ELSŐ FEJEZET
DUBH LINN

Kr. u. 430

I.

LUGHNASA. Nyár dereka. Hamarosan itt az aratás ideje. Deirdre a korlát mellett állva kémlelte a tájat. Szép nap lett volna, ám neki csak gyötrődést hozott. Szeretett atyja és a félszemű ember el fogják adni őt. És semmit sem tehetett. Először észre sem vette Conallt.

* * *

A verseny hagyományai szerint mezítelenül lovagoltak a férfiak. Ez ősi szokás volt. Évszázadokkal korábban már a rómaiak is feljegyezték, hogy a kelta harcosok megvetették a mellvért viseletét, és jobban szerettek pucérra vetkőzni a csatákhoz. Egy kipingált, duzzadó izomzatú, tüskékbe szedett hajú, harci hévtől eltorzult arcú harcos még a harcedzett római légionáriusok számára is rémisztő látványnak bizonyult. Időnként ezek a vérszomjas kelta harcosok rövid köpönyeget öltöttek, mely harci szekerük mögött lobogott; s a Római Birodalom bizonyos részein a kelta lovasok nadrágot viseltek. Ám itt, a nyugati szigeten, a meztelenség hagyománya fennmaradt a szertartásos versenyeken, és az ifjú Conall is csak egy keskeny ágyékkötőt viselt.

A nagy Lughnasa-ünnepet háromévente tartották Carmunnál. Carmun kísérteties látványt nyújtott. A vadontól és ingoványtól övezett nyílt, füves térség zölden, üresen nyúlt el a látóhatár feléig. Attól a ponttól nyugatra, ahol a Liffey keletnek fordult, hogy visszatérjen Wicklowi- hegységbeli forrása felé, a vidék teljesen sík volt, néhány halom kivételével, ahová az ősi törzsfőket temették. Az ünnep egy hétig tartott. Megvolt az élelem-és a jószágvásár helye, másutt finom ruhákat árusítottak; a legfontosabb helyszín viszont a versenytér volt a puszta gyep közepén.

A pálya pompás látványt nyújtott. Mindenfelé emberek tanyáztak sátraikban vagy ideiglenes kunyhóikban; egész klánok gyűltek össze. Férfiak és nők egyaránt ragyogó, skarlátvörös, kék vagy zöld köpönyeget viseltek. A férfiak nyakán csodás, hajlított aranylemezből készült nyakék - vastag amulett - volt, a nőket mindenféle díszek és karperecek ékesítették. Némelyik férfi tetoválást viselt, mások hosszú, loboncos hajat és bajuszt, s voltak, akik agyaggal formálták hajukat rémisztő, harcias tüskékbe. Helyenként nagyszerű harci szekerek álltak. A lovakat karámokba zárták. A tábortüzek körül bárdok meséltek. A táborban mindenütt hárfa, csontsíp és duda hangja szállt a nyári levegőben, a hely fölött sodródó könnyű füstbe sült hús és mézeskalács illata vegyült. A versenytér melletti szertartásdombról felügyelte az eseményeket Leinster királya.

A sziget négy részből állt. Északon feküdt Ulaid ősi törzseinek területe, a harcosok birodalma. Nyugaton a varázslatos tavak és az érintetlen tengerpart szépséges tartománya terült el - a druidák földjének hívták. Délen a zenéjéről híres Muma tartománya húzódott. A legenda szerint Mil fiai itt találkoztak először Eriu istennővel. A negyedik, keleti tartomány pedig Lagin törzseinek dús legelőiből és mezőiből állt. Emberemlékezet óta ismerték ezt a négy vidéket, s Ulster, Connacht, Munster, illetve Leinster néven örök időkre ezek maradnak majd a sziget földrajzi egységei.

A sziget élete azonban soha nem volt nyugalmas. Az elmúlt néhány emberöltő alatt jelentős változások következtek be az ősi törzsek életében. Nagy hatalmú törzsek keltek fel a sziget északi felén - Leth Cuinn, azaz a fej fele néven ismerték -, hogy jogot formáljanak a déli részre, Leth Mogára. Ezenkívül létrejött egy új tartomány is a föld közepén, Mide vagy Meath néven, úgyhogy most már öt részre osztották a szigetet.

Mind az öt tartomány törzsfői fölött rendszerint a legerősebb uralkodott királyként, s időnként a leghatalmasabb közülük legfőbb királynak nyilvánította magát, igényt tartva a többiek elismerésére és hódolatára.

* * *

Finbarr barátjára nézett, és megrázta a fejét. Már a délután közepén járt az idő, és Conallnak hamarosan versenyeznie kellett.

- Legalább mosolyoghatnál - jegyezte meg Finbarr. - Olyan búvalbélelt vagy, Conall.

- Ne haragudj - felelt a másik -, nem volt szándékos.

Nem jó, ha valaki túl magas rangúnak születik, gondolta Finbarr. Az istenek túlságosan is figyelemmel kísérik. Hollók repülnek a ház fölé, ha egy klánfőnök meghal, a hattyúk pedig elhagyják a tavat. Ha a király rossz döntést hoz, az még az időjárást is befolyásolja. Ha pedig valaki hercegnek születik, a druidák már születése előtt megjövendölik sorsát, s ez elől nincs menekvés.

Conall karcsú, sötét hajú, hajlott orrú és jóképű volt - tökéletes herceg. Az is volt. Conall, Morna fia. Atyja páratlan harcos volt, állva temették hősi sírjába, törzsének ellenségei felé fordulva. A kelták világában ez volt a legnagyobb tisztesség, amiben egy halott részesülhetett.

Conall atyjának családjában szerencsétlenséget hozott a férfiakra, ha vörös színt viseltek. Ám ez Conall bajainak csak a kezdete volt. Három hónappal apja halála után született. Ez már önmagában is különlegessé tette. Anyja a főkirály nővére volt, így ő lett a nevelőapja. Ez azzal járt, hogy az egész sziget figyelemmel kísérte a sorsát, a druidáknak pedig még külön is volt mondanivalójuk. Az első egy maroknyi gallyat tartott a csecsemő elé, aki apró kezét a mogyorófa felé nyújtotta. Költő lesz, a tudás embere, állapította meg a druida. A második jövendölése már baljósabb volt: egy nagyszerű harcos halálát okozza majd. Ám mindaddig, míg ez csatában történik, jó előjel a család számára. A harmadik druida volt az, aki kinyilvánította a három geissit, melyek végigkísérik majd Conall egész életét.

A geissi - tilalmak sora. Ha egy törzsfőnök vagy

nagy harcos a geissi alatt élt, óvatosnak kellett lennie. A geissi félelmetes volt, mert az ember minduntalan szembekerült vele. Ám mivel mint a legtöbb papi jóslat, ez is rejtvénynek hangzott, soha nem lehetett benne biztos az ember, mit is jelent. Olyan volt, mint egy csapda. Finbarr boldog volt, hogy senki sem vette a fáradságot, hogy őt is geissi alá vonja. A Conallra vonatkozó geissi, ahogy azt a királyi udvarban mindenki tudta, így szólt:

Conall nem halhat meg, míg:

Először: saját ruháit a földbe nem helyezi.

Másodszor: napfelkeltekor nem szeli át a tengert.

Harmadszor: fekete ködön keresztül nem érkezik Tarába.

Az elsőnek semmi értelme nem volt, a másodikat illetően pedig vigyáznia kellett, nehogy megtegye. A főkirály tarai székhelyén ugyan gyakran volt köd, feketét viszont még senki sem látott.

Conall óvatos legény volt. Tisztelte a családi hagyományokat. Finbarr még sosem látta, hogy vöröset viselt volna. Sőt, Conall még csak meg sem érintett ilyen színű dolgot. Finbarr egyszer azt mondta neki, hogy úgy látja, ha a tengert elkerülheti, örökké fog élni.

Gyermekkoruk óta barátok voltak, mióta az ifjú Conall egy vadásztársasággal Finbarr családjának szerény tanyájánál állt meg pihenőre. A két fiú találkozott, és játszani kezdtek, birkóztak, majd a hurlingnek nevezett, bottal és labdával űzött játékot játszották, a férfiak pedig figyelték őket. Kis idő múlva Conall azt kérte, hadd kereshesse fel ismét újonnan szerzett ismerősét; és egy hónapon belül szoros barátságot kötöttek. S amikor nem sokkal ezután Conall megkérdezte, nem élhetne-e Finbarr a királyi udvarban, és nem tehetnék-e harcossá, ezt is megengedték. Finbarr családja repesett az örömtől a lehetőség hallatán. A két fiú barátsága sosem ingott meg. Conall szerette Finbarr jó természetét és vidámságát, Finbarr pedig a fiatal nemes csendes, elmélyült komolyságát csodálta.

Nem mintha Conall mindig visszafogott lett volna. Bár nem ő volt a legizmosabb az ifjú bajnokok között, ő volt talán a legügyesebb atléta. Úgy futott, mint a szarvas. Amikor könnyű, kétkerekű harci szekereiken versenyeztek, csak Finbarr tudott vele lépést tartani. Ha elhajította lándzsáját, az madárként szállt, és halálos pontossággal talált célba. Pajzsát olyan gyorsan forgatta maga körül, hogy őt magát alig lehetett látni. S amikor kedvenc, fényes karjával lesújtott, azt mondták, igaz, hogy mások csapása erősebb, ám vigyázat - Conall pengéje mindig fürgébb. Mindkét fiú tehetséges volt a zenében is. Finbarr énekelni szeretett, Conall pedig hárfázni, s jól is művelte; kisfiúként időnként a király ünnepségein is szórakoztatták a társaságot. Ezek remek mulatságok voltak, s a főkirály kedélyesen meg is fizette őket, mintha csak az alkalomra felvett zenészek lennének. Minden harcos kedvelte és tisztelte Conallt. Akik máig emlékeztek Mornára, meg is állapították: fiából hozzá hasonlóan jó vezér válhat.

És mégis - Finbarr számára ez volt különös - úgy tűnt, mintha Conallt mindez nem is érdekelné.

Conall mindössze hatéves volt, amikor először eltűnt; anyja egész délután kereste, s épp napnyugta előtt egy vén druidával tért vissza, aki csendesen annyit mondott:

- Velem volt a fiú.

- Az erdőben találkoztunk - magyarázta Conall, mintha eltűnése a világ legtermészetesebb dolga lett volna.

- Mit csináltál egész nap a druidával? - kérdezte anyja, miután az öreg távozott.

- Beszélgettünk.

- Miről? - kérdezte a nő elképedve.

- Mindenről - felelte Conall boldogan.

És ez így ment gyermekkora óta. Játszott a többi gyerekkel, de utána eltűnt. Néha Finbarrt is magával vitte, és együtt kószáltak az erdőben vagy a patakparton. Finbarr madárhangokat is tudott utánozni. Conall ezt nagyon szerette. Nemigen volt a szigeten olyan növény, amelynek az ifjú herceg ne tudta volna a nevét. De sétáik alatt Finbarr olykor megérezte, hogy bár barátja szereti őt, mégis magányra vágyik; ilyenkor magára hagyta, és Conall fél napokat kószált egymagában.

Mindig azt állította Finbarrnak, hogy boldog. Ám mikor gondolataiba merült, arca búskomorságot tükrözött; vagy mikor hárfáján játszott, a dallam furcsán szomorkás volt. Itt jön a férfi, kinek bánat a barátja - mondogatta Finbarr gyengéden, amikor Conall visszatért magányos sétáiról; de az ifjú herceg csak nevetett, vagy játékosan hátba vágta, majd elfutott.

Nem volt meglepő, hogy amikor elérte a férfikort, azaz tizenhét éves lett, a többi fiatal - nem minden tisztelet nélkül - a Druidának nevezte el.

A szigeten három tanult réteg volt. A legszerényebb a bárdoké volt, ők mesemondókként szórakoztatták a népet az ünnepségeken; a filidh rangosabb osztályt képviselt: ők voltak a családfák őrzői, költők, sőt jósok; de a leghatalmasabbak és legfélelmetesebbek a druidák voltak.

Úgy tartották, hogy réges-régen, még a rómaiak előtt a legtanultabb és legügyesebb druidák a szomszédos Britannia szigetén éltek. Abban az időben a druidák nemcsak állat-, hanem emberáldozatot is bemutattak. Ám ez már nagyon régen volt.

A druidák képzése akár húsz éven át is tarthatott. Gyakorta tudták mindazt, amit a bárdok és a filik, ám ezenkívül papok is voltak, ismerték a szent igék és számok tanait, és tudták, hogyan kell az istenekhez szólni. A druidák mutatták be a szertartásokat és az áldozatokat a téli napforduló idején és az év más nagy ünnepein is. Ők határozták meg, mely napokon kell elvetni a gabonát, és mikor kell állatot vágni. Nem sok király mert volna belefogni bármibe is anélkül, hogy kikérte volna a druidák tanácsát. Ha valaki vitába szállt velük, szavaik olyan élesek voltak, hogy azt beszélték, hólyagokat okoztak. Egy druida átka akár tizenhét generáción át is hathatott. Bölcs tanácsadók, tiszteletben álló bírák, képzett tanítók, rettegett ellenségek: ezek voltak a druidák.

Ám még valami nagyobb rejtély is övezte őket. Némelyik druida, akárcsak a sámánok, transzba esve képes volt átlépni a túlvilágba. Sőt, még madarak vagy más állatok alakját is magukra tudták ölteni. Finbarr néha eltöprengett, vajon barátja, Conall nem rendelkezik-e ezekkel a misztikus képességekkel.

Bizonyos, hogy az óta a gyerekkori találkozás óta sok időt töltött a druidákkal. Húszéves korára állítólag már többet tudott, mint a legtöbb, papi pályára készülő ifjú. Az ilyen irányú érdeklődést nem is furcsállották. Sok druida származott nemesi családból; a legnagyobb harcosok közül pedig nem egy druidákkal vagy filikkel tanult együtt valaha. Ám Conall érdeklődésének mértéke már szokatlan volt, csakúgy, mint tudása. Elképesztő emlékezőtehetsége volt.

Bármit mondott is Conall, Finbarr szerint néha valóban magányos volt.

Néhány évvel azelőtt, barátságukat megpecsételendő, a herceg egy kutyakölyköt adott neki. Finbarr mindenhová magával vitte a kis jószágot. Cuchulainnak nevezte el egy legendás hősről. Ahogy a kölyök kezdett felnőni, Finbarr lassan észrevette, milyen nagyszerű ajándékot kapott. Cuchulainn ugyanis remek vadászkopónak bizonyult, abból a fajtából, amelyért a messzi tengerentúlról jártak a kereskedők a nyugati szigetre, s amelyért ezüstrudakkal vagy római érmékkel fizettek. Ez a kutya szinte felbecsülhetetlen értékű volt. Soha nem mozdult el gazdája mellől.

- Ha egyszer történne velem valami - mondta egyszer Conall -, a kutyád, Cuchulainn megmarad

neked, hogy emlékeztessen rám és a barátságunkra.

- Amíg csak élek, a barátom leszel - biztosította Finbarr. - Úgy vélem, kettőnk közül én halok meg előbb.

Bárcsak ugyanilyen értékes ajándékot adhatna a hercegnek viszonzásképp, gondolta Finbarr, legalább biztosítani tudná róla, hogy ugyanolyan hű és igaz barátja, mint neki Cuchulainn.

Conallnak volt még egy képessége: tudott olvasni.

A sziget népe előtt nem volt ismeretlen az írott szó. A kikötőkbe érkező brit és gall kereskedők közül sokan tudtak olvasni. Az általuk használt római érméken latin betűk álltak. Finbarr is sok olyan bárdot és druidát ismert, aki tudott olvasni. Néhány nemzedékkel azelőtt a sziget tanult emberei a latin magánhangzók és mássalhangzók segítségével még saját, egyszerű írásrendszerüket is kialakították, hogy kelta nyelvű feliratokat véshessenek oszlopokra és kövekre. Bár időről időre lehetett látni ilyen állóköveket, melyekre ogam írást véstek, akár egy rovópálcára, ez a korai kelta írásrendszer sosem terjedt el széles körben. Sőt, Finbarr azt is tudta, hogy nem rögzítették a sziget szent örökségét sem.

- Nem nehéz kitalálni, miért nem - magyarázta egyszer Conall. - Először is a druidák tudása titkos.

Nem szabad, hogy arra érdemtelen is hozzájusson. Az csak feldühítené az isteneket.

- És a papok is elveszítenék titkos hatalmukat - jegyezte meg Finbarr.

- Talán így van. De van még egy ok. Tanult embereink, a bárdok, a filik és a druidák legbecsesebb tulajdona kiváló emlékezetük. Ez nagyon erőssé teszi az elmét. Ha minden tudásunkat leírnánk, hogy ne kelljen észben tartanunk, elménk is meggyengülne.

- Akkor miért tanultál meg olvasni?

- Kíváncsi vagyok. - Conall úgy mondta ezt, mintha teljesen természetes lett volna. - Amellett pedig - mosolyodott el - nem vagyok druida.

Finbarrnak gyakran eszébe jutottak ezek a szavak. Persze, barátja valóban nem volt druida. Harcosnak készült. De mégis... Néha, amikor Conall lehunyt szemmel énekelt, vagy egyik magányos sétájáról tért vissza szomorú, valahol a messzeségben járó tekintettel, mintha álmodna, Finbarr fejében mégis megfordult, barátja nem járt- e... nem tudta, hol. Valaminek a határán.

Így aztán meg sem lepődött igazán, amikor tavasz vége felé Conall bevallotta neki:

- A druidák hajviseletét akarom hordani.

A druidák a fülüktől a fejtetőig leborotválták hajukat. Ez magas, boltozatos homlok hatását keltette. Conall haja dús volt, így a tonzúra szemöldöke fölött sötét, V alakú kiborotvált területet hagyna.

Előtte is voltak már hercegi származású druidák. Sőt a sziget lakói közül sokan még a királyoknál is nagyobbra tartották a druidák rendjét. Finbarr elgondolkozva nézett barátjára.

- Mit szól majd a király? - kérdezte.

- Nehéz lenne megmondani. Kár, hogy anyám a nővére volt. Finbarr mindent tudott Conall anyjáról: hogy mennyire ragaszkodott férjének emlékéhez, és minden vágya az volt, hogy fia majd harcosként atyja nyomdokaiba lépjen. Mikor két évvel ezelőtt már a halálán volt, azért könyörgött a királynak - fivérének -, tegyen róla, hogy férje vére ne haljon ki.

- A druidák is megnősülnek - mutatott rá Finbarr. Valóban, a druidák pozíciója gyakorta apáról fiúra szállt. - Lehetnének harcos fiaid is.

- Ez igaz - mondta Conall. - De a király nem biztos, hogy így gondolja.

- Megtilthatná, hogy csatlakozz hozzájuk, ha a druidák azt akarnák?

- Szerintem ha a druidák tudják, hogy a főkirály nem akarja, meg sem kérdezik - felelte Conall.

- Mit fogsz tenni?

- Várok. Talán rávehetem őket.

Egy hónap múlva a király Finbarrt kérette.

- Finbarr - kezdte -, tudom, hogy te vagy unokaöcsém, Conall legjobb barátja. Tudsz arról a kívánságáról, hogy druida szeretne lenni? - Finbarr bólintott. - Jó lenne, ha meggondolná magát - mondta a király. Ez volt minden. De a főkirály szájából ez is elég volt.

* * *

A lány nem akart elmenni az ünnepre. Két oka is volt erre. Az első önző dolog volt, Deirdre jól tudta. Nem szeretett elmenni otthonról.

Fura egy hely volt, ahol élt, mégis szerette. A Wicklowi-hegység vadonjából dél felé ereszkedő folyó a sziget keleti részének közepén kanyargott, és két földnyelv között egy széles öbölbe torkollott - mintha Eriu, a földistennő, a sziget anyja nyújtaná ölelésre karját a tenger felé, gondolta Deirdre. A sziget belsejében a folyó nagy árteret alakított ki; a Liffey-medencét. Változékony kedvű folyó volt, sokszor gerjedt hirtelen haragra. S mikor dühös volt, megduzzadt vize hatalmas, mindent elsöprő áradattal tört le a hegyekből. De ezek a rohamok csak alkalmanként fordultak elő. Vize általában csendes volt, hangja lágy, suttogó és dallamos.

Széles ártereivel, fás mocsaraival és fűfélékkel szegélyezett, iszapos lapályaival a torkolat általában nyugodt hely volt, csak a távoli sirályok sírása, a pólingok dala és a kagylókkal tarkított part felett szálló gémek hangja törte meg a csendet.

Csaknem elhagyatott hely volt, ha nem számítjuk azt a néhány elszórt tanyát, ami Deirdre apjának fennhatósága alatt állt. Két dologról kapta a hely a nevét. Az egyiket emberek alkották: közvetlenül a folyó torkolata előtt vesszőfonatokból álló építmény vezetett át a mocsáron, gátakon nyugodva a folyó legsekélyebb szakaszát is keresztezte, és folytatódott az északi part szilárdabb talajáig. A sziget kelta nyelvén Ath Cliath - Átkelő Gázló - volt a neve. Valahogy így mondták: „au klia”.

A másik dolog természetes eredetű volt. Ahol Deirdre állt, egy alacsony zátony húzódott a déli parton, mely a gázlóra nézett. Alatta egy patak érkezett délről, hogy a folyóhoz csatlakozzon, de előtte még a zátonynál tett egy fordulatot, s a kanyarban mély, sötét tavacskát alkotott. Fekete tavacskának nevezték, s ez kelta nyelven így hangzott: Dubh Linn. Így ejtették: „duv lin”.

Bár két neve is volt ennek a helynek, alig élt itt valaki. Fenn a Wicklowi-hegység lankáin már emberemlékezet óta álltak települések. A folyó torkolatától északra is, délre is voltak halászfalvak, sőt kis kikötők is. A lápvidéken azonban, bár Deirdre szerette nyugalmas szépségét, nem sok okot lehetett találni a letelepedésre.

Dubh Linn ugyanis határvidék volt, senki földje. A nagy hatalmú törzsfőnökök területei húzódtak a torkolattól északra, délre és nyugatra is, de ha néha-néha valaki bejelentette is igényét a területre, valójában érdektelennek tartották, s így Fergus, Deirdre apja háborítatlanul maradhatott a hely törzsfőnöke.

Bár Fergus területe elhagyatott volt, azért mégsem volt egészen jelentéktelen, mivel a sziget egyik fontos keresztútjánál feküdt. Északról is, délről is ősi, kőbe vágott útvonalak vezettek át a sziget sűrű erdein, hogy itt találkozzanak. A régi Slige Mhor, azaz a Nagy Út nyugat felé vitt. Fergus volt a keresztút őrzője, s az utazókat a sziget hagyományos vendégszeretetével fogadta házában.

Valaha forgalmasabb volt ez a hely. Néhány száz éve az öblön túli, a két szigetet elválasztó tenger inkább nagy tóra hasonlított - Deirdre őseinek törzsei ezeken a szigeteken éltek, a tengeren kereskedtek egymással, ide-oda települtek és házasodtak számtalan nemzedéken át. Mikor a hatalmas Római Birodalom elfoglalta a keleti szigetet - ők Britanniának nevezték -, a római kereskedők átkeltek a nyugati szigetre is, kis kereskedőállomásokat telepítettek a partvidékre, még ide, az öbölbe is, sőt néha a torkolatig is feljöttek. Deirdre azt is tudta, hogy egyszer római csapatok szálltak itt partra, és fallal övezett tábort húztak fel, s a jól kiképzett, csillogó vértezetű római legionáriusok innen akarták elfoglalni a nyugati szigetet is, de nem sikerült nekik. Elmentek, és békén hagyták a varázslatos földet. Deirdre büszke volt erre. Büszke volt erre a földre és Eriu népére, amely megtartotta ősei hagyományait, és sosem hódolt be.

