KILENCEDIK FEJEZET

SELYEM THOMAS

1533

A házasságát követő éveknek boldogan kellett eltelniük Cecily számára, és valamilyen módon boldogok is voltak. Szerette a férjét. Két aranyos kislányuk született. Tidy üzlete felvirágzott: többek között ő készítette a legjobb kesztyűt Dublinban, MacGowan és Doyle-né beajánlották barátaiknak, a műhelyben már egy inas is dolgozott. Céhének elfoglalt, feltörekvő tagja lett; ünnepnapokon Cecily meghatottan nézte, milyen elégedetten ölti fel céhe ragyogó ruháját. És természetesen a város szabad polgára lett.

- Férjed egész nagy hírnevet szerzett magának - jegyezte meg mosolyogva Doyle úrhölgy egyik nap, amikor összetalálkoztak az utcán. - Biztosan nagyon büszke vagy rá.

Hogy büszke volt-e? Tudta, hogy annak kellene lennie. Hát nem volt-e meg a férfiban minden, aminek meg kellett lennie egy jó dublini mesteremberben? Szorgos és megbízható volt. Amikor esténként székén üldögélt, térdén a kislányokkal, Cecilyt öröm és elégedettség töltötte el, ilyenkor megcsókolta a férjét, ő pedig boldogan mosolygott rá. A nő magában pedig még több gyermekért imádkozott, és abban reménykedett, hogy megajándékozhatja egy fiúval is, mivel tudta, hogy a férfi legjobban erre vágyik, bár persze tagadta. Igen, jó ember volt a férje, és ő szerette. Tiszta lelkiismerettel mehetett gyóntatójához, abban a biztos tudatban, hogy sosem viselkedett hidegen férjével szemben, sosem tagadta meg tőle a testét, alig néha mutatott haragot iránta, és ha mégis, mindig jóvátette. Mit gyónhatott volna meg azonkívül, hogy időnként - talán egy kicsit gyakran is - azt kívánta magában, bár másmilyen lenne a férfi?

Első komoly összeütközésüknek mégsem volt köze saját életükhöz. A távoli Anglia eseményei miatt került rá sor.

* * *

A legtöbb dublini számára az elmúlt nyolc év eseményei egészen szokványosnak tűntek. Tovább folytatódott Butlerék és Fitzgeraldék vetélkedése.

Butlerék Henrik gyanújára alapozva, miszerint Fitzgeraldék külföldön ármánykodnak ellene, rávették a királyt, hogy adja nekik a helytartói posztot egy időre, de a Fitzgerald család hatalma ismét kiszorította őket. Dublin elég nyugalmas volt, de a hátországban Fitzgeraldék ír szövetségesei védelmi pénzt vasaltak ki a gyengébb főnökökből és birtokosokból - fekete bérnek nevezték -, és egyszer még egy Butler parancsnokot is elraboltak, és a váltság megfizetéséig hónapokig fogva tartották. Még Dublinban is mulattak ezeken a sötét ügyleteken. Micsoda pimaszság, mondogatták. Ugyanis Írországban mindig is sportot űztek az efféle csetepatékból. Hiszen már a bátor kelta harcosok is portyára indultak ellenfeleik ellen emberemlékezet óta.

Ám a londoni Henrik király és rendszerető hivatalnokai nem láttak ebben semmi mulatságosat.

- Már megmondtam, hogy ha ti nem tudjátok kormányozni magatokat, majd mi fogunk irányítani titeket Angliából - jelentette ki a király. Úgyhogy 1528-ban egy angol tisztviselő érkezett, hogy átvegye a sziget irányítását.

Henrik király meggyőződése szerint, ha elküldte valahová egy tisztviselőjét, hogy az ő nevében kormányozzon, akkor annak ugyanúgy engedelmességgel tartozott mindenki, akár a királynak. Ám Írországban nem így látták a dolgot. Az ír főnökök egészen a kelta időkig vezették vissza családfájukat. Még a Butlerékhoz vagy Fitzgeraldékhoz hasonló angol nagyurak ősei is nemesekként léptek először a szigetre több mint háromszáz évvel azelőtt. Az ír társadalom mindig is az arisztokrácia hierarchiáján alapult. A hagyományos ír háztartásban a szolgák ugyan együtt ettek és aludtak uraikkal, de a főnök családját tisztelet illette.

Az új kormányzó a király tüzérparancsnoka volt. Az egyszerű katona nem kékvérű arisztokraták leszármazottja volt.

- Azért jöttem, hogy elhozzam ide az angol rendet - tudatta az írekkel.

- Valóban? - kétkedtek. - Hogy Írország fejedelmei térdet hajtsanak ez előtt az alacsony sorból származó alak előtt? Soha. - Megvetően csak

Tüzérnek nevezték. És bár mindent megtett, sőt Henrik király parancsára még maga Kildare is támogatta ímmel-ámmal, nemsokára aláásták hatalmát.

Henrik király tajtékzott, és ha birodalmában nem lettek volna éppen komolyabb gondjai is, bizonyára szigorúbb intézkedéseket foganatosít. De mivel akkoriban sem pénze, sem ereje nem volt, hogy behatóbban foglalkozzon Írországgal,  ingerülten visszaadta a szigetet Kildare-nek.

- Hadd uralkodjon csak egyelőre - jelentette ki morcosan -, míg jobb megoldást nem találunk.

Az írek persze úgy látták, ismét csak sikerült bebizonyítaniuk, hogy az angol király nem erőltetheti rájuk az akaratát. Kildare visszatért.

Ám Angliában sokkal nagyobb változások kezdődtek.

Az idő tájt, amikor a Tüzér Írországba érkezett, Henrik király nyilvánosságra hozta, hogy érvényteleníteni akarja hosszú házasságát a spanyol Aragóniai Katalin királynéval. Londonban, ahol a jámbor királyné igen népszerű volt, lázadások törtek ki. Ám Írországban mindez nem érdekelte a legtöbb embert. A Pale-en kívüli területeken a válást nem tekintették olyan megdöbbentő dolognak. Sőt, még a szigorúan angol Pale-en belül is tudták, hogy a nemesek és a hercegek gyakran érvényteleníttetik házasságukat, tehát a király is joggal gondolhatta, hogy megteheti. Ez csak az angol királyra és a szentatyára tartozott. Azonkívül pedig a dubliniakat túlzottan is elfoglalta az, hogy hogyan szabadulhatnának meg a Tüzértől, mintsem hogy Katalin királyné miatt aggódjanak.

Miért lehetett hát Henrik király ügye ok a vitára Cecily és a férje között? Igazság szerint még maga az asszony sem tudta volna megmondani. Egészen ártatlanul kezdődött, egy odavetett megjegyzéssel Cecily részéről, miszerint nem helyes, hogy a király ennyi év után csak úgy félreállítja hű feleségét.

- Á - a férfi pillantásában volt némi leereszkedés -, de meg kell értened, milyen nehéz helyzetben van. Csak egy leánya van, neki pedig fiú utódra van szüksége.

- Szóval, ha én is csak lányokkal ajándékozlak meg, te is szívesen megszabadulnál tőlem? - tudakolta a nő.

- Ne bolondozz, Cecily! - felelte Tidy. - Én nem vagyok király.

Miért találja olyan idegesítőnek a viselkedését? Talán a hangjából kihallatszó önhittség miatt? Mióta nevet szerzett magának a céhben, a nő úgy látta, időnként kissé öntelten viselkedett.

- A lánya is lehet királynő. Már előtte is uralkodtak királynők a saját joguknál fogva - mutatott rá Cecily.

- Te nem érted, mi a helyzet Angliában - felelte a férfi fontoskodva. Most már kétsége sem lehetett. Férje úgy beszél vele, akár egy féleszűvel. Dühösen meredt rá. Mit gondol magáról? Persze már az óta az ostoba sáfrányszínű kendős ügy óta érezte, hogy mintha lenézően kezelné olykor. Mindazonáltal nem volt kedve vitatkozni vele, úgyhogy inkább hallgatott.

Idővel egyre döbbenetesebb eseményekre került sor Angliában. Hatalmas nyomás nehezedett szerencsétlen királynéra, ám spanyol büszkesége és vallásossága folytán kitartott amellett - joggal -, hogy ő Henrik király felesége, míg a szentatya másképp nem dönt. Ezalatt a királyt állítólag megbabonázta egy bizonyos Boleyn Anna nevezetű ifjú hölgy, akit minél hamarabb feleségül akart venni. Ámbár a pápa beleegyezett, hogy megvizsgálja a dolgot, még mindig nem érvénytelenítette a házasságot, pedig a király kezdett arra célozgatni, hogy mindenképpen a saját feje után megy. Cecily elképedt.

- Hogy juthat egyáltalán a király eszébe, hogy elvegye a szajháját, míg a szentatya meg nem hozza a döntését? - Sok ember utalt így Boleyn Annára, annak ellenére, hogy köztudomásúlag megtagadta testét a királytól, míg az ujjára nem húzza a jegygyűrűt.

- Nem gondolsz arra, milyen helyzetben van a pápa - felelte Tidy fontoskodó hangon. Majd elmagyarázta, hogy Spanyolország új királya, Katalin királyné unokaöccse örökölte Európa más részein a hatalmas Habsburg-területeket is s ezzel együtt a

Német-római Császárságot. A Habsburg-család túl büszke. A császár sosem hagyná, hogy nagynénjét félredobja a kis Anglia felkapaszkodott Tudor királya. - A pápa nem meri megsérteni a császárt, úgyhogy nem fogja érvényteleníteni Henrik házasságát - magyarázta Tidy. - Mint azt mindenki tudja - tette hozzá, teljesen szükségtelenül.

Ám Cecily számára nem ez volt a lényeg. Henrik király szembeszállt a pápával. És amikor Henrik király kijelentette, hogy ezentúl ő az angol egyház feje, és fikarcnyit sem érdekli, ha a szentatya kiátkozza, felháborodása és a király iránt érzett megvetése teljessé vált. Az angol főkancellár, Sir Thomas More, azonnal lemondott.

- More legalább igaz katolikus - jelentette ki Cecily. De mi van Henrik többi alattvalójával? Mi van Dublin és a Pale angol katolikusaival?

- Te és a barátaid azt állítottátok, hogy én túlságosan ír vagyok - mutatott rá férjének. - Hát nem azért érkeztek az angolok Írországba a pápa áldásával, hogy megvédjék az igaz egyházat? Most mégis én tiltakozom ez ellen a becstelenség ellen, míg ti egyetlen szót sem szóltok. - És mivel nem kapott választ, folytatta. - Azt beszélik, ez a Boleyn szajha lutheránus eretnek is.

