- Az istened fontos számodra.

- Ez igaz. És mivel hiszem, hogy ő az egyetlen igaz Isten, meg akartam osztani. Nem tagadom - finoman megérintette Harold karját -, ha áttérnél az igaz hitre, az nagy örömet szerezne nekem. De ez nem mentség arra, amit tettem. Én nem vagyok pap. - Kis időre elhallgatott. - Nagyon szerettem volna mindezt elmondani és bocsánatodat kérni.

Bámulatosan csinálta. Haroldot ugyan nem sikerült teljesen megtévesztenie, ám a hízelgése jólesett neki, nagyon is jólesett.

- Kedves és nagylelkű vagy - mosolygott a férfi.

- Csak tisztelettel tartozom neked, ennyi az egész. - Kezét megint a férfi karjára tette. Egypár pillanatig hallgatott. - Van itt még valami - mondta. Egy kecskelábú asztalhoz vezette a férfit, amelyen kendővel letakarva feküdt valami. Harold azt gondolta, egy tál étel lehet az, és figyelte, ahogy az asszony gondosan leveszi a kendőt. Ám nem ennivaló volt, hanem apró tárgyak sora, melyek megcsillantak a gyenge benti fényben. Mikor közelebb lépett, meglepetve bámult.

Sakk-készlet. Pompás sakk-készlet, melynek csontból faragott, ezüsttel díszített figurái csiszolt fatáblán álltak. Már korábban is látta Morann műhelyében.

- A tiéd - mondta Caoilinn. - Tiszteletem zálogául. Tudom - tette hozzá -, hogy a keletiek szeretnek sakkozni.

Igaz is volt, hogy a fosztogató viking kereskedők megkedvelték ezt a szellemi játékot, bár részben azért, mert a faragott sakkfigurák nemegyszer nagy értéket képviseltek. Bár Harold maga ritkán játszott, meghatotta, hogy Caoilinn ennyit fáradozott a kedvéért.

- Neked szántam - nézett rá a nő, és ő meg sem bírt szólalni.

Persze rájött, hogy Caoilinn túljárt az eszén. Úgy gondolta, a nő valószínűleg biztos benne, hogy előbb-utóbb majdcsak áttér a keresztény hitre a kedvéért. Ő maga is úgy gondolta, meglehet; Azzal, hogy legutóbb felhozta a dolgot, most pedig finoman átengedi neki a döntést, lekötelezte a férfit. Harold átlátott rajta, mindent értett, de nem zavarta. Ugyanis a nő azt is egyértelműen jelezte, hogy tudja, túl messzire ment. Ez így már rendben van.

- Csak egy kérésem lenne - folytatta Caoilinn -, ám ha óhajtod, visszautasíthatod. Ha valamikor még el akarnál venni, arra kérlek, pap vezesse le a szertartást. Csak a kedvemért. Nem fogja megkérdezni, miben hiszel, ebben biztos lehetsz.

Harold várt még néhány napig, majd visszatért, hogy megkérje a nő kezét, ő pedig igent mondott. Mivel még le akarta tudni az aratást

Rathminesban, mielőtt elhagyná a birtokot, abban állapodtak meg, hogy majd ősszel tartják meg az esküvőt, és Caoilinn azután költözik hozzá.

A várakozás és az elégedettség napjai köszöntöttek Haroldra. Meglepetésére mintha máris megfiatalodott volna, szívrepesve várta az őszt.

Caoilinn számára a házasság kilátása azt jelentette, készen áll, hogy újból szerelmes legyen. Bár amikor arra kérte Haroldot, keresztelkedjen meg, azt várta, hogy a férfi megadja magát, később mégis örült, hogy megküzdött vele. Tisztelte érte, ráadásul élvezte a kihívást. Az életteli, vörös hajú viking olyan volt, akár egy tüzes paripa, akit féken kell tartani. Ugyanakkor viszont józan eszű ember is volt. Mi lehetne ennél jobb? Egyszerre volt biztonságot adó és veszélyes, így tetszett a nőnek. Júliusban, amikor a termés érésnek indult, már kellemes álmodozásba merült majdani közös életükről. A férfi következő látogatásakor csak úgy repesett a szíve.

Ugyanekkor egy másik ötlete is támadt.

- Megkérem Osgar unokatestvéremet, hogy ő adjon össze minket - mondta Haroldnak. - Szerzetes Glendaloughban. - Mesélt Haroldnak

Osgarról és gyermekkori esküvőikről, bár persze azt a bizonyos eseményt az ösvényen bölcsen kihagyta.