És a hatalmas Római Birodalom meghátrált. Barbár törzsek törtek be határain, még Róma városát is kifosztották, a légiók                     távoztak Britanniából, s a kereskedőállomásokat is elhagyták.

A nyugati sziget kalandvágyóbb törzsfőnökei hasznot húztak ezekből a változó időkből. Végigdúlták a védtelenül maradt Britanniát. Arannyal, ezüsttel, rabszolgákkal megrakodva tértek vissza, hogy Eriu ragyogó földjét gazdagítsák. Ám ezek az expedíciók a part fentebbi részén lévő kikötőkből indultak. Bár időről időre még mindig felbukkant egy-egy kereskedő a Liffey torkolatánál, azért aligha volt forgalmasnak mondható.

Fergus fia Fergus birtoka egy sor kunyhóból és csűrből állt - némelyik zsúptetős, a többi földdel fedett volt -, melyek a tavacska feletti, kör alakú területen álltak, földsánc és kerítés védte őket. Ez a gyűrűerőd, hogy nevén nevezzük a földépítményt, egyike volt a számtalan hasonlónak, amelyek a szigeten kezdtek feltünedezni. A helyi kelta nyelven rathnak nevezték. Fergus rathja gyakorlatilag az egyszerű tanya nagyobb változata volt - egy lakóház és négy istálló -, amely a sziget minden termékenyebb részén megtalálható volt. Volt ott egy kis disznóól, egy marhakarám, egy gabonacsűr, egy tekintélyes és egy kisebb lakóház. Nemcsak Fergus és családja fért itt el, hanem a marhapásztor is családostul, a juhász, két másik család, három brit rabszolga, a bárd - mivel a pozíciójára nagyon is ügyelő törzsfőnök saját bárdot tartott, akinek már apja, sőt nagyapja is ugyanezt a foglalkozást űzte - és persze a jószág. Valójában ez a számtalan ember ritkán volt mind együtt, de akkor is elfértek, mivel abban az időben az emberek megszokták, hogy együtt alszanak. A gázlóval szemközti emelkedőn állt hát Fergus fia Fergus rathja. Alatta pedig, a pataknál egy kis vízimalom, a folyónál pedig egy kis kikötő tette teljessé a települést.

A másik ok, amiért Deirdre nem akart elmenni az ünnepre, az apja volt. A lány félt, hogy megölhetik őt.

Fergus fia Fergus. A nyugati sziget

osztálytársadalma szigorúan hierarchikus volt. A királytól a rabszolgáig minden osztálynak megvolt a vérdíja, a derbfine, amit halál vagy sebesülés esetén fizetni kellett. Mindenki tudta saját és ősei helyét is. Fergus pedig főnök volt.

A szétszórt tanyák lakói, akiket törzsének nevezett, kedves, ám olykor szeszélyes természetű főnökükként tisztelték. Első látásra a magas törzsfőnök csendes, tartózkodó embernek tűnt - de nem sokáig. Ha összeakadt egy paraszttal vagy egyik marhapásztorával, az általában hosszú, terjengős beszélgetést jelentett. Legjobban idegenekkel szeretett találkozni, mivel a gázló őrzője nagyon kíváncsi volt. Az utazókat Ath Cliathnál mindig pompásan vendégül látták, és elszórakoztatták őket, ám le kellett mondaniuk minden reményről, hogy dolguk után nézhetnek végre, míg Fergus úgy nem érezte, hogy minden információmorzsát kicsikart már belőlük - személyeset és egyebet, azután viszont a főnökre kellett figyelniük, aki csak beszélt, beszélt és beszélt.

Ha különösen nagy becsben tartott egy vendéget, Fergus borral kínálta, majd egy asztalhoz lépett, ahol féltve őrzött tárgyait tartotta. Egy emberi koponyával tért vissza, amely gondosan meg volt munkálva. A koponyatetőt óvatosan levágták, a peremét arany díszítette. A halovány csont finom, lágy tapintású volt, mint a tojáshéj. Szemgödrei üresen bámultak, mintha csak arra akarnának emlékeztetni, hogy egyszer minden ember ide jut. A száj tébolyult vigyora mintha azt mondta volna, hogy a halál állapota valójában lényegtelen - mivel mindenki tudta, hogy a családi tűzhely mellett úgyis halottak társaságában van.

- A Harcos Erc feje volt - mondogatta Fergus büszkén vendégeinek. - Saját nagyapám ölte meg.

Deirdre sohasem felejtette el azt a napot - még kislány volt -, amikor harcosok tértek be hozzájuk. Két klán csatázott valahol délen, s a csata után ezek az emberek észak felé tartottak. Hárman voltak; mind óriásinak tűntek előtte. Kettejüknek hosszú bajsza volt, a harmadik pedig leborotválta a haját, csak a koponyája közepén hagyott egy nagy, tüskés csíkot. A kislánynak elárulták, hogy ezek a rémisztő alakok harcosok. Apja szívélyesen üdvözölte, majd beljebb invitálta őket. Egyikük lovának hátáról egy bőrkötél lógott, három emberi fej himbálózott rajta. Nyakukon a vér már feketére alvadt, szemeik tágra nyíltak, ám már semmit sem láthattak. Deirdre elszörnyedt, de nem tudta levenni róluk a szemét. Mikor berohant, azt látta, hogy atyja épp az ivókoponyát üríti a harcosok egészségére.

Hamarosan azt is meg kellett tanulnia, hogy tisztelni kell azt a régi koponyát. Ugyanúgy, ahogy nagyapja kardja és pajzsa, ez is a család büszke öröksége volt. Őseik harcosok voltak, hercegek és hősök, sőt istenségek méltó bajtársai. Vajon az istenek fényes csarnokaikban ugyanilyen koponyákból ittak? Deirdre úgy gondolta, igen. Hogy ihatna egy isten másképpen, mint egy hős? Lehet, hogy családja csak apró terület ura, de ha a kardra, a pajzsra és az aranyozott szélű koponyára gondolt, büszkén emelhette fel a fejét.

Deirdre emlékezett rá, hogy gyerekkorában apja néha éktelen haragra gerjedt. Általában olyankor történt ez, amikor valaki be akarta csapni, vagy nem mutatott iránta illő tiszteletet; bár néha - erre lánya rájött, ahogy nagyobb lett - ki lehetett számítani, hogyan változik a kedélye, különösen ha jószágot akart venni vagy eladni. Az sem zavarta, hogy apja néha úgy üvöltött, akár egy bika. Az a férfi, aki soha nem veszti el a fejét, olyan, mint aki sosem kész a harcra: nem igazi férfi. Az élet unalmas lett volna az ilyen ritka dühkitörések nélkül, semmi izgalom nem lett volna benne.

De az utóbbi három évben, anyja halála óta valami megváltozott. Apja életkedve megfogyatkozott; nem látta el mindig úgy a dolgát, ahogy kellett volna; dühkitörései viszont megszaporodtak, okuk azonban nem mindig volt világos. Tavaly majdnem összeverekedett egy fiatal nemesemberrel, aki ellent mert mondani Fergusnak a saját házában. Aztán ott volt az ital is. Apja korábban még a nagy ünnepeken is csak mértékkel ivott. De az elmúlt hónapokban Deirdre sokszor észrevette, hogy apja a szokásosnál többet iszik esténként az öreg bárddal; s rosszkedve egyszer- kétszer dühkitöréssé fajult, amiért ugyan másnap bocsánatot kért, ám mégis fájdalmat okozott. Anyja halála után Deirdre büszkén töltötte be a ház első asszonyának szerepét, és titokban félt, hogy apja új asszonyt hoz a házhoz; de az utóbbi hónapokban elgondolkozott, vajon nem ez lenne-e a legjobb megoldás. Akkor viszont, gondolta, neki is férjhez kellene mennie, mivel biztosan nem lesz hely két asszony számára a házban. Erre azonban a legkevésbé sem vágyott.

De mi más oka lehetne apja keserűségének? Bár a férfi sosem mondott ilyesmit - ahhoz túl büszke volt -, az is eszébe jutott, hogy apja talán anyagi erejét meghaladva próbál élni. Bár azt nem tudta, miért. A legtöbb nagy adásvételnél a marha volt a fizetőeszköz a szigeten, és Fergusnak nagy csordái voltak. Tudta viszont, hogy apja nemrég zálogba adta legértékesebb családi ereklyéjét egy kereskedőnek. Az aranylemezből készült, amulettként viselt nyakék főnöki jelkép volt. Magyarázata egyszerű volt:

- Az érte kapott árért elég marhát kaphatok, hogy néhány    éven belül visszavásároljam.

Megvagyok nélküle is - mondta mogorván. Az biztos, hogy Leinsterben nem sokan értettek nála jobban a marhához. Lányát mégsem győzte meg. Az elmúlt évben számtalanszor hallotta, hogy adósságokról dörmög, és el sem tudta képzelni, miért tartozhat, amiről ő nem tud. De három hónapja történt az, ami igazán megrémítette. Egy férfi jelent meg a rathban, akit addig még sosem látott, és faragatlanul, az egész háznép előtt bejelentette, hogy Fergus tíz tehénnel tartozik neki, és jól teszi, ha végre kifizeti. Deirdre még sosem látta ilyen mérgesnek apját, bár gyanította, valójában az dühítette fel ennyire, hogy mindenki előtt megalázták. Megtagadta a fizetést, a férfi pedig húsz felfegyverkezett társával tért vissza egy hét múlva, és nem tíz, hanem húsz tehenet vitt el. Apja magánkívül volt, bosszút is esküdött. Nem váltotta ugyan be, de azóta kedélye rosszabb volt, mint valaha. Az egyik rabszolgát kétszer is megütötte azon a héten.

Vajon a carmuni ünnepségen is lesznek olyanok, akiknek apja tartozik? Gyanította, hogy lehetséges. Vagy majd megvádol valakit, hogy belekötött? Vagy néhány pohár után veszekedni kezd valakivel? Úgy tűnt, nagyon is elképzelhető, és ez a kilátás félelemmel töltötte el. A nagy ünnepek legfontosabb szabálya ugyanis az volt: nem lehet verekedni. Szükség volt erre a szabályra, ahol ennyi ember gyűlt össze versenyezni és ünnepelni. Ha valaki mégis felfordulást okozott, az a királyt sértette meg, és ez megbocsáthatatlan volt. A király az illető életét is elveheti érte, a druidák, a bárdok és mindenki más pedig az uralkodó mellé áll. Máskor összeveszhet az ember a szomszédjával, marhaportyára indulhat, és becsülettel harcba szállhat. De a nagy Lughnasa-ünnep idején az életével játszik, ha így tesz.

Deirdre el tudta képzelni, hogy apja jelenlegi állapotában verekedésbe keveredik. És aztán? Nem kegyelmeznek az isten háta mögötti kis Dubh Linn uradalom vén törzsfőjének. Reszketett, ha ez eszébe jutott. Már egy hónapja próbálta lebeszélni arról, hogy elmenjen az ünnepre, de hiába. Apja eltökélte, hogy megy, és őt is magával viszi két öccsével együtt.

- Fontos dolgom van ott - mondta. De hogy miféle dolga, azt nem említette.

Így hát Deirdre-t meglepetésként érte, ami az indulásuk előtti napon történt. Apja jó korán halászni indult Deirdre öccseivel, valamikor a délelőtt közepén értek haza.

Fergust messziről is meg lehetett ismerni a

járásáról és magas termetéről. Ha a marháit terelte ki a dombokra, vagy a folyóparton ment halászni, nem lehetett összetéveszteni senkivel. Hosszú, lassú léptekkel, ráérősen rótta az utat. Ritkán beszélt járás közben, s ahogy a csendes vidéken haladt, volt valami a viselkedésében, ami azt sugallta, hogy nemcsak ezt a területet, hanem az egész szigetet a maga birtokának érezte.

Jobb kezében hosszú bottal átvágott a füvön, két fia kötelességtudóan követte. Nagy bajuszú, hosszú orrú arca óvatos, elgondolkodó kifejezést öltött - Deirdre-t leginkább egy vén, bölcs lazacra emlékeztette ilyenkor. De ahogy közelebb ért, szája megnyerő mosolyra húzódott.

- Fogtál valamit, apám? - kérdezte a lány.

Ahelyett hogy felelt volna, apja kedélyesen ennyit mondott: - Nos, Deirdre, holnap elmegyünk, hogy férjet keressünk neked.

Goibniu, a kovács számára egy hónappal azelőtt, egy reggelen kezdődtek a furcsaságok. Nem is igen tudott volna számot adni róla, mi történt vele azon a napon. De azt mindenki jól tudta, hogy az a hely tele volt szellemekkel.

A sziget számos folyója közül a Boyne volt a legszentebb. Dubh Linntől egynapi járásra északra érte el a keleti tengert. Dús partjai az ulsteri király birodalmához tartoztak. A lassú, tekintélyes méretű lazacokkal teli Boyne lustán haladt a sziget legtermékenyebb földjén. De volt egy hely - a Boyne északi partja melletti magaslaton -, ahová a legtöbb ember nem merte betenni a lábát. Az ősi sírhalmok helye.

Szép reggel volt, mikor Goibniu a domboldalhoz ért. Mindig feljött ide, ha erre járt. Bár más emberek féltek ezen a helyen, ő nem. A távolban, nyugatra, láthatta Tara királyi hegyét is. Lebámult a Boyne vizén sikló hattyúkra. Egy férfi ment a folyóparti ösvényen, kezében sarlóval. Felpillantott Goibniura, kelletlenül rábiccentett, amit Goibniu gúnyos udvariassággal viszonzott.

Nem sokan szerették Goibniut. „Govniu”, így hangzott neve. De bárki bármit érzett is iránta, a kovácsot nem érdekelte. Bár nem volt magas termetű, gyors észjárása miatt bármilyen társaságban hamar átvette az irányítást. Az arca sem volt megnyerő. Álla sziklaként előreugrott, horgas orra csaknem verdeste lefittyedő ajkait, szeme kidülledt, csapott homloka fölött ritkult a haja - egy ilyen arcot nem könnyű elfelejteni. Ráadásul fiatalkorában elvesztette a fél szemét valami csetepaté során. A háta mögött Balarnak nevezték a mesebeli, csúf óriások törzsének, a Fomorianoknak gonosz, félszemű királya után - ezt ő is jól tudta. Szórakoztatta a dolog. Lehet, hogy nem szerették, de legalább tartottak tőle. Ennek is megvoltak a maga előnyei.

Volt is rá okuk. Nem csak az az egyetlen, mindent látó szeme. Hanem az ész, ami mögötte volt.

Goibniu fontos ember volt. A sziget egyik legnagyobb mesterembereként nevét kivéve mindenben nemesi jogokkal rendelkezett. Bár kovácsként ismerték - és senki nem is tudott az egész szigeten olyan vasfegyvereket kovácsolni, mint ő -, hivatása révén mindenféle fémet meg tudott munkálni. Az tette gazdaggá, hogy a sziget nagyságai hatalmas árat fizettek arany ékszereiért. Még a főkirály is meghívta ünnepségeire. Ám a valódi tekintélye mégis abban a szörnyű fondorlatos agyában rejlett. Még a legnagyobb főnökök, sőt a hatalmas, bölcs druidák is hozzá fordultak tanácsért.

- Goibniu nagyon okos - ismerték el, majd halkan hozzátették -: Nehogy az ellenségeddé váljon!

A legnagyobb kerek halom az emelkedőn épp mögötte állt. A sziget népe sidnek nevezte ezeket a buckákat - „sí”-nek ejtették -, rejtélyesek voltak, és számtalan akadt belőlük.

A sid már korántsem volt olyan, mint valaha. A hengeres falak beroskadtak, helyenként teljesen eltűntek a füves földhányások alatt. Már nem domború tetejű hengernek látszott, csak egy buckának számos bejárattal. Déli oldaláról a valaha a napra visszavillanó kvarc már nagyrészt lepotyogott, így az egykori bejárat előtt sápadt, fémes kis kőhalom keletkezett. A kovács a sid felé fordult.

A Tuatha De Danaan népe élt itt. Ebben a sídben lakozott a nap ura, Dagda; de a szigetet tarkító összes többi sid is a túlvilágba vezetett. Mindenki ismerte ezeket a történeteket. Egyik törzs a másik után érkezett a szigetre. Istenek, óriások, rabszolgák - ködfelhők módjára lebegtek a táj fölött. De mind közül a legdicsőbb Anu vagy Danu, a gazdagság és a folyók istennőjének népe volt: a Tuatha De Danaan. Harcosok, vadászok, költők, mesteremberek - úgy tartották, felhőkön utazva érkeztek a szigetre. Az ő idejük volt az igazi aranykor. A mostani törzsek, Mil Fiai a Tuatha De Danaan népét találták itt, amikor a szigetre érkeztek. Egyikük, Eriu istennő ígérte meg Mil Fiainak, hogy ha róla nevezik el a szigetet, örökké itt élhetnek. Ez már réges-régen történt. Senki sem tudhatta pontosan, mennyire régen. Az bizonyos, hogy nagy csatákat vívtak. Aztán a Tuatha De Danaan népe eltávozott az élők világából, és a föld alá húzódott. Még mindig ott élnek: a hegyek, dombok és tavak alatt, vagy messze a tengerentúl, a mesebeli Nyugati Szigeteken, fényes termeikben ünnepelnek. Így szól a történet.

Ám Goibniu kételkedett ebben. Jól látta, hogy a halmok emberkéz munkái: szerkezetük nemigen különbözött azoktól a föld-és kőépítményektől, amelyeket mostanában építettek. De ha azt mondják, hogy a Tuatha De Danaan nép ezek alá húzódott vissza, akkor talán régebbi időből származnak. Lehet, hogy ők építették? Elég valószínű, gondolta. Isteni nép vagy sem, akkor is emberek voltak. De ha ez így történt, akkor is volt még egy furcsaság: akárhányszor megvizsgálta a vésett köveket ezeken az ősi helyeken, mindig meg kellett állapítania, hogy mintáik nagyon hasonlítanak az akkoriban is használatos fémtárgyak díszítéseihez. Látott már szépen kidolgozott, ingoványokon vagy másutt talált aranytárgyakat is, melyek igen régiek lehettek. Azokon is hasonló díszítések voltak. Biztos, hogy a később érkezett népek Danu istennő rég letűnt népének mintáit másolták? Nem valószínűbb, hogy a régi nép egy része itt maradt, és továbbadta tudását? Egyébként is, lehetséges volna, hogy egy egész nép, ha isteni, ha nem, csak úgy eltűnjön a dombok alá?

Goibniu a sidre meredt. Volt ott egy kő, amelyre mindig felfigyelt, akárhányszor erre járt. Jókora

tömb volt, vagy hat láb átmérőjű, az egykori bejárat előtt állt. Odalépett hozzá.

Fura volt. A belevésett kanyargó vonalak sokféle mintát alkottak, de a legérdekesebb a bal oldalán lévő, nagy spirálhármas volt. Ahogy már annyiszor, két kezével most is végigsimított a kövön, érdes, szemcsés felülete kellemesen hűvös volt a meleg napon, ahogy ujjaival követte a barázdákat. A legnagyobb spirál kettős volt, mintha két angolna fonódott volna össze, fejük középen szorosan összekapcsolódott. Az egyik vonal alatta másik kettős spirálba torkollott. A harmadik, kisebb spirál a másik kettő kanyargó vállán nyugodott. A barázdák külső szélüktől egybefutottak, a három spirál itt találkozott, mint amikor a víz szétválik egy nagy kő körül.

Mit jelenthettek? Mi volt a három karéj jelentősége? Három spirál összekapcsolódva, mégis külön-külön, mindig kifelé tartva, mégis befelé a végtelenségig. Talán a napot, a holdat és a földet jelképezték? Vagy a félig már elfeledett világ három szent folyóját?

Látott egyszer egy bolondot, aki ilyen mintákat rajzolt. Az évnek ugyanebben a szakában történt, aratás előtt, amikor a múlt évi termés utolsó szemei már megpenészednek, és a szegények, akik megeszik, furcsa dolgokat cselekednek, és álmokat látnak. A tengerparton botlott a magas, sovány emberbe, aki egyedül üldögélt, tekintete a semmibe meredt, kezében korhadt botot tartott, és ugyanilyen csigavonalakat rajzolt vele a homokba. Őrült vagy bölcs lehetett? Goibniu megvonta a vállát. Ki tudhatná? Végül is egyre megy.

A reggeli csöndben tovább követte a kanyargó rovátkákat, keze ide-oda járt. Valamiben biztos volt. Bárki készítette is ezeket a spirálokat, Tuatha De Danaan vagy sem, Goibniu úgy érezte, ismeri őt, amennyire csak egy másik mesterembert ismerhet. Mások nyomasztónak, ijesztőnek találhatták a sidet, de ő nem törődött ezzel. Tetszettek neki ezek a végtelen csigavonalak a hideg kövön.

Aztán egyszer csak rájött. Különös érzés volt. Nem is lehet megnevezni. Egy visszhang az elméjében.

Közeledett Lughnasa ideje. Sok nagy ünnepség lesz a szigeten, és bár eszébe jutott a nagy leinsteri is Carmunnál, úgy tervezte, hogy idén máshová megy. De most, a kő és a spirálok mellett állva, olyan érzése támadt, hogy mégis Carmunba kellene mennie, bár nem tudta, miért.

Csöndben figyelt. Minden békés volt. De a csend jelentőségteljesnek tűnt, mintha távoli hírvivő hozna üzenetet, mintha felhő rejtené a láthatáron túl. Goibniu józan gondolkodású ember volt, nem adta át magát bolond érzéseknek vagy képzelgéseknek. Ám azt nem tagadhatta, hogy időnként, a szigeten jártában-keltében, előfordult, hogy úgy érezte, olyan dolgokat tud, amikre nincs magyarázat. Várt. Megint előjött az a szellemkép, mint egy álom, amire csak félig-meddig emlékszik az ember. Úgy tűnt neki, különös dolgok fognak történni Carmunnál.

Vállat vont. Lehet, hogy semmit sem jelent ez az egész, de nem szabad figyelmen kívül hagyni az ilyen dolgokat. Szeme bejárta a déli látóhatárt. Akkor hát Carmunba megy Lughnasa idején. Mikor is járt utoljára délen? Tavaly, mikor aranyat szerzett a Dubh Linn alatti hegyekből. Elmosolyodott. Goibniu imádta az aranyat.

Azután elkomolyodott. Útjának emléke valami mást is az eszébe idézett. Az Átkelő Gázlónál szelte át a folyót. Volt ott egy nagydarab fickó. Fergus. Elgondolkodva bólogatott. Az a nagydarab fickó tartozott neki - vagy húsz marha árával. Már rég esedékes lett volna, hogy megadja. A főnök abba a veszélybe került, hogy felingerli őt. Kíváncsi volt, vajon Fergus is elmegy-e az ünnepekre.

* * *

Deirdre egyáltalán nem élvezte az utat Carmunba. Hajnalban indultak Dubh Linnből, szemerkélő esőben. Nem volt nagy társasága: csak apja, öccsei, a bárd és a kisebbik brit rabszolga. A férfiak lovagoltak, ő a rabszolgával a kocsin utazott. Alacsony, zömök lovaik voltak - későbbi korokban póninak nevezik majd őket -, ám izmosak és biztos léptűek. Az út nagy részét megtehetik alkonyatig, és másnapra már ott is lehetnek.

Az eső nem zavarta a lányt. Az a fajta volt, mellyel a sziget lakói nem is törődtek. Ha Fergust kérdezték volna, azt feleli, enyhe napunk van. Deirdre egyszerűen öltözött az útra - kockás gyapjúruhát, vállán összetűzött köpenyt és bőrszandált viselt. Apja, hozzá hasonlóan, övvel összefogott tunikát és köpönyeget öltött. Hosszú lába, mint általában a sziget férfi lakóié, csupasz volt.

