ericus a hololiten keresztül követte a zöldbőrűek csatahajóját, amíg eljött a megfelelő idő a csapásra.

– Jobb oldali ütegek, tűz! – üvöltötte végül.

A hajó beleremegett az ágyúk haragjába.

– Kapcsoljanak oda! – kiáltotta, a stratégiai vetület helyét pedig átvette a jobb oldali ágyúk köré szerelt pictek felvétele. Az ork hajóba százával csapódtak be a lövedékek, amelyek egy atomvillanást követően mind tökéletes gombafelhővé oszlottak. Néhány pillanattal később az Obszidián Égbolt pedig már tova is suhant. Ericus ezután a tatkamerák képét kérte be, hogy végignézhesse a Palimodes rohamát. A másik cirkáló nem sokkal utánuk lendült támadásba, és csak azután engedte szabadjára saját ágyúi haragját, hogy a detonációkat követő felhők szétoszlottak. A második sorozat hasonló pusztítást okozott, mint az első. A Palimodes ezután ugyanúgy eldübörgött a xenó csatahajó mellett, miközben az gázokat és fagyott holttesteket eregetve darabokra hullott.

A hídon kitört az örömujjongás. Az Obszidián Égbolt tatja mögött az ork flottából csak roncsdarabok, cseppfolyóssá fagyott levegő, gázfelhők és dögök maradtak.

A szakaszolóajtók mögött dúló csata zajai lassan szintén elhalkultak.

– Hívják Magneric marsallt és Ralstan kasztellánt. Amint parancsot adnak rá, indítjuk a gépeket a kivonáshoz.

Az ablaknyílásokból kivágódó folyamatos boltertűz nyomán tucatjával hullottak az orkok. A xenók újra és újra megpróbálták lerohanni a falakat, de az űrgárdisták minden alkalommal visszaverték őket. A robbanószerekkel felszerelt, különösen veszélyes ellenségekkel pillanatokon belül végzett a fegyelmezett zárótűz. A nehézfegyvereket már távolról kiiktatták, a lézerágyúk pedig hamar harcképtelenné tették az idegenek páncélosait. Az orkok hordáit gránátok és jól célzott lángszórófröccsök ritkították tovább. A xenók nagy kaliberű fegyverei méretes darabokat téptek ki a permatonhomlokzatból. Rakéták repültek kaotikus röppályát leírva, fekete füstcsíkokat húzva maguk után és ütöttek krátereket a falakba, de áttörni egyik sem tudta a harcosok menedékét.

– Öljétek őket! Öljétek meg mindet! – üvöltötte Magneric. Mivel nem fért be az épületbe, ezért egy törmelékkupac fedezékébe húzódott, amit a Vasharcosok emeltek neki. Az övéi a háta mögül lőtték ki azokat az orkokat, amelyek fegyverei veszélyt jelenthettek az ódon matuzsálemre, míg a marsall maga a méret alapján választott célpontot. Minél nagyobbra nőtt egy zöldbőrű, annál valószínűbb, hogy Magneric rohamgépágyúja végzett vele.

Az épület falain belül Kalkator a felhullámosodott padlón sétált fel és alá, miközben bátorító szavakat és átkokat szórt az embereire. Ralstan árnyékként követte minden lépését, és éberen figyelte az árulás legkisebb nyomát, ám az nem bukkant fel. A Fekete Templomosok és a Vasharcosok elkeveredtek egymással, és megbonthatatlan egységként küzdöttek. Az óidők légióihoz való kötődés megszűnt, az árulás emlékét pedig mindegyik astartes kiűzte a gondolatai közül erre az időre. Közösen, űrgárdistákként, ugyanazon géntudomány letéteményeseiként, ugyanazzal a felszereléssel harcoltak, a vér és a csatazaj pedig eltörölte a köztük fennálló korlátokat. Ralstan aggályait egy időre elmosta a csatatestvérek teljesítménye felett érzett büszkeség. A vágya, hogy megmutassa a Vasharcosoknak, ki is a jobb a két család közül, még pontosabb tüzelésre és a célpontok bölcsebb kiválasztására sarkallta őt és a katonáit.

– Ne féljetek, testvérek! – buzdította harsogva az övéit. – Hamarosan eljön majd az idő, hogy a pengéinkkel feszüljünk nekik! De egyelőre öljük innen távolról őket, gyalázzátok a porba alávaló testüket! Majd megmérkőzünk velük, amikor már igazán elöntötte őket a vérszomj és a harag!

– Ha ez egy nagyobb vagy jobban felszerelt egység lenne, akkor biztosan itt vesznénk – közölte vele nem sokkal később Kalkator.

– Lehet, hogy ti igen. A Fekete Templomosokat azonban nem lehet legyőzni!

– Egy hatalmas ork sereg két világomat pusztította el – kontrázott rá a hadkovács –, a nagykompániámat pedig ezzé a szánalmas csürhévé gyalázta. A tudatlanság szól belőled. Ti is fűbe haraptatok volna.