- Nem minden igaz, amit beszélnek - vágta rá Tidy, de Cecily tudta, hogy ő is hallotta ezeket a történeteket. És mikor az a szóbeszéd kapott lábra a kikötőben, hogy a császár esetleg megtámadja Angliát, és Írországban keresne segítséget, az asszony ingerülten megjegyezte:

- Azt mondom, hadd jöjjön.

- Uram isten, még csak eszedbe se jusson ilyesmi! - kiáltott fel döbbenten a férje. - Hisz az árulás lenne. Hogy mondhatsz ilyen gonoszságokat?

- Gonoszságokat? - csattant fel a nő. - És talán szegény Katalin királyné részéről is gonoszság, hogy nem hajlandó megtagadni házastársi esküjét és a szentatyát, hogy maga is eretnekké váljon, mint Henrik király ringyója?

Cecily el tudta képzelni a szerencsétlen királyné fájdalmát, és látta az angol király kegyetlenségét. Hát Tidynak ez semmit nem jelent? Az efféle dolgok mit sem számítanak? Nem, a politika kegyetlen világában nem. A nyomorult angol királynéval elbántak, mint ahogy vele, a jelentéktelen asszonnyal is elbántak évekkel azelőtt, amikor ostoba módon letartóztatták. Egy és ugyanaz a dolog történt; a zsarnoki férfiak addig nem nyughatnak, míg rá nem erőszakolják minden asszonyra az ostobaságaikat. Csodálta a királynét, aki harcolt az igazságért és saját jogaiért, mint ahogy csodálta a Thomas More-hoz hasonló keveseket is, akik elég bátrak voltak kiállni meggyőződésükért. Ám ami a többi férfit illeti, akár Angliában, akár Dublinban, akik mind azt hiszik, mindent jobban tudnak, most már láthatta, hogy fellengzős hetvenkedésük mögött csupán gyávaság rejlik. Fájdalommal töltötte el a felismerés, hogy férje sem jobb náluk. És amint múltak az évek, egyre kevésbé szerette őt - bár ezt sem gyóntatójának, sem magának nem vallotta be.

Utolsó vitájuk után nem sokkal Cecily új házba akart költözni.

Mostani szállásuk a városfalakon kívül feküdt, a Szent Patrik-katedrális birtokán, két szobából és egy műhelyből állt. Elég jól megvoltak itt, de a szobák nem voltak nagyok, ráadásul a kis udvarban mindenki rájuk látott; a gyerekek is cseperedtek, úgyhogy Cecily egy napon okkal fordult a férjéhez:

- Több helyre van szükségünk.

Az utóbbi két évben Tidynak is feltűnt, hogy Cecily időnként milyen ingerült és elégedetlen, de nem tudta, mit kezdjen vele, és most örült, hogy valamivel boldoggá tehetné az asszonyt. Azonnal elkezdett keresgélni, ám egy hónap elteltével sem talált semmit. Egy nap, amikor Cecilyvel épp a falakon belül sétáltak az óvárosban, a nő hirtelen megjegyezte:

- Bárcsak én is egy ilyen toronyban lakhatnék!

Számos torony állt Dublin városfalain belül;

minden egyes évszázad rajtuk hagyta a nyomát. Sok közülük számos a város tisztviselőinek nyújtott szállást, de némelyiket mesterembereknek adták ki.

- Jó lenne, ha végre mi nézhetnénk ki, nem pedig minket nézne mindenki - sóhajtott fel Cecily.

- És ha egy ilyen toronyban laknál, gondolod, boldog lennél? - kérdezte Tidy.

- Igen. Azt hiszem, igen - mondta a nő.

- Nem hinném, hogy sok esélyünk lenne rá - mondta a férje, de titokban ügyködni kezdett, hogy megszerezzen egyet, és magához Doyle-hoz fordult segítségért. Csodálatos dolog lenne, ha örömet szerezhetne az asszonynak.

A következő hónapok erősen próbára tették. Számtalanszor hallotta, hogy felszabadul egy torony, de minden esetben téves hírnek bizonyult. Mivel meglepetésnek szánta, egy szót sem szólt erőfeszítéseiről Cecilynek, aminek az lett az eredménye, hogy az asszony egyre zaklatta, hogy nem képes új otthont szerezni, és sokszor maga fogott neki a keresésnek. Időközben Angliában egyre rosszabb lett a helyzet. Henrik király nemcsak behódolásra késztette az egész papságot, hanem kinevezte saját érsekét is, aki érvénytelenítette házasságát, és engedelmesen összeeskette Boleyn Annával, aki korábbi szűzies híre ellenére most szemmel láthatóan állapotos volt. A végső döbbenetes esemény az év májusában következett be, amikor Annát teljes pompával királynévá koronázták. Cecily magánkívül volt az undortól.

- Ha nem találok hamarosan egy tornyot, tönkremegy az életem - vallotta meg Tidy Doyle elöljárónak júniusban.

- Történetesen híreim vannak a számodra - felelte Doyle. - Nemsokára felszabadul egy bérlemény, és meg is kaphatod. Úrnapja ünnepén.

* * *

Ha Margaret Walsh visszatekintett az elmúlt nyolc évre, elégedett lehetett magával. Az első évek voltak a legrosszabbak, amikor Butler volt hatalmon. Nem érte ugyan meglepetésként, hogy Doyle az ír parlament tagja lett, míg férje nem, de attól még ugyanúgy fájt neki. Azon ritka alkalmakkor, amikor találkozott Joan Doyle-lal, a dublini nő mindig szívélyesen üdvözölte, ám Margaret tökélyre fejlesztette rejtélyes mosolyát, és amint csak tehette, udvariasan odébbállt.

Am két évvel később, amikor a Tüzér lett a kormányzó, és Kildare visszatérhetett a szigetre azzal a feltétellel, hogy támogatja őt, Walsh reményei a parlamenti helyre újjáéledtek. Bármilyen gyanú ébredt is Walshsal szemben munsteri látogatása idején, az azóta eltelt évek alatt

elfelejtődött.

- Azt mondták, hogy a Tüzérnek nincs ellenem kifogása, és Kildare is mellettem áll - mondta Margaretnek. - Szerintem itt az ideje, hogy újra megpróbáljam.

Egy tavaszi napon elérkezett a lehetőség.

- Szükségem van rád, gyere el velem a dublini várba, és légy kedves a Tüzérhez - kérte a feleségét.

Következő héten volt a bál. Bár az öreg, szürke vár rendszerint sötét és meglehetősen kopottas volt, Margaret látta, hogy megpróbálták kicsinosítani a nagy udvart, és a drapériákkal beborított, ezernyi gyertyával megvilágított nagyterem is egész ünnepélyesen festett. Az asszony igen nagy gondot fordított külsejére. Elővette legszebb ruháját, melyet alig viselt az évek során, és ravasz átalakítást végzett rajta, új selyembrokát rátétet varrt az elejére, úgyhogy egészen újnak tűnt. Még hajfestésre is rászánta magát legnagyobb lánya segítségével, és hajkoronája csaknem ugyanolyan vörös árnyalatban pompázott, mint egy évtizeddel azelőtt. Még illatszert is hintett magára egy keleti parfümösüvegcséből, melyet néhány éve vásárolt bűntudatosan a donnybrooki vásárban. Elpirult az örömtől, amikor jóképű, előkelő megjelenésű férje csodálattal megjegyezte:

- Margaret, te vagy a legszebb asszony az egész várban. Csak arra kell ügyelned, hogy jó benyomást tégy a Tüzérre - magyarázta. - A legtöbb nemes elég nyíltan lenézi, úgyhogy örül, ha valaki egyáltalán udvarias vele. Egy kicsit még kacérkodhatnál is vele, ha nincs ellenedre - tette hozzá vigyorogva.

Történetesen Margaret rokonszenvesnek találta a Tüzért. Alacsony, éles szemű, borzas ember volt, egész jól el tudta képzelni, ahogy hatékonyan irányítja az ágyúit. Amint közeledtek felé, és meglátta, hogy a férfit körülvevő csoportban Doyle- ék is ott állnak, egy pillanatra elszorult a szíve. Az sem segített rajta, hogy amikor Joan Doyle meglátta, elmosolyodott és kijelentette:

- Itt van az én barátnőm a csodálatos, vörös hajával. Szebb, mint valaha - tette hozzá, mire Margaret visszamosolygott rá, és magában azt gondolta: ha így akarod jelezni, észrevetted, hogy befestettem, nem tudsz kihozni a sodromból. Mikor bemutatták az alacsony kormányzónak, a férfi meghajolt előtte. Néhány pillanattal később egy látogatóban lévő angol nemes csatlakozott a csoporthoz, a kormányzó az elöljáró feleségét Doyle úrhölgyként mutatta be, míg Margaretet, a nemes földbirtokos feleségét Lady Walshként - ez a kis megkülönböztetés igencsak örömére szolgált Margaretnek.

Bizonyára jó benyomást tett a férfira, mivel kicsit később, amikor épp egyedül álldogált, észrevette, hogy a Tüzér közeledik felé. A katona igen kellemes társaságnak bizonyult. Kérdezősködött az otthonáról és a családjáról, és a nő nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy a hű, angol fingali nemesség soraiból származik. Úgy látszott, ez megnyugtatta a férfit, aki hamarosan őszintén feltárta előtte nehéz helyzetét.

- Rendet kell teremtenünk - jelentette ki. - Bárcsak egész Írország olyan lenne, mint Fingal! De sajnos bajban vagyunk. Nem csak az ír főnökök rabolnak és fosztogatnak. Vegyük csak szegény Talbot meggyilkolását vagy a saját parancsnokunk elrablását egy éve. - Mivel az előbbi eseményt Margaret örömmel fogadta, és tudta, hogy az utóbbi mögött is Fitzgeraldék állnak, most tapintatosan csak olyasmit mormolt, hogy hát igen, valamit tenni kellene. - A pénz a gond, Lady Walsh - vallotta be a férfi. - A király ellátott ágyúkkal és katonákkal, de pénzzel nem. És hát az ír parlament...

Margaret jól tudta, hogy a parlament a többi testülethez hasonlóan nem szeret adót fizetni. Még mikor az előző Butler kormányzó a saját embereit, például Doyle-t ültette a parlamentbe, akkor sem fizették meg, ami járt neki.

- Biztos vagyok benne, hogy a férjem megérti az igényeidet - jelentette ki az asszony határozottan. Úgy látszott, ez tetszett a kis angolnak, aki hamarosan rátért a politikai helyzetre.

