17

Ugyanaznap, kora délután

A hat férfi körben ült faragott támlájú, magas székeken a San Pietro káptalanjában, a magas ablakokon beáradó vakító fényben.

Egyedül voltak: Az őrt is elküldték. Egy hatalmas lap, amelynek tetején a Városállam címere díszelgett, járt kézről kézre.

– Ez igen… magas szám – mondta a hat férfi egyike, egy magas, cingár emberke, aki szinte elveszett a hatalmas székben.

– Talán… – a pergament tartó kéz enyhén megremegett. A férfi ezt észrevette, mert gyorsan a másik kezével ragadta meg a lapot, mintha biztos akarna lenni abban, hogy nem fog leesni.

– Mindenre fel kell készülnünk.

– De igen sokan vannak. Meg aztán a nevük… Sokan Bonifác kegyeltjei.

– Úgy gondolja, túl sokan vannak? Talán engedékenységet kell mutatnunk valamelyikük iránt? – kérdezte Dante. – Meg kellene bocsátanunk annak, aki vakmerően megszegi törvényeinket? Annak, aki aljas módon hozzájárult ahhoz, hogy nemes városunkat a hatalmas Róma örökségéhez méltó rablótanyává züllessze? Aki utcáit vérrel mocskolta be a viszályok és összecsapások során, melyek polgárháborúba torkolltak? – a költő egy pillanatra elhallgatott, és ujjait a fotel karfájára szorította. – Akik felelőtlen magatartásukkal Bonifác útját egyengetik a mi szabadságunk árán?

E név hallatán a jelenlévők valamennyien zavarba jöttek.

– Természetesen… nem – a magas rangú prior bizonytalan volt. – De a Donatikat is száműzni… Nem kegyelmed rokonai?

– A feleségem Donáti lány. De mit számít ez?

A másik férfi nem tudta, mit feleljen. De még mindig nem adta fel.

– De hiszen negyvenkilencen vannak…

– Rosszul látta: ötvenen vannak. Egy nevet saját kezűleg írtam hozzá. Az utolsót.

A prior szemmagasságba emelte a listát, és aggódva vizsgálta. Majd az előtte szólóra pillantott, mintha hangjának hidegsége kígyómarásként hatott volna rá.

– Úgy gondolja, hogy…

– Igen, szükségszerű. Firenze érdekében. Dante végighúzta egyik kezét a homlokán, mintha vissza akarná szorítani azt a szúró fájdalmat, mely egyik szemgödre mögött izzó tűként döfött az agyába. A délutáni hőség felébresztette az agyában fészkelő kígyót.

Rövid szünet állt be, miközben a jelenlévők kézről kézre adták a pergament, és hol ennél, hol annál a névnél időztek el. Miután végigolvasták, a költőre tekintettek. A bizonytalanság nyomait, a kétség árnyékát keresték hegyes arcán. De Dante rezzenéstelenül állta pillantásukat.

– Hát legyen úgy, ahogy kegyelmed óhajtja – szólalt meg a legidősebb prior. A mutatóujján viselt hatalmas gyűrűt egy tintával átitatott nemez itatópárnába mártotta, majd rövid hezitálás után rányomta a pecsétjét. – Jöjjön, aminek jönnie kell – fűzte hozzá, miközben átadta a listát jobb oldali szomszédjának.

Egyenként valamennyi prior megismételte ezt a műveletet, mintha egy gyors mozdulattal meg akarnának szabadulni szorongásuktól.

– Szerencsére megbízatásunk augusztus idusán lejár. Zarándokútra készülök Rómába a nagy Jubileum alkalmából. Távol akarok kerülni ettől a várostól. Gonosz szelek fújnak errefelé. És kegyelmed mihez kezd ezután, messer Durante?

Dante idegesen kitépte szomszédja kezéből a pergament, gyorsan rányomta a saját pecsétjét, majd megvonta a vállát.

– Nem tudom. Nem ismerem a jövőt. De egy dologban egyetértek kegyelmeddel: valóban úgy tűnik, hogy egy démon bolyong Firenze utcáin, amióta…

– Mióta, messer Durante?

Dante nem felelt azonnal. Egy látomás kerítette hatalmába. Majd összerázkódott.

– Intézkedjenek, hogy a száműzetési parancs a gonfaloniere elé kerüljön, aki gondoskodni fog a végrehajtásáról. Egy nap múlva már a száműzöttek egyike sem tartózkodhat a városfalon belül.

Amikor Dante kilépett az épületből, kis híján elsodorta az ajtó előtt várakozó poroszlókapitányt, aki egy zsineggel átkötött paksamétát szorongatott.

– A beszámoló miatt jöttem, messer Durante. Azt parancsolta, minden részletről számoljak be, ami összefüggésben lehet a bűnténnyel.

– Van valami fejlemény?

A kapitány a többi priorra tekintett, mintha nem lenne biztos abban, miként kell cselekednie.

Majd Dante arcáról leolvasta a parancsot, miszerint semmit sem árulhat el a jelenlévőknek.

Dante megvárta, hogy a többi prior eltávozzon, majd gyorsan kikérdezte a kapitányt. Nem sok idő állt rendelkezésére; nem kerülte el a figyelmét az a gyanakvó pillantás, melyet néhány társa vetett rá kifelé menet. Vajon mit tudnak erről az ügyről? Mit árulhatott el nekik ez az ostoba poroszlókapitány? Lehetséges, hogy valamelyikük részt vett abban, ami egyre nagyobb valószínűséggel egy összeesküvésnek látszik?