Egy darabig csendben haladtak. Átkeltek a gázlón. A hagyomány szerint az átkelőt egy legendás jós parancsára rakták le valaha. Igaz volt-e vagy sem, a vidék főnökeként most Fergus dolga volt, hogy rendben tartsa. Mindegyik eleme egy-egy vesszőfonatból készült tutajból állt, melyeket karókkal tartottak helyükön, és köveket használtak nehezékként - elég stabilan álltak, de ha a folyó megáradt, elmoshatta őket. A végén, ahol a híd elérte az ingoványos talajt, a kocsi alatt megtört a

rothadó vessző.

- Ezt el kell majd intéznem - mormolta Fergus szórakozottan; ám Deirdre kíváncsi lett volna, hány hét múlva jut majd apja eszébe.

Miután átértek, nyugat elé fordultak, felfelé haladtak a Liffey mentén. A parton fűzfák nőttek. A szárazabb talajon, ahogy a sziget erdeinek nagy részén, kőrisek és pompás tölgyek álltak. Kelta nyelven dairnek hívták a tölgyet, és némelyik olyan települést, melyet tölgyesben alapítottak, Daire-nek, ami valahogy így hangzott: „deri”. Ahogy az erdei úton haladtak, lassan elállt az eső, és kisütött a nap. Átkeltek egy nagy tisztáson. Miután az út ismét az erdőbe kanyarodott, Deirdre megszólalt.

- Szóval miféle férjet szántál nekem?

- Majd meglátjuk. Olyat, aki megfelel a feltételeknek.

- És mik lennének azok?

- Olyan férj kell, aki méltó családunk egyetlen leányához. Urad Fergus, a harcos dédunokáját fogja elvenni. Ezüstkezű Nuadu maga szólt hozzá egykor. Ezt ne feledd.

Hogy is feledhette volna? Hiszen már akkor is ezt kellett hallgatnia, amikor még járni sem tudott. Ezüstkezű Nuadu, az esőhozó. Britanniában, ahol a római Neptunus mintájára ábrázolták, hatalmas szentélyt emeltek neki a Severn folyó partján. A nyugati szigeten azonban úgy tartották, ő is Tuatha De Danaan volt - sőt, a térség királyai azt állították, hogy tőle származnak. Nuadu különösen megkedvelte Deirdre dédapját. Jövendőbeli férjének ezzel is számolnia kell majd, mint a család összes többi örökségével is. Szeme sarkából apjára pillantott.

- Lehet, hogy elutasítom - mondta. A sziget ősi törvényei szerint a nők szabadon választhattak férjet, sőt, ha akartak, később el is válhattak tőle. Elvileg tehát apja nem kényszeríthette Deirdre-t, hogy bárkihez is hozzámenjen, ám kétségtelenül megnehezítené az életét, ha megtagadná a férjhezmenetelt.

Már korábban is tettek neki ajánlatot férfiak. De anyja halála után ő vezette a háztartást, nevelte öccseit; így a házasság kérdését félretették. Amikor legutóbb szóba került, ő éppen sétálni ment. Mikor hazatért, öccsei mesélték, hogy egy férfi kereste. Ám a társalgás többi része nem volt túl biztató.

Ronan és Rian két, illetve négy évvel voltak fiatalabbak nála. Lehet, hogy semmivel sem voltak rosszabbak, mint a korukbeli fiúk, de az biztos, hogy alaposan fel tudták ingerelni nővérüket.

- Akkor járt itt, mikor nem voltál itthon - közölte Ronan.

- Miféle ember volt?

- Hát, csak egy férfi. Mint apánk. Csak fiatalabb. Átutazóban volt. - És?

- Szóba elegyedtek.

- És? Apánk mit mondott?

- Hát csak, tudod... beszélgettek. - Ronan Rianre pillantott.

- Nem nagyon figyeltünk - tette hozzá Rian. - De azt hiszem, ajánlatot tett érted.

Deirdre rájuk bámult. Nem köntörfalaztak, csak önmagukat adták. Két esetlen kamasz fiú, akiknek egy épkézláb gondolatuk sincs. Mint két nagyra nőtt kutyakölyök. Csak egy vadnyulat kell mutatni nekik, rögvest utána erednek. Nagyjából ez az egy dolog hozhatta lázba őket. Reménytelenek.

Mihez is kezdenének nélküle?

- Sajnálnátok, ha férjhez mennék, és itt hagynálak titeket? - kérdezte hirtelen.

Újra egymásra néztek.

- Előbb-utóbb úgyis elmész - mondta Ronan.

- Megleszünk - szólt Rian. - Majd eljöhetsz látogatóba - tette hozzá vigasztalón, miután átgondolta a dolgot.

- Nagyon kedves tőletek - mondta Deirdre keserű iróniával, de a fiúk nem ezt érezték. Feltételezése szerint az ilyen korú fiúktól hiába is várna hálát az ember.

Mikor később rákérdezett apjánál a dologra,

annak válasza igen velős volt:

- Nem ajánlott eleget.

Egy leánygyermek kiházasítása alapos tárgyalások eredménye volt. Egy nemesi vérből származó, csinos fiatal lány nagy értéket jelentett bármely családban. Ám aki feleségül vette, annak meg kellett fizetnie a menyasszony árát, melyből apja is megkapta a részét. Ez volt a szokás a szigeten.

És most, ahogy Fergus dolgai álltak, elhatározta, hogy eladja a lányt. Deirdre tudta, hogy nem kellene meglepődnie ezen. Ez volt a dolgok rendje. De azért megbántódott, kicsit úgy érezte, hogy apja elárulta őt.

„Mindazok után, amit anyám halála óta tettem érte, csak ennyit jelentek neki? - gondolta. - Akár egy marha, amit megtartanak, amíg szükség van rá, aztán eladják?” Eddig azt hitte, apja szereti. És talán szerette is. Ahelyett hogy magát sajnálná, inkább őt kellene sajnálnia, és segítenie kellene apjának, hogy megfelelő férjet találjon.

Csinos lány volt. Sőt, mások szépnek mondták. Nem mintha különleges lett volna. Biztos volt benne, hogy több tucat selymes aranyhajú lány él még a szigeten, akinek telt, piros szája és erős, fehér fogai vannak. Orcáinak színe, ahogy akkoriban mondták, akár a gyűszűvirágé. Mindig úgy gondolta, hogy szép kis melle van. De legmegkapóbb mégis a szeme volt: a legkülönösebb, legcsodásabb zöld színben ragyogott.

- Nem tudom, honnan örökölhetted - mondta egyszer apja -, de azt beszélik, anyám családjában volt egyszer egy nő, akinek varázserejű szeme volt.

Családjában, sőt egész Dubh Linn környékén senki másnak nem volt ilyen szeme. Varázserővel talán nem bírt - Deirdre nem feltételezte, hogy bármiféle különleges hatalma lett volna -, de azért sokan megcsodálták. A férfiakat már gyermekkora óta lenyűgözte a szeme. Így hát mindig bízott benne, hogy ha eljön az ideje, majdcsak talál egy jó férjet.

De egyáltalán nem sietett ezzel. Még csak tizenhét éves volt. Még nem találkozott olyan emberrel, akihez hozzáment volna; ráadásul a házasság valószínűleg messze ragadta volna a békés Dubh Linn-i torkolatvidéktől, amelyet úgy szeretett. És apjának bármekkora adóssága volt is, nem volt benne biztos, hogy jó lenne, ha ő elmenne, és apja meg öccsei asszony nélkül maradnának. Ki vezetné akkor a háztartást?

Lughnasa ünnepe hagyományosan jó alkalom volt a párkeresésre is. De a lány úgy érezte, nem akar még férjhez menni. Idén még semmiképpen sem.

A nap hátralévő része csendben telt. Nem

kérdezett többet, úgysem lett volna értelme. Apja most legalább jókedvűnek látszott, ezért is hálás lehetett. Ha szerencséjük lesz, nem keveredik vitába senkivel, és nem talál megfelelő kérőt sem. Aztán majd szépen mindnyájan hazamehetnek, békében és biztonságban.

Késő délelőtt egy tisztás közepén álló falucskához értek, melynek lakóit apja ismerte ugyan, de ez egyszer nem állt meg beszélgetni. Nem sokkal ezután, amint a Liffey dél felé kanyarodott, az út az elkeskenyedő partszakasztól magasabbra, nyugat felé vezetett. Déltájban a fák közül egy rekettyével tarkított, tőzeges fenyérre értek.

- Ott - apja egy nem messze lévő tárgyra mutatott ott fogunk megpihenni.

Kellemesen melengette őket a déli nap, ahogy letelepedtek a fűre, és nekiláttak a magukkal hozott könnyű ebédnek. Apja egy kis sörrel öblítette le a kenyeret.

A kiválasztott hely egy kis földgyűrű volt, egy állókő szomszédságában. Ezek a kövek, akár egymagukban, akár csoportosan álltak, a táj gyakori elemei voltak - úgy gondolták, hogy vagy a régiek, vagy az istenek helyezték el őket. Ez a magányos kő embermagasságú volt, a nyugati horizontig nyúló, erdős síkság felé nézett. Deirdre szemében az augusztusi nap fényében, a nagy csendben a szürke kő valahogy barátságosnak tűnt. Miután megebédeltek, s míg a lovak a közelben legelésztek, kinyújtóztak a napon, hogy pihenjenek egy kicsit. Apja halk horkolása hamarosan elárulta, hogy elszenderedett, s nem sokkal ezután Deirdre is elaludt.

Egyszer csak felriadt. Sokáig alhatott, hiszen a nap már jókora utat megtett az égen. Abban a ködös állapotban volt, amikor az ember mély álmából hirtelen felébred. Ahogy a nagy síkság felett a napra pillantott, különös látványban volt része. Úgy tűnt, mintha a nap küllőkkel ellátott kerék lenne, mint a harci szekereké; különös és baljóslatú volt. Megrázta a fejét, hogy az álom ködét eloszlassa, és figyelmeztette magát, hogy ne képzelődjön.

De a nap hátralévő részében, s amikor éjjel próbált elaludni, nem tudott megszabadulni a homályos, nyugtalanító érzéstől.

* * *

Már késő délelőttre járt, mikor Goibniu megérkezett. Mindent látó szeme a tájat fürkészte.

Lughnasa: a nyári napforduló után egy hónappal az elkövetkező aratás ünnepe, olyan ünnep, ahol házasságokat rendeznek el. Szerette az ünnep istenségét - a Fényes Lugh, a Hosszúkarú Lugh varázsló volt, és minden mesterség istene, bátor harcos és gyógyító.

Mindenfelől jöttek Carmunba az emberek: főnökök, harcosok, bajnokok - a sziget minden törzséből. Hány törzs is lehet?, gondolkozott Goibniu. Talán úgy százötven. Voltak köztük nagyok, melyeket hatalmas klánok uraltak, voltak kisebbek is, melyek rokonságban álló klánokból álltak, és voltak olyanok is, amelyek alig számoltak többet néhány családnál, talán közös ősökkel, de még ezek is büszkén törzsnek vallották magukat, és főnökük is volt. A szigeten, melyet a természet hegyekkel és lápvidékekkel darabolt fel, könnyen tettek szert ezek a törzsek saját területre. Ezek közepén általában valami szent, ősi hely volt, melyet gyakorta egy kőrisfa jelzett.

* * *

Kik is voltak pontosan ezek a törzsek? Honnan jöhettek Mii Fiai, akik a legendás Tuatha De Danaan népet a dombok alá űzték? Goibniu tudta, hogy a hódító törzsek több száz éve érkeztek a nyugati szigetre a szomszédos Britanniáról és a déli tenger felől. A nyugati sziget népe a kelták néven ismert népcsoport törzsei közé tartozott, akik Európa északnyugati részén mindenfelé letelepedtek.

Vaskardjaikkal, pompás harci szekereikkel és csodás fémtárgyaikkal, druidáikkal és költőikkel a kelta törzseket már régóta félték és csodálták. Ahogy a Római Birodalom észak és Britannia felé terjeszkedett, a törzsi területek központjában általában római hadi központot vagy vásárhelyet alakítottak ki, és a helyi törzsek kelta istenei is római köntösbe bújtak. Galliában például Lugh istenről - az övé volt ez az ünnep - kapta a nevét Lugdunum városa, mely egy nap majd Lyonra változik. Maguk a törzsek is elrómaiasodtak lassan, még saját nyelvüket is elveszítették; helyette inkább a latint beszélték.

Kivéve a külső peremeken. Britannia északi és nyugati részein, amelyet a rómaiak gyakorlatilag békén hagytak, megmaradtak az ősi nyelvek és a törzsi hagyományok. Főként a szomszédos nyugati szigeten, ahol a rómaiak csak kereskedtek, de nem hódítottak, maradt érintetlen az ősi kelta kultúra minden gazdagsága. A rómaiak sem voltak mindig biztosak benne, hogyan is nevezzék ezt a számtalan népcsoportot. Észak-Britanniában, melyet a rómaiak Albának neveztek, a piktek ősi törzsei éltek. Mikor a nyugati, kelta szigetről hódítók érkeztek, és településeket alapítottak Albában, a pikteket fokozatosan a Brit-sziget belsejébe szorították. A rómaiak a scotti, azaz skót névvel illeték ezeket a kelta telepeseket. A nyugati sziget kelta törzsei azonban nem hívták magukat ezen a római néven. Ők jól tudták, kik is ők, mióta csak a szigetre érkeztek, s itt egy jóindulatú istennő fogadta őket. Ők Eriu népe voltak.

* * *

Amint Goibniu az ünnepekre érkező keltákat figyelte, pillantása hűvös volt. Közülük való volt ő is? Részben, semmi kétség. De ahogy odafenn, a Boyne-parti különös, régi halmoknál is valami megnevezhetetlen kötődésfélét érzett, az ilyen nagy kelta összejöveteleken is úgy érezte, hogy ő valamiképpen idegen, hogy ő egy másik, réges-rég a szigeten élt törzsből származik. Talán Mil Fiai legyőzték az ő népét, ő viszont tudta, hogyan húzzon hasznot belőlük.

Szeme tovább fürkészte a tájat, a tarka csoportokat kíméletlen pontossággal osztályozta: fontos, nem fontos; használható, lényegtelen; tartoznak neki, vagy ő tartozik egy szívességgel. Egy nagy szekér mellett két impozáns, fiatal bajnokot látott, ki voltak tetoválva, karjuk fatörzs vastagságú - Donn fia Cas fiai. Gazdagok. Még nevelésre szorulnak. Nem messze tőlük két druida és egy öreg bárd állt. Goibniu jól tudta, hogy veszélyes a vénember nyelve, de ő is tudott néhány pletykát, hogy megörvendeztesse az öreget. Balra, kissé távolabb, Fannt látta, a nagy Ross törzsfő leányát: büszke asszony. Ám Goibniu, a nő férjével ellentétben, jól tudta, hogy Cas egyik fiával hál. A tudás hatalom. Sosem lehet tudni, mikor lehet egy ilyen újságot felhasználni valamilyen jövőbeni üzlet biztosítására. Ahogy azonban szeme a tömeget pásztázta, elsősorban azokra figyelt fel, akik tartoztak neki valamivel.

A magas, telt Diarmait: kilenc tehén, három köpeny, három pár lábbeli, egy arany nyakék. Culann: tíz arany. Roth Mac Roth: egy arany. Art: egy birka. Mind kölcsönöztek tőle, így mind a hatalmában álltak. Rendben. Végül észrevette Fergust.

A magas férfi Dubh Linnból, aki húsz tehén árával tartozott neki. Szép lány volt vele: biztosan a lánya. Ezt érdekesnek találta. Feléjük indult.

* * *

Deirdre is a tömeget szemlélte. Még mindig sorra érkeztek a klánok és törzsek Leinster minden részéből. Bizonyos, hogy impozáns látvány volt. Közben valami furcsa üzlet köttetett apja és egy kereskedő között. A főnök pompás arany nyakékéről volt szó.

A szigeten az volt a szokás, hogy ha valaki egy üzlet biztosítékaként zálogba adta az ékszerét, a nagy ünnepekre visszakérhette, nehogy szégyenben maradjon. Kedves szokás volt. Ha Fergus zavarban volt is, amikor átvette pompás arany nyakékét a kereskedőtől, nem mutatta. Ünnepélyesen vette át a családi ereklyét, mintha valami szertartást mutatna be. Épphogy nyakára illesztette, amikor Goibniu odaért.

Bármit gondolt is a kovács Fergusról, olyan udvariasan és dagályosan köszöntötte, mintha csak király lett volna.

- Járj mindig szerencsével, Fergus fia Fergus. Nemes őseid nyakéke remekül mutat rajtad.

Fergus gyanakvón nézett rá. Nem számított arra, hogy a kovács is itt lesz Carmunban.

- Mi lenne az, Goibniu - kérdezte kissé élesen -, amit szeretnél tőlem?

- Könnyen megmondhatom - felelte Goibniu kedélyesen. - Csak emlékeztetni szeretnélek ígéretedre, amit múlt télen tettél, a húsz tehén árára.

Deirdre aggodalmasan nézett apjára. Erről az adósságról mit sem tudott. Veszekedés lesz belőle? A főnök arca még nyugodt volt.

- Igaz - ismerte el Fergus. - Tartozom vele. -

Ám utána halkabban hozzátette: - Nehéz dolgot kérsz most tőlem. Főleg itt, az ünnepen.

Ugyanis az ünnep másik kellemes szokása volt, hogy Goibniu itt nem erőszakoskodhatott az adósság miatt.

- Akkor talán az ünnepek végeztével rendezhetnéd a dolgot - javasolta a kovács.

- Ne legyen kétséged efelől - felelte Fergus.

A két férfi társalgása közben Deirdre figyelmesen nézte apját. Vajon visszafojtotta a haragját, és ez csak vihar előtti csend? Goibniunak sok fontos barátja volt. Talán ez tartotta féken apját. Remélte, így is marad.

Goibniu lassan bólintott. Fél szemével a lányra nézett.

- Gyönyörű lányod van, Fergus - jegyezte meg. - Csodálatos a szeme. Csak nem férjet keresel neki itt az ünnepen?

- Erre gondoltam - mondta Fergus.

- Szerencsés ember, aki elnyeri a kezét - folytatta a kovács. - Ne hozz szégyent szépségére és nemesi nevedre, csak a legmagasabb díjat fogadd el érte! - Elhallgatott. - Bárcsak bárd lehetnék - folytatta, udvariasan meghajtva fejét Deirdre előtt -, hogy szépségéről dalt írhatnék!

- Tényleg megtennéd? - nevetett a lány, reménykedve, hogy fenntarthatja a társalgás

kedélyes hangvételét.

- Bizonyosan. - Goibniu Fergus szemébe nézett.

Deirdre látta, hogy apja elgondolkodva néz vissza a ravasz kovácsra. Csak nem egy gazdag vőlegényt akar Goibniu ajánlani? Tudta, hogy a félszemű kovács sokkal befolyásosabb ember apjánál. Bármilyen vőlegényre gondolt is Fergus, Goibniu biztosan talál jobbat.

- Járjunk egyet! - javasolta apja szelíden; Deirdre a két távozó férfi után nézett.

Szóval így áll a dolog. A pillanatnyi megkönnyebbülést, melyet afelett érzett, hogy apja nem keveredett vitába, az események ilyetén fordulata most tönkretette. Tudta, hogy apjával szemben legalább van némi esélye.

Kiabálhat és dühönghet, de nem kényszerítheti házasságra akarata ellenére. De ha sorsa Goibniu kezébe kerül - Goibniu királyok bizalmasa, druidák barátja volt -, ki tudja, mit tervez ravasz elméjében? A félszemű férfival szemben nem volt remény. Öccseire nézett. Épp egy harci szekeret csodáltak.

- Láttátok, mi történt? - kiáltott rájuk. Bambán egymásra néztek, majd megrázták fejüket.

- Valami érdekes? - kérdezték.

- Nem, semmi - felelte a lány ingerülten. - Csak épp most adják el a nővéreteket.

Lughnasa. Nyár dereka. A szertartások alkalmával a druidák megteszik Lughnak felajánlásaikat, a nők pedig táncolnak. Deirdre-t pedig valószínűleg egy idegenhez adják, és talán soha többé nem térhet vissza Dubh Linnba.

Magányosan sétálni indult. A színes bódéknál vagy szerteszét, csoportosan álló emberek utána fordultak, ahogy elhaladt előttük, de nemigen vett róluk tudomást. Sátrak és karámok mellett járt, rájött, hogy a nagy versenytér felé közeledik, ahol a lovasversenyeket tartják. Még nem kezdődtek el a versenyek, de néhány fiatalember már a lovát gyakoroltatta, vagy talán nem hivatalos, barátságos küzdelmet vívtak. Úgy tűnt, némelyik lovat ezért vezették elő. A késő délelőtti napsütés ragyogó fénybe vonta az eget, mikor a lány egy elkerített területhez ért, ahol számos lovas készülődött.

Megállt a kerítésnél, és körülnézett.

A nyergeletlen lovak nyugtalanok voltak. A közelből jóindulatú csipkelődést és nevetést hallott. Jobbján egy csoportnyi jól öltözött férfit vett észre, akik egy sötét hajú fiatalember köré csoportosultak. Kicsit magasabb volt náluk, és ahogy a lány a fiú arcára pillantott, látta, hogy vonásai szokatlanul finomak. Intelligens, kissé elgondolkodó arca volt - békés arckifejezése mosolya ellenére azt sugallta, hogy gondolatai valahol máshol járnak. Valószínűleg inkább előkelő származású druida, mint bajnok, gondolta a lány. Kíváncsi volt rá, ki lehet. A kis csoport szétoszlott, s a lány ekkor jött rá, hogy mégiscsak versenyre készülhet, mivel csupán egy ágyékkötő fedte meztelen testét.

Deirdre rámeredt. Úgy tűnt neki, hogy soha életében nem látott ehhez fogható szépséget. Milyen karcsú, milyen halovány, milyen tökéletes alkat: egy atléta teste. Nézte, ahogy a férfi lóra száll, majd könnyedén kilovagol a pályára.

- Ki ez? - kérdezte egy közelében álló férfitól.

- Conall, Morna fia - felelte az ember, és látván, hogy a lány nem érti egészen, hozzátette -: Magának a főkirálynak az unokaöccse.

- Vagy úgy - mondta Deirdre.

Több futamot is megnézett. A férfiak szőrén ülték meg a lovat. A sziget lovai kis termetűek voltak ugyan, de nagyon fürgék, és a versenyek igazán izgalmasak voltak. Deirdre látta, hogy az első futamon Conall másodikként ért célba, a másodikat viszont megnyerte. A következő kettőn nem indult, ám ezalatt egyre több ember gyűlt a pálya szélére. Nemsokára megkezdődik a nap fő látványossága.

A kocsiverseny. Deirdre látta, hogy már

Leinster királya is elfoglalta helyét a pálya melletti halmon, hogy a magaslatról kísérhesse szemmel az eseményeket. A lovasverseny a harcosok sportja volt, a kocsiverseny viszont a hadművészetek legmagasabb, legnemesebb ágát jelentette. A harci szekerek erős, ám könnyű, két ló vontatta kétkerekű járművek voltak. Minden szekéren kétfős csapat foglalt helyet - a harcos és kocsihajtója. A szekerek sebesek voltak, és a jó kocsihajtó remekül tudta őket irányítani. A római légiók nehéz pajzsai ellen nem voltak túl hatékonyak, így Britannia és Gallia római provinciákban már rég nem használták őket; de itt, a nyugati szigeten, ahol a hadviselés a kelta hagyományokat követte, még mindig gyakorolták ezt az ősi sportot. Deirdre látta, hogy vagy húsz szekér készülődik a versenyre. Egyelőre két kocsi gördült a hatalmas füves térre.

