Prológus

Akko, 1291. május 28-a hajnalán

Egy sziszegő hang szelte át a levegőt, mintha a sivatag összes kígyója egyszerre dugta volna ki fejét a homokból. A lövedék pályája csúcspontján mozdulatlanul világított a hajnal első fényében. Majd egy örökkévalóságig tartó pillanat múlva folytatta útját, és nagy robajjal becsapódott az őrbástya kapujába. Kő- és téglatörmelék záporozott mindenfelé, miközben az alapjaiban megrendült torony rázkódni kezdett.

Az őrtorony fala az alapjáig kettérepedt, majd lassan dőlni kezdett, magával sodorva a tetőgerendákat. A lábuk alatt megnyílt szakadékba zuhanó emberek rémült kiáltásai egy pillanatra elnyomták az összeomló torony robaját; ezt követően az épület egész felső része a városfalra szakadt, rést ütve a kapu mellett. Hatalmas porfelhő kavarodott fel, elrejtve az omladék többi részét, miközben egy újabb lövedék süvítve bevágódott, és eltűnt a szürkés füstfelhőben.

Ezúttal nem kísérte hangos robaj a szikladarab becsapódását, csupán tompa moraj hallatszott a törmelékhegyek felől. A célpont helyén már semmi sem volt, csak az első becsapódás okozta rombolás.

A kapu másik oldalán mintegy tíz rőf távolságra az egyik megfigyelőállás is megremegett, mintha bármelyik pillanatban lezuhanhatna.

– Újra bevetették az ördögi masinájukat, testvér – mondta a bent lévő két férfi közül a fiatalabbik, miközben nagy nehezen feltápászkodott, és a nyíláshoz rohant, hogy felmérje a katasztrófa mértékét. – A fal már nem tart ki sokáig.

A másik férfit nem vetette a földre a robbanás, mert megkapaszkodott a nehéz tölgyfa asztalban, amelyen épp írt valamit. Gépiesen lerázta ruhájáról a mészport, miközben tekintetét a falon keletkezett nyílásra vetette. De ez csak egy pillanatra vonta el a figyelmét. Azonnal visszahajolt az előtte kiterített papírok fölé. Kezét végighúzta a szemhéján, mintha így próbálná elhessenteni az álmatlanul töltött éjszakák fáradtságát. Majd leírt még néhány szót. Amikor újra felemelte a fejét, a kétségbeesés fátyla árnyékolta be tekintetét.

– A jelentés elkészült. Mégsem ér semmit, ha nem kerül a kezébe – mormogta. – Elvesztünk. Minden elveszett és hiábavaló volt.

– Nem! – kiáltotta a társa, aki megragadta a vállát és megrázta. – Nem, nincs minden veszve – hirtelen szünetet tartott, mintha megbánta volna mozdulatát. – Mi lehet, hogy elvesztünk, de mégis van még némi remény – folytatta feldúltan. – Ha a Johanniták még egy óráig tartani tudják a rakpartot, amíg megérkezik a dagály…

– A csillagok állása nem kedvez nekünk, testvér. De talán igazad van, próbáljunk még egyszer szerencsét – felelte az asztalnál ülő férfi egy vaspántokkal megerősített ládára mutatva, mely nyitva állt a padlón. Társa segítségével sietve beletette munkáját, majd az egészet átkötötte egy bőrszíjjal.

Az asztalon egy hüvelyébe dugott hosszú kard feküdt, melynek markolatát kereszt díszítette. Megragadta és az oldalára akarta kötni. Majd meggondolta magát, és gyorsan az ajtó felé indult, nyomában a másik férfival, aki a ládát a hóna alá szorította.

Amint kiértek, vad csatazaj fogadta őket. Dobpergés kísérte a szaracénok rohamát a kereszténység utolsó bástyája, az akkói erőd ellen. Óvatosan osontak egy keskeny, lőrésekkel csipkézett átjárón. Alant, a homokos völgyben, az ostromlók újra megtöltötték a két hatalmas katapultot, amelyek maguk is akkorák voltak, mint a megtámadott tornyok. Férfiak tucatjai, akiket a szultán testőrségéhez tartozó eunuchok véresre korbácsoltak, újra lőállásba próbálták állítani a toronymagas szerkezeteket. Az idősebbik férfi egy pillanatra megtorpant, és figyelmesen nézte a jelenetet.

