TÍZ

A kapu

Koorland érzékei helyére statikus zörej költözött, ahogy anyagi valója átszáguldott az Immatériumon. A teste feloldódott, nem érzett mást, csak egy kis csiklandást. A gondolatok elhagyták a valóságtól egy pillanatra elszakadt testét, de egy másodpercre sem szűntek meg létezni – csak az énképzete alakult át valami mássá, egy számítás nélküli, érzelmekből és érzékekből álló valamivé. A valóság felfog-hatatlanná lett. Az idő fogalma értelmetlenné vált. Csak a létezés maradt, semmi más.

Fájdalomból emelt fal szakította ki a merengéséből. A teste kiszakadt a hipertérből, a húsa és a vértezete pedig ismét eredeti formáiba rendezte vissza magát. Vakító villanás, vízpermet az arcán, és máris feltartott kezében halált köpő bolterrel dübörgőit előre egy jól-rosszul kivájt, hitvány xenó gépekkel és orkokkal teli teremben. Ha hinni lehet Adeptus Mechanicus-beli szövetségeseiknek, jelenleg a felszíni fegyverzetet kiszolgáló másodlagos energiaközpontnál tartózkodtak, amelynek elpusztítása több tucat ágyút is kiiktathat.

A zöldbőrűek hamar leküzdötték meglepettségüket, amelyet a soraik közt felbukkanó Koorland okozott, majd munkájukat hátrahagyva, vad üvöltéssel vetették magukat az űrgárdistára. A fegyvereik ártalmatlanul vástak el a terminátor páncélon. A Birodalmi Ököl gondolkodás nélkül lőtt közéjük, ellenfelei pedig véres húscafatokká robbantak. Az orkok rabszolgalényei visítva menekültek az útjából. A háta mögül huzat kelt, jelezve, hogy a szintén teleporttal érkező társai is befutottak. Újonnan kapott vértezetének szenzorai pittyegve keltek életre, beháromszögelték jelenlegi tartózkodási helyét, és összekötötték őt ad hoc osztagával.

– Teleportáció sikeres, elértük a célpontot. Mészáros rohamcsapat, bejelentkezést kérek – voxolta Koorland. A darabos páncélzatban nehézkesen fordult, és nem akarta a hátát mutatni az ajtónak.

– Moscht, jelen – hangzott fel első testvérének hangja. Ahogy az űrgárdisták bejelentkeztek, rúnáik felvillantak Koorlartd sisakkijelzőjén.

– Ulferic, jelen.

– Donafen, jelen.

– Arbalt, jelen.

– Holde, jelen.

Az egységét két Fekete Templomos harcos, egy Példás Ököl, egy Morzsoló és egy Vaslovag gárdista alkotta.

– Nincs veszteség.

– Hála érte – recitálta egyszerre Ulferic és Arbalt.

Koorland nem foglalkozott áhítatuk furcsa megnyilvánulásával.

– Adeptus Mechanicus-beli szövetségeseink információi ez idáig helyesnek bizonyultak. A jelentéseik szerint a célpontunk, az ork gravitációs fegyverek energiaközpontjai erre találhatók. Tegyünk róla, hogy soha többé ne tüzelhessenek. Indulás!

Hogy jó példával járjon elöl, ő lendült elsőként támadásba. A többi terminátorosztag voxforgalmazása a fülében recsegett. Háromszáz testvére vágott át a kanyargó alagutakon. A hold megremegett a felszínbe csapódó találatoktól, amelyhez hamarost hozzáadódott a jóval közelebb elhelyezett és működésbe lépett robbanószerek ereje is. A sisakjában futó adatfolyamok és voxjelentések naprakész információkkal látták el Koorlandot a csata alakulására vonatkozóan, a rengeteg üzenet azonban még egy űrgárdista elméjét is próbára tette.

– Gamma célpont megsemmisítve.

– Zárótűz alá kerültünk a tizenkilenc-negyvenhármas szektorban!

