14

Ugyanaznap déltájban

A Harmadik Mennybolt tagjairól szóló jelentésben meg volt jelölve az a hely is, ahol az egyes mesterek átmenetileg az óráikat tartották. Cecco D’Ascoli orvosi asztrológiát hallgató tanítványait a San Frediano negyedben, a Szent Sixtus-apátság káptalanjában hívta össze.

Dante amint megpillantotta a tavernában, rögtön feltette magában, hogy négyszemközt fogja vele megvitatni azokat a kérdéseket, amelyekben eltérő álláspontot vallottak. Már évek óta figyelemmel kísérte az asztrológia sajátságaira vonatkozó teóriáikat. De a Negyven Mártír templomában hallottak után a vita elodázhatatlanná vált. És miért ne vágjon bele most, amikor a bortól kigyúlt fantáziája révén a lehető legmegfelelőbb állapotba került ahhoz, hogy felülkerekedjék vitapartnerén?

Amikor belépett a terembe, akkor a mester a katedrán ülve épp két diák vitabeszédét hallgatta, és úgy tűnt, hogy elégedett a szócsata alakulásával. A sic{30} hirdetője már befejezte érvelését, és a non hangoztatója is konklúziója vége felé járt. Az ifjú a katedra előtt állva olvasott, míg a többi fél tucat diák egy padon ülve hallgatta, és szorgalmasan jegyzetelt az előttük lévő viaszos táblára. Mellette aznapi ellenlábasa hallgatta figyelmesen, készen arra, hogy tetten érjen minden ellentmondást és következetlenséget, melyeket ujja felmutatásával és a nego{31} szó kiejtésével jelzett a mester felé.

Dante idejében ért oda ahhoz, hogy fültanúja legyen a szócsata utolsó két érvelésének. A téma minden bizonnyal az volt, hogy milyen hatás gyakorol a Mars átvonulása a tüdő nyálkaelválasztására. A Mars, ez a száraz és forró tűzbolygó, fuvallatával tűzre lobbantja a testben a szellemet. Ez pedig az éppen akkor beszélő diák véleménye szerint a vérbőség leapadásának és a váladékok csökkenésének biztos jele.

Ellenlábasának tehát ennek az ellenkezőjét kellett bizonyítania.

– …nyilvánvalóan az ondófolyadék kitörése és a szerelmi álmok megsokszorozódása tévesztette meg, mely jelenségek gyakran kísérik a Mars átvonulását. Másfelől köztudott, hogy a szárazság miképpen segíti elő a koitusz létrejöttét; ezt egyértelműen alátámasztja az állatfajok közt tapasztalható nagyobb termékenységi arány a meleg évszakban, és az a közismert szerelmi hév, mely Líbia fekete bőrű lakosságára jellemző.

Az ifjú ez utóbbi szavakat megértő hangnemben ejtette ki, mintha meg akarná bocsátani vitapartnere tévedését, akire kajánul rácáfolt. Válaszát tapsvihar követte. Úgy tűnt, hogy tézise meggyőzte a csekély számú hallgatóságot. A mester is dicsérő tapsba kezdett, mintha így akarná kifejezni elismerését anélkül, hogy elhintené tanítványai lelkében a büszkeség veszélyes magját.

A diákok már búcsúztak egymástól, miután szertartásos üdvözlési formulákat intéztek mesterükhöz. Úgy tűnt, hogy Cecco d’Ascoli csak most vette észre az ajtó mellett álló Dantét. Gyorsan lejött az emelvényről, melyen a katedra állt, széttárta karjait, és arcon csókolta a költőt.

– Isten hozta, messer Durante! Ha tudtam volna, hogy részt kíván venni az órámon, hozattam volna egy másik széket a magamé mellé, hogy jobb oldalamon ülve, velem egyenrangúként vehessen részt az előadáson.

Dante kissé meghajolva viszonozta az üdvözlést.

