5

Június 17., a nap első órája felé

Dante megpróbált felkelni az ágyból, kezével védekezve az ablakon keresztül beszűrődő napsugaraktól. Az álmok és az emlékképek még kuszán kavarogtak a fejében. Egy pillanatig attól tartott, hogy a szeme előtt táncoló szikrák az orvosság utóhatásai, de tespedtségére elegendő magyarázatul szolgált a taverna fehérbora és csípős füstje.

Újra lefeküdt, tekintetét a mennyezetgerendára függesztve, miközben megpróbált úrrá lenni szédülésén. A szoba úgy forgott vele, mint Antilia fátyla. Erősen összeszorította a szemhéját, hogy kirekessze a jeges fényvillámokat, melyek agyát hasogatták, miközben hányingere alábbhagyott.

Átkozta magát elővigyázatlansága miatt: mint Firenze priorja, józanabbul kellett volna viselkednie, nem lett volna szabad részt vennie a tivornyában. Remélte, hogy sohasem jut priortársai fülébe e kalandjának a híre.

Több mint egy órájába telt, hogy előkészítse a Város első üléséhez szükséges iratokat. Még azon volt, hogy megfogalmazza magában szónoklata incipitét, amikor – kérésére – megkapta a Harmadik Mennybolt tagjairól szóló jelentést. Ahogy gondolta, ezek a férfiak, valamennyien céhük mesterei, birtokában voltak a tanári tevékenységhez szükséges licenciáknak, melyeket híres egyetemek bocsátottak ki.

A legidősebb közülük Bruno Ammannati volt, aki hosszú időt töltött Palesztinában, hogy megpróbálja áttéríteni a pogányokat rendalapítójának, Szent Ferencnek a hitére. A legfiatalabb Iacopo Torriti építész volt. Az elmúlt év különböző időszakjaiban érkeztek Firenzébe, és mindegyikük tanításba fogott, miután a Város megerősítette mesteri fokozatukat, és megadta a szükséges engedélyeket. Kapcsolatban voltak a Santa Croce és a Santa Maria iskoláival, de semmiben sem függtek tőlük. Teofilo Sprovieri, aki bár patikusi tevékenységet folytatott, alkalmanként gyógyszerészeti előadásokat tartott a Santa Maddalenában.

Ami Veniero Marin hajóskapitányt illeti, ismeretes volt, hogy egy körben forog a többiekkel, de a papírokból nem tűnt ki, hogy bármiféle különösebb tevékenységet folytatna. Nem volt ismeretes, hogy milyen forrásokból tartja fönn magát, de fennállt annak gyanúja, hogy kölcsönökkel és uzsorával foglalkozik. Mindegyikük neve mellé fel volt tüntetve annak az utcának a neve, amelyben laktak.

– Biztos ebben? – kérdezte az előtte álló tisztviselőt az írás egy pontjára bökve. A másik férfi előrehajolt, hogy jobban lásson.

– Igen, Valamennyien Rómából érkeztek.

– Nagy utazók, mondhatnánk… És a táncosnő? Róla miért nincs semmi adat?

– De hiszen… ő nem tagja a studiumnak. Nem gondoltam, hogy érdekli kegyelmedet…

Danténak úgy tűnt, mintha valami célzatosság lenne a másik férfi szavaiban.

– Mint a Város elöljárója, minden érdekel – vágott vissza ridegen. – A Város hatósága minden kétes egyénen rajta tartja a szemét.

A férfi a szigorú hangtól megriadva megvonta a vállát.

– Nem… nem tudunk róla túl sokat. Úgy tűnik, Keletről érkezett. A Porta al Prato őrei feljegyezték érkezését… hatvan nappal ezelőtt. Szabad állapotúnak jelentette ki magát, és nem űzi az…

– Mit?

– Az ősi mesterséget.

– És hol lakik? Nem látom, hogy meg volna jelölve.

– A tavernában… gondolom. Szabadon mozoghat a városban, nincs alávetve korlátozásoknak, bár kétes hírnévre tett szert; a városkerület őre jól ismeri, és rajta tartja a szemét – mondta a tisztviselő, mintha elnézést akarna kérni mulasztásáért. Szemmel láthatóan megkönnyebbült, amikor a költő egy mozdulattal elbocsátotta.

Dante eltette a papírokat a faliszekrénybe, és elhatározta, hogy utána fog járni a bennük található adatoknak, majd elindult a gyűlésterem felé. A portikusz alatt sétálva mélyet szippantott a friss reggeli levegőből; a tűz és a friss kenyér illata terjengett a levegőben. Viaskodott magában, hogy elhessentse elméjéből az éjszaka képeit, és megpróbáljon a Tanácsban rá váró vitákra koncentrálni. Meggyőzőnek kell lennie ahhoz, hogy valóra válthassa politikai karrierjéhez fűzött reményeit.

Az isteni szabadság magasztalásával fogja kezdeni; idézni fog a Filozófus Etikájából és Politikájából. De szónoklata szavai közé az elmúlt napok képei lopakodtak be: maga előtt látta Antilia testét és Ambrogio maszkját; a gonosz egyre inkább elhatalmasodott elméjén.

Hirtelen valami akadály került az útjába, kis híján orra bukott. A földön egy ember feküdt összegömbölyödve, aki siránkozó hangján megpróbálta visszatartani Dantét. Fél feje rongyokba volt bugyolálva, mintha valami szennyes rútságot akarna kendőzni.

– Csak egy pénzérmét, és elárulom a sorsát!

– Micsoda? Már megint? – Dante szitkozódva egy rúgással eltávolította útjából az alakot. Ismerte a fizimiskáját: egyike volt azon koldusoknak, akik egész nap a városnegyed plébániatemploma, a San Piero Scheraggio kapuja előtt tanyáznak. Tolvaj volt, akinek büntetésből már levágták néhány ujját.