– Szóval? – sürgette a prior.

A férfi kioldotta az iratcsomót összekötő zsineget, és megmutatta Danténak a nevekkel teleírt lapot.

A Francia Kapunál belépők jegyzéke. Az őrszemek felírják a városba érkező idegenek nevét a vám miatt. Két gyanús egyén bejövetelét jelezték, akik a Rómába tartó zarándokok közé vegyültek.

– Kikről van szó?

– Paduai kereskedőkként mutatkoztak be, és Ceccherino tavernájában szálltak meg, abban, amelyik…

Dante jól tudta, hogy mit beszélnek Ceccherinóról és vendégeiről. Egyébként is, nem ezt hívták „firenzei bűnnek”, ahogy Párizsba érkezve rögtön a tudomására jutott?

– Csak nem amiatt aggódsz, hogy újabb két ferde hajlamú fickó adott egymásnak találkát Firenzében? – mondta csípősen. Ami azt illeti, már csak abban lehet reménykedni, hogy Isten nem fogja alávetni a várost olyan büntetésnek, mint amilyennel Szodomát sújtotta.

– De az őrök parancsnoka Sienából érkezett, és felismerte őket. Legyenek bár páduaiak, de hogy nem kereskedők, annyi szent. Az emberem nagyon is jól emlékezett rájuk: a mesterembereket irányították az új dóm felépítésénél Sienában. Két építészmester.

– Úgy, mint az első áldozat? – Miközben gondolkozott, Dante pillantása a lap alján lévő dátumra esett, és megremegett. – De hiszen több mint egy hete történt! Miért vártál vele ilyen sokáig, hogy tudomásomra hozd ezt a tényt?

A férfi zavartan elvörösödött.

– A jegyzéket csak tíznaponként ellenőrizzük… Az emberem nem képzelhette, hogy… – dadogta.

A költő, aki akaratlanul is felemelte a hangját, megpróbált lecsillapodni. Ezek szerint igaz volt, amit az az alávaló Giannetto mondott, hiszen a poroszlókapitány is biztos volt a két comói mester jelenlétében. De ugyanazok lehettek, akiket abban a föld alatti alagútban pillantott meg? És miért érkeznek Firenzébe oly sokan Ambrogio mester céhtársai közül?

– És most hol vannak?

– Legyen nyugodt, prior uram. Az emberem érti a dolgát. Megfigyelés alatt vannak, mint mindenki, aki álruhában lopódzik be a Városállam területére. Követték őket Ceccherino tavernájáig, ahol megszálltak.

– De én azt akarom tudni, hogy ebben a percben hol tartózkodnak!

– Hát… még mindig ugyanott, hogy kipihenjék az utazás fáradalmait, gondolom…

– Úgy gondolod? Úgy gondolod? – kérdezte Dante villámló pillantással. – És még miket gondolsz, beszélj!

– Nem tartottam helyénvalónak a beavatkozást – dadogta a poroszlókapitány. – Alapjában véve két ártatlan emberről van szó. Azt mondják, hogy a comói mesterek a ghibellinekkel szimpatizálnak, de Városállamunk nem tartja őket bűnösnek semmiféle bűncselekmény miatt… nincs semmi olyasmi, amibe belekeveredhettek volna.

– Két kegyetlen bűntényt kivéve!

Ezekre a szavakra a poroszlókapitány úgy tűnt, visszanyeri kissé az önbizalmát.

– Ezzel kapcsolatban azért jöttem, hogy közöljem kegyelmeddel: a patikus gyilkosát egy órával ezelőtt letartóztattuk.

– Micsoda?! – kiáltott fel Dante. – És ki lenne az?

– Embereim rajtakaptak egy közismert szélhámost, egy bizonyos Giannettit, aki általában a Santa Maria Novella környékén koldul, amint a Lungarno piacon el akart adni néhány üvegtégelyt, melyek messer Teofilo patikájából származnak. Most a Stinche börtönében van tortúra alatt. Ártatlannak vallja magát, de minden már csak idő kérdése. Amint látja, tévedett, amikor az építőmestereket gyanúsította.

Dante elképzelte Giannetti eltorzult arcát a poroszlók karmaiban. Annak a tökfilkónak semmi köze ehhez a bűntényhez; legfeljebb kifoszthatta a patikát, hasznot húzva Teofilo halálából. Már éppen megparancsolta a poroszlókapitánynak, hogy engedje szabadon azt a nyomorultat, amikor egy gondolat elhallgattatta: helyénvaló, hogy Giannetti negyedórányi szenvedéssel fizessen mindazért az erkölcstelenségért, amit életében elkövetett. Majd később fog közbeavatkozni, és kiszabadítja, mielőtt a katonák valóban végeznének vele. De ehhez még el kell telnie néhány napnak.

Még jó is volt, hogy a dolgok így alakultak. Nem bízott az előtte álló emberben, aki várakozóan fürkészte az arcát: talán egyszerűen csak ostoba volt, de az is lehet, hogy sokkal többet tudott a két gyilkosságról, mint amit elmondott. Talán valóban Acquasparta zsoldjában állt, és ebben az esetben jobb meghagyni abban a hitben, hogy meggyőző volt a teóriája.

– Ha ez igaz, akkor úgy néz ki, hogy legalább az egyik problémát lezárhatjuk. Hála kegyelmed igyekezetének.

