11

Ugyanaznap délután

A nunciusi hivatalt a nagylelkű Városállam költségein a Santa Maria Novella-kolostor egyik szárnyában szállásolták el. Amikor az év elején Acquasparta bíboros áthaladt a Római kapun a kíváncsi és tapsoló tömeg között, valóban úgy tűnt, hogy a béke követe vonul be, aki a keresztény testvériség nevében lecsillapítja a viszályokat Firenzében.

Egyedül Dante húzódott félre nyugtalanul, mint egy trójai a hatalmas ló láttán. „Timeo Danaos et dona ferentes”,{21} gondolta magában. „Nem bízom ezekben a kutyákban, hiába mosolyognak rám.” Nem tetszett neki sem a nuncius, sem pedig kísérete. A bíboros fizikai megjelenése parázna, dologkerülő jellemre utalt, akinek arcán a kúriai emberek képmutatása ütközött ki. És amikor a tanácsteremben visszautasított egy aranyforintokkal teli serleget, Danténak nem kerülte el a figyelmét a szemében fellobbanó kapzsi láng, mely baljós fénnyel töltötte el tekintetét. Visszautasította a pénzt azért, hogy később még többet szerezzen.

A költőnek nem tetszettek a sanda titkárok és a Noffo Deihez hasonló udvari emberek, akik vele együtt telepedtek le a városban, majd rászabadultak Firenze utcáira, ki tudja mi után szaglászva. De mindenekelőtt nem tetszett Danténak az a két tucat íjjal és kopjával felfegyverkezett zsoldos, akiket az ő ellenvetését figyelmen kívül hagyva felhatalmaztak arra, hogy a városfalakon belül mindenhová elkísérjék a magas rangú prelátust; az ő jóvoltukból a Santa Maria Novella-kolostor Bonifác haderejének előretolt bástyájává vált, egyfajta oroszlánkörömmé, mely a juhakolba mélyed.

Gyorsan összehívta „családját”, azaz a városnegyed tizenkét őrét, akik az ő védelmére és a rendbontás megakadályozására voltak kirendelve.

– Mi az ördög történik, messer Alighieri? – kiáltotta oda az egyik prior. – Zendülés van? Hol vannak az őreink?

– Semmi olyasmi, ami megzavarhatná pihenését, messer Lapo – felelte szarkasztikusan Dante. – Csupán egy egyszerű rendfenntartói művelet – tette hozzá megnyugtatásképpen. Lefelé menet hallotta, hogy egyik priortársa a bargellóért kiált, és kéreti, hogy azonnal jöjjön oda az összes emberével.

A lépcsőn leérve Dante megállt, és megvárta, hogy a nehéz fegyverzet súlya alatt lihegő őrök felsorakozzanak. Dante azt kérte, hogy teljes fegyverzetükben jelenjenek meg, beleértve hosszú kardjaikat, és viseljék páncélingüket, melyen a Városállam címere látható. Hat férfi a nehéz genovai íjakat is cipelte, melyeknek nem sok hasznát vehették volna az utcai összetűzések során, viszont szarvasagancsra emlékeztető formáikkal félelmetes benyomást keltettek.

Megfélemlíteni ellenfelét: Dante ezt a célt tűzte ki maga elé. Egészen addig a pillanatig feltűnés nélkül járt el. Az Ambrogio halála mögött rejlő aljasság arra késztette, hogy ne vonja be a Várost ennek a bűnesetnek a kinyomozásába. De a helyzet kezd megváltozni: a gonosz pályája olyan utakra vitte, melyek vele egyenrangú hatalmak útjait keresztezik.

Dante is magán viselte a hatalmát jelképező rangjeleket. Utasította a katonákat, hogy meneteljenek a Santa Maria Novella felé. Azt akarta, hogy Acquasparta kémei, akik biztosan itt ólálkodnak a környéken, időben jelenteni tudják érkezésüket.

Gyorsan megtette azt az utat, mely szállását a nunciusi székhelytől elválasztotta. Minden lépésükre egyre fokozódott a lárma, és egyre nagyobbra duzzadt a tömeg, mintha Firenze összes lakója a pápai nuncius szállása alatt adott volna egymásnak találkozót. Az utolsó útszakaszon nehezen jutottak előre. Kíséretének utat kellett törnie a klerikusok, kereskedők, fegyveres őrök, de mindenekelőtt a koldusok tömegén, akik nyomorúságukkal kérkedve hangoskodtak, továbbá az utcakölykök csapatán, akik az iskolából vagy apjuk műhelyéből szöktek el. Egy kelmekereskedés előtt a boltos az ajtófélfának dőlve élvezettel nézte a tarka forgatagot.

– Mi az ördögnek rohan ilyen eszeveszetten ez a sok nép? – kérdezte tőle a költő.

A férfit szemlátomást nem hatották meg különösképpen Dante rangjelei és az őt követő fegyveresek.

– Papi dolgok ezek, uram – felelte. – Ma fogadónapot tartanak a bíboros házában. Mivel már ez lett az otthona, nemdebár? – tette hozzá vigyorogva.

– Santa Maria Novella a firenzeiek háza marad, ebben biztos lehet.

– Lehet, hogy úgy van, ahogy mondja, de akkor ezt a bíborosnak is tudtára kellene adni, akinek itt jókora udvartartása van.

– De miért jött el ilyen rengeteg ember?

– Ma osztják a bűnbocsánatot, de mindenekelőtt a javadalmakat és az utolsó kenetet a Jubileum zarándokai között.

Baljós előérzet villant át a költő agyán; talán jobb lett volna, ha más időpontot választ arra, hogy kihallgatást kérjen. De az ügy fontosabb volt annál, mintsem hogy a körülményeket mérlegelje. Ezenkívül nem valamelyik egyszerű kúriai megbízottal kell beszélnie, hanem magával Acquaspartával. A zűrzavar még az előnyére is válhat. Időközben kíséretével megérkezett a templom félig kész homlokzatához. Itt ért véget a Városállam területi hatalma, és kezdődött meg az Egyház fennhatósága. Kiadta az utasítást az őröknek, hogy sorakozzanak fel a bejárat előtt, majd megindult az épület bal oldalán lévő kolostor felé.