– A kikötőt akarják eltalálni. Igyekeznünk kell!

Teljes káosz uralkodott: mindenhonnan kiáltások, parancsszavak és káromkodások hallatszottak. Kis fegyveres csoportok futottak a hasadék felé, ahonnan pánikba esett férfiak, asszonyok és gyerekek rohantak velük szembe, batyuik és egyéb ingóságaik súlya alatt meggörnyedve, a lehetetlen menekülés útját keresve.

Időközben a két férfi maga mögött hagyta az erőd külső árkát, és belevetette magát a szűk sikátorok labirintusába, melyek a város központján haladnak keresztül. Gyorsan jutottak előre, megpróbálván utat törni maguknak a kikötő felé tartó rémült tömegben. Egy lejtő alján megpillantották a belső kikötőt, melyet egy még ép fal védett. Egy hajó állt bent, úgy, ahogy remélték. Egy jobb oldalára dőlt fekete vitorlás gálya volt, amelynek gerince még szárazon állt az apály miatt. Az árbocon lévő felgöngyölt vitorlán felismerhető volt a Szent János Lovagrend keresztjének vörös színe. A hajó tatján fehér halálfejes fekete zászló lobogott. A fedélzeten óriási volt a kavarodás. A felfegyverezett legénység evezőütésekkel tartotta távol a menekülteket, akik kétségbeesetten próbáltak felkapaszkodni a hajóra.

A két férfi a sekély vízbe gázolt, és utat tört magának a menekülők között, rátaposva azok testére, akik az iszapba csúsztak. Csak nagy nehezen haladtak előre, míg végül elérték a fedélzet oldalát a hajócímer alatt. Egy lándzsa hegye épp a fejük mellett suhant el fenyegető kiáltásoktól kísérve.

– Nem akarunk felszállni. Csak ezt vegyék el, az Isten szerelmére! – kiáltotta az idősebbik férfi, míg a fiatalabb kétségbeesett erővel a feje fölé emelte a ládát. Az orrfedélzet sarkában előkelően öltözött menekültek kis csoportja elképedten bámulta ezt a rettenetes jelenetet.

Erre a kiáltásra egyikük összerezzent. Elengedte az asszonyt, akit a karjai között tartott, és odalépett a fedélzet pereméhez. Lenyúlt, és sikerült átvennie a ládát a fiatalember kezéből.

– Mit kell vele tennem? – kérdezte.

– A Templomosokhoz. Oda kell eljuttatnia – felelte a férfi a hajófaron lobogó zászlóra mutatva.

– Mi van benne? – Úgy tűnt, mintha a nemesember még mondani akarna valamit, de hangját egy hirtelen robaj elnyomta. Az érkező dagály nagy reccsenéssel megemelte a hajótestet, mely ezután újra lesüllyedt, miközben minden eresztékében nyikorgott. Ebben a pillanatban a kígyószisszenés újra megismétlődött, majd egy pillanattal később hatalmas víz- és sároszlop csapott fel néhány rőfnyire a fedélzet peremétől. A robbanás által kiváltott hullámverés menekültek tucatjait temette maga alá, és az eszeveszett pánik és kiabálás közepette a hajótest újra kiemelkedett az iszapból.

A fiatalembernek sikerült újra kidugnia a fejét a vízből, miközben levegő után kapkodott. Kétségbeesetten kereste a társát, de nyoma sem volt a körülötte kapálódzó testek között.

– Mi van benne? – kiáltotta oda neki ismét a hajó fedélzetén álló férfi. Körülötte a tengerészek evezőiket a mélyebb vízbe merítették, és megpróbálták a hajót a nyílt tenger felé irányítani.

– Az igazság! – az ifjúnak még volt annyi ideje, hogy e szavakat kiejtse, mielőtt egy újabb sziszegés szelte át a feje fölött a levegőt.