1

Firenze, 1300. június 15., éjféltájban

Számos papírt teleírt már keskeny betűivel, miközben a gyertya egyre fogyott az íróasztalán. Bizonyára jó pár óra eltelt már azóta, hogy belekezdett értekezése megfogalmazásába. Abbahagyta, hogy újra elolvassa az addig leírtakat.

Kimerültnek érezte magát, a kínzó fejfájástól csak úgy lüktetett a halántéka, de a pihenés ideje még messze volt.

– Persze, hogy így van. Minden ezzel ellentétes feltételezés ellentmond az ésszerűségnek és az evidenciának – mormogta, miközben egyik kezével a homlokát törölgette.

Az asztalon egy teli korsó állt, és két serleg. Az egyiket teletöltötte vízzel, annyira, hogy végül túlcsordult, és a kifolyt víz tócsába gyűlt a földön. Onnan a patakocska követte a terrakotta kőpadló egyenetlen vonalát, míg végül elszivárgott az egyik résen, és eltűnt a szem elől.

– Lefelé folyik. Szükségszerűen lefelé – mondta fennhangon. Úgy tűnt, mintha vele szemben egy árnyék rábólintana.

Odakint valami félbeszakította az éjszaka tökéletes csöndjét. Nehéz léptek robaja hallatszott egyre közelebbről, melyet fémes zaj kísért. Mintha valaki bádogot rázna, vagy kardot csörgetne. Rövid, kétélű tőréhez kapott, amit ruhájának belső zsebébe rejtve mindig magánál hordott.

Felfegyverzett emberek az ajtaja előtt abban az órában. Mennyi idő is telt el azóta, hogy az utolsó harangütés a kijárási tilalom kezdetét jelezte? Teljesen össze volt zavarodva.

Pillantásával valami olyan jel után kutatott, ami segíthetne visszanyernie időérzékét, de a keskeny ablaküvegen túl a sötét égbolton még nem mutatkoztak a hajnal első sugarai. Csendben felkelt és eloltotta a gyertyát, majd leguggolt az ajtófélfához. Visszafojtott lélegzettel, feszülten figyelt.

Az ajtón túl a csörömpölés nem szűnt meg; úgy tűnt, mintha katonák mozgolódnának valamire várva. Ujjai összezárultak fegyvere nyelén. Két tompa ütést hallott az ajtón, majd egy nyers hang a nevét kiáltotta.

– Dante Alighieri?

Dante az ajkába harapott, nem tudta, mitévő legyen. A San Piero-kolostort, főképpen éjszaka, a Prioria őreinek kellett volna őrizniük. Épp hogy csak véget ért az a szertartás, amellyel a priori címet adományozták neki, s ezek a gazemberek máris cserbenhagyták?

– Messer Durante, odabent van? Nyissa ki!

Nem tétovázhatott. Talán a közérdek azt kívánja, hogy befolyását latba vesse. Gyorsan felöltötte sapkáját a hosszú fátyollal, és mutatóujjára húzta a liliomos pecséttel ellátott aranygyűrűt, majd gondosan elrendezte ruhája redőit a római tógák mintájára, ahogy a Szent Kereszt szobrán látta, végül elhúzta a reteszt.

– Mit akarsz, gazember? – kérdezte nyersen.

Egy alacsony, zömök férfi állt előtte, aki térd alá érő páncélinget viselt. A hagyományos, liliomos címerrel díszített ingvért helyén egy második vértet hordott, mely bőrzsinórokkal összekötött fémlemezekből állt, a fején pedig egy henger alakú harci sisakot hordott, olyan, amilyen a keresztes lovagoknak van. A vállára szíjazott tokban egy kard rejlett, övén pedig jól látható helyen két tőrt viselt.

– Tilos a városban közlekedni a kijárási tilalom után. Csak a banditák és a zsebmetszők merik megszegni e tilalmat, akik ezért életükkel fizetnek, a bitófán végzik. Remélem, jól megfontolta tette következményeit – folytatta a költő fenyegető hangon.

A másik férfi egy szót se szólt. Harcias megjelenése ellenére nem tűnt veszélyesnek. Beszéd közben Dante nem vette le tekintetét a kezeiről: az egyikkel egy mécsest tartott, a másik pedig fegyvertelenül csüngött az oldala mellett. Nem lett volna nehéz megtámadni. A sisak széle és a páncéling között egy hüvelyknyi hézag volt. A sisakrostély nyílásán keresztül is halálos sebet lehetett volna rajta ejteni, szemébe döfve a pengét – bár ez sokkal nehezebben ment volna.

– A bargello vagyok. Hivatalomnál fogva vagyok itt. És kegyelmed hivatala miatt is, mivel priornak választották, és így két hónapon keresztül valamennyien kegyelmednek vagyunk alárendelve. – A férfi hangja panaszosan csengett, miközben megpróbálta magát kihúzni annyira, amennyire azt szerény termete lehetővé tette.

Dante közelebb hajolt hozzá, megpróbálván kifürkészni a sisak alá rejtett arc vonásait. A kereszt formájú résen keresztül egy erős orr és két apró szem volt látható, melyek olyan közel ültek egymáshoz, hogy leginkább egy egér szemeire hasonlítottak.

Most felismerte. Valóban a várőrség kapitánya, a bargello volt az, a városi poroszlók feje. Egy tolvaj a többi tolvaj élén.

Kissé engedett a szorításból kardja markolatán.

– És miféle ördöngösség lehet az, ami mindkettőnk hivatalát érinti?

– A Szent-Júdás templomban, az új városfalnál, bűntény történt. – Úgy tűnt, mintha a férfi hirtelen elbizonytalanodna. – Egy bűntény, amelyhez… valószínűleg szükségeltetik a város elöljárójának a jelenléte – dadogta.

– Kit öltek meg?

Válasz helyett a bargello nagy nehezen kioldotta sisakja zsinórjait. Végre sikerült levennie a nehéz fejfedőt, ami alól verejtékező arca bukkant elő.

– Még nem tudjuk. De jó volna, ha a saját szemeivel is látná.

– Mi történt?

– Valami… különös, természetfölötti dolog…

Dante kezdte elveszíteni a türelmét.

– Hadd ítéljem meg én, hogy mi a különös, és mi nem. Omne ignotum pro magnifico, ahogy az elődeink mondták. Minden meglep bennünket, ha nem ismerjük. Kelmed nem éppen a legalkalmasabb személy annak megítélésére, hogy mi történik a természet szerint, mi pedig annak ellenére. Csak a létező dolgok beható tanulmányozása és abszolút tudomásul vétele, valamint a nem létező dolgok ismerete hatalmazza fel a tudósokat arra, hogy megvonják a mindennapi és a csodálatos között húzódó határt. Ezzel kapcsolatban Lucianosnál van egy idevágó passzus, el kellene meditálnia rajta.

– Igen… értem – motyogta a férfi.

– Tehát arról számoljon be nekem, ami van, nem pedig arról, ami látszik.

A bargello újra az izzadságot törölgette a homlokáról.

– Egy férfi. Halott. A Szent Júdásnál. Bent a templomban. Azt hiszem, megölték.

– És miért akarják átruházni ezt az ügyet a város legmagasabb rangú elöljárójára? Nem a poroszlók feladata a bűntények felderítése?

– De igen… persze… De mégis szeretném, ha kegyelmed is látná a saját szemével. Kérem!

Ez utóbbi szó kimondása szemlátomást igen nehezére esett. Dante a férfi arcára meredt, miközben vékony ajkának sarkában mosoly játszadozott.

– Nem a szemével lát az ember, kapitány, hanem az eszével. És az én eszem az, amire szükségük van. És ha a körülmények oly homályosak, amint állítja, adjon hálát Keresztelő Szent Jánosnak, valamennyiünk védőszentjének, ugyanis az ő akarata volt, hogy prior legyek.