– Köszönöm a megtiszteltetést, de nem rendelkezem licentia docendival.{32} Bolognában és Párizsban folytatott tanulmányaim nem emelik erre a rangra tudományomat. Az én helyem tehát lent van, a diákok között.

– Tudom hogy épp annyira bővében van a szerénységnek, mint a bölcsességnek, maestro. Ha úgy kívánja, lenne hely kegyelmed számára a studiumban. Méghozzá az asztrológia tárgyában, amelyben kiváltképp jeleskedik.

Dante a szemébe nézett.

– A Harmadik Mennybolt tagjai közé is bevenne?

A férfi megmerevedett. Rögtön eltűnt róla az iménti nyájas arckifejezés.

– Miért ne? – mondta aztán bizonyos idő után, mely végtelenül hosszúnak tűnt. – a Harmadik Mennybolt a Vénuszé, és kegyelmed szerelmi költő… méghozzá hatalmas költő – tette hozzá.

Mélyet lélegzett, majd váratlanul énekelni kezdte a Már úgy elurhodott felettem Ámor{33} kezdetű költeményt, és végigdalolta az első strófát. A sorok édes zengését még inkább kiemelte hangja melegsége, s dalát rövid kézmozdulatokkal kísérte.

Egy pillanatnyi csend után, amelyben úgy tűnt, mintha a hangok harmóniája még mindig visszhangozna a teremben, az asztrológus ragadta magához a szót.

– Halhatatlanná tette szenvedélyeinek földi tárgyát. De e nyomorúságos időkben ez lehetetlen; más korokban Beatricét mennyei magasságokba emelték volna remek költeményei, akárcsak Berenice-t, akit Kallimachos énekelt meg.

– Nem az idők nyomorúsága miatt lehetetlen, hanem keresztény létünk miatt, mely megtagadja számunkra az égbe emelkedés lehetőségét – hacsak nem Péter útján, az angyalok kórusától kísérve – felelte a prior meghatottan.

– Legyen úgy, ahogy mondja. Segítségére lehetek valamiben?

– Lenne valami, amivel kapcsolatban szeretnék igénybe venni tudományát. Az asztrológia nemes diszciplínájára vonatkozik, de egyben egy kegyetlen bűntettre is.

A férfi közelebb lépett. Kíváncsinak látszott.

– Véleménye szerint az égboltozatok hatásai, melyek megjelölik sorsunkat, szükségesek vagy véletlenszerűek? A csillagok elkerülhetetlenül irányítanak bennünket, vagy csupán kezdeti irányt adnak lépteinknek, melyeket aztán a szabad akarat kormányoz tovább?

Cecco d’Ascoli alig észrevehetően mosolygott.

– Ez sokat vitatott kérdés, messer Durante, de, ha megengedi, csakis a nagy szellemek között. Vitathatatlan, hogy azok a bolygók, amelyek a Hold vonzási körén kívül keringenek, tökéletesek és hibátlanok. Ha ezek hatása kikerülhető lenne, akkor az valamiféle hiányossághoz vezetne, s így egy biztos premissza bizonytalan következményével állnánk szemben; egy tökéletes ok, mely tökéletlen okozatokat eredményez. Ez egy olyan ellentmondás, amelyet szellemünk elkerül. Ergo, sorsunk pontosan meg van írva a csillagokban.

Dante ösztönösen felemelte a mutatóujját. Nem ejtette ki a nego szót, de egész testével előrehajolt, mintha párbajra készülne.

– De ha abból indulunk ki, hogy az egek ellenállhatatlan hatás gyakorolnak természetünkre, úgy meginog az az etikai rendszer, amely törvényeink, szokásaink gerincét alkotja, és amin erkölcsi érzékünk alapul – felelte higgadtan. – Akkor Ambrogio mester halála is a csillagok véget nem érő zarándoklásának róható fel, és a kéz, mely kiváltotta, pusztán egy egyszerű, felelőtlen eszközzé válna. Hasztalan lenne a Megváltás, mivel nem létezik a Bűn. Saját vallásunk, mely a megváltáson alapul, éppoly hiábavaló lenne, mint a pogányok bálványimádása.

