20

Ugyanaznap éjféltájban

Dante meggyújtotta az egyik fáklyát, amit a poroszlók hagytak a kapu közelében. A templomban a sötétség konokul kitartott, és csak itt-ott adta át a helyét némi világosságnak, fénykört alkotva Dante körül. Amint áthaladt a kriptagödröt szegélyező keskeny átjárón, a fény rövid ideig megvilágította Ambrogio halotti maszkját, mely a földön hevert, és úgy tűnt, mintha újra életre kelt volna a comói mester eltorzult arca.

Az állvány alá érve nagy nehezen mászni kezdett, és a fáklyát a mozaikot körülvevő tartók egyikébe helyezte. Ambriogio nyilvánvalóan minden előkészületet megtett ahhoz, hogy éjjel is dolgozhasson; úgy tűnt, olyan gyorsan akarta véghezvinni a munkáját, mintha a pokol kutyái a nyomában lettek volna.

Kibontotta a kabátját, és a papírok között kutatott, kiindulópontot keresve a rajz rekonstruálásához. Rögtön megtalálta az öreg fejét ábrázoló lapot, és ráhelyezte a mozaikra. Az állványon egy fakalapács és egy rozsdás szögekkel teli kis vödör állt. Gyorsan a falra rögzítette a vázlatot, majd kereste a következőt, hogy folytatni tudja a történetet.

Már majdnem egy órája dolgozott. Kezdeti meglepetése egyre nagyobb kíváncsiságba csapott át. Ahogy a falon, úgy a fejében is kezdtek összeállni a tragédia mozaikkockái, egészen váratlan képet formálva.

Amint az egyes vázlatlapok a helyükre kerültek, rájött, hogy a mű vázlata mennyire eltérő a kezdeti tervektől. Nyoma sem volt az édenkerti virágok, madarak és növények éteri könnyedségének. Ambrogio nem mondott le az első elképzelésről, az arbor vitae{44} ábrázolásáról, egyszerűen azért, mert efféle elképzelése sohasem volt. Mesteri tudásával és kivételes színérzékével egy sokkal érzékibb képet hívott életre.

A titok, melyet mindenáron meg kellett őriznie, a második emberi alakban rejlett, aki az óriástól jobbra helyezkedett el, és úgy tűnt, mintha, útja végén várna rá? Egy sugárzó tekintetű nőalak, aki mintha arra várna, hogy átölelje régóta várt kedvesét. Pénelopé is ekképpen fogadhatta ágyába Odüsszeuszt, gondolt a költő.

A nő karjait a férfi felé nyújtotta. Ifjúsága teljében volt, míg a férfi már az öregkor küszöbére ért. A nő teljesen meztelen volt, ahogy a művészek csak Évát merték ábrázolni.

Felismerte Antilia arcát, feszes mellét, győzedelmes ölét. Izmos lábai mögé, melyek karcsú, aranykarikákkal ékesített bokákban végződtek, a művész egy különös város körvonalait rajzolta fel, városfalak és csipkepárkányok nélkül, teletűzdelve lépcsős tornyokkal, melyek a Kelet sivatagos vidékeire jellemzőek: Egy új Babilon, melyet a királynőként fölébe magasodó nőalak irányít.

A két szeretőt víz választja el, megtört, fodrozódó hullámok, melyeket különös madarak súrolnak, és amelyekben szelíd delfinek és a rémséges leviatánok úsznak. E fölött az akadály fölött a nő karja megérintette a férfi feléje nyújtott kezét, úgy, hogy karjaik félkört formáltak. Ezen kívül fokokra osztott jelek és arab számok is láthatók voltak, ami egy napórára emlékeztetett. Alul, az egyik tölcsérdíszbe ez volt írva: declinactionis magneticae graduud.

Hirtelen bukkant elő a félhomályból. Bizonyára a ciszternán keresztül jött fel, áthaladva a földalatti alagúton.

Pillantásában immár nem volt semmi barátságos, kék írisze jégkristályként csillogott. Lassan közeledett Dante felé, karjait kétoldalt lelógatva. De a valóságban izmai megfeszültek, mint egy ragadozónak, mely prédájára készül ráugrani. Magasabbnak tűnt most, hogy ledobta magáról az alázatos száműzött álcáját, és újra kalóz őseinek vére tombolt ereiben. Danténak egy pillanatra az volt a benyomása, hogy a keresztescselhez készülődik. Egy lépést hátraugrott, súlyát jobb lábára helyezvén, és felkészült rá, hogy egy ghibellin rúgással védekezzék. A férfi megértette reakcióját, és taktikát váltott: mellmagasságba emelte a karját és kifelé fordított tenyérrel értésére adta, hogy még nem múlt el a szavak ideje.