– Eljön, tehát? – ismételte meg a férfi, akinek hangja elárulta szorongását. – Itt víz folyt a földre – tette hozzá, kezével a padlóra mutatva.

Dante nem felelt; teljesen a gondolataiba mélyedt. Tekintetét a lőréseken keresztül látszó égdarabkára fordította: a csillagokat és az égbolton kirajzolódó alakzatukat figyelte. Különös módja annak, hogy megkezdje priori tisztségét. Baljós előjelek nyugtalanították.

Felocsúdott töprengéséből, hirtelen felemelte a fejét, kezébe vette aranyozott pálcáját, amelyet előzőleg a faragott szekrényládára helyezett.

– Menjünk hát – adta ki a parancsot, és megindult a bargello előtt. Végigmentek az árkádsoron, ahonnan az egyes cellák nyíltak. Dante a másik öt priorra gondolt: még bizonyára gyenge szellemük kusza álmaiba merültek, melyeket a bujaság és a dőzsölés démonai népesítettek be. Majd megállt, kezével visszatartva a bargellót.

– Miért pont engem kerestek fel?

A másik férfi a torkát köszörülte. Úgy tűnt, zavarban van.

– Azért, mert azt mondták, kegyelmed mindenkinél jobban ért a szellemi tudományokhoz. Költő, ugyebár? Írt egy könyvet…

– És miben segíthetnék én, a poéta?

– Van valami őrületes ebben a halálesetben.

Dante úgy döntött, hogy elengedi a füle mellett ezt a sértő megjegyzést. Ugyan mit felelhetett volna ennek a féleszűnek?

– Úgy mondják, a priorok között kegyelmed a legmegfelelőbb… – folytatta a bargello.

– A legmegfelelőbb mire?

– A… titkos dolgok felkutatásához. – A poroszlók feje úgy ejtette ki e szavakat, hogy hangjából csodálattal vegyes gyanakvás csendült ki. A titok a bűntény előcsarnoka, ez a gondolat foroghat egyszerű elméjében, vélte a poéta. Talán őt is potenciális gonosztevőnek tartotta. Miután lejár megbízatásának ideje, óvakodnia kell ettől az embertől. De most úgy tűnt, hogy valóban a segítségére van szüksége. Idegesen tördelte a kezét, és felváltva egyik lábáról a másikra helyezte át a testsúlyát.

Dante megindult, a bargello pedig némán követte.

Áthaladtak a hatalmas téren, melynek döngölt földjét a telihold fénye világította meg. Az utcát még az Ubertik házainak a maradványai torlaszolták el, amelyeket romba döntöttek a ghibellinek Beneventónál elszenvedett veresége után. Több mint harminc éven keresztül ezekből a romokból fejtették ki a város új épületeinek felépítéséhez szükséges köveket. Velük szemben, a Ponte Vecchio felőli oldalon lobogó olajlámpák fényétől éppen csak megtört félhomályban magaslik ki a földből a Farinata-torony oldala, mely az Uberti nemzetség fejének tulajdona volt.

A romok hatalmas csorba fogakként bukkantak elő a földből. Ez a feldúlt tér lesz a város igazi központja az utakat tervező tiszttartó rajzai szerint. A távolból kivehető volt az új priori palota sötét íve; az épület, melynek tornya mértéktelenül nagy volt, már majdnem elkészült. Egy alvó óriás, akár egy Jupiter villáma által sújtott titán, aki karját fenyegetően az ég felé emeli. Ki tudja, hány ghibellinvérrel bemocskolt követ rejtenek falai.

Vajon nem ugyanemiatt a büszkeség miatt épült fel Bábel tornya? Látszólag az egész város őrjöngő lázban égett. Lerombolni és újraépíteni. Megdönteni azt, aki felemelkedett, gőgösen fölébe kerekedni, miközben az irigység kígyóként fészkeli be magát a szívekbe.

Dante a bargellóhoz fordult:

– A Szent Júdás-kolostort említette… De hiszen az nem tartozik az első városfal parókiái közé. A körfalon kívül van. – Nagyon messze volt: ha emlékezete nem csalt, akkor jóval a kapun túl, a Rómába vezető út mentén. – Az Ágoston-rendi szerzetesek kolostora volt sok évvel azelőtt. Hallott róla a Santa Crocében, a ferencesek előadásán… – Egy pillanatra eszébe villantak azoknak a napoknak az édes emlékei. – Úgy tudtam, elhagyatott az az épület – fejezte be.

– Az is, Jobban mondva az volt. Az Ágoston-rendiek évekkel ezelőtt kivonultak belőle, és azóta teljesen lepusztult. Majd az egyik kongregáció elhatározta, hogy fölújítja. Úgy hallottam, hogy ott lesz a firenzei studium.

– Egy studium?

– Igen…

– De hiszen Firenzében nincs is egyetem – felelte a költő meglepetten.

A bargello megvonta a vállát.

– Mindenesetre oda akarják telepíteni. Jöjjön, szálljon be a kocsimba.

A Via dei Tintori sarkán egy masszív négykerekű kocsi várakozott. Mindketten felszálltak a fülkébe, melyet kendervászon fedett, a kíséretük pedig hátul helyezkedett el. A vitorlaszerű vászon alatt a meleg szinte fojtogatta Dantét, de így legalább nem kellett szorosan a poroszlólegények mellett ülnie.

A jármű nagy zajjal megindult a kövezeten; egy ló húzta, amely újra és újra visszahőkölt, mintha ő maga sem lenne teljesen meggyőződve ennek a szabályellenes éjszakai útnak az értelméről. A plató ugrált a kockaköveken, anélkül hogy a bőrszíjak, amire fel volt függesztve, felfogták volna az ütéseket.

Dante fejgörcsét csak fokozta ez a borzalmas rázkódás. A kocsi oldalnyílásán keresztül kinézve látta tovasuhanni a régi városfal durva faragású köveit, majd a kocsi az Arno irányába fordult, és felment a Grazie hídra vezető rámpán. Itt a városrész őrei állították meg őket, akik az áthaladó kocsikat ellenőrizték. A bargello, miután a fáklyák fényében felfedte kilétét, utasítást adott, hogy vegyék le a hidat elzáró láncokat.

Az Arnón túl a levegő egyre sűrűbb lett, ahogy lassan-lassan eltávolodtak a város központjától. A kövezet hirtelen véget ért, és a kocsi kerekei a döngölt földúton zötykölődtek tovább. A városfal építményeit faviskók tömege váltotta fel, mely rongyos koldusseregként sorakozott a Rómába vezető út mentén. A táj egyhangúságát csak itt-ott szakította meg egy-egy kápolna körvonala vagy a mezők és a szőlőskertek tág terei. A Ponte Vecchio fénye már csak emlék volt; a városrészen komor sötétség uralkodott, melyet csak a hold sugárzó fénye oszlatott szét helyenként.

Dante hirtelen valakinek a jelenlétét érezte maga mellett, amint a sötétségben egyre messzebb és messzebb jutottak. Ez a jelenlét, mely alattomos volt és nehéz, akárcsak a rétekről felszálló fehér ködtakaró, úgy tűnt, mintha a kocsi mellé surranva testet öltene, miközben egyre beljebb és beljebb hatoltak abba a külvárosi negyedbe. A gonosz volt. A gonosz, mely kívülről érkezett, összesűrűsödött a város körül, és most halálos satujába fogta.

– Ki halt meg? – kérdezte hirtelen. Csak abban a pillanatban jött rá, hogy a másik férfi nem árulta el az áldozat kilétét. Valaki eltűnt a semmiben, és a nevéről egyetlen irgalmas szóval sem emlékeztek meg. Kezével titokban olyan mozdulatot tett, mintha valami babonát akarna elhessenteni.

– Nem… nem tudjuk. Várjon csak. Hamarosan a saját szemeivel fogja látni.