- Ott van Conall - mutatta a férfi, akit korábban megszólított - és a barátja, Finbarr. - Elvigyorodott. - Na, most aztán jól figyelj!

Conall és Finbarr ruhátlanok voltak, mivel az is a kelta hagyományok közé tartozott, hogy a harcosok meztelenül küzdöttek. Felfigyelt rá, hogy Finbarr igen erőteljes alkatú, egy kicsit alacsonyabb, mint Conall, göndörödő, világosbarna szőrzettel borított mellkasa azonban szélesebb. Kocsihajtóik mögött álltak, mindketten csiszolt bronzdíszítésű, kerek pajzsot fogtak, mely csak úgy vakított a napfényben. A két szekér együtt indult az aréna közepére, majd kétfelé gördültek. Aztán megkezdték a versenyt.

Elképesztő volt. Deirdre látott már kocsizókat, de ilyet még sohasem. Nyaktörő sebességgel száguldottak, kerekeik csaknem összeértek. Kirobogtak a pálya széléig, majd megfordultak. Ezúttal mindkét hős dárdát ragadott. Mialatt egymás mellett száguldottak, félelmetes ügyességgel hajították el dárdájukat, Finbarr egy pillanattal előbb dobta, mint Conall. Ahogy a két dárda keresztezte egymás útját a levegőben, elakadt a tömeg lélegzete. Jó okuk volt rá: mindketten halálos pontossággal céloztak. Conall szekere egy apró bukkanónak ütközött, ezért egy pillanatra lelassult, úgyhogy Finbarr dárdája biztosan eltalálta, sőt talán meg is ölte volna a kocsihajtót, ha Conall villámsebesen nem hajol felé, hogy pajzsával elhárítsa a veszélyt. Conall viszont olyan pontosan célzott, hogy dárdája épp a robogó Finbarr pajzsának ütközött. A tömeg elismerően felmorajlott. A hadviselés magas fokon űzött művészete volt ez.

Ahogy a szekerek újra megfordultak, a két férfi most fényes kardját vette fel. Ám most a kocsihajtókon volt a sor, hogy megmutassák, mit tudnak. Ezúttal bonyolult üldöző és kitérő manővereket hajtottak végre, szédítően cikáztak és köröztek a pályán, ragadozó madárként csaptak le egymásra. Időnként szorosan egymás mellett haladtak, s a két harcos ilyenkor kardjával lecsapott, pajzsával hárított. Ahogy a pengék villództak és összecsendültek, Deirdre arra számított, hogy bármelyik pillanatban kicsordulhat a vér a két férfi halvány bőréből; szinte a lélegzete is elakadt, remegett az idegességtől. A tömeg üvöltése közepette újra és újra összecsaptak. Hátborzongatóan ügyesek voltak, félelmetesen veszélyesek.

Végre befejezték. A két szekér Conall vezetésével diadalmas kört írt le a pályán, hogy fogadja a közönség ünneplését, s így Deirdre előtt is elhaladtak. Conall tökéletes egyensúlyban állt a két ló között a rúdon. A lovakat tajték borította, s az ő mellkasa is zihált a kimerültségtől, ahogy a közönség elismerését fogadta. Az arcokat fürkészte; a lány úgy gondolta, bizonyára elégedett. Ahogy szekere közelebb ért, pillantását a lányra vetette, s Deirdre azon kapta magát, hogy egyenesen a szemébe néz.

A férfi tekintete azonban nem azt tükrözte, amit várt. Átható volt, de úgy tűnt, mintha messze járna - mintha miközben megadta a közönségnek az elvárt izgalmakat és örömet, ő maga kívül állt volna

az egészen, magányosan, mikor pedig oly ügyesen egyensúlyozott élet és halál között.

Miért nézett rá a férfi? A lány el sem tudta képzelni. Tekintete azonban az övébe fonódott, mintha beszélni akarna vele, fejét lassan visszafordította, ahogy elhaladt előtte. Szekere végül elhajtott, s ő nem nézett vissza; a lány viszont még akkor is követte tekintetével.

Végül megfordult, és megpillantotta apját. Mosolyogva integetett felé, jelezte, hogy menjen közelebb.

Finbarr ötlete volt, hogy Carmunba jöjjenek. Remélte, hogy ezzel jobb kedvre derítheti barátját. A főkirály utasítását sem feledte el.

- Nem jutott még eszedbe, hogy kereshetnél egy csinos asszonyt is magadnak itt Leinsterben? - kérdezte Conallt.

Előző este, amikor megérkeztek, és tiszteletüket tették Leinster királyánál, nem csak a tartomány uralkodója fogadta örömmel a főkirály unokaöccsét. Nemigen akadt nő a királyi udvarban, aki ne mosolygott volna Conallra. Ám ha Conall észrevette is vonzódásuk jeleit, nem vett róluk tudomást.

Finbarrnak most úgy tűnt, itt a remek alkalom.

- Mielőtt lóra szálltál, volt ott egy aranyhajú, csodálatos szemű fiatal nő, aki csak téged nézett -

mondta Finbarr. - Nem vetted észre?

- Nem.

- Pedig jó sokáig nézett - folytatta Finbarr. - Szerintem vonzónak talált.

- Nem vettem észre - felelte Conall.

- Az a lány volt az, akit most te is megbámultál - mondta Finbarr. Látta, hogy egy kicsit felkeltette barátja érdeklődését, és azt is észrevette, hogy Conall körbepillantott. - Maradj itt - szólt neki -, megyek és megkeresem. - S mielőtt Conall tiltakozhatott volna, Cuchulainnal oldalán elindult arra, amerre néhány pillanattal azelőtt látta a lányt.

* * *

- Goibniu tud egy megfelelő férfit számodra. - Apja csak úgy sugárzott.

- Micsoda szerencse - felelte Deirdre szárazon. - Itt van?

- Nem. Ulsterben van.

- Az nagyon messze van. És mennyit fizet? - kérdezte éles hangon.

- Csinos összeget.

- Eleget, hogy megadhasd a tartozásodat Goibniunak?

- Eleget, hogy az összeset kifizethessem - válaszolta szégyenkezés nélkül.

- Akkor hát gratulálok - mondta a lány gúnyosan. De apja nem nagyon figyelt rá.

- Persze még nem látott téged. Lehet, hogy nem is tetszenél neki. De Goibniu szerint tetszeni fogsz. Én is így gondolom - tette hozzá apja eltökélten. - Derék fiatalember. - Elhallgatott, majd kedélyesen lányára nézett. - Nem kell hozzámenned, ha nem nyeri el a tetszésedet, Deirdre.

Nem hát, gondolta a lány, csak éppen majd folyton érezteted velem, hogy tönkretettelek.

- Goibniu a jövő hónapban beszél majd ezzel a legénnyel - mondta apja. - Tél előtt találkozhatsz is vele.

Legalább ezért a kis haladékért hálás lehetett.

- Mit tudsz erről az emberről? - firtatta. - Fiatal vagy vén? Főnök fia? Harcos?

- Minden tekintetben megfelelő - felelte a férfi elégedetten. - De Goibniu ismeri igazán. Ma este mindent elmond majd neked róla. - Ezzel magára hagyta a lányt gondolataival.

Egy darabig Deirdre magányosan álldogált, mígnem Finbarr és kutyája lépett mellé.

* * *

Számos ember gyűlt Finbarr köré, akik

boldogan várták, hogy találkozhassanak a főkirály unokaöccsével. Mikor megszólította a lányt, ő habozott egy pillanatig, és nem is követte volna, ha Finbarr nem figyelmezteti halkan, hogy udvariatlanság lenne visszautasítani a herceget. És mivel mások is voltak társaságukban, nem érezhette zavarban magát.

Conall most tunikát és vékony köpönyeget viselt. Először nem szólt a lányhoz, így Deirdre-nek volt ideje szemügyre venni őt. Bár fiatal volt, nyugodt méltósággal járta körül a csoportot. Mindenki mosolygott rá, s bár udvariasan és barátságosan felelgetett nekik, viselkedésében volt bizonyos zárkózottság. Ahogy a lány felé közeledett, Deirdre hirtelen rájött, fogalma sincs, mit mondhatna neki.

Vajon ő küldetett érte? Nem tudta. Mikor Finbarr megkérdezte, volna-e kedve találkozni a herceggel, és jelezte, hogy faragatlanság lenne visszautasítani, nem mondta egyértelműen, hogy Conall küldetett érte. Lehet, hogy ő is csak egyike az ilyenkor a színe elé vonuló több száz arcnak - melynek fele kétségkívül fiatal nőkből állt, akik égtek a vágytól, hogy jó benyomást tegyenek az ifjúra. Büszkesége lázadozott. Kezdett zavarba jönni. „Családom közel sem olyan fontos, hogy érdeklődést mutasson irántam - mondta magának -, ezenfelül pedig apám és Goibniu már talált kérőt a számomra." Így hát mire a férfi hozzálépett, elhatározta, hogy udvariasan, ám kissé hűvösen fog vele viselkedni.

A férfi a szemébe nézett.

- Láttalak a kocsiverseny után.

Ugyanazok a szemek voltak, ám tekintetében magány helyett most más fény izzott. Kíváncsian, érdeklődve, kissé zavartan nézett a lányra. Bár elhatározta, hogy hűvös lesz, Deirdre érezte, hogy elpirul.

A férfi megkérdezte, ki az atyja, és honnan jött. Biztosan ismerte Ath Cliatht, de habár azt felelte: „Ah, valóban", mikor a lány Fergusról, a hely főnökéről beszélt, gyanította, hogy Conall még sosem hallott róla. A férfi feltett még néhány kérdést, beszéltek néhány szót a versenyről is; és a lánynak feltűnt, hogy Conall senkivel sem beszélgetett annyit a társaságból, mint vele. Azután Finbarr lépett hozzá, és barátjának odasúgta, hogy Leinster királya kéreti. Conall elgondolkodva nézett a lányra, és elmosolyodott.

- Talán még látjuk egymást.

Komolyan gondolta, vagy csak udvariasságból mondta? Valószínűleg az utóbbi. Nem hitte, hogy találkoznának még. Az ő atyja nem forgott a főkirály köreiben. Kissé idegesítette, hogy a férfi nem lehetett hozzá őszinte, és majdnem kitört: tudod, hol találhatsz meg. De szerencsére visszafogta magát, és majdnem elpirult megint, ha arra gondolt, milyen faragatlannak és arcátlannak tűnt volna.

Így hát elváltak, s Deirdre magányosan indult vissza oda, ahol feltételezése szerint apját találhatta. Épp kezdődött egy újabb kocsiverseny. Gondolkodott, vajon elmondja-e apjának és fivéreinek, hogy megismerkedett az ifjú herceggel, de aztán úgy döntött, inkább hallgat. Csak ugratnák vele, vagy pletykálnának, mindenképpen kellemetlen helyzetbe hoznák.

Beköszöntött az ősz, és a levelek hullása olyan

volt, mintha hárfát pengetnének finoman. Késő délutánra járt, a nap már lenyugvóban; a páfrányok aranyfényben ragyogtak, a bíbor hanga olvadni látszott a dombokon.

A főkirály nyári szállása egy alacsony, lapos tetejű dombon állt, ahonnan be lehetett látni az egész vidéket. A dombtetőn szétszórva álltak az elkerített területek, marhakarámok és a királyi udvartartás palánkkal övezett táborhelyei. Lenyűgöző látvány volt, hiszen jókora volt a főkirály kísérete. Druidák, a sziget ősi brehon törvényeinek őrzői, bárdok, pohárnokok - s a király harcos testőreit ne is említsük -, nagy becsben tartották ezeket a tisztségeket, s gyakran családon belül öröklődtek. A legnagyobb elkerített terület a déli oldalon helyezkedett el, közepén nagy, kerek, fából és vesszőből épült, magas zsúptetejű csarnok állt. A királyi terembe kapu vezetett. Közepén faragott kőfej állt, melynek három arca három különböző irányba nézett, mintha ezzel emlékeztetné az ide belépőket, hogy a főkirály, csakúgy, mint az istenek, mindent lát.

A terem nyugati oldalán álló emelvényről lehetett lenézni az egybegyűltekre vagy a csarnokot övező bekerített, füves területre és az azon túli tájra. Két fedett pad állt ezen az emelvényen, a főkirály és királynéja itt szerettek helyet foglalni késő délután, hogy a naplementét szemléljék.

Kevesebb mint egy hónap volt még hátra Samhain varázslatos ünnepéig. Volt, amikor Tara nagy központjában ünnepelték, más években másutt. Samhain idején leölték a felesleges jószágot, a maradékot legelőkre vitték, majd később karámokba zárták, amikor a főkirály kíséretével téli körútjára indult. Addig azonban lassan és békésen telt az idő. A termést már betakarították, az idő pedig még meleg volt. A főkirálynak elégedettnek kellett volna lennie.

Napbarnított férfi volt. Sötétkék szeme kiugró, bozontos szemöldöke alól tekintett a világba. Bár arcát vörös hajszálerek hálója szőtte át, s szögletes, valaha izmos teste hízásnak indult, még mindig vibráló energia vette körül. Asszonya, egy testes, szőkés nő, hallgatásba burkolózva ült mellette. Végül, amint a lassan ereszkedő nap egy felhő mögé bújt, megszólalt:

- Két hónapja.

A férfi nem válaszolt.

- Már két hónapja - folytatta az asszony -, hogy nem szerelmeskedtünk.

- Valóban?

- Két hónapja. - Ha kihallotta is az iróniát férje hangjából, nem vett róla tudomást.

- Akkor meg kell ismételnünk, kincsem - válaszolta a férfi hamiskásan. Valaha rengeteget szerelmeskedtek, de az már régen volt. Fiaik már mind felnőttek. Egy ideig hallgattak, s a király az éppen elkomorult tájra meredt.

- Semmit sem teszel értem - mondta az asszony mogorván. A férfi hallgatott, majd nyelvével rosszallón csettintett.

- Nézd csak! - mutatta. - Mi az?

- Birkák. - A király érdeklődéssel figyelte őket.

- Ott van a kos. - Elégedetten elmosolyodott. - Száz birkát is képes meghágni.

A királyné felhorkant, majd hallgatásba merült.

- Semmi! - tört ki végül. - Egy nedves kis puha dolog, ez minden, amit kapok tőled. - Kifakadása persze nem volt jogos, ezt mindketten tudták; de ha az volt a célja, hogy férjét megszégyenítse, azt nem érte el, mert a király arca nyugodt maradt. - Apádnak három felesége és két ágyasa volt. Öt asszonya volt, és mindnek a kedvére tudott tenni. - A sziget népe nem tartotta erénynek a monogámiát.

- De te...

- Mindjárt elmegy az a felhő a nap elől.

- Semmi hasznodat nem látom.

- Mégsem szabad elfelejtenünk - mondta lassan, elgondolkodva a férfi, mintha csak valami történelmi érdekességről beszélne -, hogy magamévá tettem egy kancát.

- Legalábbis ezt állítod.

- Ó, a dolog megtörtént. Különben nem ülhetnék most itt.

* * *

Mikor egy nagy klán királyt választott a szigeten, olyan, eredetét tekintve az idők homályába vesző felavatási szertartáson kellett átesnie, amely Ázsiától Nyugat-Európáig számos indoeurópai népcsoport hagyományaiban szerepelt. A szertartás során, miután leöltek egy fehér bikát, a leendő királynak egy szent kancával kellet párosodnia. Ez Írország legendáiban és India templomi faragványain is egyértelműen megjelenik. A dolog nem is volt olyan bonyolult, mint hinnénk. A szóban forgó kanca nem volt túl nagy. Erős férfiak fogták le, hátsó lábait széthúzták, így tárták a király elé, akinek - ha vágyát valamilyen módon fel tudta ébreszteni - nem okozott gondot, hogy belé hatoljon. Illő rituálé volt annak a népnek, mely, mivel az eurázsiai pusztákról származott,

elválaszthatatlan volt a lótól, így vezetőjének is annak kellett lennie.

* * *

Nem tudni, a királyné a kancán gondolkodott-e vagy sem; de egy idő után halkan újra megszólalt:

- A termés is tönkrement.

A főkirály elkomorodott. Önkéntelenül is az üres terem közepére pillantott, ahol a háromarcú fej bámult totemoszlopáról a homályba.

- A te hibád - folytatta a nő.

A főkirály most az ajkát biggyesztette. Ez volt az ő politikája.

A főkirály nagyon jól értett a politikához. Ha karját valakinek a válla köré fonta, attól kezdve annak az embernek ő parancsolhatott - vagy rá is szedhette. Ismerte a legtöbb ember gyengeségeit és árukat is. Családja figyelemre méltóan sikeres volt. Roppant ambiciózus királyi klánja nyugatról érkezett. Mitikus alakok, mint például a Száz Csatát Vívott Conn és Cormac Mac Art leszármazottainak vallották magukat - némelyik hőst tán maguk találták ki -, és számtalan ulsteri főnököt elűztek a földjéről. Diadaluk nem is olyan rég érte el tetőpontját; ezt hős vezérüknek, Niallnak tulajdonították.

Mint a történelem nagy vezéralakjai közül oly sokan, Niall is részint kalóz volt. Jól ismerte a gazdagság értékét. Fiatalkora óta vezetett portyákat Britannia szigetére - könnyű zsákmányt ejtett, miután a római légiók kivonultak. Általában fiúkat, lányokat rabolt, hogy eladja őket a rabszolgapiacon; ebből származott Niall és követőinek vagyona. Az volt a szokás, hogy ha egy király behódolt a másik előtt - ha ráállt, hogy annak „házába megy”, amint mondták -, akkor sarcot kellett fizetnie, általában marhában, és hűsége jeleként túszokat kellett hagynia. Állítólag olyan sok király küldte fiát zálogul Niall házába, hogy csak a Kilenc Túszt ejtett Niallként emlegették. Hatalmas klánja nemcsak a szigetet uralta, s nemcsak hogy jogot formált a főkirályi tisztre, hanem még a leinsteri királyokat is arra kényszerítette, hogy adják neki Tara ősi királyi helyét. Tarát szándékoztak dinasztiájuk központjává tenni; innen akarták uralni az egész szigetet.

Ám bármilyen hatalmas volt is Niall klánja, még a főkirályok is a náluk hatalmasabb természeti erők kezében voltak.

Egészen váratlanul történt, épp Lughnasa ünnepe után. Tíz napon át szakadt az eső, a földek mocsárrá váltak, a termés tönkrement. Még soha nem volt ilyen nyaruk. És mindez a főkirály hibája volt. Ugyanis, bár az istenek indítékai nem mindig

voltak egyértelműek, az ilyen szörnyű idő csak azt jelenthette, hogy legalább egyiküket megsértette.

Minden helynek megvoltak a maga istenei. A tájhoz és a valaha itt élt lényekhez tartoztak. Mindenki érezhette jelenlétüket. A sziget kelta istenei ragyogó, eleven szellemek voltak. Ha valaki felhágott egy magaslatra, és végigpillantott a smaragdszín erdőkön-mezőkön, szíve hálával fordult a sziget anyaistennője, Eriu felé. Mikor reggel a nap felkelt, mosolygott az égen lovagló Dagda, a jóságos isten láttán - az élet minden jó dolga a jóságos Dagda varázsüstjéből származott. A tengerparton állva pedig csaknem megpillanthatta a hullámok között a tenger istenét, Manannan mac Lirt, amint kiemelkedik a mélyből.

Az istenek azonban félelmetesek is lehettek. A sziget délnyugati csúcsánál, a zavaros vízből kiemelkedő sziklán lakozott Donn, a holtak ura. A legtöbben féltek Donntól. Az anyaistennő is rémisztővé vált, amikor a dühödt Morrigain alakját vette fel, s hollóival a csatázók fölött rikoltozott. Most vajon dühös volt?

A királyok hatalmasak lehettek, ha az istenek kedvére tettek. De elővigyázatosnak kellett lenniük. Ha egy uralkodó - vagy akár egy hozzájuk szóló druida vagy fili - feldühített egy istent, elveszíthette a csatát. Ha valaki igazságtételért jött a főkirály udvarába, s az mégsem szolgáltatott neki igazságot, az istenek betegséget vagy rossz időt szabadíthattak a népre. Mindenki tudta: a rossz király balszerencsét hoz, a jó király jutalma a jó termés. Megvolt ennek a maga erkölcsi rendje. Bár az emberek még nem mondták ki nyíltan, de a főkirály tudta, mit gondolnak: ha a termés tönkrement, az valószínűleg az ő hibája.

Bárhogy vizsgálta a lelkiismeretét, semmi nem jutott eszébe, ami az istenek haragját hozhatta volna fejére. Minden királyhoz illő tulajdonság megvolt benne. Nem volt szűkmarkú: követőit busásan megjutalmazta, ünnepségei ragyogóak voltak. Az biztos, hogy gyáva nem volt, irigy vagy kicsinyes sem. Ebből a szempontból még feleségének sem lehetett rá panasza.

Mit tegyen? Már beszélt a druidákkal. Megtette felajánlásait. Eddig még senki sem állt elő további javaslatokkal. Jelenleg szép idő volt. Néhány napja úgy határozott, egyelőre az lesz a legokosabb, ha türelmesen várakozik.

- Connachtban megszégyenültél. - Feleségének hangja tőrként döfött a gondolatait övező csendbe.

- Nem igaz.

- Megszégyenültél.

- Szóval a szégyen hozta az esőt, ami

Connachtban ért. Így érted? Az asszony nem válaszolt, de úgy tűnt, egy pillanatra halvány, elégedett mosoly fut át arcán.

Az a connachti dolog semmiség volt. Az volt a szokás, hogy nyaranta a főkirály vagy szolgái bejárták a szigetet, hogy összegyűjtsék a hűbért. Ez nemcsak azért volt jelentős, mert így ismerték el a főkirály uralmát, de fontos bevételi forrásnak is számított. Ám Connachtban akadt egy kis gond: Connacht királya zavartan magyarázta, hogy az egyik főnök nem hozta el a részét. Mivel az illető területe úgyis útba esett hazafelé, a főkirály azt mondta, hogy majd ő maga rendezi el a dolgot. Utólag rájött, hiba volt.

Mikor a főnök területére ért, sem a férfit, sem a marháit nem találta ott, és néhány napi keresés után továbbállt. Egy hónapon belül az egész sziget tudomást szerzett a történtekről. Visszaküldte egy csapatnyi emberét, hogy fogják el az arcátlan fickót, de a connachti férfi most is eltűnt üldözői elől. Úgy gondolta, majd az aratás után foglalkozik a dologgal, de az eső elvonta figyelmét az ügyről. Így most nevetségessé tette magát. A törzsfőnök majd kellő időben drágán megfizet még ezért, de most a főkirály hatalma igencsak meggyengült. Akkor sem siet el semmit.

- Nem látnak majd minket túl szívesen idén

télen - folytatta az asszony. Míg nyáron a főkirály az adóit gyűjtötte be, télen másként éreztette jelenlétét. Vendégségbe ment. S míg a legtöbb főnök megtiszteltetésnek érezte, hogy a főkirály néhány napra az ő vendégszeretetét élvezi, mire a királyi társaság továbbállt, örömmel vették távozását. Mindent megettek - ez volt általában a panaszuk. Ha a főkirály ezen a télen is jókat akart enni, félelmet és szeretetet kell keltenie bennük.

- Az az ember, aki megszégyenített. Az a kis főnök - a kis szót megnyomta a nő. - Tíz üszővel tartozik neked.

- Így van. De most már harmincat fogok elvenni tőle.

- Nem kellene elvenned őket.

- Miért nem?