Ceco d’Ascoli hidegen állta a pillantását.

– Talán hiábavaló volt.

– Ez istenkáromlás! Nem ezt tanította a nagy Ptolemaiosz az Almagestóban! – kiáltotta Dante. – Sem pedig Sacrobosco! De még kegyelmed mestere, Guido Bonatti sem!

– Nem csupán az ő tanításuknak köszönhetem tudásomat.

A költő most olyan közel állt hozzá, hogy érezte lehelete melegét.

– Talán felszállt messer Bruno pulpitusára, és annak szellemi sivatagából meríti más istenek baljós képzetét? Kegyelmed is azt hiszi, hogy a csillagok nem mások, mint elképzelhetetlen hatalommal rendelkező lények látható megjelenési formái, akik megelőztek bennünket a földön, majd eltávoztak, s most készen állnak a visszatérésre? És lehetségesnek tartja, hogy a csillagok megfigyelésén keresztül megidézhetők e lények? Ez az, amiben hisz?

– Magam is hallottam messer Bruno szavait – felelte lassan az asztrológus. E gondolatok nem tartoznak a mi tudományunkhoz. Azokról a távoli keleti tájakról származnak, ahol a teológus ifjú korában prédikált. De nem kell ezeknek a kellőnél nagyobb jelentőséget tulajdonítani: senkire nézve nem veszélyesek, kivéve talán azt, aki a keblén melengeti őket – mondta, s széles mosoly terült el az arcán. Arckifejezése békülékeny lett, s hangja újra olyan szívélyes volt, mint beszélgetésük kezdetén. – Ugyan, messer Durante, térjünk le e veszélyes útról, mely az égi tudományok sziporkázó szépségét a Föld nyomorúságai közé húzza le. Ami pedig a Megváltást illeti, tudnia kell, hogy nem áll ellentétben az állításommal. Ez ugyanis a csillagok forgásából pontosan előrelátható volt; valamint abból hogy a Mars és a Jupiter egyesült a Halak jegyében, amidőn a Megváltó megszületett.

Dante is meglágyította a hangját.

– Hát jó, hagyjuk a vallást a papokra De van egy másik érvem, amivel bebizonyíthatom állítása téves voltát. A csillagok biztos és romlatlan ereje a föld méhében rejlő ásványokra is hat?

– Kétségtelenül. A Vénusz ereje határozza meg a karniol vetélés elleni hatását. Mint ahogy a Mars teszi az ónixot erős méregellenes szerré. És végezetül: vajon nem a Nap az, mely átruházza az aranyra képlékenységét és fényességét?

– De ha az arany kiváló tulajdonságait a Nap ereje alakítja, akkor mivel magyarázza azt, hogy a leghatalmasabb és legragyogóbb csillag egy ilyen ritka ásványnak adományozza fényét?

Cecco szája fölényeskedő mosolyra húzódott. – Ki állítja azt, hogy az arany oly ritka a földön? Vagy hogy ez még sokáig így lesz?

Dante szótlanul nézte.

– Mindenesetre, bár az égitestek nem istenek, ahogy az ókori bölcsek hitték, mégis óriási erőkkel rendelkeznek, ahogy ez nyilvánvalóan nap mint nap kitűnik az élet véletlenszerű örvényében. A Mars haragja, a Vénusz, az ötágú csillag energiája, mely ledönti a városkapukat, és amely utolsó a még élő istenségek között.

– A Harmadik Mennybolt uralkodónője – mormogta a költő. Az asztrológus szavai eszébe juttattak egy apró részletet. Ambrogio papírjai között is volt egy rajz, amely egy ötágú csillagot ábrázolt. Bruno pedig a templomban egy öt részből állócsillagról beszélt.

