TIZENEGY

A Bestia szolgája

A hold felszínén megszűnt a remegés. A flotta erőfeszítései, hogy megfosszák az idegen égitestet annak felszíni fegyverzetétől, sikerrel jártak, a barlangok mélyén, az alagutakban azonban az űrgárdisták még elkeseredett közelharcot vívtak a hordákban özönlő orkokkal, hogy megvédjék az Adeptus Mechanicus roncsszedőit és a xenológusokat, miközben azok kifosztották a barlangokat, és szinte minden gépet leszereltek. Az orkok száma, noha sikerült féken tartani őket, cseppet sem apadt.

A Haas nevű asszony igazat beszélt. Koorland, Bohemond és Thane egy mobil augurállomáson keresztül, egy koponyaszonda szemcsés felvételén keresztül nézhette meg először magának a működésben lévő kaput. A barnás, monokróm felvétel furcsa szögben állt, ráadásul a minősége sem volt épp a legjobb, az arányok azonban így is tisztán látszottak. Az orkok egy négy kilométer átmérőjű barlangot vájtak ki az átjáró számára. A falak tövében bizarr, energiától pulzáló gépek sorakoztak. A gépek alkotta körön belül ládahalmok, szemét, kisebb masinák és fegyverek hevertek a murvás, egyenetlen, ám lapos talajon. A földön heverő holmik között pedig hasas kábelek kúsztak, amelyek egyenest a kapuhoz kötötték a gépeket.

Magát az átjárót három, titánokkal vetekedő méretű fémszarv alkotta, amelyek egy néhány méterrel a föld felett felfüggesztett, durván kimunkált talapzatról magasodtak felfelé. Acélból öntött bilincsek, láncok és óriási fogók tartották a helyükön őket, ám még így is imbolyogtak a közöttük feszülő energiától. A középpontban folyamatosan ugráló, táncoló fénypontok pulzáltak. A lidérclángok néhány percenként felerősödtek, majdnem kifehérítve a koponyaszonda képét, míg végül minden egyes alkalommal felbukkant egy újabb csapatnyi széles vállú, agyaras ork, harcra készen, magasra emelt fegyverekkel.

– A holdak nem egyszerű szállítóeszközök, mint ahogy azt eredetileg gondoltuk – jelentette ki Koorland. – Hanem hídfőállások. Nem csoda, hogy ilyen könnyen sikerült lerohanniuk annyi bolygót.

– Vajon honnan szerezhettek ilyen erejű technológiát? – hüledezett Bohemond. – Minden egyes találkozáskor újabb és újabb aggasztó tények derülnek ki róluk. Ennyire határtalanul leleményesek lennének?

– Ilyet még nem láttunk – vetette közbe Thane. – Mi változott?

– Érdekfeszítő – dörmögte Kant. – A gravitációs erők feletti uralmuknak kapcsolatban kell lennie ezzel. Abban a tárgyban odalent komoly lehetőségek rejlenek. Azt beszélik, az eldák bírnak hasonló technológiával, egy téren túli alagútrendszerrel, amely lehetővé teszi a szétszórt világaik közti kommunikációt.

– Nem túl szívderítő fejlemény az orkok kezében látni ezt a tudást – morogta Koorland. – Biztos vagyok benne, hogy ez az, amit Kubik annyira meg akar szerezni magának.

– Nem tudom hibáztatni érte – felelte Kant. – Az orkok nem többek fertőzésnél, ez a gép pedig csak még jobban elmélyíti a kórságukat. Ez kell hogy legyen a Bestia sikereinek nyitja. El kell foglalnunk, és tanulmányoznunk kell, hogy megfelelő ellencsapással állhassunk elő.

– Amíg az átjáró nyitva, nem győzhetjük le őket – szólalt meg ezúttal is a józanság szavaival Thane. – A Terra örök csatamezővé válik majd. Az orkok pedig egyre csak feltöltik majd a létszámukat, amíg a mieink egyesével elesnek odalent. Be kell zárnunk a kaput, és meg kell semmisítenünk a holdat.