- Mert van valami sokkal értékesebb dolga, amit jól elrejtett. Mindig meglepte a királyt, hogy felesége honnan tudhat annyi mindent másokról.

- Mi az?

- Egy fekete bika. Állítólag a legnagyobb bika az egész szigeten. Azért rejtette el, mert egész csordát akar szaporítani vele, hogy meggazdagodjon. - A nő vészjóslón tekintett férjére. - Ha már másra nem vagy képes, legalább azt a bikát hoznád el nekem.

A férfi csodálkozva rázta meg a fejét.

- Olyan vagy, mint Maeve - felelte. Mindenki

ismerte Maeve királynő történetét, aki megirigyelte, hogy férje csordájában van egy nagyobb bika, mint az övében. Elküldte a legendás hőst, a nagy harcost, Cuchulainnt, hogy hozza el neki a cuailngei Barna Bikát, s a történet tragikus vérontással végződött. A bárdok istenekről és hősökről szóló meséi között ez volt az egyik legnépszerűbb.

- Hozd el azt a bikát a csordámba! - mondta az asszony.

- Azt óhajtod, hogy én magam hozzam el? - kérdezte a király.

- Nem - meredt rá a nő barátságtalanul -, az nem lenne illő. - Főkirályok nem vezethetnek jelentéktelen portyákat.

- Akkor hát ki menjen?

- Küldd unokaöcsédet, Conallt - felelte.

Ahogy ebbe belegondolt, a főkirálynak nem

először kellett beismernie, hogy asszonya eszes.

- Lehet, hogy elküldöm - válaszolta hamarosan. - Talán ettől majd letesz arról a tervéről, hogy druidának álljon. De úgy gondolom - folytatta -, hogy jövő tavasszal kellene mennie.

Most a királynén volt a sor, hogy akarata ellenére is tisztelettel pillantson férjére. Ugyanis tudta, mi jár ura fejében. Még az is lehet, jött rá, hogy szándékosan nem rendezte el a connachti dolgot. Ha a sziget számtalan főnöke közül némelyik hajlott volna rá, hogy megfossza hatalmától, a király arra számíthatott, hogy a téli hónapok alatt fedik fel magukat. Gondolhatták, hogy szervezkedéseik titokban maradnak, ám ő biztosan megtudta volna. Nem ok nélkül lett főkirály. Ha megtudta, kik az ellenségei, lecsapott rájuk, mielőtt még idejük lett volna összefogni ellene.

- Akkor hát ne mondj semmit még - mondta a nő -, de küldd majd el Conallt Bealtainébe a bikáért.

* * *

Szivárvány ragyogott az égen. A sziget eme részén nem volt szokatlan látvány; s most, ahogy a rövid zápor után a napfény átszüremlett a párán, a szivárvány épp a Liffey torkolata és az öböl fölött húzódott.

Mennyire szerette Deirdre Dubh Linn környékét! Most, hogy tudta, el kell hagynia Ulsterért, minden napot igyekezett kiélvezni. Gyermekkori emlékei mindig is drágák voltak számára, ám most különleges jelentőséggel telítődtek. Gyakran kószált a folyónál. Szerette változékony hangulatát. Máskor a tengerpartra ment, s végigsétált a kagylókkal borított homokon, mely egészen az öböl déli végén álló sziklás dombig vezetett. De volt egy hely, amelyet még ennél is jobban szeretett. Egy kicsit messze volt, de megérte a fáradságot.

Először is a gázlón kellett átmennie az északi partra. Majd a lápon átvezető utat követve elérte az öböl felső részét formáló hosszú, keleti partszakaszt. A parttól kicsit távolabb, jókora szakaszon lapály és füves homokcsíkok szegélyezték útját, majd lassan eltűntek, és végre megpillanthatta az északi félsziget nagy dombját. Új örömmel lendült előre, hogy felkapaszkodjon rá.

A félsziget dombján állt egy kellemes, magányos kis menedék. Emberek vagy istenek építhették valamikor régen. Néhány sűrűn egymás mellé rakott állókőből állt, tetején rézsútosan feküdt egy óriási, lapos kőtömb, mely ferdén meredt az ég felé. A dolmen belsejében a tengeri szellő hangja békés susogásnak hallatszott csupán. Tetején ülve vagy fekve Deirdre itt ábrándozott, vagy csak a tájat csodálta.

Nem meglepő, hogy Deirdre szeretett a félsziget csúcsáról nézelődni. Innen ugyanis Európa egyik legszebb tengerpartját láthatta. Délen a nagy öböl szürkéskék vize mintha a tengeristen lágyan fénylő bőre lenne. Az öblön túl, a part felé földnyelvek, dombok és magaslatok sora állt, az egykori tűzhányók maradványai végül a ködös kékségbe olvadtak.

Bár Deirdre csodálattal szemlélte ezt a káprázatos déli kilátást, leginkább mégis az ellenkező irány, észak felé szeretett nézni. Itt is benyúlt a tenger az öbölbe, ha kevésbé hatásosan is, és a Madárrajok Síkja néven ismert partvidék is igen kellemes hely volt; de leginkább két közelebbi dolog érdekelte. Közvetlenül a földnyelv mellett ugyanis egy másik öböl, egy másik torkolat is húzódott, közepén két szigettel. A távolabbi, nagyobbik hosszúkás alakja halra emlékeztette, s mikor a víz nyugtalan volt, úgy tűnt, mintha a tenger felé sodródna. Csaknem a torkolat legszélén feküdt. Ám a lányt inkább a kisebbik sziget bűvölte el. A parttól nem messze feküdt. Egész könnyen át lehetne evezni, gondolta. Egyik oldalán homokos part húzódott, közepén pedig hangás kis dombocska. Tenger felőli oldalán kis, meghasadt szikla állt, melynek hasadéka boltozatot képzett, alatta pedig kavicsos partszakasz látszott. Olyan meghittnek tűnt. A szigetet nem lakták, neve sem volt. A lányt lenyűgözte; meleg délutánokon órákig bámulta. Egyszer apját is magával vitte, s mikor későn ért haza hosszú kószálásai után, a férfi rendszerint mosolyogva kérdezte:

- Nos, Deirdre, megint a szigetedet nézegetted?

Ma reggel is ott járt, és rossz hangulatban tért haza. Elkapta egy zápor is - de ezt nem bánta. A házasság gondolata nyomasztotta. Még nem találkozott a férfival, akit Goibniu és az apja ajánlottak neki; de bárkihez menne hozzá, el kellene hagynia az   imádott partvidéket. A tengeri madarakhoz csak nem mehetek feleségül, gondolta szomorúan. Mikor pedig hazaért, azt kellett látnia, hogy az egyik brit rabszolga ügyetlenül megrepesztette apja egyik legjobb borának hordóját, úgyhogy több mint a fele bor kifolyt. Apja és öccsei nem voltak otthon, különben a szolga korbácsot kapott volna, a lány viszont az összes istent felemlegetve átkozta. Az csak még inkább felbosszantotta, hogy szerencsétlen fickó ahelyett, hogy bocsánatot kért volna, vagy legalább bűnbánatot tanúsított volna, az istenek nevének hallatán térdre borult, keresztet vetett, és imáit kezdte mormolni.

A két brit rabszolga megvétele apja jobb ötletei közé tartozott. Minden gyengesége ellenére nagyon jó szeme volt a jószághoz - legyen az állat vagy ember. Deirdre is hallott róla, hogy a szomszédos sziget keleti felének lakói közül sokan csak latinul beszéltek. Úgy gondolta, több száz éves római uralom után ez nem is meglepő. A nyugati britek viszont az övéhez nagyon hasonló nyelven beszéltek. Az egyik rabszolga magas és testes volt, a másik alacsony; sötét hajukat rövidre nyírták a rabszolgaság jeleként. Szorgalmasan dolgoztak. Viszont a vallásuk más volt. Nem sokkal érkezésük után a lány egyszer azon kapta őket, hogy együtt imádkoznak, s ekkor elmagyarázták, hogy ők keresztények. Tudta, hogy sok brit keresztény, sőt már arról is hallott, hogy a szigeten is vannak kis keresztény közösségek, de a vallásról magáról nem sokat tudott. Kissé nyugtalankodott, úgyhogy apjának is szólt a dologról, de az megnyugtatta.

- A brit rabszolgák között sok a keresztény. Ez egy rabszolgavallás. Alázatosságra tanítja őket.

Így hát magára hagyta az imáit mormoló, nagydarab rabszolgát, és bement. Talán a ház csendjében majd jobb kedvre derül. Haja összetapadt az esőben. Leült, hogy kifésülje.

A ház szilárd építmény volt - a kerek épület falai agyagból és vesszőből készültek, átmérője tizenöt láb lehetett. A fény a három ajtón át jött be, melyek nyitva álltak, hogy beeresszék a friss reggeli levegőt. Középen tűzhely volt, a füst a zsúptetőn át távozott. A tűz mellett jókora üst állt, egy alacsony faasztalon pedig fatálak sorakoztak - bár valaha agyagedényeket készített a sziget népe, már nemigen használták őket. A fal melletti másik asztalon tartották a család értékesebb holmijait: egy szép, öt-fülű bronztálat, egy kis gabonaőrlőt, egypár kockát, jó néhány ezüstszegélyű fakupát és persze apja ivókoponyáját.

Deirdre egy darabig a haját fésülgette. Már nem volt olyan ingerült. De valami más is volt, ami az utóbbi két hónapban foglalkoztatta, mióta visszatértek a Lughnasáról, amiről nem akart tudomást venni. Egy magas, sápadt, ifjú herceg. Megvonta a vállát. Nincs értelme rágondolni.

Aztán meghallotta, hogy az ostoba szolga neki kiált.

* * *

Conall szekerén állt. Két sebes paripát fogott a kocsirúd mellé. Nehéz, bronz karpáncélt viselt. Rangjához illően kocsiján volt dárdája, pajzsa és fényes kardja is. A szekeret kocsihajtója irányította. Észrevette, hogy szivárvány ragyog a tenger felett.

Mit is csinál most? Mikor a szekérről már megpillanthatta Dubh Linnt és a gázlót, Conall akkor sem volt benne biztos. Már majdnem arra jutott, hogy az egészről csakis Finbarr tehet, de végül visszafogta magát.

Nem Finbarr tehetett róla. Inkább a lány aranyhaja és csodálatos szeme. És még valami. De nem tudta, mi az.

Conall még sosem volt szerelmes. Nem volt ugyan teljesen tapasztalatlan a nők terén - a főkirály udvartartásának emberei gondoskodtak erről. Ám eddig egyetlen nő sem érdekelte igazán, akivel találkozott. Persze vonzalmat érzett már, de akárhányszor beszélgetni kezdett egy fiatal nővel, egy idő után úgy érezte, valami láthatatlan fal emelkedett közéjük. Maguk a nők ezt nem mindig érzékelték; ha a főkirály daliás unokaöccse merengőnek vagy kissé szomorkásnak mutatkozott, azt kimondottan vonzónak találták. Conall azt kívánta, bár ne így lenne. Elszomorította, hogy nem oszthatja meg velük gondolatait, míg az övéik olyan kiszámíthatók voltak.

- Túl sokat akarsz - jelentette ki Finbarr egyenesen. - Nem várhatod, hogy egy fiatal lány olyan bölcs és elmélyült legyen, mint egy druida.

De ez nem volt ilyen egyszerű. Már kora gyermekkora óta, mikor magányosan üldögélt a tavak mellett, vagy a naplementét nézte, gyakorta kerítette hatalmába valamiféle bensőséges kapcsolat érzése; hogy az istenek valamilyen különleges célra szemelték ki. Időnként ez kimondhatatlan örömmel töltötte el, máskor viszont teherként nyomasztotta. Először úgy gondolta, mindenki érez ilyesmit, és meglepve fedezte fel, hogy nem így van. Nem akart ennyire bezárkózni. De az évek múltával ezek az érzések nem múltak el, sőt egyre erősebbek lettek. Így hát akarva-akaratlan, ha valamelyik jóakaratú

leány szemébe nézett, egy belső hang mindig azt súgta: a lány el akarja téríteni végzetétől.

Miért más ez a különös, zöld szemű lány? Csak még nagyobb kísértést jelent? Nem hitte, hogy annyira más lenne, mint a többi nő, akit megismert. Mégis, a figyelmeztető hang, ha szólt is hozzá, nem volt elég hangos, hogy meghallja. Valami vonzotta a lányban. Többet akart megtudni róla. Finbarr is furcsának találta volna, hogy barátja oly sokáig habozott, mielőtt kocsihajtóját hívatta, könnyű szekerébe befogta leggyorsabb lovait, és anélkül hogy bárkinek elmondta volna, hová készül, az Átkelő Gázlóhoz, Dubh Linn sötét vizéhez hajtatott.

Egyedül találta a lányt, csak néhány szolga volt otthon. Apja és öccsei vadászni mentek. Látta, hogy Fergus uradalma igen szerény, s ez megkönnyítette a dolgát. Ha fontos törzsfőhöz tért volna be, a hír pillanatok alatt bejárta volna az egész szigetet. Így azonban, miután átkelt a gázlón, magában megjegyezve, hogy némi javításra szorulna, teljesen természetesen tért be Fergus rathjára, hogy egy kis frissítőt kérjen, mielőtt folytatja útját.

A lány a bejáratnál várta. Miután udvariasan üdvözölte, és elnézését kérte atyja távollétéért, bevezette a házba, és az utazóknak kijáró szokásos vendégszeretettel fogadta. Mikor behozták a sört, maga töltötte ki neki. Udvariasan és hűvösen utalt találkozásukra Lughnasa idején; ám a férfinak úgy tűnt, szemében halvány mosoly ül. Már el is felejtette, a lány milyen üdítő jelenség. Épp azon gondolkodott, hogyan hosszabbíthatná meg tartózkodását, mikor a lány megkérdezte, hogy miután átkelt a gázlón, vajon látta-e a tavacskát, amelyről a helyet elnevezték.

- Nem láttam - hazudta. S mikor a lány megkérdezte, nem szeretné-e megnézni, rögtön ráállt.

Talán az tette, hogy a tavacska fölé magasodó tölgyfa levelei aranybarnára változtak, vagy a fény okozta, de ahogy Conall Deirdre mellett állt a meredek parton, és a víz nyugodt felszínére tekintett, egy pillanatra olyan érzés fogta el, hogy a fekete víz magához vonzza, s könyörtelenül lehúzza végtelen mélyébe. Persze minden tavacska mágikus lehet. Vizük alatti rejtett átjáróik talán a túlvilágba vezetnek. Ezért dobták az emberek az isteneknek szánt áldozatokat - fegyvereket, üstöket, aranyat - oly gyakran a vízbe. De Conall úgy érezte, hogy Dubh Linn sötét vize még misztikusabb, megmagyarázhatatlan fenyegetést jelent számára. Még soha nem érzett ilyen félelmet, és nem tudta, mit gondoljon az egészről.

A mellette álló lány mosolygott.

- Van erre három forrásunk is - jegyezte meg.

- Az egyiket Brigid istennőnek szentelték. Nem szeretnéd megnézni?

A férfi rábólintott.

Megnézték a Liffey fölötti magaslaton lévő forrásokat is. Utána a mezőn át visszafordultak a rath felé. Közben Conall nem nagyon tudta, mit tegyen. A lány nem úgy viselkedett, mint a többiek. Nem húzódott közelebb, nem ért hozzá, kezét sem helyezte az ő karjára. Csupán kellemes mosollyal fordult felé. Barátságos és szívélyes volt. Conall a dereka köré szerette volna fonni a karját, de nem tette. Amikor visszaértek a rathhoz, azt mondta, most már mennie kell.

Mintha enyhe csalódottságot látott volna a lány arcán. Conall legalábbis remélte, hogy így van.

- Erre vezet majd visszafelé is az utad - mondta Deirdre. - Legközelebb kicsit tovább is maradhatnál nálunk.

- Így lesz - ígérte a férfi. - Nemsokára. - Azzal hívatta a kocsisát, és elhajtatott.

Mikor este Fergus hazatért, és Deirdre elmondta neki, hogy egy utas járt náluk, a férfi rögtön kíváncsi lett.

- Miféle utas? - érdeklődött.

- Egy férfi, aki dél felé tartott. Nem időzött sokáig.

- És semmi különöset nem tudtál meg róla?

- Ott volt Carmunban a Lughnasán. Azt mondta, látott minket - felelte a lány bizonytalanul -, de én nem emlékszem rá.

Az a gondolat, hogy egy idegent nem is egyszer, hanem kétszer is lát valaki, és mégsem tud róla semmit, olyan távol állt apja felfogásától, hogy képtelen volt mást tenni, mint némán meredni a lányra.

- Megkínáltam egy kis sörrel - folytatta a lány élénken. - Talán majd visszajön.

Mélységes megkönnyebbülésére apja erre sarkon fordult, kedvenc helyére telepedett, ivókoponyája mellé, köpenyébe burkolózott, és aludni tért.

Deirdre azonban még sokáig fenn maradt, térdét az álla alá húzva üldögélt, és az eltelt napra gondolt.

Büszke volt magára aznap reggel. Mikor meglátta, hogy Conall közeleg, önkéntelenül is felsóhajtott, és reszketni kezdett. Minden akaraterejére és önuralmára szüksége volt, de mire a férfi a bejárathoz ért, már tökéletesen uralkodott magán. El sem pirult. Egész idő alatt remekül tartotta magát. De vajon elég bátorítón viselkedett- e, hogy a férfi visszatérjen? Ez volt a kérdés. A gondolat, hogy esetleg a férfinak kedvét szegte, még szörnyűbb volt, mintha bolondot csinált volna magából. Mikor a vízhez mentek, azon gondolkodott, nem kellene-e közelebb húzódnia hozzá, esetleg megérintenie. Úgy vélte, nem. Úgy gondolta, helyesen viselkedett. Mennyire szerette volna, ha visszafelé a férfi átöleli! Talán bele kellett volna karolnia? Az jobb lett volna? Nem tudta.

Egy dologban biztos volt: minél tovább meg tudja akadályozni, hogy apja megszimatoljon valamit, annál jobb. Tekintve, hogy mennyire szeret beszélni, biztos, hogy bajt okozna. Ha egyáltalán reménykedhet az ifjú herceggel kapcsolatban...

És ami őt magát illeti, miért érdekelte annyira a csendes, merengő idegen? Mert herceg volt? Nem, nem azért.

Régi hagyomány volt, hogy a főkirálynak tökéletesnek kellett lennie. Makulátlannak. Mindenki ismerte a legendás Nuadunak, az istenek királyának történetét. Mikor egyik kezét csatában elveszítette, lemondott trónjáról. Ezután kapott egy ezüstkezet, amely idővel valóságos kézzé változott. Csak akkor lehetett Ezüstkezű Nuadu újra király. Valahogy így volt ez a főkirállyal is. Ha nem tökéletes, magára vonhatja az istenek rosszallását. A királyság pedig romba dőlne.

Deirdre-nek úgy tűnt, hogy a fiatal harcosban - aki érzése szerint vonakodva találkozott vele a Lughnasa alkalmával - megvannak ezek a királyi tulajdonságok. Teste tökéletes volt - ezt már láthatta. Mégis inkább elgondolkodó viselkedése, visszafogottsága, rejtélyessége és melankóliája miatt tűnt ki a lány szemében. Ez az ember különleges volt. Nem valami ostoba, közönséges nő illett hozzá. És lejött Dubh Linnba, hogy láthassa őt. Ebben biztos volt. Csak az a kérdés, visszatér-e.

Szép idő volt másnap. Eseménytelenül telt a délelőtt, mindenki tette a szokásos dolgát. Majdnem dél volt már, amikor az egyik brit szolga bekiáltott, hogy lovasok kelnek át a gázlón, és Deirdre kiment, hogy megnézze őket. Csak ketten voltak egy könnyű kocsin, néhány málhás lóval. Az egyik embert könnyen felismerte. A másikat, a magasabbikat, nem ismerte.

Az alacsonyabb férfi Goibniu volt, a kovács.

* * *

Conall hajnalban ébredt. Előző este, miután elvált Deirdre-től, átkelt a Liffey széles öblénél álló hegyfokon, s miután kiválasztott a déli lankán egy védett helyet, ott töltötte az éjszakát. Most pedig, a hajnal első sugarainak fényénél felkapaszkodott a sziklára, dél felé fordult, és nézte, amint az alatta lévő táj kibontakozik a ködből.

Jobbján a nap első sugarai nyájas dombokat és vulkáni hegyeket világítottak meg, melyek a sápadt, még mindig csillagos ég felé nyúltak; balra a tenger fehér párája és kékes fénye ragyogott. A két elem között zöld köpönyegként terült el a sík vidék a part mentén, amíg a szem ellátott, míg végül ködbe veszett. A zöld köpenyt a partvonal kis sziklái szegélyezték, melyeket a tenger habjai vetettek a homokra.

Nem messze alatta, a lejtőkön egy róka szökdécselt át a nyílt füvön, majd eltűnt a fák között. Körös-körül a hajnali kórus hangjával volt tele a levegő. A messzi parton látta, amint egy gém csendes árnya suhan a víz felett. Hűvös arcán már érezte a kelő nap langyos sugarait, és arcát kelet felé fordította. Olyan volt, mintha csak most született volna meg a világ.

Ilyenkor, mikor a világ olyan tökéletesnek tűnt, és Conall azt kívánta, bárcsak úgy dicsérhetné, mint a körülötte éneklő madarak, ősi kelta költők szavai ötlöttek eszébe. Ma reggel pedig a legősibb költő szavaira emlékezett - Amairgen még a legelső kelta hódítókkal érkezett a szigetre, amikor azt elvették az isteni Tuatha De Danaan népétől. Amairgen is egy hasonló tengerparton lépdelt, mikor kiejtette azokat a szavakat, melyek azóta az egész kelta költészet alapját képezik. Nem is meglepő - Amairgen verse nem más, mint egy ősi, védikus mantra; a hozzá hasonlókat mindenütt megtalálni a hatalmas indoeurópai diaszpórában, a nyugati kelta bárdok énekeitől India költészetéig.

Én vagyok a Szél a Tengeren Én vagyok az Óceán Hulláma Én vagyok a Tenger Zúgása

Így kezdődik a nagy ének. A költő bika lett, keselyű, harmatcsepp, virág, lazac, tó, célzásra emelt fegyver, szó, sőt még isten is. A költő nemcsak varázslat révén vált mindezzé, hanem mert minden dolog, minden parány egy volt. Ember és természet, tenger és szárazföld, sőt maguk az istenek is ugyanabból az ősi ködből származtak, ugyanabból a végtelen varázslatból alakultak ki. Ezt az ősi tudást őrizték a nyugati szigeten. Ez volt az, amit a druidák tudtak.

Ezt tapasztalta meg Conall is, amikor egyedül volt - azt az érzést, hogy minden együvé tartozik. Olyan erőteljes, olyan fontos, olyan drága volt ez neki, hogy nem volt benne biztos, hogy tudna élni nélküle.

Ezért rázta meg most a fejét a napfelkelte csodálatos csendjében. Mert volt egy kérdés, amire nem tudott felelni. Elveszti-e az ember ezt az érzést, ha másvalaki oldalán él? Meg lehet osztani ezeket a dolgokat egy asszonnyal, vagy az ember elveszíti őket? Ösztöne azt súgta, hogy elveszíti, de nem volt biztos benne.

Deirdre-t akarta. Ebben máris bizonyos volt. Vissza akart térni hozzá. De ha megteszi, vajon nem fogja valami rejtélyes módon elveszíteni az életét?