Dante folytatni akarta a kérdezősködést, de aztán megvonta a vállát és hallgatott. Alapjában véve jobb volt így. Ha azért hívták, hogy valamiféle magyarázatot találjon a történtekre, akkor jobb, ha közvetlenül alkot véleményt a tényekről ahelyett, hogy mások bizonytalan benyomásaira hagyatkozna. Gondolataiban visszatért a San Piero-kolostorban lévő cellájába, és írásaira gondolt, amelyeket kénytelen volt félbeszakítani. Átadta magát a kocsi ringatásának, és megpróbálta ellazítani fáradt testét.

A templom körülbelül egy mérföldre volt a folyótól délre; nyílt terepen feküdt, melyet most ért el a harmadik körfal. Eredetileg egy plébániatemplom lehetett a Rómába vezető úton. Külső részénél halomban álltak az építkezési anyagok, szerszámok és ácsállványok.

Az apszis egyik része az új bástya falába olvadt bele, míg a régi harangtornyot az aljánál egy támfallal erősítették meg, és újra megfigyelőtoronnyá alakították át. Az épületen számos átépítés nyomai voltak megfigyelhetők, amelyeket az elmúlt évszázadokban hajtottak végre, s ez egészen különös, részben vallási, részben katonai jelleget kölcsönzött neki. A homlokzaton egy csúcsíves főkapuhoz két szűk, kereszt formájú lőrés társult, amelyek egy régebbi stílusra voltak jellemzők. Dante a Keletről visszatért zarándokoktól hallott már efféle épületekről.

Valaki a múltban megpróbálta elzárni a bejáratot egy palánkkal, amelyet azonban szemlátomást már több helyen feszegettek vagy feltörtek. A kitárt ajtón keresztül mozgó fáklyák lobogó fénye szűrődött ki.

– Ott bent bukkantak rá a holttestre – mondta a bargello, miközben orrlyukai hirtelen veszélyt szimatolva kitágultak.

Dante ehhez hasonló arckifejezést csak a vágóhíd felé hajtott állatokon látott. Nem tekintette gyáva embernek. Tizenegy évvel azelőtt látta a campaldinói csatában, miként állta az arezzóiak támadását, amikor az ellenséges lovasság felbomlott soraikra rontott. Mitől félt hát most egy templomajtó előtt?

Halántéka újra hevesen lüktetett. Visszafojtotta feltörő hányingerét, és türelmetlenül félretolta a hezitáló férfit. Gyorsan le akarta zárni ezt az ügyet, hogy végre visszatérhessen cellája falai közé, és lepihenhessen. Megindult a homályba burkolt templomhajón keresztül a fáklyás férfiak felé, akiknek körvonalai az épület végében rajzolódtak ki.

– Messer Durante… Várjon! Álljon meg! – a háta mögött felhangzó, szorongástól megbicsakló hang úgy tűnt, mintha végtelen távolságból jönne. Kétségtelenül a fájdalom volt az, ami megzavarta érzékeit. Az erénytől és tudástól edzett lélek nem mindig képes felülkerekedni a hitvány test gyengeségein, gondolta keserűen.

Újabb húsz lépést tehetett, amikor a hang megint visszahívta:

– Várjon! Álljon meg! – de ez alkalommal másképp szólt a hang, mintha visszhang is vegyült volna bele.

Szédülés fogta el, miközben tett még néhány imbolygó lépést. Az volt az benyomása, mintha nem lenne egyedül; ugyanaz az érzés kerítette hatalmába, ami pár órával korábban a cellában is elfogta.

– Mi… – mormogta zavarodottan, miközben fény áradt szét körülötte. Érezte, hogy egy kéz megragadja a karját.

– Álljon meg, itt a halál ólálkodik!

Egy fegyverbe öltözött ifjú tartotta vissza, akinek hosszú szőke fürtjei kibukkantak sisakja alól. Fáklyát tartott a kezében, az ontotta rá fénysugarát. Úgy tűnt, a semmiből lépett elő. Tovább szorította a karját, miközben leengedte a fáklyát, és a lábuk elé világított. Dante egy pillanatra az azúrkék szemekbe meredt, majd ő is lepillantott, és elszörnyedt.

Egy feneketlen mélység szélén állt. A templomhajó padlózata egyik szélétől a másikig ketté volt hasadva. Sötét szakadék tátongott középen, mintha valami hatalmas súly zuhant volna le a magasból, hogy szétzúzva a kőlapokat, utat nyisson a föld mélységei felé. Az égből alázuhanó Lucifer. Csupán két rövid, alig egykarnyi szélességű szakasz maradt még épen.

Még egy lépés, és végzetesen lezuhant volna. Kezével megérintette a homlokát és letörölte róla az izzadságcseppeket, majd térdre ereszkedett, hogy összeszedje magát. Legalább egy perc kellett hozzá, hogy úgy érezze, kezd visszatérni az ereje. Fejfájása elmúlt. Megmentője felé fordult, de az ifjú eltűnt. Ekkor óvatosan odamerészkedett a gödör széléhez, hogy megpróbálja felmérni a mélységét. Alighanem egy kripta állhatott azon a helyen. De az is meglehet, hogy a templomot egy már meglévő építményre húzták fel, esetleg egy hatalmas római villára, mely vízgyűjtő ciszternával rendelkezett.

Újra felemelte tekintetét, és az ürességbe bámult az apszis irányába. Hallotta maga mellett a bargello zihálását, aki időközben utolérte.

– Messer Durante… milyen szerencse, hogy időben megállt.

Danténak úgy tűnt, mintha hamis aggódás csendült volna ki a hangjából. Kezének nyers mozdulatával eltávolította az útjából, majd a fal mellé állt, és óvatosan megindult a szakadék menti szűk folyosón.

Tisztán kivehetően látszott, amint egy kis csoport fegyveres az apszis falának támaszkodva felemelt fáklyákkal áll egy cölöpökből álló szerkezet előtt, melynek vége a sötétségbe veszett. Úgy tűnt, hogy egy előttük álló alakot próbálnak megvilágítani: magas férfi volt, és látszólag teljesen közömbös a többiek lázas izgatottságával szemben. Fejét a templomhajó irányába fordította, mintha a sötétséget fürkészve várna valakire.

Mozdulatlanságában volt valami természetellenes. Úgy tűnt, mintha egy kendő fedné az arcát, elmosódottá téve vonásait. A férfi egyenesen állt, a háta mögött összekulcsolt kézzel.

Dante teljesen elképedt. A férfit körülvevő poroszlók arcáról ugyanezt a csodálkozást olvasta le. A férfi látszólag egyszerre volt a bűntény áldozata és néma szemtanúja.

A bargello még közelebb lépett Dantéhoz, mintha vigaszt keresne, akár egy mennydörgéstől megrémült kutya.

Dante az utolsó lépéseket sietve tette meg. Határozottan kitépte a fáklyát az egyik poroszló kezéből, és odalépett a holttesthez.

A halott hátával az állványzat egyik tartóoszlopának támaszkodott. Testét szennyes, szürkés ruha fedte, kezei a háta mögött össze voltak kötözve. Lábai szétterpesztve, térdei kissé behajlítva, mintha ugrani készülne. Fejét és nyakát mészréteg fedte, mely csak nagy vonalakban tette kivehetővé arcvonásait.

Dante elfojtotta magában a segítségnyújtás ösztönét: a férfi mozdulatlansága rácáfolt arra, hogy az élet szemernyi szikrája is fellobbanhat még benne. A cölöphöz kötözött karjai és a megkötött mészréteg merevsége miatt teste egyenes maradt és kissé előrehajolt, mint egy szörnyűséges hajócímer. Kháron, a sötétség révésze feldíszíthetné vele hajóját, gondolta Dante.

– Most már belátja, miért szükséges az, hogy a város legbefolyásosabb személyisége foglalkozzék ezzel az üggyel? Hívnunk kellene… hívnunk kell a Szent Inkvizíciót. A démon bujkál ebben a megszentségtelenített templomban… – dadogta a bargello.