- Tudod, asszonyom, a király válási ügye miatt félünk, hogy a császár megpróbálhatja felhasználni Írországot, hogy gondot okozzon őfelségének. Ott van rögtön Desmond earlje, akiben nem lehet megbízni, félő, hogy idegen erőkkel szövetkezik.

Szigorú pillantást vetett az asszonyra. Csak nem hallott valamit férje munsteri útjáról? Vajon figyelmeztetésnek szánta?

- A férjem mindig azt mondja - felelte óvatosan -, hogy Desmond earlje mintha nem is a mi világunkban élne. - Úgy látta, ez tetszik a férfinak, mivel helyeslőn bólintott.

- Az urad bölcs ember. De bizalmasan elárulhatom, hogy figyelünk minden kereskedőt, nem állnak-e kapcsolatban a császárral.

Margaret most észrevette a lehetőséget.

- Az nehéz lehet - jegyezte meg. - Olyan sok kalmár van Dublinban, aki Spanyolországgal vagy más kikötőkkel kereskedik, ahol a császárnak megvannak a maga emberei. Ott van például Doyle. Bár azt senki sem hinné, hogy Doyle benne lenne ilyesmiben.

- Igaz - helyeselt a férfi, de Margaret látta, hogy azért elgondolkozik, és kellemesen megborzongott annak gondolatára, hogy mit is tett.

Hiszen bogarat tett a fülébe, miközben egyszersmind arról is biztosította, hogy Doyle-ék ártatlanok. Még sosem tett ilyesmit, és úgy tűnt, diplomáciai mesterfogást hajtott végre. Saját szabályai szerint vágott vissza Joan Doyle-nak. A Tüzér hamarosan továbbállt, de előtte még barátságosan megszorította a kezét.

Két hónap múlva William Walsh hírét vette, hogy hamarosan helyet kaphat a parlamentben, és felesége úgy érezte, neki is része lehet ebben. Ám hogy a Tüzér fennmaradó hivatali idejében vizsgálódott-e Doyle-ék után, azt sosem tudta meg.

A család számára fiuk, Richard is nagy sikert jelentett. Apja ötlete volt, hogy Oxfordba menjen. Margaret először ellenezte a tervet - részben azért, mert nem akart elválni tőle, másrészt azért, mert bár fia elbűvölő volt, sosem mutatott nagy érdeklődést a tanulás iránt.

- Akkor is jó esze van - bizonygatta férje -, és mivel úgysem fog utánunk örökölni, valahogyan el kell indulnia az életben. Jó oktatásban kell részesülnie. És ez azt jelenti, hogy Angliába megy. - Ugyanis bár Fitzgeraldék nagy reményeket fűztek maynoothi kollégiumukhoz, színvonala meg sem közelítette egy valódi egyetemét. Azért még mindig a tengerentúlra kellett utazni.

Walsh maga készítette fel a fiút, minden egyes ráérő napján tanította, és szigorúan fogta. Richard is derekasan nekilátott, és olyan gyorsan haladt, hogy egy év múltán apja bejelentette Margaretnek: készen áll. Margaret könnyeit mosolya mögé rejtve nézte, amint elhajózik Anglia felé. Nem tért vissza. Oxfordból a londoni jogászkollégiumokba került, hogy jogtudós legyen, mint az apja.

- Ha boldogul Londonban, annál jobb - mondta William Margaretnek. - Ha pedig nem, ragyogó kilátások várnak rá itt is. - Margaret remélte, hogy visszatér. Nehéz lett volna elviselnie, hogy ne lássa többé.

Ám ezek a sikerek gondot is jelentettek. Mivel William magasabb társadalmi rangra emelkedett, több időt töltött Dublinban, és időnként Margaretnek is el kellett kísérnie. A férfi drágábban öltözködött, és feleségének is új ruhákat vásárolt - ezekre szükség volt, de nem voltak olcsók. Richard angliai tartózkodása is jobban megcsapolta a család anyagi forrásait, mint Margaret gondolta volna. Szegény oxfordi diákként is sokat költött, de miután a jogászkollégiumba került, egyre gyakrabban érkeztek pénzt kérő levelei. Margaretnek, aki néha aggódott, hogy férje túl sokat dolgozik, furcsának tűnt, hogy ilyen sokra van szüksége, ám William csak a fejét rázta, és nevetve megjegyezte:

- Jól emlékszem, milyen volt, amikor magam is ott voltam. Azok között az ifjak között... - Mikor pedig az asszony felvetette, hogy kedvenc gyermeke vajon nem élhetne-e egy kissé nyugalmasabb, kevésbé divatos életet, csak annyit felelt: - Nem, hadd éljen csak igazi úr módjára.

Leveleiben arra is utalt, hogy igen népszerű a hölgyek körében, és Margaret nem felejtette el, már kisfiúkorában is milyen hamar elbűvölte Joan Doyle-t. Ám az efféle dolgok kiadásokkal jártak. Megkérdezte férjét, vajon nem kellene-e már magának fizetnie az ilyesmit.

- Még el kell telnie egy kis időnek, mire annyit keres - magyarázta William. - Addig is illő körülmények között kell élnie, és meg kell ismertetnie magát a világgal.

Mikor ezt mondta, pont úgy beszélt, mint Margaret szeretett apja. Szinte hallotta, amint kijelenti, hogy bátyja, John, nem mehet egyszerű gyalogosként Angliába. Szegény John, aki sohasem tért vissza, szegény apja, aki annyira vágyott rá, hogy igazi úr legyen belőle! És ahogy most a férjére nézett, ráébredt, hogy Richard Londonban a saját lényének folytatása, és mindkettejük iránt határtalan gyengédség fogta el.

- Dublinban is igazi úrként élhet, kisebb költséggel - mutatott rá. Olyan sok volt a kiadásuk, hogy bár Walshnak jól mentek a dolgai,

Margaret tudta: bevételeik valószínűleg nem fedezik kiadásaikat. Egyszer-kétszer fel is vetette ezt Williamnek, de ő megnyugtatta, hogy minden a legnagyobb rendben van, és mivel mindig is gondos gazda volt, a nő úgy vélte, nincs oka aggodalomra. Ám úgy látta, férje még a szokásosnál is szórakozottabb. Növelhették volna bevételeiket, ha kedvező feltételek mellett szert tehetnek még egy egyházi birtokra. Walsh már beszélt is róla, hogy ilyesmit keres. Ám újabb nehézség adódott. Nem kisebb ember, mint maga Dublin érseke okozott gondot.

Most, hogy Henrik király az angol egyház fejévé tette magát, hamarosan annak hatalmas vagyonára is szemet vetett. Kijelentette, hogy az egyháznak reformokra van szüksége, amin nem azt értette, hogy a protestáns tanok felé kellene elmozdulnia - ugyanis Henrik király még mindig jobb katolikusnak tartotta magát a pápánál is -, hanem azt, hogy jobban meg kell szervezni, hogy több jövedelmet hozzon. A szóbeszéd szerint tisztviselői szemet vetettek a gazdag, régi apátságokra is, melyeknek óriási jövedelmét csak egy maroknyi szerzetes élvezte. Így hát nem volt meglepő, hogy Alen érsek, a királyi tisztviselő, aki egyben kancellári posztot is betöltött, és természetesen igyekezett királya kedvében járni, bejelentette:

- Elég ezekből a kedvező bérletekből. Az ír bérlőknek, akárkik legyenek is, végre rendes bérletet kell fizetniük az egyháznak a földért.

- Természetesen helyes a meglátása - foglalta össze Walsh a feleségének. - De Írországban ez nem fog tetszeni a nemességnek. Nem mondhatom, hogy nekem tetszik.

- Sikerülni fog? - kérdezte az asszony egy kissé aggodalmasan. És bár férje biztosította efelől, 1533 tavaszán már láthatta, hogy William is aggódik.

Nyár közepén észrevette, hogy férje hangulata megváltozott. Mintha könnyedebb léptekkel járt volna. Arcán kisimultak az aggodalom véste ráncok. Csak nem hallott valami egyházi birtokról? Azt felelte, nem, de üzleti ügyei jobban állnak. Margaretnek mégis úgy tűnt, valahogy boldogabb, egyenesen izgatottan viselkedik. Bár haja már évek óta ősz volt, mégis mintha különös módon megfiatalodott volna. A nyári napforduló után három héttel hosszú levelet kaptak Richardtól, melyben leírta, milyen pompásan szórakozott egy vidéki nemesember házában, megígérte, hogy hamarosan meglátogatja őket Dublinban, és tekintélyes pénzösszeget kért tőlük. Az asszony megijedt, de William olyan higgadtan fogadta a kérést, hogy Margaret nem is tudta, felfogta-e valójában a dolgot. Egy héttel a levél érkezése után

megjelent MacGowan.

Margaret kedvelte MacGowant. Különleges helyzetet foglalt el a dublini kereskedőtársadalomban. A legtöbb dublini kalmár a város piacain adta-vette portékáit, ám szükségük volt bizonyos árukra, mint például fára, gabonára és marhára a Pale-en kívüli hatalmas területekről is. Így aztán jó néhány kereskedő szabadon járt-kelt a határon, mintegy közvetítőként az angolok és az írek között. Szürke kalmároknak nevezték őket, és MacGowan volt köztük az egyik legsikeresebb. Elsősorban O’Byrne-éktől és O’Toole-éktól vásárolt fát a Wicklowi-hegységben, de mindenféle egyébbel is foglalkozott, és gyakran teljesített megbízatásokat Doyle számára. Utazásainak köszönhetően nemcsak fényesen megélt, hanem tudott is mindenről, ami a vidéken történt. William, aki épp otthon volt, amikor betért hozzájuk, szintén örült, hogy láthatja.

Déltájban érkezett. Elmondta, hogy az éjszakát a rathconani Sean O’Byrne házában töltötte. Margaret már hallott Sean O’Byrne-ről, a szoknyavadászról, de nem ismerte. Tartóztatta MacGowant, de miután a férfi elfogadott egy kis frissítőt, azt mondta, tovább kell mennie Dublinba, William pedig kikísérte. Teljesen véletlenül történt, hogy Margaret felment a hálószobába, és meghallotta, hogy a két férfi miről beszélget az

ablak alatt.

- Jól áll az ügyed Doyle-lal? - tudakolta William.

- Igen. És a tiéd - úgy értem, a titkos ügyed a feleségével? - Ezt halkabban kérdezte. - Tudod, nagyon jóképűnek tart. Ő maga mondta - tette hozzá kuncogva.

William titkos ügye Joan Doyle-lal? Mit jelentsen ez?

- Te minden titkot tudsz - mormolta Walsh. - Ezért vagy veszélyes.