A poroszlókapitány döbbenten nézett rá, és Dante úgy gondolta, hogy túlságosan elhamarkodottan fogadta el végkövetkeztetéseit. Valószínűleg alapjában véve ő maga sem hitt teljességgel a koldus bűnösségében.

Dante szó nélkül elindult a lépcső felé, a másik férfi gyanakvó pillantásától kísérve.

Már az árkádsor alatt járt, amikor a kolostor udvarán egy csoport fegyverest pillantott meg, akik a pápai követség zsoldosainak feltűnő egyenruháját viselték. Kopjáikkal egy dominikánus csuhába bújtatott embert vettek körül. Most a nap szikrázó fényében sokkal törékenyebbnek és soványabbnak tűnt, mint a Misericordia kórház pincéjének félhomályában.

Akkor Noffo Dei a halottakkal nézett szembe. Most, hogy újra az élők között mozgott, esetlennek tűnt, mintha oda nem illőnek érezte volna magát.

Dante megtorpant az egyik oszlop mellett egy pillanatra, hogy felkészüljön a találkozóra. Így tehát a farkas eljött a juhakolba. Méghozzá orgyilkosai kíséretében. Ki engedte meg, hogy fegyveres férfiak behatoljanak a priori palotába az őrök ellenőrzése nélkül? Egy pillanatig habozott: talán vissza kéne térnie, hogy összehívja a katonákat, mielőtt odalép az inkvizítorhoz. De az már megpillantotta és gyors léptekkel áthaladt a kolostorudvaron, mintha alig várná, hogy újra az árkádsor védelmet nyújtó árnyékába kerüljön.

– Örvendek, hogy hivatalának székhelyén láthatom viszont, testvérem – mondta miközben, hivalkodóan odanyújtotta neki a nyakában függő keresztet. Dante épphogy csak odabiccentett, tudomást sem véve a gesztusról.

A férfi gyorsan visszahúzta a keresztet, anélkül hogy szóvá tette volna a rítus megsértését.

– Azért jött, hogy megbeszélést folytasson a Tanáccsal? – kérdezte Dante.

– Nem a Tanáccsal, hanem kegyelmeddel, messer Alighieri, aki a Tanács legnemesebb hangját képviseli.

– E nemesség a talpnyalásnak való ellenállásból származik, Noffo testvér. Mi keresnivalója van itt?

Az inkvizítor sárgás arca egy pillanatra bíborvörösre gyúlt, majd indulatát újra a diplomácia maszkja alá rejtette.

– Talán jobb lesz, ha ezeket a dolgokat kegyelmed szobájában vitatjuk meg, távol a tolakodó pillantásoktól – mondta Noffo Dei, miközben gyanakvóan körbepillantott.

Dante rábólintott, azzal megindult az inkvizítor előtt saját cellája felé.

Egymással szembe ültek le a spártai padkákra. Noffo hátravetette csuklyáját, és megtörölte verejtékező homlokát egy kendővel, amit egy apró táskából húzott elő.

Arckifejezése hirtelen megváltozott. Úgy tűnt, mintha a cella félhomályában visszanyerte volna az erejét. Az a férfi a sötétséggel terebélyesedett. Pillantásából eltűntek az előbbi képmutatás nyomai, újra visszatért jéghideg, zsarnoki természete. A költő ösztönösen ellenőrizte, hogy tőre a helyén van-e.

– Sajnálatomra odáig süllyedtem, hogy kihallgatást kérjek kegyelmedtől, messer Alighieri, az Egyház szokásai és saját meggyőződésem ellenére – kezdte az inkvizítor. – Azt hiszem, hogy a jó pásztornak követnie kell az eltévelyedett bárányt éjszaka is, mind a hózivatarban, mind a sivatagban. De ha a bárány farkassá válik, és csak úgy tesz, mintha elveszne, hogy a pásztort elvonja nyájától, akkor a pásztornak gyorsan vissza kell térnie, hogy felfegyverkezzen.

– Baljós allegória a kegyelmedé, Noffo testvér. Én volnék az a farkasbőrbe bújt bárány? Vagy egész Firenze, amit én képviselek?

– Kegyelmed semmit sem képvisel, messer Alighieri. És hamarosan ennek a semminek a pontos mértékét is meg fogja tapasztalni. De jelenleg olyan pozíciót tölt be, amely figyelmünk középpontjába helyezi. Csupán ezért győztem le jogos büszkeségem s lettem Urunk követője, aki megmosta a lábát az érdemtelen Júdásnak.

– Minek köszönhető e leereszkedés? Talán bizony a száműzetési parancs visszavonását óhajtja?

Vajon ki tájékoztathatta ezt a senkiházit egy olyan döntésről, melynek titokban kellett volna maradnia egészen a végrehajtás percéig? De hiába is dühöngene. A másik öt prior bármelyike állhat a bíboros szolgálatában.

– Az Egyház nem érez semmiféle aggodalmat azoknak az embereknek a sorsa iránt, akik városukban hadakoznak. A száműzetések visszavonását sem kéri: hamarosan úgyis a mi kezünk fogja nyitni és zárni Firenze kapuit, és minden igaz emberünket visszahívjuk. Nem, nem emiatt jöttem.

– Hanem mi miatt?

– Arra kérem, hogy tartóztasson le egy nőt: Antiliát, aki a Római úton lévő tavernában táncol.

Dante várt pár pillanatot a válasszal. Tanulmányozni akarta a másik férfi arckifejezését, hogy rájöjjön, vajon mit forgat a fejében. De az inkvizítor pléharcáról semmit sem lehetett leolvasni.