Dante hányszor, de hányszor elmélkedett az emberi lélek álnokságán… És most itt áll szemben annak leggyalázatosabb formájával.

– Bölcsen tettétek, hogy idevezettetek – mondta lassan. – Ami az Inkvizíciót illeti, egyelőre hagyjuk ki ebből az ügyből. Még mindig lesz időnk idehívni akkor, amikor úgy ítélem meg, hogy időszerű és feltétlenül szükséges.

Közelebb lépett a holttesthez. Amíg élt, bizonyára olyan magas lehetett, mint ő. Úgy tűnt, mintha a maszkja mögül titokban őt figyelné. De miként bírta el saját testének súlyát, és hogyan maradt talpon? Kért egy tőrt a katonáktól, és néhány határozott vágással elmetszette a holttest kezeit összekötő zsineget.

A férfi karjai előreestek, oly lassú mozgással, mintha az élőket utánozná. De a teste továbbra is egyenes maradt, mire a jelenlévők kiáltozni kezdtek, és sűrűn hányták magukra a keresztet.

Dante a kezével megérintette a maszkot. A mész teljesen megszáradt, kőkemény volt. Látszólag nem a szokásos, építkezéshez használatos anyag volt: mintha a gyilkos keze a habarcsba valami töményebb komponenst is belekevert volna. Többször megütögette a kemény burkot a holttest tarkója táján, egy sor apró nyílást ütve rajta, ahogy egyszer látta a harangöntő kemencében; akkor a még gőzölgő fém apránként bukkant elő börtönéből, miközben a burok darabokra tört a kalapács ütései nyomán.

Kezdett előtűnni a fej. A malterba rejtve egy kötél haladt át a férfi álla alatt, mely nyakát a cölöphöz rögzítette. Ez volt a titka annak, hogy miért maradt álló helyzetben. Háta mögött a bargello megkönnyebbülten sóhajtott fel.

Ahol a réteg vékonyabb volt, a burok tovább repedt, majd szürkés hajtincsek bukkantak elő alóla. Elöl azonban megmaradt a maszk: mintha valami démon a megölt ember arcába vájta volna karmait, hogy lent tartsa az árnyékvilágban.

Egy népi hiedelem szerint a második halál, a lélek halála, csak két órával az első, az érzékek halála után következik be. Ebben a két órában még újra életre lehet kelteni az elhunytat a megfelelő mágia segítségével. „Talán a gyilkos biztos akart lenni abban, hogy még egy mágus se legyen képes meghiúsítani tettét” – gondolta a poéta.

A férfi tarkója már majdnem teljesen szabad volt. Dante ekkor egy újabb határozott ütést mért rá, s ekkor az ujjai alatt olyan mozgást érzett, mintha egy satu szorítása kezdene lazulni. Majd a maszk hirtelen lepattant, és a fáklyák fényében feltűnt a halott arca.

Dante mögött a rettegés moraja tört ki az emberek torkából, akik közelebb lépve mozdulatait figyelték. Dante hallotta, amint visszahőkölnek. A bargello is felnyögött, és keresztet vetett.

Csak Dante maradt mozdulatlan, éppen úgy, mint az előtte álló ember, aki tágra nyílt szemekkel meredt rá. A költő a kezében szorongatta az üreges maszkot, amely egy perccel azelőttig rejtette ezt a szörnyűséget. Késztetést érzett, hogy visszategye, és eltakarja az elébük táruló látványt, miközben nagy nehezen legyőzte a kísértést, hogy ő is meghátráljon.

Mintha egy leprás karjait feléjük nyújtván táncra invitálná őket.

Közben teljes káosz tört ki. A poroszlók féktelenül, fejvesztve menekültek a szakadék felé, még azzal sem törődve, hogy belezuhanhatnak. A kapitány először olyan mozdulatot tett, mintha követné őket, de aztán visszanyerte méltóságát, és a gödör előtt megtorpant. Dante is hátrébb lépett, de csak azért, hogy fölvegye az egyik fáklyát, amit a katonák leejtettek. Arcát beborította a sapkájáról lelógó fátyollal, hogy orrát és száját védje a mérges kigőzölgésektől, és újra megvilágította a holttestet.

Lassan-lassan szíve újra a megszokott ritmusban vert. A mész sebeket, skarlátvörös barázdákat vájt a halott húsába, amikor pedig Dante levette róla a maszkot, bőr- és szőrcafatokat tépett ki az arcából, elcsúfítva vonásait, melyek leginkább egy fekélyes betegére emlékeztettek. De a kezei és a nyaka épek maradtak, nem látszottak rajtuk sebek. Bátorságot öntve magában felhúzta az ismeretlen ingujját egészen a könyökéig. Ott sem volt nyoma fertőzésnek.

A meszet minden bizonnyal akkor öntötték a férfi arcára, amikor még életben volt; a habarcs megégette a bőrét, és a haláltusája közben szilárdult meg. A holttest megvizsgálása közben Dante elvette a fátylat a szája elől. A bargello ezt biztató jelnek vélte, és óvatosan közelebb jött.

– Nem…

– Nem, légy nyugodt. Nem leprás, sem pedig pestises. Sőt, izmai állapotából következtetve igen jó egészségi állapotnak örvendhetett halála pillanatában…

A bargello szemlátomást úrrá lett első ijedségén, és tátott szájjal meredt a halottra.

– Hát persze! – kiáltott fel. – Ismerem!

– Tudod, ki ez az ember?

– Igen, most már tudom, akkor is, ha ilyen állapotban van… Ambrogio az, a comói mester.

– Egy magister cum machinis?{1}

Dante körülnézett. A templom restaurálásának a terve igen nagyszabású lehetett, ha kivitelezéséhez egy comói mestert kértek fel. Aggódva ráncolta a homlokát. Ez teljesen váratlan körülmény volt, és a lehető legrosszabbkor derült rá fény. A Firenzében uralkodó számos viszály mellett most holtan találták Észak-Itália egyik legfontosabb építészcéhének tagját. Ráadásul ilyen szörnyű körülmények között. Mi fog történni, ha céhtársai megtudják?

A legrosszabbra kellett felkészülnie, ha ők is belekeveredtek ebbe a dologba. Úgy tűnt, mintha egy jeges légáram hirtelen odébb fújta volna a templom fullasztó levegőjét.

– Egy építész… – mormogta.

– Igen, egy építész – szögezte le a bargello. Emellett kiváló mozaikkészítő mester. Őt bízták meg a templom felújítási munkálatainak irányításával… Mit gondol, hogy ölték meg?

Dante nem felelt azonnal. Jobb lett volna azt kérdezni, miért ölték meg. De alapjában véve nem lehetett azt állítani, hogy a kérdés nem volt helyénvaló. Számos esetben a történések módja magára az okra is rámutat. Dante a férfi tarkóján lévő roncsolódásra mutatott.

– Talán hátulról támadták meg, és eszméletét vesztette. Azután pedig hagyták, hogy megfulladjon.

– Megfojtották?

– Nem ez volt a halál kiváltó oka – mondta a költő a sodrott kenderkötelet vizsgálgatva, amely a holttestet a természetellenes pózban tartotta. Nem volt olyan erősen megszorítva, hogy megakadályozza a lélegzést; az áldozat nyakán ugyanis csak egy enyhe vöröses nyom volt látható. – Amíg nem volt eszméleténél, addig támadója a háta mögé kötözte a kezeit, majd elszorította a nyakát a kötéllel, ami később a holttest megtámasztására szolgált. Talán egy vallomást akart kicsikarni belőle. Aztán ráöntötte a meszet, amely megszilárdulva halotti maszkká alakult. Nézzék.

A maszk szürkés, formátlan anyagából úgy tűnt, mintha egy agonizáló emberi arc lenyomata bukkanna elő: a csukott ajkak mögött a fogak állatias vicsorgásba torzultak. A malter felületébe néhány szürkés hajtincs és néhány bőrcafat ragadt bele akkor, amikor a maszkot letépték az áldozatról. Az volt az érzésük, mintha a halott feje lenne a szemük előtt, mely egy szörnyűséges Gorgó pillantásától dermedt kővé.