A tágas, oszlopsorral övezett négyzet alakú térség, melyet a kihallgatás napjának alkalmából megnyitották a polgárok előtt, csak úgy hemzsegett az asszonyoktól és a férfiaktól, akik ki tudja minek a reményében szinte egymás nyakára hágtak. Dante az embereket lökdösve utat tört magának a lépcső felé, miközben próbálta megóvni öltözékét, és magában átkozta az igazságügyi rendeleteket, amelyek megtiltották azt, hogy eltakaríthassa onnan ezt a söpredéket.

Átugrott az első lépcsőfokon, amire az eladásra szánt hitvány portékák voltak kirakva. Miután újra visszanyerte egyensúlyát, nagy nehezen felfelé kapaszkodott, vigyázva arra, nehogy összeütközzön a lefelé haladókkal.

Többször is meg kellett hátrálnia, hogy el ne sodorják, majd kihasználta azt rést, amit egy csoport testes és jól felszerelt lombard kereskedő ütött a tömegben, akik az ellenségre rontó pikás katonák módjára törtek maguknak utat. E dühödt csoportot követve Danténak végre sikerült elérnie a lépcső tetejét, ahol fegyveres őrök kérdezték ki azokat, akik a bíboros elé kívántak járulni; ezután vagy beengedték őket az alacsony ajtón, vagy pedig, valamely rejtélyes oknál fogva, visszalökték őket. Úgy tűnt, hogy egy íjász utasítása szerint cselekszenek, akinek fegyverzete oly tömör volt, mint egy székesegyház harangja. Tehát ez a tökfilkó képviselte a legmagasabb tekintélyt; egy hordón ülve ítélkezett egy-egy vakkantással vagy egy határozatlan kézmozdulattal; máskor meg egyszerűen azzal, hogy felvonta a szemöldökét.

Miközben a tömeg minden oldalról nyomta, Danténak alkalma nyílt alaposan megfigyelni a férfit. Azokat, akik balról érkeztek, rendszeresen előnyben részesítette. Minta az íjász szerint a bal oldal a dicséretre méltók oldala lenne, a jobb pedig, az egyetemes szabály valamiféle furcsa megfordulása következtében, a számkivetetteké. Mindenesetre Dante bal oldalra furakodott be, és így utolsó erejét összeszedve eljutott a hordó aljához.

– Dante Alighieri vagyok, Firenze városának priorja. Azonnali kihallgatást kérek Bonifác helytartójától – mondta a tőle telhető legfennköltebb hangon, kihúzva magát a férfi előtt, aki a legnagyobb lelki nyugalommal ült tovább a hordón.

Dante neve és rangja szemlátomást nem volt különösebb hatással a férfira, aki tetőtől talpig lassan végigmérte.

– Csak várja ki a sorát – mondta aztán ridegen. – Maga és Firenze városa. E szavakat oly pimaszul ejtette ki, hogy az mindent elárult Bonifác pribékjeinek a város iránti érzületéről. Akcentusa elárulta idegen gyökereit. Bizonyára a bíboros francia zsoldosai közé tartozott.

Dante kissé lehajolt, egyik térdét begörbítve, hogy egy magasságban legyen azzal az arcátlan alakkal.

– Azonnal jelentsen be a bíborosnál! Rosszakaratával és restségével késlelteti azt a küldetést, amelytől az igazság győzedelmeskedése függhet, továbbá alááshatja a patrimonium petri és a nemes Firenze Városa közötti kapcsolatot. Bitófán végzi talpnyaló gazembereivel együtt, amikor…

– Nyalja ki a seggem, messere – szakította félbe a férfi, aki szemlátomást nem szándékozott felállni, és szavait egy ásítás kíséretében ejtette ki. Úgy érezte, kötelessége még hozzáfűzni: – Vade et repetito.{22}

– Repete,{23} te vadbarom! – kiáltotta Dante. – Jelents be azonnal, te kurafi, vagy ma éjjel a Stinche börtönében alszol!

A másik úgy nézett rá, ahogy egy bolondra szokás nézni. Ekkor végre úgy tűnt, észrevette Dante ékes öltözetét. Tekintete elidőzött a priori rangjeleken, miközben az egyik őr lehajolt, és a fülébe súgott valamit. Talán felismerte vagy észrevette a Dante kíséretében lévő poroszlókat, akik a bejárat előtt sorakoztak. Most a férfi kissé habozott, de még mindig úgy tűnt, hogy nem hajlandó engedni. Majd, mintha hirtelen szánalmat érezne a bebocsátást kérő iránt, megrántotta a vállát.

– Mivel valami főemberfélének látszik, lehet, hogy jó lesz, ha felkeresi a bíborost: ő majd tudni fogja, hogy kell a magafajtákkal bánni. Csak aztán ne háborgassa túl sokáig!

Dante úgy ment át az ajtón, hogy szinte észre sem vette, annyira elvakította a féktelen düh. Sikerült átlépnie egy küszöböt saját városában egy hitvány francia engedélyével! Ha valakire rápillantott volna abban a percben, azt menten kővé dermesztette volna, annyi méreg és düh szorult a testébe. Valószínűleg Gorgó legendája is így keletkezett.

A Kúria egyik tisztségviselője átkísérte egy rövid folyosón, majd keresztülhaladtak egy nyitott loggián, egészen az épület végéig. Ott ült egy férfi, aki a város szemlélésébe merült. Háttal volt Danténak, aki egy pillanatra megpillantotta arcélének erőteljes vonásait. Mint egy földesúr, aki birtokain legelteti a szemét.

Miközben az őt bejelentő szerzetes csendben eltávozott, a férfi megfordult. Magas és masszív testalkatú volt, széles orra felső ajkáig ért: megjelenése alapján a hanyatlás korszakának császára lehetett volna. Talán egy Commodus. Vagy egy Néró, ha nem lett volna híján az ifjonti hév ama szikrájának, mely megvilágította a római császár arcvonásait. A bíboros arcáról csak az intrikákban és a korrupcióban való jártasság nyomai voltak leolvashatóak.

– Így hát végre találkozhatom kegyelmeddel, messer Durante. Már régi vágyam, hogy megismerjem. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem ismerjük szellemét szerelmi költeményein keresztül.

– Művészetem tehát oly magaslatokra emelkedett, hogy méltónak bizonyul az Egyház figyelmére? – kérdezte Dante szemernyi büszkeséggel a hangjában.

– Ennek ellenére gondolatai, de még inkább cselekedetei nem mindig vívták ki atyai jóindulatunkat. Elvártuk volna egy jó kereszténytől, mint amilyen kegyelmed is, hogy nagyobb megértést tanúsítson óhajaink iránt, melyek Bonifác pápa, ergo Isten óhajai.

