8

Ugyanaznap, alkonyat után

Dante hezitálás nélkül a tudósok asztala felé indult. Most már bizonyos volt, hogy a tavernának az a sarka az ő részükre volt fenntartva. Az addig megismert férfiak mindegyike ott ült a székén. Dante láttán felálltak, és csendesen viszonozták a költő üdvözlését. Kíváncsian figyelték, de szemlátomást egyikük sem akarta magához ragadni a szót.

Végül Teofilo törte meg a csendet.

– Íme, újra itt üdvözölhetjük, a Harmadik Mennyboltban, messer Alighieri. Reméltük, hogy újfent megtisztel bennünket. Már alig vártuk, hogy tudomásunkra jusson annak az ügynek a kifejlete, amiről a múltkoriban beszélgettünk – mondta, miután helyet szorított a költőnek maga mellett. – Ha egyáltalán van valami fejlemény.

Danténak úgy tűnt, mintha egy csepp irónia vegyült volna a patikus hangjába. Dante már-már alaposan vissza akart vágni, de Cecco d’Ascoli megelőzte.

– Miért kívánják, barátaim, hogy nagyra becsült vendégünk ily kínos dolgokkal traktáljon minket, amikor a sors ama kiváltságában részesít bennünket, hogy a tudományok sokkal emelkedettebb területeiről hallhassuk meg véleményét. Inkább azt árulja el, messer Alighieri, mely művek megírását forgatja a fejében, már amennyiben ezt kormányzói teendői lehetővé teszik?

– Egy olyan íráson gondolkodom, melyet akár a kenyeret egy lakomán, szét kell osztani azok között, akik éhezik a tudást – felelte Dante.

– Lakoma? – kérdezte egy hang, amely arra késztette Dantét, hogy megforduljon. Háta mögött Cecco Angiolieri tűnt fel. Az ember azt gondolhatta volna, hogy egészen addig a pillanatig az asztal alatt bujkált; vagy azt, hogy ő is elsajátította a tolvajok nesztelen járását börtönévei alatt.

– És mindenki részt vehet rajta? Nemcsak a tudósok? – azzal körülnézett, mintha fel akarná hívni a többiek figyelmét arra, amit mondani készül. Látszólag senkit sem zavart szerénytelen viselkedése, amellyel odafurakodott az asztalhoz. Sőt, Dantének az volt a benyomása, hogy a jelen lévő férfiak némelyikének vidámság csillant a szemében, mintha már jól ismernék Cecco Angiolieri szellemeskedéseit.

– Nem gondol arra, messer Alighieri – folytatta Cecco, miután gyorsan köszöntötte a társaságot –, hogy asztala koldusok és élősködők förtelmes kompániájává alacsonyodna le? És a filozófiai kutatások mely területeivel foglalkozik művében? – fűzte hozzá, majd leült Veniero mellé, és bort töltött magának a velencei serlegébe.

– Valamennyivel – felelte a prior hűvösen, lassan tagolva a szavakat – Témák szerint rendszerezem őket. A kozmosz alakjától kezdve egészen a lélek titkos rezzenéseiig. Befejezni pedig a legnemesebb erénnyel fogom, mely az embernek megadatott.

– Melyik volna az?

– Az Igazság. – Dante körülnézett, tekintetét egyenként megpihentetve az arcokon. Úgy tűnt, valamennyiüket megdöbbentették utolsó szavai.

– Természetesen az Igazság minden erény alappillére – mormogta Antonio da Peretola. Terve azonban újfent arra a komor témára tereli beszélgetésünket, amelyet Cecco d’Ascoli barátunk el szeretett volna kerülni. Miképpen ítéli meg a bűntényeket kiváltó okokat?

– Így van, messer Alighieri – vágott közbe Bruno Ammannati. – Ezt én is szeretném tudni. És mi szolgáltatna jobb ürügyet ennek megvitatására, mint a mozaikkészítő mester halála? Többen is azt vallják, hogy ha egy erős személyes motiváció bűntény elkövetésére készteti az embert, akkor ugyanakkora lelkierő megakadályozhatja azt. Ha ez igaz, akkor Ambrogio mestert vagy valami igen nyomós ok miatt ölhették meg, vagy pedig gyilkosa igen gyenge jellemű ember lehetett.