- Csak azért tudok titkokat, mert olyan megbízható vagyok, erről biztosíthatlak - felelte MacGowan. - De még nem válaszoltál a hölggyel kapcsolatos kérdésemre.

- Úgy vélem, minden rendben van.

- Doyle tudja? - Nem.

- És a te feleséged? - Nem. Isten ments.

- Nos, a titkod nálam biztonságban van. Na és célhoz értél már?

- Úrnapján teljesül be a dolog. Megígérte.

- Isten veled.

Margaret hallotta, hogy MacGowan távozik.

Dermedten állt. A férje és az a Doyle nőszemély. Bár mindketten benne jártak a korban, jól tudta, hogy férje még mindig képes testileg is beteljesíteni egy kapcsolatot. Tökéletesen. De hogy ilyesmit műveljen vele, az megdöbbentette. Először el sem hitte, amit hallott. Mintha másik világból érkeztek volna azok a hangok.

Doyle-né jóképűnek tartja a férjét. Az is. És a férfi mit is mondott róla sok évvel azelőtt, mikor Maynoothban találkoztak? Hogy csinosnak találja. Vonzódnak egymáshoz. Így már van értelme. A hangok nem egy másik világból érkeztek. A sajátjából jöttek. És úgy tűnik, saját világa épp most omlik össze.

Úrnapja. Az még két nap. Vajon mihez kezdjen?

* * *

Amikor Eva O’Byrne végiggondolta az elmúlt nyolc évet, egyvalami világos volt számára. Helyesen tette, hogy elhívta a szerzetest. Ugyanis az ezt követő évek voltak a legjobbak egész életében.

Ha Sean O’Byrne-nek voltak is más nők az életében, látótávolságon kívül tartotta őket. Ha otthon volt, figyelmes férjnek bizonyult. Egy évvel Brennanék távozása után újabb kislányuk született, aki igencsak lefoglalta az asszonyt. A kisgyermek Seannak is örömet szerzett; Evát boldogsággal töltötte el, amikor nézte, hogyan játszanak a réten az öreg torony előtt. Seamus közben felvirágoztatta Brennanék tanyáját. Gyakorlatilag a két kezével építette újjá; két évvel azelőtt pedig feleséget is talált - talán nem volt különösebben jó fogás, egy alacsonyabb rangú O’Toole lány, de igen értelmes nő volt, Eva is szerette.

Fintan pedig az ő különleges társa lett. Szinte mulatságos volt egymás mellett látni őket - mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy feltűnően hasonlítanak egymásra, és egyformán is gondolkodnak. Együtt sétálgattak, a nő megismertette vele a növényeket és virágokat; ami pedig a marhát és egyéb jószágot illeti, született gazda volt. Gyakran emlékeztette Evát a saját apjára. És folytonosan biztosította a ragaszkodásáról. Telente mindig készített neki valamit - egy fafésűt, egy vajköpülőt -, és ezek a kis ajándékok kincsek voltak a számára, minden alkalommal mosolyt csaltak az arcára, amikor használta őket. Olyan közel kerültek egymáshoz, hogy néha csaknem attól tartott, férje féltékeny lesz. De Sean nagyon jól szórakozott rajtuk, és boldog volt, hogy a fiú ekkora örömet szerez anyjának. Az ő kapcsolata Fintannal nagyon egyszerű volt:

- Köszönöm, hogy ilyen remek kis marhapásztorral ajándékoztál meg - mondogatta.

Cserébe ő is csodálatos ajándékkal lepte meg feleségét. Kislányuk kétéves volt, amikor egy nap Sean egy munsteri útról hazatérve könnyedén

megkérdezte:

- Mit szólnál, ha egy kicsit kibővülne a családunk? Amikor az asszony elcsodálkozott, megmagyarázta:

- Egy fogadott fiúval. Fintannal egykorú.

A gyermekek befogadása szokás volt a sziget ír és angol családjaiban egyaránt. Ha egy család fia egy másikhoz költözött, az csaknem olyan erős köteléket hozott létre köztük, mint a házasság. Ha az ember egy rangos főnök házába küldte a gyermekét, azzal elindította az életben, s ha egy jelentős család másra bízta a fiát, az hatalmas megtiszteltetésnek számított. Eva nem repesett az örömtől, mivel feltételezte, hogy férje egy szegényebb családnak tett szívességet, de amikor Sean ezt észrevette, elvigyorodott.

- Egy Fitzgerald fiú - jelentette be higgadtan. - Desmond rokona. Egy Fitzgerald, a hatalmas Desmond earljének rokona. Elég távoli rokon, a déli Fitzgeraldok egyik szerényebb ágából. De attól még Fitzgerald.

- Hogy sikerült? - kérdezte a nő őszinte ámulattal.

- Biztosan a személyes varázsom miatt - mosolygott a férfi. - Kedves fiú. Nincs ellene kifogásod?

- Jó lesz Fintannak, ha ilyen barátra tesz szert - felelte az asszony. - Hadd jöjjön csak, amint kedve tartja.

A következő-hónapban érkezett. Maurice-nak hívták. Fintannal egykorú volt, de a szőke fiúval ellentétben sötét hajú volt, egy kicsit vékonyabb, magasabb, és finom, kelta vonásai arra emlékeztettek, hogy Fitzgeraldék legalább annyira voltak ír hercegek is, mint angol nemesek, gyönyörű szeme pedig lenyűgözte az asszonyt. Nagyon udvarias volt, és rögtön kijelentette, hogy a ház ugyanolyan, mint a szüleié, kivéve, hogy az folyóparton áll. Vékony termete ellenére igen atletikus volt, jól értett az állatokhoz, és könnyedén beilleszkedett Fintan életébe. Eva látta rajta, hogy nemesi családból érkezett. Csendes, de igen udvarias modora volt. Mindig „Lady O'Byrne-ként" utalt rá, tiszteletteljesen engedelmeskedett férjének az első pillanattól fogva, és sokkal gyakrabban mondta, hogy „kérem" vagy „köszönöm", mint amihez ők hozzászoktak. Sokkal jobban tudott írni és olvasni, mint Fintan, sőt hárfázni is tudott. Valami finomság lengte körül, amit Eva meg sem tudott fogalmazni, de szembeötlő volt rajta, és Eva titokban meg is vallotta férjének:

- Remélem, Fintan tanul majd tőle.

A két fiú láthatólag jó barát lett. Egy év elteltével már olyan közel álltak egymáshoz, mintha testvérek lettek volna, és Eva is egyre inkább úgy gondolt Maurice-ra, mint a saját fiára. Sean is jó nevelőapa volt. Nemcsak arról gondoskodott, hogy a fiú megtudjon mindent a gazdálkodással kapcsolatban és a Wicklowi-hegység, valamint a Liffey-síkság helyi ügyeiről, hanem időnként MacGowannel is elküldte, hogy meglátogassa a helybeliek, mint például Walshék házát és tanyáját, vagy hogy lemenjen vele Dalkeyba vagy Dublinba.

Eva úgy gondolta, hogy a fiú talán szeretné megismerni a Kildare rokonokat az egyik ilyen látogatás során, de Sean elmagyarázta neki, hogy a Desmond earljét övező gyanakvás miatt ez nem lenne túl bölcs dolog.

- Majd a szülei elrendezik ezeket a dolgokat, ha úgy látják, hogy itt az ideje - mondta. - Nem a mi dolgunk megismertetni a rokonaival.

Maurice pedig tökéletesen elégedettnek látszott nyugodt életével az O’Byrne családban.

Mégis volt valami, ami miatt különösnek tűnt. Nem a zeneszeretete miatt - ugyanis amikor hárfázott, mintha valami álomvilágban járt volna. És nem is az észbeli tehetsége miatt - ugyanis Donal atya, aki a két fiút tanította, néha szomorúan megjegyezte, milyen kár, hogy nem papnak szánják. Melankolikus hangulatai miatt volt furcsa. Ritkán törtek rá, de olyankor egymagában kószált a hegyekben akár egész nap is, nem vidáman bandukolva, mint Sean, hanem szinte önkívületben lépdelve. Még Fintan sem ajánlotta fel ilyenkor, hogy elkíséri, inkább békén hagyta, míg el nem múlt ez a hangulat. Úgy tűnt, utána felfrissülve érkezett haza.

- Különös fickó vagy te - mondogatta Fintan szeretettel. Az sem lepett meg senkit, hogy amikor a szerzetes néha-néha arra járt, útban Glendalough felé, hogy meglátogassa a remetét, órákig üldögélt a fiúval és búcsúzóul meg is áldotta.

Mindez azonban nem befolyásolta a Fitzgerald fiú és Fintan barátságát. Együtt dolgoztak, vadásztak és tréfálkoztak, mint bármelyik egészséges korukbeli fiú, és egyszer, amikor anyja megkérdezte Fintant, hogy ki a legjobb barátja, a fiú meglepődve nézett rá, és így felelt:

- Hát természetesen Maurice.

Az asszony kapcsolata Maurice-szal szintén olyan volt, mint anyáé és fiáé, kivéve valami papos visszafogottságot, a fiú ugyanis mindig tartott egy kis távolságot. Ez egy-két év után szinte elkeserítette a nőt, míg rá nem ébredt, hogy a fiú azért viselkedik így, nehogy Fintan és anyja közé álljon; Eva pedig csodálta ezt a tapintatot.

Bár senki sem tudta volna megmondani, pontosan mikor vagy miért, a rathconani O’Byrne család hangulata valamelyest megváltozott Maurice Fitzgerald érkezése óta. Még Sean is egyre figyelmesebb lett feleségéhez. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1533 nyarán, amikor közeledett az asszony születésnapja, férje az egész szomszédságot meghívta a házukba ünnepelni. Hegedűszóra táncoltak, egy vándor bárd Cuchulainn, Finn mac Cumaill és a többi legendás hős történeteiről énekelt. Eva Sean és Fintan között ült, Maurice pedig hárfán játszott a társaságnak. Sean megajándékozta egy pár szép hímzett kesztyűvel Henry Tidytól és egy darab selyembrokáttal, aminek azért is örült, mert sejtette, hogy Maurice választhatta egyik MacGowannel tett dublini útján.

Így hát késő éjjelig ettek-ittak, énekeltek és táncoltak Úrnapja előestéjén.

* * *

A dublini naptárban számos ünnepnap szerepelt. Szent Patrik és Szent György, Írország, illetve Anglia védőszentjeinek napján mindig nagy ünneplés volt. De a legnagyobb júliusban volt, a nyári napforduló utáni negyedik pénteken, Úrnapja ünnepén.