A költő szemei villámokat szórtak, miközben ökölbe szorult a keze. Hagyta, hadd teljen el néhány másodperc, mielőtt válaszolt volna.

– Nehezen követhető szillogizmus a kegyelmedé, bíboros uram – felelte Dante, aki próbálta megőrizni nyugodt hangját. – A magam részéről különbséget teszek Isten végtelensége, az Egyház fensége és Bonifác rövid évszázada között. Másfelől, még mielőtt magamra öltöttem a priori palástot, alkalmam volt ellenszegülni a pápa céljainak tanácsaimmal, szavaimmal, cselekedetemmel.

Acquasparta arca grimaszba rándult.

– Úgy tűnik, hogy nyakassága mit sem enyhült, holott a rangjából fakadó felelősség békülékenyebbé kellene hogy tegye. Miből táplálkozik magabiztossága? Miért van meggyőződve arról, hogy a Fehérek{24} pártján állva megmenekülhet a sors szeszélyei elől? Most biztonságban van a Cerchi család védelme alatt, mint ahogy évekkel ezelőtt kivonta magát az igazságszolgáltatás alól a Cavalcantik jóvoltából. Az Inkvizíció már folyamatban lévő eljárásai között tartja számon a Fiore című fércművének kéziratát, mely obszcén módon nevetségessé teszi az egyházi személyeket.

Dante teljesen közömbös maradt. Alapjában véve már várta, hogy előbb-utóbb valaki kapcsolatba hozza személyét azokkal a célzásokkal teli szonettekkel, még akkor is, ha nagyon ügyelt rá, hogy csak névtelen másolatok forogjanak közkézen. De ezek előtt az átkozott hipokriták előtt egy szót sem vonna vissza belőle.

– Úgy tűnik, hogy polgártársaim sokkal kedvezőbb véleménnyel vannak rólam, mivel rám bízták a sorsukat.

– Meglehet, hogy polgártársai nem tudják azt, amit mi tudunk. Ha valaki rosszul kezeli saját javait, vajon miért kezelné jobban a közjavakat? Továbbá most kaptunk hírt arról, hogy egy bűneset iránt is érdeklődik. A pusztulás követi mindenüvé, messer Alighieri, mint ahogy a kutyát követi a saját árnyéka.

– Mint ahogy a halál árnyéka követi azokat, akiket Bonifác rossz szemmel néz a keresztény városokban.

A kardinális hirtelen felpattant, arca vöröslött a dühtől.

– Hogy merészeli, maga arcátlan! Meg fogja bánni őrült gőgjét, amellyel őszentsége nevét egy gonosztevő gaztettével hozza kapcsolatba. Úgy tűnik, megfeledkezik róla, hogy kizárólag az Egyház jóindulatú türelmének köszönheti, hogy még nincs béklyóba verve. Ugyanis még van elszámolnivalónk.

Ekkor a bíboros feléje lendítette gyűrűs kezét, mely szájon ütötte Dantét, majd lángoló szemekkel arra kényszerítette a költőt, hogy csókolja meg a gyűrűt. Dante is talpra ugrott, s kezét a férfi nyaka felé nyújtotta, a bíboros azonban ösztönösen a visszahúzta a fejét zömök vállai közé, mint ahogy egy teknősbéka védekezik egy holló ellen. A prior ujjainak nem sikerült belemélyedniük a hús redőibe, miközben az Egyház hercege – akinek szemei még üvegesek voltak a rémülettől – túltette magát első meglepetésén, és megpróbált annyi levegőt gyűjteni tüdejébe, hogy segítségért kiálthasson.

A költő enyhített a szorításon, és jobb kezével megpróbálta kitapogatni az íróasztalon lévő fáklyatartót, hogy azzal sújtson le a bíborosra. Acquasparta eközben Dante dereka köré csavarta a karját, és megpróbálta az ajtó felé vonszolni a menekülés útját keresve. A bíboros szorításában Dante érezte, hogy ruhája alá rejtett kardjának nyele nyomja a bordáit. Ekkor előrántotta a tőrt, és ellenfele nyakának szegezte.

– Ezt is meg merné tenni! Isten helytartójának a házában! Vérrel szennyezné be Péter házának küszöbét! – mormogta a bíboros elfúló hangon, miközben a kés hegyét ádámcsutkáján érezte. – Nem fog innen élve kijutni… soha!

– Kegyelmed sem fog kijutni Firenzéből! – sziszegte Dante, miközben megpróbált a bíboros fülébe harapni. De közben gyorsan mérlegelte azokat a lehetőségeket, amelyeket a sors tartogat számára.

Saját életét Firenze egyik legádázabb ellenségének megsemmisítéséért. Végre eltüntetheti a színről ezt az ártalmas embert, eltiporhatja a mérges kígyó fejét, mely tojásait az ő városában rakta le. Bonifác, miután elveszíti longa manusát{25} Toszkánában, előbb-utóbb el fog állni céljaitól.

Majd tette egész szörnyűségében tűnt fel előtte. Az nem számított, ha feláldozza saját életét, de Acquasparta valamiképpen mégis Isten egyik helytartója volt. Másfelől semmit nem ér el azzal, ha levágja a szörnyeteg fejét, hiszen másik száz nő helyette, melyek már készen állnak, hogy hatalmas torkukat kitátják. Egy lépést hátrált, és lassan elengedte a bíborost. Acquasparta amint érezte, hogy lazul a szorítás, újra zihálni kezdett és nyakát masszírozta, amelyen jól láthatók voltak a költő ujjnyomai. Halálsápadtan, elnehezült testtel ledőlt a szobában lévő egyik apró trónusra. Egy pillanat elteltével a költő is leült vele szemben.

– Vezekeljen! Bánja meg kegyetlenségét a mi alázatos Urunk előtt, és legyen újra a mi gyermekünk… – mormogta a bíboros. – Hangjában nyoma sem maradt a képmutató szenteskedésnek. Most olyannak tűnt, amilyen lelke mélyén volt: egy politikai kalandor, aki egy mindenre elszánt ellenféllel párbajozik. Elveszítette az első összecsapást, és most próbált erőt gyűjteni az újabb támadáshoz. – Mi vezérelte ezekbe a termekbe, azon az aljas szándékon kívül, hogy megsértse szent személyünket?

– Miért érdeklődik az Egyház a mozaikkészítő mester halála iránt? Miért küldte el pribékjét, Noffót, hogy a holttest körül szaglásszon? – kérdezte Dante a kifulladástól akadozó hangon.