– Zéta célpont lángokban. Úton a másodlagos célterület felé.

Koorland és osztaga a szürke kőbe vájt durva alagutakon vágott keresztül, miközben a lábuk alatt nyikorogva hajlottak meg a hitvány ork burkolatlemezek. A szabálytalan időközönként felbukkanó ajtónyílásokból lángokat köpő fegyverekkel vetették rájuk magukat az orkok. Nagy kaliberű lövedékeik szikraeső kíséretében pattantak le a terminátorok vastag páncéllemezeiről. Az űrgárdisták válasza minden alkalommal pusztítónak bizonyult. Ahogy elhaladtak a patkánylyukak és bűzös bejáratok mellett, Holde, a Vaslovag mindegyik helyiségbe benyomta a nehéz lángszórója orrát, és sivító prométheumtűzzel tisztította meg őket. Mindenhonnan lángoló, visító rabszolgalények bukkantak elő. A girbegurba alagutat hamarosan elárasztotta a fekete füst, a támadók pedig a sisakjukba épített látáserősítő rendszerek segítségéhez folyamodtak.

Lassan megközelítették a célpontjukat. A folyosó egy hatalmas barlangba nyílt, amelynek padlóját foghíjas fémlemezekkel borították. A terem oldalfalain ajtók tucatjai nyíltak, akár a férgek rágta lyukak egy tetemen. A helyiség közepén egy négy emelet magas gépezet zizegett és csapkodott villámíveket maga körül, tetejénél három harckocsi méretű üveggömb forgott méltóságteljesen, furcsán csillámló fényekkel a belsejükben.

– Az elsődleges célpont a látómezőnkben – voxolta Koorland. – Megsemmisíteni.

– Előbb meg kell csillogtatnunk a vívótudásunkat – mutatott a barlang túlsó vége felé Arbalt.

A túlsó oldal egyik bejárati nyílása felől több száz ork rontott a terembe torokhangú csatakiáltásokkal az ajkukon, miközben egymást taposva próbáltak elsőként az űrgárdisták közelébe férkőzni. A falakba vájt galériák felől egyre intenzívebb tűz záporozott a támadó űrgárdisták felé.

Koorland tisztelgésre emelte a bolterét és az energiakardját.

– A Császárért! – mondta.

A terminátorok tüzet nyitottak.

Haas még álmában is robotolt. Érkezése óta egy örökkévalóságnak rémlő idő telt el, bár hogy ez napokat vagy emberöltőket jelentett, nem tudta volna megmondani, hisz nem volt semmi, amivel mérhette volna az idő múlását, s a nappal és éjszaka ciklusa sem lett kőbe vésve. Sosem volt teljesen sötét, de nappali világosság sem. Az élelem és a víz összevissza érkezett. Az orkok teljesen esetlegesen viselkedtek, látszólag nem volt semmiféle ütemtervük vagy napirendjük. Teljesen véletlenszerűen hagyták aludni a foglyaikat, percekre vagy akár órákra is. Krono nélkül úgyis lehetetlen lett volna megmondani.

„Napközben” egymáshoz láncolták őt és az összes többi nyakiglábat is, majd a cellájukhoz közel eső liftplatformhoz vezették őket, ahonnan leereszkedtek a hold szívébe vájt irdatlan üregbe. Odalent ütötték és korbáccsal verték őket, miközben utánpótlást cipeltettek velük a teljesen kusza gravitációban. Egy hatalmas, zölden irizáló kapu árnyékában kellett dolgozniuk, amelynek rángatózó tüze folyamatosan nyersanyagokat, utánpótlást, élelmet és ork hátán orkot öklendezett elő a semmiből. Az egyes elemek érkezését követő dübörgő hangok rettegéssel töltötték el az emberek szívét.

Itt dolgoztatták Galatea Haast, és ez lett kurta rémálmainak színtere is.