Cecco bólintott. Majd lassan szavalni kezdett, jól kihangsúlyozva minden szót, és szünetet tartva minden verssor után.

„Szerelem, te a harmadik égnek ragyogó csillaga,

Kétségek közé taszítod lelkem. Hölgyem

Szépségére árasztod sugarad, míg minden másra

Halál homálya s sötétsége szakad.”{34}

Dante csendben hallgatta.

– Mily verset szavalt? – kérdezte végül.

– Egy négysoros versszakot egy rövid költeményemből, mely a bolygók állásáról szól. Ez a harmadikat és annak királynőjét énekli meg.

– Miért írta le ötszögletűnek az est csillagát?

A férfi ironikus pillantást vetett rá.

– Csak nem akarja elhitetni velem, hogy nem tudja, messer Durante? – felelte színlelt meglepetéssel a hangjában. – Hiszen kegyelmed híres arról, hogy kiváló ismerője az egek és a bolygók mozgásainak.

Dante elvörösödött; sértve érezte magát e megjegyzéstől.

– Természetesen nem. De a Vénusz és a szerelem vajon miért idéz elő szorongást?

– Ezt tőlem kérdi? Hát valóban nem tudja? Vagy nem hiszi, hogy a Szerelem vezeti a Halál lépteit? Mit gondol, miért ölték meg Ambrogio mestert?

– Egy nő iránti szerelme miatt?

– Ami az Igazság.

– S a mozaikkészítő mester miért lett az Igazság áldozata?

– Vajon nem vagyunk valamennyien azok, ki így, ki úgy? Kegyelmed talán nem az, messer Durante?

Danténak eszébe jutott mindaz, amit a Harmadik Mennybolt tagjairól szóló jelentésben olvasott: valamennyien Rómából jöttek. De korábban valamennyien jártak a messzi Keleten. Mint ahogy Baldo, az egykori keresztes lovag. És Antilia…

Az volt a benyomása, mintha Cecco az asztrológiai méltóság palástjával valami sokkal zavarosabb dolgot akarna leplezni. És hogy Antilia több egy egyszerű táncosnőnél. Borzongás futott végig rajta, amikor a testére gondolt. Látnia kellett. Újra. Négyszemközt.

Ugyanaznap, kora délután

Baldo kocsmája csaknem teljesen kihalt volt abban az órában. Csak két szolgáló serénykedett a hatalmas tűzhely körül; hátuk meghajlott a rőzsekötegek súlya alatt, melyeket sorban a falhoz támasztottak. A keresztes lovag az egyik padon ült, egy fémkupából bort ivott, miközben a szolgák munkáját felügyelte.

Baldo, amikor meglátta Dantét belépni, ideges mozdulattal az asztalra helyezte a kupát, tartalmának egy részét kilöttyentve, mintha szabaddá akarná tenni a karját, hogy készen álljon megvédeni magát.

Annyi bizonyos, hogy abban a városban egyetlen jóravaló ember sem lépte át egy kocsma küszöbét három óra előtt – ugyanis akkortájban szoktak végezni a munkával. A kocsmáros nyilván azt gondolta, hogy valami részeges alakkal fog meggyűlni a baja.

Dante elhúzta az orrát. Őt, Firenze priorját részeg csavargónak nézi egy ágrólszakadt nyomorék. Kezével elrejtett kardját kereste, miközben eszébe jutott a szörnyűséges „keresztescsel” emléke. Óvatosnak kellett lennie, nehogy a megengedettnél közelebb jöjjön hozzá.

– Miben lehetek szolgálatára, messer Alighieri? – kérdezte a férfi, megelőzve Dantét.

– Nem azért jöttem, hogy a borodat méltassam – felelte Dante jelét sem adva annak, hogy le akarna ülni. – A táncosnővel akarok beszélni, aki a kocsmádban szokott fellépni.