Ekkor, talán azért, hogy tekintetét elfordíthassa arról a borzadályról, vagy azért, mert a fáklya egy lobbanása megvilágította a falat, Dante pillantása a halott háta mögött lévő hatalmas mozaikra tévedt.

Kíváncsian felemelte a fáklyát. A fény egy maréknyi színes mozaikkockát világított meg, melyek az állvány lábánál hevertek szétszóródva. A falon ugyanannak a habarcsnak a nyomait lehetett felfedezni, amelyikből az áldozat arcán lévő maszk készült.

– Azzal az anyaggal gyilkolták meg, amelyikkel a művét készítette – mormogta Dante.

Pár lépést hátrált, hogy jobban szemügyre vegye a képet. A falon egy erős testalkatú aggastyán méltóságteljes alakja tűnt fel. Mintegy hat rőf magas volt, pillantása jobbra irányult, lábait kissé behajlította, mintha az a hatalmas test indulni készülne valami felé, amit hirtelen pillantott meg. Jobb karja előrelendült, szinte sejtetve a következő mozdulatot. A mester bravúrosan fejezte ki ennek az emberi alaknak az érzelmeit, annak ellenére, hogy egy olyan nehezen formálható anyagot használt, mint a kő.

Első pillantásra úgy tűnt, hogy az óriás olyan színpompás öltözéket visel, mint a szentképek allegorikus alakjai. De a teste különböző mozaikkockákból volt összeállítva. A feje finom aranylapocskákból készült, melyek a megfelelő helyeken glazúrozva voltak, hogy így fejezzék ki a szem mélységét, a hajszálak kiemelkedését és annak a fájdalmas fintornak a részleteit, melyek eltorzították a szakállas arcot. Mellkasa és karjai ezüstből készültek, hasa az ágyékáig kovácsolt rézből, míg bal lába, mely egész testsúlyát látszott megtartani, és a lépés kezdeti szakaszának a pózában volt, vastöredékből állt. Jobb lába, mely kissé be volt hajlítva, mintha lépésre lendülne, vöröses, nem fémes anyagból készült; valószínűleg agyagból.

Az alak testének különböző pontjain ki voltak szedve a mozaikkockák, mintha a művész megváltoztatta volna eredeti elképzelését.

– Ez volt tehát az a mű, amelyen Ambrogio mester dolgozott, miközben már megérintette a halál lehelete – mondta elgondolkozva Dante. – De miért…

– Vajon mit jelenthet? – szakította félbe a bargello. Félve a magasba emelte tekintetét, és úgy tűnt, mintha ennek a mozaikalaknak a monumentalitása már száműzte volna korlátolt elméjéből a holttest jelenlétét.

Dante rápillantott, ezúttal jóindulatúan.

– A Szentírás egyik részletének ábrázolásáról van szó: Nabukodonozor, pogány király álmában egy szobor jelenik meg; ez az emberiség hanyatlását szimbolizálja a régi aranykorból a maiba, melyet már nem a fémek jellemeznek, hanem az agyagkorsók alantas anyaga.

Az emberkolosszus két oldalánál a művész tornyok, falak és templomok körvonalait rajzolta meg; mintha az óriás arra készülne, hogy elhagyja a bal oldali várost, hogy egy nagyobba jusson el, mely tőle jobbra fekszik. Dante közelebb lépett ez utóbbihoz, hogy jobban megvilágítsa, mivel megragadta egy részlet, melyet a csipkézett körfalból előbukkanó tornyok és kupolák sűrűjében pillantott meg. Egy hatalmas fellegvár képe volt, amelyet maga is látott a kereszténység fővárosában tett útja során: az Angyalvár, amely Hadrianus sírjának hatalmas romjaira épült. Körvonalait nézve kétségtelenül az volt, bár éppen csak fel volt vázolva. Róma volt az a város, amely felé a hatalmas mozaikalak lépteit irányította. A nyomorúságos és romlott emberiség, amely a szent város felé indul. Talán azért, hogy megbocsátást nyerjen a Centesimus,{2} a jubileumi év alkalmából, amelyet VIII. Bonifác hirdetett ki az új évszázad megünneplése alkalmából.

A fáklya fényét újra a halottra irányította, aki úgy állt saját műve előtt, mintha büszkélkednék vele a világmindenségnek. Úgy érezte, valami összefüggés lehet a falon ábrázolt alak és a szörnyű bűntett között.

– Nem véletlenül gyilkoltak meg a mozaik alatt – mormogta a comói mester fülébe. – Kell, hogy legyen valami összefüggés a műved és a halálod között.

A bargello hegyezte a fülét, hogy megértse az elsuttogott szavakat. Az óriási alak mellett a fal nagy részét már előkészítették a munka folytatásához. A kész mozaiknak nyilván sokkal szélesebbnek kellett volna lennie.

Talán a tett indítéka nem abban rejlett, ami látható volt, hanem abban, ami a halott elméjébe zárva maradt.

Dante gyorsan körbejártatta pillantását az apszis szélén, mintha keresne valamit. Semmit sem talált, leszámítva néhány egymásra rakott széket.

– Kutassatok át mindent – utasította a poroszlókat. – Vásznakat, telerajzolt papírokat… Meg kell valahol lenniük a mozaikok vázlatainak.

A férfiak felemelt fáklyákkal keresgélni kezdték a rajzokat a bargello irányításával, aki örült, hogy végre eltávolodhat ettől az élőtől, aki a holtakkal diskurál. Közben a költő visszatért, hogy az alak mögötti tájat tanulmányozza. A baloldalt lévő kép azokra a soktornyú városkákra emlékeztette, amelyek ott díszelegnek Itália valamennyi templomában azóta, hogy a freskófestészetben divatba jött a városfalak ábrázolása. Híján volt bármiféle ismertetőjelnek. Csak a rövid fal közepén lévő ajtó tűnt ki, melynek tetejét négy oroszlánfej koronázta.

Pont azon a ponton volt néhány jel, mintha lekaparták volna a vakolatot. Lehajolt, hogy figyelmesen szemügyre vegye őket. Közben a bargello visszatért felderítő útjából.

– Nincs itt semmi, messer Durante. Csak romok és munkaeszközök. Papíroknak, vásznaknak nyoma sincs.

Dantét zavarta ennek az ostoba alaknak a jelenléte. Hirtelen megfordult, és odanyújtotta neki a fáklyát. Legalább így valamiképpen hasznát veheti.

A bargello tétovázva, büszkeségében megsértetve ragadta meg a fáklyát. De a kíváncsisága sokkal erősebb volt.

– Azt mondja, hogy a mestert akkor kötözték oda a cölöphöz, amikor még élt? Miből következtet erre?

Dante a falon lévő karcolásokra mutatott.

– Abból a tényből, hogy – bár a keze hátul össze volt kötözve – mégis sikerült neki valamit ideírnia; és ahhoz, hogy ezt megtegye, még életben kellett lennie.

A bargello közelebb vitte a fáklyát a falhoz, hogy jobban lássanak. A falon kusza, vöröses csíkok közt bizonytalanul, szinte olvashatatlanul látszottak azok a karcolások, amelyeket a kétségbeeséstől hajtva véstek a falba valami éles szerszámmal Ambrogio kezei: „IIICOE”.

Dante újból lehajolt, hogy megfigyelje a vakolat felszínén látható betűket, melyeket talán egy mozaikkocka élével véstek be.

A bargello figyelmesen követte mozdulatait, és ő is lehajolt, hogy szemügyre vegye a jeleket. Majd újra kiegyenesedett.

– Látom… igen… – És hogyan értelmezi mindezt, Alighieri mester?