– Tűnj el a szemem elől, vagy a Stinche börtönébe csukatlak!

– A sorsát, uram, egy kis aprópénzért! – a koldus pimasz hangon tovább kiabált, miközben elkotródott.

Ha ehhez valóban elég lenne pár pénzérme… Ebben a városban úgy látszik, mindenki azon töri magát, hogy megjósolja a jövőmet, gondolta a vállát vonogatva.

A Város üléseit a kolostor régi refektóriumában tartották. Belépésekor a másik öt prior már a teremben tartózkodott; az asztal körül ültek, és egy dokumentum tanulmányozása közben élénken beszélgettek.

Amikor a gyapjúcéh priorja megpillantotta a belépő Dantét, úgy tűnt, mintha figyelmeztetni akarta volna a többieket a költő jelenlétére. Majd belekezdett beszédébe:

– Itt, szemeink előtt láthatjuk a pápai bullát Bonifác kérelmével. Maga a pápai nuncius terjeszti megbízottján keresztül Firenze Tanácsa elé. „A nemes Florentia városa, birodalmunk gyöngyszeme, mely közel áll szívünkhöz, és oly drága, mint szemünk világa…”

Dantét bosszantotta a mód, ahogy a többiek kézről kézre adták a bullát: mintha félnének hozzányúlni ahhoz a pergamenhez, amelyet előzőleg a pápa érintett. Feltett szándéka volt, hogy inkább a meggyőzés eszközéhez folyamodik, és tartózkodik a támadó hangnemtől, de a többiek félénk, behódoló magatartása feldühítette. Amikor a dokumentum a mellette ülő férfihez került, durván kitépte a kezéből, és haragosan az asztalra dobta.

– Fogjuk rövidre, messer Lapo! Valamennyien jól ismerjük Caetani prózájának finomságait. Mire szolgál szavainak beható tanulmányozása, mintha éppenséggel egy új evangélista lenne? – fakadt ki. Fogalma sem volt, hogy mi lehetett a pápa kérése, és az a kellemetlen érzése támadt, hogy a többiek készakarva nem árulták el neki.

– A nemes Caetani, Őszentsége VIII. Bonifác pénzt és fegyvereseket kér toszkánai vállalkozásainak támogatására.

Tehát erről volt szó. Dante ismerte a kérdést.

Lazio városa Palestrina példáját követve fellázadt a pápai vikárius ellen, és szabad várossá kiáltotta ki magát.

– Alapjában véve csupán száz íjászt és néhány lovat kér… Talán eleget tehetünk kérésének anélkül, hogy túlságosan megterhelnénk a Város költségvetését – javasolta bizonytalan hangon az egyik prior.

– Nem a költségvetésünk forog kockán, messer Pietro – felelte metsző hangon Dante –, hanem a szabadságunk, sőt, nemcsak a miénk, hanem azoké az embereké is, akik bizalommal viseltetnek Firenze iránt. És most hajtsuk nyakunkat a szimóniát űző, méltatlan Bonifác igájába?

– Hogy Bonifác pápa szimóniát űzne? Vigyázzon, mit mond, messer Alighieri, nehogy megbánja szavait. És saját bukásával ne sodorjon valamennyiünket magával. A Fehéreknek, a mi pártunknak nem áll érdekében…

– Úgy tűnik, elfelejtették, hogy a Fehér párt az én pártom is, melynek az érdekeit szem előtt tartva cselekszem. De létezik egy ennél fontosabb érdek is, aminek vezérelnie kell bennünket: városunk megmentése.

– De hiszen csak száz íjászról van szó! – próbált meg közbeavatkozni a pénzváltók céhének priorja békítő hangon. – Talán eleget tehetünk Bonifác kérésének anélkül, hogy magunkra haragítanánk, és anélkül, hogy saját védelmünk csorbát szenvedne…

– Ne hagyják magukat félrevezetni ezektől a csekélynek tűnő számoktól – felelte Dante. – Nyilvánvalóan nincsenek tisztában azzal, hogy milyen elhanyagolt állapotban van hadseregünk a többéves rossz parancsnokság miatt. Ha most megkondulna a vészharang, mit gondolnak, kik jelennének meg Mars mezején? Pár ezer boltos rissz-rossz felszereléssel, akiknek a legutolsó katonai gyakorlata legalább három évvel ezelőttre tehető, és akik híján vannak mindennemű katonai tudásnak és bátorságnak. Csak a szabad kézzel való verekedésben jártasak; ostobán kegyetlenkednek a legyőzöttekkel, de képtelenek ellenállni egy jól szervezett fegyveres sereg támadásának. Amióta az ordinamento di giustizia rendelete kizárta a hadsereg vezetéséből a nemesek fiait, a városnegyedek századai a gyapjúkészítők, kártolómunkások, felkapaszkodott senkiházik, kurafik…

– Messer Alighieri! – ugrott fel az asztal másik oldalán Lapo Saltarello. – Úgy látszik, Firenze népéhez már semmi köze, legalábbis ahogy beszél róluk. Pedig kegyelmed is kereskedők és pénzváltók családjából származik, hogy mást ne mondjak! – üvöltötte.

– Átkozott gazember! – kiáltotta Dante, majd ő is talpra ugrott, és karjait Lapo nyaka felé nyújtotta. Ekkor egy kéz visszafogta, miközben néhányan közéjük álltak.

Így Lapónak egy elfojtott kiáltással sikerült kitérnie előle.

– Úgy karmol, mint egy macska, messer Durante! – Siránkozott, miközben kezét orrára szorította, melyen piros karcolásnyomok éktelenkedtek.

– Én tigrisként támadok. A macskák viszont csak foglalkozzanak az olyan egerekkel, mint kegyelmed!