– Azt hiszem, így történhetett.

– Mi a véleménye arról a feltételezésről, hogy a comói mestert saját céhtársai ölték meg?

– S ugyan miféle ok miatt?

– Kétségkívül valami igen nyomós ok miatt. Művészetük iránti büszkeségből, amit a mozaikkészítő mester nevetségessé akart tenni. Látták a mozaikot? Az öt rész minősége fokozatosan romlik. Meggyőződésem, hogy a mester ezzel az ábrázolással Itália öt legnagyobb mozaikkészítőjére akart utalni – mondta Ammannati, majd a többiek felé fordult, mintha tőlük várna megerősítést. – Bizonyára emlékeznek rá, hogy Ambrogio miként szokta magasztalni saját műveit, és miként hasonlította össze önmagát a másik négy mesterrel, akikkel osztozott művészetük dicsőségében: Buondelmonte, Martino, Giusto da Imola És kegyelmed, messer Iacopo, utolsóként, de nem utolsósorban.

Nevét hallva az építész halvány mosollyal felelt, kissé biccentett a fejével egyetértése jeléül.

– Sohasem csinált titkot abból, hogy magasabb rendűnek tartja magát a többieknél, sőt, kijelentései néha már a rágalmazás határait súrolták. Úgy vélem, hogy az a választás, miszerint a mesterség egészét szimbolizáló öreg alakjának megformálásához különböző értékű mozaikkockákat használt fel, nyílt utalás a mesterek közt fennálló hierarchiára.

– Így igaz – erősítette meg Cecco d’Ascoli. – Jól emlékszem, miként szokta gyakorta összehasonlítani saját képességeit másokéval. De ebből arra következtetni, hogy…

– Valamennyien ismerik a kőfaragók céhének szabályait – folytatta Ammannati. – Súlyos büntetés terhe mellett szigorúan meg van tiltva minden bejegyzett tagnak, hogy társainak rossz hírét költse. És nem ez lenne az első alkalom, hogy egy céhnek a tagjai kegyetlenül megbüntetik azt, aki áthágja szabályaikat. Ezt kegyelmed is jól tudja, messer Alighieri, legalábbis azok után, amiket a firenzei kelmefestőkről beszélnek.

Dante csendben rábólintott. Egész Itáliában híre ment a Calimala céhnek, mely Franciaországig követte két tagjukat azért, hogy meggyilkolja őket, amiért elárulták a kelmefestés titkait. Ezt a hírt egész Itáliában elterjesztették figyelmeztetésül a többi céh számára. De egy ilyen borzalmas halál esetében többről lehet szó, mint egyszerű rivalizálásról.

A teológus azonban szemlátomást teljesen meg volt győződve erről a teóriáról, mely azzal az előnnyel is járt, hogy minden gyanút elterelt a Harmadik Mennybolt tagjairól Iacopo Torriti kivételével. A jelenlévő arcát megfigyelve, egyértelmű volt, hogy valamennyien hajlottak volna erre a megoldásra.

– És mely tényekre alapozza feltételezését? – kérdezte elővigyázatosan Dante. Lelke mélyén kételkedett ugyan ennek az elméletnek a megalapozottságában, de ha vitára serkenti a többieket, akkor további gyanús körülményekre derülhet fény.

– Gondoljon a mozaikkészítő mester meggyilkolásának módjára – felelte Ammanati. – A gyilkos Ambrogio mesterségének alapanyagát, a meszet használta, mintha azt akarná bizonyítani, hogy a bűntény oka éppenséggel az áldozat foglalkozásában keresendő.

– Valóban úgy gondolja, hogy a céhen belüli rivalizálás ilyen nyomós kiváltó ok lehetne? – vetette közbe kétkedően Teofilo.

– Megfeledkeznek a második feltételről: arról, amit a lelkierő gyengeségéről mondtam. Egy ingatag lélek, melynek a keresztény igazságba vetett hite nem elég erős, könnyen hajlik bűntett elkövetésére akkor, ha úgy érzi, méltósága csorbát szenvedett. Egyes férfiak morális gyengesége fegyverré válik, és váratlan fizikai erőt kölcsönöz nekik. Nem szükségszerű, hogy a bosszút az egész céh hajtsa végre. Egyetlen megrágalmazott férfi is felelős lehet érte. Találják meg annak a nevét, aki az Ambrogio által használt terrakottában felismerte magát, és már meg is van a bűnös.