– Soha! – kiáltotta Ralstan. – Míg a Császár vigyáz ránk.

Faképnél hagyta Kalkatort, mert már unta a másik óvatos mesterlövészetét, majd felkaptatott a tetőre. A csata eksztázisa elöntötte a testét. Ha mindennek vége, újra lesz néhány keresetlen szava a marsallhoz, amiért nem felelt az Utolsó Fal hívására, ám a körülötte tomboló harc e pillanatban forgószélként söpörte el a kétségeit. Igaz, hogy nem küzdhetnek a káptalan oldalán az orkok ellen, most mégis megadatott nekik az esély, hogy igazi mészárszéket rendezzenek.

Kipillantott az idegenek hordájára. Ezrével nyüzsögtek a homokban, mégis igazat kellett adnia Kalkatornak. Ezek csupán haszonleső kalózok, akik a nagy flották előtt járnak, hogy begyűjtsék a könnyű és értékes trófeákat. Nem volt komoly felszerelésük, a hajóik pedig kénytelenek voltak nyílt harcba bocsátkozni az Obszidián Égbolttal és a Palimodesszel. Egész más lenne a helyzet, ha egy holdjuk is lenne. Ez csak egy felderítőegység, gondolta Ralstan. Mégis több mint ötezren vagy még többen vonyítottak odakint.

Egy vakító villanás az égboltra vonzotta a tekintetét. A porfelhők, amelyek elrejtették a Dzelenic IV felszínét a kíváncsi tekintetek elől, éjszakára sem oszlottak szét, de miután a nap nyugovóra tért, fényének helyét az odafent dúló űrcsata villódzása vette át.

– Megsemmisült egy hajó – jegyezte meg csak úgy magának a Templomos.

A fülében felszisszent a vox.

– Ralstan kasztellán, Magneric marsall, válaszoljanak, kérem. Itt az Obszidián Égbolt.

– Hajómester, itt Ralstan, hallgatom.

– Üdv, nagyuram! – Ericus hangja diadalittasnak, vidámnak tűnt. A győzelem zöngéi rezegtek a szavai mögött.

– Szétzúztuk az orkok flottáját. Készen állunk rá, hogy kivonjuk és a fedélzetre vegyük önöket, ha ezt kívánják.

Ralstan nemet akart mondani. A benne élő harcos ösztönei sikítva próbálták maradásra bírni, amíg az utolsó szálig le nem gyilkolták az összes xenót a Dzelenic IV felszínén. A szavak nehezen jöttek a nyelvére.

– Azonnal kezdjék meg a kivonást. Az orkok körbevettek minket. A légi fedezetet terjesszék ki a Vasharcosok ágyúnaszádjaira is, és kísérjék le őket.

– Uram?

– Esküt tettünk – morogta a kasztellán.

– A Mennykősólymok elindultak – felelte hamarosan Ericus. – Készüljenek fel az evakuációra.

Ralstan újból az égre pillantott. Nagyjából húsz perc múlva sikítva robbannak majd elő a felhők közül a gépeik, és megtisztítják a környéket ettől az ork fertőtől. Aztán már csak egy rövid repülőút vár rájuk.

Utána pedig végre véget vethetnek ennek a szövetségesdis színjátéknak.

Változás állt be az orkok között. Bosszús kiáltásaik vad diadalüvöltésbe csaptak át, mely keletről indult, míg végül már az összes zöldbőrű rekedt ordítással verte a mellét. Ralstan gyorsan az épület keleti sarkához sietett. A xenók vonalai mögött beteges fény kelt az éjszakában. Az orkok hirtelen elhallgattak. Egy, a kasztellán számára láthatatlan jelre a barbárok aztán visszahúzódtak a rom környékéről, és nem hagytak hátra mást, csak a saját halottaik halmait.

Az űrgárdista koponyájának belsejét ismerős erő kezdte feszíteni. A távolban villám lobbant.

– Boszorkány – köpte undorodva Ralstan.

A pszit masszív páncélba öltözött orkok kísérték, a háta mögött pedig legalább egy tucat görnyedt és kehes példány táncolt és kurjongatott. Maga a boszorkány igen furcsán festett, hisz nem volt nála puska vagy reszelős élű vágófegyver, csak egy hosszú, rézből öntött bot, amelyet a Fekete Templomosok esküláncaihoz hasonló sodronykötéllel erősített a csuklójához. A mellkasán bordákból összefűzött vértezetet viselt, füleiből és agyarairól pedig csontamulettek és csilingelő fémdarabokból összerótt talizmánok fityegtek. A mellvért felett bőrkabátot hordott, amelyet valószínűleg egy szerencsétlenül járt ogryn irhájából készítettek. Igencsak kilógott a többi fajtársa közül, tiritarka gúnyája szöges ellentétben állt az orkok ruházatának brutális praktikusságával, de ahhoz nem férhetett kétség, hogy iszonyú hatalmaknak parancsol. Feje körül zöld energiakorona fénylett, míg szájából minden egyes üvöltésre szikrák pattantak elő, aminek láttán gyengeelméjű követői sivító hahotázásban törtek ki minden egyes alkalommal.