A prior elfogadta a hallgatólagos fegyverszünetet. Egy lépést hátrébb lépett, és nyugodt testtartást vett fel. A valóságban átkozta saját magát, amiért hagyta, hogy annyira elhatalmasodjék rajta a tudni vágyás, hogy képes volt fegyvertelenül és egyedül visszajönni erre a helyre. Senki sem tudta, hová ment, nem siethettek a segítségére. Egyetlen fegyvere a titkos zsebében őrzött tőre volt, de kételkedett abban, hogy a másik férfi alkalmat adna rá, hogy használhassa.

Jobb is így, gondolta magában. Nem lesz szüksége segítségre, ha Isten és az igazság az ő pártján áll. Ő is felemelte a kezét, és megismételte a férfi kézmozdulatát, miközben szeme sarkából aggodalmasan fürkészte a megvilágított keskeny sávot, valami olyan eszköz után kutatva, amellyel megvédhetné magát.

– Különös helyen találkozunk, messer Alighieri. Nem egy scriptoriumban, vagy egy könyvtárban, ahol az ember elvárná, hogy összeakad kegyelmeddel, a szavak bölcs barátjával.

– Meglehet. De éppoly kevésbé találkoztunk egy vitorlás gálya fedélzetén, egy arzenálban, vagy távoli partokon, ahol az ember elvárná, hogy kegyelmeddel találkozzon, messer Veniero.

– Pedig sokkal több víz és távoli ország van az ég alatt, mintsem gondolná.

Dante rámeredt, majd a mozaikra mutatott.

– És sokkal több szó, jelentés és könyv van az ég alatt, mintsem gondolná. De feltételezem, hogy ezt tudja.

– Nem tűnt meglepettnek, hogy itt lát.

– Nem. Tudtam, hogy találkozni fogunk. És talán ez rá a legalkalmasabb hely.

– Hogy jutott a nyomomra? – kérdezte a velencei hosszú szünet után. Őszinte kíváncsiság bujkált a hangjában. Mintha nem tudta volna, mit tegyen, vagy mintha valakire várt volna, aki tanácsot, vagy parancsot adhatna neki.

A költő kissé elfordította a fejét, és a köpenyre mutatott, mely az állvány lábainál hevert.

– Ez, gondolom, a kegyelmedé… A templomos lovagok rendjéhez tartozik…

Veniero arcán bágyadt mosoly jelent meg. – Miből jött rá?

– Nem ebből. De nem is a tőrből, amit a Szent Júdás-templomban hagyott akkor, amikor egy kegyetlen rituálét színlelve egy pentagont rajzolt a falra. Messer Domenico, az uzsorás árulta el. Tőle tudom, hogy garantált hitelleveleket akart elfogadtatni vele. És ilyeneket csak a templomosok kommendái bocsátanak ki.

– De hogy jött rá… erre? – Kérdezte újra a kapitány, miközben egy széles karmozdulattal a háta mögött lévő freskóra mutatott, míg végül mutatóujja Ambrogio halálba kiáltó maszkján állt meg.

– Kegyelmed árulta el.

– Én? – kérdezte Veniero meglepetten.

– Igen, a szavai árulták el. Emberi hajócímerről mesélt, melyeket valaha a hajók orrába állítottak fel áldozatként, avégett, hogy kiengeszteljék az isteneket. És vajon nem tengerészszokás szurokkal leönteni az elítéltek testét, majd megőrizni őket, hogy figyelmeztetésül szolgáljanak a többiek számára? Ez az a gondolatsor, mely kegyelmedhez vezetett. És amikor a Paradiso felé vezető úton azt állította, hogy egy kört kétféle irányba is körül lehet járni. Ambrogio és Teofilo ugyanazon a reménytelen úton haladtak, és csak a véletlen műve volt, hogy egyik a másik előtt halt meg. Erre utalt akkor, amikor azt állította, hogy csak azért ölték meg másodikként, mert a halál más utat választott. De én vak voltam, egészen ma estig, amikor a tenger áramlatait a viharos szélhez hasonlította, és azt mondta, hogy az, ami lent van, épp olyan, mint az, ami fent van. Ez volt Ambrogio mester rajzának jelentése, nem igaz? Egy eszköz, mely kiaknázza a tenger áramlatait. És ezt ismerte, pedig úgy tett, mintha sohasem hallott volna róla.