– Miért? – kérdezte végül.

– Azért, hogy ne tudjon többé ártani, és láncokba verve Rómába vihessük, s ott bűneiért elítéljék. És hogy visszaadja azt, ami nem őt illeti.

A bíboros tehát úgy határozott, hogy felfedi lapjait. Dante agya így gyorsan lánccá fűzte össze azon feltételezéseket, melyek egy megalapozott összeesküvésre utaltak. Hipotézise végre megerősítést nyert. Egyetlen oka lehetett arra Bonifácnak, hogy egy egyszerű táncosnőre vesse ki hálóját. A kárminvörös maszk alatt rejtőzködő Beatrice: a császári trón legitim örököse.

Minden másfajta feltételezés eltörpült e mellett a nyílt beismerés mellett. Ambrogio tehát ezt akarta elárulni a leendő studium falain? Bizonyára így volt.

– És mi a vád? – kérdezte.

– Boszorkányság és természetellenes cselekedetek – felelte a szerzetes közömbös hangon. Egyértelmű volt, hogy ő sem hitt abban, amit mondott: egy üres, rituális formula volt csupán.

– A démonokkal való üzérkedés vádja ráfogható szinte valamennyi olyan cselekedetre, mely Isten akaratával ellentétben áll. Alapjában véve valamennyi bűntény a Sátán együttműködésével jár, mint néző, vagy mint aktív szereplő. Tehát a Városállam hatóságának több részletre lenne szüksége ahhoz, hogy meghozzon egy ilyen súlyos döntést, főleg egy királyi származású nővel szemben.

Noffo Deinek ismét verejtékcseppek ütöttek ki a homlokán.

– Már megint Manfredi lányának a legendájával jön… Olyan csökönyös, mint falujának öszvérei. Mondtam már, hogy nem ezzel vádoljuk a nőt.

Dante gúnyos mosollyal nézte.

– Szavaiból úgy veszem ki, hogy kijelentésem nem lepte meg. Miért akarja hát a nő kiadatását? Biztos nem azért, mert boszorkány – mondta közelebb lépve. A szerzetes elsápadt. Mivel vádolják? – kérdezte sürgetően. – Mondja meg, hogy mi az igazi vád ellene!

– Lopással vádoljuk.

A prior a homlokát ráncolta. Lopással? A szeme előtt villódzott az az aranykarika, melyet Teofilo adott át neki, és amely most cellája mélyén rejlik. Hasonló azokhoz, amelyek már forgalomba vannak Firenzében, ahogy messer Falvio állította. És feltűnően hasonlítanak Antilia nyakékeihez. Talán nincs is semmiféle titok a keletkezése körül, hanem csak egy banális, ravasz lopásról van szó? Őrültség. Lehetetlen.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte, hogy időt nyerjen, miközben magában mérlegelte ezt az új fejleményt.

– Az a nő birtokában van valaminek, ami az Egyházhoz tartozik.

– Miről van szó?

A szerzetesen pillanatnyi zavar lett úrrá.

– Azt… azt nem árulhatom el.

– Firenzében nem megengedett az inkvizíció, ha a bűn nem közismert. Azt hiszi, Rómában van? – felelte a költő.

– Nem árulhatom el, mert nem tudom.

– Hogyan? – kiáltott fel Dante elképedve. – Mit akar ezzel mondani? Miképpen vádolhatják meg, ha azt sem tudják, mit lopott el?

– Tudjuk, hogy valaki elárult neki egy titkot. És ezt a titkot a Szent Péter-székesegyházból tulajdonította el.

– Elég ezekből az enigmákból! Miféle titokról van szó? És mire vonatkozik?

– Bonifác elődje, V. Celesztin halálára.

– A nő ismeri a pápagyilkosok nevét? És azt akarja, hogy Firenze ezért bilincsbe verje, és megakadályozza, hogy beszéljen?

– Miért fecseg gyilkosokról? Miért társítja ezt a blaszfém szót egy szent ember békés halálához?

– Mert a kövek is tudják, hogy Celesztint meggyilkolták! – üvöltötte Dante. Majd lecsillapodott. – Vagy… a nő esetleg ismerte az aranycsinálás titkát? Ez az, amit ellopott?

A szerzetes nem felelt. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha valami egyebet is el akarna árulni, majd hirtelen mozdulattal megrántotta keskeny vállait. Arca újra merev lett, akár a márvány.

– Ennyi volt, amit el kellett mondanom – jelentette ki miközben felállt. Bízunk abban, hogy kérelmünk azonnali meghallgatásra talál. Ez az utolsó lehetősége, hogy korrigálja a kegyelmedről alkotott véleményünket.

Dante szótlanul összetette két keze mutató- és hüvelykujját, és a távozó férfi háta felé bökött. „Nem kapod meg, te gazember” – gondolta.

Majd szétvetette a düh. Az a kígyó másodszor is a kezei között volt, és hagyta elmenni anélkül, hogy további híreket sikerült volna kiszednie belőle. Bár meglehet, hogy talál egy apró rést a hallgatás falán, amit az Egyház e köré az eset köré épített.

Eszébe jutott Iacopo Torriti utalása a két pápa között fennálló viszonyra. Az építész csak a mendemondákra utalt. De Anonio da Peretola sokkal többet tudott. A Kúria szolgálatában töltött hosszú évek során bizonyára sok mindent látott és hallott a Laterano palota folyosóin. Abban a kígyófészekben Celesztin halála bizonyára sok fecsegésre adott alkalmat. Mindenképpen szóra kellett volna bírnia Noffót.