Az ork kapu a feje felett pulzált, és a szemnek kényelmetlen fényekbe vonta a barlang homokját. Egy zöldbőrű közeledett feléjük, a vérvörös alsó ajka felett kikandikáló magányos szemfog alapján az, akit a társai Agyarnak neveztek. A nő lehúzta a fejét, nehogy fogvatartója kiszúrja. De Agyar érte jött, álomképe pedig egyre hatalmasabbra nőtt.

– Tú’ kicsi és pu’ány – böfögte. A lábai körül apró szolgalények sürögtek, és csúfondáros hangon adták uruk alá a lovat. – Túl kicsi! A húsverembe vele! A húsverembe!

Hatalmas, kelésekkel teli és száraz vértől vörös kéz nyúlt ki érte.

Sikítva ébredt fel, amikor a lény végül elérte.

– Cssss! – szorította az ajkára hosszú mutatóujját Marast. – Hallgass már! Valami történik odakint.

A nyakiglábak szerte a rosszul megvilágított cellában kihajtogatták magukat kényelmetlen alvó helyzetükből, és az ajtó felé pillantottak.

– Mi az? – kérdezte Haas. Odakintről, a folyosón túlról, a börtönbarlang talajszintje felől fegyverropogás hangját és kiabálást fújt feléjük a szél.

A cellát megrengette egy detonáció, amelyet lőfegyverek zárótüzének zaja követett.

– Mi folyik odakint? – ordította Marast, miközben a többi fogoly sikoltozni kezdett.

– Az orkok! – válaszolta Haas. – Megtámadták őket!

Már talpon is volt, a testében szétáradó adrenalin pillanatok alatt kiűzte belőle a kimerültséget. Az ajtóhoz óvakodott. A torkolattüzek fénye villódzva világította be a folyosót. Lábujjhegyre állva próbált kilesni a rácsok között.

– Valaki rángassa már el onnan! – szisszent fel Huringer.

– Mi történik? – kérdezte inkább Marast.

– Nem látok semmit. Várj csak... – A nő felsikoltott, majd hátraiszkolt, ahogy a nyílásban egy vörös szempár tűnt fel.

Az ork dühödten morgott valamit. Kulcs csörrent, majd feltárult az ajtó.

Az idegen berontott a cellába, és csontrepesztő erővel rugdosta félre az útjába kerülő nyakiglábakat. A szobácskába utat talált a csatazaj is, az ork azonban rá se hederített, csak a fejét ingatta, és szimatolt. Haas hátraiszkolt, amíg a falnak nem ütközött. A zöldbőrű végül csak kiszúrta, felé bökött, és dühödt tirádát zúdított rá barbár nyelvén. Az ostoba és vak gyűlölet olyan erővel sugárzott a szeméből, hogy Haas tagjait bilincsbe verte a félelem.

Az ork mondott még valamit, majd gonosz mosolyra húzta ocsmány ajkát. Végül, ahogy az álomban is, kinyúlt felé lapátkezével.

Hangos csattanások vertek visszhangot a szobában. A zöldbőrű mellkasa vérzuhatag kíséretében kirobbant, Haasra pedig bélcafatok és csontdarabkák záporoztak. A nő ösztönösen az arca elé kapta a kezét. Végül eldörrent egy utolsó lövés is, amely a lény fejét robbantotta darabokra, a hatalmas tetem pedig Haasra zuhant. A nő oldalra lendült, és meglátta a szobába nyomakodó fekete-fehér páncélos harcost, aki belépője közben a szemöldökfát is leszaggatta. Valamiféle űrgárdista lehetett, ám ilyen páncélt Haas még sosem látott: magasra húzott hátvért, nagyjából szögletes, erőteljes vonalakkal megalkotott lemezekkel borított sisak, és hatalmas vállvasakkal védett karok. Az ajtóban felbukkant egy második alak is, amely társa hátát fedezte.

– Hála a Császárnak! – kiáltott fel Marast. – Megmenekültünk!