– Ez igen nehéz lesz – vette át a szót Antonio da Peretola. Azok közül a mesterek közül még senki sem járt Firenzében. Kegyelmedet kivéve, messer Iacopo. De kivételes képességei természetesen felmentik minden gyanú alól – tette hozzá gyorsan.

Bruno Ammannati elméletének bemutatása alatt Danténak a föld alatti folyosón látott árnyak jártak a fejében. Sohasem látták ott őket azelőtt, állította Giannetto. Úgy tűnik, hogy a jelenlévők egyikének sincs tudomása erről a részletről.

Vagy pedig tudnak róla, és ezért próbálják gyanúját abba az irányba terelni.

– De valamennyien együtt dolgoztak Rómában a kiváló Giotto keze alatt, hogy a várost a Jubileum alkalmából feldíszítsék – erősködött Bruno. Esetleg ott lángolhatott fel közöttük a rivalizálás, mely aztán itt, Firenzében robbant ki végzetesen. Az a tény pedig, hogy egyikük jelenlétét sem jelezték Firenzében – látván a zarándokok, koldusok, fegyveresek és kereskedők kavargását, akik úgy lepik el városunkat, mint a böglyök a vemhes kancát –, azt hiszem, teljesen elhanyagolható mint adversum érvelés.

– Akkor tehát kegyelmetek szerint ki lehetett a leginkább megvetett művész? – kérdezte a költő.

A többiek nem feleltek; tétova pillantásokat váltottak egymással, mintha el akarták volna kerülni azt, hogy bármiféle esztétikai ítéletet mondjanak, ami vádként hangozhatott volna.

– Feltételezésük magyarázatul szolgálhat arra, hogy a kép miért ábrázolja Rómát. De miért nem az óriási alak fölött ábrázolja, ha a mozaik egy ott megtörtént esetre utal? És melyik város szerepel a jobb oldalon? – folytatta a költő.

– Talán ismerem a nevét – mormogta Antonio da Perentola, felhívva magára a többiek figyelmét. – Damietta{16} – Dante hirtelen figyelni kezdett. – Damietta – ismételte meg a férfi magabiztosabb hangon. – Egy hatalmas kőajtó négy oroszlánnal. Baldo mondta el.

– Biztos, hogy ezt a kocsmárostól hallotta? Ki más ismerné közülünk azokat a távoli tájakat? Hacsak valaki nem zarándokolt el Keletre…

A költő megerősítést keresve körbehordozta pillantását, de a többieknek látszólag semmilyen mondanivalójuk nem volt.

– Meghívnák a kocsmárost az asztalunkhoz? – folytatta a prior. A helyiség végén úgy bukkant elő Baldo feje a vendégsereg fölött, mint egy hullámok közt hánykolódó tök.

Veniero, aki addig a pillanatig meg sem mukkant, felállt, és a kocsmáros elé indult. Egy kis ideig beszélgettek. Dante látta, hogy az egykori keresztes lovag habozó arccal többször is feléjük pillant. Majd a két férfi elindult az asztal felé.

Amikor odaértek, Baldo megállt, egyetlen kezét az asztalra támasztotta, és kihívóan a költő szemébe nézett. Keze, mely nehéz, zöld kesztyűbe volt bújtatva, a tölgyfalapot markolta.

– Azt mondták, beszélni óhajt velem, uram.

Az asztalra nehezedő nyomás szemlátomást erősödött; Danténak az volt a benyomása, mintha a fa felnyögne. Úgy tűnt, a férfi összes ereje megmaradt végtagjában összpontosult, mintha a természet kompenzálni akarta volna azért a veszteségért, amit az emberek okoztak neki. De ami még inkább meglepte, az a másik karja volt; legalábbis az, ami maradt belőle. A vállízülete alatt lógó, törött szárnyhoz hasonlító ujjasát egy réz-serleg zárta le, mely valószínűleg a tavernájából származott.

A férfi észrevette a költő pillantását.

– Tetszik a grál-serlegem? – kérdezte ironikus hangon, és Dante arcához közelítette a csonkot.