– Sehogy. Talán egy római szám, a kilencvenhét, melyet egy másik szó követne, aminek befejezéséhez a mesternek már nem volt ereje. De nem vagyok benne biztos.

Egyébként az az elképzelés, miszerint a bevésés a bűntény alatt keletkezett, puszta feltételezés volt. Elképzelhető, hogy csak egyszerű feljegyzésként szolgált a munkálatokhoz, és már napok óta ott lehetett. Gondolatai ide-oda hánykolódtak a feltételezések viharában.

– Ki fedezte fel a holttestet? – kérdezte egy pillanatnyi töprengés után.

– Egy erre járó birkapásztor, aki egy elkóborolt állatot keresett. Vagy azért jött be, hogy valamit ellopjon. Ő értesített bennünket. Halálosan meg volt rettenve.

Dante elgondolkodva még egyszer körülnézett. Fejfájása újra felerősödött. A szemgolyója mögött is nyilalló fájdalmat érzett. Szédülése is visszatért. Friss levegőre és pihenésre volt szüksége. Itt bent nincs már semmi teendője, mondta magában.

– Add parancsba az embereidnek, hogy vegyék le onnan a holttestet, és szállítsák el az Irgalmasok kórházába, a hozzátartozók nélkül elhunytak ravatalozójába. Használják azt a kocsit, amelyikkel jöttünk. Én majd gyalog térek haza. Hagyjon utasításokat a városkapunál, hogy engedjenek belépni.

– De az nem helyénvaló, hogy… éjjel…

– Már rég beharangoztak a hajnali ájtatosságra. Hamarosan virrad. Szükségem van egy kis friss levegőre. És arra, hogy elgondolkozzam a történteken.

Kijött a templomból, ugyanazon az úton, amelyen jött, körbejárva a mélységes gödröt. A peremére érvén szédülés fogta el, és megingott. Ez alkalommal azonban nem nyúlt felé segítő kéz.

Azt mondják, hogy az igaz ember biztos lépteiről ismerhető meg; és azt is, hogy minden városban legfeljebb két ilyen ember van, de a kutya sem hallgat rájuk.

Eszébe jutott a fiatalember, aki megmentette. Meg akarta neki köszönni a segítségét, de nyoma sem volt a fáradtságtól és a rémülettől meggyötört arcok között. A küszöbön ridegen elköszönt a poroszlókapitánytól, aki döbbenten állt emberei között. Az a fajankó tán azt várta volna tőle, hogy ott helyben megmondja, ki volt a tettes? Csalódott pillantása azt sejtette, hogy igen. Ez hízelgett Dante büszkeségének. Alapjában véve ez a nyomorult alak nem járt messze az igazságtól. Ha elméje kevésbé lett volna feldúlva, gondolta kezét a halántékára szorítva, akkor megtalálta volna az összefüggést az összegyűjtött részletek között, s akkor összeállt volna a kép.

De egy belső hang azt súgta neki, hogy egy óránál sokkal több idő szükségeltetik az igazság kiderítéséhez. „Holnap. Holnap visszatérünk rá. Valamennyiünknek szüksége van a világosságra” – mondta magában.

Kint a hajnal első ragyogása fogadta. Megfordult. A templom szigorú vonalai most tökéletesen látszottak. Volt valami visszataszító azokban falakban. Mintha az elmúlt évszázadok alatt az épületet átalakító kezek saját gonoszságuk nyomait hagyták volna rajta a köveken. „A sors hátrahagyja kézjegyét a helyeken, akárcsak az emberi életeken” – gondolta. És lehetséges, hogy miként az életek, úgy az épületek is a gonoszságra születtek.

Egyedül akart maradni. Lélegezni akart, reménykedve, hogy a friss levegő majd mérsékli görcseit. Arra a kis mennyiségű akonitum-készletre{3} gondolt, amelyet a cellájában őrzött, de kételkedett benne, hogy elegendő lesz fájdalmának csillapítására. Az pedig ki volt zárva, hogy abban a kora reggeli órában nyitva tartó patikát talál.

Egy dokumentum jutott eszébe, amit abban az időben állított ki, amikor tagja volt a Százak Tanácsának. Mindig büszke volt a memóriájára. Abban a percben is képes lett volna egész könyveket elszavalni az Aeneisből. Ez az okirat szinte még a szeme előtt volt. „A céh priorjának engedélyével felhatalmazom… Teofiolo Sprovieri mestert, orvost és gyógyszerészt, aki Akkóban született és onnan is származik… üzletének megnyitására.”

A patika és a laboratórium a Via Lungán, a Római kapu közelében volt. Az ágyából fogja kihúzni. Alapjában véve Sprovieri az adósa maradt. Dante prior volt, megszeghette a kijárási tilalmat. Mindent megtehetett. Ezenkívül a gyógyszerészek céhének is tagja volt. Egy céhtárs tárt karokkal fogja várni.

Egy orvosság… egy orvosság és egy kis friss levegő majd megszünteti fájdalmát.

A Római kapu felé vezető séta nem tette meg a remélt hatást. Kimerült volt, haja és szakálla verejtékben úszott. Be kellett látnia, hogy eltévedt a keskeny utcák szövevényében, melyek pókhálóként terültek szét a Szentlélek-templom mögött, rögtön a városkapunál.

A sikátor egy kanyarulatában egy nagy hasú papba ütközött, aki az ellenkező irányba döcögött, nehezen szedve a levegőt, és olyan beteges ábrázattal, mint aki gyakran kénytelen gyógyszerekhez és főzetekhez folyamodni. Danténak úgy tűnt, mintha az ember el akarná kerülni, és mintha félelem villant volna röpke tekintetében.

– Van errefelé egy patika. Merre találom? – kiáltotta oda neki a költő, elállva az útját és rászegezve véreres szemeit.

A klerikus elsápadt. Tétován meredt Dante öltözékére, majd feldúlt arcára. A poéta megigazította a fején a süvegét, és elrendezte ruhája redőit, mielőtt újra megismételte volna a kérdését, immár üvöltve.

– Ott… bal kéz felé. Rögtön a Halál szökőkútja mögött… – dadogta a férfi, miközben remegő kezével mutatta az irányt.

Dante, elégedetten attól a hatástól, amit hatalmi jelvényei gyakorolnak polgártársaira, továbbindult. Még egyszer megfordult, hogy visszanézzen a férfira, aki gyorsan elhordta onnan az irháját, és örült, hogy megmenekült egy priornak öltözött őrülttől.

Dante ment a megadott irányban, meg-megbotolva az egyenetlen kövezeten. A halántékát hasogató fájdalom már teljesen elhomályosította a látását, és a szabálytalan kockakövek szikrázó ködfoltoknak tűntek. Maga sem tudta volna megmondani, miképp jutott el a szürke tömbökből álló szökőkúthoz, amelyen egy római szobor maradványai álltak. Az évszázados korrózió és nemtörődömség kikezdte a női szobor márványarcát, és borzalmasan elcsúfította. Dante lehajolt, hogy igyék egy kortyot a jéghideg vízből.

Majd egy pillanatra leült a kút peremére, hogy kifújja magát. A halál itt is fölébe tornyosult, mint valamiféle gonosz jelenlét, mely világtalan pillantását gyengéden reászegezi.

Milyen bizarr ötlet egy ilyen helyen patikát nyitni. Vagy talán valami rejtett bölcsesség indokolta ezt a döntést? Akár egy érem két oldala, a Gyógyítás és a Halál elválaszthatatlanok egymástól ennek a városnak a természetrajzában; éppen úgy, ahogy az életben.

Még néhány lépést tett abban a szűk sikátorban, amely egyik oldalon egy térbe torkollott, és már messziről felismerte a faragott ajtófélfát, a céh címerével. Az utolsó útszakaszt álomszerű állapotban tette meg.

A korai időpont ellenére a patika már nyitva volt. Ajtaján imbolygó fény szűrődött ki, mintha valaki egy lámpást tartva ide-oda járkálna.

