3

Ugyanaznap, dél körül

A patikus szemlátomást örült, hogy viszontláthatja.

– Látom, meggyógyult, messer Durante. Úgy, ahogy ígértem – mondta alig palástolt büszkeséggel.

– Én is megígértem, hogy visszatérek tiszteletem jeléül, és azért, hogy felújítsuk régi barátságunkat.

– Nagy örömmel hallom. A tőlem kapott medicina tehát meghozta a kívánt eredményt?

– Teljes mértékben. Még egyszer hálás köszönetem. Másokra is ilyen kitűnő hatást fejtett ki ez az elixír?

– Ezt hogy érti? – kérdezte Teofilo, akinek szívélyességébe hirtelen csipetnyi óvatosság vegyült.

– Ambrogio, a comói mester. Vagy talán nem vette igénybe ő is ezt az orvosságot?

A patikus egy pillanatot várt, mielőtt válaszolt volna.

– Igen, természetesen – felelte, mintha valami épp akkor tért volna vissza az emlékezetébe.

– Őt is elviselhetetlen fájdalmak kínozták? – kérdezte Dante.

Teofilo most sem felelt azonnal. Majd bólintott.

– Bár másfajta fájdalom, mint kegyelmedé. Kétféle fájdalom létezik: a testé és a léleké, és bizonyos szellemek számára ez utóbbi sokkal borzalmasabb.

– A lélek fájdalma… amit talán feladatának irdatlan nagysága váltott ki?

Teofilo kérdő tekintettel meredt rá.

– Szent Júdás. Az apszis óriásmozaikja – folytatta a poéta. – Láttam. Olyan hatalmas, hogy az embernek szinte meghűl a vér az ereiben.

– Ambrogio kiváló művész, szakmája mestere. A zseniális emberek természetében rejlik, hogy nagy művekkel méretik meg magukat, miközben felemészti őket vállalkozásuk. Nagy öröm volt számomra, hogy hasznára lehettem. Kedvelem a mestert.

– Miképpen ismerkedtek össze? – kérdezte Dante, akit meglepett a tény, hogy a patikus bármiféle megrendülés nélkül beszél a halottról. Talán nem volt tudomása a bűntényről?

– Tagja annak a kis baráti körnek, ahová eljárok, amióta csak Firenzébe érkeztem. Tanult emberek, barátságukat megtiszteltetésnek veszem… mint ahogy kegyelmedét is.

– Tanult emberekből álló baráti kör itt, ebben a városban? Szerencsés embernek tekintheti magát, messer Teofilo. Én, aki itt születtem, sohasem találtam a városban ötnél több embert, akik tiszteletet érdemelnének. És közülük hárman már halottak.

A másik férfi mosolygott.

– Ó, de hiszen szó sincs Platón Akadémiájáról! Csak egy kis társaság vagyunk, és néha esténként, teendőink elvégzése után összejövünk, hogy erényes dolgokról cseréljünk eszmét. Megpróbáljuk felosztani magunk között az angyalok kenyerét, vagyis azt a tudást, amire szert tettünk tanulmányaink során. Valamennyien foglalkozásunk mesterei vagyunk, és a studium generale miatt jöttünk Firenzébe.

Dante továbbra is megőrizte közömbös arckifejezését.

– Nem tudtam, hogy Firenzében létezik egyetem.

– Pedig létezik. Legalábbis a pergamenen és azokban a dokumentumokban, amelyekkel Károly király megalapította harminc évvel ezelőtt. De hamarosan fel fog virágozni, és láthatóvá válnak azok az emberek és dolgok, amelyek alkotják. Jelenleg előadásainkat átmeneti székhelyeken, a város négy különböző pontján tartjuk, de a Studiumnak hamarosan állandó székhelye lesz.

– Hallottam egy ezzel kapcsolatos tervről. Nem a Szent Júdás régi plébániatemplomáról van szó, mely az új városfalnál áll?

Teofilo bólintott. Most sem tett semmiféle utalást a történtekre. Úgy tűnt, nem volt tudomása a tragédiáról.

– Egy tudósokból álló testület az én városomban… Nagy megtiszteltetés lenne számomra, ha vitát folytathatnánk valamely modern doktrínáról, és ha alávethetném tüzetes vizsgálatuknak szerény tudásomat – felelte Dante. – Másfelől udvariatlanság lenne a Város egyik legmagasabb rangú tekintélyétől, ha nem tenné tiszteletét azok előtt az emberek előtt, akik Firenze felvirágoztatására készülnek.

A patikus egy pillanatig csendben maradt félig lehunyt szemekkel. Egy pillanatig, mely Danténak túlságosan hosszúnak tűnt. De aztán arcára újra visszatért a korábbi szívélyes mosoly, eltörölve azt iménti, macskára emlékeztető tekintetet.

– Biztos vagyok benne, hogy valamennyien megtiszteltetésnek fogják venni a toszkánai költőfejedelem látogatását, és abban is, hogy szelleme számára nem lesz hasztalan, ha részt vesz találkozónkon. Mikor áll szándékában eljönni?

– Még ma, ha megfelel. Szavai felgyújtották lelkemben a kíváncsiságot. Természetesen csak akkor, ha mindez nem áll ellentétben terveikkel.

– Nem, sőt. A mai nap jobb, mint bármelyik másik. Épp ma kívántunk összegyűlni. Vecsernyekor várjuk a nagy szökőkút mögötti tavernában, a Róma felé vezető úton. Baldo, a keresztes lovag tavernája: A Harmadik Mennyboltban találja.

– A Harmadik Mennyboltban?

– Ó, ez csak egy szólás, amit egymás között használunk, afféle tudósok közötti tréfa. De kegyelmed bizonyára érteni fogja. Oly hatalmas a tudás iránti szeretetünk, mely akkor tölt el bennünket, amikor az angyalok doktrínájához közelítünk, hogy valamennyien úgy érezzük, mintha a Vénusz csillag egébe szalmánk. De nem csak erről van szó. Majd meg fogja látni.

Dante gondolataiba mélyedve hallgatott. Talán véletlen csupán, hogy Ambrogio mestert épp akkor gyilkolták meg, amikor a studium számára dolgozott. De az is meglehet, gondolta, hogy csupán érzékeink fogyatékossága akadályozza meg az események látszólagos esetlegessége mögött húzódó cselszövés felismerését. Még kérdezett volna valamit a patikustól, de inkább még gondolkodni akart rajta. Lesz még rá idő később. Amikor kifelé indult, még egyszer megtorpant az ajtóban.

– Messer Teofilo?

– Mondja csak.

– Mit tartalmaz a gyógykeveréke, a mágikus chandu?

– Nem tudom, messer Alighieri. Akitől ajándékba kaptam, nem árulta el.

– És nem próbálta meg…

– Alaposan tanulmányoztam, de semmire sem tudtam rájönni, kivéve, hogy öt különféle anyagból áll.

Dante megrázta a fejét. Az volt a benyomása, hogy ez az ember hazudik. Egy pillanatra maga elé képzelte bilincsbe verve a Stinche börtönének föld alatti cellájában. Meddig bírta volna megőrizni a titkát a kínzások közepette?

És vajon meddig bírta megőrizni Ambrogio mester a saját titkát?