– Nem lehetetlen feladat – szólalt meg Bohemond. – Ha az a gyáva féreg Lansung képes volt kilőni egyet, akkor számunkra sem lehet túl nagy feladat.

– A Marssal kötött egyezségünk betűje szerint a kaput el kell foglalnunk – kötötte az ebet a karóhoz Kant. – Ez az átjáró a legfontosabb lelet ez idáig.

– Nem – rázta meg a fejét Koorland. – El kell pusztítanunk.

– Teszünk róla – bólintott Bohemond.

Kant vonakodva bár, de beleegyezett.

– Szomorú ez számomra, de nem tehetek mást, mint egyetértek. Talán a romokból is kicsikarhatunk némi hasznos tudást.

– Összevont terminátorrohamot javaslok – nézett körbe az űrgárdistákon Bohemond. – Csak rendjeink első kompániáinak és a kardtestvéreknek a bevetésével lehet bármi esélyünk a túlélésre. Ha megtámadjuk a kaput, az orkok sosem látott haraggal esnek majd nekünk. Odáig majd elverekedjük magunkat, de mi lesz a kijutással? A teleportáció lehet az egyetlen visszavonulási útvonal.

– Thane? – kérdezte testvérétől Koorland.

– Több tervet is látok, amely a kapu pusztulásához vezet, de olyat nem, amely közben nem jár elfogadhatatlan élet- és génmagveszteséggel. Egy ilyen tömeggel és páncélozottsággal felvértezett közegben csak a terminátorvértet viselőknek van reális esélye a sikeres teleportációra. Az energiapáncélos testvérek közül rengetegen odavesznének, Bohemond tervében így nem találok kifogásolnivalót.

– Mit javasolsz, marsalltestvér? – nézett a Templomosra Koorland. – Alakítsunk ki több arcvonalat, és verekedjük át magunkat az átjáróig?

– Pontosan. Több irányból – mondta Bohemond. A pictadás helyére behívta a hold rácstérképét az augurállomáson. A mélységi auspexeknek hála, majdnem teljes egészében sikerült feltérképezniük az állomást, azonban számos területen részletek helyett még mindig csak nagy, vörös pacák éktelenkedtek. – A káptalanjaink jelenleg a hold jelentős részét az irányításuk alatt tartják. Az orkok erősítéseinek ezeket a folyosókat kell használniuk itt, ha a kaputól közvetlenül a sajátjaik segítségére akarnak sietni.

Három sugárút méretű, nyílegyenes alagútra bökött, amelyek a kapubarlangból a mesterséges ork pofa nyílásain keresztül a felszínre vezettek. A hatalmas felvonulási utakról kisebb járatok szakadtak le, amelyek behálózták az egész köpenyt és a földkéreg mélyebb rétegeit is.

– El kell terelnünk a figyelmüket – mondta meggyőződéssel Thane. – Lehet, hogy ezek az orkok furák, és ismeretlen technológiákat használnak, de nézzetek csak rájuk. Lehet, hogy a galaxis másik végéről dobják át őket, mégis röfögve, ordítva, harcra készen érkeznek. Nem tudom, milyen más tudást hajtottak a sarkuk alá, de még mindig csak orkok.

– Ezek a mocskok nem tudnak ellenállni a kihívásnak – csatlakozott a Példás Ökölhöz a marsall is. – Ha felhergeljük őket, utána olyan mederbe tereljük a haragjukat, amilyenbe csak akarjuk. Üzenjünk a flottának, és hívjuk be a páncélosainkat. Ha harcba dobjuk őket az alagutakban, az orkok jönni fognak rájuk, mint legyek a dögre. A harckocsik pedig péppé lövik őket, míg mi hátulról rontunk nekik.