A bíboros bosszúsan összerándult.

– Nem tartozom semmiféle magyarázattal. A Római Anyaszentegyház mérlegeli mind a jót, mind a rosszat – felelte dölyfösen a bíboros, aki lassan visszanyerte színét. – Egy szent helyen elkövetett borzalmas bűntény mindig is számot tart érdeklődésére. És az Inkvizícióéra is, abban az esetben, ha az eset kapcsán a sátán nyomai kerülnek napvilágra.

– Tehát efféle nyomokra bukkantak a mozaikkészítő mester halála kapcsán? Úgy vélik, egy démon ölte meg? Belzebub körmei marcangolták szegény Ambrogio testét? Valójában miért tölti el félelemmel ez a halál? És korábban, amikor Ambrogio még élt, mi félnivalójuk volt tőle?

A másik férfi, úgy tűnik, nem hallotta ki a gúnyos élt Dante hangjából. Az ablakhoz lépett, mint akinek levegőre van szüksége. Majd megfordult, és gonoszul villant a szeme. Miután lehullt róla a kúriai helytartó maszkja, már csupán egy alkudozásra kész agyafúrt kalmárnak tűnt.

– Mi félnivalója lenne Szent Egyházunknak egy nyomorult mozaikkészítő halálától vagy életétől?

– Nem egy egyszerű kézművesről van szó, hanem szakmájának mesterről. Egy comói mesterről. Aki ráadásul a ghibellin párt híve volt.

A bíboros továbbra is közömbös magatartást tanúsított. Dante visszagondolt arra a megbízólevélre, amit a halott cellájában talált a Szent Pál-kolostorban.

– Ambrogio mester Bonifácnak is dolgozott Rómában.

– És ennek mi a jelentősége?

A költőnek úgy tűnt, mintha némi szorongást vélne felfedezni a bíboros szavaiban. Dante elhatározta, hogy a végére jár a dolgoknak.

– Amennyiben a mester halála művéhez kötődik – és minden jel arra enged következtetni, hogy ez így van –, úgy sokan azt tartják, hogy művével valami olyan igazságot szándékozott elterjeszteni, amelyet Rómában tudott meg. Abban a városban, ahonnan lóhalálában elmenekült, hogy Firenzében találjon menedéket.

Egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy lássa, szavai milyen hatást gyakorolnak ellenlábasára.

– Egy olyan igazságot, amelyet a művészet erejével kell napvilágra hozni. Ne felejtse, hogy abban a templomban fog helyet kapni a firenzei universitas székhelye. Az alatt a kép alatt fognak lezajlani a tudomány csatái. És ha az Egyház nem nézte volna jó szemmel…

– És mit gondol, mi lehet ez az igazság, amelyet az Egyház ilyen rossz szemmel néz? – vágott a szavába a bíboros, akinek szemei résnyire szűkültek.

– Azt akarja mondani, hogy nem tudja?

– Mi az az igazság, messer Alighieri? Mit akarhatott ábrázolni a comói mester? – ismételte meg Acquasparta, akinek szemei immár teljesen összeszűkültek, és izzadságcseppek gyöngyöztek az arcán.

Dante hagyta, hadd teljen el egy másodperc, mielőtt válaszolna.

– Lehet, hogy szándékában állt kőben megörökíteni a sváb császári család valamelyik szimbólumát.

A kardinális hirtelen kinyitotta a szemét, miközben becsmérlő mosoly suhant át ajkain.

– Ez a szánalmas feltételezés lenne zseniális elméjének gyümölcse? Erre az eredményre jutott nyomozása során? Miféle kárt okozhat Krisztus győzedelmes földi helytartójának néhány legyőzött és az évszázad által elsöpört halott felemlegetése?

Ez a szarkasztikus hang ostorcsapásként hatott Dantéra. Anélkül, hogy megfontolta volna szavait, felhagyott minden óvatossággal.

– Legyőzve igen, de nem elsöpörve. Meglehet, hogy a comói mester nem csupán a letűnt nemzedéket akarta ünnepelni, hanem az eljövendőket is.

– Mit akar ezzel mondani? Mely generációra utal? Megbolondult?

– Megfeledkezik Manfredi ötödik lányáról, Beatricéről, II. Frigyes utolsó örököséről.

Az egyház hercegének az arca mintha kővé meredt volna. Hirtelen felállt, és a magasból mérte végig Dantét. A költő ülve maradt, és köpenye redőit igazgatta. Acquasparta hangja metszővé vált, nyoma sem volt már benne a színlelt kedélyességnek.

– Nem létezik semmiféle ötödik lány! Manfredinek, a fattyúnak csupán négy leszármazottja volt, és valamennyien halottak!

– És ha a legenda igaz? Talán ez az, amit a comói mester megtudott Rómában, és amit el akart árulni.

A kardinális elveszítette minden önuralmát.

– Nincs semmiféle Beatrice, annyit mondhatok! – dadogta.

– Meglehet, hogy így van, de a legendák ereje felülkerekedik a valóságon. Ha a császárpártiak arra készülődnek, hogy bemutassanak egy bizonyos Beatricét, mint a császári korona legitim örökösét, akkor Bonifác számára valószínűleg rögösebb lesz a hatalom felé vezető út.

– Szemenszedett hazugság…

Dante érezte, hogy rést ütött a bíboros magabiztosságán, és könyörtelenül folytatta.

– Manfredi elestekor és halálakor Beneventónál mind a négy fiát elfogták. De azt rebesgetik, hogy egy asszony is ott volt a király mellett. Egy asszony, aki méhében hordta a király magját, és akinek sikerült elmenekülnie a császári kinccsel.

– Hogy jutott a tudomására ez a história?

– Nemcsak az Egyháznak van füle és szeme. És az is lehet, hogy elmém élesebb annál, mint ahogy kegyelmed feltételezi -sziszegte a költő.

Hirtelen valami megváltozott Acquasparta viselkedésében. Hangja veszített fennhéjázó éléből, és mintha békülékenyebb árnyalatot vett volna fel.

– Teljesen rossz nyomon jár, messer Alighieri; egy percig sem haboznék, és meghagynám eme téveszméjében, ha nem aggódnék amiatt, hogy egy városatya eltévelyedése káros hatással lehet szeretett Firenzénkre. Ne fordítsa maga ellen hatalmunkat. Nem érdemes. Bízzon inkább az Egyház nagylelkűségében, mely békecsókra nyújtja orcáját. Bonifác még az ellenségeivel is nagylelkű lehet. Tisztában vagyunk azzal, hogy családja mily nehézségeknek néz elébe. Húzódjon be hatalmas védőszárnyaink alá, ahol őseink hite mellett a kívánt segítséget is megtalálja. Firenze egyik uzsorása sem lehet olyan nagylelkű, mint mi.