Megállt a portikusz közepén. Időt akart adni az inkvizítornak, hogy elérje kíséretét, és eltávolodjon, mielőtt ő is megtenné lépéseit. Még mindig a lépcsőre meredt, amikor meghallotta, hogy a nevét kiáltják. Épp időben fordult meg, s így elkerülhette, hogy a feléje rohanó messer Duccio elsodorja.

– Végre megtaláltam! – kiáltott fel a városi titkár elfúló lélegzettel. – Sohasem tartózkodik a priori palotában!

Hóna alól egy hatalmas, összetekert lapot húzott elő, melyet összezavarodva megpróbált kigöngyölíteni Dante előtt.

– Talán elfoglaltságaim miatt – felelte hidegen a költő anélkül, hogy pillantásra méltatta volna a lapot.

– De a priorok megbízatásuk ideje alatt nem hagyhatják el a palotát… ezt kegyelmed is tudja.

– Ez a szabály. De az élet kedveli a kivételeket – szakította félbe a költő, akit bosszantott ez a váratlan akadály. – Mi az, ami annyira fontos?

– Dönteni kell az építményről.

– Miféle építményről? – A prior letekintett a lapra, amit a férfi az orra alá tolt. Egy tervrajznak tűnt, egy épület alaprajzának. Egy hosszú épület, kisebb egységekre osztva. Talán egy kolostor. Vagy egy új kórház.

– Az építészeti hatóság kitart amellett, hogy a Guardingo romjaira építsék, szemben az új priori palotával. Azt állítja, hogy hamarosan ott lesz Firenze központja. Ezért oda érdemes építeni, hogy nyitva álljon a közügyekkel elfoglalt polgárok számára. És az átutazóban lévő idegenek számára is, hogy otthon mesélhessenek városunk vívmányairól.

Dante újra a mappát figyelte. Már éppen kérdezni akart valamit, amikor a másik megelőzte.

– Egy jeles mester gondolta ki, hogy méltó módon lássa vendégül a polgárokat. Az elképzelés a rómaiak tervét vette alapul. Az ő császáraik mindig nagy gondot fordítottak arra, hogy semmi se menjen veszendőbe. És most mi firenzeiek ugyanígy cselekszünk.

A költő tekintetével követte a rajzot. A bejárati csarnok tökéletesen felismerhető volt, és a belőle nyíló termek számából ítélve nagy jelentőséggel bírhatott. Talán van még némi remény ebben a városban. Csak Franciaországban látott ehhez hasonló építményt. Ott a királyoknak egy ideje szokásává vált kincseik, ékszergyűjteményük, udvari festményeik kiállítása, hogy így magasztalják saját kormányukat. És Firenze sem marad el Párizs mögött, ami művészei szellemét és tehetségét illeti. Itt magánemberek öregbíthetik a város hírnevét azzal, hogy gyűjteményeiket erre a helyre bízzák. Csak a pápáknak voltak ilyen értékes műgyűjteményeik Itáliában. De a firenzei az első lesz a félszigeten, mely nyitva fog állni a nép előtt. Egy múzeum, igen, ez a megfelelő név.

Újra a tervet nézte elégedetten.

– Mindegyik teremben egy-egy külön művészeti válfajt kell bemutatni, oly módon, hogy a szem, miközben szabályosan végigfut a különböző formákon, élvezni tudja az emberi kreativitást. Igen, én is úgy vélem, hogy a legmegfelelőbb hely a Városi palota előtt lenne.

– Megkérdezték Arnolfo di Cambiót is, aki a dóm építésén dolgozik – felelte messer Duccio. Szemlátomást nagy hatással volt rá a költő széles látókörűsége.

– A nagy Arnolfót? Jól tette, hogy az ő ragyogó szellemét is segítségül hívta.

– Látja… az a helyzet, hogy nem tűnik célszerűnek a térre néző bejárat. Legfeljebb az épület hátsó részén lehetne kialakítani.

– Ugyan miért?

– Nem tartom illendőnek, hogy leendő kormányzóink kigombolt gatyás parasztokba botoljanak.

Dante csüggedten nézte.

– Mi az ördögnek kellene az embereknek kigombolniuk a gatyájukat, amikor múzeumba mennek?

– Nem tudom, miféle múzeumról beszél. De azt hiszem, felhúzott gatyában nehéz lenne megszabadulni a fölöslegtől.

A költő kitépte a kezéből a rajzot, és villámgyorsan újra áttanulmányozta.

– De hiszen ez egy latrina! Latrinát akar építtetni a kormányzói palota elé? – kiáltott fel kivörösödve.

– Természetesen erről van szó. Tetemes bevételi forrást jelentene, ha vámot vethetnénk ki az ureára…

– Össze akarja gyűjteni a húgyot, hogy ocsmány módon üzérkedjen vele a priorok palotája előtt?

– De az urina a trágyához szükségeltetik… Már a császárok is nagy gondot fordítottak az urea összegyűjtésére…

– Az ördögbe magával, messer Duccio az ureájával együtt! Járjon körbe a kalapjával, ha össze akar gyűjteni valamit! – üvöltötte Dante bosszúsan, miközben az ajtó felé nyomult.

Néhány lépés után hirtelen megtorpant és visszafordult.

– Mutassa meg a tervet Lapo Saltarello priornak. Életében már sok effélét összegyűjtött, és most alkalma nyílna a városét is összegyűjteni.