Az űrgárdista felé lendült nyúlánk végtagjaival, majd hálatelten körbekulcsolta annak páncélos lábát. A többi nyakigláb hihetetlen szerencséjük láttán zokogni kezdett.

Az űrgárdista csizmájának egyetlen lendítésével odébb penderítette Marastot.

– Nem hagyományos emberi fenotípus. Vesd meg a mutánst. Megsemmisíteni.

Haas magzatpózba kuporodott, és a füleire tapasztotta mindkét tenyerét, ahogy az űrgárdisták újból tüzet nyitottak rettenetes fegyvereikből. A nyakiglábaknak még arra sem volt idejük, hogy meglepetésüknek hangot adjanak, a tömegreaktív lövedékek ugyanis pillanatok alatt cafatokká szaggatták a testüket. A fegyverropogás szinte az örökkévalóságig tartott, az egyes golyók detonációjának hangja beleolvadt a fülsiketítő kakofóniába. Amikor végül újból beállt a csend, Haas meglepve tapasztalta, hogy nem halt meg. Remegve fejtette le a tenyerét a füleiről. A nyakiglábakból nem maradt több ragacsos pasztánál, amely most lassan csordogált le a falakról.

A dobhártyája majd kiszakadt, mégis felsikoltott. Az űrgárdista válaszul feléje lendítette szögletes sisakját, és a szeme közé célzott a bolterével. Haas újból felsikoltott, az astartes pedig leengedte a fegyvert, majd megszólalt. A hangja tompán jutott el a nő fülébe, mintha valaki vattát tömködött volna a hallójárataiba.

– Emberi túlélő azonosítva. Maga velünk jön. – A harcos irdatlan páncélkesztyűjének energiától szikrázó mutatóujjával egyenest felé mutatott. – A Császár megoltalmaz.

A lángoló gépek, ajtónyílások és galériák körül százával hevertek a döglött orkok. A távolban egy újabb maréknyi, furcsa páncélba öltözött, füstölgő fegyvereket szorongató űrgárdista álldogált. Mind különböző színeket viseltek. Haas csak a köztük lévő Birodalmi Ököl harsánysárgáját ismerte fel. A barlang ellentétes vége felől tucatjával érkeztek a többiek, mind az itteniekhez hasonló, különböző színekre festett vértezetben.

Egyik megmentője elvált tőlük, és egyéb teendők után nézett. Furcsán imbolygó mozgással közlekedett, amit csak még inkább kiemelt a magas hátvért, miközben a padlólapok ijesztően meghajlottak a súlya alatt. A másik rozoga lépcsőkön át a barlang padlójáig vezette, egy csapat hozzá hasonlóan szebb napokat is látott ember társaságába. Végül a Birodalmi Ököl elé vezették őket, aki védőgyűrűbe rendelte körülöttük az űrgárdistákat.

– Ember túlélők, Koorland mester – jelentette a megmentője. A terem ekkor megremegett egy titáni erejű becsapódás alatt. A plafonról kőpor hullott a fejükre.

A Birodalmi Ököl, Koorland még befejezte a parancsai kiosztását egy csapat hőtől elszíneződött, ám máskülönben nyers fémszínű páncélt viselő egységnek és egy másik csapatnak, akiknek viharvert vértjét gondosan felrótt szövegek borították.

– Közöljék a nevüket – szólt a túlélőkhöz Koorland. – De gyorsan. Ha van értékelhető információjuk az ork holdról, akkor fedjék azt fel nekünk. Nincs időnk a késlekedésre.