A támadás kezdetét egy rövid voxkódüzenet jelezte, amelyet a harccsoport minden tagja tisztán hallott. A hármas sugárúton mozgásba lendültek az űrgárdisták összesített páncélos erői, a mellékjáratokban pedig százával indultak útnak legyezőszerű alakzatban az űrgárdisták, hogy végezzenek azokkal az orkokkal, akik esetleg alternatív útirány felé néznének a Fosztogatókkal, Borotvahátúakkal és Ragadozókkal szemben. A hold újból rengeni kezdett, ahogy az Adeptus Astartes harcosai berobbantották a fontosabb alagutakat, milliótonnányi földdel és acéltörmelékkel zárva el őket. A káptalanok által őrzött területek határain állomásozó testvérek pedig felkészültek az elkerülhetetlen pillanatra, amikor az orkok ráébrednek majd, hogy elvágták őket az éltető erősítéstől. Miután ez bekövetkezett, az ő feladatuk lesz előrenyomulni, és a falhoz szorítani a megmaradt zöldbőrűeket.

Koorland biztos volt benne, hogy csúnya mészárlás veszi kezdetét hamarosan, de a győzelemért nagy árat kell fizetniük, sok génmódosított harcos hullatja majd a vérét.

Az orkok bekapták a csalit, és hullámokban nyomultak előre a három sugárúton, hogy az űrgárdisták tankjaira vessék magukat. A terminátorok eközben megindultak, és alakzatba álltak az átjáró körül. A páncélosok lassan, de biztosan haladtak előre, az alagutak pedig visszhangzottak fegyvereik zajától és a xenók vonyításától.

Koorland Thane és a Példás Ököl terminátorokból álló testőrsége oldalán harcolt. Kíméletlenül törtek előre a labirintusszerű folyosókon, és minden eléjük kerülő orkot lemészároltak. Ritkán jártak egyenes járatokban, a küzdelem így szinte minden alkalommal pillanatokon belül vad kézitusává fajult. A Birodalmi Ököl frissen festett páncélját hamarosan kisebb-nagyobb karcolások, golyó ütötte lyukak borították, sárga színe pedig eltűnt a kiontott vér vöröse alatt. Kardja üszökfeketében pompázott, ahogy a fegyver energiamezeje a pengére égette a ráragadt testnedveket.

– Micsoda érzés – sóhajtott Thane, miközben energiakalapácsával a vállai közé passzírozta egy ork fejét. – Otthon, az Eidolicán igyekeztünk távol tartani őket, amíg lehetett, és az ágyúinkkal és puskáinkkal pusztítottuk őket. Taktikai szempontból ez volt a józan döntés, én mégis jobb szeretek szemtől szemben végezni az ellennel.

Felkiáltott, ahogy egy újabb orkkal végzett. Koorland eközben egyetlen jól irányzott vágással megfosztotta saját ellenfelét mindkét kezétől. A zöldbőrű inkább dühödten, semmint fájdalmában felordított, majd a karcsonkjaival kezdte el csépelni az űrgárdistát. A mester egyetlen boltlövedékkel száműzte erről az árnyékvilágról.

– A közelharc révén spórolhatunk a lőszerrel – pillantott rá a lövés hallatán Thane. – Minden egyes golyóra szükségünk lesz.

Befordultak egy újabb sarkon. A járat kiszélesedett, és végül megpillantották az átjárócsarnokot. Az orkok ezrével ugrottak elő a villódzó kapuból.

– Mennyien vannak – ámult el egy pillanatra Thane. – Mintha újból az Eidolicán lennék.

– Ugyanez volt Ardamantuán is – tette hozzá Koorland.

– Csak jöttek és jöttek. De elég ebből. Itt az ideje, hogy bejelentsük magunkat!

Thane vonult be elsőként a terembe, kiválasztott magának egy villámívekkel csapkodó masinát, és szétzúzta a kalapácsával. A fémlapok papírként szakadtak be, felfedve a szikrákat hányó fémbelsőségeket. A második csapástól a gép egy robbanást követően végleg felmondta a szolgálatot. A tetejéből kikandikáló csövekből lángcsóvák csaptak a magasba, amelyeket zsíros füstcsíkok követtek.

– Pusztítsátok a gépeket! Halál az összesre! – üvöltötte az űrgárdista.

– Meg kell szakítanunk az energiaellátást – csatlakozott hozzá Koorland is. – Azzal bezárhatjuk a kaput.