Ez volt Corpus Christi, azaz Krisztus teste, az oltáriszentség, a szentmise csodájának ünnepe. Jobb alkalom nem is lehetett volna a város testületeinek, a vallásos társaságoknak és a céheknek önmaguk ünneplésére. Ugyanis Dublin városának uralkodói, a polgármester, az elöljárók és a szabad polgárok mind tagjai voltak egy-egy ilyen testületnek. Ott voltak a nagy egyházi közösségek, mint például a hatalmas Szentháromságközösség, melybe Doyle is tartozott, és melynek a Krisztus-templomban volt a kápolnája, és jótékonykodással foglalkozott; és ott volt a számtalan céh - kalmárok, szabók, aranyművesek, mészárosok, takácsok, kesztyűsök és még sokan mások -, melyek legtöbbjének szintén megvolt a saját kápolnája valamelyik templomban. Úrnapján pedig mind felvonultak.

A felvonulás nemzedékek óta ugyanazt a rendet követte. Minden céhnek megvolt a maga kocsija, melyre festett díszletet állítottak kis színpad gyanánt. Nyolc láb szélesek voltak, hogy átférjenek a Dame’s Gate-en, hat-nyolc ló volt eléjük fogva, és gazdagon feldíszítették őket, hogy csodás előadást produkálhassanak. Mindegyik egy-egy jelenetet ábrázolt a Bibliából vagy a néphagyományból. A menet sorrendjét pontosan meghatározták a Tholselben őrzött könyvben, mely a város rendeleteit tartalmazta. Először a kesztyűsök jöttek, akik Ádám és Eva történetét mutatták be, utánuk a

csizmadiák, majd a hajósok, akik Noé bárkáját jelenítették meg, majd a takácsok, a kovácsok - csaknem húsz kocsiszínpad, köztük a város számvevőinek élőképével, mely Arthur királyt és a Kerekasztal lovagjait ábrázolta. Végül a városi testület jelképe, Szent György két ember által megjelenített hatalmas sárkánya bólogatott végig méltóságteljesen a tömegen.

A menet kora reggel gyülekezett az Ailred, a zarándok régi ispotálya melletti szabad területen a nyugati kapun kívül. Átvonultak a kapun, végig a főutcán a Tholsel nagy keresztjéig, elhaladtak a Krisztus-templom és a vár mellett, majd kimentek a Dame’s Gate-en, s végül az íjászok gyakorlóterén álltak meg, Hoggen Green szélénél, ahol némelyik céh rövid jeleneteket adott elő kocsiján.

Tidy nagyon izgatott volt. Ebben az évben céhtársai őt választották ki Ádám szerepére. A felvonulás alatt fehér térdnadrágban és mellényben kellett a kocsin állnia, egy hatalmas, kissé illetlen fügefalevelet viselve; ám utána még szöveget is kellett mondania. Cecily már hetek óta hallgatta, amint ünnepélyesen olyan sorokat ismételget, mint „Ó, balga asszony, mit cselekedtél?”.

A nap már fényesen sütött, amikor Tidy elégedett és elszánt arccal elindult. Egy óra múlva Cecily az egyik szomszéd gondjaira bízta a gyerekeket, és bement a városba, hogy megnézze a férjét.

* * *

Margaretnek úgy tűnt, mintha az egész környék Dublinba gyűlt volna aznap. Olyan nagy volt a tömeg, hogy kénytelen volt egy fogadóban hagyni a lovát felháborítóan magas díj ellenében a Szent Patrik-katedrális közelében, és gyalog indult útnak a sokaságban a déli kapun keresztül. Ennek megvolt az az előnye, hogy nem vették észre, de nem tudta, vajon ő észreveszi-e a férjét.

Walsh hajnalban távozott. Az asszony várt még egy órát, majd közölte az inassal, hogy estére hazajön, és ellovagolt a férje után. Az, hogy miféle magyarázattal szolgál majd este a távollétére, attól függ, mi történik napközben.

Elgondolkodott, vajon nyíltan rákérdezzen-e a Doyle-néval való ügyére, de végül úgy döntött, nem teszi. Nem volt rá semmi bizonyítéka. Mi lesz, ha letagadja? Örökös bizonytalanságban marad. Tudta, hogy némelyik asszony egyszerűen nem venne róla tudomást, és ez igencsak megkönnyítené az életét. Ám ő nem volt erre képes. Nem volt olyan barátnője sem, akiben megbízhatott volna - ebben a váratlan helyzetben magára maradt. Ezért elhatározta, követi a férjét Dublinba. Tudta, hogy ostobaság. Tudta, hogy valószínűleg meg sem látja majd. És ha mégis, ha meglátja Doyle asszonnyal, akkor ugyan mit tesz? Még azt sem tudta.

Mindenki nagyon vidám volt. A tarka tömeg nevetve, csacsogva özönlött át a kapun, míg Margaret, aki fekete bársonykalap alá rejtette haját, komoly, megnyúlt arccal sodródott az áradattal. Végigmentek a Saint Nicholas Streeten, a Shoemaker Lane mellett egészen a High Street kereszteződéséig, ahonnan látszott a Tholsel magas teteje. A kereszteződésnél akkora volt a tömeg, hogy lehetetlen volt átjutni rajta, de szerencsére a rendezők átengedtek egy csoportot a Krisztustemplom közelébe, ahol több hely volt, és Margaret is velük ment. Néhány pillanat múlva az utca kiürült. Közeledett a menet.

Elöl egy csapat lovas érkezett; a város őrei és más tisztjei. Utánuk dudások és dobosok csoportja következett, mögöttük pedig lassan feltűnt az első kocsi.

A kesztyűsök igen jól kezdték a felvonulást. Kocsijuk közepén egy deszkákból ácsolt fa állt, amelyre zöld leveleket és aranyalmákat festettek. Ádám és Eva - mindketten férfiak persze - a hagyományos fügefalevelet viselték; Évának hatalmas kebleket csináltak, egy tök méretű aranyalmát tartott, és buja mozdulatokat tett az ünneplő közönség felé, míg a komoly arcú Ádám időről időre elkiáltotta magát: „Ó, balga asszony, mit cselekedtél?” A kígyó - egy magas, vékony ember - leleményes fejdíszt viselt: ha meghúzott egy zsineget, akkor kígyózott, vagy néha ijesztően a tömeg felé lendült.

Margaret bánatos mosollyal figyelte. Lassan elkezdett kelet felé araszolni a tömegen át. Újabb kocsi gördült be: Káin és Ábel. Az asszony hamarosan elérte azt a helyet, amelyet kinézett magának: egy alacsony falon álldogáló néhány gyermek közé telepedett, ahonnan rálátott a nézők feje fölött a szemközti házak ajtajaira.

A High Streetnek a katedrálissal szemközti szakaszát Skinners Row-nak nevezték. A nagy, oromzatos házak a nemesség dublini otthonai voltak, például Butleréké. A többi a legnagyobb kereskedők tulajdonában állt. Doyle elöljáró házasságkötésekor költözött ide a Winetavern Streetről. Kiugró erkélyeikről tökéletesen lehetett élvezni a felvonulást, úgyhogy minden ablak zsúfolásig tele volt. A hely, melyet Margaret választott, épp Doyle-ék házával szemközt volt.

Impozáns látványt nyújtott: a négyemeletes épület alsó szintje kőből, a többi része fából épült, gipszvakolattal, a tetejét palával fedték - tökéletesen jelképezte az elöljáró gazdagságát. Margaret felpillantott az ablakokra: mind tele volt szolgálókkal, gyerekekkel és barátokkal. A legnagyobbikban meglátta Doyle-t és a feleségét. A férje is ott lenne valahol? Őt nem látta.

Közben egyre jöttek a kocsik: Noé bárkája, az egyiptomi fáraó seregével, betlehemes jelenetek, Poncius Pilátus a feleségével. Épp ezután Doyle arca eltűnt az ablakból, és amikor Arthur érkezett a lovagjaival, Margaret meglátta az elöljárót, amint skarlátszínű hivatali díszruhájában kilép az ajtón, és a Tholsel felé indul. A nő tovább figyelt, míg meg nem érkezett Szent György pompás zöld és vörös, ezüstszárnyú sárkánya, mely a muzsikusok újabb csapatával együtt zárta a menetet.

Amikor a menet elhaladt, a tömeg egy része követte. Margaret rájött, hogy így feltűnhet valakinek, úgyhogy visszahúzódott egy kis fa mögé, ahonnan még jól láthatta Doyle-ék házát. Az arcok már eltűntek az ablakokból, és az emberek kezdtek kiszállingózni az utcára, hogy Hoggen Greenig kövessék a menetet, és megnézzék az előadásokat. Mintha az egész háznép kiözönlött volna, szolgástul, mindenestül, ám hiába figyelt, Doyle-nét nem látta. A nagy ház mintha teljesen kiürült volna. Várt, míg a menetet követő tömeg el nem vonult. Vajon Joan Doyle is elindult? Szem elől tévesztette volna?

Eltöprengett, most mit tegyen.

Aztán meglátta a férjét, amint vidáman lépked az utcán. Megállt Doyle-ék háza előtt, körbepillantott, és éppen bekopogtatott volna, amikor az ajtó kinyílt, és ott állt előtte Joan Doyle mosolyogva. Belépett, az ajtó pedig becsukódott mögötte.

Margaret csak bámult. Szívverése kihagyott egy pillanatra. Tehát igaz: a férje és ez a nőszemély. Mellkasát jeges rémület szorította össze. Elakadt a lélegzete is.

Most mihez kezdjen? Valóban egyedül vannak odabenn? Biztosan van benn legalább egy szolgáló. Hacsak Doyle-né szántszándékkal el nem küldte őket. Csak így lehet: az úrnapi körmenet tökéletes ürügyül szolgált. Mind elmenetek, így az ő férje besurranhatott az üres házba. Végignézett az utcán, amerre a menet távozott. Az emberek áradata épp most hagyta el a Skinners Row végén álló pellengért. Hallotta a távoli trombitaszót a Dame’s Gate felől, mintha vészharang szólalt volna meg.

Be kell mennie, és eléjük kell állnia. Most vagy soha. De milyen ürüggyel mehetne be? Hogy éppen Dublinban járt? Hogy véletlenül megpillantotta, amint férje belép a házba? És mi van, ha valami más, teljességgel ártatlan céllal látogatott oda?