Dante közelebb lépett, inkább harapásra, mint csókra készen.

– Azt hiszi, saját boldogulásomért cserébe eladom a Városom szabadságát? És mindenekelőtt az igazságot?

– Az Egyház jól ismeri az emberi gyöngeséget, hiszen irgalmas őrzője annak azóta, amióta Péter megtagadta Jézust. A bennünket eltöltő lélek nem években, hanem évezredekben mérhető. Mi tudunk várni. Térjen vissza hozzánk; kegyelmed dönti el, hogy megtért fiúként vagy láncra vert rabként akar-e élni. Porból vétetett, mint mi valamennyien. A múzsák egén hajózik, de ladikja megfeneklik pár forint zátonyán.

A prior talpra ugrott.

– Csakis Isten lehet sorsom őrzője! Bonifácnak sincs hatalma fölötte, amíg Firenze emelt fővel néz vele szembe. Ami pedig engem illet, tovább folytatom a nyomozást, és még jobban felemelem a hangom, hogy megakadályozzam céljaikat, melyek Firenze szabadságát fenyegetik.

– Járja csak a maga útját. De semmire sem fog rábukkanni ezeken a nyomokon. Ambrogio nem efféle okok miatt menekült el Rómából. Nem emiatt ölték meg – felelte a bíboros, miközben egy kézmozdulattal elbocsátotta.

Dante indulni készült, de az ajtóban utolérte Acquasparta metsző hangja.

– Fülünkbe jutott annak a táncosnőnek a híre, aki a keresztes lovag tavernájában lép fel. Úgy tűnik, nagy érdeklődést mutat iránta, és ismerve kegyelmedet, nem nehéz kitalálni, miféle szenvedély hajtja a felé a szajha felé. De ne ringassa magát költői illúzióiba: az a nőszemély igen veszélyes, akár a bujaság serlege, mely bármelyik percben túlcsordulhat.

A költő lejött a lépcsőn, észre sem véve a tömeget, mely tovább áramlott felfelé; utat nyitott magának a testek között lökdösődve és csapkodva, mintha az összes fúria a feje körül repkedett volna, vagy mintha az Apokalipszis négy lovasa ügetett volna az oldalánál. Teste minden izma görcsbe rándult. Az volt az érzése, hogy bármelyik pillanatban a hátába fúródhat egy nyílvessző. Csak akkor nyugodott meg, miután kiért az utcára.

Odakint megtalálta kíséretét; a katonák a lépcső előtt sorakozva várták. Bosszúsan figyelte ezeket a semmirekellőket, akik vigyorogva és kacsingatva otromba tréfákkal illeték az arrafelé járó szolgálólányokat. Megbánta, hogy olyan erőt akart felmutatni, amelyre a valóságban nem számíthat. Egyedül sokkal többre ment volna, gondolta, miközben gorombán elbocsátotta őket. Mellesleg ahhoz, amit a fejében forgatott, jobb lesz, ha nem kelt különösebb feltűnést.

Óvatosan körülnézett, hogy nem követik-e, majd gyorsan befordult egy mellékutcába. Miután kilépett a nunciusi székhelyről, semmire sem figyelt, és így nem lehetett kizárni, hogy a bíboros valamelyik pribékje már a sarkában van.

Figyelmesen vizsgálta a járókelők arcát, de nem vett észre semmi gyanúsat. Gyorsan lépdelt, csaknem súrolva az épületek homlokzatát, és lehajtott fejjel a történteken gondolkodott.

Acquasparta mindent tagadott. De az a tény, hogy rögtön a comói mester megérkezése után jött Firenzébe, valóban csak véletlen egybeesés lehet? Ambrogio, miután elmenekült Rómából, talán hátrahagyott valami nyomot, mely szándékaira utal, és ezt a nyomot követték a pápa emberei, mint a vérszomjas piócák.

Dante megpróbált feltűnés nélkül haladni, ami gyakorlatilag lehetetlen volt az öltözékén viselt rangjelek miatt.

– Adjon egy rőf vásznat, akármilyet! – förmedt rá az egyik boltosra, aki a közelben lévő pulton árulta portékáját. A férfi, akit megijesztett Dante parancsoló hangja és díszes öltözéke, sietve egy skarlátvörös kelmét nyújtott át neki, amelyen még érezhető volt a festés illata. Úgy tűnt, a pénzt se várja meg, melyet Dante továbbhaladtában vetett oda az elárusítóasztalra.

Alighogy a sarokra ért, Dante levette a sapkáját, és az aranypálcával együtt nagy gonddal belecsavarta kelmébe. Majd ezzel a batyuval a hóna alatt ment tovább fedetlen fővel az izzó napsugarak alatt. Ám alig tett meg száz lépést, hirtelen gyengeség és szédülés fogta el, és kénytelen volt megtámaszkodni a falban.

Miközben megpróbálta összeszedni magát, és behunyt szemmel azt várta, hogy elmúljon a szédülése, eszébe jutott, hogy már egy napja egy falat étel sem volt a szájában. „Baldo borát kivéve”, gondolta fejcsóválva.

Az utóbbi órák történései okozta szellemi izgalom teljesen elnyomta a test szükségleteit, és most legyöngült szervezete megbosszulta magát. Kezével leárnyékolta a szemét, az út másik végén egy taverna cégérét pillantotta meg; elindult abba az irányba.

– Miben lehetek szolgálatára, messere? – kérdezte előzékenyen a kocsmáros, aki rögtön elébe jött. Az asztalon néhány sajtszeletekkel és sonkával megrakott tálca állt. A kocsmáros követte Dante pillantását.

– Látom, értékeli a portékámat. Üljön le, nem fogja megbánni – mondta vidáman, azzal odatessékelte egy asztalhoz.

Dante leroskadt a padra.

– Hozzon valamit ennem – mondta komoran –, és innom is. Fehérbort.

Batyuját az asztalra tette, majd kezébe temette az arcát. Egy beszéd megfogalmazásán gondolkozott, aminek segítségével kiállhatja a próbát, aminek elébe nézett. Pedig mit meg nem adott volna, hogy elkerülje! Dühösen elhessentett egy legyet, mely úgy tűnt, latrinának nézte a ruháját.