Veniero bólintott.

– Igen. Egy ősi eszköz, melyet Tyros városának tengerészei találtak ki, hogy legyőzzék az erős ellenáramlatokat Herkules oszlopainál. Rájöttek, hogy 50 mérföldre a tenger alatt egy áramlat halad nyugat felé. Ekkor feltaláltak egy víz alatti vitorlát, hogy kihasználják ezt az erőt, akárcsak a szelet – magyarázta lelkesen.

Szemeiben fény gyulladt erre az emlékre, mintha az antikvitás tengerészeinek leleményessége még mindig csodálattal töltené el. Dante szinte maga körül érezte a tenger leheletét. Egy pillanatnyi szünetet tartott mielőtt folytatta volna.

– De nemcsak emiatt vezettek ide lépteim. Az ön lelke vezérelt ide. Ahogy már említettem, a bűntény formáját elkövetőjének szelleme határozza meg. Gondoljon a Harmadik Mennybolt többi tagjára. Francesco d’Ascolira, az égi mozgások szigorú rendszerességébe és a sors abszolút geometriájába vetett hitével. Bruno Ammanantira, a teológusra. Jó úton halad a máglya felé, mely útja végén vár rá; vak hívek vak vezetője. Antonio da Peretolára, aki annak az álomnak a megszállottja, hogy az embereket a kereszt jele alatt egyesítse, és ezért képes bennünket tömegesen a zsarnok kezére adni. Augustino di Menico, akárcsak a régiek, meg van győződve róla, hogy az értelem eljuthat az igazságig, és ezért arra ítéltetett, hogy Isten házán kívül a sötétben üljön. És Cecco Angiolierire, akit melankólia kínoz, mely végzetes méregként járja át testét. Valamennyien képesek lettek volna szenvedélyből ölni.

Veniero mozdulatlanul, szótlanul hallgatta. Csak a karját fonta össze a mellén.

– De ezekben a bűntettekben nem fedeztem fel a szenvedély kézjegyét. Valami más borított rájuk árnyékot – fűzte még hozzá a költő.

– És mi lenne az?

– A fájdalom. Egy lélek fájdalma, melyet kitéptek saját földjéből, és a száműzetés ridegségébe vetettek. Ez talán a legnagyobb létező fájdalom, amelyre nincs ellenszer.

A velencei lehajtotta a fejét, mintha meg akarta volna védeni magát ezektől a szavaktól.

– Ismeri a tettemet. De vajon ismeri-e az indítékaimat is? – mondta, majd kihívó arckifejezéssel újra kiegyenesedett.

Dante pillantása a hatalmas képre esett, mely végre felfedte a hiányzó részeket. Úgy tűnt, mintha a fáklyák vibráló fénye életet lehelt volna a végtelen tengerekbe.

– Igen, most már igen – mondta, azzal pillantásával végigfutotta a fokokra osztott vonalat, mely a nő és a férfi teste közötti teret szelte ketté, és amely félkör alakban összekötötte a kősziklákat és folyókat a tenger túloldalán lévő földdel. – Egy új világrész. Európa, Ázsia, Líbia, és a negyedik, az óceánok közötti. Ez… – A nő lábánál lévő sötét területre mutatott, a városra a különös tornyokkal.

Veniero közelebb lépett, mintha ő is közelebbről szerette volna megvizsgálni.

– Igen – mondta aztán. – Pontos munka. Ambrogio igazán kiváló mester volt. Elég volt egy pillantást vetnie a római Szent Pál kommenda archívumába, hogy mindent megértsen. Mindazt, ami a Templomosoknak többéves kutatásába került. Azt akarta, hogy mindenki megtudja. A világ összes aranyát felkínáltam neki, hogy hallgasson. Őrült volt. – Ruhája alól hirtelen egy rövid kardot rántott elő, és a költő mellének szegezte.