Meglehetősen kínos lenne, ha bemenne. És amint Margaret megpróbálta megfogalmazni, mit is mondhatna, ráébredt, milyen hasztalan az egész. Ugyanis ha valóban szerelmeskednek odabenn, nyilván elreteszelték az ajtót, nehogy rajtakapják őket. Ha dörömbölni kezd, William szépen eltűnik egy hátsó ablakon át, vagy inkább teljesen felöltözve, valamilyen hihető magyarázattal áll elő. Belőle csinálnak bolondot, és semmivel sem lesz okosabb. Azon gondolkozott, ne menjen-e inkább a ház elé, hogy belessen az ablakon.

Inkább úgy döntött, vár még egy kicsit, majd meglátja, mi történik. Telt-múlt az idő. Úgy el volt keseredve, hogy egyszer csak rádöbbent, fogalma sincs, mióta álldogál ott. Negyedórája? Félórája? Neki egy örökkévalóságnak tűnt. Épp ezen töprengett, amikor kinyílt az ajtó, és kilépett William. A férfi elfordult, és a pellengér felé sietett. Az ajtó becsukódott mögötte. Margaret ott maradt még egy ideig. Az ajtó nem nyílt ki újra.

* * *

A menet Hoggen Green mellett állt meg, ahol volt egy kis, Szent Györgynek szentelt kápolna. Míg lovaik a zöld mezőn legelésztek, öt kocsi félkörívben felállt a gyepen, hogy előadják rövid darabjaikat, kezdve a kesztyűsök Ádám és Eva jelenetével.

Cecily mosolygott. Elbűvölő látványt nyújtottak a régi Tanácsdombbal a háttérben. Bódékat állítottak fel, melyekben sört és frissítőket kínáltak. Ragyogó kék volt az ég, és forrón tűzött a nap. Lovak, emberi veríték és sör szaga keveredett, de egyáltalán nem volt kellemetlen.

A kesztyűsök jelenete nem volt ugyan hosszú, de igen szépen adták elő. Tidy kiáltását: „Ó, balga asszony, mit cselekedtél?”, az egész tömeg lelkesen bömbölte vissza. Ádám, Eva és a kígyó általános üdvrivalgás közepette űzetett ki a paradicsomból. Hamarosan a másik csoportra kerül a sor, hogy előadja Káin és Ábel történetét.

Cecily figyelmét már korábban magára vonta a kesztyűsök kocsijának közelében álldogáló fiatalemberek csoportja. Fényes selyemingeikről és zubbonyaikról jól látszott, hogy gazdag, fiatal nemesek, némelyikük pedig beszéde alapján bizonyára londoni vendég volt. Szemmel láthatóan felöntöttek a garatra, de ártalmatlannak tűntek. Az sem döbbentette meg, hogy amikor észrevették, hogy őket nézi, évődni kezdtek vele.

Mit keres itt egyedül egy ilyen csinos fiatalasszony?, kérdezték. Hol a férje? Azt felelte, a színpadon. És ki ő? Ádám. Ezt harsány nevetéssel fogadták. Akkor ő bizonyára Eva. Igazi csábító? Melyiküket ejtené kísértésbe? Eddig még nem háborodott fel Cecily. De amikor elkezdődött a következő jelenet, és a fiatalemberek sikamlósabb megjegyzéseket tettek, úgy döntött, most már móresre kell tanítania őket.

- A darabot figyeljétek, uraim, ne engem! - kiáltott rájuk. - Ne feledjétek, hogy ez Krisztus testének ünnepe.

Ám ha azt hitte, hogy ezzel lecsendesítheti őket, épp az ellenkező hatást érte el. Otromba tréfákat kezdtek gyártani arról, hogy ő vajon mit csinál a testével Krisztus testének ünnepén, míg végül a nőnek elege lett belőlük.

- Ne űzzetek gúnyt az oltáriszentség csodájából! - kiáltott rájuk dühösen, arra számítva, hogy ezzel végre beléjük fojtja a szót. Így hát teljesen elképedt, amikor az egyik angol fickó becsmérlő megjegyzést tett az oltáriszentségre. Nem túl hangosan ugyan, de azért jól hallhatóan, és ami még döbbenetesebb volt, némelyik társa nevetett rajta.

Cecily teljesen megfeledkezett a darabról. Undorral meredt rájuk. Mit képzelnek magukról ezek az angol piperkőcök? És miért tűrik ezt el ír társaik? Bizonyára befolyásos urak gyermekei, de attól még nem volna szabad hagyni, hogy idejöjjenek Dublinba, és szentségtörő dolgokat mondjanak. A nő feléjük lépett.

- Londonban nyugodtan lehettek protestáns eretnekek - kiáltott rájuk határozottan -, de semmi szükség rá, hogy idehozzátok az istentelenséget Dublinba! - Némelyik mintha zavarba jött volna erre, de korántsem mindegyikük.

- Hűha, Tom - kiáltott fel a szemtelen fráter -, itt, Írországban aztán tüzes kis asszonykák vannak! - Hallatszott a hangján, hogy részeg, de ez nem volt mentség a viselkedésére. És amikor arcátlan módon, gúnyosan meghajolt Cecily előtt, azzal csak még jobban feldühítette. Miből gondolja ez az idegen ficsúr, hogy lekezelően bánhat vele, csak azért mert Írországban van, és ő asszony? - Tehát mi Angliában mind eretnekek volnánk, asszonyom? - kötekedett.

- Mivel az új királynétok - ez utóbbi szót gúnyosan hangsúlyozta - eretnek, akár mind azok lehettek - vágott vissza.

- Ez talált, Tom, ez talált - nyögött fel az uracska. Kezét a szívére szorította. - Eltalált. - Ügy botorkált, mintha megsebesült volna. A körülöttük lévő emberek az előadás helyett mind őt figyelték. Ám hirtelen abbahagyta a komédiázást, és fenyegető pillantást vetett a nőre. - Légy óvatos, asszonyom, mielőtt eretnekséggel vádolod a királynét! A király a mi egyházunk feje.

- De nem az én egyházamé - felelte Cecily keserűen. - Hála Istennek, az én egyházam feje a szentatya - tette hozzá indulatosan.

Elvileg ez így is volt. Mivel Henrik egyházfőségének kérdése még nem került az ír parlament elé, Írországban még nem is emelkedett törvényerőre, így Cecily joggal mondhatta, amit mondott. Dühödten meredt a férfira. Volt valami puhányság a piperkőcben. A nő rosszindulatúan méregette. Ezt a fiatalember is észrevette.

- Nos, asszonyom - kiáltott fel úgy, hogy mindenki hallja -, szerintem amit beszélsz, az felségárulás! - Az utolsó szó fenyegetőn zengett a levegőben. Még Káin és Ábel is abbahagyta egy pillanatra a színpadon, és idegesen felé pillantottak. De Cecily most már akkora haragra gerjedt, hogy észre sem vette a ráirányuló figyelmet.

- Inkább legyek felségsértő, mint hogy megtagadjam a hitemet és a szentatyát! - kiáltott fel. - Ami pedig téged illet - kiabálta -, a pokolban fogsz megrohadni Henrik király mellett!

Az előadás félbeszakadt. Mindenki az asszony felé fordult, aki a pokolba küldte a királyt. Bármennyire magánkívül volt Cecily, tudta, hogy ezúttal túl messzire ment. Ez már veszélyes terület volt, valóban a felségárulás határán járt. Ám még a tömeg ámulatánál is rosszabb volt annak az embernek az arckifejezése, aki most közeledett felé.

Tidy arca ugyanolyan halvány volt, mint a jelmeze, de a szeme izzott. Oldalán MacGowannel átviharzott a sokaságon. Tidy még mindig Ádám jelmezét viselte, a nevetséges fügefalevél ott fityegett a derekán. Megragadta az asszony karját.

- Megőrültél? - sziszegte.

Az ifjú nemesek nem bírtak magukkal. Felengedett bennük a feszült- Ádám! - kiáltoztak. - Ádám! Ó, nézz csak asszonyodra! - Majd egyre másra ismételgették: - Ó, balga asszony, mit cselekedtél?

* * *

Tidy meg sem szólalt. Megragadta felesége egyik karját, a másikat MacGowan fogta, és elvezették, míg az ifjak gúnyosan kiáltoztak utánuk: - Árulás! Le a fejével! Árulás!

Meg sem álltak a városkapuig.

Hát ez lett a nagy napból. A férfi mindent olyan gondosan eltervezett. Az előadások végeztével be akarta vinni a nőt a városba valamilyen ürüggyel a nyugati kapu felé, ahol Doyle elöljáró már várta volna őket, hogy átnyújtsa új lakásuk kulcsait. Arra várt, hogy láthassa a felesége arcát, amint körülnéz tágas, levegős új otthonukban. Hogy örült volna. Micsoda tökéletes meglepetés lett volna. Tökéletes

nap. Mindent eltervezett.

- Te a királyt káromoltad, Cecily - mondta szerencsétlenül. - Azt fogják mondani, hogy árulók vagyunk. Hát nem érted, mit tettél?

- Gyalázta az oltáriszentséget - felelte a nő keserűen.

- Ó, Cecily! - A férfi szeme tele volt nehezteléssel.

- Tudjátok, kik ezek? - kérdezte halkan MacGowan. - Az ifjú Lord Thomas angol barátai. Ő is velük volt. - Mikor látta, hogy Cecily még mindig nem érti, hozzátette: - Lord Thomas Fitzgerald, Kildare earljé-nek örököse.

- Kildare fia? - kiáltott fel Tidy rémülten.

- Nem kellett volna úgy beszélniük - felelte védekezve Cecily.

- Meglehet - mondta MacGowan -, de csak fiatal kölykök, akik felöntöttek a garatra. Csak tréfálkoztak.

Tidy a fejét rázta.

- Most majd Kildare és a királyi tanácsosok mind megtudják, hogy a feleségem a királyt káromolta - mondta elkeseredve. És bár nem tette hozzá, magában őszintén azt gondolta, bár valaki mást vett volna feleségül.

Késő délután nehéz szívvel, örömtelenül vezette Cecilyt toronybeli lakrészükhöz, és miután

megmutatta neki a pompás otthont, megkérdezte:

- Úgy gondolod, most már elégedettebb leszel?

- Azt hiszem, igen - felelte a nő. - Igen, biztosan. De a férfi nem tudta, így lesz-e.

* * *

Mire Tidyék megnézték a tornyukat, Margaret is hazaért. Több mint egy órát várt Doyle-ék házánál, végül amikor Joan Doyle kijött, követte a Dame’s Gate felé, majd elvesztette szem elől. Végül feladta és hazament.

William csak késő este érkezett meg. Nagyon elégedettnek látszott. Azt mondta, a városban már vacsorázott, és úgy tűnt, elég sokat ivott is. Kijelentette, hogy fáradt, azzal felment a hálószobába.