A költő zaklatott szívvel körülnézett. A halántékán érzett féktelen lüktetésből ítélve nyilván ő is meglehetősen feldúlt állapotba került. Szemeit még mindig Lapóra meresztve lassan kezdett megnyugodni.

– Igen… talán jobb lesz, ha visszatérünk feladatainkhoz – mondta. Újra a kezébe vette a pergament, s a felindulástól még mindig reszkető ujjai között tartotta. – Az elmondottak szerint tehát csupán száz íjászról van szó. De az íjászszázad az egyetlen igazi katonai alakulat ez idő tájt Firenzében. Átengedni őket Bonifácnak annyit tesz, mint gerincétől fosztani meg a védelmünket. Katonáinkat Caetani esetleg megvesztegetheti és saját híveivé teheti; akkor pedig kígyókat kapunk vissza, akik parancsára képesek belemarni a kezünkbe. Vagy kénytelenek leszünk új embereket keresni. Gondoljanak arra a nagy halom forintra, melyet a kasszánkból kell kivenni akkor, ha genovai zsoldosokat akarunk toborozni.

Ez a megjegyzése nyilvánvalóan célba talált. Még Lapo Salterello is – aki továbbra is görbe pillantásokkal méregette – látszólag fontolóra vette a szavait.

– Talán jobb lesz, ha még gondolkozunk rajta… Várhatunk még vele – mormogta messer Piero.

Ez is valami, mondta magában Dante. Legalább a kétely magvait sikerült elhintenie. Tudta, hogy a fején találta a szöget anélkül, hogy Platónt vagy Arisztotelészt kellett volna segítségül hívnia. Mennyivel csengőbb az aranyak hangja az erény és az értelem szavánál.

– Igen, azt felelhetjük a pápának, hogy átengedjük a száz íjászt, amint befejeztük az új fal megerősítését – tette hozzá messer Duccio. Megkönnyebbülést érzett. Most, hogy megszabadultak a döntéskényszer okozta szorongástól, valamennyiüknek derűsebb lett az ábrázata.

– Hallottak a Porta al Pratónál történtekről? – kérdezte Lapo. – Északról egy sereg leprást láttak közeledni, akik Róma felé tartottak. Abban reménykednek, hogy Bonifác jubileuma megtisztítja őket fekélyeiktől. És ki tudja, hány misztifikáló és bujtogató van közöttük. Calimala priornak utasítást kell adnia, hogy erősítsék meg az őrséget; így elkerülhető, hogy benyomuljanak a városba.

– El kellene pusztítani valamennyit – jelentette ki nyersen messer Pietro, akinek rideg hangja mögött érezhető volt a félelem. – Sajnos az Egyház büntetlenséget biztosít számukra.

– Hallották, mint beszélnek Paduában, ahol a leprakórházak kiürültek? Hogy a ghibellinek híresztelték el néhány felbérelt szerzetes által a nyomorultak között, hogy Rómában gyógyírt találnak bajukra. Ezt a szennyes csőcseléket akarják az ellenséges városok ellen fordítani.

– És még gyógyíttatnunk is kell ezeket az átkozottakat. A Maggiore kórházban már készen áll számukra egy alagsor, ami talán nem is lesz elég. A leprások vétkeikért a szörnyű kórral vezekelnek, mely teljesen felemészti őket.

Danténak másfelé jártak a gondolatai. A leprások hadseregéről szóló történeteket puszta kitalációnak tartotta. Viszont az utolsó megjegyzés felkavarta. Banális gondolat volt, egy korlátolt elme szüleménye, de egy olyan pontot érintett, amin már többször is hosszasan eltöprengett az erkölcsfilozófia tanulmányozása közben.

– Valóban úgy gondolja, hogy a kór a tisztességtelen cselekedetekért kijáró büntetés? – mondta inkább magának, mint priortársának. – És ha valóban így lenne, akkor vajon milyen gonosztettért büntették meg oly szörnyű kínhalállal a Szent Júdás-templomban a mozaikkészítő mestert?

A teremben hirtelen mindenki zavartan elhallgatott. Dante nem várt választ, hanem folytatta.

– Tudomásomra jutott, hogy Firenzében hamarosan egy studium generale nyílik. A szabad művészetek fakultása, mint a messzi Párizsban. Méghozzá Bonifác akarata szerint. Volt erről tudomásuk?

– Semmit sem tudtunk róla – felelte messer Pietro. A többiek is a fejüket rázták. – De ez egyébként is a szerzetesek ügye. A Város nem támogatja az efféle iskolákat, hanem csak azokat, amelyekben a műhelymunkásokat képezik ki. Mindenestre örvendetes, hogy végre Firenzében is lesz egy universitas, így polgárainknak nem kell kiszipolyozniuk magukat, hogy fiaikat Páduába vagy Bolognába küldjék. Vagy az eretnekség fészkébe, Párizsba. Dante ferde tekintet vetett rá. Ő maga ifjú éveiben Párizsban tanult. Méghozzá a szabad művészetek fakultásán, melynek a város elfogulatlan hírnevét köszönheti. Vajon mire akart utalni ez a bárdolatlan tuskó?

Hirtelen felpattant, és összeszedte a papírjait. Elege volt ebből a társaságból. Az épület előtt egy férfi állt, aki a lépcső aljáról őt figyelte. A hőség ellenére fehér gyapjúköntöst viselt, arcát pedig – a sivatagban élő emberek módjára – fátyol fedte a nap forró sugarai elől. Amikor odalépett Dantéhoz, leengedte a fátylat, és felfedte arcát. A Harmadik Mennybolt egyik tagja volt: Augustino di Menico, a természetfilozófus.

Nyájas arckifejezésével jött Dante felé, de jéghideg tekintete meghazudtolta látszólagos szívélyességet. Dante óvatosabb lett.