- Ez azt jelenti, hogy vetélytársam akadt? - kérdezte a férfi tréfálkozva.

- Igen is meg nem is - mosolyodott el a nő. - Lehet, hogy még mindig szeret, ám nem lehetek az övé.

- Hát nem is - vágta rá határozottan Harold. Caoilinn már másnap-üzenetet küldött Osgarnak.

* * *

Két nappal később sújtott le a csapás. Minden figyelmeztetés nélkül, mint derült égből a villám.

A Liffey öblének északi földnyelve, melyről csodás kilátás nyílt a partra és a vulkanikus dombokra, kellemes hely volt a nyugodt beszélgetésre. Kelta neve, Ben Edair, azaz Edair dombja mellé már egy újabb, viking nevet is kapott, a keletiek ugyanis Howthnak nevezték, ami nyelvükön szintén annyit tett: domb. A helybeliek gyakran keverték is a két nyelvet és Ben Howthként utaltak rá. Egy meleg július eleji napon Harold és Morann Mac Goibnenn a Ben Howth tetején találkoztak, hogy megvitassák a helyzetet.

Harold foglalta össze legsikeresebben a maga nyílt módján, amikor megjegyezte:

- Nos, Morann, azt hiszem, bátran állíthatjuk, a leinsteriek végleg bebizonyították, hogy megháborodtak.

- Semmi kétség - húzta el a száját Morann.

- Tizenhárom év békéjét és virágzását teszik kockára, és miért? Semmiért.

- Ám mégis elkerülhetetlen volt - tette hozzá Morann szomorúan.

- Miért? - A leinsteriek természetesen sosem bocsátották meg Briannek, hogy uralkodójukká merészelt válni. De a béke évei után most egyszeriben miért akarnak kihívást intézni hozzá? Harold semmi értelmét nem látta.

- Egy sérelem miatt - felelte Morann. A szóbeszéd szerint Leinster királya és Brian fia egy sakkjátszma miatt zördült össze, és Brian fia kigúnyolta a királyt a több mint egy évtizede történt, megalázó Glen Mama-i vereség miatt. Ebből akár háború is lehet, állapították meg vidáman a leinsteri kelta főnökök. Ami még rosszabb, Leinster királya ezek után engedély nélkül távozott Brian táborából, s a hírvivőt, akit Brian utána küldött, leszúrta.

- Aztán még ott volt az a nő is - tette hozzá Morann. Brian egykori asszonya, a leinsteri király nővére arra vágyott, hogy Briant megszégyenülve láthassa: mint egy bosszúszomjas kelta istennő, mint maga Morrigain - jól ismerték bajkeverő

természetét.

- Miért van az - tört ki a viking -, hogy Erin férfiai hagyják, hogy asszonyaik ilyen sok bajt okozzanak?

- Mindig is így volt ez - felelte Morann. De te is jól tudod, hogy a te keleti néped is a dolog mögött áll.

Harold felsóhajtott. Csak nem öregszik? Ismerte a tenger hívó szavát, hiszen élete felét ott töltötte. Ám számára már véget értek ezek a kalandok. Nem akart mást, csak békében élni a tanyáján. Ám a vikingek tengerparti településein egyre nőtt a nyugtalanság abban az évben, és most Dyflint is elérte.

Angliában kezdődött az egész. Több mint egy tucat évvel korábban, ugyanakkor, amikor Brian Boru szétverte a dyflini sereget Glen Mamánál, Dél- Anglia ostoba szász királya, akit Tanácstalan Ethelred néven ismertek, oktalan módon támadást intézett az észak-angliai vikingek és hatalmas kikötőjük, York ellen. Hamarosan meg is fizetett esztelenségéért. Dániából hatalmas hajóhad érkezett a tengeren át, hogy viszonozza kedvességét. Az elkövetkező évtizedben a délangolokat Danegeld - védelmi pénz - megfizetésére kötelezték, ha békében akartak élni. Most pedig, ebben az évben Dánia királya fiával, Kanuattal hatalmas viking flottát gyűjtött össze, hogy végleg legyőzzék szegény Ethelredet, és átvegyék királyságát. Az északi tengerek csak ettől a hírtől voltak hangosak. Minden héten a kaland újabb részleteivel és híreivel érkeztek a hajók a dyflini kikötőbe, úgyhogy nem csoda, ha néhány dyflini is izgatottá vált. Tíz nappal azelőtt, egy rakparti dorbézolás közepette Harold hallotta, amint egy Dániából érkezett hajóskapitány így kiált a helybeliek csoportjára:

- Mi Dániában arra köteleztük az angol királyt, hogy fizessen nekünk. Most pedig elbánunk vele. De ti, dyfliniek csak üldögéltek itt, és ti fizettek Brian Borúnak. - Páran dühösen morgolódni kezdtek, de senki sem vágott vissza neki. A gúny célba talált.