Haas beszélni kezdett. Időközben egy lánctalpas lőszerszállító jármű csattogott be a terembe. A nagydarab harcosok lassan, de magabiztosan indultak el felé. Szervitorok nyitották fel a kocsi oldalait, majd elkezdték újratárazni az űrgárdisták fegyvereit, miközben megint mások, különleges műszerekkel felszerelkezve, vizsgálni kezdték a harcosok végtagjait, és ahol kellett, apróbb javításokat végeztek a páncélzatukon. Ezzel a jelenettel nagyjából egy időben újabb nehézkes űrgárdisták futottak be, akiket szintén kiszolgáltak. A helyiségben fülsiketítővé erősödött a zaj. Harcosok kiáltoztak, otromba csizmák csattantak az érdes fémlemezeken. A többi férfi és nő semmi érdemlegeset nem tudott mondani, csak hálálkodtak, és a megmentőiket éltették. A Birodalmi Ököl végül elfordult tőlük, mint aki eleve nem számított rá, hogy bármi hasznos információval gazdagodna.

Haas azonban nem adta fel.

– Az emberei megölték a nyakiglábakat! – ordította.

A káptalanmester visszafordult felé.

– Mi? – Hangja keményen, idegenül csengett a voxrostélyon át, a sárga sisakról pedig mit sem lehetett leolvasni. Haas félt tőle, de az igazságérzete még annál is erősebbnek bizonyult.

– Akadtak mások is. Velük együtt voltam bebörtönözve. Megvédtek engem, a maga emberei pedig legyilkolták őket.

– Ki maga?

– Galatea Haas arbitrátor, Birodalmi Palota 149. Adminisztrációs Kerület Általános Felügyeleti Divízió. A Proletárok Hadjáratával érkeztem.

– Arbalt, igazat beszél? – kérdezte a nő megmentőjétől Koorland.

– Az asszony egy csapat aberránssal együtt tartózkodott – felelte a másik, akinek megvetése még a voxrostély torzításán át is jól hallatszott. – Nem a hagyományos emberi fenotípushoz tartoztak. Nem érdemeltek kegyelmet.

– Nekem azt mondták, hogy engedélyezett abhumánok. Nyakiglábak.

– Nyakiglábak? Az ő fajtájuk nem mutáns – jelentette ki Koorland. – Arbalt, Ulferic. Egyetlen embernek sem eshet bántódása, a típusuktól függetlenül, amíg előtte nem tesztek nekem jelentést róluk.

– Ahogy kívánod, káptalanmester – válaszolta érzelemmentes hangon Arbalt.

– Továbbítsátok az utasításomat a testvéreiteknek is – folytatta dühösen a Birodalmi Ököl. – Nem hagyom, hogy a parancsnokságom alatt feleslegesen folyjon az ártatlanok vére.

Arbalt ügyetlenül meghajolt, a páncéljában ennél többre nem futotta tőle.

– Nagyuram.

– Távozhattok – fordult vissza az emberek felé Koorland.

– Van itt más is – emelte fel a kezét Haas. – Az orkoknak van valamiféle... gépezetük, nem is olyan messze innen. Egy kapujuk.

Koorland lenézett rá. Sisakjának furcsa szögekben álló lemezével és kiugró orrával leginkább valamiféle fémből rótt állatnak tűnt.

– Egy kapu?

– Nem tudom jobban leírni. Valamiféle teleportációs készülék – magyarázta az arbitrátor. – Egyfolytában orkok és felszerelés érkezik rajta keresztül.

Koorland intett egy rozsdavörös páncélt viselő úrgárdistának, akinek hátizsákjából egy összehajtogatott, méretes szervokar nyújtózott az ég felé.

– Üzenj az Adeptus Mechanicusnak. Hasznos híreink vannak.

– Azonnal, Koorland mester – válaszolta a harcos, majd elsietett.

A Birodalmi Ököl ezután egy másik testvérét rendelte magához.

– Szerezz élelmet és vizet ennek a nőnek. Azonnal. – Csak ezután fordult teljes figyelmével Haas felé. Valamelyest előrébb hajolt, majd a nyakvértjébe épített műszeren keresztül egy aprócska, elnagyolt holoképet vetített kettejük közé.

– Ez a közvetlen környezetünk háromdimenziós leképezése – magyarázta. – Most pedig mutassa meg, hol is van ez a „kapu”...