Epilógus

Június 22., pirkadatkor

Dante azonnal felkerekedett, és lovát kis híján agyonhajszolva száguldott végig az úton. Pisa falaitól néhány mérföldre a menekülők nyomai letértek a városba vezető útról, és a tengerpart felé vezettek.

A Tirrén-tenger felől jövő széllökések könnyeket csaltak a szemébe, elhomályosítva látását. A kocsikerekektől simára taposott út a tengertől pár mérföldre véget ért. Onnantól hatalmas mocsár terült el, melyet kisebb buckák és a láp között húzódó keskeny homokos földnyelvek törtek meg. Dante megállt néhány apró kunyhónál – az utolsó településnél –, és az iránt érdeklődött, hogy van-e arrafelé valamiféle kikötőhely. A parasztok sokáig bámultak rá ostoba ábrázatukkal, mielőtt válaszoltak volna. Igen, van egy apró kikötő, egy kicsit odébb, a tengerparton. Igen, két idegen az imént épp arra tartott.

A sötétség kezdett eloszlani, kiszabadítva a mocsarat az árnyékból. Áthaladt egy utolsó dűnén, miközben lova a fáradtságtól lihegett, és verejtékben úszott. Maga előtt látta a Tirrén-tenger homokos partját és az erős hullámveréstől felfodrozódott vizét. A tengeren nyári vihar tombolt, amely a szárazföldtől még távolinak tűnt, és csupán meleg, párás széllökések jelezték érkezését.

Gyorsan végigpásztázta szemével a partvonalat. Baloldalt, délre, felismerte a kikötőt, amelyről a parasztok beszéltek. Egyszerű, oszlopokból álló kikötő egy aprócska öbölben, melyet egy rövid földnyelv védett. Körülötte néhány kunyhóból állt a halászfalu.

Mégis valami más keltette fel a figyelmét. Előrébb, a parttól mintegy százrőfnyire észrevette a gálya körvonalait, mely feszülő vitorláitól hajtva a nyílt tengert próbálta elérni. A hajón nem volt semmiféle zászló vagy egyéb ismertetőjel. Amennyire Dante ki tudta venni, a hajó veszélyesen oldalára dőlt, és szemmel láthatóan súlyos helyzetben volt. Megsarkantyúzta kimerült lovát, mire az állat felnyerített az oldalába szúró fájdalomtól

Attól tartott, hogy az alatt a néhány másodperc alatt, ami szükséges volt ahhoz, hogy elérje a kis kikötőt, a hajónak sikerül kifutnia a nyílt tengerre. Mégis, a művelet bonyolultabbnak bizonyult annál, mint ahogy a legénység feltételezhette volna. Dante elérte a rövid móló elejét, és leugrott a fapadlóra. A hajó a hullámverésben egyetlen rőföt sem haladt előre, sőt, Danténak úgy tűnt, mintha lecsökkent volna a parttól való távolsága, mintha a kormányos nem tudná eldönteni, hogy nekivágjon-e a nyílt tengernek, vagy inkább a szárazföld biztonságos közelségét válassza.

A születő hajnal fényében élesen rajzolódott ki a tatlámpa, mely a hullámlökések erejétől kilengve ragyogott a fekete tenger fölött. A fény erőssége hirtelen megnőtt, mintha másik száz lámpást gyújtottak volna meg. Majd egy villám világította be az egész hajót, és teljes hosszában fellobbantotta.

Dante ismerte a pisai tengerészek históriáit. Szellemhajókról beszélnek, melyek a távoli vizeken ragyognak. Dante ezeket mindig annak tartotta, amik voltak: részegek által mesélt mendemondáknak, melyek arra szolgáltak, hogy agyonüssék velük az időt olyankor, amikor szűkében voltak a bornak. De abban a pillanatban a saját szemeivel látta ezt a víziót: a gálya úgy tűnt, tűzzé vált. Pontosan ki tudta venni a kötélzetet és a vitorlát az izzásban – úgy tűnt, mintha a nap sugarai abban a pontban gyűltek volna össze –, valamint a magasba lendülő evezőket, melyek mintha esztelen repülésbe kezdtek volna.