Az angliai ügy keltette izgalom okán pedig most minden, az északi tengereken hajózó viking kalóz és bajkeverő kalandra vágyott.

És most a dyfliniek is ki akarják használni a lehetőséget. Ha Leinster kelta királya fel akar lázadni, viking rokona, Dyflin királya készen áll, hogy csatlakozzon hozzá. Legalábbis ez volt a szóbeszéd a kikötőben. Nem tanultak a Glen Mamai vereségből? Talán nem; talán épphogy igen.

- Nem fogják még egyszer nyílt terepen megtámadni Briant - mondta Morann. - Most, neki kell elfoglalnia a várost, ami pedig nem lesz könnyű. - Elgondolkodva hozzátette: - Lehet, hogy van mögötte még valami.

- Mi az?

- Észak. Egész Ulster gyűlöli Briant. Tara O’Neill királyát arra kényszerítette, hogy mondjon le a főkirályi tisztségről, és hűséget fogadjon neki, de az O’Neillek még mindig erősek, és ugyanolyan büszkék, mint valaha. Ha visszavághatnának Briannek...

- De mi van a régi király esküjével? Csak nem szegné meg?

- Dehogy. Becsületes ember. De azt engedhetné, hogy fölhasználják.

- Hogyan?

- Tegyük fel - kezdte Morann -, hogy a leinsteriek megtámadnak egy-két O’Neill-birtokot. Tara régi királya Brian segítségét kéri. Brian el is jön. Ekkor Leinster, Dyflin és esetleg még mások is összefognak, hogy megverjék Briant, vagy legalább meggyengítsék. És mi lesz Tara királyából? Ugyanaz, ami egykor volt.

- Szóval úgy gondolod, hogy ez az egész csapda?

- Lehet. Nem tudom.

- Nem mindig válnak be az ilyen agyafúrt cselek - jegyezte meg a viking.

- Mindenesetre - mutatott rá Morann - biztos, hogy Dyflin egész környékén harcok és fosztogatások lesznek, és a te tanyád az egyik leggazdagabb.

Harold elkomorult. Mélyen lesújtotta a gondolat, hogy esetleg elveszítheti jószágát.

- Akkor hát mit tegyek?

- Megmondom, mit tanácsolok - felelte az ötvös. - Tudod, hogy én esküt tettem Briannek. Nem harcolhatok ellene, és ezt a dyflini király is tudja. Nyilván persze sajátjaim, a dyfliniek ellen sem harcolhatok. De ha elmennék az O’Neill királyhoz, akit szintén eskü köt Brianhez, akkor nem szegem meg a kötelességemet. Így elkerülhetem a bajt.

Igen, gondolta Harold, és ha valóban csapdát állítottak Briannek, ahogy barátja gyanítja, akkor is a győztes oldalon állhat.

- Agyafúrt egy ember vagy - mondta ámulattal.

- Épp ezért úgy gondolom, jobb lesz, ha a tanyádon maradsz - tanácsolta Morann. - Ne engedd a fiaidnak, hogy csatlakozzanak bármilyen csapathoz, amelyik Briant vagy a tarai O’Neill királyt akarja megtámadni. Mivel a te hűségedért is kezeskedtem Briannek, nem tehetik meg. Tartsd magad mellett a fiaidat. Csak akkor lehetsz veszélyben, ha Brian vagy szövetségesei eljönnek, hogy megbüntessék Leinstert és Dyflint. De én elmondom nekik, hogy tartod magad az eskühöz, amit a nevedben tettem, és mellettem állsz. Nem kezeskedhetek érte, hogy ez beválik, de azt hiszem, ez a legjobb megoldás.

Harold úgy vélte, barátjának igaza lehet, úgyhogy beleegyezett. Már csak egyvalamit kellett számításba vennie.