– Üdvözletem, messer Alighieri. Éppen a tanítványaimmal volt találkozóm a téren, amikor megpillantottam, és arra gondoltam, hátha nem bánná, ha egy darabon elkísérném. Városukban ritkán nyílik az embernek alkalma arra, hogy elmés társalgást folytasson egy kegyedhez fogható filozófus kollégával, aki ráadásul részt vett a párizsi mesterek előadásain.

Úgy látszik, mindenkinek tudomása volt arról, hol végezte tanulmányait.

– Meglehet, hogy túlbecsüli azokat a mestereket – felelte Dante szárazon.

Eltávolodtak a lépcsőtől az Orsammichele loggiája felé. A kelmeárusok ezen a helyen álltak meg, hogy megrakodják kocsijaikat, mielőtt elindulnának az észak-itáliai vásárok felé. A rekkenő hőség megerjesztette a szűk átjárón keresztül-kasul haladó lovak ürülékét. Légyrajok keringtek mindenfelé, és még az emberek szájába is beröpdöstek. A tikkasztó hőség ellenére az utca csak úgy hemzsegett a járókelőktől, akik fátyollal védték arcukat.

– Nem azért kerestem fel, Messer Alighieri, hogy a tudományok atyjai felett vitázzunk – mondta Augustino, miközben egy kézmozdulattal elhessentett egy légyrajt. – Hanem azért, hogy megtudjam, mit gondol arról a bűnesetről, mely fölött ítélkezni hivatott.

Dante nem késett a válasszal. Magában azt firtatta, vajon miért érdekli annyira ez az eset Augustinót. Talán csak egyszerű kíváncsiságról van szó; talán a bűn árnyékáról. Elhatározta, hogy eleget tesz kérésének.

– Nem találtunk túl sok bűnjelet a halál helyszínén. Nem többet annál, mint amiről már beszámoltam.

– Valóban? – Augustino csalódottnak látszott. – Azt gondoltam, hogy kegyelmed magasabb rendű intellektusával fényt pillantott meg azokon a helyeken, amelyeken a magunkfajta egyszerű elme csak sötétben tapogatózik. De lehet, hogy megítélésemet nagyban befolyásolták a kegyelmedről terjengő hírek.

Dante összeszorította az állkapcsát, majd másfelé nézett, mintha különösképpen érdekelné a körülötte hömpölygő tömeg.

– Mindenesetre van egy különös érzésem ezzel az esettel kapcsolatban – mondta a férfira nézve.

– Mégpedig?

– Az, hogy a Harmadik Mennybolt tagjai valamennyien sokat tudtak már erről az ügyről, ha éppenséggel nem mindent.

Augustino nem reagált azonnal.

– Gondolom, alaposan megvizsgálta a mozaikot, amelyen a mester dolgozott – mondta végül rövid szünet után.

Dante agyoncsapott egy arcára szálló legyet.

– Kegyelmed is látta?

– A hatalmas művet? Igen, egyszer, kevéssel azután, hogy Ambrogio belekezdett – Augustino nem fűzött hozzá egyebet. Várta, hogy a költő folytassa a beszélgetést.

– Úgy tűnik, Nabukodonozor álmának misztikus ábrázolása – mondta óvatosan Dante. Nem tett utalást a mű részleteire, sem pedig arra a tényre, hogy a fal több mint fele üresen maradt. – Egy túlságosan is egyértelmű szimbólumról van szó – zárta le mondandóját.

– Az a mű nem csupán egy esemény egyszerű átültetése a színek és vonalak játékán keresztül. Elkerülte figyelmét a kép rejtett értelme; egy bonyolultabb gondolat rejlik mögötte, amit a comói mester művészetével kívánt kifejezésre juttatni.

– Tehát kegyelmed is úgy véli, hogy emiatt ölték meg?

– Talán nem így van?

Dante megvonta a vállát; nem felelt rögtön. Augustino szemlátomást arra várt, hogy Dante mondjon még valamit.

– Én is azt hiszem, hogy így történt… természetesen. A bűntényt azért követik el, hogy megbosszuljanak egy múltbeli cselekedetet, vagy azért, hogy megelőzzenek egy jövőbeli tettet. És mindenekelőtt azért, hogy eltöröljék a propriumot, az áldozat legmélyebb azonosságát. És mi tükrözi vissza jobban egy művész propriumát, mint saját alkotása?

Séta közben elérték a piac árkádsorát. A filozófus megállt, és odahajolt a farkasfejet ábrázoló bronz szökőkút csövéhez. Dante is ivott egy kortyot a langyos vízből. Érezte, hogy újra elönti a láz forrósága.

– Azt hiszem, igaza van – folytatta Augustino. – Ambrogio talán hibázott, amikor meg akarta változtatni a tervét.

A prior megtörölte a száját ruhájának ujjával.

– A mű tárgyát nem a megrendelők, azaz a studium tagjai döntötték el végérvényesen?

Augustino újra hamiskás mosollyal fordult felé. Úgy tűnt, mintha lassan akarná adagolni az információkat, hogy előnyben legyen Dantéval szemben.

– Így igaz. De a mi elképzelésünk eredetileg teljesen más volt. Láttam a szénrajzot a falon, amelyet Cimabue egyik tanítványa vázolt fel: növények és állatok fenséges megjelenítése, egy Arbor Vitae, az otrantói bazilika pompás freskójának stílusában.

– És mi történt ezt követően?

A mester azt kérte, hadd cserélje ki a kép tárgyát egy saját maga által választott témával. Az engedélyt meg is kapta. Visszautasította azt, hogy egy ilyen hatalmas műbe vágjon bele. Legalábbis ezt akarta elhitetni velünk.

– És a studium tagjai ezt nem hitték el?

– Nekem az volt a benyomásom, hogy Ambrogio mestert nem olyan fából faragták, hogy visszautasítson bármiféle megmérettetést. Ellenkezőleg: művészetét oly nagyra tartotta, hogy az már a blaszfémia határait súrolta. Azt szokta mondogatni, hogy a Szent Júdás-templomot a világ közepévé teszi. Nem, úgy vélem, döntésének egyéb okai lehettek.