– Damiettában sebesültél meg? – kérdezte tőle Dante, és megpróbálta a csonka kézen tartani a tekintetét. Zavarta, hogy a kocsmáros a fogyatékosságával kérkedik. A kocsmáros tán azt hitte, megdöbbenti nyomorúságának a látványa? Mintha legalábbis nem látott volna elég törött csontot és porba hulló fejet Campaldinónál.

– Nem, messer Alighieri. Akko városától kezdve üldöz a halál. De láttam Damiettát utazásaim során.

– Igaz, hogy város falainál egy hatalmas fehér kőkapu áll, melynek csúcsait négy oroszlán díszíti? – szólt közbe Antonio. Úgy tűnt, mintha korábbi állításaihoz keresne megerősítést.

– Úgy, ahogy mondja, uram. Egy hatalmas széles ajtó, akár a pokol kapuja, melyet körbe négy oroszlán díszít arra várva, hogy átharapják az erőszakos betolakodók torkát. De jobb lett volna négy sárkányt odahelyezni, hogy őrizzék azt a szégyenletes bűntanyát.

A férfit szemlátomást heves érzelmek ragadták el. Váratlanul énekelni kezdett rekedt, hamis hangján.

Per te venit hac tribulatio

O quam pravo ducti consilio

Exierunt Duces in praelio

Damiata tu das exilio

Maledicta fatorum series.

Már az első szavak hallatán váratlanul elcsendesedett a taverna. Dante látta a nedvesen csillogó szemeket. Mindenkiben, még a legalacsonyabb származású vendégekben is mélyen éltek még a keresztes hadjárat vereségének emlékei. Damietta, a Nílus virága, ahol a keresztény erők súlyos vereséget szenvedtek; a város, amelyet kétszer hódítottak meg és kétszer veszítettek el amiatt, hogy a keresztesek mindenáron a falakon belül akartak maradni ahelyett, hogy visszavonultak volna, és védekezésre alkalmas helyet kerestek volna.

A védekező csapatok lemészárlása, amelyeknek nem siettek segítségére a beígért felmentő seregek. A köpönyegforgatók visszataszító viselkedése és a felelősség megtagadása. A templomosok őrültséggel határos büszkesége, akik meg lévén győződve saját verhetetlenségükről, egyedül akartak csatába indulni, versenyre kelve a többi renddel. A mórok állatias kegyetlensége.

Ötven év elteltével e vereség keserű emlékei még mindig méregként járták át a kereszténységet, és az azt követő viták sem csitultak még el. Dante emlékezett rá, hogy gyerekkorában Calendimaggio idején, május elsején, a szerencsétlen kimenetelű hadjáratban részt vevő firenzei csapatok dicsőségéről énekeltek.

– Hallották? – kiáltott fel Antonio, akinek állítását megerősítették Baldo szavai.

– Igen… meglehet – ismerte el a költő. – De ebben az esetben talán nem is a várost, hanem az abból való menekülést ábrázolja a mozaik, furcsa, öt elemből álló részleteivel.

– Talán segítségére lehetek, messer Alighieri.

Minden pillantás Veniero felé fordult. A kapitány az asztal egyik sarkánál ült, kissé félrehúzódva a többiektől, akik Baldo köré csoportosultak.

– Hallották a dalt: O quam pravo ducti consilio – félrevezetve egy aljas tanács által. A védőket elárulták. Én is jártam Keleten. Mielőtt… otthagytam volna a tengerészetet, hajómon többször is vittem zarándokokat Jeruzsálem felé. A fedélzeten gyakran vitatták és átkozták Damietta elestét. Öt csoportot vádoltak ennek a tragédiának a bekövetkeztéért: a frankokat, a lombardokat, a teutonokat és a genovaiakat. És persze a templomos lovagok rendjét. Mindig arról folyt a vita, hogy ezek közül kiket terhel a legnagyobb felelősség a vereségért. Meglehet, hogy Ambrogio mester éppen ezt az öt erőt akarta ábrázolni mozaikján, és a kiválasztott alapanyag minősége alapján értékelte őket…

– És a hitvány agyaggal jelölte meg azt, amelyik véleménye szerint felelős volt az árulásért – szólt közbe Antonio. – Talán van valaki, aki nem akarta, hogy a gyávaság vádjával bélyegezzék meg egy keresztény templomban… ott, ahol a studium székhelye fog állni.