- Mi lesz Caoilinnel? - kérdezte.

- Ez valóban gondot jelent - sóhajtott fel Morann. - Rathminesi birtoka kétségkívül veszélybe kerül, és nem tudom, mit tehetnénk érte.

- De én segíthetek rajta - mondta Harold. - Most rögtön is feleségül vehetném.

Még aznap délután kilovagolt Rathminesba.

* * *

Kár, hogy Morann nem ismerte tökéletesen Caoilinnt. Persze aligha az ő hibája, hogy amikor mesélt róla barátjának, Haroldnak, nem ismerte a nő szívének legmélyét. Harold az udvarlás alatt kerülte, hogy szóba hozza előző férjét; így hát sejtelme sem volt arról, hogy a csinos özvegyasszony milyen rögeszmés szenvedéllyel gyűlöli Brian Borut. Az is sajnálatos, hogy nem kinn beszélgettek, a nappali verőfényben, ahol láthatta volna az asszony arckifejezését, inkább a zsúptetejű ház magányába mentek, melynek félhomályában

nem láthatta a nő arcán, mi a véleménye.

Azzal kezdődött, hogy Harold vidáman megjegyezte, jó okuk lenne rá, hogy azonnal összeházasodjanak. A nő érdeklődve nézett rá. Mivel a férfi jól tudta, milyen alapos és gyakorlatias, világosan el is magyarázta a dolgot.

- Láthatod - foglalta össze -, ha most összeházasodunk, és hozzám költözöl Fingalba, áthozhatod legalább a jószágod egy részét, míg véget nem ér a zűrzavar. Szerintem jó eséllyel megmenekíthetjük őket. Egy kis szerencsével pedig, hála Morannak, még a rathminesi birtokot is megóvhatjuk.

- Értem - felelte a nő halkan. - És ha hozzád megyek, én is hűséggel tartozom majd Brian Borunak. - A férfi nem vette észre, hogy hangja milyen hűvössé vált.

- Hála Morannak - felelte -, azt hiszem, efelől kezeskedhetek. - Mivel hallotta, a nő milyen nehézségeken ment keresztül, csak mert ura ellenállt Briannek, azt hitte, boldog lesz, hogy most kimaradhat az egészből. A félhomályban csak annyit látott, hogy lassan rábólint. Utána elfordította a fejét, és a sötétségbe pillantott, ahol egy asztalkán ott derengett őse, Fergus régi, sárgás ivókoponyája, akár egy vad kelta szellem a rég múlt időkből.

- A leinsteriek fellázadnak. - A nő hangja gyengének, szinte távolinak hallatszott. - A férjem királyi vérből származott. Én is. A te saját néped is fellázad. Jelent ez neked valamit?

- Azt, hogy nagyon ostobák - vágta rá egyenesen a férfi. Mintha a nő erre felsóhajtott volna, de nem volt benne biztos. - Brian Boru remek hadvezér - mondta csodálattal. - Szét fogja zúzni a leinsterieket, és meg is érdemlik.

- Csak egy szélhámos - köpte ki a nő a szavakat hirtelen támadt rosszindulattal, ami meg is lepte Haroldot.

- Kivívta a tiszteletet - csillapította. - Még az egyház is...

- Arannyal vette meg Armaghot - csattant fel a nő. - Elég hitvány dolog is, hogy hagyták, hogy egy ilyen ember vegye meg őket. - Mielőtt a férfi még válaszolhatott volna, hozzátette: - Kik voltak az övéi? Senkik. Folyami kalózok, cseppet sem jobbak a limericki pogány vadembereknél, akiket megtámadtak! - Mintha Caoilinn elfelejtette volna, hogy a limericki pogány vikingekre zúdított sértései Harold őseit is érintik.

A férfi úgy gondolta, talán nem is érdekli. - Csak egy munsteri kalóz! Semmi több. El kellene tiporni, mint egy kígyót! - kiáltotta megvetéssel.

Harold látta már, hogy érzékeny területre tapintott, és óvatosan kell most bánnia vele, ám

azért egy kicsit megbántva érezte magát.

- Bármit is lehet mondani Brianről - kezdte nyugodt hangon -, azért meg kell gondolnunk, mit tegyünk. Mindkettőnknek meg kell védenünk a birtokunkat. Ha arra gondolok - tette hozzá, reménykedve, hogy ezzel örömet szerez -, hogy mi mindent tettél Rathminesért...