Dante csendben töprengett, miközben övével játszadozott. Vajon a Szentírásnak ez az apró részlete miért rázta meg annyira a mozaikkészítő mestert, hogy megváltoztassa eredeti terveit? És ha helytálló Augustino róla alkotott ítélete, akkor miért mondott le arról a lehetőségről, hogy a kereszténység egyik legimpozánsabb művének megalkotásával mérettesse meg magát? Mi volt annyira fontos abban az óriásban?

Erre csakis Ambrogio tudna felelni, gondolta, és úgy tűnt, mintha Augustino olvasna a gondolataiban.

– A halottat kellene kikérdezni – mondta hirtelen. – Már ha lehetséges lenne.

– És kegyelmed azt hiszi, ez lehetséges?

A filozófus nem felelt, mintha óvatlanság lenne tovább merészkedni ezen az úton. De továbbra is kedvet érzett hozzá, hogy Dantét provokálja.

– Lehetetlennek tűnik, de legalább megpróbálta kikérdezni a lelkét?

– A halottakat türelmes analízissel lehet kikérdezni, messer Augustino. Azoknak a nyomoknak az összegyűjtésével és alapos vizsgálatával, melyeket a világunkon való átutazásuk során hagytak hátra. Az értelem világossága, ha az erény és a tudás vezeti, sohasem téved.

– Azt hiszem, helyes ez az elképzelés. De vigyázzon, mert titokban mások is bejárják a halottakkal való párbeszédhez vezető utat, és ezt másféle célokkal teszik. A velük való találkozás halálos veszélyt rejt. Van, aki úgy véli, hogy egyszerűbb megidézni a halottakat a taumaturgikus erő segítségével, kiszakítván őket azokról a vidékekről, ahol tartózkodnak.

– Amelyek Isten vidékei. Talán a szellemidézésről beszél? A fekete mágiáról?

Augustino megvonta a vállát, és hallgatott.

– Úgy véli, hogy a halottak lelkeit kényszeríteni lehet az élőkkel való párbeszédre? Képesnek tartja erre saját magát, vagy másvalakit, aki ismeretségi körébe tartozik? – tette hozzá rövid szünet után, mintha új ötlete támadt volna. Augustino elsápadt. Meredten nézett valamit, mintha a költő mögött egy kísértetet látna. Dante gyorsan hátrapillantott, hogy nem figyeli-e őket valaki, de abban a pillanatban a tér furcsa módon üres volt, mintha lakosai elmenekültek volna a pestistől fertőzött városból. Talán a halottak földje sem különbözött attól a mocskos utcakőtől. Augustino is úgy nézett ki, mint a holt lelkek egyike. Danténak el kellett fojtani a vágyát, hogy megérintse és meggyőződjön róla, valóban hús-vér ember-e.

– Ügyeljen szavaira. Itt az Egyház földjén tartózkodunk – folytatta Augustino, rámutatván egy csoport szerzetesre, akik hosszú sorban vonultak a Via degli Acciaiuoli mentén.

– Az Egyház földjén tehát nincsenek nekromanták? – faggatta tovább Dante.

– Hogyne lennének, talán még többen is, mint másutt.

– Isten embereinek termeiben is?

– Francesco testvér több ördögöt számlált össze a konzisztóriumban, mint a pokol hadseregében.

– A Harmadik Mennybolt tagjai között is?

Augustino nem felelt. Majd összehúzta magán ruháját, mintha a párás szélrohamtól védené magát, mely hirtelen végigsöpört a téren, és hatalmas porfelhőt kavart. Visszahúzta a fátylat a szemére.

– Tibi benedicat Dominus, testvérem. Lesz rá alkalmunk, hogy folytassuk a beszélgetésünket a Harmadik Mennyboltban.

A filozófus, miután rövid fejbiccentéssel elköszönt Dantétól, sietve továbbment. Körös-körül újra felerősödtek az utca zajai, de a költő mit sem hallott belőlük. Újra Augustino szavai jártak a fejében; sötét célzásai, és az, hogy büszkeséggel vádolta a halottat.

Tulajdonképpen azon kívül, hogy nagy művész volt, nagyon keveset tudott Ambrogio mesterről. Ki más ismerhette jobban céhtársánál? Iacopo Torriti magas alakja, lóhoz hasonlatos elnyújtott vonásai jutottak eszébe. Ő volt az egyetlen, aki Firenzébe érkezése előtt is ismerte a comói mestert.

Vagy legalábbis így tűnt.

Az építész az új katedrális építési területén, a keresztelőkápolna előtt dolgozott. Dante gyors léptekkel végigment a Via degli Calzaiuolin, mely abban az órában zsúfolásig telt a vásárosok tarka sátraival; épp csak egy szűk átjáró maradt, melyen el lehetett jutni a San Giovanni térre.

A keresztelőkápolna kapui előtt a földet, több mint kétszáz rőf hosszúságú területen, elegyengették egészen a római fal köréig. Ezen a helyen nyúltak magasba a teret három hajóra osztó, tömör tartószerkezetek. A hajókat három hatalmas pillér választotta el egymástól. A külső falak az ablakok széléig értek, míg a rövidebb kereszthajó felé az apszis tartószerkezete már majdnem teljesen kész volt a három falmélyedéssel. Azon a helyen a zseniális Arnolfo már behelyezte a hatalmas kupola a tartóoszlopait, melyek a kereszténység legnagyobb templomát fogják befedni.

A költő belépett az építkezési területre, vigyázva, hogy elkerülje a talicskákat, de mindenekelőtt a csigasorokat, melyek úgy keringtek körülötte, mint egy megbolondult armilláris gömb{10} elemei. Középen, azon a ponton, ahol majd az ostyatartónak kell állnia, a kupoladob kövei alkotta oktogon geometriai középpontjában, hosszú asztalok álltak összetolva. Dante már messziről felismerte a rajzai fölé hajoló az építészt.