A következő napot otthon töltötte. Az azután következőn valami dolga volt Dublinban, de kora estére hazaért. Két hétig a rendes kerékvágásban folytatódott életük. Hogy voltak-e titkos találkái Joan Doyle-lal, Margaret nem tudta. Egyik nap, miután hazatért Dublinból, szerelmeskedtek is. Akkor hát mit jelent ez az egész? Történt valami Úrnapján Dublinban? És ha igen, megismétlődött? Margaret nehezen hitte, hogy nem. Mihez kezdjen? Osztozzon az urán Joan Doyle-lal, míg véget nem ér a viszonyuk? Vagy vonja kérdőre olyasmiért, amire nincs semmi bizonyítéka? Várjon? Figyeljen? Nem is tudta eddig, milyen fájdalmat okoz ez a bizonytalanság.

Két hét múlva William korán ment Dublinba, és csak késő éjjel ért vissza. Egy héttel később pedig Fingalba ment több napra. Semmi szokatlan nem volt ezekben a távollétekben, de most minden mozdulata új értelmet nyert. Augusztusban a férje egy nap szokatlanul komolyan kijelentette:

- A monostor ügyében megint Munsterbe kell mennem, de nemigen tudom, bölcs dolog-e.

- Menj csak! - felelte az asszony. - Ne késlekedj!

* * *

Három hétig volt távol. Hazatérte után olyan elfoglalt volt, hogy aligha szakíthatott időt a kalandjára.

Mindamellett távolléte alatt Margaret is változtatott egy kicsit a saját életmódján. Elkezdett bejárni Dublinba.

Nem voltak rendszeresek az útjai. Némelyik héten egyáltalán nem ment. Időnként belovagolt a piacra, és még aznap visszatért. A városban a Skinners Row-n sétálgatva Doyle-ék háza előtt vagy beszélgetésbe elegyedve valamelyik piaci bódénál könnyen tájékozódhatott Doyle-ék hollétéről; úgyhogy amikor októberben William több napra Fingalba ment, meggyőződhetett róla, hogy Joan Doyle a saját házában van, biztonságos távolban Williamtől. Tökéletlen ellenőrzés volt ugyan, mégis több a semminél. Novemberben Doyle-ék mindketten Bristolba mentek, és majdnem négy hétig ott is maradtak. Úgy vélte, William decemberben sem találkozhatott Doyle-néval. Karácsony közeledtével egyre valószínűbbnek tűnt, hogy viszonyuk, ha volt is egyáltalán, már véget ért. De Margaret fejében már az is megfordult, hogy az egész ügy csak képzeletének szüleménye.

Így hát néhány nappal karácsony előtt egész vidám hangulatban indult Williammel Dublinba, hogy részt vegyenek a Szentháromság-egylet téli bálján.

A városi ünnepség a szokásos jó hangulatban zajlott. Remek társaság gyűlt össze, városatyák ünnepi öltözékeikben, a Pale nemesemberei, akik közül sokan a Szentháromság-egylet tagjai voltak, vagy a város kiváltságos polgárai. Ám legfőképpen arra volt kíváncsi mindenki, vajon a Fitzgerald család feje megjelenik-e.

Senkit sem ért meglepetésként, hogy ősszel Henrik király ismét Londonba hívatta Kildare earljét. Mindenki tudta, a király még mindig meg van sértve amiatt, ahogy Fitzgeraldék kikényszerítették, hogy visszanyerjék a kormányzói posztot, és abban is biztosak lehettek, hogy Butlerék elegendő információval látják el róluk a királyi udvart. Míg Kildare udvarias kifogásokat küldött a királynak, barátainak megsúgta, kiélvezi az időt, míg újra Angliába megy; és hogy emlékeztesse az uralkodót, hogy Fitzgeraldékkal nem lehet tréfálni, a dublini várból a saját erődjeibe vitette a király ágyúit. Az utóbbi néhány hónapot Kildare nyugodtan töltötte Írországban, míg Henrik csak füstölgött.

Ám Walsh nemrégiben úgy hallotta, hogy Kildare nincs jól. Kiújultak az egyik hadjárata során szerzett sérülései, és nagy fájdalmai vannak.

- Nem tudom, nem csak színlelt betegségről van-e szó, hogy ne kelljen Angliába mennie - mondta Walsh Margaretnek. - De állítólag az earl tényleg nagyon beteg.

És valóban, a bálra maga helyett a fiát, Thomast küldte el. A Kildare család jókora volt: nem kevesebb mint öt fivére volt az earlnek.

- Ha az earllel bármi történik - mutatott rá Walsh -, Thomas örökli a címét és hatalmát, nem a nagybátyjai.

Dublinban a legtöbben nem sokat tudtak a fiatalemberről, kivéve, hogy divatos legény, aki néhány kapatos angol ficsúrral egyetemben fel is tunt az úrnapi ünnepségen.

- A cimborái Selyem Thomasnak hívják - jegyezte meg a jogtudós némi rosszallással. De a dublini nemességhez hasonlóan ő is nagyon kíváncsi volt már rá.

Valójában az ifjú Lord Thomas kedvező benyomást tett az emberekre. Az bizonyos, hogy a legfinomabb selyemruhát és övet viselte, ami az angol vagy a francia udvari divatnak is megfelelt volna, de öltözéke nem volt ízléstelen. Amikor a lakoma előtt végigvonult, hogy üdvözölje a társaságot, mindenkivel szemben a legnagyobb udvariassággal viseltetett. Walsh is odament, hogy üdvözölje, és visszatérvén ezt jelentette a feleségének:

- Ifjú, de igen tájékozott. Egyáltalán nem ostoba.

A bál remekül sikerült. Vacsora után összevegyült a társaság. Miközben Margaret körbekísérte férjét a nagy teremben, hirtelen szembe találta magát Joan Doyle-lal. Az elöljáró épp Selyem Thomasszal beszélgetett, úgyhogy felesége egymagában állt. Amikor Doyle úrhölgy észrevette Walshékat, felragyogott az arca.

Margaret nem tudta kikerülni. Színpadias mosollyal üdvözölte. A szokásos, semmitmondó udvariasságok következtek, majd Joan Margarethez fordult.

- Igazán gyakrabban kellene Dublinba járnod - mondta.

- Néha bejövök a vásárokra - felelte Margaret nyugodtan.

- Nem gondolod, hogy gyakrabban is jöhetne? - kérdezte Joan Walshtól.

- Ó, dehogynem - válaszolta udvariasan a férfi.

Margaret végigmérte őket. Olyan ártatlannak hangzott a csevegésük. Nem is sejtették, milyen éberen figyeli őket.

- Lehet, hogy igazad van - mondta. - Legalább az ünnepekre be kellene jönnöm. - Bólintott, mintha elgondolkodna a dolgon. - Mint például Úrnapjára.

Csak nem egy gyors pillantást váltottak ezek ketten egymással? Margaret biztos volt benne, hogy jól látta. Azután Doyle-né felnevetett.

- Úrnapja olyan csodálatos volt - mosolygott Walshra, aki szintén mosolyogva bólintott.

Ezek itt gúnyt űznek belőle. Azt hiszik, nem tudja.

- Egyébként - jegyezte meg Margaret könnyedén - idén benn jártam Úrnapján.

Semmi kétség, férje elsápadt.

- Igen?

- Nem is mondtam, ugye? Csak egy hirtelen ötlet volt. Láttam a felvonulást a Skinners Row-n. - Rájuk mosolygott. - Sok mindent láttam.

Tökéletes pillanat volt. Elképedt csendben álltak. Joan tért magához először.

- El kellett volna jönnöd hozzánk - kiáltott fel. - Mind ott voltunk az ablakban. Onnan jobban láttál volna.

- Ó, így is nagyon jól láttam - felelte Margaret.

Most megfogta őket. Csodálatos erőt érzett

magában. Szinte megérte a fájdalmat. Látta rajtuk, megpróbálnak rájönni, mennyit tud, hogy vajon megjegyzéseit gúnyosnak szánta-e vagy sem. Most próbálnak valahogy kisiklani a keze közül.

Margaret elmosolyodott, majd karon fogta a férjét.

- Tiszteletünket kell még tennünk - suttogta egy közelükben álló, fingali úriember felé mutatva, azzal elmentek, otthagyva Doyle-nét egyedül.

Ám üres diadal volt. Bizonytalanságuk, zavaruk elárult mindent, amit tudni akart. De ha már megcsalták, talán újra meg fogják. Aznap éjjel az ágyban férjéhez fordult.

- Szóval mennyire vonzó Joan Doyle?

- Szerinted én vonzónak találom? - kérdezett vissza ravaszul a férje. Egy kicsit hallgatott, mintha gondolkodna. - Derék asszony - felelte könnyedén -, de én a vöröseket szeretem.

Karácsony után különösen gyengéd és figyelmes volt a férfi, és Margaret hálás volt ezért. Joan Doyle fondorlatos természetét ismerve már nem is nagyon hibáztatta. Korábban sosem gondolta, hogy megcsalná a férje, de ha már megtette, most azon volt, hogy véget vessen az ügynek. Az asszony soha nem utalt a kapcsolatukra, de arra gondot fordított, hogy figyelmeztesse.

- Nem lehet megbízni abban a Doyle-néban. Képmutató és veszélyes asszony.

Joan Doyle iránt titokban jéghideg dühöt érzett. „Egész életemben csúfot űzött belőlem, és megcsalt - gondolta -, most pedig el akarja venni a férjemet.” Megígérte magának, hogy bosszút áll rajta, bár még nem tudta, hogyan.

* * *

Talán csak a saját életében bekövetkezett változások tették, de 1534 tavaszára Margaret úgy vette észre, minden megváltozott körülötte. Bizonytalanság volt a levegőben.

Karácsony után nem sokkal nagy havazások kezdődtek, és az időjárás január nagy részében otthon tartotta Walsht. Februárban többször is Dublinba ment, és mindig csak este ért haza. Beszámolt róla, hogy nagyon bizonytalan a helyzet.

- Kildare kétségkívül beteg. Végül is elmegy Londonba, de állítólag csak azért, hogy rávegye Henrik királyt, erősítse meg fia, Thomas kormányzói tisztségét.

A Kildare távozása utáni héten Walsh három napig Dublinban maradt, és Margaretnek megfordult a fejében, nem Joan Doyle-lal találkozik-e; de igen komoran tért haza, és hírei minden mást kivertek a fejéből.