Öt gépet vertek még szét, mire az orkok kiszúrták őket. Apró disznószemeik sárgán villantak, ahogy a pusztulás nyomait kutatták. Az átjáróból legutóbb érkezett csapat egyszerűen irányt változtatott, és lassítás nélkül az űrgárdisták felé vetették magukat.

– Hát ezért spóroltunk eddig a lőszerrel! – ordított tovább Thane. – Első Század! Tűz!

Thane negyven terminátora sekély félkört formázott vezérük körül, míg a többiek szétszéledtek a helyiségben, hogy tovább rombolják az ismeretlen funkciójú masinákat. A boltereik üvöltve köpték magukból a lángoló lövedékeket, miközben felpörögtek a rohamgépágyúk is, és valóságos golyózáport zúdítottak a célpontjaikra. A boltlövedékek azonnal berobbantak, amint ork húst értek. A legtöbb zöldbőrű iszonyatos sérülésekkel a testén próbált tovább támolyogni, egyetlen golyótól ugyanis nem estek el, kellett vagy két-három lövedék hozzá, hogy végül a földre kerüljenek. A rohamágyúk haragos sorozatai azonban egyszerűen kettévágták őket. Az idegenek botladozva zuhantak térdre vagy robbantak darabokra körülöttük. A terem közepére halmozott ládákból csak pozdorja maradt, vagy még annyi sem, ahogy a bennük tárolt muníció berobbant. A terminátorok útnak indították a vállukra szerelt Ciklon rakétákat is, és vörös krátereket robbantottak velük a sűrűbb ork csoportok közé. Az ellenséges harcosok kénytelenek voltak saját halottaik felhalmozódott tetemén átgázolni. A holttestekből vont vörös vonal épp az űrgárdisták lőtávolában húzódott. Mégis, az orkok jöttek, mint akik számára már nincs holnap.

A barlangot újabb és újabb robbanások rázták meg, ahogy befutott a többi terminátorosztag is, és munkához láttak. Koorland eltökélten haladt a legközelebbi fémszarv felé. Lecsapott egy orkot, aki a golyózáporral mit sem törődve rávetette magát. A barlangban hirtelen elektromos zizegés hangja kelt, ahogy egy bronzgolyókkal teleaggatott, függőlegesen felállított kerék leszakadt a bilincseiről. Zöld villámívek csaptak a talajba és a gépek közé. Újabb robbanás hallatszott, aztán még egy, miközben tűzgejzírek törtek a magasba.

– Század, sorcsere! – üvöltötte Thane. Űrgárdistáinak első sora, amely épp ekkortájt fogyott ki a lőszerből, elegánsan helyet cserélt a második arcvonallal, amelynek tagjai nyomban a magasba emelték boltereiket, és már tüzeltek is. A halálos sorozat egy másodpercre sem szakadt meg.

Koorland és kísérete a tűzvonalon túl járt, így az orkok is sűrűbben özönlöttek feléjük. Az űrgárdisták nem kímélték őket, miközben átverekedték magukat a szarvakig. A Birodalmi Ököl menet közben átvágta a padlón futó vezetékeket. Mindenütt tüzek lobogtak, zöldesfekete füstkígyókat eregetve magukból, amelyek furcsa alakzatokba rendeződtek a kapubarlang véletlenszerűen változó gravitációs mezejében. Az átjáró fénye egy pillanatra kihunyt, és vele együtt egy szívdobbanásnyi időre megszűnt az állandó zsizsegő hang is. Az éppen ekkor átlépő orkok darabokban érkeztek meg.

– Tovább! Nyomuljatok előre! – ösztökélte övéit Koorland. Az orkok áradata csökkent valamelyest. A kapu fényét mintha újból elvágták volna, ezúttal hosszabb időre. Koorland a tárát egy fontosnak tűnő gépbe ürítette, amely darabokra robbant.

A kapu fénye végleg kihunyt. Az orkok egyként üvöltöttek fel. Szerte a barlangban űrgárdista terminátorokkal találták szembe magukat. Az Astartes-harcosok ezt követően kimért léptekkel zárták össze az arcvonalaikat, csapdába ejtve a zöldbőrűeket. Dorn fiai sem úszták meg veszteség nélkül a csatát, de minden elesett űrgárdistát húsz ork követett a halálba. Az alagutakon át a tankok felé loholó xenók rohama megtört, mivel nem tudták eldönteni, melyik ellenségre vessék magukat. Egy darabig fel-alá rohangásztak, majd végül a terminátorokra esett a választásuk.