A helyiség leginkább egy könyvtárra hasonlított. Minden fal mentén magas polcok húzódtak, amelyeket üvegből és színes kerámiából készült tégelyek és tálak szabályos sorai töltöttek meg. A középen lévő hatalmas, márványlappal fedett pulton különböző méretű, kőből, bronzból és fából készült dörzscsészék sorakoztak; a tűzhelyeken apró fazekak és rézlombikok zubogtak enyhe aromát gőzölögve. Egy hőálló anyagból készült kemence gyenge, vöröses fényt árasztott.

A pult mellett a költő egy magakorabeli férfit látott, aki kíváncsian fürkészte, miközben éppen arra készült, hogy száraz füveket aprítson össze az egyik dörzscsészében. Vékony testalkatú volt, hollófekete hajjal, sötét szemekkel, melyek kissé hosszúkás vágásúak voltak, mint a keleti embereké. Élénk és értelmes pillantásának mozgékonyságában volt valami macskaszerű vonás. Pupillái kissé foszforeszkáltak a pultra támasztott lámpás fényében.

– Miben lehetek segítségére, messere? – kérdezte, miután üdvözlésképpen fejet hajtott. Miközben megmozdult, a fény ráncok szövedékét világította meg a homlokán.

Válasz helyett Dante körülnézett. Kellemesnek találta, hogy abban a környezetben a linearitás, a rend, a formák egyensúlya iránti érzék és a tér kihasználásának a logikája tükröződött.

Úgy érezte, újra visszatér a biztonságérzete. Nem egy kuruzsló odújába került. Ott bent az intellektus és az új tudomány bölcsességének fénye villant fel. Az a hely valóban az új idők szimbólumának tetszett, az értelemtől alátámasztott gondolat világosságáé, ahogy a francia iskolák tanítják. Az a hely… igen, modern volt.

– Sisakvirág gyökerét és porrá tört galagonyát, kakukkfűfőzetet, borsszemeket és friss fűzfagyökeret – mondta végre.

A másik férfi rámeredt, miközben lassan tovább ütögette mozsárban lévő anyagot. Úgy tűnt, mintha az iménti kérés értelmén gondolkodna.

– Különös kombinációt kér, messere. Mintha egyszerre akarná összehúzni és ellazítani a zsigereit. És úgy tűnik, mintha alábecsülné a sisakvirág veszélyességét. Ki rendelte el ezt a gyógyitalt? – A gyanú árnyéka vegyült abba az egyébként barátságosan csengő a hangba

– Dante Alighieri vagyok, a város priorja – felelte ridegen a költő. Úgy érezte, menten elpusztul az ismét rátörő fájdalomtól. – Jártas vagyok a patikusmesterségben és az orvostudományokban. Jól tudom, hogy a sisakvirág halált okozhat… – Beszéd közben odament az asztalhoz, és megragadta az egyik bronz mozsártörőt. – Nem áll szándékomban megölni magamat, csak e gyógyszer bevételével elő akarom segíteni az epe kiürülését véredényeimből, és azt, hogy távozzon el betegségeivel együtt a természetes utakon keresztül. Tehát gyorsan adja elő ezeket az átkozott füveket, mielőtt kitekerném a nyakát!

A patikus figyelemmel hallgatta ezt a gyötrelmes gondolatmenetet. Úgy tűnt, nem sértette meg az arrogáns hangnem. Sőt, úgy látszott, nagyon is örül.

– Dante Alighieri? – kérdezte, és kitárta a karját. – Milyen boldoggá tesz váratlan látogatása! Ön, a költői szavak mestere az én boltomban! Emlékszik rám? Teofilo Sprovieri vagyok. Diákként ismerkedtünk össze jó pár éve Bolognában… emlékszik? – kérdezgette csipetnyi csalódottsággal, mikor látta a habozó Dantét.

A poéta semmire sem emlékezett. Aztán a fájdalom satujába fogott agyában visszhangra talált ez a név. Évekkel azelőtt, amikor szerelmes költeményeket írt Beatricéhez, egyetemi tanulmányainak rövid időszaka alatt.

– Igen… most már emlékszem. Bocsásson meg, de a fájdalomtól teljesen elmosódottnak láttam arcvonásait.

Remélte, hogy szavai elegendőnek bizonyulnak. De a férfi ahelyett, hogy a gyógyszeres polcok felé indult volna, még közelebb lépett hozzá.

– Milyen jellegű a baj, ami így emészti? – kérdezte, miközben rámeredt, mintha a szemek ablakain keresztül a szenvedés legmélyére akarna hatolni.

– A fekete epe szétáradt az ereimben. Izzó lávaként égeti a homlokomat – felelte nagy nehézségek árán Dante.

Villám gyúlt Teofilo tekintetében.

– Talán van valamim… egy újfajta orvosság – mondta. Boldognak tűnt, hogy segítségére lehet egy nagy becsben álló személynek, miközben az orvostudományokban való jártasságával is jeleskedhet. – Bízzon bennem, messer Alighieri, és engedje meg, hogy kevés tudományomból egy csipetnyit hozzátegyek kegyelmed hatalmas tudásához.

A bolt egyik sarkában egy hatalmas tömör faláda állt, melynek széleit fémszalagok erősítették meg, a fedelét pedig egy kétkulcsos biztonsági lakat zárta le; azokhoz a ládákhoz volt hasonlatos, amelyeket Firenze legnagyobb pénzváltói használnak. A patikus előhúzott egy faliszekrényből két vaskulcsot, majd odament a páncélborítású ládához, és az egyiket a felső kulcslyukba illesztette.

Dante, akit bár görcsei kis híján megvakítottak, csodálattal szemlélte a mechanikus tudományok eme remekművét. A zárat oly leleményes módon készítették, hogy kinyitásához a két kulcsot felváltva kellett alkalmazni: először az elsőt kellett egyszer elfordítani, majd a másodikat a zárba helyezni és ellentétes irányba néhányszor elforgatni, mely művelet Dante számára végtelenül hosszúnak tűnt.

Végre egy kattanással a zárban rejlő pecek kinyitotta az acéllakat ívét, és Teofilo szélesre tárta a láda fedelét.

Onnan, ahonnan állt, a poéta nem látta világosan, hogy mit tartalmaz. Az volt a benyomása, mintha a másik férfi a testével védené a pillantásától. Csak egy madzaggal átkötött papírköteget sikerült észrevennie a láda alján, és fent, a fapolcon egy kis üveget, amely egy akónyi mennyiségű zöldes folyadékot tartalmazott, és egy fémdugóval volt lezárva.

– Íme a gyógyszer, amiről beszéltem. A törékeny emberi test minden fájdalmára gyógyír. Sőt, még a lélek szenvedéseit is legyőzi ez az elixír – magyarázta Teofilo, miközben becsukta a ládát.

Nagy óvatossággal az asztalra helyezte a fiolát. Dante úgy vélte, tudja miről van szó. Firenzében is híre ment már annak a növénynek, melyet néhány keresztes lovag hozott be Európába Keletről. Ezt a növényt a Hegyi Öreg elvetemült követőinek, a Gyilkosok füvének nevezik, amely képes lecsendesíteni az érzékeket és elcsitítani az érzelmeket; kitörölni az emlékeket és a bizonyosságokat; az, amelyet az ókori görögök lótusznak neveztek. Danténak tudomása volt arról, hogy egyesek Firenzében is alkalmazzák.

– Azt hiszem, ismerem ezt a gyógyszert, messer Teofilo, de úgy vélem, hogy nem a desztillált lótusz a legmegfelelőbb kúra a felkavarodott testnedvek rendbetételéhez.