A költő a férfi háta mögé lépett anélkül, hogy az észrevette volna a jelenlétét. Egy pillanatig szótlanul csodálta Iacopo mesteri tudását, amint néhány krétavonással felvázolta egy boltozat részletét, miközben a mellette álló kőművesmesternek magyarázott. Fejük felett a kupoladobba zárt kerek égdarab Isten éber szemeinek tűnt; mintha azt figyelné, mit építenek az ő nevében, hogy ne ismétlődhessen meg a babilóniai kevélység.

Ekkor az építész elfordította a fejét, és megpillantotta Dantét. Egy pillanatra úgy tetszett, mintha bosszantaná a költő jelenléte, de aztán arcán halvány mosoly gyúlt ki, miközben felállt:

– Messer Alighieri! Micsoda megtiszteltetés városunk priorját fogadni szerény építkezésünkön! Sajnálom, hogy Arnolfo mester ma nincs itt, hogy megadja a kegyelmednek méltán kijáró tiszteletet. Gondolom, azért jött, hogy ellenőrizze, hogy haladnak a munkálatok.

– Az igazat megvallva Önt keresem, messer Iacopo. Bár e lenyűgöző remekmű látványa – tette hozzá Dante a magasba emelve tekintetét – arra készteti az embert, hogy dicséretekkel halmozza el Arnolfót és a segédjét, kegyelmedet.

– Engem keres? – kérdezte a férfi, nem véve tudomást a magasztalásról. Úgy tűnt, mintha aggódna.

– Igen. Igen. Több dolgot szeretnék megtudni a meggyilkolt mesterről. Tudtommal a studium tagjai közül kegyelmed volt az, aki a legközelebbről ismerte.

Iacopo megvonta a vállát.

– Persze, Ambrogio mester az én céhemhez tartozott. Bár a comói mesterek kevéssé hajlamosak a barátkozásra azokkal, akik nem tartoznak közéjük. Mindenesetre a Rómában együtt töltött idő alatt közel kerültünk egymáshoz, de nem voltunk barátok, ha erre kíváncsi. Ez az időszak azonban nem tartott soká. Egyik nap hirtelen elutazott, félbeszakítva a munkáját. Amikor ideérkeztem Arnolfóval, nem gondoltam, hogy itt fogom viszontlátni, Firenzében. Dante Iacopóra függesztette tekintetét:

– Mit gondol a művészetéről, Iacopo mester? Igaz, hogy ő Itália legkiválóbb mozaikkészítője?

A férfi néhány pillanatot várt, mielőtt válaszolt volna. – Ambrogio természetesen nagy mester volt a maga nemében. Maga Bonifác bízta meg azzal a feladattal, hogy díszítse mozaikjaival a Szent Péter-székesegyházban a temetési kápolna falait – mondta tömören.

– De kegyelmed nem tartja különösképpen nagyra a munkáit, igaz?

– Az idők változnak, messer Durante. Franciaországból új stílusok érkeznek. Ambrogio mester még mindig a bizánci stílushoz, a formális, kötött elemek makacs ismétléséhez ragaszkodott. Egy efféle terv talán összhangban áll a királyok méltóságával, de annál kevésbé az új időkkel, melyeket a nép egyre nagyobb tekintélye jellemez. Mellesleg kegyelmed is látta a mozaikot a templomban. Bizonyára észrevette a keménységet, ami…

– A félbehagyott mozaik… Úgy tudom, hogy az eredeti terv másfajta témát tartalmazott: az életfát, mint a Teremtés allegóriáját. Tudja, hogy a mester miért változtatta meg elképzelését?

– Nem. És abban sem vagyok biztos, hogy valaha is belekezdett volna abba a műbe. Az első időkben, miután elvállalta a megbízatást, több napot is eltöltött anélkül, hogy bármit is csinált volna; mély töprengésbe merülve járkált fel s alá.

– Mintha nem lett volna benne biztos, hogy mit ábrázoljon a mozaik?

– Igen. Vagy inkább… – az építészmester elhallgatott, és olyan zavart képet vágott, mintha megbánta volna, hogy belekezdett mondandójába.

– Vagy inkább mi?

– Mintha félne.

– Mitől?

– Nem tudom. De bármi is lehetett az, Rómától egészen idáig követte.

Dante elmerengett ezeken a szavakon. – Úgy gondolja, hogy ez lehetett képe témája, amit fel akart fedni művében? – kérdezte végül.

Iacopo idegesen tekintett körbe, mintha alig várná, hogy visszatérhessen a munkájához.

– Iacopo mester, bizonyára van valami elképzelése arról, hogy mitől félhetett Ambrogio. – Az építész nem felelt, mire Dante vállon ragadta és megrázta. – Így van, igaz? Ne feledje, hogy a Városnak megvannak az eszközei arra, hogy szóra bírja azt, aki nem akar beszélni!

– A Szent Pál-bazilikában, ahol dolgoztunk, mendemondák keringtek a remete pápa, V. Celesztin haláláról.

– Persze, ezt mindenki tudja. Bonifác utasítására gyilkolták meg.

Az építész őszinte meglepetéssel reagált.

– Nem, messer Durante. Nem az ő parancsára tették. Rómában azt rebesgették, hogy Bonifác a hírre dührohamot kapott, és három napon keresztül tombolt amiatt a halál miatt, ami meghiúsította, hogy hozzáférkőzhessék a zsákmányhoz.

– Miféle zsákmányhoz? – kiáltott fel Dante döbbenten.

– Titkos tudásról van szó, ami a régi pápa birtokában volt, és amit magával vitt a sírba.