– És egészen addig ment volna el, hogy megölje? – kérdezte Dante.

A kérdésre nem kapott feleletet. De a tények a halál bizonyosságával beszéltek. Közben a többiek fejtegetéseikben ezen az új nyomon haladtak tovább, élénk vitát folytatva a különböző feltételezésekről. A prior szótlanul, szórakozottan hallgatta őket. A franciák vagy a lombardok bűnösségét hangoztatni annyi, mint senkit sem vádolni. És miért választotta egy öregember alakját a mozaikhoz, ha a kép témája az árulás volt. Az idős kor mindig a bölcsességet, az erényt és a szenvedélymentességet jelképezte. Miért akarta Ambrogio visszájára fordítani ezt a szimbólumot? És miért indult az öreg alakja Róma felé?

A kezdeti lelkesedés után a társalgás lanyhulni kezdett anélkül, hogy bármi eredményre jutottak volna. Ekkor Dante újra a kocsmároshoz fordult, aki ott állt mellettük, kezével még mindig az asztal lapjába kapaszkodva.

– Az imént azt mondtad, hogy Akko városától üldöz a halál. Mit akartál ezzel mondani?

A férfi összeszorította a fogait, és hirtelen elengedte az asztalt, hogy a sárgaréz serleghez kapjon, mintha hirtelen szúró fájdalmat érzett volna csonkolt karjában.

– Messer Alighieri, régi fájdalmamat szakítja fel e kérdésével. De válaszolni fogok. Miközben társaimmal a perzselő nap sugarai alatt az utolsó városfalakat védtük a pogányoktól, egy fertőzött nyílvessző sebzett meg. Láttam, ahogy közeledik felém, és éppen csak fel tudtam emelni a karomat, hogy megvédjem magam. A dárda kesztyűs kezembe fúródott. A méreg rögtön egyre mélyebben hatolt be testembe, éppen úgy, ahogy a mórok hatoltak egyre beljebb bástyáink közé. Végül szervezetem nem bírt ellenállni: legyengült, megadta magát…

Baldo hangja jegessé vált. Úgy tűnt, mintha a szemei előtt újra lejátszódnának a szörnyű összecsapás képei.

– A Rend sebészorvosai úgy döntöttek, hogy más módon nem menthetnek meg, csak úgy, ha amputálják a karomat. És kizárólag a lótusz nyújtotta vigasz hatása alatt csuklómat a felcserek kései alá tartottam – mondta, majd büszkén nézte a többieket, akiken úgy tűnt, borzongás futott végig. Úgy tűnt, valamennyien saját húsukon élik át a nyomorék ember által elmesélt kínszenvedéseket. – De a hitetlenek mérge gyorsabban hatott annál, mint ahogy az orvosok gondolták, így az üszkösödés átterjedt a csuklómra, majd a könyökömre is. Így további három alkalommal tartottam a már amputált karomat a véremben terjengő méreg ellen küzdő kések alá. Ez pedig – fejezte be, megrázva a csonkot – az ötödik karom. Azzal az eggyel szemben, amit a természet juttatott nekem.

– De hogy sikerült mindezt túlélned? – Danténak már számtalanszor alkalma volt látni ehhez hasonló tragikus amputációkat a csatatereken vagy Firenze kórházaiban, melyek csak a legritkább esetben voltak szerencsés kimenetelűek. Csodával határosnak tűnt, hogy ez az ember négy ilyen súlyos beavatkozáson esett keresztül, és még mindig kiváló egészségnek örvend.

– Szerencsés csillagzatomnak köszönhetem, hogy megmenekültem – felelte végül összeszorított fogakkal az egykori keresztes lovag.

A költő megdöbbenten fürkészte.

– Sugarai… meggyógyítottak. És az imádság.

Dante tovább nézte, magában azt firtatva, hogy vajon mit akar eltitkolni előle. Majd a velencei hajóskapitányhoz fordult. Messer Veniero, tud valamit a csodatévő csillagról, mely meggyógyítja a csonkolt kezet? Hosszú hajóútjai során találkozott már vele?