Dante érezte, amint a jéghideg acélpenge vészesen közeleg a torka felé, és ösztönösen meghátrált, ám a kés követte mozdulatát. Veniero szemlátomást meg akarta tartani a halálos támadás intenzitását anélkül, hogy a fenyegetést enyhítette vagy fokozta volna. Szájszöglete eltorzult, mintha a vadállatias maszk, melyet Dante oly jól ismert, hirtelen eltörölte volna arcáról az úriember finom vonásait. Pillantása is jéghideg volt, akár egy oroszláné. A költő hirtelen felhagyott minden reménnyel.

De a férfi csupán játszadozott a késsel, amikor elhúzta a pengét a gégéje előtt, mintha nem sietne vele, hogy véget vessen a kettejük közötti párbajnak. Meglehet, hogy akár egy nagy színész, nem akarta a színpadot egy bravúros alakítás nélkül elhagyni anélkül, hogy vastapsot kapott volna remek játékáért.

– A Harmadik Mennyboltból senki sem gyanakodott kegyelmedre, sem pedig Antiliára, aki egy legutolsó riherongyként rejtőzködött a Paradiso falai között. De miért éppen Teofilo? Miként került a patikus a halál hálójába? – kérdezte Dante. – Igazán ügyesen csinálta – próbált meg Venierónak hízelegni, ami az egyetlen módja volt annak, hogy időt nyerjen.

– Ismerte a fémek titkát. És a kövekét. És gyanakodott Antilia származására. Látta a tiszta rezet hazája bányáiban. Tudta, hogy ez a réz az ismert földeken nem található meg. Őt is próbáltam megvásárolni egy kis üveg chanduval. Reméltem, hogy ez a titok jobban lecsillapítja szellemi éhségét, mint az arany. De mást akart… túlságosan sokat… – a tengerész tekintete egy pillanatra a nőre vándorolt. – Addig kereste volna, amíg meg nem találja. Ő is kivételes éleselméjűsége miatt fizetett meg – fűzte hozzá bágyadt mosollyal. A világ talán csak a középszerű embereké. Csak ők állnak benne biztos talajon.

Dante egy apró változást észlelt a hanghordozásában, mintha a végszót mondta volna ki. Nyilvánvalóan arra készült, hogy végezzen vele. Ki tudja, hogy vajon az ő testét is kifüggeszti, akár egy hajócímert, gondolta, miközben lázasan azon törte e fejét, hogy mit tegyen. Érezte tőre súlyát a zsebében. Talán sikerül előrántania, mielőtt Veniero rávetné magát.

Teljes testsúlyával előrezuhant, miközben kezével tőre markolatát kereste. Veniero meglepődött, és egy pillanatnyi késéssel reagált; ez Danténak éppen elegendő időt adott ahhoz, hogy megpróbáljon ellenfele arcába sújtani, míg szabad kezével megragadta Veniero jobb karját, és a földre szorította. Tőre pengéje egy félkört írt le, és villámgyorsan ellenfele nyaka felé közelített.

A penge célba talált éppen Veniero füle alatt, de valamin visszapattant. A tengerész nyilvánvalóan páncélgallért viselt, ami felfogta a halálos szúrást. A költő villámgyorsan újra felemelte a kezét: ezúttal lejjebb célzott, egyenest a szívébe.

Tiszta erejéből beledöfte. Ám a velenceinek sikerült egy gyors mozdulattal kiszabadítania magát szorításából, s így a penge újfent elvétette a célját, és a szíve helyett vállizmába fúródott. Dante érezte, amint ellenfele ereje hirtelen alábbhagy, mintha az életszellemek magára hagyták volna.

Újra felemelte a kezét, de ekkor valaki megragadta a karját és megpróbálta visszatartani. Ösztönösen megfordult, hogy lesújtson újabb ellenfelére, aki hátulról fenyegette, miközben bal kezével tovább szorította Veniero nyakát.

Antilia hajolt fölé. Volt valami a viselkedésében, ami Dantét visszatartotta. Úgy tűnt, nem őt nézi, hanem pillantása a vállán túl Venieróra szegeződött. Úgy tűnt, nem fél Dantétól; szemei könnyektől csillogtak. A költő a tőrt az ég felé emelte mozdulatlanul. Bizonytalanul állt, és lihegett a felindultságtól és az erőfeszítéstől.

Mintha a nő csak ebben a pillanatban vette volna észre.

– Messere, kérem… – suttogta. Többet nem szólt, csak a költőre szegezte távolba vesző pillantását. De mégis, mintha egy apró hasadék nyílt volna azon a sötét falon, ami körülvette: – Kérem… – ismételte meg.