Thane arcvonalában a második sor harcosai is kifogytak a lőszerből, harmadik pedig nem volt. A xenók átmásztak saját halottaik halmain, és az űrgárdistákra vetették magukat.

A két fél összecsapását a keramitborításon elvásó fémfegyverek csilingelőse, majd a taszítómezők által széthasított anyag pukkanásai tudatták a világgal, ahogy a Példás Öklök lecsaptak az orkokra.

– Előre, a kapuszarvak felé! – parancsolta Koorland. A kezét orkok rángatták, húsos ujjaik azonban rendre lecsúsztak a vértől iszamós karvértjéről. A maradékot saját maga rázta le. A legközelebbi szarv épp előtte magasodott. Letépte a combjára mágnesezett olvasztárbombát, elfordította a töltet tetejére szerelt biztosítózárat, majd a fémhez csapta a robbanószert. Két másik terminátor csatlakozott hozzá, és követték a példáját. A füstöt eregető, üres emelvény túloldalán Koorland látta, ahogy Bohemond és Issachar harcosai is ugyanazt teszik, mint ők, míg a harmadik szarvra maga Malfons erősítette fel a saját bombáját.

– Töltetek felhelyezve – voxolta a Vaslovagok ura.

– Visszavonulás! – üzente válaszul Koorland. – Kivonásra felkészülni! Végeztünk. Teleport-visszaszámlálást indítani.

A kronométerén megjelent egy ötperces jelzés, amely hamarost csökkenni kezdett.

– Terminátoregységek, húzódjatok vissza a kijelölt teleportációs koordinátákra.

A terminátorok szerte a teremben hátrálni kezdtek, ám a fegyvereik közben egy pillanatra sem ereszkedtek le. Az orkok, bár megfogyatkoztak, még mindig ezrével nyüzsögtek a barlangban, a haragjuk pedig a veszteségeikkel egyenes arányban nőtt.

Három perc tíz másodpercnél a kapu újból felvillant, a csillogó fényáradaton keresztül pedig a legnagyobb ork lépett át, amelyet Koorland valaha látott. Még a nagy törzsvándorlásokat vezető hadurak sem nőttek ekkorára, pedig Koorland személyesen harcolt a legtöbbjükkel. Magasabbra nőtt, mint egy csatagigász, a kezében szorongatott balta pofája pedig egy rinocérosz oldalának is beillett volna. Kardpengéknek tűnő agyarakkal kivert pofája felett vörös, állati intelligenciával csillanó szemek villantak. Fején vaskos sisakot viselt, amelyből embervastag szarvak meredeztek. Vagy harminc ork követte, amelyek mind kisebbek voltak nála, mégis a teremben tartózkodók fölé tornyosultak.

A dög üvöltött valamit felfoghatatlanul idegen nyelvén, mire az űrgárdistákkal küzdő fajtársai visszavonulót fújtak, és rendezték soraikat, miközben tovább lőtték a terminátorokat.

– A Császárra, mi ez a förmedvény? – hüledezett Malfons.

– Talán maga a Bestia?

– Bármi legyen is, méltó ellenfél – felelte Bohemond.

Az orkok megkettőzték az erőfeszítéseiket, ahogy uruk leugrott az emelvényről, nyomában szörnyűséges testőrségével. Abban a pillanatban, hogy elhagyták a pódiumot, mögöttük újabb orkok bukkantak elő. Néhány hátáról fémrudak meredeztek, amelyek csúcsdíszeként keresztbe rakott csavarkulcsokat fogó kéz díszelgett. Egytől egyig mocskos kötényeket és öveket viseltek, amelyeket szerszámokkal tömködtek tele, fegyvereik pedig leginkább fejszék és különböző fogók bizarr szerelemgyerekeinek tűntek. Ezek az idegenek az emelvény széleihez szaladtak, és onnan ugráltak le a földre, majd azonnal a szétvert gépek felé rontottak, a tucatjával nyüzsgő rabszolgalényeikkel a nyomukban. Hatalmas vezérük felüvöltött, és a leginkább sérült masinák felé intett vaskos karjaival. Az orkok egy része ezután kivált az alakzatból, és elzárták a terminátorokat a szerszámokat lóbáló társaiktól. A mérnök-orkok ezután munkához láttak a húszsornyi zöldbőrűből álló védelmi vonal mögött, miközben a többi fennmaradó xenó az űrgárdistákra vetette magát. A birodalmi harcosok két sora eközben egyetlen gyűrűvé olvadt össze.