Baldo megdörzsölte az állát, miközben alamuszi pillantást vetett rá.

– Tehát Antiliámat akarja. A ragyogó Antiliát. A „ragyogó” szót frivol hangsúllyal ejtette ki.

– A te Antiliád? – A költőnek meg sem fordult a fejében, hogy a nő rabszolga is lehet, akit a Keleten folytatott csatában ejtettek rabul, vagy pedig megvásároltak. Másfelől a keresztény törvények nem tiltották, hogy pogányokat rabszolgaként tartsanak.

– Azt mondtam volna, hogy az én Antiliám? Ó, bocsásson meg, uram. Bizonyára az iránta érzett csodálat mondatta ezt velem. Antilia senkihez sem tartozik ebben a városban. Sok férfi számára ez az igazság mélységes gyötrelem forrása. Én is közéjük tartozom – fejezte be a csonka kezű, vállon veregetve Dantét, mintha így akarná kimutatni vele való szolidaritását.

A prior hátrább lépett, egyfelől a „keresztescseltől” való félelmében, másfelől pedig zavarta ez a bizalmaskodás.

– Beszélni akarok vele, és kész – mondta röviden.

– Antilia természetesen nem lakik szerény otthonomban, uram. Magasabbra kell tekintenie, ha látni akarja.

– Hogyan? Nem lakik itt a fogadóban? – kérdezte Dante elcsodálkozva. Pedig emlékezett rá, hogy a jelentésben ezt olvasta.

– Nem. Természetesen valakinek a védelme alatt áll; oda kell elmennie, ha beszélni akar vele…

– Azonnal mondd meg, hogy ki a szeretője!

– Messer Alighieri, sokan szerelmesek a szépséges Antiliába – mondta a férfi. És ezeket meg is nevezhetném, hiszen gyakran közös asztalnál ül velük. Természetesen én is közéjük tartozom… és talán kegyelmed is – tette hozzá tolakodó arcátlansággal. – De az igazi szeretőjét, az egyetlent, akinek viszonozza érzelmeit, senki sem ismeri. Őt kell felkutatnia, ha Antilia nyomára akar bukkanni.

– Azt akarod mondani, hogy nem tudod, hol keresd azt a nőt, aki éjszakánként felélénkíti kocsmádat, és aki tőled kapja a megélhetéséhez szükséges pénzt?

– Tévedésben van, uram. Antilia nem kap tőlem semmit. Nem is lennének meg hozzá az eszközeim. Nem, csak egy herceg volna képes kifizetni ekkora összeget.

Dante egyre jobban elképedt. Hát nem táncosnő a mestersége? Akkor miért nem…

– Fogalmam sincs. Senki sem tudja – szakította félbe a keresztes. Sőt, az volt a benyomásom, hogy ő maga kínált volna fel pénzt, amennyiben visszautasítom.

– De te nem utasítottad vissza.

– Nem. De nem hiszem, hogy volna olyan férfi Firenzében, aki megtette volna.

Dante egyre jobban meg volt zavarodva. Baldo mintha a gondolataiban olvasott volna.

– Én nem vagyok a betűvetés embere, miként kegyelmed, messer Alighier, de sok mindent láttam Keleten. Talán még annál is többet, mint ami meg van írva a könyvekben. És még ennél is többet hallottam cimboráimtól, akik egészen India földjéig merészkedtek, Nagy Sándor nyomait követve.

– Miket meséltek?

– Azt, hogy odalent a népek nem szóval és énekkel tisztelegnek isteneik előtt, hanem testük mozgásával.