A körülötte zümmögő rovarrajok nem sokban különböztek hitelezőitől, akik ugyancsak zaklatták.

– Parancsoljon, uram! – a kocsmáros hangja eltérítette gondolataitól. A férfi egy fatányért tett elé, melyen pirosas lével átitatott fekete kenyérszeletek voltak. A tetején két szelet sajt, melynek vastag héján már megjelent a penész. – És íme a bor, Szent Dionüszosz nektárja! – tette hozzá, miközben egy nedves cserépkorsót helyezett Dante elé.

– Dionüszosz – morogta fáradtan a költő.

– Szent Dionüszosz?

– Nem, Dionüszosz, a bor istene.

– Istenuccse, igaza van, uram; akire gondoltam, az Szent Damasus volt.

A prior egy kézmozdulattal elküldte a kocsmárost, miközben hasztalan kutatott valami kanálhoz hasonló alkalmatosság után. Egy gyors pillantás elegendőnek bizonyult annak megállapítására, hogy kanálnak nyoma sincs az egész tavernában. Egy sóhajtás kíséretében belenyugodott abba, hogy ujjait merítse a tányérba, miután feltűrte köpönyege ujját. Végre sikerült lenyelnie egy létől csöpögő falatot. Alapjában véve nem is volt olyan rossz, nem számítva a penész nyilvánvaló jeleit. Nem sokban különbözött attól, amit a priori palotában tálaltak elé. Szinte a kétségbeeséstől űzve vetette magát a borra.

Bármi volt is az, amit evett, kezdte magát jobban érezni. Még maradt volna pár percig, hogy megpihenjen, de az ételmaradékot körüldongó legyek ostroma elviselhetetlenné vált. Összeszedte csomagját, és kilépett az utcára, miután a megmaradt lében hátrahagyott egy pénzérmét. Legalább annak a kutya kocsmárosnak is be kell mocskolnia a kezét, ha kell neki a pénz.

A bíboros bár mindenben tévedett, de anyagi helyzetére nézve átkozottul igaza volt: pénzre volt szüksége. Eszébe jutott Manetto ólomszínű arca. Újra maga előtt látta hegyes menyétfogait, ocsmány bőrszínét, mely olyan volt, mint egy epeömlésesé. És nem is ő volt az egyetlen hitelezője, csupán a legkellemetlenkedőbb és legarcátlanabb.

Céljához közeledvén Dante hangulata egyre komorabb lett. Amikor befordult a Via dei Cambiarira, a pénzváltók utcájába, pusztán a pillantásával meg tudott volna gyilkolni valakit, oly nagy düh forrongott testében. Ezt részben a felhörpintett ital váltotta ki belőle, részben pedig előző látogatásainak megalázó emlékei. Ez a keskeny, egyszerű utca volt Firenze igazi lüktető szíve, piaci bódéival, posztókereskedéseivel; de mindenekelőtt itt voltak a város legnagyobb uzsorásainak házai.

Nem ez volt az első alkalom, hogy átlépte eme házaknak a küszöbét. Az Alighierik vagyona Dante apjának halálát követően egyre jobban megcsappant, miután a családi birtokok értéke jócskán visszaesett. Hozamuk már szinte a nullával volt egyenlő, részben a rossz termésnek, részben pedig a felesbérlők kapzsiságának köszönhetően, s így Dante egyre gyakrabban volt kénytelen pénzt kölcsönkérni ettől az emberi söpredéktől.

Politikai pályafutásának első éveiben több uzsorás is megjelent nála, és felajánlotta, hogy állja költségeit. Támogatni a Százak Tanácsának egyik tagját sokat jelentett számukra: mindenekelőtt szívességük viszonzására számítottak.

Amikor aztán Dante gorombán elzavarta az első uzsorásokat, akik befektetésük gyümölcsét jöttek leszüretelni, feje körül körözni kezdtek a balszerencse fekete hollói. Egyre nehezebben jutott kölcsönökhöz, még fivére, Francesco kezességvállalása mellett is.

Lassan tette meg az utolsó útszakaszt, míg el nem érkezett messer Domenicóhoz, akinek bár kicsinyke üzlete volt, mégis a Bardi családdal való szövetsége révén hatalmas pénzösszegekkel rendelkezett. Senki sem gondolta volna, hogy a mögött az egyszerű faajtó mögött, melyet csupán egy elnyűtt vászon védett, a város – vagy talán az egész Birodalom – egyik legnagyobb pénzügyi hatalmassága rejtőzik.

A költő épp erőt gyűjtött ahhoz, hogy belépjen, amikor a vászon mögül beszélgetés hangjai szűrődtek ki. Mielőtt még félrehúzódhatott volna, Veniero tűnt fel előtte, aki a pénzváltó társaságában jött ki a házból. A két férfi között szemlátomást felhőtlenül jó viszony volt. Messer Domenico tőle szokatlan udvariassággal kísérte ki vendégét, megérintve annak könyökét, miközben Veniero is hasonló ünnepélyességgel búcsúzkodott.

Dante megtorpant meglepetésében.

Dante láttán messer Domenico mozdulatai bosszúsnak és kapkodónak tűntek, mintha már előre tudta volna, mit akar tőle kérni. A költő úgy látta, mintha egy gyors szemvillanással felmérte volna a batyut, amelyet még mindig a hóna alatt szorongatott. Azt gondolta talán, hogy zálogba hozott valamit? Átkozott pióca! Maradjanak csak négyszemközt, rögtön az arcába vágja priori rangjeleit!

Az uzsorással ellentétben Venierónak széles mosolyra húzódott a szája, mintha örülne a viszontlátásnak.

– Messer Alighieri, látom, hogy ügyeink ugyanarra az útra terelnek bennünket. Kegyelmed is forintok után kajtat? – dörögte.

– Igen, de nem sok reménnyel. Az arany ritkán jár együtt a költészettel. Gondolom, ezt kegyelmed is tudja – felelte Dante szemével az uzsorást követve, aki egy gyors üdvözlés után visszasietett a házba.

– Hát, ami azt illeti, attól tartok, hogy a hajós élettel sem igen egyeztethető össze.

– Nem a tengert nevezik minden gazdagság kincsesládájának?

– Ha ez így van, akkor az a láda előttem zárva maradt, s így most kénytelen vagyok a szárazföldön próbálkozni – vágott vissza Veniero, miközben a háta mögött lévő ajtóra mutatott.