Ez nem nagyon győzte meg Dantét. Valószínűleg azon legendák egyike lehetett, amelyek Bonifác züllött udvarában keringtek, és amelyeket udvaroncai híreszteltek, hogy megmentsék a pápát a gyalázattól.

– Mi mindent mesélnek még erről a dologról?

– Semmi mást. Talán Ambrogio mesternek valami a tudomására jutott. És talán nemcsak neki.

Dante megpróbálta értelmezni a hallottakat. – Nemcsak neki? Kire gondol?

– A Szent Pál-bazilikával határos kolostorban a Kúria néhány tagja lakott. Egy jogtudósokból álló csoport, akik egy különleges feladaton dolgoztak, amellyel Bonifác bízta meg őket…

A prior agyán egy név villant át.

– Antonio da Peretola, a Harmadik Mennybolt jogásza is köztük volt? Erre akar kilyukadni?

– Iacopo bólintott. – Ő bizonyára többet tud segíteni, messer Durante. Egészen biztosan közelebb volt azoknak a mendemondáknak a forrásához, mint jómagam.

Dante egy lépést hátrált, hogy utat engedjen egy kőrakománynak, amelyet egy mozgó kar húzott fel egy ellensúly segítségével. Figyelmét megragadta a gép, egyegyszerű, archimédeszi emelő gigászi méretekben. A comói mesterek egyik különlegessége.

– Látom, sok ilyen szerkezetük van.

– Így igaz. A nagy építkezések lelkét jelentik.

A költő körülnézett. Santa Reparata régi templomából más se maradt, mint a régi külső fal nyomai, melyek hamarosan el fognak tűnni a padlózat alatt. Felemelte tekintetét, és megpróbálta elképzelni, milyen lesz az épület, amikor elkészül. Egy óriási templom melyet nyomorúságos emberek számára emelnek…

Iacopo követte a pillantását.

– Amikor befedik a keresztformát, ez lesz a keresztény világ leghatalmasabb temploma. Arnolfo remekműve. E falak Firenze hírnevét fogják öregbíteni.

– Firenze neve így is nagyon ismert, még a pokolban is, messer Iacopo – mormogta Dante. Van egy város, mely az ég felé nyúlik, és egy másik, amely a föld alatt terjed egyre mélyebbre, mintha Lucifer birodalmába akarna utat törni magának.

A másik férfi szótlanul, döbbenten meredt rá.

Antonio da Peretola, a rókaarcú férfi a Szent Márk-kolostor vendégszobájában lakott. Ebben az időpontban talán már visszatért a ferenceseknél tartott előadásáról, reménykedett a prior.

A férfi valóban ott volt, és munkájába merült: szorgalmasan jegyzetelt egy hatalmas kódexbe. Körülötte több nyitott kötet hevert. Szemmel láthatóan különböző írások fáradságos összehasonlításába mélyedt, melyekhez kommentárokat írt.

Amikor megpillantotta Dantét, hirtelen összecsukta a kódexet.

– Üdvözletem, messer Antonio – szólalt meg Dante. – Bocsánatát kérem, amiért jövetelemmel félbeszakítom munkáját – fűzte hozzá, a könyvre mutatva.

A másik férfi felállt a székéből, és üdvözlésképpen fejet hajtott.

– Nincs semmi olyan dolgom, amit ne halaszthatnák későbbre – mondta, azzal a látogatót hellyel kínálta, rámutatva egy padra, amelyről gyorsan elvett egy halom pergament.

– Másfelől a Város igazságszolgáltatásának érdekei néha modortalan viselkedést kívánnak, amiért remélem, megbocsát nekem – folytatta a költő, miközben kényelmesen elhelyezkedett.

– Ellenkezőleg: látogatása örömmel tölt el, messer Durante. Híre egészen Rómáig eljutott; szerelmes költeményei azoknak is ismerősen csengenek, akik, mint jómagam, a szellem más régióit kutatja. Nagyon is kedves nekem látogatása… „Mert emberemet ismerem, ha látom, s ha érvel…{11} a Harmadik Mennyboltban történt kellemes találkozásunkon túlmenően is.

Újból egy idézet verseiből. Úgy látszik, a studium tagjai egytől egyig méltatói sorába tartoznak.

Dante arcába szökött a vér, a büszkeség hulláma öntötte el, és már kész volt arra, hogy tovább szavalja a szonettet, de visszafogta magát. Volt valami a másik férfi tekintetében, ami óvatosságra késztette. A róka vonásai mögött farkasfogak rejtőztek. Csupán arra szorítkozott, hogy rövid köszönetet mondjon.

– Azért jöttem, hogy a segítségét kérjem a nyomozásomhoz, messer Antonio – mondta aztán. – Megtudtam, hogy mielőtt Firenzébe jött volna, Rómában élt, a Szent Pál-bazilika szomszédságában lévő kolostorban.

– Így igaz. Ott fogadtak be rögtön azután, hogy visszatértem Keletről.

– Kegyelmed is járt a Szentföldön? – kérdezte Dante meglepetten.

– Azt hittem, tud róla. Akko város utolsó pápai nunciusának, a liegi bíboros kíséretében voltam. A város elestekor vele menekültem, és amikor Itáliába értem, Bonifác pápa volt olyan jó, hogy igénybe vette csekély tudásomat az Egyház felvirágoztatása érdekében.

– Ismerte Ambrogiót római tartózkodása alatt?

– A comói mestert? Igen, bár nem voltunk bizalmas viszonyban. A bazilika valamely munkálataival volt elfoglalva. Azt hiszem, találkoztunk néhányszor a kolostorudvarban tett sétáink alkalmával.

Az utolsó mondatot közömbös hangon ejtette ki, mintha ki akarná hangsúlyozni ismeretségük felületes voltát. A valóságban azonban nagyon is vigyázott arra, hogy minden szavát megfontolja; feszült volt, akár az íj húrja. Talán csak a jogtudós szólt belőle, aki ügyel az árnyalatokra és az apró részletekre. Vagy védekezett, mint az, akinek van valami takargatnivalója.