* * *

Tagadhatatlanul jóképű ember volt. Magas, kopaszodó, harmincéves lehetett, gondolta Deirdre, arca kőszirtre emlékeztetett; a szeme fekete, de nem barátságtalan. Elég kellemesen beszélgettek, és egy idő után, mikor a férfi már felmérte, mit szeret Deirdre, és mit nem, és a lány feltételezése szerint már levonta következtetéseit a jelleméről - biztosan nem ítélt meggondolatlanul -, látta, hogy Goibniura hunyorít jelzésképpen. A kovács nemsokára karon fogta apját, és azt javasolta, menjenek ki.

Hát erről volt szó. Férjhez fogják adni. Biztosan szép ajánlatot tesznek. És amennyire meg tudta állapítani, jövendőbelije szép szál legény volt. Szerencsésnek tarthatta magát. Az egyetlen gond az volt, hogy - legalábbis most - semmiképp sem kell neki.

Felállt. A férfi egy kissé meglepetten nézett rá. A lány elmosolyodott, azt mondta, hogy rögtön

visszajön és kiment.

Apja és Goibniu kissé távolabb álltak. Várakozón néztek a lányra, ám mikor jelezte apjának, hogy beszélni szeretne vele, ő rögtön odament.

- Mi az, Deirdre?

- Ajánlatot tesz értem, apám?

- Igen. Méghozzá nagyszerű ajánlatot. Valami baj van?

- Nem. Nem, semmi. Megmondhatod Goibniunak - mosolygott a kovács felé -, hogy tetszik a választása. Jó embernek tűnik.

- Á! - Apja megkönnyebbülése szinte tapintható volt. - Az is. - Ügy tűnt, most már visszamenne a kovácshoz.

- De azon gondolkodom - folytatta a lány kedélyesen -, hogy van valami, amit lehet, hogy el kellene mondanom.

- Mi az?

Most már nem lehetett mit tenni. Még ha kockázatos is, meg kell ragadnia a lehetőséget.

- Hallottál már Conallról, Morna fiáról, apám? A főkirály unokaöccse.

- Hallottam, de nem ismerem.

- Én viszont igen. Lughnasa idején találkoztam vele. - Elhallgatott, mivel apja döbbenten bámult rá. - Ő járt itt tegnap. És szerintem azért jött, hogy

engem lásson.

- Biztos vagy benne? Komolyan gondolja?

- Honnan tudhatnám, apám? Idő kell, hogy megtudjuk. Ám szerintem lehetséges. Lehet még tenni valamit?

És most a főnök, aki marhákkal kereskedett, elmosolyodott.

- Menj be, gyermekem - mondta -, és bízd csak rám.

- Csak nem azt mondta, hogy nem tetszik neki? - kérdezte Goibniu élesen, amikor Fergus visszatért hozzá.

- Azt mondta, hogy tetszik neki - mosolygott Fergus, mielőtt hozzátette - eléggé.

Goibniu szaporán bólintott.

- Az eléggé is megteszi. És az ár?

- Elfogadható.

- Akkor most magunkkal is visszük a lányt.

- Ó, az sajnos lehetetlen.

- Miért?

- Szükségem lesz itt rá a télen - mondta Fergus nyájasan. - De majd tavasszal...

- Még télen akar asszonyt, Fergus.

- Ha a szándékai őszinték.

- Az istenekre, ember! - tört ki Goibniu. - Nem jött volna Ulsterből egészen eddig a nyomorult helyig, ha nem lennének őszinték a szándékai!

- Örömmel hallom - mondta Fergus ünnepélyesen. - És tavasszal az övé is lesz a lányom.

Goibniu szeme összeszűkült.

- Más ajánlatot is kaptál.

- Nem kaptam. - Kis szünet után hozzátette: - Persze kaphattam volna. De látva, hogy veled van dolgom...

- Nem szeretem, ha keresztülhúzzák a terveimet - szakította félbe Goibniu.

- Az övé lesz a lány - ígérte Fergus. - Ne legyen kétséged felőle.

És hozzá kell menned, Deirdre - mondta később lányának, miután látogatóik már elmentek -, ha ez a te Conallod nem tesz semmit tavaszig.

Bár Larine volt az egyik legfiatalabb druida, bölcsességének máris nagy híre volt. Békeszerzőnek nevezték. Így hát mikor egy hideg tavaszi reggelen az ulsteri parton a főkirály táborába érkezett, nem lepte meg, hogy amint kettesben maradtak a királlyal, az így fordult hozzá:

- Mondd meg, mit tanácsolsz, Larine! Mit tegyek az unokaöcsémmel, Conallal?

A druida mindig kedvelte Conallt, és az ifjú herceg elég bizalmas viszonyba került vele az utóbbi hónapok során. Gyengédséget és hűséget érzett iránta. Aggasztotta a fiatalember növekvő szomorúsága is. Ezért körültekintően válaszolt:

- Véleményem szerint össze van zavarodva. Kötelessége, hogy engedelmeskedjen neked, és tisztelje atyja emlékét. Így is akar tenni, de az istenek egy druida szemével ajándékozták meg.

- Valóban azt hiszed, hogy megvan benne a druidák képessége?

- Igen. Hosszú csend után szólalt meg újra a főkirály:

- Ígéretet tettem anyjának, hogy majd atyja nyomdokaiba lép.

- Tudom - felelte Larine. - De meg is esküdtél erre?

- Nem - válaszolta lassan a király -, nem esküdtem meg. De csak azért nem, mert a saját nővéremmel szemben nem volt erre szükség.

- Végül is így nem vagy elkötelezve.

Ismét elhallgattak. Larine úgy érezte, ha még egy kicsit kettesben maradhatnak, akkor a főkirály teljesítette volna Conall vágyát.

Így hát a sors akarata lehetett, hogy a királyné épp akkor jelent meg. A szokásos üdvözlések után Larine valószínűleg már semmit sem tehetett volna, mikor a királyné elgondolkodva, összehúzott szemmel ránézett, és tudni akarta, miről beszélgettek,

- Conall óhajáról, hogy druida lehessen.

Érdekelte volna, hogy Conall druida lesz-e vagy

sem? Larine nem látta okát, miért érdekelné. Azt sem értette, míg a főkirály el nem magyarázta neki, hogy a nő miért kiáltotta dühödten:

- Addig nem, amíg azt a bikát el nem hozza nekem!

* * *

- Nagybátyád még nem határozott - mesélte később Larine Conallnak.

- És a királyné?

- A királyné mérges volt - ismerte be a druida.

Ez az iménti jelenet szépítése volt. Persze

Larine is tudta, milyen a királyné vérmérséklete, de még mindig döbbenten gondolt rá, hogyan átkozta a férjét. Megígérte, hogy elküldi Conallt, üvöltötte, személyesen neki ígérte. Becstelen áruló. Férje hiába próbált megszólalni, az asszony tombolt haragjában, és nem volt hajlandó meghallgatni. Szavainak viharából azt azért ki tudta venni a druida, hogy a tervezett portya célja a királyi hatalom megerősítése. És ebben nem vitatkozhatott a királyné álláspontjával. Mást is küldhetnének, de a fiatal és jóképű, még próbára nem tett Conall herceg okos választás volt, hogy megmutassák a királyi család hatalmát az arcátlan főnök felett. Stílusos dolog volt. De az asszony akkor is bolond módra viselkedett. Ha nyugodtan, négyszemközt beszél, eléri a célját. De azzal, hogy egy druida előtt üvöltözik, és sértegeti a fő-királyt, megnehezítette férjének, hogy az megőrizze méltóságát. Larine erről nem mesélt Conallnak, csak annyit mondott:

- A főkirály azt mondta, majd később dönt. Megígérte - tette hozzá -, hogy először négyszemközt beszél majd veled.

- Nem is tudtam semmit arról a tervről, hogy el kell lopni a fekete bikát - vallotta be Conall.

- Ez titok, és nem szabad megtudniuk, hogy elmondtam neked. - Larine egy pillanatra elhallgatott. - Megszerezhetnéd a bikát, Conall, és aztán megkérhetnéd a főkirályt, hogy mentsen fel kötelezettségeid alól. A királyné akkor már egy szót sem szólhatna.

De Conall megrázta a fejét.

- Tényleg azt hiszed? - sóhajtott. - Ismerem őket, Larine, jobban ismerem, mint te. Ha sikerül megszereznem a bikát, utána egy hónapon belül valami másra fognak megkérni. Egyik feladat jön majd a másik után. Ha elbukom, az szégyen, ha sikerül, dicsőség - nekem is, persze, de mindenekelőtt nagybátyámnak, a főkirálynak. Nem lesz vége az egésznek holtomig.

- Máshogy is alakulhat.

- Nem, Larine. Így lesz. Csak egy módon lehet befejezni: úgy, ha el sem kezdem.

- Nem tagadhatod meg, hogy elmenj. Conall egy darabig csendben tűnődött.

- De talán igen - mormogta.

A legjobb lesz, gondolta a druida, ha erről nem tesz említést a főkirálynak.

* * *

Már majdnem vége volt a télnek, de Conall még mindig nem jött el. Fergus szerint Deirdre néha a holdnál is sápadtabb volt. Még öccseinek is feltűnt, milyen búskomor. Átkozott volt a nap, gondolta apja, amikor elvittem Carmunba Lughnasa ünnepére. Már látta, baj lett belőle, hogy találkozott Conallal.

Először még azt hitte a férfi, Conall újra eljön. Deirdre nem volt bolond; nem gondolta, hogy félreértette volna a fiatalember érdeklődését. Biztosan érdekelte Conallt. De egyre telt az idő, és mégsem mutatkozott. A főnök még diszkrét puhatolózásba is fogott az ifjú herceg felől. Megtudta a druida jóslatát, s lányát is gyengéden figyelmeztette a Conall életét vezérlő geissire. Akit így megjelöl a sors, figyelmeztette, annak az élete nem mindig könnyű és zavartalan. De világosan látta, hogy az efféle figyelmeztetések semmit sem jelentenek a lány számára.

Miért nem jelentkezett Conall? Számtalan oka lehetett. De ahogy látta, amint lányát csendben emészti a bánat, egy gondolat tért vissza fejébe újra és újra, egyre alattomosabban. Kinek a hibája, hogy Conall nem jön? Nem a hercegé, nem is a lányáé. Ő maga tehet róla. Miért is venné el egy herceg Fergus leányát? Semmi oka nem lett volna rá. Ha hatalmas főnök lenne, ha gazdag lenne - az más dolog lett volna.

Más, semmivel sem előkelőbb származású emberek is átkeltek a tengeren, hogy portyázzanak, vagy harcba szálltak, és vagyont és hírnevet szereztek. De ő mit tett? Dubh Linn-nál maradt, vigyázott a gázlóra, és vendégül látta az utasokat az otthonában.

Ez is tetézte a bajt. A Fergus házába betérő utazókat jóltartották. Fergus sosem habozott, hogy levágjon-e egy disznót vagy épp egy üszőt, hogy pompás lakomát tálaljon vendégeinek. Az öreg bárdot, aki minden este énekelt neki, szintén busásan megfizette. A környező tanyák lakóit, akik főnöküknek nevezték, mindig szívesen és jó étellel fogadták házában; s ha nem adták meg időben szerény részét a marhákból vagy a bőrből, ezek felett a tartozások felett is gyakran szemet hunyt. Ezek a rangját fitogtató gesztusok, melyek Fergus szerint nélkülözhetetlenek voltak méltósága megőrzéséhez, vezettek odáig, hogy az utóbbi években adósságokba keveredett, melyeket családja elől eltitkolt. Eddig mindig sikerült megoldania, a marhái mindig megmentették. Veleszületett tehetsége volt a marhákhoz, ezért hálát is adott az isteneknek. Ám eltitkolt kínos helyzete miatt furdalta a lelkiismeret, különösen felesége halála óta, s most az a felismerés gyötörte, hogy élete kudarcba fulladt.

„Hát mi vagyok én - gondolta. - Mit mondhatnak rólam az emberek? Ott megy egy férfi, aki büszke a lányára. Ott az a lány, aki jó árat hoz majd apjának. És én mit tettem, amiért a lányom büszke lehetne rám? Nem sokat. Ez az igazság.” És lánya most szerelmes volt valakibe, aki apja miatt nem veheti el.

Deirdre soha nem beszélt erről. Rendesen ellátta napi teendőit. Tél közepe előtt látta néha, hogy a gázló hideg vize felé mered. Egyszer felment a hegyfokra is, hogy megnézze a kis szigetet, amelyet úgy szeretett. De tél végére már semmi sem érdekelte, csak arra nézett rá, ami a keze ügyébe akadt, vagy a hideg, kemény földre meredt.

- Sápadtabb vagy, mint egy hópihe - mondta neki Fergus egy nap.

- A hópehely elolvad. Én nem fogok - felelte. - Attól félsz - kérdezte hirtelen komor mosollyal -, hogy egészen elhalványulok az esküvő előtt?

Mikor apja megrázta a fejét, azt mondta:

- A legjobb lesz, ha felviszel a férjemhez Ulsterbe.

- Nem - felelte a férfi gyengéden. - Még nem.

- Conall nem jön - sóhajtotta lemondóan. - Hálásnak kellene lennem a jó emberért, akit találtál nekem.

Semmiért sem kellene hálásnak lenned, gondolta Fergus. De csak annyit mondott:

- Van még elég idő.

Aztán néhány nap múlva azt mondta, hogy egy kis ideig távol lesz, de magyarázattal nem szolgált, lovára ült, és a gázlón át elvágtatott.

* * *

Finbarr figyelmesen hallgatta, ahogy Conall elmondta neki a marhaportya tervét és azt, hogy mit érez ezzel kapcsolatban. Azután csodálkozva rázta meg fejét.

- Ez a különbség köztünk, Conall - mondta. - Itt vagyok én, a szegény ember. Mit nem adnék egy ilyen lehetőségért? És téged, a herceget akaratod ellenére úgy kell a dicsőségre kényszeríteni.

- Neked kellene vezetned ezt a rajtaütést, Finbarr, nem nekem - felelte Conall. - Meg is mondom a nagybátyámnak.

- Ne tedd! - figyelmeztette Finbarr. - Csak bajt hoznál a fejemre. - Rövid hallgatás után kíváncsian pillantott barátjára. - Van még valami más is - firtatta gyengéden -, amit el kívánsz mondani nekem?

Tél elején figyelt fel a barátja viselkedésében bekövetkezett változásra. Conall persze amúgy is mélabús volt, de mikor egyre komorabb lett, ajkát biggyesztette, és üres tekintettel meredt a távolba, Finbarr rájött, hogy valami új dolog zavarhatja a gondolatait. Így hát most, hogy Conall mesélt neki a bikáról, úgy vélte, ez lehetett barátja eltitkolt baja. Ám amikor rákérdezett, mióta tud erről, és barátja azt felelte, hogy két napja, rá kellett jönnie, hogy búskomorságát valami más okozza.

- Bizonyos, hogy semmi más nem jár a fejedben? - próbálkozott újra.

- Semmi a világon - felelte Conall.

És épp ekkor egy magas, ismeretlen alak közeledett feléjük hosszú léptekkel.

Beletelt Fergusnak néhány napba, mire elérte a főkirály táborát, de amikor megérkezett, egy férfi rögtön útbaigazította Conallhoz. Titokban csodálattal figyelte a jóképű herceget és hasonlóan szép szál társát.

- Üdvözöllek, Morna fia Conall - köszöntötte ünnepélyesen. - Fergus fia Fergus vagyok, és négyszemközt kell mondanom neked valamit.

- Nincs semmi, amit Finbarr barátom ne hallhatna - felelte Conall higgadtan.

- Deirdre lányomról lenne szó - kezdte Fergus -, akit meglátogattál Dubh Linnban.

- Akkor egyedül hallgatlak meg - vágta rá Conall, úgyhogy Finbarr magukra hagyta őket. Ám meglepve vette észre, hogy barátja elpirult.

Fergus hamar beszámolt Conallnak Deirdre

szomorkodásáról. Mikor arról beszélt, hogy a lány szereti őt, látta, hogy a hercegnek bűntudata támad. Aztán megemlítette a lánykérést, amit Goibniu rendezett el, és látta, hogy a másik elsápad. Nem ösztökélte a fiatalembert, hogy határozza el magát, csak egyszerűen kijelentette:

- Bealtaine ünnepéig nem adom férjhez. De utána oda kell adnom. - És ezzel továbbállt.

* * *

Finbarr elmosolyodott magában. Szóval Conall lement egészen a Liffeyig, hogy láthassa a lányt, akit ő vitt oda hozzá Lughnasa idején. Hát erről merengett annyit a barátja. Semmi kétség. A rejtélyes druida-herceg ez egyszer úgy viselkedett, mint más normális emberek. Szóval van még remény számára.

Nem habozott, hogy barátjának szegezze kérdéseit, amint Fergus távozott. Ezúttal pedig Conall megadta magát, és mindent elmondott neki.

- Úgy vélem - mondta Finbarr elégedetten -, szükséged lesz a tanácsaimra. Áthatón ránézett. - Igazán akarod ezt a lányt?

- Valószínűleg. Azt hiszem. Nem nagyon tudom. Bealtaine. Május eleje.

- Csak két hónapod van, hogy eldöntsd - mutatott rá Finbarr.

Goibniu szélesen elmosolyodott. Mindenfelé

embereket látott - némelyik lovon vagy kocsin jött, de a legtöbben marhát hajtottak -, akik mind a síkság közepén álló magányos domb felé igyekeztek. Uisnech: a sziget közepe.

Valójában két központja is volt a szigetnek. Tara királyi dombja, alig egynapi útra kelet felé, a legfontosabb politikai központ volt. De a föld földrajzi középpontja itt volt, Uisnechben. A legenda szerint itt eredt a sziget tizenkét folyója egy hatalmas vihar után. Néhányan a sziget köldökének nevezték a földjük közepén álló kerek dombot.

Ám Uisnech több volt ennél. Ha Tara a királyok dombja volt, Uisnech a druidáké; a sziget vallási és kozmikus központja. Itt élt Eriu istennő, akiről a sziget a nevét kapta. Még a Tuatha De Danaan jövetele előtt egy misztikus druida itt gyújtotta meg az első tüzet, melynek parazsát a sziget minden tűzhelyébe elvitték. Uisnech titkos barlangjai rejtették minden tudás szent forrását. A domb tetején állt az ötoldalú Osztó-kő; ezt övezte a sziget öt királyságának szent találkozóhelye. A druidák is ebben a kozmikus központban tartották tanácskozás aikat.

S május első napján Uisnechben rendezték meg a druidák Bealtaine nagy ünnepét.

A kelta év két legmágikusabb ünnepe Samhain volt, az eredeti Halloween, és a Bealtaine-nek nevezett májusi ünnep. Az évet két részre osztották - télre és nyárra, sötétségre és fényre -, és ez a két ünnep kapcsolta össze az esztendő két felét. Samhain idején kezdődött a tél; Bealtaine idején ért véget, és a nyár ekkor vette át az uralmat. Mindkét ünnep előestéje különösen kísérteties időszak volt. Ezeken az éjjeleken ugyanis a naptár bizonyos határra ért; sem tél, sem nyár nem volt. A tél, a halál ideje ekkor találkozott a nyárral, az élet idejével; az alvilág találkozott a fenti világgal. A szellemek szabadon kószáltak; a holtak az élők közé vegyültek. Különös jelenések és tünékeny árnyak éjei voltak ezek - Samhainkor ijesztők, mivel a halálba vezettek; ám Bealtaine idején kevésbé voltak félelmetesek. Nyáron a szellemvilág ugyanis csupán tréfás kedvű volt - és a nemi örömök foglalkoztatták.

Goibniu szerette a Bealtaine-t. Igaz, hogy csak fél szeme volt, de minden más szempontból tökéletesen ép volt, és közismert volt szexuális vitézsége. Ahogy a gyülekező embereket nézte, elfogta a várakozás izgalma. Meddig tarthat, míg talál egy nőt? Nem sokáig, gondolta. Végül is Bealtaine van.

* * *

Estére már ezrek gyűltek össze a rózsás fényben, s mind arra vártak, hogy felkapaszkodhassanak a dombra. Lágy szellő fújdogált. Duda hangja szállt a domb körül. A levegő megtelt várakozással.

Deirdre kis családjára pillantott. Mindkét öccse zöld leveles ágacskát tartott a kezében. Neki is így kellett volna tennie: ez volt a szokás Bealtaine ünnepén, de nem volt hozzá kedve. Fivérei ostobán vigyorogtak. Mikor zöld ágaikat beszerezték, egy öregasszony megkérdezte, hogy éjjel keresnek-e majd lányokat maguknak. Deirdre nem mondott semmit. Nem sok esély van rá, gondolta. Persze megtörténhet. Másnap éjszaka, mikor már mindenki kitáncolta és teleitta magát, mindenfelé titokban párosodnak majd a sötétben. Fiatal szerelmesek, asszonyok, akik elsurrantak férjük mellől, férfiak, akik elhagyták feleségüket. Mindig így volt ez a májusi ünnepen. Nem mintha ő valaha is tett volna ilyet. Egy főnök hajadon leányaként ügyelnie kellett a jó hírére. Nem viselkedhetett úgy, mint a béresek vagy a rabszolgák. De mi lesz apjával? Kíváncsian pillantott felé. Mivel ő hamarosan elkerül otthonról, mert férjhez megy, gondolta, nem lesz majd, aki apja háztartását vezesse. Kihasználja-e majd Bealtaine ünnepét, hogy asszonyt keressen magának? Semmi oka nem volt rá, hogy ne így tegyen, bár eddig nem adta jelét, hogy ez járna a fejében. A lány elgondolkodott, ő mit is érezne.

Tekintetét akarata ellenére is a tömegen jártatta. Conall is ott van valahol. Még nem látta ugyan, de tudta, hogy ott kell lennie. Ám Conall nem indult a keresésére. Látta a főkirályt is hatalmas kíséretével, de nem ment közelebb, hogy megnézze, Conall is köztük van-e. Ha a férfi meg akarja találni, ám legyen. Ha pedig nem... ő nem várhat tovább. Vőlegénye már úton volt, és nem kosarazhatta ki.

Conall talán akarta őt, de csak úgy, ahogy az ünnepen volt szokás. Talán megkörnyékezi a férfi, hogy egy szerelmes éjszakát kínáljon, aztán sorsára hagyja. Nem. Ahhoz túl finom ember. De mi lesz, ha mégis odamegy hozzá éjjel a dombon? Mi lesz, ha hirtelen, mint egy fantom, felbukkan mellette? Ha megérinti? Ha a sötétben könyörgő szemmel néz rá? Mi lesz akkor?. És ő elmenne vele? Neki adná magát, mint egy rabszolgalány? Még elgondolni is. De erre gondolt.

Amint a nap lenyugodni készült, az egész tömeg

megindult a domb felé. Az egész szigeten mindenütt ugyanígy a dombokra tartottak az emberek. Bealtaine előestéjén az egész közösség együtt virrasztott, hogy a varázslatos éjen szabadon kószáló gonosz szellemek ellen védekezzenek. A szellemek mindenféle csínytevésre készültek: ellopják a tejet, furcsa álmokat hoznak, megbűvölik és tévútra vezetik az embert. Mindezt csupán szórakozásból. De meglepetésszerűen szerettek támadni. Furfangosak. Ha az ember keresi őket, általában elmennek. A kelta világban ezért volt hát, hogy az ünnep előestéjén egész közösségek álltak őrt.

Deirdre felsóhajtott. Hosszú virrasztás vár még rájuk hajnalig. Akaratlanul is ismét körülpillantott.

* * *

Milyen különösnek tűnt Conall arca a csillagfényben! Egy pillanatig Finbarr azt gondolta, hogy olyan kemény, mint a dombtető közepén, tőlük mintegy negyvenlépésnyire álló ötoldalú kő. De ha kicsit tovább nézte, úgy tűnt, beleolvad a sötétségbe. Pedig csak a csillagok halvány, pislákoló fénye játszott a mindannyiuk arcán ott ülő harmaton.