Dante gyilkos dühe mintegy varázsütésre lecsillapodott. Leengedte tőrét. Keze alatt Veniero teste elgyengülten vergődött. Lazított a szorításon, hagyta, hogy lélegezzék, majd felállt, és néhány lépést hátrált. Antilia foglalta el a helyét, aki miután kígyózó mozdulattal térdre borult, a férfi teste fölé hajolt. A priornak eszébe jutott az, amit egy távoli földekről visszatért utazó mesélt neki a hatalmas áspiskígyók szerelmi táncáról, melyet holdvilágos éjszakákon lehet látni a sivatag dűnéi között.

Antilia köpönyegével betakarta Veniero testét, és megpróbálta feléleszteni egy halk, érthetetlen monoton énekkel. Olyan különös, vibráló mozdulatokkal simult hozzá, mintha át akarná adni neki testének melegét és életenergiáját.

Majd újra a költő felé fordult, miközben a velencei köhögve kezdett magához térni.

– Kegyelmezzen nekünk – mondta. Hangjába fájdalom és szorongás vegyült. Nehezen ejtette ki a szavakat, és az izgatottságtól kapkodva szedte a levegőt, mint akinek egy számára kevéssé ismert nyelven kell kifejeznie magát, és attól fél, hogy nem értik meg. – Engedjen bennünket visszatérni. Kegyelmed átérzi a száműzöttek fájdalmát. Hallottam a szavaiból.

Antilia könnyektől áztatott rézszínű arca csillogott a fáklyák fényében. Dante észrevette, hogy az újra öntudatánál lévő Veniero kissé megmozdult. Most újra kinyitotta a szemét, és őt nézte. Úgy tűnt mintha pillantása keresztülhatolna a testén, és a háta mögött lévő Antiliát kereste. Határozott tekintet, amelyben nyoma sem volt a félelemnek, és amely végtelen fájdalmat tükrözött.

Antilia Dante felé fordult, mégis Veniero szólalt meg. Hangja nyugodt volt, nyoma sem volt benne a neheztelésnek. Megsebzett vállára szorította a kezét, hogy megpróbálja elállítani a vérzést. Viaszsápadt volt.

– Egyezséget ajánlok, messer Alighieri – mondta.

– Miféle egyezséget?

– Időt kérek. Egyetlen órát csupán.

– És mit ad érte cserébe?

A kapitány egy pillanatig habozott.

– Felfedezte az ötödik földrész titkát. De ez az ismeret önmagában hasztalan, akárcsak az elsüllyedt Atlantisz ismerete. Eléréséhez szükség van a szelek és a tengeri áramlatok térképére, az örvények és a sziklák elkerülése miatt. Ezt ajánlom fel: az új földrész portulanját. – Elhallgatott. A nő is csendben várakozott, a félelemtől kitágult pupillákkal. – Egyórányi előny – ismételte meg Veniero. – Azután újra folytathatja a hatóvadászatot. A Rend egyik hajója vár bennünket a parton. Telihold van, a tengerig szabad az út. Amint az árapály megfordul, elhagyjuk Toscanát.

Dante képtelen volt levenni tekintetét a templomos lovagról. Talán a démon tekintete szűrődött át pupilláin. Mellette Antilia arca, aki közelebb húzódott hozzá; négy szem, mely mereven szegeződött rá. Enyhe szédülés fogta el. Nem az Apokalipszis szörnyetege volt, mely sok szemével kővé dermeszti az embereket?

– Mutassa meg, amiről beszél!

Veniero nagy nehezen előszedett mellényzsebéből néhány lapot.

– Teofilo mester papírjai. Ő is formába akarta önteni a titkot – mormogta, miközben tekintetét a falra függesztette. – Persze kevésbé káprázatos formába…

A papírok között volt egy hatalmas méretű, összehajtogatott lap. Veniero széthajtogatta, mire a költő mohó kíváncsisággal a mappa fölé hajolt, melyet az a vér mocskolt be, amelyet ő maga ontott ki. Felismerte azokat a képeket, amelyeket mesterével, Brunettóval tanult. A világ formája. Ptolemaiosz hatalmas műve, melyet egy ügyes kéz vitt át a pergamenre. A földrészekkel, a hegyláncokkal, a hosszan kígyózó folyókkal, a roppant óceánokkal.