A zöldbőrűek utat nyitottak neki, ő pedig vihorászva és rángatózva vonult végig a soraik között, míg nagydarab testőrei éberen figyelték a környezetet.

Magneric alapállásba kapcsolta látórendszerének nagyítófunkcióját.

A voxláncolaton keresztül belehallgatott a Ralstan és Kalkator közt zajló dialógusba.

– Add parancsba az embereidnek, hogy lőjék ki – mondta a kasztellán.

– Már megtörtént.

– A lézerágyúkkal semmire sem megyünk – vágott közbe Magneric.

– Majd meglátjuk – ellenkezett a hadkovács. – Nehézfegyveresek, tűz!

Semmi nem állt a lövés útjában, hisz az orkok átengedték a sámánjukat. Három rubinvörös energianyaláb vágódott ki egyenesen a zöldbőrű varázsló felé. Iszonyú energiával csapódtak be, az erejük egy Fosztogatót is darabokra szabdalt volna. A boszorkány felől azonban az utolsó pillanatban szintén fény kelt, mely nem sokkal az ork teste előtt találkozott össze a lézersugarakkal, a villanás pedig elrejtette a szemük elől az idegen pszit. Amikor a fények elültek, a sámán őrült kacajjal az ajkán, sértetlenül lendült újból mozgásba, miközben nyomorult követői eksztázisban ugráltak és szakoztak körülötte.

– Újra! – kiáltotta Kalkator.

A varázsló ekkor a magasba lendítette a kezét, majd élesen lesújtott vele az üres levegőbe. Ökléből energiazuhatag tekergőzött elő, amely pillanatokon belül a földre kúszott. Amikor a fénykévék elhaladtak a halott orkok-tetemei alatt, azok néhány pillanatra rángatózni kezdtek, ahogy a varázsló iszonytató hatalma időlegesen átvette az uralmat döglött izmaik felett. A fénykéve egyre szélesebbé és világosabbá vált, miközben hangtalanul kígyózott az űrgárdistáknak menedéket adó, sokat látott épület felé.

– Lefelé, lefelé! – kiáltott fel Ralstan. Az energiapáncélos harcosok szétugrottak, ahogy a fényzuhatag becsapódott. A némaság ekkor sem tört meg, az energia látszólag minden ellenállás nélkül folyt végig az épület kövein. Az ork azután ökölbe szorította mindkét kezét, majd a mellkasa elé rántotta őket, a falak pedig válaszul megroppantak. A rom megremegett, a homlokzat hirtelen kirobbant. Ahol az energia hozzáért a Fekete Templomosokhoz vagy a Vasharcosok egy tagjához, azok nyomban rángatózva a földre hullottak. A páncéljaik magukba roskadtak, a sisakok félregördültek, az űrgárdisták cseppfolyóssá olvadt maradványai pedig szépen kiszivárogtak a feltáruló nyílásokon. A csata dinamikája egy pillanat alatt megváltozott. A falak nem voltak többé, az orkok előtt tehát megnyílt az út.

Az egykorvolt testvérek szinte hallották, ahogy a horda tagjai egyszerre szívják be a levegőt.

– Waaaagh! – üvöltötték aztán. – WA A AA AAAAGHHHHHÜ!

A dögök mozgásba lendültek, és százával elhulló társaikkal mit sem törődve a falon ütött rés felé vetették magukat.

– Nem tarthatjuk tovább az épületet – voxolta Magneric.

– Támadnunk kell. Ha a boszorkányuk elesik, talán visszavonulnak. Csak így lehet esélyünk a túlélésre.

– Akkor lemészárolnak minket – ellenkezett Kalkator. – Ki kell tartanunk még néhány percig.

– Ha így teszünk, mind meghalunk, az ágyúnaszádjainkat pedig kilövik. A boszorkánynak meg kell halnia.

– Akkor melléd állunk, Magneric. A múltba vetett tisztelet miatt – felelte végül Kalkator.

– Nem – morrant Magneric, miközben átlépett a romkupac felett, amely mögül eddig tüzelt. – E boszorkányság ellen egyetlen hathatós védelem létezik, az pedig a hit. Templomosok, hozzám!

Az űrgárdisták feladták pozícióikat a Vasharcosok oldalán, és az ablakokon át vagy a tetőről leugrálva a marsalljuk köré sereglettek.

– Fedezzetek! – vetette oda Kalkatornak Ralstan, majd ő is kiugrott egy ablakkereten át, a hatméteres zuhanás végén pedig hagyta, hogy a páncélja elnyelje a becsapódás erejét.

– Vasharcosok! – üvöltött fel Kalkator. – A résbe! Tisztítsuk meg az utat a Templomosok előtt, vagy mind itt veszünk!