Hallja egyáltalán? Figyel rá? Nem tudta megmondani. A nő arca megfeszült és elsápadt. Zöld szeme fenyegetőn villogott. Túl későn vette észre, hogy elborította a düh.

- Gyűlölöm Briant! - kiáltott fel. - Holtan akarom látni! Azt akarom, hogy a testét vágják darabokra, hogy a gyermekeim leköphessék; azt akarom, hogy az övéinek a gyerekei igyák a vérét!

Ragyogó látványt nyújtott. Harold tudta, hogy meg kell várnia, míg haragja lecsillapodik. Ám érezte, hogy a nő nem is törődik vele, és ez nem tetszett az erős norvégnak.

- Én mindenképpen megvédem a tanyámat Fingalban - jelentette ki komoran.

- Csinálj, amit akarsz - felelte a nő megvetően, elfordított fejjel -, nem az én dolgom.

Harold nem felelt, várta, hátha megenyhül. De nem tette. Felállt, hogy elinduljon. A nő ülve maradt. A férfi megpróbált az arcába nézni, hogy lássa, vajon dühös-e vagy sértődött, csak néhány vigasztaló szóra vár, vagy egyszerűen semmibe veszi őt.

- Elmegyek - szólalt meg végül Harold.

- Menj csak Munsterbe, Brian barátodhoz! - felelte Caoilinn. Keserű hangja gyászosan csengett a félhomályban. Csak úgy lángolt zöld szeme, ahogy a férfira nézett. - Nincs rá szükségem, hogy még egyszer árulók és pogányok sántikáljanak be ebbe a házba!

Erre Harold távozott.

* * *

A következő hetek eseményei nagyjából úgy zajlottak, ahogy Morann jósolta. A leinsteriek betörtek az O’Neill király területére. Tara királya hamarosan elindult, hogy megbüntesse őket, és végigsöpört Fingaltól a Ben Howthig. Morannak köszönhetően, aki a régi királlyal érkezett, Haroldot és birtokát békén hagyták. Néhány napon belül a leinsteriek - dyflini csapatokkal megerősítve - visszavágtak. Tara királya délre küldte hírnökeit Brianhez, segítségért. Augusztus közepére pedig ijesztő szóbeszéd terjedt a vidéken: Brian Boru visszatér.

Osgar gyorsan körülnézett. A völgyből füst szállt fel. Tűz ropogását hallotta.

- Osgar testvér - szólalt meg türelmetlenül az apát.

Mögötte a szerzetesek létrán igyekeztek a kerek toronyba - bár az apát megmondta nekik, hogy teljesen szükségtelen ez az elővigyázatosság. De arcuk falfehér és rémült volt. Talán ő is így néz ki, gondolta Osgar. Hirtelen eszébe jutott, mi lesz, ha a barátok felhúzzák a létrát, amint ő az apáttal látótávolságon kívül ér. Micsoda butaság. Csaknem elmosolyodott saját bolond gondolatán. Ám a kép szeme előtt maradt - az apáttal rohan át a kapun, nyomukban a munsteriekkel, elérik a tornyot, ám felnézve látják, hogy az ajtó zárva van, a létra eltűnt, és csak futkosnak tehetetlenül a sima falak körül, míg üldözőik fel nem emelik kardjukat, megvillan a penge, és...

- Jövök már, tisztelendő atyám! - A kapu felé sietett, és közben észrevette, hogy a monostor szolgái valami csodálatos módon mind eltűntek. Egyedül ő és az apát volt az üres térségen.

Hallotta, hogy Brian Boru csapatai végigsöpörnek az egész vidéken, mivel a munsteri király északra tart, hogy megbüntesse a leinsterieket, de nem gondolta volna, hogy idejönnek megzavarni Glendalough békéjét.

A kapunál érte be az apátot. Az út elhagyatottan állt, ám a kis völgyben lángokat látott felvillanni.

- Nem zárhatnánk be a kaput? - javasolta.

- Nem - felelte az apát. - Azzal csak felbosszantanánk őket.

- El sem tudom hinni, hogy Brian király emberei ezt teszik - mondta Osgar. - Végtére is nem pogányok vagy keletiek. - Ám az öregember mogorva pillantása elhallgattatta. Mindketten jól tudták a különböző rendházak krónikáiból, hogy a sziget monostorai több kárt szenvedtek az uralkodói csetepaték során, mint a vikingektől. Csak abban reménykedhetett, hogy Brian egyházvédelmezői hírneve talán ezúttal igaznak bizonyul.