Dante szeretett volna rájönni, vajon mi rejtőzik e mögött az erőltetett vidámság mögött. Az volt az érzése, mintha a velencei készakarva akarná csökkenteni anyagi lehetőségeit, holott Dante jól látta a messer Domenico szemében felvillanó sóvár fényt.

Az a kapzsi kutya nem efféle fogadtatásban szokta részesíteni azokat, akik egy kölcsön reményében megalázkodnak előtte. Nem, megesküdött volna, hogy Veniero nem kérni jött, hanem inkább felajánlott neki valamit.

– De ha a kincsesláda zárva maradt is, a tenger útjai a gazdagság felé visznek. És ki más, mint egy kegyelmedhez hasonló tengerész tudná a legjobban kihasználni e lehetőséget? – erősködött Dante.

Veniero megtorpant, és karon ragadta Dantét. A költő ruhája ujján keresztül is érezte szorítását. – Istenemre mondom! Nem tagadom, megtámadtam néhány gazdag szaracén hajót a régi időkben, és a genovaiknál is jártam látogatóban, míg életem zátonyra nem futott, s nem kötöttem ki e dombok között. Persze néhány évvel ezelőtt még egymagam fel tudtam volna fegyverezni egy egész hadiflottát, és messer Domenicónak nem lett volna szerencséje hozzám. – Azzal Veniero olyan mozdulatot tett, mintha egy árnyékot hessegetne el. – Mindenesetre nem csupán erényekben gazdag az életem, messer Alighieri, hanem őrültségekben is. És ez minden szerencsétlenségem forrása.

– Ahogy mindenkié. Honnan máshonnan, mint őrültségeinkből fakadna minden nyomorúságunk? De a szerelmi mámort nem nevezném őrületnek, csak a szellemóriások esetében…

– Ó, amiatt, amit a tavernában mondtam… Nem, nem a szerelem űz az uzsorások felé, hanem egy sokkal sötétebb démon – vágott közbe Veniero, majd harsány kacagásban tört ki. – A játék az, messer Alighieri! – tette hozzá Dante habozó arca láttán. – És a forgandó szerencse.

Dante mosolyogva bólintott.

– Nem lep meg, ha ez lenne a második szenvedélye.

– Nem a második. Kegyelmed még nem érzett késztetést arra, hogy kihívja a sorsot? Nagy megtiszteltetés lenne összemérni szerencsénket. Biztos vagyok benne, hogy kiváló játékos.

– Ahogy kegyelmed kiváló hajós. Rábízni magunkat a kockára vagy a hullámokra, egyforma bátorságot követel.

– Járt valaha a tengeren?

– Csak rövidebb utakat tettem. Azt hiszem, természetemnek sokkal jobban megfelel a szárazföld szilárdsága és változatlansága.

– Pedig kegyelmed tanult, bölcs ember. Ha kizárja láthatárából Poszeidón birodalmát, akkor elszigeteli magát a földgolyó negyedik elemétől, mely a leghatalmasabb valamennyi közül.

– De egyben a legváltozékonyabb és legbizonytalanabb. Isten elválasztotta a vizet a földtől: ez utóbbit az embereknek, az előbbit pedig a halaknak adta. Én inkább az emberek oldalán állok. És mi mindent tudott meg utazásai során, messer Veniero, amiért irigyelhetném kegyelmedet?

A tengerész hirtelen elkomolyodott.

– Tudomást szereztem a helyek és az emberek különbözőségéről.

– Azt hinné az ember, hogy eljutott a Boldog Szigetekre, melyről oly sokat regélnek.

A velencei megvonta a vállát.

– A Velencei Köztársaság parancsai egyértelműek voltak: vitorlás gályámmal meg kellett védenem a Palesztinába tartó teherhajókat a szaracénok támadásaitól. Ezt tettem éveken át. Egyszer azonban hajómra felszállt a Köztársaság egyik Jeruzsálemből visszatérő küldötte, aki azt a különleges megbízatást adta, hogy álljak a szolgálatába. Idős, de jó erőben lévő ember volt. Elrendelte, hogy hajózzunk Nyugatnak, a marokkói partok irányába. Egy álló hónapon keresztül az afrikai partok mentén cirkáltunk, elérve Herkules oszlopait.

– És áthaladtak rajta?

– Igen.

Dante a férfi felé hajolt.

– És mit látott ott?

– Délre, az Egyenlítő vonalán a másik félteke csillagait. Milyen pompás fények, mennyire mások, mint a mieink! És Isten azon az égbolton is ott hagyta nyomát, Krisztus eljövetelét hirdetve. Egy hatalmas, négy csillagból álló konstelláció látható rajta, mely tökéletes keresztet alkot.

Dante tátott szájjal, kitágult pupillákkal nézte.

– És mi mást látott még?

– Rengeteg vizet, óriási halakat, borzalmas szörnyeket, polipokat, melyeknek csápjai éjszakánként átnyúlnak a hajó mellvédjén, és rabul ejtetik a tengerészeket. Semmi mást, eltekintve az éjszakai hidegtől és a nappali forróságtól. Talán hajóm orrára kellett volna tűznöm ellenségeim egyikét, hogy nagyobb szerencsével járjak!

– Így igaz! A görögök is úgy tartották, hogy az emberáldozat kedvező hatással van a hajózásra. De mit keresett a hajóján utazó ember?

– Tudós volt. Ismeri kegyelmed a mágneses pólus titkát?

– Arra a fémtűre gondol, mely mindig északra áll be? Melyet Amalfi tengerészei honosítottak meg? Ma már ismert műszer.

– Így igaz. De talán kegyelmed nem tudja, hogy beállása egy-egy fokkal csökken Északról Nyugat felé haladva. Az öreg azt a megbízást kapta, hogy mérje meg ezt az eltérést egyik hosszúsági foktól a másikig haladva. Munkájának eredménye a Velencei Köztársaság archívumában hever a hitetlenek elleni harc újabb fegyvereként – felelte Veniero, akinek keserű fintor bujkált a szája szögletében; mintha az elmondott kaland emléke kínos érzéseket keltene benne. Vagy talán elveszített hazájának neve töltötte el fájdalommal. – Rengeteg fáradozás és gyász nap mint nap egy értelmetlen kutatás miatt – tette hozzá később gúnyosan.