Azzal kiviharzott az épületből az elképedt poroszlók között, akik a lármára odacsődültek.

Út közben minden erejét összeszedte, hogy lecsillapodjék. Elintéznivalója járt az eszében. Még bőven volt ideje a kijárási tilalomig. A Szent Márkhoz vezető út nyüzsgött a semmittevőktől, miután a harangszó jelezte a munkaidő végét. De a felfordulás ellenére gyorsan odaért a jogtudós házáig. Úgy tűnt, mintha az emberek félve elhúzódnának az útjából.

A férfi apró szobájában dolgozott, előtte nyitott kódexek és pergamenek feküdtek; valamit írt, éppen úgy, ahogy Dante első látogatása alkalmával.

Amint hallotta a költőt belépni, felpillantott:

– Mit tehetek kegyelmedért, messer Alighieri?

– Azt, hogy többet áruljon el arról, amit tud.

– A pápai bulláról? Belátta tévedését a két Nappal kapcsolatos furcsa teóriával kapcsolatban? Újra folytathatnánk…

– V. Celesztinnel kapcsolatban.

Antonio arca elsötétült, mintha a név baljósan csengene a fülének.

– Már megint ez a hitvány pápa?

– Vagy szent, attól függően, hogy…

– Celesztin nem volt szent, higgye el. De talán hitvány sem volt. Mit akar megtudni tőlem?

– Olyan felvilágosítást, amit csak az Egyház berkeiben járatos emberek tudnak adni: hogy nem Bonifác ölette meg Celesztint, ellentétben azzal, amit sokan hisznek. Egy olyan ember, mint kegyelmed, messer Antonio.

A férfi egy pillanatig habozott. Úgy tűnt, hízelgett neki Dante kijelentése.

– Így van. Nem tagadom, hogy előbb-utóbb megtette volna. Miután megismerte volna a titkát. Amitől azonban az igazi gyilkos keze fosztotta meg.

– Miféle titokról van szó?

Antonio a torkát köszörülte, hogy időt nyerjen.

– Azt senki se tudja. Közvetlenül a megválasztása előtt Celesztin hosszú utazást tett Lyonba. Ott pár napig a templomosok kommendájának vendége volt. A pápai trónra való beiktatása miatt tért onnan vissza. Az a hír járja, hogy hatalmas tudással megrakodva tért haza, mely halálához vezetett. Ezt a titkot keresi Bonifác. Vagy legalábbis ezt rebesgették Rómában.

– De miért van meggyőződve arról, hogy Antiliának tudomása van róla – mormogta a költő. – Már ha nem hiszi azt, hogy ő maga is belekeveredett ebbe a bűnügybe…

– A táncosnő? Ezt nem értem – mondta Antonio meghökkenten. Majd megvonta a vállát. – Mindenesetre ne felejtse el, hogy az Egyház görbe utakon szerzi be az információit, de ezek megbízható források. Ha úgy gondolják, hogy a nőnek szerepe van ebben az ügyben, akkor az így is van.

Dante figyelmesen hallgatta, miközben ruhája zsinórjaival játszadozott.

– Messer Antonio…

– Mondja!

– Róma városfalain túl lévő Szent Pál-kolostor, ahol dolgoztak, a templomosok kommendája volt, ha jól értettem szavaiból?

– Igen. Épp olyan, mint a lyoni, ha erre gondol.

– Igen, épp erre gondoltam. Ezzel kapcsolatban hallott valamit egy titokzatos ötös számról, talán egy pentagonról, mely valamiképpen ehhez a titokhoz kötődik?

A jogtudós tekintete hirtelen felélénkült, mintha ezek a szavak valami elfelejtett részletet idéztek volna az emlékezetébe.

– Igen, erről is hallottam. Hogy a titok allegorikus formája az ötös szám. Ez emlékezteti valamire?

Dante a fejét rázta. A mozaikkockák, a holttesteken lévő jel, az Ázsiából származó fájdalomcsillapító ital, Frigyes császár leszármazottja… Nem lehetett nem észrevenni az összefüggést.

Nyugtalansága crescendójával úgy került ki az utcára, hogy szinte észre sem vette. A bűntény magával ragadta, és minden figyelmét elvonta. De vajon helyénvaló-e elméje minden fényét egyetlen személy által elkövetett gonoszságra vetítenie, s így elhanyagolnia egész népe vezetését?

A Szent Márk-kolostor vendégszobái egy szűk mellékutcára nyíltak, a templom sekrestyéje pedig a térre. A környéken a naplopók tolongása egyre erősödött, a hangzavar kis híján megsüketítette. Azonnal vissza akart térni a priori palotába, hogy hírt kapjon a száműzetési parancs végrehajtásáról, de csak nagyon lassan jutott előre: az ellentétes irányba hömpölygő tömeg feltartóztatta.

Egy, ki tudja hányadik, lökés kizökkentette gondolataiból. Megfordult, hogy egy rúgást mérjen az őt megütő, rosszul öltözött, ocsmány képű fajankó hátsó felére. De az alak már távolra került, és beleveszett az emberi testek áradatába. Csak ekkor tűnt fel Danténak a szokatlan háborgás, ami körülvette. Háta mögött az emberek nyomása kis híján a levegőbe emelte, és az út végén lévő kis tér felé sodorta.

A fejek hullámzása felett színes sátorvásznak kavargására lett figyelmes, melyek vitorlákként lobogtak egy kocsi állványán. Ezen az improvizált színpadon tarka ruhába öltözött testek vonaglottak a tapsoló tömegtől körülvéve.