A költő összeszorította a száját. Egy pillanatra azon volt, hogy igazat adjon a faragatlan fickó primitív megérzéseinek. Mellesleg ő maga vajon nem érzett-e ki valami mágikus szertartásosságot a nő lépteiből, amikor először meglátta? Ha a gondolat nem lett volna istenkáromló, akkor azt is elismerte volna, hogy a nő táncában van valami isteni, és hogy mozgása inkább egy papnőre, mint egy kéjnőre emlékeztet. Azt beszélik, hogy a keleti sztyeppéken vad nomád törzsek élnek, melyeknek uralkodói és papnői szoborszerű, csodálatos szépségű asszonyok. Fényűző sírokba temetik őket ékszerekkel és rangjelekkel borítva, udvari embereik seregével együtt, akiket feláldoznak abból a célból, hogy ne kelljen egyedül szembenézniük a sötét és félelmetes utazással. Papnők, akik valamilyen különös varázsfőzet elfogyasztása után a halállal társalognak, majd találkozóra hívják a holtakat.

Dante azon töprengett, hogy Ambrogio vajon nem az első áldozata volt-e ennek a barbár istennőnek, miután útitársául szegődött a halál házába vezető úton.

Közben Baldo egyetlen kezével megtörölte a homlokát.

– Néha az az érzésem, hogy a mórok mérge még mindig a testemben van, akár egy alvó kígyó, mely a májusi napsütésben egy kő alatt arra vár, hogy újból támadhasson.

– És a Lélek, amely megvéd? Őseinké, akik ott voltak a Golgota hegyén, és végignézték az isteni áldozatot?

A kocsmáros megvonta a vállát.

– Ott Keleten rengeteg szellemet megismertem.

Dante csöndben nézte. Majd belemártotta ujját a kupában lévő borba, és felrajzolta az asztalra a mozaikkészítő mester mellére karcolt pentagramot. A keresztes elsápadt, de aztán közömbös maradt, mintha nem értené, miről van szó.

– Inkább tested üdvösségét választottad, mint a lelkedet? – kérdezte tőle a költő.

Baldo nem felelt.

Dante lassan felállt.

– És a te Szellemed cserébe véráldozatot követel?

Danténak az volt a benyomása, mintha a csonka kezű ember kerülné a pillantását.

– És a többiek? Mely szellemeknek áldozták fel hitüket?

– A többiek? Kik?

– A tudósok díszes kompániája, mely a tavernádat szemelte ki rituáléjához. Mit tudsz róluk?

– Semmit. A tudomány emberei. Mi közük lehetne hozzám?

– Nagyon is sok, ha tudományuk nem más, mint az intrika. És ebben te is tudós lehetsz.

Baldo nem felelt; gépies mozdulattal végigtörölte az asztal peremét egy mocskos ronggyal.

– Nem én vagyok az egyetlen – felelte végül.

Ugyanabban az órában, a Santa Maria Novella kolostorában

Acquasparta bíboros a szobájában ült egy trónushoz hasonlatos ülőalkalmatosságon. Arcát az apró ablak felé fordította, ahonnan jól látszott a Badia harangtornya, mely késként szelte át az azúrkék eget. A harang épp kilencet kondult.

Háta mögött halk neszezésre s egy sóhajra lett figyelmes. Valaki diszkréten fel akarta hívni magára a figyelmét. A bíboros lassan odafordult.

Noffo Dei az ajtóban állt. A bíboros intésére letérdelt, és megcsókolta az odanyújtott gyűrűt. Csuklyája a vállára csúszott, felfedve tonzúráját.

A magas rangú prelátus szabad kezével nyájasan megpaskolta a férfi tarkóját.

– Mit tudott meg? – kérdezte alig leplezett szorongással a hangjában.

– Azt, amit már amúgy is tudtunk. A pentagon jól látható. A jel félreérthetetlen.

– Gondolja, hogy az az intrikus rájött a jelentésére?

Noffo megrázta a fejét.

– Az a férfi ravasz és éles eszű. De egyelőre túl keveset tud. Egyelőre. – Az utolsó szót aggodalmaskodó hanglejtéssel ejtette ki, ami nem kerülte el az Egyház hercegének figyelmét.