Egy pillanatra az volt a benyomása, hogy a gálya eltűnik egy tűzgolyóban, mely oly vakító volt, mint az a villám, mely néhány évvel korábban a Santa Croce tornyát semmisítette meg. Ekkor egy izzó lángnyelv csapott a magasba, az árbockosár fölé, majd hangos sistergéssel visszazuhant a vízbe. Ebben a ragyogásban mintha emberi alakok körvonalait vélte volna felfedezni, amint a kápráztató fehérségben táncoltak: mintha a hajófedélzet templommá vált volna, amelyben a tűz ősi istenségeihez fohászkodnak mágikus rituáléval. A hajó, melyet már senki sem kormányzott, hirtelen az oldalára dőlt, és a lángokba borult vitorla, akár egy gyászlobogó, a fekete eget nyaldosta. Ekkor Dantéban emlékfoszlányok merültek fel…

Látta már ezt a kápráztató fényességet évekkel ezelőtt, amikor alkímiát tanult, hogy felvegyék a patikusok céhébe. Egy anyag, mely fehér villanással gyullad meg, és olyan hatalmas hőt gerjeszt, mint amilyet a pokol kapujában lehet érezni.

Elborzadva figyelte a hajót: pár másodperc alatt leégett a váza, és már süllyedni kezdett, miközben fényvillámok cikáztak az árboc és a fedélzet maradványai körül.

A foszfor.

Ez volt az egyetlen magyarázat, melyet elméje sugallt e borzalmas színjáték láttán, hogy elnyomja magában azokat a feltételezéseket, miszerint valami ördögi jelenségről volna szó. Nyilvánvalóan foszfor volt a hajó rakodóterében, mely véletlenül vagy készakarva meggyulladt.

A megindultság hulláma tört rá, és térdre hullt a kikötőhídon, miközben az első esőcseppek áztatták. Az égő hajó fedélzetén felismerte Antilia alakját. Az volt az érzése, mintha a nő feléje fordulna, egyik kezét a magasba emelve. Valószínűleg haláltusájában tette, de Dante barátságos kézmozdulatnak vélte, mellyel az ember búcsút int.

Úgy tűnt, mintha látná a nő arcát viaszként szétolvadni abban a kápráztató fényességben, és haját fehéren izzó villanással lángra lobbanni. Miért mondják, hogy a fekete a halál színe, amikor inkább fénybe és bíborba öltözve halad előre hatalmas léptekkel?

Aztán feltűnt egy másik árnyék, mely szintén lángokban állt. Dante látta, hogy a nőhöz lép, és gyengéden a testéhez simul, mintha meg akarná védeni; most már csak két szélben lobogó tűznyelv volt látható a két fej közelében, melyeket felemésztettek a lángok.

A hajó eltűnt a hullámok között. A hajnali derengésben csak az elüszkösödött árboc csúcsa látszott ki a hullámtaréjok közül: egy hullámzó sírkő, mely a tengeri temetés helyét mutatja.

Csak ekkor vette észre Dante a két lovast az egyik kunyhó előtt, akik nehéz úti köpenyt viseltek, és csuklyájuk mögé rejtették arcukat. Minden bizonnyal figyelemmel kísérték a tragédiát egészen a végkifejletig. Hirtelen gyanú suhant át az agyán, és talpra ugrott: azok a férfiak a comói mesterek lehettek.

Végigfutott a mólón, és megpróbálta utolérni őket, de amikor a kunyhóhoz ért már csak azt látta, hogy lovaikkal vágtába kezdenek. Egyikük, egy fiatal, szőke férfi, egy pillanatra ránézett kék szemével, amint elhaladt előtte. Dante a nyomukba akart eredni a lovával, de látta, hogy az állat szinte lebénultan áll a kikötőnél, és még annyi ereje sincs, hogy néhány fűszálat lelegeljen. Annyira kimerült volt, hogy néhány sarkantyúcsapás után menten elpusztult volna.

Dante tekintetét nyugat felé fordította. Szemei előtt húzódott a horizont: egy szürke vonal, mely két különböző sötétségű tömeget választott el egymástól. Valóban létezett az ötödik világrész ezen a vonalon túl, aranyával és ragyogásával? És valóban létezik az a hatalmas, tengerbe nyúló sziklaszírt, mely óriásként emelkedik ki a vízből a hajósok orra előtt, hogy rémséges udvartartásával elállja az utat, ahogy Veniero mesélte?

Egy hegy a Föld ellentétes oldalán, a forrongó tenger közepén. Ki tudja, hogy Isten mely földlakóknak tartogatja ezt a látványt. Antilia alakja öltött testet a szemei előtt.

Talán dédőseink olyanok voltak, mint ő, gondolta. Talán ilyen volt a földi paradicsom.

Ujjaival megérintette a zöldköves nyakláncot a ruhája alatt.

A halhatatlanság.

Igen, el fogja nyerni.