– Miért mondja ezt? A tudományokban való előrehaladás a lehető legnemesebb vállalkozás. Nem gondolja, hogy…

– Semmit sem gondolok, messer Alighieri, ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy azok nélkül a számok nélkül is képes vagyok a flottámmal csapásokat mérni a mórok partvidékére. De talán a kegyelmedhez hasonló tudósokat más fából faragták. Gyűlölik a papírjaikon éktelenkedő üres foltokat, és igyekeznek valamennyit különféle jelekkel megtölteni. Apró, haszontalan igazságok keresésével megkeserítik saját életüket, akár az az öreg. Töviről hegyire tanulmányozta a keleti népek szokásait. A hajózás hosszú éjszakáin elmesélte mindazt, amit megtudott vallásukról, démonaikról, melyeket ő maga is meg tudott idézni. Ezek a különös kultuszok hozzánk is eljutottak a zarándokok tarisznyáiban, akár a lepra írmagjai. E népek a köveknek hódolnak, büszkék hiedelmeikre, és tűzbe hozza őket különös vallásuk. Akárcsak messer Brunót.

– Bruno Ammanatit, a studium teológusát? – kérdezte Dante meglepetten. Ő is járt Keleten, emlékezett vissza Dante a teológusról szóló iratokra.

– Igen, ő. Hallotta valaha prédikálni a Negyven Mártír templomában? Biztosíthatom, hogy igen lelkesítő beszédek. Ambrogio mester is egészen el volt tőlük ragadtatva. Gyakran láttam őket együtt elmélyülten beszélgetni – mondta a kapitány mosolyogva. Talán a comói mester is vallásos volt. Úgy tűnik, városuk mágnesként vonzza a jámbor lelkeket, mint amilyen Angiolieri – ez utóbbi szavakat egyértelmű szarkazmussal ejtette ki.

– Hát igen, messer Cecco – mondta lassan a prior. – Bizarr költő és igen eredeti egyéniség, nem gondolja?

– Meglehet, de talán józanabb a többieknél.

– Talán igaza van. Ismerte korábbról is? – Dante ez utóbbi megjegyzését szórakozottan, mintegy véletlenszerűen vetette oda. De biztos volt benne, hogy Veniero mindegyik szavát nagy figyelemmel mérlegeli.

– Nem, messer Alighieri. Én tengeri medve vagyok. Ennek ellenére rögtön úgy éreztem, rokon lelkek vagyunk. Közös szenvedélynek hódolunk, ami persze nem a költészet iránti szenvedély. És ez az affinitás azt az érzetet kelti bennem, mintha ismeretségünk hosszabb időre nyúlna vissza. De most már tényleg el kell búcsúznom: nem akarom tovább elvonni priori teendői elől. Vagy más egyébtől – fejezte be Veniero kaján villanással a szemében, miközben a valutaváltó háza felé pillantott.

Dante tekintetével követte a távolodó férfit, majd elszántan belépett az üzletbe. A bolt tulajdonosa egyszerű, kopott fenyőfaasztal mögött ült, mely papírokkal és jegyzékekkel volt tele.

Semmi jelét nem mutatta annak, hogy fel szándékozna állni, csupán kurtán odabiccentett a költőnek. Pillantása a skarlátvörös batyura esett, majd lekicsinylően Dantére nézett.

– Zálogot hozott, messer Alighieri?

A poéta a nyelvébe harapott, hogy féken tartsa. Nem veszhetett össze Domenicóval. Legalábbis nem most. Ez a gazember volt egyetlen reménye, hogy megmeneküljön nehéz helyzetéből. Minden erejét megfeszítve megpróbált visszaemlékezni beszédére, melyet az újabb kölcsön kérésekor akart előadni, De a szavak csak szidalmakkal és vádakkal keveredve jöttek a szájára.

És ez a Veniero, a váratlan felbukkanásával. Az ördögbe Manettóval és a követelésével, mondta magában. Arra még lesz idő! A Városállam hatósága nevében kell beszélnem kegyelmeddel, messer Domenico, egy bűnügyi természetű dologgal kapcsolatban.

A férfinak egy csapásra megváltozott az arckifejezése.

– Bűnügyi… természetű? Mit akar ezzel mondani, prior Alighieri?

A poéta nagy megelégedéssel konstatálta, hogy Domenico végre a kötelező tiszteletadással ejtette ki a rangját.

– Bizonyára hallott arról, hogy városunkban meggyilkoltak egy comói mestert. A Várostól azt a megbízást kaptam, hogy derítsem ki, ki volt a tettes.

– És itt szándékozik keresni? – dadogta az uzsorás elsápadva.

– Bárhol, ahol rejtőzködhet. De most mást szeretnék megtudni. Milyen ügyben tárgyalt messer Venieróval, a Velencei Köztársaság polgárával?

– Semmilyenben… egyelőre. Csak azt akarta tudni, hogy elfogadok-e egy hitellevelet.

– És kegyelmed mit felelt?

– Hogy az a kezes fizetőképességétől függ.

– Mire ő?

– Hogy nem kell aggódnom emiatt. Hogy az ő kezese a Birodalom egész területén stabil anyagi helyzetben van.

Dante hallgatott, és gondolataiba mélyedt.

– Azonban… – Domenico megköszörülte a hangját, mintha még hozzá akarna valamit fűzni. Arcára újból kiült mesterségére jellemző ravasz vonás. Mint ahogy mindig, most is kész volt eladni mindent és mindenkit. És most a prior volt az, akinek kegyeit érdemes volt megnyerni – Azonban különösnek tűnt…

– Micsoda?

– Miután annyit beszélt kezességről és birodalmakról, végül mégis zálog ellenében kért tőlem előleget. Egy aranykarikát adott – mondta vigyorogva, majd megmutatta az aranygyűrűt, melyet a pult alól húzott elő.

– Mind egyformák ezek a tengerészek – fejezte be egy cinkos kacsintással.

Dante nem vett róla tudomást. Megragadta az ékszert, a vastag aranygyűrűt, melyet alig kivehető jelek díszítettek, és figyelmesen megnézte, mielőtt visszaadta volna a pénzváltónak.

– Hát igen, mind egyformák. Majd még visszatérek, messer Domenico. Egyéb dolgokról is beszélnünk kell.

Elindult kifelé a házból az uzsorás tétova pillantásától kísérve. A szűk ajtón áthaladva batyujával az ajtófélfának ütközött, s hangos káromkodás csúszott ki a száján.

Azonnal vissza kell térnie a Prioriába, hogy végre megszabaduljon ettől a nyűgtől.