Rosszabbat nem is kívánhatott volna, mint hogy ezekkel a léhűtőkkel együtt komédiások bohócmutatványa előtt találja magát. Megpróbált az utca mentén lévő boltok egyike felé sodródni, de a munkaidő lejárta után minden ajtót zárva talált. Mielőtt valami más lehetőség is megfordult volna a fejében, már ott állt a kocsi előtt.

– Messere, igazán csodás ez az előadás! – kiáltotta oda neki valaki oldalról, és a megrázta a karját, hogy felhívja magára a figyelmét. A férfi bizonyára felismerte, és boldognak tűnt, hogy egy priorral oszthatja meg az est élményeit. A költő lehűtötte lelkesedését, amikor hirtelen elrántotta a kezét.

– Mi csodás van ebben a ripacskodásban, fajankó?

A férfit szemlátomást nem hallotta ki a költő szavaiból a sértést.

– Az Angyal és a Démon harca! – magyarázta töretlen lelkesedéssel. – Hogy megmentse az embert a pokoltól… Nézze!

A férfi újra megragadta a karját. A szorításból kiszabadulva Dante végül úgy döntött, hogy végignézi a jelenetet.

A színpad közepén egy ifjonc térdelt, és hátulról egy rongybabát tartott, amely többé-kevésbé egy meztelen emberhez volt hasonlatos. A feje elülső részére primitív vonásokkal egy arcot pingáltak: két tágra meredt szemet, az orrlyukak fekete üregét és egy fogakkal teli szájat, melynek görbületéből nem lehetett eldönteni, hogy mosolyra, vigyorra vagy rémült kiáltásra húzódott-e. A bábjátékos volt az egyetlen élő személy a jelenetben, aki mindennapi munkaruháját viselte. Bal oldalán káromkodásokat ordítozva egy csoport rikító ruhát viselő színész ugrált, akiknek arcát groteszk maszkok fedték; ezek az alakok vasvillákkal voltak felfegyverkezve, melyekről skarlátvörös vászoncsíkok lógtak. Jobbra, illedelmesen, ezüstdíszítésű fehér köntösben ugyanannyi angyal állt, akik elbutult, idióta üdvözültségbe merevedett arccal zsoltárokat énekeltek valami kifacsart latin nyelven.

– Az angyalok megpróbálják kitépni az ördögök kezéből a halott lelkét. Nézze! – szólalt meg újra a mellette álló férfi.

Valóban, nagy tumultus támadt baloldalt. A démonok csoportja körbevette a rongybabát, miközben vasvilláikkal megszigonyozták, és több helyen feltépték a vásznát. A bábu feje erősen kilengett, de arckifejezése továbbra is ugyanazt a fájdalmas meglepetést mutatta, melyet készítője rajzolt rá, mintha mit sem tudna arról a földöntúli versengésről, amelynek tárgya volt.

Közben az angyalok egyre intenzívebben fohászkodtak a mennyekhez, és repülést imitálva, kartonszárnyaikat rázogatva körbeugráltak. Ez a frenetikus kavarodás Dante elméjében közel sem az angyali lelkesedés képzetét keltette, hanem inkább egy hárpiaseregét, mely a halott rongybábu testére veti magát. Bármi is lett légyen a pantomim célja, gondolta, tény, hogy az angyaloknak és a démonoknak iparkodniuk kellett, mivel a bábuból csorgó fűrészpor-vér hamarosan a nézősereg érdeklődésének középpontjába került.

– Látja, miként próbál lecsapni a hét Főbűn? De a hét Erény nem engedi ám, hogy az ördög megkaparintsa azt a szegény lelket! – kiáltott fel újra a mellette álló paraszt, aki szemlátomást a heves összecsapás egyetlen mozzanatát sem tévesztette szem elől.

– És ugyan miért kellene megvédeni a pokoltól azt a rongybabát? – kérdezte a prior, akinek felkeltette az érdeklődését beszélgetőpartnere sziklaszilárd teológiai meggyőződése.

– Hát nem érti? Bevallotta, és megbánta a bűneit!

– És ez elég ahhoz, hogy megmeneküljön? Egy könnyecske?

– Hát persze, ha az angyal is úgy akarja. Most döntik el a sorsát, hogy felfelé szálljon, vagy pedig lefelé – felelte a férfi, majd a színpad két oldalánál lévő színes vásznakra bökött. Dante pillantásával követte a férfi mutatóujját. Az, ami első pillantásra csupán színes rongyoknak látszott, behatóbb tanulmányozás után kezdetleges díszletekre emlékeztetett: egyik oldalra ugyanaz a suta kéz, mely a bábu arcát rajzolta meg, egy barlangféleséget festett. A kaverna egy elsivatagosodott fennsíkra nyílt, melyet itt-ott sziklatöredékek és néhány lepusztult cserje tarkított. Az üreg mélyéből hosszú, vörös nyelvek, izzó lángcsóvák törtek elő.

Az ellenkező oldal halovány kékségbe borult, melyet rendszertelenül felmázolt felhőpamacsok foltjai szakítottak meg, míg a magasban egy sor koncentrikus kör a pillantást egy homályos pont felé irányította. Az angyalok nyilvánvalóan ebbe az irányba röpködtek és ugráltak, miközben buzgón ráncigálták a rongybábut, mely bárgyú arcával, úgy tűnt, nem érti, mi is lenne a legjobb a számára. Dante kimeresztette a szemét, és próbált rájönni, hogy a ripacsok vajon mit rajzoltak az egymás után következő körök középpontjába. Virágnak tűnt, egy fehérlő rózsának.