– Úgy véli, helyes úton jár?

– Nem, ebben biztos vagyok. Össze van zavarodva, elvakította az értelembe vetett beteges hit. Nyomot hagytak benne a studium mesterei.

– Ő is volt Párizsban? Hiszen csak fiatal suhanc lehetett…

– Diabolikus tanításaik, melyek félrevezető üzeneteket hordoznak, végtelenül sok áldozatot követeltek. És a mi emberünkben ezek a tanítások azzá az őrült meggyőződéssé kristályosodtak ki, hogy az emberi értelem képes behatolni a természet és az emberi cselekedetek minden titkába. Emiatt tévedt el most egy útvesztőben, anélkül hogy értené hogy a nyomozás előrehaladtával saját léptei hozzák létre az elágazásokat és a zsákutcákat.

Acquasparta arcán kegyetlen mosoly gyúlt ki.

– Így időt nyerhetünk, hogy megelőzzük a ringyó lépéseit.

– Valóban azt hiszi, hogy ez lehetséges… – folytatta Noffo.

– Nem tudom. De a gyanúnak még az árnyékát is el kell kerülni.

– Én is így vélem, eminenciás uram. Ha emlékszik rá, már javasoltam…

A pápai követ hirtelen mozdulattal félbeszakította.

– Jól tudja, hogy ez lehetetlen ebben a városban. Néhány prior már a mi oldalunkon áll, de még nem jött el az azonnali cselekvés ideje. Annak tartanák, ami a valóságban: a Városállam legfőbb hatalmának megsértése, mégpedig saját területén. És így azokat is magunk ellen fordítanánk, akik egyébként szimpatizálnak Bonifáccal. Így ürügyet szolgáltatnánk a rejtőzködő ghibellineknek… mint például ennek az Alighierinek. Jól tudja, hogy csupán a városnegyedek őreinek van joga a letartóztatáshoz.

– Boszorkánysággal vádolhatnánk, s akkor kérhetnénk a világi hatóság közreműködését.

– Már ezt a lehetőséget is fontolóra vettem. De ha Firenzébe jött, ez azt jelenti, hogy itt bizalmas, és talán nagy hatalmú barátai vannak. Ha meghiúsul a tervünk, akkor egy nyilvános per kellős közepén találjuk magunkat. És ha mindaz, amit mondanak, igaz lenne, és a nő beszélne… – mondta a magas rangú prelátus a dühtől elcsukló hangon. – Miképp lehetséges, hogy elkerülte az ellenőrzéseket, amikor behajózott Itáliába? Hogy történhetett, hogy senki sem követte mozgását, és nem akadályozta meg, hogy átlépje a határt? Hogy volt képes keresztülvágni az Egyház földjein, s végül idáig eljutni?

Noffo megvonta a vállát.

– Nem tudjuk. Úgy jelent meg Firenzében, mintha mágikus úton került volna ide. Úgy vélik, hajón érkezett. Talán egy genovai bárkán… Azok a kalózok pénzért mindenre kaphatók. A városban van az a sienai pojáca, Cecco Angiolieri is. Rögtön csatlakozott a kompániához. Nyilvánvalóan várták már.

– Olvastam a dolgairól – mondta a bíboros kaján mosollyal. Pont a nekik való ember.

– És talán nekünk is jó lenne. Pár forint, és már a markunkban is van.

– Tudok a tervéről, de vajon jól átgondolta a következményeket? Ha esetleg lelepleződik…

Az inkvizítor megrázta a fejét.

– A dolog semmiképpen sem lesz visszavezethető kegyelmedre, illetve a Szentegyházra.

Acqasparta elkezdett fel-alá járkálni a szobában, majd körüljárta Noffót, aki mozdulatlan maradt. Ekkor hirtelen megtorpant. – Hát jó, tegye meg! – határozta el végül, majd megállt.

– Már megtettem. Számítottam a beleegyezésére.