– Meg akarják javítani a gépeket – jegyezte meg Malfons.

– Ne törődjetek velük! – utasította testvéreit Koorland. – Még nem vették észre a tölteteket, de még ha meg is teszik, hatástalanítani már nem fogják tudni őket. Két perc húsz másodperc a teleportálásig. Nincs más dolgunk, mint addig kitartani.

Ezután előrelendítette a kardját, és egyetlen csapással több orkot is kettészelt az első sorból. A hátuk mögött tolongó társaik és önnön vérszomjuk által vezérelt többi idegen azonnal átgázolt az elesetteken.

– Tartsátok vissza őket! Tartsátok a vonalat! – üvöltötte Koorlahd.

Két perc a teleportig.

A kör egyre szűkült. Hiába az űrgárdisták vastag páncélzata, vészes túlerővel álltak szemben.

A hatalmas bestia a magasba lendítette bárdját, majd Koorland felé mutatott vele. Miközben újabb parancsokat ordított társainak, fejét leszegve, loholva rohamra lendült a Birodalmi Ököl felé, testőrsége pedig nyílhegy alakzatba rendeződött a háta mögött.

Koorland végzett az utolsó ellenfelével is, és felkészült az otromba dög fogadására.

Azok a testvérei, akiknek a fegyvereiben maradt még lőszer, tüzet nyitottak. Néhány létfontosságú másodpercen át tömegreaktív golyók záporoztak a xenók széles vértdarabjaira, és robbantottak ki zöld húscafatokat tuskószerűen vastag izomkötegeikből, rohamuk végül azonban mégis célt ért. Az idegenek az űrgárdisták fölé magasodtak, és hátralökték a birodalmi harcosokat. Láncbalták emelkedtek a magasba, majd csaptak le, és szaggatták át a keramitlemezeket, nyers orkerőtől vezérelve. Szögletes energiakarmok szakították át a megerősített vértlemezeket, és karokat, lábakat téptek le. Az űrgárdisták azonban felvették a harcot, energiaökleikkel bezúzták az orkok bordáit, és véres péppé verték a pofájukat.

A vezérük Koorlandot vette célba, a Birodalmi Ököl pedig hirtelen élete csatájában találta magát.

Harminc másodperc a teleportig.

Az ork kétszer akkorára nőtt, mint ellenfele, a háta mögött pedig egy tank is elbújhatott volna. A Birodalmi Ököl oldalra lendült a lény lesunyt fejének útjából, a válla elől azonban nem tudott kitérni, így messze hangzó csattanással hátratántorodott. A páncéljába épített giroszkópos stabilizátorok vinnyogva próbálták megakadályozni, hogy elzuhanjon. Az ork pillanatok alatt felegyenesedett, és már lendítette is a fejszéjét, nagyjából az űrgárdista törzsének magasságában. A hihetetlen erejű csapás, amely megrázta testét a páncélzat mélyén, Koorland mellvértjén csattant, rommá zúzva a ráöntött sast, mintha a díszítés csupán puha ólomból lett volna. A hatalmas dög eközben újból a magasba emelte a fegyverét, a megrendült Koorlandnak pedig esélye sem volt védekezni. A fejsze pofája egy zuhanó üstökös kérlelhetetlenségével száguldott felé. Az űrgárdista esetlenül próbálta a feje fölé emelni a kardját, a végsőkig tolva vértjének tűrőképességét, hogy háríthassa a végzetes csapást.