- Nézd! - szólt az apát nyugodtan. Húszfős csapat közeledett az úton a kapu felé. Jól fel voltak fegyverkezve. A csoport közepén egy jóképű, barna szakállú férfi közeledett. - Ez Murchad - jegyezte meg az apát. - Brian egyik fia. - Az apát előrelépett, Osgar pedig mellé állt.

- Isten hozott, Brian fia Murchad! - köszöntötte határozott hangon az apát. - Tisztában vagy vele, hogy a monostor tulajdonát gyújtottad ott fel?

- Igen - felelte a herceg.

- De ügye biztosan nem akarsz kárt tenni Szent Kevin szentélyében?

- Csak ha Leinsterben van - hallatszott a gúnyos válasz, miközben a csapat már oda is ért hozzájuk.

- Nagyon jól tudod, hogy nekünk semmi közünk ehhez az egészhez

- felelte az apát határozottan. - Mindig a legnagyobb tisztelettel fordultam atyád felé.

- Hány fegyveresed van?

- Egy sincs.

- Ez ki? - meredt a herceg Osgarra.

- Ez itt Osgar testvér. A mi legjobb tudósunk. Csodálatos miniátor. A herceg tekintete először éles volt, ám most úgy tűnt, tiszteletteljesebben tekint rájuk.

- Szükségünk lesz készletekre - jelentette ki.

- A kapu nyitva áll - válaszolta az apát. - De ne feledjétek, hogy ez Isten háza.

Mind bementek a kapun. Osgar a kerek toronyra pillantott. Ajtaja zárva volt, a létra eltűnt. A herceg emberei felé intett a fejével, mire azok a raktárak felé indultak.

- Tiszteletteljes üdvözletemet küldöm atyádnak - mondta az apát szívélyesen -, persze hacsak nem tisztel meg bennünket személyesen is.

- Elhallgatott, ám a herceg nem felelt. - Csodálatos, milyen jól megőrizte egészségét - tette hozzá.

- Erős, akár a bika - felelte a herceg. - Látom, a szerzeteseid elmenekültek - jegyezte meg. - Vagy valószínűleg inkább a toronyba zárkóztak az aranyatokkal.

- Nem tudhatják úgy, mint én, hogy milyen kegyes vagy - nyájaskodott az apát.

Míg emberei összepakoltak egy kisebb kocsirakomány sajtot és kétszekérnyi gabonát, a herceg körüljárta az apátságot az apát és Osgar kíséretében. Hamarosan ráébredtek, hogy értéktárgyakat keres. Szemügyre vette a főtemplom oltárán álló aranykeresztet, de nem vette el sem azt, sem az ezüst gyertyatartókat; és már ingerülten morogni kezdett valamit, amikor végül ötletszerűen átnézte az írószobát is, és ott megakadt valamin a szeme.

- A te munkád? - kérdezte Osgart, mire ő bólintott.

Egy képekkel díszített Szentírás volt az, mint a kelisi, csak persze sokkal kisebb és kevésbé pompás. Osgar csak nemrég kezdett bele, és úgy remélte, a számos képpel és iniciáléval együtt jövő húsvétra befejezheti. Csinos kis hozzájárulás lenne a glendaloughi apátság kisebb kincseihez.

- Apám biztosan örömmel fogadná - szólalt meg a herceg, miközben alaposan megnézte a könyvet.

- Ez inkább a monostor... - kezdte Osgar.

- Hűségetek jeleként - szakította félbe a herceg nyomatékosan. - Karácsonyra szeretné.

- Természetesen - mondta szívélyesen az apát. - Valóban illő ajándék lenne egy ilyen áhítatos király számára. Nem gondolod, Osgar testvér? - Figyelmeztető pillantást vetett Osgarra.

- Valóban - mondta a szerzetes lemondóan.

- Akkor hát rendben van - mondta az apát olyan mosoly kíséretében, mintha áldást osztana. - Erre! - Kivezette királyi látogatóját.

Miután a herceg embereivel együtt távozott, és a barátok is lejöttek a toronyból, Osgarnak eszébe jutott valami.

- Úgy volt, hogy le kell mennem Dyflinbe, összeadni az unokatestvéreméket - jegyezte meg az apátnak -, de azt hiszem, a dolgok ilyetén állása mellett el lehetne halasztani.