- Az egyházi birtokunk bérletéről van szó -

jelentette be. - Tudod, hogy ebben az évben kellene megújítani. Épp most kaptam meg Alen érsek feltételeit. - Megcsóválta a fejét. - Úgy látszik, még csak tárgyalni sem hajlandó - mondta komoran. - Lesújtó feltételei vannak. A bérleti díjat megduplázta. Az a baj, hogy jogtudósként és intézőként magam is ugyanezt tenném az érsek helyében. A föld tényleg annyit ér, amennyit kér érte - sóhajtott fel. - De ezzel elveszi a nyereségem nagy részét.

Két napig rágódott a dolgon, végül bejelentette:

- El kellene mennem Londonba, hogy meglátogassam Richardot. Március elején indult útnak.

Nem csak őket érintette ez a dolog. A következő hetekben Margaret számos családról hallott, amelyektől elvették egyházi birtokaikat, némelyikük Kildare rokonságához tartozott. Normális körülmények között a dublini érsek nem fordult volna Fitzgeraldék ellen, úgyhogy az asszony eltűnődött, mit jelentsen mindez. Időközben az Angliából érkezett hírek azt súgták, hogy a helyzet válságosra fordult.

A pápa kiátkozta Henriket. London városa biztonságos volt, de attól tartottak, hogy egyes területeken, elsősorban északon és nyugaton lázadások törhetnek ki, mivel ott igen erős volt a kötődés a régi rendhez. Még arról is pletykák keringtek, hogy a Habsburg császár sereget indít Spanyolországból. Az öntelt és hetvenkedő Tudor uralkodó elveszítheti a trónját, ha ez valóban bekövetkezik. A hónap végén végre visszatért William Walsh. Margaret sosem felejtette el azt az estét, amikor megérkezett, és az ajtóban állva bejelentette:

- Hoztam valakit.

Richard volt az. Az ő Richardja. Ugyanaz a vörös hajú, vidám tekintetű, mosolygós Richard, ám még magasabb, erősebb és jobb képű volt, mint amikor elment. Richard, a szép szál fiatalember, akit rögtön a karjába zárt. Ha elkeseredett és csalódott volt is, amiért ott kellett hagynia Londont, és haza kellett jönnie, anyja kedvéért nem mutatta ki. Ugyanis, mint Walsh elmondta aznap éjjel, erre a döntésre jutottak, amikor Londonban megbeszélték a helyzetüket Richarddal.

- Már nem engedhetjük meg magunknak, hogy Londonban éljen, úgyhogy egy darabig itthon lesz. Biztosan tudok segíteni neki, hogy elinduljon Dublinban.

Végre hazajött. Minden rosszban van valami jó, gondolta az asszony. Megkérdezte, mi lesz az egyházi birtokkal.

- Arról le kell mondanunk - felelte Walsh. - Mostanában nem veszünk új ruhát.

Április nagy részét Richardnak szentelték. Apja nem hagyta otthon lustálkodni. Néhány napra elvitte Fingalba. Tíz napra Munsterbe mentek. Elvitte Dublinba is, és utána büszkén jelenthette, hogy a fiú mindenkit elbűvölt, akivel csak találkoztak. Margaret csodálattal adózott férje tevékenykedésének. Úgy látszott, május elejére Richard már mindenkit megismert.

- És Dublinban ki tette rád a legnagyobb hatást? - kérdezte Margaret egy este a fiát, amint épp a tűz mellett üldögéltek.

- Azt hiszem - felelte egy kis gondolkodás után -, talán Doyle, a kalmár. Sosem láttam senkit, aki nála jobban értett volna a mesterségéhez. És persze a felesége is nagyon kedves - tette hozzá vidáman.

Bár Walsh nagyon elégedett volt a fiával, a Dublinban hallott hírek ugyancsak aggasztották. Amikor Kildare earlje megérkezett Londonba, udvariasan fogadták. Ám május közepén kíséretének egy része azzal tért vissza Dublinba, hogy állapota egyre romlik, és Henrik király váratlanul megfosztotta a kormányzói tisztségtől, melyet a fiának sem hajlandó odaadni. Sőt, ami még rosszabb: azt beszélték, hogy újra visszaküldi a Tüzért.

Az a szóbeszéd is járta, hogy Butlerék számos kulcsfontosságú pozíciót szereznek az új közigazgatásban. Ám a legfenyegetőbb pletyka talán az volt, hogy Butlerék megfogadták Henrik királynak: a pápa semminemű követelését nem támogatják Írországban.

- Ez csak egyet jelenthet - mondta Walsh. - Henrik úgy véli, hogy a spanyolok támadni fognak.

Mit tesznek most Fitzgeraldék? Mindenki Selyem Thomasra és öt nagybátyjára figyelt. Már túl voltak egy dühödt vitán Alen érsekkel az egyházi birtokokat illetően. Május vége előtt az ifjú Fitzgerald már fel is ment Ulsterbe tárgyalni O’Neillékkel, és Munstert is megjárta. A Tüzér még nem jelentkezett. Vajon Fitzgeraldék kivárnak, vagy máris elkezdik mozgósítani a tartományokat?

Margaret akkor ébredt rá igazán a veszély nagyságára, amikor május végén egy nap a térje egy puskával, puskaporral és lőszerekkel állított haza.

- Egy hajóskapitánytól vettem - magyarázta. - Szükség esetére. Hogy lehet, hogy a bizonytalanság közepette William Walsh mégis talált időt és energiát, hogy folytassa kapcsolatát Joan Doyle-lal? Margaret nehezen hitte el, hogy így van, szemmel láthatólag mégis ez volt a helyzet.

Mióta visszatért Richarddal, számos alkalommal úgy sejtette, hogy férje az elöljáró feleségével van. Május elején Richarddal Dublinba ment, majd onnan - ezt Margaret csak később tudta meg - elküldte a fiút Fingalba két napra valamilyen megbízatással. A következő héten ugyanez történt, akkor Richardot Maynoothba és egy közeli monostorba küldte. Hogy használhatja fel a saját fiát ilyesmire? Bizonyára Doyle-né javasolta, gondolta undorral. Ha még voltak is kétségei afelől, hogy mi folyik itt, ezek június elején eloszlottak.

Hajó érkezett Dublinba azzal a hírrel, hogy Kildare earljét Londonban kivégezték. Fitzgeraldék magukon kívül voltak. Walsh úgy vélte, nem biztos, hogy ez igaz, de azért bement Dublinba, hogy többet megtudjon, és Richardot is magával vitte. Richard két nap múlva visszajött.

- Selyem Thomast Londonba hívatták. Még mindig nem tudjuk, mi történt Kildare-rel - mondta Margaretnek. - Apám azt üzeni, rejts el minden értéket, és készüljünk fel a legrosszabbra. Lehet, hogy még a puskára is szükségünk lesz. - Dublinban sem tudta senki, mi várható, még a király emberei sem a dublini várban, újságolta. - Mondtam is apámnak, hogy legjobb lesz, ha Doyle- lal vitatja meg a helyzetet - folytatta Richard. - Neki van a legjobb ítélőképessége. De sajnos - tette hozzá sajnálkozva - egész héten Waterfordban van.

- Egész héten? - Margaret önkéntelenül felkiáltott. Fia meglepetten nézett rá.

- Igen. Miért, mi a baj?

- Semmi - vágta rá gyorsan az asszony. - Semmi. - Hát erről van szó. Átlátja ám a kis játékukat. Nyilván előre eltervezték. Doyle-né tudta, hogy a férje távol lesz. Joan Doyle ismét bolondot csinált belőle, és gyanútlan fiát küldte az üzenettel. Most mit tegyen? Küldje vissza Richardot? Kockáztassa meg, hogy a fia is rájöjjön az igazságra? Az asszony ördögi ravaszsága minden képzeletet felülmúlt. Ám arra végképp nem számított, ami ezután következett.

- Egyébként van egy érdekes újság is - mondta Richard. - Apa és én ma reggel jöttünk rá. - Szomorúan elmosolyodott. - Tudod, ki kapja meg az egyházi birtok bérletét, amelyről mi lemondtunk?

Doyle elöljáró. Gondolom, ő még mindig megengedheti magának - tette hozzá higgadtan.

Doyle? El kellett telnie néhány pillanatnak, mire megértette az egészet. Hát nem pontosan ugyanezt tette Joan Doyle már korábban is? Először hamis biztonságérzetbe ringatta azon a viharos éjszakán, aztán az információt, amelyet ostoba módon kifecsegett előtte, arra használta, hogy lesújtson a családjára. Most pedig szántszándékkal elcsábította Williamet, míg a saját férje, aki kétségkívül igen jóban van Alen érsekkel, ellopta tőlük a földjüket. Hát mindenáron el akarja pusztítani őket? Szegény William. Most már határozottan sajnálta a férjét. Végül is mivé válhat bármelyik férfi egy ilyen elszánt és gátlástalan asszony kezében? Joan Doyle elcsábította és rászedte, ugyanolyan gonosz módon, ahogy korábban Margaretet is lóvá tette. Ebben a pillanatban jobban gyűlölte Joan Doyle-t, mint bárkit egész életében.

Most már mindent átlátott. Bármilyen okos volt is William, valószínűleg még most sem ébredt rá, hogy elárulták. Doyle-né mindent ki tud magyarázni, az biztos. Szerencsétlen bolond talán ebben a pillanatban is őt öleli.

És Margaret ekkor már tudta, hogy meg fogja ölni az asszonyt.

MacGowan Walsh és Doyle társaságában álldogált a Tholsel előtt, amikor elkezdődött. Az azt követő napon történt, hogy Walsh hazaküldte a fiát; Doyle aznap reggel érkezett vissza Waterfordból. Épp a politikai helyzetet vitatták meg.

Minden olyan gyorsan történt, ez volt benne a legmeghökkentőbb. Épphogy meghallották a kiáltást a kapu felől, hogy egy csapat ember közeledik, amikor már ott is voltak. Alighogy a három férfi behúzódott a Tholsel kapuja alá, máris elcsörtettek mellettük a lovasok hármas sorokban - annyian voltak, hogy percekig tartott -, őket pedig három gyalogos menetoszlop követte. MacGowan ezernél is többre becsülte a számukat. Középen, tizenkét tucat páncélinges lovas között az ifjú Lord Thomas lovagolt - nem páncélban, hanem pompás, zöld és arany ruhában és tollas kalpagban. Olyan jókedvűnek látszott, mintha valami parádén venne részt. Ilyen volt Fitzgeraldék stílusa, magabiztosak és önhittek voltak.

Átlovagoltak a városon, és keresztülcsörtettek a hídon a királyi tanács székhelyéig, ott Selyem Thomas higgadtan átnyújtotta az ország pallosát, mely kormányzóként addig apja birtokában volt, és