De e mögött volt még egy hatalmas part. Dante kitágult pupillákkal figyelte a jeleket, összehasonlítva a falon lévő allegóriát az előtte lévő precíz mappával. Tehát igazuk volt a régi bölcseknek, akik folyónak hívták azt, amit kortársainak törpe szelleme hajthatatlanul óceánnak hitt. Az a hatalmas víztömeg, amely nyugat felé szemlátomást végtelenül terült el, valóban folyó volt. A papíron világosan fel volt tüntetve a másik partja, egy szárazföldből, szigetekből és öblökből álló szövevény, mely Európa és Afrika partjaival párhuzamosan futott. Egy határtalan földrész, egy homokórát formáló sziget: két hatalmas földtömeg, melyeket egy földszoros köt össze.

A világ ötödik része. In pentagono secretum mundi. A föld, amely felé az óriás tartott. Nyugat felé, ahová a tekintetét összpontosította. Ez volt tehát az a titok, amit a comói mester megpróbált felfedni művével. Egy másik kontinens az óceánon túl.

Az arany földje? Dante pillantása Antilia rejtélyes díszítésű karkötőire esett. A nő látszólag kitalálta gondolatait.

– Odalent rengeteg van ebből a fémből, mely megzavarja álmaikat – mondta bizonytalan hangon. – De számunkra nem bír olyan értékkel, mint itt, Firenzében. Számunkra ez a gazdagság.

Köntöse alól egy halványan csillogó zöld köves nyakláncot húzott elő. Jáspis. – Fogja. A magáé, ha elfogadja a paktumot. Halhatatlanná fogja tenni.

Dante továbbra is a térképet nézte, miközben szórakozottan a láncért nyújtotta egyik kezét. A mappán nem csupán a földrajzi határok látszottak, hanem a tengeri útvonalak, a szélirányok és az áramlatok is; részletesen fel volt tüntetve a partvonal az előnyös kikötők és a veszélyes sziklák megjelölésével; és az is, hogy hány nap szükséges a hosszú átkeléshez, majd a part menti hajózáshoz.

Dantét a kíváncsiság olyannyira a hatalmába kerítette, hogy teljesen megfeledkezett ellenfeléről. Hirtelen hátrább lépett, és újra védekező állásba helyezkedett. De Veniero végleg letett ellenséges szándékáról. Szemlátomást izgatottan várta Dante válaszát.

– Minden a markomban van, amit akartam: maga, a titka, a cinkosa. Ugyan miért kellene elfogadnom a felajánlott paktumot? – mondta a prior egy pillanatnyi csend után, megrázva a kezében lévő papírokat.

– Mert kegyelmed tudja, mi a fájdalom. Nem fog kegyetlenkedni azzal, akit legyőzött – mormogta a velencei, miközben lehajtotta a fejét. Majd hirtelen egy ideges rándulással ismét fölegyenesedett. – És azért, mert arról a mappáról hiányzik egy fontos láncszem. Az, amit még Teofilónak sem sikerült felfedeznie.

– Mi lenne az? – kérdezte Dante gyanakvóan.

A végtelen óceánon állandó és ellentétes irányú szelek söpörnek végig. Ezek védték évszázadokon keresztül azt a földet. Csak egy ponton, néhány szélességi fokon fújnak kedvező szelek. Ennek ismerete nélkül minden kísérlet kudarcra van ítélve. Az ember hónapokon, esetleg éveken keresztül bolyonghat reménytelenül a víz sivatagában.

A költő magában mérlegelte ezt az utolsó megállapítást. A velencei talán túlbecsülte lelki nemességét. És azt sem sejtette, hogy a meggyőzési munka elvégzéséhez miféle eszközök állnak rendelkezésre a Stinche pincéiben. Anélkül is rájöhetne az utolsó titokra, hogy bármiféle engedményt tenne.

Másfelől a férfi pillantása azt sugallta, hogy a legerősebb fájdalomnak is ellen tud állni. Kivéve talán egynek, mondta magában Antiliát nézve, aki szeretője mögött tovább fohászkodott isteneihez. Elképzelte a hóhér kínzószerszámai nyomán szétmarcangolt test szenvedéseit.

De ezt ő sem tudta volna elviselni. Dühösen elhessegette a gondolatot, miközben újra úrrá lett rajta a kíváncsiság. Időt akart nyerni.

Újra a papírokra mutatott.