- Kétségkívül - felelte vidáman az apát. - Míg be nem fejezted a könyvet.

- Akkor üzenetet kell küldenem Caoilinnek - mondta Osgar.

* * *

A nő épp azelőtt kapta meg az üzenetet, hogy Dyflin kapuit bezárták volna. A következő hetekben pedig nem tudott visszaüzenni, mivel csapdába esett odabenn.

Szeptember 7-én, Szent Ciaran napján Brian király Munsterből és Connachtból toborzott csapata élén Dyflin falai alá érkezett. A dyflini védők meg sem próbáltak harcba bocsátkozni, inkább egy nagy csapat leinsterivel egyetemben megerősítették a város falait, s várták, hogy a munsteri főkirály próbáljon betörni. Ám Brian, aki legalább annyira óvatos is tudott lenni, mint amennyire vakmerő, alaposan megvizsgálta a falakat, és elrendelte, hogy serege a környező gyümölcsösökben üssön tábort.

- Kiéheztetjük őket - jelentette ki. - Közben pedig - jegyezte meg az idősödő király - majd mi learatjuk a termésüket, és megesszük az almájukat, hadd nézzék csak. - És míg az ősz első, meleg hetei kellemes októberi időbe fordultak, így is tettek.

Caoilinnek be kellett ismernie, hogy ezalatt igencsak unalmas Dyflinben az élet. Az első napokban ostromra számított. Azután arra számított, hogy Dyflin királya és a leinsteri törzsfők legalább megpróbálnak borsot törni az ellenség orra alá. De semmi sem történt. Semmi, de semmi. A király és a vezérek nagyrészt a királyi teremben és az azt övező területen tartózkodtak. Az őrszemek magányosan posztoltak a falakon. A város nyugati csücskében álló vásártéren nap mint nap gyakorlatoztak a férfiak kardjaikkal és dárdáikkal, ám csak úgy szórakozásból, fennmaradó idejükben pedig ittak vagy kockáztak. Napról napra, hétről hétre így ment.

Élelmiszerkészleteik kitartottak. A király előrelátó módon jó sok marhát és disznót hozatott be, mielőtt az ostrom megkezdődött volna. A magtárak is tele voltak. A város forrásai bőségesen adtak vizet. Valószínűleg még hosszú hónapokra elegendő volt minden. Csak egyetlen dolog hiányzott a dyfliniek megszokott étrendjéből: a hal. Brian emberei éberen őrködtek. Ha bárki kimerészkedett a falakon kívülre, hogy hálót vessen a folyóba, akár éjjel, akár nappal, sosem tért vissza. Természetesen egyetlen csónak sem hagyhatta el a kikötőt, s kívülről sem közelíthette meg.

Caoilinn minden egyes nap felment a sáncokra. Különös látványt nyújtott az üres rakpart és a néptelen folyó. Feljebb, a hosszú fahídon őrszem állt. A torkolat irányában tucatnyi vitorlát láthatott az északi parton, ahol a Tolka nevezetű folyó ömlött a Liffeybe. Brian ott horgonyozta le hajóit a Clontarf nevű halászfalu közelében. Hajói gyakorlatilag elzárták a kikötőt, és már vissza is fordítottak számos kikötni készülő kereskedőhajót. Caoilinn azelőtt sosem gondolt bele, hogy a város élete milyen nagyban függ az érkező hajóktól. Kísérteties volt ez a végtelen csend. Időnként átsétált a déli falakhoz is, hogy otthona, Rathmines felé nézzen.

Legnagyobb fia, Art ragaszkodott hozzá, hogy a többi gyerekkel a biztonságosabb Dyflinbe jöjjön bátyjához, míg ő maga Rathminesban maradt. Lehet, hogy hiba volt. Az asszony biztos volt benne, hogy ő is ugyanúgy meg tudná védeni a jószágot attól az átkozott Briantől, talán még jobban is. Minden egyes nap Rathmines felé nézett, és soha nem látott tüzeket, bár mivel a munsteriek ott táboroztak a tanya és a város közt elterülő földeken és gyümölcsösökben, nem tudhatta, mi történik.

Különösen az bosszantotta, hogy érzése szerint fia nem igazán bánkódott, hogy őt félreállíthatta az útból. Akárhogy is, itt rekedt Dyflinben.

