9

Június 19., délelőtt

A réz színét még mindig maga előtt látta, amikor felébredt. Érezte, hogy valami módon el kell hessegetnie. A vonzalom, amit érzett, erkölcstelen volt és veszedelmes. Volt valami ebben a nőben, ami balszerencsét hozott.

Dante megpróbált hivatali teendőire koncentrálni. Arra a napra nem voltak kitűzve tanácskozások, mégis ösztöne azt súgta, hogy nem tanácsos eltávoznia a San Pieróból. A másik öt prior mindenre képes volt gyávaságból, nagyravágyásból és elvakult kegyetlenségből – e három ragadozó pusztította Firenzét. Szükség volt bölcsességére, műveltségére és éleselméjűségére, hogy megmenthesse városát.

De gondolatai továbbra is Antilia teste körül forogtak.

Fülelt az őt körülvevő neszekre. Nem hallatszottak sem hangok, sem léptek zajai. A kolostor kihaltnak tűnt, mintha lakóinak nyoma veszett volna. Kilépett cellájából, és gyorsan ellenőrizte a többi helyiséget. Csakugyan, senki sem tartózkodott az épületben. Talán a priorok hazatértek otthonukba. Danténak ez kapóra jött: így legalább nyugodtan foglalkozhat a bűnüggyel.

Egészen addig a percig a bűnügy helyszínét, a környékbeli utcákat járta be, keresgélt a lehetséges tettesek között. Viszont az áldozatot csupán felszínesen vizsgálta meg, amikor rábukkantak a holttestre.

A testet átszállították a Misericordia kórházába. Az orvos időközben már bizonyára végzett a post mortem vizsgálatokkal. Meglehet, hogy az a szeszfazék felfedezett valami hasznosat.

Szinte maga előtt látta a vén orvost. Egy ferde hajlamú szélhámos. A kor romlottságának egyik eleven példája: fogalma sincs az elemi asztronómiáról, a fiziátriáról, a folyadékok és a testnedvek tudományáról, továbbá semmiféle ismeretekkel nem rendelkezik a gyógynövényekről és keverékeikről. Mégis megkapta ezt a fontos állást. De csakis azért, mert családja a Város kasszáján élősködő újgazdagok közé tartozott. És küzdött volna azért, hogy megtartsa állását. De előbb-utóbb Dantéval fog meggyűlni a baja. Rajta volt a listáján. Akárcsak az az átkozott bargello. Ahogy sokan mások.

Gyorsan kilépett cellájából. Úgy ért ki a kapuig, hogy közben egy árva lélekkel sem találkozott. Ez is megerősítette azt, hogy az épület teljesen elhagyatott volt. Az is a hanyatlás jele, ha a politika a priori palota helyett a hatalmasok házaiban titkos találkák közepette zajlik. Ugyan mire fog szolgálni az új, még építés alatt lévő priori székhely? Egy üres héj, amely – a régi rómaiak diadalíveihez hasonlóan – haszontalan pompájával a már elsorvadt jogot és igazságosságot jelképezi.

Az Orsammichele piac kapui előtt hatalmas tömeg kavargott, mint minden munkanapon. Nagy meglepetéssel fedezte fel a tömegben Augustino és Antonio senki mással össze nem téveszthető alakjait. Valakivel beszélgettek, aki Danténak háttal állt. Ők is felismerték a költőt. Miközben elébe siettek, eltűnt arcukról a bensőségesség jegye. A harmadik férfi gyorsan elsietett, anélkül hogy megmutatta volna az arcát.

– Messer Durante! Hivatalos ügy hozta errefelé? – kérdezte Antonio.

– Vagy még mindig a gyilkosra vadászik? – fűzte hozzá a társa.

– Vagy ez, vagy az. Priorként kötelességem a rossz ellen küzdeni.

– Kitörölte már emlékezetéből a csodás Antiliát, hogy újból az ötös szám rejtélye után nyomozzon? – kérdezte Antonio. Volt némi álnokság a hangjában, mintha még mindig bosszantotta volna, hogy a táncosnő egyedül őt részesítette kegyeiben.

– Igen – felelte kurtán Dante. – Mégis örvendetes, hogy találkoztunk, mert segítségemre lehetnek. Többet szeretnék megtudni a studium megalapításával kapcsolatos terveikről. Ki rendelte kegyelmeteket Firenzébe? Kinek a fejében született meg a terv? És mennyiben áll Bonifác ennek a dolognak a hátterében, ahogy rebesgetik?

A két férfi lopva összenézett, mintha titkos tanácskozást folytatnának. Majd újra a költőre pillantottak.

– Senki sem rendelt ide bennünket, messer Durante – felelte Antonio. A pápa azért támogatja az egyetemek alapítását, hogy ott olyan eszméket terjesszenek, melyek a császári teológusokkal fennálló vitában az ő ügyének kedveznek. Mindegyikünk saját elhatározásából jött Firenzébe. Itt ismerkedtünk össze, és úgy éreztük, hogy szükség lenne egy studiumra, mely a szívünknek oly kedves tudományokat terjeszthetné.

– Értem. Dicséretes vállalkozás volna, ha nem árnyékolná be Ambrogio halála.