– Miként jutott a birtokukba? Platón volt a földön az utolsó, aki egy távoli, óceánon túli földről tudomást szerzett. És ő sem közvetlen ismeretek alapján beszélt róla, hanem egy még sokkal régibb legendát idézve…

Veniero erőtlenül elmosolyodott.

– A Templomos lovagok sokáig ástak a jeruzsálemi citadella romjai és a régi templom alatt. Sokan azt hitték, hogy a zsidók kincsét keresik. Az áldozati adomány aranyait… a frigyládát. Egyesek úgy vélték, hogy a Szent Grál után kutatnak.

Arca összerándult: sebének nyilallása vagy a kiábrándultság fájdalma.

Az istenek sohasem jártak a földön. Ez csak hiú ábránd. A naptól és az ostrom tüzétől parázsló kövek. Az ősi tudásnak csupán egy töredékét őrizte meg az alexandriai zsidóság. Mapparészleteket. Távoli országokba vezető utak leírásait. Bizonyítékokat, melyek Egyiptom népeinek birtokában voltak.

A Nílus mentén kellett folytatni a kutatásokat.

– Ezért harcoltak hát a Templomosok minden észérv ellenére Damiettáért, a keresztény hadak megsemmisülése árán is?

– Igen. Már Cipruson találtak egy hiányos pergament a nyugat felé vezető utak kezdeti vázlataival. Tudták, hogy Alexandria ősi könyvtárában találhatók azok a mappák, amelyet Ptolemaiosz használt alapul, és amelyeket a menekülő zsidók vittek magukkal, akkor, amikor az arabok romba döntötték a várost. Apránként összerakták ezen ismeretek apró részleteit. Az Úr 1294. évében a Rend elküldte egyik hajóját, hogy próbálja bejárni azt az utat, amelyet geográfusaink felvázoltak. Az út kiszámításánál a Vénuszt mint vonatkozási pontot vették alapul.

– A drágakő, mely lehullt Lucifer homlokáról – mormogta Dante. – Öt állandó pontjával az égbolton. A pentagon, melyet áldozatai húsába vésett.

– Tehát kegyelmed is tudja. Állandó pályáját a legkönnyebb követni az égen, még a tengereken is, ahol az iránytű gyakran megcsalja a tengerészeket.

Dante a mozaikra emelte tekintetét. A fáklya fénye megvilágította a két alak között a számokból álló hosszú ív középső részét, míg a kép szélei árnyékban maradtak.

– Ezekben a számokban rejlik a korrekció mértéke? – kérdezte.

Veniero bólintott, és a költő a szemeibe nézett, melyek úgy tűnt mintha látnák azt a távoli horizontot. Már ismerte a választ, mégis megkérdezte.

– Kegyelmed kormányozta?

Veniero újra bólintott. Pillantásában még azoknak a napoknak az emléke csillogott.

Dante hirtelen a nő felé fordult.

– És ő? Ő onnan érkezett, arról a távoli földről, az arannyal és a rézzel együtt?

A kapitány gyengéd pillantást vetett Antiliára.

– Igen, és ő a legértékesebb kincs. Boldogok lehetnek annak a földnek az istenei, hogy megtiszteli őket táncával.

– De miért kell e titkot megőrizni? Miért kell ölni azért, hogy titokban tartsunk egy felfedezést, mely az egész emberiség számára hatalmas értékkel bír?

Veniero pár másodpercet várt mielőtt válaszolt volna. Amikor megszólalt, csipetnyi gúny volt a hangjában, mintha kinevetné a költő naivságát. Lágyan megfogta Antilia csuklóját, és a költő szeme elé emelte, hogy megmutassa a rajta lévő karkötőt.

– Ebből olyan sok van, hogy száz hajó gyomrát megtölthetnénk vele. Elegendő mennyiség ahhoz, hogy Európa valamennyi királyának mohóságát kielégítse, és lehetővé tegye, hogy háborúikat további ezer éven keresztül folytassák. Hogy egy új birodalmat teremtsenek… vagy hogy azt megdöntsék – újra szünetet tartott, mintha arról akart volna meggyőződni, hogy a másik figyel a szavaira. – Hogy Krisztust újra a földre hívják. Hogy egy új vallás lángját lobbantsák fel. Hogy az égig szálljanak, és sarkaiból fordítsák ki Isten házának kapuit. Komolyan azt kérdi, miért szükséges megőrizni a titkot? Hogy a Templomosok Rendje miért próbálta mindenáron megőrizni? Hogy miért kellett meghalniuk mindazoknak, akik ezt veszélyeztették?