Dante elhatározta, hogy közvetlenül szegezi neki a kérdést.

– Ambrogio mester megtudhatott valamit a munkája során, ami veszélybe sodorhatta?

– Fogalmam sincs. Valami, ami miatt megölhették? – Antonio szemlátomást őszintén meglepődött, de továbbra is a róka vonásai tükröződtek vissza az arcán.

– Valami, amit művében esetleg felfedhetett volna?

– A Szent Pál-kolostor a római templomosok commendatiojának javai közé tartozott. Abban az időszakban egy csoport jogtudós látott vendégül; jómagam is közéjük tartoztam. Bonifác bízott meg azzal a feladattal, hogy tudományos érveket készítsek elő kibocsátandó bullájának alátámasztására. Szó sincs olyasmiről, ami okot adhatna egy gyilkosságra.

– Egy bulla? Mi a tárgya? – kérdezte Dante, aki egyre jobban figyelt. Látogatásának oka hirtelen másodlagos lett.

– A szellemi hatalom felsőbbsége a földi hatalommal szemben. Jobban mondva az első magában foglalja a másodikat is.

– Egyszóval Caetani tirannizmusának jogi alátámasztása?

Antonio mereven a szemébe nézett.

– Talán nem ért egyet Bonifác azon jogos követelésével, hogy a Birodalom élére álljon? Pedig a guelf párt híve…

Dante nem felelt. A becsukott kódexre bökött.

– Ott bent vannak összegyűjtve az érvei?

– Igen. Én voltam a bizottság jegyzője, és így birtokomban van valamennyi okmány és átirat. Ezek alapján készítem el a bulla szövegét. Isten egy sugárzó napot ajándékozott az embereknek, Péter trónját, azért, hogy kormányozza, és világossággal töltse el a Birodalom földjeit. Unam Sanctam: ez legyen az Egyház sorsa, és ez van megírva pergamenjeimen – jelentette ki büszkén a jogtudós, mintha semmiféle kételye nem lenne az általa támogatott párt kiválóságával kapcsolatban.

– De az emberek cselekedete, melyet Isten vezérel, a szellemi nap mellé egy földi napot is odaállított Róma császárának személyében. Úgy tűnik, erről megfeledkezett.

– Teóriája, messer Alighieri, párhuzamot von az Isten által megalkotott nap ragyogása és a egy olyan fény között, mely bár erős, de mégis az emberek gyújtották meg. Ez az állítás teljesen… – úgy tűnt, nem találja a helyes szót.

– Ostoba, netalán? – sziszegte a fogai között Dante.

A másik férfi vállat vont.

– Nem, nem ostoba. Természetellenes.

– Ennek az ellenkezőjéről is meg tudom győzni. De most térjünk vissza Ambrogio halálára – folytatta a költő. Az idő szorongatta. Már megbánta, hogy szabad folyást engedett a politika iránti szenvedélyének. – Volt tudomása afelől, hogy a mozaik, amin Ambrogio dolgozott, nem az volt, amibe eredetileg belekezdett?

– Nem. De miért cselekedett így?

– Abban reménykedtem, hogy kegyelmedtől fogom megtudni. Állítólag Ambrogio mester elhatározásának oka római tartózkodásával van összefüggésben. Talán azokban a napokban történt valami, aminek kegyelmed is tanúja lehetett.

– Én tanulmányaimmal voltam elfoglalva, messer Alighieri. Kegyelmed, aki szintén bölcselő, jól tudja, hogy ez a tevékenység mennyire elszigeteli és elidegeníti az embert az őt körülvevő világtól. De újra visszagondolva az akkor történtekre, valóban lenne egy dolog, amit elmesélhetnék a megboldogult mozaikkészítő mesterrel kapcsolatban. Az a hír járta, hogy egyszer elzavarták az egyik templomból, amelynek díszítésén dolgozott, és munkáit megsemmisítették, mert megbízói észrevették, hogy az apostolok portréira az uralkodócsalád arcvonásait festette fel. Rőtszakállú Frigyestől Corradinóig. De mindezt talán csak a rossz nyelvek beszélték.

Dante megértette, hogy a jogtudós ennél többet nem fog elárulni. Talán, mert valóban csak ennyit tudott. Vagy azért, mert mint minden róka, hagy magának menekülési utat odúja szögletében.

Ambrogio szétroncsolt arca továbbra is fel-felvillant Dante szemei előtt. Pedig egyéb teendőit sem hanyagolhatta el.

Csüggedten gondolt vissza a kicsinyesség ama jeleire, amiknek tanúja lehetett Firenze városállamának ülésein; a lelkesedésre, amellyel egy legyőzött vagyonának elkobzását elfogadták, és az óvatosságra, amellyel a hatalmasok gőgjével néztek szembe. Bárcsak lett volna még két hozzá hasonló ember abban az átkozott városban…

De hiábavaló volt ilyesmire gondolni. Megrázta a fejét, miközben kezét végighúzta izzadó homlokán. Gondolatai már megint a mozaikkészítő mester halála körül forogtak.

Meg fogja oldani ezt a rejtélyt. De vissza kell térnie a bűntett színhelyére, mégpedig egyedül.

Az első alkalommal a többiekkel járt ott, ráadásul látását elhomályosította szörnyű fejfájása. Érzékei eltompultak. Nem volt képes meghallani a hely szellemének fojtott hangját. Valószínűleg figyelmen kívül hagyott néhány fontos nyomot. Nemsokára, napnyugta után, szabadabban járhat az utakon. Firenze priorjaként a kijárási tilalom után is zavartalanul közlekedhetett a városban. Akkor majd a tettek mezejére lép.