Hamarosan megláthatják majd a hajnal első fényét. Utána jön a napfelkelte szertartása, majd, immár nappali fényben, a bealtaine-i tüzek nagy ceremóniája. De most még éjszaka van. Finbarr még sosem látta ilyen tisztának az eget. A csillagok kiragyogtak a sötétségből; a domb körüli síkságot vékony páralepel borította, melynek a csillagfény lágy ragyogást kölcsönzött, és úgy tűnt, mintha Uisnech dombja az állókővel egy felhőn állna, a világmindenség közepén.

- Láttam őt - szólalt meg halkan, hogy csak Conall hallja.

- Kicsodát? - kérdezte Conall.

- Nagyon jól tudod, hogy Deirdre-re gondolok. - Finbarr elhallgatott, de miután nem kapott választ Conalltól, folytatta: - Ott van - mutatott jobbra.

Conall elfordította a fejét, hogy arca árnyékban maradjon.

- Nem keresed meg?

A hosszú csendben csak a csillagok fénye vibrált, de Conall nem válaszolt barátjának.

- Tudod, hogy ezek az utolsó napok - suttogta Finbarr. - A vőlegénye már várja. Semmit sem teszel?

- Nem.

- Nem kellene megmondanod neki? - Nem.

- Akkor hát nem érdekel téged.

- Nem ezt mondtam.

- Túl bonyolult vagy nekem, Conall.

Finbarr nem mondott többet, de azon töprengett, vajon valami furcsa önmegtartóztatásfélét gyakorol-e barátja, ahogy időnként a druidák és a harcosok szokták. Vagy puszta bizonytalanság lenne, a félelem, amit minden fiatalember érez az elkötelezettséggel szemben? Vagy valami más? Miért taszítja Conall ezt a lányt szándékosan valaki más karjába? Finbarr szemében ez beteges dolognak tűnt. De talán még mindig tehet valamit, hogy segítsen barátján. Legalábbis megpróbálhatja.

* * *

Az ég alja már világos volt. A csillagok halványultak. Aranyfényben ragyogott a horizont.

A főkirály átható pillantással nézte. Az ilyen hajnalokon még mindig érzett valami bizsergést, mintha újra fiatal lenne. Ám a napfelkelte várakozással teli hangulata ellenére gondolatait ugyanaz a komoly dolog foglalta le, mint egész éjszaka. Már elhatározta egy ideje. Terve készen állt.

Egyetlen dolog hiányzott még, apró ugyan, de fontos, mielőtt megvalósíthatná.

Két dolgot kellett elérnie. Az első persze a jó termés volt. Óvatosan bánt a druidákkal. Ajándékok, hízelgés, tisztelet - ezeket bőkezűen osztogatta. A papok az ő oldalán álltak. Nem mintha meg lehetne bízni bennük. Tapasztalata szerint a papoknak vérében van a hiúság. De bármire lesz is szükségük szertartásaikhoz és áldozataikhoz, megígérte, hogy megkapják. Mindannyiuknak imádkozniuk kell az istenekhez a jó időért.

A másik dolog az volt, hogy megerősítse pozícióját. A fekete bika megszerzése jó kezdet lesz. Bármilyen hibái vannak is a feleségének, igaza volt, hogy ragaszkodott hozzá, és az időzítés is tökéletes. De a baj mélyebben gyökerezik. Ha egy király hatalma megkopik, a folyamat lassan általánosan elterjed, és életének minden területét érinti. Az, hogy felesége olyan tiszteletlenül beszélt vele a fiatal druida előtt, bár önmagában nem volt fontos, de ennek a bizonyítéka volt. S hogy kezelni tudja ezt a helyzetet, ahhoz többre volt szüksége, mint hatalmának demonstrálására. Egy királyt tiszteljenek, egy főkirálytól rettegjenek! Kiismerhetetlennek kell lennie, mint egy istennek, bölcsebbnek ellenségeinél. Bölcsebbnek barátainál. Rá kell jönniük, hogy ha hatalmára törnek, ő csak azért hagyja, hogy így tegyenek, hogy lelepleződjön hűtlenségük, de tud minden gondolatukról és tettükről. Aztán hatalma teljében felfedi majd magát, kegyetlenül és tiszteletet parancsolón, mint a felkelő nap.

Itt az ideje, hogy oda sújtson, ahol a legkevésbé sem várják, és pontosan tudta, mit tesz. Csak egyetlen dolgot kellett már a helyére illesztenie. Egyvalakit még nem választott ki. Ki tudja, talán ma megtalálja azt a valakit.

* * *

Conall meg sem szólalt az éjszaka hátralévő részében. Bár okai elég homályosnak tűntek Finbarr szemében, saját maga számára épp elég világosak voltak.

Mikor Uisnechbe érkeztek, elsősorban a marhaportya dolga aggasztotta. Amikor Larine korábban beszélt vele, megnyugtatta Conallt, hogy a főkirály még nem határozott az ügyben, és megígérte a druidának, hogy előtte négyszemközt beszél unokaöccsével. Hetek óta várta szorongva, hogy nagybátyja szóba hozza a dolgot, de nem tette. Lassan arra a következtetésre jutott, hogy a főkirály bizonyára megváltoztatta terveit. És az efölött érzett egyre növekvő megkönnyebbülés megerősítette szándékát, hogy druidának álljon.

Ám ott volt még Deirdre is. A lány is része lehet papi sorsának? Készen áll rá, hogy elkötelezze magát, és megtegye a visszavonhatatlan lépést; lemenjen Dubh Linnba, és megkérje őt? Időről időre, ahogy múltak a napok és a hónapok, megfordult fejében a kérdés. De akárhányszor az útra gondolt, valami visszatartotta. Végül, közvetlenül mielőtt Uisnechbe indult, rájött valamire, ami valamelyest megnyugtatta. Ha még mindig nem ment el hozzá, gondolta, akkor bizonyára nem is akarja igazán a lányt. Így hát nem lehet a végzete.

Nem sokkal napkelte előtt Finbarr megérintette barátja karját.

- Arrébb kellene mennünk - mormolta, nem messze, balra mutatva. - Onnan jobban lehet látni a napfelkeltét.

Conall nem vette észre, hogy bármi különbség lenne, de nem akart vitatkozni, úgyhogy odamentek.

Több ezren vártak az Uisnech oldalán a varázslatos pillanatra. A nap hatalmas gömbje most kiszakította magát a csillogó horizontból. Aranyfénye szétterült a ködös síkság felett, és beragyogta a harmatot a domboldalon. És megkezdődött a kelta világ tavaszünnepének egyik legszebb hagyománya: a fürdőzés a harmatban.

Deirdre nem látta a férfit, miközben leguggolt, kezét a fénylő harmatba mártotta, és megmosta az arcát. Közelében egy asszony tartotta mezítelen csecsemőjét, és óvatosan meghengergette a fűben. Deirdre felegyenesedett, tenyerével szétterítette arcán a harmatot; szélesre tárta karját, hogy keblén érezhesse a felkelő nap melegét, hátravetette fejét, s melle könnyedén emelkedett és süllyedt, mintha a napsugarakat lélegezné be.

Conall csak állt és bámulta. Finbarr figyelte az arcát. Mikor Conall rájött, hogy Finbarr rászedte, mogorván barátjára pillantott, majd sarkon fordult és odébbállt.

* * *

A hőség fojtogató volt. Hosszú sorban álltak a marhák. Éjszakára karámokba zárták, most pedig egyenként a tűzhöz vezették őket. Nem tetszett nekik. A lángok moraja megrémítette őket. A tölcsér alakban elhelyezett kisebb tüzek sora vezetett a két nagy máglyához, melyek között át kellett haladniuk. Bőgni kezdtek; némelyiket előre kellett ösztökélni. Ám az emberi szem számára nem a lobogó tűz nyújtotta a legfélelmetesebb látványt, hanem a lángoló átjárón túl hatalmas, vérszomjas madarakként gyülekező alakok.

Ugyanígy volt mindenütt a világon. Az ír druidáktól a szibériai sámánokig, Mithrász perzsa templomaitól az észak-amerikai varázslókig a szent rítusok alatt az istenek közvetítői mind tollruhába öltöztek. Ugyanis a természetben a madarak tollazata a leggazdagabb, és kétségkívül arra is utalt, hogy a szent emberek tudnak repülni.

Bealtaine szertartásain az uisnechi druidák színpompás köntöst öltöttek, fejükön magas taréjjal, ami szinte megkétszerezte a magasságukat. Ahogy a marhákat átvezették a megtisztító tüzek között, vizet locsoltak rájuk. Ez a szertartás biztosította a fontos jószág egészségét a következő évben.

Larine egy idősebb druida mellett állt. A marhákra kellett volna összpontosítania figyelmét. Már csak ötven volt hátra. Nagy volt a forróság a tűz mellett, és annyi volt a marha, hogy a druidák váltották egymást. Larine sora már lejárt, le is vetette a nehéz tollruhát. Most, míg az idősebb druida tovább ügyelt a tűzre, az ő tekintete a domb melletti síkságot fürkészte.

Larinét ugyanis élénken foglalkoztatta néhány dolog. Az egyik, a legkevésbé fontos egy szóbeszéd volt - még szóbeszédnek is alig nevezhető, inkább csak valami suttogás a háttérben. Előző hónapban hallotta.

A keresztényekkel állt kapcsolatban.

Tudta, hogy már egy nemzedék óta élnek keresztények a nyugati szigeten. Aprócska közösségeik voltak - itt egy kápolna, ott egy tanya, néhány keresztény misszionárius, akik a környék rabszolgáival foglalkoztak, vagy szerencsés esetben akár a gazdáikkal is. Jól informált druidaként Larine úgy vélte, meg kell róluk tudnia egy-két dolgot. Még egy keresztény papot is megismert lenn délen, Leinsterben, aki kissé részletesebben is felvilágosította a keresztény tanokról. Ettől a paptól hallotta a pletykákat múlt hónapban.

- Azt beszélik, hogy a galliai püspökök újabb hittérítőket szeretnének küldeni a szigetre, hogy nagyobb legyen a közösség, s talán magát a főkirályt is felkeresik. - A pap nem tudott biztosat a részletekről. Még az sem volt bizonyos, kiket küldenek. - Azt mondják, maga a szentatya is áldását adta a misszióra.

A hatalmas Római Birodalom egy évszázada vette fel a kereszténységet államvallásként. Így a nyugati sziget druidái már több nemzedék óta tudatában voltak, hogy a keresztény Római Birodalmon kívül eső területeken ők az utolsók, akik a régi isteneket imádják. Ám számos dolog megnyugtatta őket. A birodalom semmiképp sem volt teljes egészében keresztény. Britanniában is álltak még jelentős pogány templomok, és nem is olyan régen történt, hogy Julianus császár megpróbálta visszafordítani a folyamatot és visszaállítani a birodalom pogány hagyományait. A nyugati szigetet különben is a tenger védte. És mivel a római helyőrségek kivonultak Britanniából és Galliából, nem látszott valószínűnek, hogy Róma megzavarhatja a főkirály birodalmát. Mit tehetnének a keresztény papok a római csapatok nélkül? A sziget déli részén lévő kis közösségeket is azért tűrték meg, mert nem okoztak gondot. Ha pedig a keresztény papok zaklatnák a főkirályt, a druidáknak gondjuk lenne rájuk.

Ennyit mondott a papnak is, talán egy kissé túl nyersen; az ugyanis ingerülten motyogta vissza, hogy a druidák nem is olyan rég még emberáldozatokat mutattak be, és Larine ne feledje, hogyan diadalmaskodott Baál pogány papjai felett Illés próféta.

- Elment az ünnepükre - jelentette ki a pap -, és hatalmas máglyát rakott, amely lángra lobbant, amikor az Úrhoz imádkozott; míg Baál papjai nem tudták meggyújtani a sajátjukat. Úgyhogy vigyázz - tette hozzá komolyan -, nehogy az igaz Isten papjai elmenjenek, hogy megszégyenítsenek Bealtaine ünnepén.

- Bealtaine tüzei fényesen lobognak - válaszolta Larine. Úgy vélte, a keresztény pap csak vágyálmainak áldozata.

Valamiért mégis felzaklatta ez a beszélgetés, bár nem tudta az okát. Valami bizonytalan érzés. Bár ez nevetséges volt, de egyszer-kétszer mégis körbepillantott, hogy lássa, néhány keresztény pap nem döntött-e úgy, hogy idejön kellemetlenkedni.

De persze nem jöttek. Bealtaine tüzei fényesen lobogtak. A látóhatárt kémlelve semmit sem látott, ami megzavarhatta volna a nap szent ceremóniáit.

Hogy még mindig kellemetlenül érezte magát, azt csakis a másik, komolyabb dolognak tulajdoníthatta.

Conall. Épp akkor tűnt fel a herceg a tömegben az út szélén, melyen át a marhákat a tűzhöz hajtották. Az első sor mögött állt, de mivel magas volt, így is jól láthatta a tüzeket - a tömeg nagy részéhez hasonlóan ő is ezekre meredt. Nem vette észre Larinét. A fiatal druida úgy látta, hogy míg mindenki más nyilvánvalóan élvezi az ünnepséget, Conall arca feszült.

Sok marha, melyet átvezettek a tüzek között, különösen szép volt. Aki messziről jött, nem hozta az egész csordát, csak a legszebb jószág, általában egy bika képviselte a többit. Épp most vezetett egy magas férfi és egy lány a tűzhöz egy pompás, barna bikát. A férfi valami kisebb főnök lehet, találgatta Larine, szép szál, hosszú bajszú ember. Ám az aranyhajú lány lélegzetelállító volt. A druida elismerően nézte. Arca és csupasz karja kipirult a tűz melegétől. Úgy tűnt, mintha egész teste izzana. Úgy látszott, Conall is felfigyelt a párosra, mivel rájuk meredt. Feszült, fehér arca milyen éles ellentétben állt a lány pirosságával: egy halovány kard a kovács tüze előtt. A lány, ha látta is Conallt, pillantást sem vetett rá, ahogy elhaladt előtte. Talán nem tudja, ki az a férfi, gondolta a druida. Néhány pillanattal később felfedezte, hogy Conall még mindig a lányt bámulja, és kísértetiesebbnek tűnik, mint valaha. A mellette álló idős druidához fordult.

- Mi a véleményed Conallról?

- Miért kérded?

- Aggódom miatta.

- Úgy - vetett rá a másik egy éles pillantást. - És mi lenne az, Larine, amit tudni akarsz? - kérdezte a nő.

Bár a druidák többsége férfi volt, mindig akadtak köztük nők is. Gyakran rendelkeztek látnoki képességekkel, és ismerték a druida tanok misztériumát, s nemegyszer félelmetesek lehettek. Ha a királyok féltek is a férfi druidák szemrehányásaitól, a női druidák megvetése még sokkalta veszélyesebb volt. Ez az öregasszony is félelmetes volt.

Larine az asszony keskeny arcát nézte. Ráncos volt. Csaknem derekáig aláhulló haja ősz, de halványkék szeme akár egy fiatalasszonyé is lehetett volna. Próbált olyan tömören válaszolni a nőnek, ahogy csak tudott. Megtalálja barátja a boldogságot? Druida válik belőle? De amint megkérdezte, az asszony ingerülten megrántotta a vállát.

- Ostoba kérdések.

- Miért?

- Conall végzetét már megjövendölték. A geissiben ott áll.

Larine eltöprengett. Bármit lehet Conallról mondani, de azt nem, hogy elővigyázatlan lenne.

- Tudod, hogy sosem visel vöröset, mert ez a szín szerencsétlenséget hoz a családjában. Nem hiszem, hogy a geissi egyik részét is megszegné.

- Mégis meg kell szegnie, Larine, mivel addig nem halhat meg.

- Ez igaz - helyeselt Larine -, de az még a távoli jövő, én pedig a jelen miatt aggódom.

- Honnan tudhatnád? Tán a te feladatod, hogy az effajta dolgok felett ítélj, Larine? Druidaként jobban is tudhatnád. - Élesen meredt a férfira. - Egy dolgot elmondok neked, de semmi többet. Conall barátod hamarosan megszegi az első geissit.

Ahogy az öregasszony szemébe nézett, majd barátja sápadt arcára, Larinét kirázta a hideg. A nő látó.

- Milyen hamar?

- Három nap múlva. Ne kérdezz többet!

* * *

Finbarr meg volt elégedve magával. Minden

marhát átvezettek a tűzön. Nemsokára megkezdődik a főkirály lakomája. És hát nem tett Conallnak hatalmas szívességet? De igen. Helyesen cselekedett. És ha barátja ezúttal sem használja ki az alkalmat... Nos, ő akkor is megtette, ami tőle telt.

A főkirály lakomája nem kis dolog volt. Kora délután kezdődött, és késő éjszakáig fog tartani. Hatalmas, vesszőfalú dísztermet húztak fel. Bent háromszáz ember számára helyeztek el padokat és kecskelábú asztalokat. Lesznek majd dudások, hárfások, táncosok és bárdok is. Az összes nagy főnök, druida, törvényhozó és nemes harcos ott lesz. Természetesen Conall is. A világos sört és a mézsört harminc magas rangú leány, főnökök lányai szolgálják majd fel.

Finbarr ezzel kapcsolatban tette meg a magáét. Ugyanis Deirdre is köztük lesz. A lányokra felügyelő asszony szívességet tett neki. Majd gyorsan megbeszélte Fergusszal és a lányával. Deirdre zavartan tiltakozott, de apja ráparancsolt. Ám a lány még most sem sejtette, hogy Conallt kell majd sörrel kínálnia. Finbarr erről is gondoskodott. Ennél többet már igazán nem tehet, gondolta.

* * *

Már dél is elmúlt, s az ünnepség is

megkezdődött, mikor Goibniu, a kovács a csarnok felé tartott. Nagyon rossz kedve volt. Egyszerű volt a magyarázat: nem sikerült nőt szereznie.

Talált egyet előző nap. Egy csinos, begyes asszonyt, egy leinsteri gazda feleségét. Alkonyatkor a nő azt mondta:

- A férjem úgy tapad rám, mint az árnyék. Várj egy kicsit. Később visszatért, és azt suttogta:

- Várj majd rám ott, annál a tüskebokornál pirkadatkor.

Ekkor látta utoljára - mígnem néhány perce megpillantotta egy magas férfi karján, aki bizonyosan nem a leinsteri gazda volt. De már késő volt, hogy bármit is tehessen. Aki párt keresett, már megtalálta. Egy lány ugyan megkörnyékezte, de olyan csúf volt, hogy az már sértette a férfi büszkeségét. Bolondot csináltak belőle; fáradt és csalódott volt. Más férfi ilyenkor leitta volna magát, de Goibniu nem. Fél szeme éberen figyelt. És éppen most, egy pillanattal ezelőtt olyasmit vett észre, ami eszébe juttatta az üzletet.

A magas fickó Dubh Linnból. Akinek a lányát eladta. Ám a lány nem volt ott. Goibniu odament Fergushoz.

Mi kelthette fel a ravasz mesterember gyanakvását? Goibniu nem elemezgette. Nem volt rá szüksége. Ám az első üdvözlő szavakból, a főnök készséges mosolyából s a válaszából - „Persze, persze" -, mikor rákérdezett, a lánya is itt van-e, Goibniu már tudta, hogy valami nincs rendben. Összehúzta szemöldökét.

- Akkor magammal viszem.

- Persze, magaddal fogod vinni. Kétségkívül.

Fergus túl készségesnek mutatkozott. Biztos,

hogy hazudott. A ravasz kovács nem sokszor hagyta, hogy indulatai elszabaduljanak, de az előző éjszaka élményei elhomályosították ítélőképességét. Ingerülten, egyértelmű gyanakvással tört ki:

- Bolondnak nézel? Egyáltalán nincs is itt a lány!

A nyilvánvaló gyanakvás sértette Fergust. Teljes magasságában kihúzta magát, és vészjóslón meredt Goibniura.

- Azért jöttél ide, hogy sértegess? - kérdezte indulatosan.

- Egyáltalán nem érdekel - vágta rá a kovács -, hogy megsértettelek-e.

Aki ismerte Fergust, Fergus fiát, elvörösödő arcát látván kétségtelenül tudhatta, hogy most valóban nagyon feldühítették.

* * *

Deirdre tudta, hogy jól néz ki. Láthatta a többi lány kíváncsi tekintetében is, akik hosszú ruháikban suhantak a füvön át a díszterem bejáratához. És miért is ne néznék ki szépen, gondolta, mikor az én származásom is van olyan jó, mint az övék. Hercegnőnek érezte magát, bármit gondoltak is a többiek.

Nem akart itt lenni. Zavarban volt, és megalázónak érezte, amikor Finbarr megkereste az apját. Nem! - kiáltotta. Hogy veszi ki magát, hogy odamegy, ahol semmi keresnivalója, és mindenki előtt ráerőszakolja magát a férfira? De ráparancsoltak, és egy dolgot mindenképpen eltökélt. Nem vesz róla tudomást. Magasra emeli a fejét, hogy a többi férfi láthassa, micsoda hercegnő. Hát nem vár rá amúgy is egy vőlegény valahol? Ezzel a szilárd elhatározással lépett be a terembe.

Illatok lengték be a teret: árpa-és mézsöré, párolt gyümölcsé és mindenekelőtt a hízott sült marháé. A terem közepén egy sörrel teli üst állt. Mellette az asztalokon mézsörrel teli kupák. A falak mentén álló asztaloknál ült a társaság. Vörös és kék, zöld és arany - a főnökök és asszonyaik ragyogó ruhái és tündöklő ékszerei pompás hangulatot kölcsönöztek a helynek. Beszélgetés és nevetés hangja töltötte be a levegőt, de így is hallatszott a sarokból a három hárfás játéka.

Amint belépett, máris magán érezte a férfiak

tekintetét, de nem törődött vele. Kecsesen mozogva dolgához látott, egy-egy udvarias szóval vagy kellemes mosollyal töltögette a sört, de ezenkívül nem nézett senki arcára. Egyszer a főkirály előtt is el kellett haladnia, és szeme sarkából rápillantott a barna képű alakra, akit kimondottan visszataszítónak talált, és a testes királynét is láthatta. Sok volt a tennivalója, és alig vette észre, hogy Conall asztalához küldték felszolgálni.

Milyen sápadt volt a férfi, milyen komoly! Pontosan úgy szolgálta ki, mint a többieket, még rá is mosolygott.

- Örülök, hogy láthatlak, Deirdre, Fergus leánya. - Hangja szelíd és komoly volt. - Nem tudtam, hogy itt leszel a lakomán.

- Számomra is meglepetés volt, Morna fia Conall - felelte kedélyesen. Majd fürgén továbbállt, anélkül hogy ránézett volna.

Többször is vissza kellett térnie az asztalhoz, de nem beszéltek többet. Egyszer látta, hogy nagybátyja, a főkirály odainti magához a férfit, ám figyelmét inkább a dudásra irányította, aki most kezdett játszani.

* * *

Conall zavartan tért vissza helyére, miután a főkirállyal beszélt. Fekete szemöldöke alatt úgy csillogott nagybátyja sötétkék, enyhén véreres szeme, hogy az ember tudta, ez férfi a javából.

- Nos, Conall - kezdte -, Bealtaine ünnepe van, mégis szomorkodsz.

- Csak az arcom tűnik szomorúnak.

- Hm. Ki az a lány, akivel beszéltél? Láthattam már?

Conall a lehető legegyszerűbben elmesélte, ki az, és hogy apja a Dubh Linn-i főnök.

- Szóval azt mondod, ez a Fergus főnök?

- Így van. - Conall elmosolyodott. - Csak kis főnök. Ősei némi hírnévvel bírtak.

- Szép leánya van. El van már jegyezve?

- Elígérték, úgy tudom. Ulsterbe.