– Ó, nem, maestro, nem a líbiai füvekből készült ez a gyógyír – felelte a patikus rejtélyes hangon. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha nem akarna hozzáfűzni egyebet, majd rászánta magát. – Sokkal távolabbi időkig nyúlik vissza az eredete. Nem a mórok sivár homokjából származik, hanem egy olyan föld buja növényzetű földjéről, melyet még Nagy Sándor sem tudott átlépni. Két évvel ezelőtt Aleppo{4} városában egy utazótól kaptam ajándékba ezt a kis mennyiségű anyagot. Drágakövek és selymek is voltak nála, de ez volt a legnagyszerűbb dolog, aminek birtokában volt. Azt mondta, chandunak hívják, első felfedezőinek nyelvén.

– És mit tartalmaz?

Teofilo nem felelt rögtön, úgy tűnt, mintha valamin gondolkozna.

– Azt mondta, hogy ez a keverék nem lótusz, de távoli tájakról származik – sürgette Dante. Valamiféle halvány sejtelem ködlött elő benne. – Talán a… meconicumról van szó?

– Meconicum? – ismételte meg lassan a patikus.

– Az az anyag, amit a mákból vonnak ki Keleten, amelyről Plinius, az Öreg ír. Amellyel a hatalmas császár, Marcus Aurelius enyhítette fájdalmait és a kormányzással járó gondjait.

– Látom, hogy oly hatalmas tudással rendelkezel, mely méltó hírnevedhez, messer Alighieri – felelte a patikus, rejtélyes arckifejezéssel. – Ez a legnagyobb, legrejtettebb kincsem. És nagy megtiszteltetésnek venném, ha kegyelmed javára válhatna.

Az egyik fiókból egy üvegcsövecskét vett elő, és miután kinyitotta az üveget, egy kis mennyiségű anyagot szívott ki belőle, amit egy kis fiolába öntött. Miközben a folyadék cseppjei végiggördültek az üveg falán, úgy tűnt, mintha hatalmas fényesség járná át, a levegőben pedig szúrós szag terjengett.

A poéta kinyújtotta a kezét, legyőzve utolsó kételyeit is. A fejében újra elviselhetetlenné vált a lüktetés. Ebben a pillanatban bármit megtett volna, csak hogy legyőzze a fájdalmat. De úgy tűnt, hogy Teofilo még nem akarja odaadni neki a fiolát.

– Be kell tartania az előírt dózist, amelyet az emberi szervezetre tett hatását kutató, elővigyázatos kísérletezések eredményeképpen állapítottak meg. Tíz csepp bódultságot vált ki, és csillapítja a legélesebb fájdalmakat, melyek például a fogak üregeiben és a fülcsatornákban lépnek fel, vagy az agy tekervényeiben, mint kegyelmed esetében. Húsz csepp, és az elme vad látomások lázálmába zuhan. A fátyol, mellyel Isten a legtitkosabb szégyenünket borította be, szétszakad, és a racionális értelem behatol a lélek birodalmába. Az elme egy olyan profetikus erő blaszfém ajándékában részesül, melyet nem Isten, hanem a zöld démon ébreszt, és mely teljesen a hatalmába keríti. Ebben a stádiumban az izgalmi állapot oly erős, hogy a testet ízekre szedheti egy sebész kése, vagy egy gyilkos tőre, anélkül hogy a gyötrelem elvonná az álmodó figyelmét vízióitól.

A patikus beszéde közben a keverék neve egyre ott visszhangzott a költő fejében.

– Ha nem félnék attól, hogy magamra haragítom a Szentegyházat, azt állítanám, hogy az emberiség ősszülői ezt a chandut szakították le a tudás fájáról – folytatta a patikus. – Térjen vissza hát szállására, és használja a gyógyszert utasításom szerint. A kilencedik órára véget érnek szenvedései.

– És húsz cseppen túl? – kérdezte Dante. De már tudta a választ.

– Ne tegye. Soha. Húsz cseppen túl bár kinyílnak a Mennyország kapui, de még senki sem járt ott élve. Azon a mértéken túl csak a Halál várja az embert.

Dante gyalog tette meg az utat a kolostorig, minden csepp erejét segítségül hívva. A San Pieróban senki sem volt a kapunál, sem pedig a lépcsőházban. Mintha még az őr is kereket oldott volna azon a pokoli éjszakán. Amint a szobájába ért, feloldott tíz csepp orvosságot egy pohár vízben. De aztán hozzátett még ötöt, mielőtt ruhástól rávetette volna magát a fekhelyéül szolgáló magas ládára. Remélte, hogy Teofilo igazat mondott.

Eleinte nem érzett semmi különöset. A hajnal első sugarai erősen tűztek be az ablakon. Csak az utcáról beszűrődő zajok tompultak el, mintha nemezszőnyeget terítettek volna a kövekre. Fülében érthetetlen, összefolyó szavak morajlottak. Úgy tűnt, mintha a vándorok odalent az utcán gyűltek volna össze. Bizonyára elterjedt már a városban a hír, hogy Dante Alighieri, Firenze priorja ott tartózkodik.

Hirtelen erős vágyat érzett, hogy kihajoljon cellája ajtaján, és megköszönje nekik, de a gyengeség úrrá lett rajta. Végtagjai nem engedelmeskedtek. Úgy tűnt, mintha egész teste elméje egyetlen szigetére lenne száműzve, melyet a semmi forrongó tengere vesz körül; egy kis sziklára, mely kiesik minden hajókaraván útvonalából, és amelyet még a szirének éneke is elkerül.

Nem tudta volna megmondani, meddig tartott ez a tökéletes csend. Érezte halántékán a vér tompa lüktetését. Szervezete nedvei szétömlöttek benne. Néha az volt az érzése, mintha egy óriási zuhatag szélén állna, mely a föld mélye felé zúdul le. Teljesen leverte tulajdon testének törékenysége.

Később, a zárt ajtó mögött halk topogást hallott. Emberek, akik ott összegyűltek, és nem akarták, hogy meghallja őket, kezükkel fojtották el a hangokat, hogy ne zavarják meg őt. De már késő volt, és kint a bíborosok várták, akik azért jöttek, hogy bejelentsék neki a választás időpontját. Lehet, hogy intrikákat szőnek a háta mögött? Miért nem hívták meg a konklávéra? Pedig neki kellett volna eldöntenie, ki lesz Bonifác utódja. Sőt, pont neki kínálták volna fel a pásztorbotot, melyet az isteni malaszt tesz fényességessé…

– Lépjetek hát be! – kiáltotta az ajtó felé, amely megremegett, miközben szikrázó fényvillámok zápora szűrődött be a résein. A faasztalon formát öltöttek azok az izzóvörös betűk, a halál írásjegyei. „IIICOE”

Az ajtó minden hasadékán át fény szüremkedett be. Majd tündöklő robbanással az ajtó megfordult a tengelye körül. Egy vulkán nyílására, vagy magára a pokolra tárult fel az ajtó. Egy sötét sziluett rajzolódott ki a fényben, mely lassú léptekkel közeledett Dante ágya felé.

Egy bő, fehér, zöld és skarlátvörös köntösbe burkolt nő volt az; bájos formái kivehetőek voltak a fátyol alatt, melyet átvilágított a vakító fény. Egyre előrébb jött, míg lábaival meg nem érintette Dante fekhelyét; Dante érezte a fölébe hajoló test a melegét, a nő elkezdte kioldani ruhája zsinórjait, majd ölét a költő arca felé tárta.

Ekkor történt, hogy az az öl felfedte a sebet, amely marcangolta; egy vérző, mocskos vágást. Ekkor úgy tűnt, mintha egy eleven erdő nőtt volna ki a nő feje körül, és tucatnyi sziszegő kígyó tekergőzve vetette rá magát Dantéra, aki megpróbált visszahúzódni; felült az ágy fejéhez támaszkodva, mintha össze akarna olvadni a mögötte lévő fallal, hogy megmeneküljön az őt üldöző pokoli lénytől. Leprától eltorzult medúza-szemhéjai lassan-lassan felnyíltak, miközben rettenetes ordítás hasította fel a csendet, és pörölycsapásként sújtott le Dante agyára