Pengéje iszonyatos csattanással akadt össze az ork baltájával, utóbbi pedig szinte azonnal hófehéren izzó fémszilánkok zuhatagává robbant. A támadás ereje azonban még így is térdre kényszerítette az űrgárdistát. Már épp talpra kecmergett, amikor észrevette, hogy a saját kardjából is csak egy üszkös csonk maradt, arra azonban már nem jutott ideje, hogy parancsot adjon a vértnek az energiakábel kioldására, hogy elhajíthassa a hasznavehetetlenné silányult fegyvert. A saját fejszéjének izzó repeszei ütötte sebektől sistergő bőrű szörnyeteg ugyanis újból rávetette magát.

Húsz másodperc a teleportig.

Az ork kinyúlt, és egy-egy irdatlan mancsába ragadta Koorland karjait. Páncélostul a magasba emelte, majd elkezdte az ellentétes irányokba húzni az űrgárdista karjait. A vértezet mélyén kórusban keltek életre a vészjelző litániák, sisakja belül pedig vörös fényben fürdött. Fém nyikorgását hallotta, csuklójába, könyökébe és vállába pedig izzó fájdalom hasított, ahogy az ízületek kezdtek elválni egymástól.

A barlangot aranyszín fény öntötte el, ahogy a mikrofúziós olvasztártöltetek egymás után működésbe léptek, és gyűrűszerű fémtömböket szaggattak ki a bal oldali kapuszarvból. A darabokra tépett oszlop szétcsúszott, és folyékonnyá olvadt fémesőt hullajtott az átjáró körül nyüzsgő orkokra. Az elfáradt fém sikolyától kísérve ezután szép lassan a második és a harmadik agyar is megadta magát, miközben a szétszaggatott energiakábelek dühödten vonaglottak a földön a bennük tomboló iszonyatos energiáktól.

A feszítő érzés enyhült valamelyest, amikor az ork hátrasandított az átjáró maradványaira. Ekkor Malfons bukkant fel a semmiből magasra emelt kétkezes karddal. A Vaslovagok mestere olyan könnyedséggel mozgott darabos terminátorvértjében, amihez foghatót Koorland addig még nem látott. A szörnyeteg elengedte áldozatát, majd Malfons felé rúgott, és amíg az űrgárdista hátraugrott, hogy védje a támadást, egy újabb fejszét akasztott le az övéről, majd szinte azonnal a káptalanmesterre vetette magát.

A balta hagyományos fémből készült, az ork azonban olyan erővel sújtott le vele, hogy átszaggatta Malfons váll-vasának keramitborítását. A Vaslovag beledőlt a csapásba, és odébb lökte az orkot, beleállt még egy támadásba, majd minden erejét latba vetette, és ő is lesújtott. A széles penge áttörte az idegen mellvértjét, és mélyen az izomkötegek közé vágódott. A dög felüvöltött haragjában, majd visszakézből pofon vágta ellenfelét, mielőtt az újból támadhatott volna. A terminátor páncélsisakjának szemlencséi betörtek, Malfons pedig megtántorodott. Csak egy másodpercre veszítette el az egyensúlyát, az orknak ennyi azonban épp elég volt. Rátaposott az űrgárdista lábára, hogy az ne menekülhessen, majd irdatlan mancsába ragadta a harcos fejét.

Noha a teleportációs folyamat elhomályosította Koorland látását, azt még végig kellett néznie, ahogy a szörnyeteg egyetlen mozdulattal letépi testvére fejét. Egy szívdobbanással később pedig már a teleportárium egyik lezárt alkóvjában állt, ahol a hézagos csövekből sziszegve szökött a levegő, egy gép pedig szenvtelen hangon jelentette be a sikeres teleportáció tényét.

Az ajtó feltárult, ő pedig kilépett. Körülötte Templomosok kecmeregtek elő a saját kamráikból, míg néhányban ernyedt alakokat látott, halott testvéreit, kiknek vértezete hordozóik sorsára való tekintet nélkül felelt a Megvetés gépszellemének ellenállhatatlan hívására.

– Bohemond, Thane, Issachar, Quesadra – voxolta azonnal Koorland. – Malfons elesett.