- De - a király komoran pillantott fel - magadnak szeretnéd, ugye?

Conall érezte, hogy elpirul. Nem tudta megakadályozni.

- Egyáltalán nem - hebegte.

- Hm. - Nagybátyja bólintott, s ezzel be is fejezte a társalgást. Miután Conall visszatért a helyére, látta, hogy a király elgondolkodva pillant a lányra. Nagybátyja közölni akart vele valamit? Arra célzott, hogy vegye feleségül? Végül is nyilvánvaló, hogy szerelmes a lányba. Mégis miért hagyja, hogy más vegye el? Anélkül hogy legalább illendően megmagyarázná. Hiábavaló volna tagadni. De miért teszi? Valóban ezt akarja?

Egy darabig szótlanul üldögélt. Végül felnézett, és látta, hogy Deirdre közeledik feléje. Olyan közel volt, hogy megérinthette volna aranyszínű haját.

- Deirdre, Fergus leánya - halkan szólította, de a lány meghallotta. Odafordította fejét. Egy pillanatra a férfi mintha fájdalmat látott volna gyönyörű szemében. - Beszélnem kell veled. Holnap reggel. Pirkadatkor.

- Ahogy óhajtod. - A lány határozatlannak tűnt.

Conall bólintott. Semmi több. A lány éppen sarkon fordult, mikor a kiabálás elkezdődött.

Minden fej arra fordult, a druidák elkomorultak, a főkirály bámult, még a dudaszó is elhallgatott. Uisnech szent helyén, Bealtaine ünnepén valaki zavarni merészelte a főkirály nyugalmát.

A kiabálás folytatódott, majd hirtelen csend lett. A király egyik bizalmasa lépett a terembe, valamit súgott neki, amire a férfi mogorván bólintott. Néhány pillanattal később két embert vezettek be. Egyikük ingerültnek, ám óvatosnak tűnt - Goibniu, a kovács volt az. Mögötte a megbántott főnök mintaképeként lépdelt Fergus. Conall Deirdre-re pillantott, s látta, hogy a lány elsápad. Mikor a két férfi a király elé ért, az megszólalt. Először Goibniuhoz fordult csendesen:

- Veszekedtetek?

- Ehhez az emberhez volt néhány szavam.

- Miről?

- Hogy nincs itt a lánya. Odaígérte egy ulsteri férfinak, és nekem kell elvinnem. Utána - sértetten Fergusra pillantott - megütött.

A főkirály most Fergus felé fordult. Szóval ez lenne a Dubh Linn-i főnök. Egyetlen pillantás, és tökéletesen megértette Fergust.

- Amint látod, itt van a leánya - mutatott Deirdre felé. Goibniu odafordult, és döbbenten pillantotta meg a lányt. - Mit tudsz mondani, Fergus?

- Azt, hogy ez az ember hazugnak nevezett - felelte Fergus hevesen, majd alázatosan hozzátette -: de leányom érdemes egy herceg kezére is, és most szégyent hoztam rá.

A király látta a szeme sarkából, hogy számos nemesember elismerően pillant a szegény, büszke főnökre. Ő is egyetértett velük.

- Úgy tűnik, Goibniu - mondta kedvesen a király -, hogy tévedtél a leányt illetően. Mit gondolsz, nem lehet, hogy az ökölcsapással kapcsolatban is tévedsz? Talán csak úgy gondoltad, hogy meg akar ütni. - A király meredten bámulta a

kovácsot.

Sok mindent el lehet mondani Goibniuról, de nem volt ostoba.

- Úgy lehetett - ismerte el.

- Talán összezavarodtál.

- Összezavarodtam. Így történhetett.

- Foglald el a helyedet lakománkon! Felejtsd el ezt az ügyet! Ami pedig téged illet - fordult Fergushoz -, odakint várj rám, Fergus fia Fergus. Mert megeshet, hogy még beszédem lesz veled.

Ezzel a dudás felé biccentett, aki újra fújni kezdte hangszerét, és folytatódott a mulatság.

Ám ahogy tovább folyt az ünneplés - miközben Fergus kinn várakozott, Deirdre pedig, aggódva, mit akarhat a főkirály szegény apjától, igyekezett a lehető legjobban eleget tenni feladatának -, a jelenlévők közül senki nem tudhatta, ha a sziget urának bozontos szemöldökére és vörös arcára pillantott, hogy valójában mit forgat a fejében.

Tökéletes, gondolta. Kész a terve. Már csak ezzel a Dubh Linn-i fickóval kell beszélnie, és a csapda készen áll. Az ünneplés csúcspontján fogja bejelenteni. Napnyugtakor.

* * *

Késő délután az ámuló tömeg előtt kis

szertartás ment végbe, melyet az egyik idős druida felügyelt.

Fergus és Goibniu udvariasan álldogált egymással szemben. A druida parancsára Goibniu a másikhoz lépett. Széthúzta ingét, hogy feltárja mellkasát Fergus előtt, aki ünnepélyesen előrelépett, száját a kovács egyik mellbimbójára helyezte, és szívni kezdte. Majd hátralépett, feltárta mellkasát, s most Goibniu lépett előre, hogy viszonozza a gesztust. Végül mindkét férfi biccentett, és a druida befejezettnek nyilvánította a ceremóniát. A szigeten ugyanis így pecsételték meg a férfiak békekötésüket. Összekülönbözésük ellenére Fergust és a kovácsot most már a barátság elszakíthatatlan köteléke fűzte össze. Más vidékeken kézfogással pecsételték meg az efféle dolgokat, elszívtak egy békepipát, vagy vérszerződést kötöttek. A szigeten egymás mellbimbóját csókolták meg.

A főkirály kifejezett utasítására tették. Azt mondta nekik, semmi sem teheti tönkre a királyi lakoma békéjét és örömét.

* * *

Conall és Finbarr az Uisnech tetején álltak. A nap már lenyugodni készült, fénye vörös izzást varázsolt Conall arcára, ahogy barátjához fordult, és figyelmeztette, hogy ideje indulniuk. Vissza kellett térniük a lakomára. Most, hogy olyan sokáig álltak csendesen, Finbarr megkockáztatta a kérdést:

- Láttad a lányt?

- Láttam.

- És mit fogsz tenni?

- Te rendezted el, hogy ott legyen a lakomán? - Conall csak most jött rá.

- Én. Megbocsátod?

- Helyesen tetted - mosolygott Conall barátságosan. - Mindig a barátom leszel, Finbarr, bármi történjék is?

- Mindig - ígérte Finbarr. - Mit teszel hát Deirdre-vel?

- Majd holnap kérdezz.

Finbarr felsóhajtott. Tudta, hogy hasztalan firtatná. Inkább kinyújtotta kezét, és gyengéden megszorította barátja karját. Ahogy leszállt a sötétség, lesétáltak a dombról, melynek lába körül fáklyákat gyújtottak. Amint az ünnepségre igyekeztek, megláttak egy idős druidanőt, aki Conall felé biccentett, s erre Conall is udvariasan meghajtotta fejét. A terem bejáratánál elváltak, s Finbarr nézte, ahogy barátja belép. Egy pillanat múlva látta, hogy Fergus és a lánya is bemegy. A főnök jókedvűnek tűnt. A főkirály bizonyára

megkegyelmezett neki; ám Finbarrnak úgy tűnt, hogy Deirdre nyugtalankodik.

* * *

A főkirály felállt, a terem elcsendesedett.

Halkan kezdte, csontos arcán halvány mosoly ült. Üdvözölte őket a mindig oly boldog ünnepen. Köszönetet mondott a druidáknak. Köszönetet mondott a főnököknek is hűségükért és a fizetett hűbérért. Boldog, jegyezte meg, hogy a szigeten mindenki teljesítette kötelességét. Rövid szünetet tartott.

- Kivéve egy connachti férfit.

Mindenki ránézett. Jelt vártak tőle. Lassan ferde mosoly jelent meg ábrázatán.

- Úgy tűnik, nem volt otthon, amikor meghívtuk.

Felnevettek. A főkirály jól szórakozott hát. De mit fog tenni? Mosolya lassan fenyegetővé vált.

- Unokaöcsém, Conall - intett fejével a sápadt herceg felé -, csapatával meg fogja látogatni. - Körbepillantott a termen. - Hajnalban indulnak. - Barátságosan feléjük biccentett. Feleségéhez fordult, és meghajtotta a fejét, majd leült.

A teremben egy pillanatra mindenkinek elakadt a lélegzete. Majd nevetni kezdtek, először idegesen, végül hahotázásban törtek ki. A férfiak az asztalt csapkodták.

- Bealtaine idején - kiáltotta valaki - a connachti biztosan nem számít rá! - Még jobban elkezdtek nevetni. - Sajnálhatja, hogy nem jött el!

Megfogta őket. A hatalom erőteljes csapása párosult az ördögi ravaszsággal. Ezt tisztelték. Tetszett nekik a helyzet sötét humora. S amikor a sarc helyett a pompás bikával térnek vissza, az egész sziget csodálja majd bosszúját. Azok, akik ismerték Conall vágyát, hogy druida lehessen, és idegenkedését az efféle kalandoktól, mélyebbre láttak: még a kedvenc unokaöcsnek is a királyi igába kell hajtania fejét.

- A királynak igaza van - mormolták. - Meg kell tennie.

A főkirály most szegény Conall felé pillantott. Unokaöccse döbbentnek tűnt. Larine kétségkívül elmondta a fiúnak, hogy azt ígérte, először vele beszél, mielőtt döntést hozna. Nos, sajnálatos. Ez jó lecke volt Larine és unokaöccse számára. A királyok felhasználják a hercegeket: ezt tudniuk kell.

Amellett pedig unokaöccse olyan határozatlan volt abban, mihez is akar kezdeni, hogy meglehet, szívességet is tesz neki, ha ilyen feladattal bízza meg. Azután a feleségére nézett. Az asszony csak úgy sugárzott, pontosan ahogy remélte. Megkapta, amit akart. Visszamosolygott a nőre.

Tartogatott még egy kis meglepetést. Kicsit később újra szólásra emelkedett. Talán meg akar jutalmazni valakit. Udvariasan elhallgattak.

- Még valamit be kell jelentenem. Boldog eseményt. - Lassan végigjártatta rajtuk a szemét, hogy tudhassák, ez azt jelenti, boldognak kell lenniük. - Mint tudjátok, abban a szerencsében van részem, hogy már sok-sok éve élvezhetem drága feleségem társaságát. - Fejet hajtott az asszony felé, s a tömeg, nem egészen szívből jövően, helyeslően felzúgott. - Mindazonáltal - folytatta - az a szokása népünknek, hogy időről időre újra megnősülhetünk. - Halálos csend állt be szavaira. - És úgy döntöttem, hogy drága feleségem mellett még egy asszonyt elveszek.

Elakadt a lélegzetük. Minden szem a királynéra meredt, aki bénultan ült, mint akit letaglóztak. A férjek, akik ismerték házsártos természetét, összenéztek. A feleségek megdöbbentek, bár elég sokan szenvedtek már a királyné miatt egyszer- kétszer. Néhány pillanaton belül a teremben kialakult a közös vélemény: az asszony magának kereste a bajt.

De ki lehet az ara? Látták, hogy a király jelzésére most egy hosszú bajszú, magas alak lép elő egy csinos lány társaságában, akit még nemrég is láthattak sört felszolgálni. Az emberek összenéztek. Mit jelentsen mindez?

- Fergus fia Fergus leánya, Deirdre - jelentette be a király. Deirdre-re mosolygott, majd közelebb húzta Fergust, és az öreg vállára tette karját, úgyhogy a főnök, aki olyan elégedettnek tűnt, mintha puszta kézzel bánt volna el egy egész hadsereggel, királyi veje satuszerű szorításába került.

Míg a társaság még mindig próbált magához térni, Goibniu felpattant, és kupáját emelve elsőként kiáltotta:

- Éljen soká, jó egészségben királyunk és Deirdre!

S mivel a többiek is látták már, hogy új szelek fújnak, helyeslő kiáltással csatlakoztak.

A főkirály végignézett rajtuk bozontos szemöldöke alól. Elválhatott volna a királynétól. Bevett és egyszerű szokás volt a nyugati szigeten. Ám azzal az asszony családját sértette volna meg, amely fontos volt, míg ha új feleséget szerez, azzal megnyirbálhatja az asszony tekintélyét. A mesterfogás választásában rejlett. Bár a szigeten minden férfi több nőt is elvehetett, a királynak óvatosnak kellett lennie. Ha egy nagy törzsfő lányát választja, megsérti vele a többit. Persze ágyasokat is szerezhetett volna, de nem ez volt a célja. A házasság hatalmi viszonyok egyensúlya, akár tetszik, akár nem. Meg kellett nyirbálnia a királyné hatalmát, és meg is tette. Választásának bölcs volta abban rejlett, hogy a lány nemes volt, és úgy festett, mint egy király lánya, de az apja jelentéktelen volt. Egy mocsár, egy gázló, a senki földjének ura.

A leendő férj Ulsterben nem okozhat gondot. Majd nagylelkű ajándékot küld a fickónak egyik emberével. Az ulsteri férfi meg fogja érteni, hogy a főkirálynak jogai vannak. Ami pedig Goibniut illeti, a főkirály késő délután titokban máris kárpótolta a ravasz kovácsot, amiért az elesett a házasságközvetítés díjától. Úgyhogy mindenki boldog, akinek annak kell lennie; kivéve talán Conallt és a lányt.

- A házasságkötést holnap este ünnepeljük meg - mondta a főkirály.

Sötét volt az éjszaka; a csillagok felhők mögé rejtették arcukat. Egy parányi fénypont sem segített Deirdre-nek odafentről, amint a sötétben tapogatózott. A sötétség fölé borult, teljesen beburkolta.

Néha hozzáért a kocsik marhabőr fedeleihez vagy a földet tarkító ideiglenes alvóhelyekhez; számtalanszor ütközött köpenyeikbe burkolózott alvó testeknek. Mindenfelől horkolást és meghitt hangokat hallott. Az apja ott maradt a teremben, ott aludt elégedetten vagy ötven másik emberrel. De Deirdre képtelen volt benn maradni, úgyhogy otthagyta apját, a pislákoló fáklyák fényénél kiment, és arrafelé tartott, amerre kocsijuknak kellett állnia két öccsével. Furcsa volt, hogy életének eme válságos pillanatában a két - talán részeg - fiúnál akart megnyugvást keresni; de ők legalább a családja voltak. Akárhogy is van, ez is valami. Utolsó éjjele a családjával.

És azután? Esküvő a királlyal. Nem hibáztatta apját. Semmit sem tehetett volna. Azért sem hibáztatta, hogy olyan elégedett. Természetes volt. Hogyan mondhatta volna el neki, hogy ahogy apja oldalán a királlyal szemben állt, semmit sem érzett, csak fizikai undort? Nem csak azért, mert a főkirály az apja lehetett volna. Idősebb férfiak is lehetnek vonzók. De csontos arca, véreres szeme, hízásnak indult teste, csúf, szőrös mancsa viszolygással töltötte el. És ennek az embernek kell odaadnia magát holnap éjjel? Hát csak ezt a fajta szerelmeskedést ismerheti meg, míg a király meg nem hal? Vagy ő. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne rázkódjon össze az undortól az egész társaság előtt. Még az ulsteri férfi sem lett volna ilyen rossz, gondolta keserűen. Legalább nem volt visszataszító. Talán idővel meg is szerette volna.

És Conall? Mit akart neki mondani reggel? A hosszú várakozás után talán eldöntötte, hogy mégis feleségül kéri? Olyan fájdalmas volt a gondolat, hogy alig tudta elviselni. Hiába. Túl késő.

Úgy tűnt, hogy a sötétben már ki tudja venni szekerük körvonalát. Óvatosan haladt előre. Elérte. Igen. Biztos volt benne, hogy ez az. Hallgatta öccsei hortyogását. Megemelte hátul a bőrlapot.

Megmerevedett, amikor egy kéz kulcsolódott karjára.

- Sétálgatunk? - sziszegte valaki halkan. Levegő után kapott, és megpróbálta kiszakítani magát, de túl erős volt karján a szorítás.

- Már vártalak. - Ezúttal inkább morgásnak hallatszott az ismeretlen hangja. Még mindig nem tudta, ki tartja ilyen szorosan. Csak következő szavai után ébredt rá: - Azt hiszed, versenyezhetsz velem?

A királyné volt az.

- Nem - hebegte. Bánatában és félelmében egészen megfeledkezett a királynéról. - Nem én akartam - mondta rekedten.

- Kis ostoba. - Deirdre arcán érezte a királyné áporodott, sörszagú leheletét. - Azt hiszed, életben hagylak? Beszélj szépen! Azt hiszed?

- Én... - Deirdre válaszolni akart, de egy szó sem jött ki száján. - Méreg, vízbefúlás, baleset. - folytatódott a borzalmas sziszegés. -

Könnyű megrendezni. Ha hozzámész a

királyhoz, ifjú hölgy, megígérhetem, hogy egy hónapig sem élsz. Érted? - Most már olyan erősen szorította a karját, hogy Deirdre csaknem felkiáltott.

- Mit tehetnék? - suttogta szinte sírva.

- Megmondom neked. - A királyné a lány füléhez szorította ajkát. - Menekülj, ifjú Deirdre! Menekülj az életedért! Menekülj Uisnechből! Menekülj Dubh Linnból! Fuss el valahová, ahol senki sem találhat rád. Fuss el ma éjjel, és soha ne állj meg! Mert ha a király megtalál, visszahoz; és ha visszahoz, elveszem az életedet. Fuss!

Hirtelen engedett szorításán. Ruhasuhogás hallatszott, s a királyné eltűnt.

Deirdre levegőért kapkodott. Erősen reszketett. El akart futni, mindegy, hová, bárhová, ahol biztonságos. Nem lett volna értelme alvó apjához vagy testvéreihez menni. Nekilódult, szökellve, szinte futva, nem is tudta, merre jár, míg a sötétben nem talált egy ösvényt, az biztosan vezet valamerre. Az út emelkedett. Érezte a magas fű édes illatát. Végül néhány csillag átragyogott a felhőkön, és ráébredt, hogy Uisnech dombján van.

* * *

Conall a nagy, ötlapú kőnek vetette hátát, és üres tekintettel meredt az Uisnech tetejéről a sötétbe. Hangulata is fekete volt, akár az éjszaka.

Először az a marhaportya. A mögötte rejlő szándék dühítette fel igazán. Ahelyett hogy előbb vele beszélt volna, ahogy azt Larinénak ígérte, nagybátyja nyilvánosan jelentette be, s így lehetetlen helyzetbe hozta őt. Ha vitába száll, azt jelenti, hogy szembeszegül a királlyal. Nagybátyja kijátszotta, felhasználta, cinikusan semmibe vette. Gyűlölte ezért.

De mindez eltörpült ahhoz a megrázkódtatáshoz képest, amit akkor érzett, amikor a király megtette második bejelentését. Deirdre-t elvesztette. Az utolsó pillanatban, több hónapnyi megpróbáltatás és szenvedés után szerelme hirtelen elérhetetlenné vált. A főkirályé lesz. Elnyerhetetlen. Látszott, hogy nem akarja a nagybátyját. Elég volt egy pillantást vetnie a lány arcára.

Amint azon tépelődött, hogy a lány sosem lehet már az övé, Conallt valami új, elsöprő erejű érzés fogta el. Mintha kételyei sosem léteztek volna. Deirdre. Alig tudta levenni szemét a lányról. Az este hátralévő részében, ha a lány a teremben volt, azon kapta magát, hogy lesi minden mozdulatát. Ő azonban egyszer sem nézett rá. Hogy tehette? Bár egyszer, amikor a férfi elfordult, úgy érezte, a lány feléje pillantott. Megpróbál majd találkozni vele hajnalban? Talán nem. Mit is mondhatnának egymásnak? Nem tudta. De még azután is, hogy elhagyta a lakomát, érezte a lány jelenlétét, mint egy árnyét.

Gyenge hangot hallott a kő mögül, egy árny lépett elő, és a kő másik oldalához telepedett, olyan közel, hogy ha akarja, meg is érintheti az illető kezét. Az árny halkan sírni kezdett, majd egy ismerős hang suttogta: „Meg fog ölni.” Ráébredvén, ki az, Conall halkan, nehogy megijessze, odasúgta:

- Deirdre!

Hamarosan már a karjában tartotta. A lány elmesélte, mit mondott neki a királyné.

- Mondd, Conall, mit tegyek? - zokogta. - Hogyan futhatnék el, és hova menekülhetnék, mikor a király kerestetni fog, és egymagam vagyok ezen a világon? - Majd könnyek között megkérdezte: - Tényleg meg akar ölni? Mondd, hogy nem igaz!

Ám Conall hallgatott. Ismerte a királynét.

Így hát egy ideig ott maradtak, a lány Conall karjában reszketett, míg ő, a leányt is féltve, elgondolkodott saját életének lehetetlenné válásán is.’ Végül elhatározta magát. S amint meghozta döntését, újfajta, hatalmas melegséget érzett szívében, s olyan túláradó örömet, hogy az fénnyel töltötte be életét. Végre, gondolta

megkönnyebbülve, végre tudja, mit kell tennie.

- Együtt menekülünk - mondta -, ha kell, akár a világ végére is.

* * *

Finbarr idegesen várakozott, míg Fergus bizonytalankodott.

- Nos? - A főkirály mereven nézte a Dubh Linn-i férfit.

Az első kérdésre - tudott-e valamit lánya szökési tervéről - könnyű volt a válasz: nem. Fergus valóban halálra volt rémülve, világosan látszott, hogy nem tudott róla. De azt tudta, hogy Conall udvarol Deirdre-nek?

Úgy döntött, legjobb, ha őszintén felel.

- Örültem volna neki - ismerte be -, de nem lehetett tudni, komolyak-e a szándékai. Nem jött el a lányomért - magyarázta.

Mind Finbarr felé fordultak: a király, a királyné és a két főnök, akiket a díszterembe hívattak azon a reggelen. Így Finbarr az egyetlen ésszerű dolgot tette. Elmondta, amennyit tudott Conall érzéseiről, és hogy ő maga hogyan rendezte el előző nap, hogy Deirdre és Conall a lakomán találkozhassanak. Fejét tiszteletteljesen meghajtotta a király előtt - próbált nem nézni a királynéra -, és hozzátette:

- Akkor még nem volt tudomásom róla, hogy te is érdeklődsz iránta, uram.

Megkönnyebbülésére a király rövid biccentéssel nyugtázta a hallottakat.

- Nyilvánvaló, hogy a lány megszökött Conallal - összegezte a király. Senki sem szólalt meg. Ahhoz képest, hogy milyen nagy sérelem esett büszkeségén és tekintélyén, gondolta Finbarr, a király csodálatra méltón higgadt volt. A főkirály elgondolkodott.

- Kíváncsi vagyok - szólalt meg halkan -, nem volt-e más oka is annak, hogy megszöktek.

Egymásra néztek. Senki sem tudta. A királyné rezzenéstelen arccal ült, azután közbevetette:

- Mi lesz a bikával?

- Ah! A bika... - A király körülpillantott. - Finbarr hozza el. - Hűvösen nézett Finbarra. - Feltétlenül járj sikerrel! - tette hozzá.

Finbarr ismét fejet hajtott. Világos volt az üzenet. A király elismerte, hogy közvetlenül nem hibás, és még esélyt is adott neki, hogy hírnevet szerezzen magának. Ám ha nem sikerül elhoznia a királynak, amit kért, számíthat rá, hogy vége a kegynek.

- És a szökevények? - kérdezte az egyik főnök.

- Vigyél magaddal ötven embert - felelte a király kurtán -, és keresd meg őket! Hozd vissza a lányt!

- És Conallt?

A király meglepve nézett rá.

- Öld meg! - mondta.