Dante mozdulatlanul meredt a papírra, mintha egy álom letépte volna a leplet a jövőről. Hirtelen hőhullám futott végig a testén. Minden aprónak és jelentéktelennek tűnt számára ahhoz a vízióhoz képest, mely elméjét perzselte: felfegyverezni a Föld leghatalmasabb hadseregét, visszaállítani a rómaiak hatalmát, Firenzét a világ középpontjává tenni, leülni a leghatalmasabbak közé, új törvényeket írni, melyek az Evangélium szavaihoz igazítják az emberek sorsát. És megbüntetni Bonifácot.

– Egy óra haladék azért cserébe, amit tud – mondta végül.

Veniero lassan rábólintott. Egy pillanatig keze a mappa felé mozdult, mintha meg akarná ragadni, majd visszafogta magát.

– Köszönöm, messer Alighieri. A paktum méltányos. De ha megőrzi e lapokat, nyitva hagyja a pokol kapuit. Éleselméjűségével tudja ezt – mondta, azzal saját vérétől piszkos ujjaival egy számot írt le.

Dante a kezébe szorította a pergament. Most már senki és semmi nem lesz képes kitépni belőle.

– Ugyan, mit tudunk mi a pokolról? Mit tud róla az értelmünk? Csak Isten fénye világíthatja meg lépteinket, nem pedig a kegyelmetek régi papírjai. Ha Isten a kezünkbe adja ennek az ajtónak a kulcsát, akkor az ő akaratát vennénk semmibe, ha nem nyitnánk ki.

– Kegyelmed szavak mögé rejti mohóságát. Ám legyen kívánsága szerint. Elvégre ez a maga napja. De higgye el, más napok is jönnek még. Emlékezzen rá: egy órát kérek.

– Meg fogja kapni. Egyetlen órát.

Miközben azok ketten kifelé haladtak, Dante még egyszer odafordult a férfihez.

– Messer Veniero!

A tengerész mozdulatlanná dermedt a küszöbön, miközben a karjához simuló Antiliára támaszkodott.

– Kegyelmed látta az új földet?

A templomos bólintott.

– Mit… mit látott ott?

– Az Egyenlítőtől délre elterülő partokat. A mi világunk felé forduló részét. Egy óriássziklát, mely az ég felé tör. Oda fogunk visszatérni.

Dante üdvözlésre emelte a kezét.

– Egy óra. Aztán megkezdődik a hajtóvadászat. – Miközben újra megindultak, Dante még egyszer visszahívta Venierót. – Még egy utolsó dolog. Utazásai során járt-e valaha olyan vidéken, ahol a vizek a külső partok szintje fölé emelkednének?

– Nem, soha sehol nem láttam effélét.

– Tudtam. Igazam volt.

A költő egyedül maradt. Az állványzat egyik deszkáján ült a szeretőjét váró impozáns nőalak alatt. A nyugat felé vágtató lovak patáinak dobogása volt az utolsó zaj, amit a templomon kívülről hallott. Azt firtatta magában, hogy vajon Ambrogio és Teofilo vére valóban elősegítette-e ezt az utazást. Úgy érezte, mintha árnyékok vették volna körül, mintha egy sereg szellem a háta mögött gyülekezett volna.

A világ ötödik részének térképe kiterítve feküdt előtte. A fáklya pislákoló lángjánál úgy csillogott a használattól és az évek hosszú sorától megkopott és kifényesedett pergamen, akár az arany, amelyet ígért. Danténak azok a veszélyek jártak a fejében, amelyektől Veniero óvta.

Azon tűnődött, hogy kivel oszthatná meg ezt a titkot.

Senkivel. Egész Firenzében egyedül ő állt olyan szellemi magaslaton, hogy efféle tudás birtokában lehessen. Senki más.

Hirtelen a pergamen szélét a fáklya lángjához közelítette.

Sokáig nézte, amint lassan a lángok martaléka lesz. Háta mögött mintha egy barát jelenlétét észlelte volna, aki tetteit figyelte.

– Helyesen cselekedtem, Atyám?

– Igen – felelte a lelke mélyén lakó ősi hang. – De ez mégsem válik javadra. Elhomályosítottad embertársaid látását, viaszt öntöttél füleikbe. Mert te, ahogy Odüsszeusz, a tudás egyetlen birtokosa akarsz lenni.