– Ó jaj, nem biz’ én, messer Alighieri. Attól tartok, egyik égbolton sem található ehhez fogható csillag – felelte ironikus hangon a kérdezett –, de ha mégis létezne, annak nagyon örülnék…

Veniero hirtelen elhallgatott, mintha valami elvonta volna a figyelmét. Dante kíváncsian követte a tekintetét. Antilia tűnt fel a taverna mélyéből, és az ő asztaluk felé közeledett.

A nő lassú léptekkel haladt, testét bokáig érő pávaszemmintás köpeny fedte. Nyilvánvalóan nem tánchoz készülődött. Megállt az asztal közelében, Dante mellett, miközben Baldo villámgyorsan félreállt. A költőt hirtelen szégyenérzet fogta el. A Firenze utcáin sétáló Beatrice emléke egy pillanatra felülkerekedett a táncosnő ringó csípőjének látványán.

Most végre alkalma nyílik közelebbről is szemügyre venni azt a szoborszépségű testet, mely úgy felzaklatta.

Aranygyűrűkkel ékesített mezítelen lábai kilátszottak a köpeny türkizkék szegélye alól. Rézbarna arcából hatalmas, éjfekete szemek és hófehér fogak villantak elő. Bőrének vöröses árnyalata az antik szobrok fényességére emlékeztette Dantét. Lassan megrázta a fejét, mire arany függői megcsörrentek. Majd kecses mozdulattal helyet foglalt a Dante melletti széken, miközben köpenye széle egy pillanatra szétnyílt, felvillantva meztelen testét.

Dante arca lángra gyúlt. A Studium tagjai közt érezhető általános nyugtalanságból ítélve nyilvánvalóan a többiek figyelmét sem kerülte el ez a kivillanás. A többi törzsvendég közül, úgy látszik, senki sem vett észre semmit; valamennyien boros serlegükkel voltak elfoglalva, mintha a táncosnő jelenléte nem váltaná ki többé csodálkozó ámulatukat…. vagy mintha nem mernék a Studium tagjainak asztalára emelni tekintetüket.

Antilia annak ellenére, hogy a jelenlévőkre zaklató hatást tett, teljesen otthonosan érezte magát, és úgy telepedett le közéjük, mintha egy női lakosztály kényelmes karosszékébe ülne le.

A költőt rettegés fogta el arra a gondolatra, hogy valaki esetleg megláthatja és elárulhatja: Firenze frissen megválasztott priorja egy táncosnő mellett ül egy erkölcstelen helyen.

Közben egy perc teljes mozdulatlanság után a nő megmozdította a fejét, és végigfuttatta tekintetét az asztalnál ülő férfiak arcán. Utoljára Dantéra függesztette pillantását, aki makacsul maga elé bámult, megpróbálván kitérni a fürkésző fekete szempár vonzereje alól. De szenvedély nélkül nézte, mintha a költő csupán a terem egyik berendezési tárgya lenne. Mégsem vette le róla tekintetét.

Dante lassan feléje fordította a fejét. Ceruzával meghosszabbított szemhéja alatti magas arccsontjai régmúlt időkbe és terekbe vesző, kifürkészhetetlen arckifejezést kölcsönöztek neki. Emlékezett rá, hogy egyszer látott már egy ehhez hasonló arcot egy gazda tanyáján, aki az ekéjével kifordított egy szobrot. Azt beszélték, hogy egy nemes asszonyt ábrázol, aki a rómaiak előtt itt élt etruszk népcsoporthoz tartozott.

Összehasonlította Antiliát az általa ismert szépasszonyokkal és azokkal a nőkkel, akiket szeretett. Egyikük sem állta ki az Antiliával való összehasonlítás próbáját – a mennyei mosolyú Beatrice kivételével. Újra haragosan elfojtotta magában ezt a képtelen párhuzamot, ami újra és újra felvillant az agyában.

– Nos hát, messer Durante, úgy tűnik, Antilia a kegyelmed képzeletét is megbabonázta – mondta alamuszi mosollyal Cecco Angiolieri, aki erősen figyelte a költő reakcióját. Egészen addig a pillanatig csöndben volt, látszólag boros serlege kötötte le minden figyelmét, mintha untatná a Damiette sorsáról szóló történet. De Antilia megjelenése az ő érdeklődését is fölkeltette.