A két férfi ismét röpke pillantást váltott, de nem reagáltak erre a célzásra.

– Négy nagy egyetem van Itáliában. A studium florentinum lesz az ötödik.

– Az ötödik – dünnyögte elgondolkodva Dante. Ez a szám újra és újra felbukkant. Öt céhmester, a mozaikra vésett pentagramma, az öt lehetséges áruló… És most az öt egyetem.

Gondolatai elkalandoztak. Épp hogy csak hallotta a mellette tovább diskuráló két férfi hangját. Lidércnyomásként telepedett rá ez az átkozott szám. Az elméjében felötlő számok, amelyek valamilyen összefüggésre utaltak, mind mások voltak: az igaz Isten egyetlensége, Ádám és Éva kettőssége, a végtelen és megismerhetetlen Szentháromság, az Apokalipszis négy lovasa, a négy evangélista, a természet négy eleme…

Bármennyire is próbálkozott, nem sikerült emlékezetébe idézni semmiféle öt elemből álló egységet. A hét bölcs, a világ hét csodája, a kilenc égbolt, a tizenkét apostol… mintha az ötös valóban elátkozott szám lenne, melyet kizártak az emberi létformák közül.

Lehet szó öt tárgyról. Vagy öt feltételről. Vagy öt korszakról, mely a legvalószínűbbnek tűnt. Hirtelen eszébe jutottak azok a félmondatok, azok az elsuttogott szavak, amelyeket a studiumok termeiben és a kolostorok scriptoriumainak legendáiban hallott. Amelyeket a tavernákban, a Francigena úton lévő postaállomáson terjesztenek azok a zarándokok, akik északi tájakról vagy Keletről tértek vissza. Az ötödik Evangélium. Az öt evangélista.

Lehetséges, hogy Ambrogio Jakabot akarta dicsőíteni, akiről azt suttogták, hogy megírta az első, a legrégibb Evangéliumot? A megváltó saját testvére, aki egy újra és újra elhessentett árnyékként van jelen az Egyház történetében?

De akkor miért alkalmazta az óriás metaforáját? Mindegyik evangélistának megvolt a maga ismertetőjegye, mely az idők során megszilárdult a festők és a rajzolók körében. És az ötödik Evangéliumot miért kellett volna agyaggal ábrázolni? Nem képtelenség bármiféle értékrendet is felállítani Isten szavára vonatkozóan?

– Miért csóválja a fejét, messer Alighieri? – hallotta Augustino hangját.

Ekkor Dante felocsúdott töprengéseiből.

– A mozaikkép tárgyán gondolkodtam. Azon a megmagyarázhatatlan allegórián.

– Igen, valóban különös. Bibliai ihletésű. És Ambrogio mesterről lévén szó, még különösebb – szólt közbe Antonio.

– Miért?

– A comói mester nem tűnt ki különösképpen vallásosságával. Én inkább Epikurosz követői közé sorolnám Mindenesetre nem vetette meg Érosz örömeit. Gyakran emlegetett egy női nevet…

– Mi volt ez a név?

A férfi egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt volna. Szemlátomást zavarban volt. – Ó, egy név, amit kegyelmed jól ismer. Beatrice.

Dante hirtelen megdermedt, és a meglepetéstől elkerekedtek a szemei. Megragadta Antonio karját, és közelebb húzta magához. Eszébe jutottak a jogtudós szavai a Szent Márk-kolostorban.

– Nem kegyelmed beszélt Ambrogio mester császárpárti érzelmeiről?

– De igen… legalábbis ezt rebesgették Rómában – felelte Antonio, akit meglepett Dante feldúltsága. – Gondolja, hogy lehet valami kapcsolat…

Dante nem felelt. Elengedte a férfi karját, majd újra töprengéseibe merült.

Négy fém és egy alantas, de tartós anyag. Törékeny, de sokáig kitart. Őseink bronza és vasa már velük együtt elporladt. De a rómaiak téglái még itt vannak – a diadalívekben és a bazilikákban –, hogy a Birodalom nagyságáról tegyenek tanúbizonyságot.

A törékeny agyag, amelyen egy hatalmas építmény maradék reményei nyugszanak. És pont annak a városnak a templomában, amely a császárság ellensége. Mosoly suhant át az arcán: ha tényleg így van, akkor ebben a tervben valóban körmönfont elvetemültség rejlett! Még Cecco Angiolieri sem tudta volna ezt a cinikus gesztus fölülmúlni. Egy rossz tréfa.

Vére újra felpezsdült, mint a régi szép időkben, amikor Guido Cavalcantival{18} belevetették magukat a firenzei éjszakákba, hogy öreg férjek ifjú feleségeire vadásszanak.

A másik két férfi tovább figyelte. Szemlátomást kíváncsivá tette őket Dante arckifejezése. De a költő nem akart újabb kérdéseket hallani. Most nem. Előbb híreket kellett kapnia a megölt férfi holttestéről – Isten velük, uraim. Sajnos napi kötelességeim elszólítanak. A Város ügyei nem tűrnek halasztást – mondta, miközben hátat fordított a két embernek, és megindult az utcán.