– Az a Paradicsom, messere! – hallotta a férfi hangját, kötelességének tartván felvilágosítani a mellette álló férfit, aki követte pillantását. – Látja a csillagok pályáját? A köröket?

Nagyon elégedettnek látszott, amiért segítségére lehetett egy priornak a bonyolult jelenet értelmezésében.

– Dante jeges pillantást vetett rá. – És miért van egy virág az ég közepén?

– Ó be szép… Ott van az Isten, azért.

– És miért épp egy virág?

– Már miért ne? – pöfögött a férfi.

Dante elfordult tőle; bosszantotta ez a tolakodó magatartás. A Fiorére{42} gondolt, amit ő maga írt. Az minden, csak nem a mennyország. Pedig a Paradicsom valóban olyasféle lehet, mint ahogy ezek a komédiások ábrázolták. Legalábbis Monna Lagiáé ilyen volt. Ki tudja, hogy ezek a ripacsok nem a lotyóknál tett kitérőjük alkalmával kaptak-e ihletet. A kör alakú pályák, az égboltok, a Merkúr, a Hold, a Nap és a Vénusz, a harmadik bolygó…

Abban a pillanatban a Bűnöket jelképező figurák egyike, aki a bábut karmaival megragadta, hirtelen megfordult, mire rémült kiáltások törtek ki a nézők torkából. A Dante mellett álló férfi is felüvöltött. A költő összeborzadt: a démon álarca bestiális vonásaival különösképpen emlékeztetett Ambrogio iszonyú maszkjára.

Talán a rémület vonásai mindig hasonlóak egymáshoz, de nem úgy, mint megnyilvánulásaik, mondta magának. A bűnök módozatainak végtelenül széles skálája van. Talán fel kell kutatni a bűntény valamennyi helyét, egy érthető rajzban összefoglalni, felvázolni a bűn városának, a kénes pokolnak, a túlvilágnak a térképét.

Körben az emberek egymást tiporták, és a rongybaba hányattatásain kacagtak. A Paráznaság obszcén módon csiklandozni kezdte a bábu testének alsóbb régióit, miközben a Torkosság úgy tett, mintha mértéktelenül telezabálná magát a szemei előtt. Dante körbepillantott, végigjáratva pillantását az üvöltöző tömegen. Mi különbség volt ezek között az arcok között és a vászonból és fűrészporból készült báb egykedvű arca között? Ha hét Főbűn leszállt volna a kocsiról, és bejárta volna a város utcáit, nem talált volna mást, mint ehhez hasonló vak bábokat. Miben különbözött Firenze a fejük fölött lengedező vászonra festett pokoltól? A pokol is egy kör volt, egy fallal körülvett város, amely a romlottak népét látta vendégül. Minden elképzelhető kegyetlenség mappája.

Megrázkódott ezektől a gondolatoktól. Kezdtek leszállni az est első árnyai. Képzeletében egy mű töredékei körvonalazódtak, mint ahogy Ambrogio mozaikkockái rajzolták ki a befejezetlen alakot.

De közben folytatnia kellett a nyomozást, és lemondania a comói mesterek felkutatásáról. A poroszlókapitány ostobaságának köszönhetően már akárhová elmenekülhettek. A Harmadik Mennybolt volt az, ahová újra el kellett mennie. Mert ott kapaszkodtak meg a bűn gyökerei.

Visszaemlékezett a Párizsban hallgatott előadásokra: mintha újra felidézné magában az Univerzáliákról szóló régi disputákat, melyekbe oly szenvedélyesen merült bele azokban az időkben, amelyekben Beatrice számára költötte szerelmes verseit.

– Igen – mormogta. – Nem léteznek általános entitások. Az univerzáliák – mint például egy-egy faj közös vonásai, amelyre Platón is utal, és amelyek közvetlenül Istentől származnak az eszmék világában – csupán az emberi elme absztrakciói.

Nem cselekedhetett egy elvakult, személytelen gyilkos, ebben biztos volt. Egyetlen ember ölt, egyetlen embert kell megtalálnia. De ki az? És miért tette? És főleg miért ilyen barbár módon ölt mindkét esetben? Három kérdésre kereste a választ, és a logika úgy kívánta, hogy mindháromra egyszerre bukkanjon rá, egyébként minden hiába.

Égett a homloka. Egy újabb sejtelem kezdett kibontakozni benne. Egészen addig a percig egyetlen választ keresett, mely mindhárom rejtélyre rávilágít. De azt, aki vérrel szennyezte be a kezét, ördögi motiváció is vezérelhette, és a gyilkosság e kegyetlen módját más okból is választhatta. Lehetséges, hogy vizsgálatainak kudarca, mely azon a meggyőződésén alapult, hogy logikus hasonlóság áll fenn a bűntény formája és a gyilkos elméje között, pont ebből a tényből származik. A bűntények kegyetlensége egy diabolikus rituálé végrehajtását sugallta. Az áldozatok természetellenes testtartását az örök nyugalomra vonatkozó keresztény tanítás szörnyű kiforgatásaként értelmezte; a test fölötti uralom akaratát még a sötétség küszöbén is.

Ha azonban a gyilkos szándéka más volt? Ha a maga kegyetlen módján azzal próbálkozott, hogy összerakja Ambrogio félbehagyott művét?