– Így igaz, nem hallottuk még táncosnőnk szépségére vonatkozó véleményét – kiáltott fel Antonio da Peretola. – Egy kegyelmedhez hasonló, a szerelmet megéneklő költőtől nagyobb lelkesedést várna el az ember a női bájak iránt. Bájos költeményeket írt különféle asszonyokhoz. Miért nem örvendezteti meg szívünket Antiliához írott soraival?

– Verseim a lelkem mélyén fellobbanó szerelem gyümölcsei, nem pedig az érzékek felkorbácsolása által keletkeznek. A nő nemességét, Istenhez való közelségét éneklem meg, nem pedig idomait, melyek megzavarják tekintetünket – Dante ez utóbbi szavakat egyre bosszúsabb hangon ejtette ki, és pillantásával megpróbálta elkerülni Antiliát. Még hogy költeményeket írjon ehhez a nőhöz, egy idegen országból jött ringyóhoz…

– Megértjük vonakodását, hogy a kocsmaasztalok mellett idézzünk verseiből – szólalt meg ismét Cecco Angiolieri, aki látszólag nem akarta megadni magát. – Az bizonyos, hogy a rímfaragók cizelláló munkája nehezen egyeztethető össze az általunk kért improvizációval, így hát segítségére sietnék egyik verséből idézve. Hát nem úgy tűnik, hogy e sorokat a mi Antillánkról írták?

Félelem nélkül ki nézhetne vajon

farkasszemet e tündérszép gyerekkel,

ki két szemével – izzó fegyverekkel –

úgy eltalált, hogy íme meg kell halnom.{17}

Cecco szünetet tartott.

– Látta a szemét, messer Alighieri? Igazán megnézte?

A verssorokat szokatlan drámaisággal ejtette ki, a táncosnő felé fordulva, aki figyelmesen hallgatta. Dante azt firtatta magában, hogy vajon mit érthet meg azokból a sorokból, amelyek egy számára idegen nyelven, egy másik nőhöz íródtak. Antilia még mindig őt nézte. Majd hirtelen énekelni kezdett; először halkan, szinte suttogva. Félig kinyílt ajkai közül lassú, egyhangú, erősen rímelő ének tört elő: metsző, érthetetlen szavak egyvelege. Majd a dal egyre erősödött, és melankolikus dallama a mennyezetig szállt.

Dante elbűvölve hallgatta. Nem az általa ismert keresztény nyelvek egyike volt; nem hasonlított sem a héberhez, sem pedig a mórok barbár nyelvéhez. Az ének hevében a nő megmozdította egyik vállát, és így köpenye lecsúszott és felfedte nyakát. Úgy tűnt, mintha egy szikra lobbant volna a mellén, mely lángnyelvekként tekergett fel egészen a nyakáig. Egy tetoválás volt, amely teste titkos mélységeiből kúszott felfelé, és a mellét szorította. Egy skarlátvörös kígyó fejét pillantotta meg, melyen furcsa taréj díszelgett; talán a távoli, keleti földek tarajos gyíkja volt. Féktelen izgalom fogta el arra a gondolatra, hogy vajon hova fészkelhette be magát ez a rémséges állat.

Most ő kereste a táncosnő pillantását. De Antilia átsiklott fölötte. Hirtelen abbahagyta az éneket egy utolsó, gyötrelmesen elnyújtott hang után. Majd lassan felállt, egy pillanatra újra a költőre nézett, végül eltávozott menedékhelyére, a taverna a függöny mögötti végébe.

A jelenlévők tekintetükkel követték. Cecco Angiolieri szólalt meg először, tanújelét adva annak, hogy visszanyerte szokásos gúnyos modorát, amikor a nő formáira utalt, amelyek jól látszottak a vékony selyemfátyol alatt. De úgy látszik, senki se ügyelt megjegyzéseire.

– Nagy megtiszteltetés érte, messer Alighieri: Antilia csakis kegyednek énekelt. Az első alkalommal fordul elő ilyesmi – mondta Antonio irigykedő hangon. – Már azt gondoltuk, hogy néma.

Dante elvörösödött. Az a messzeségbe vesző, beható pillantás, melyet az idegen teremtés rávetett, és a húsába maró skarlátvörös kígyó látványa kitörölhetetlen nyomokat hagyott a költő szívében.