Osgar üzenete, melyet aznap kapott meg, hogy Dyflinbe érkezett, meglepetésként érte. Igazság szerint annyi minden foglalkoztatta nyár óta, hogy egészen megfeledkezett róla.

Haroldot azóta sem látta, hogy kidobta a házából. Úgy érezte, fia nem igazán örül szakításuknak. Az ő baja. Minden egyes nap, ahogy a gyűlöletes munsteri király táborát bámulta, újra fellobbant haragja. Azt kívánta, bárcsak Rathminesban maradt volna, hogy legalább elátkozhassa Briant, ha arra járna. Mit tehetne vele az a kígyó? Ölje csak meg, ha van mersze. És Harold hogyan is képzelhette, hogy ő támogatná ezt az ördögöt - belesápadt a dühbe, ha eszébe jutott. Egyszer még a saját fia is megpróbált vitába szállni vele.

- Harold csak a legjobbat akarta neked - ezt merészelte mondani.

- Talán elfelejtetted, ki volt az apád? - vágta rá Caoilinn. Ezzel elhallgattatta.

Annyit azért beismert magának, hogy hiba volt azokkal a szavakkal búcsúznia a norvégtől. Hogy pogánynak és árulónak nevezte, az csak az igazság volt. De hogy azt mondta neki, többet be ne sántikáljon az ő házába - tulajdonképpen nyomoréknak nevezte -, az hiba volt, mert nem volt méltó hozzá. Más körülmények között talán még bocsánatot is kért volna. Ám ez természetesen lehetetlen volt. Azóta nem is hallott Harold felől, és valószínűleg soha nem is fogja már látni.

* * *

Morann Mac Goibnenn még mindig nyugtalankodott. A következő hónapokban volt elég alkalma, hogy megfigyelje a Dyflin ellen felsorakozott erőket, és még mindig meg volt róla győződve, hogy helyesen mérte fel a helyzetet.

Mikor nyár végén északra vitte családját, a tarai O’Neill királyhoz, szívesen látták őket. A magas, jó megjelenésű, hosszú, ősz szakállú öreg király nemeshez méltón viselkedett, ám Morann látta, hogy éberen figyel. Nem volt nehéz barátja, Harold tanyájának védelmet kérnie; ám az a terve, hogy ő maga biztonságban kívül maradjon az eseményeken, már nem járt akkora sikerrel. Az öreg uralkodó ugyanis azt kérte, hogy augusztusban ő is tartson azzal a küldöttséggel, amelyet Brianhez küldött segítségért. Annyira ragaszkodott hozzá, hogy a mesterember is menjen, és olyan lelkesen bizonygatta Brian iránti hűségét, hogy Morann arra gyanakodott, O’Neill arra akarja őt felhasználni, hogy meggyőzze a munsterit, őszinte a segélykérése. Brian Boru szívélyesen fogadta.

- Íme egy ember, aki megtartja esküjét - mondta a körülötte álló főnököknek. Morann már tíz éve nem találkozott személyesen a munsteri királlyal. Még mindig mély benyomást tett rá. Megőszült, fogai hosszúk és sárgásak voltak, ám csaknem mind megvolt még neki. Morann gyors számolgatás után emlékeztette magát, hogy már elmúlt hetvenéves, de még ekkor is erőt sugárzott.

- Lassabban mozgok már, Morann - vallotta be -, és fájdalmaim is vannak, amit régen sosem éreztem, de ő itt - mutatott egy fiatal nőre, legújabb asszonyára - fiatalon tart.

Morann számításai szerint ez volt a negyedik felesége. Bámulatra méltó öregember.

- Te is elkísérsz Dyflinbe - jelentette ki Brian.

Egy kora szeptemberi derűs napon ért Brian

Dyflinbe tartó serege a Liffey síkjához. Morann a munsteri király közelében lovagolt, az élcsapatban, mikor hirtelen meglepve vette észre, hogy Harold közeledik feléjük pompás lován, egy szál magában. Még inkább meglepődött, amikor megtudta, miért jött eléjük a norvég.

- Azt akarod, hogy megkérjem Brian királyt, kímélje meg Caoilinn birtokát? Mindazok után, amit tett?

Nyáron ugyanis nagyon megdöbbentette, hogyan bánt barátjával Caoilinn. Harold először csak nagy vonalakban vázolta beszélgetésüket, ám felesége hosszú sétát tett a vikinggel kettesben, és utána a következőket jelentette férjének:

- Gyakorlatilag nyomoréknak nevezte és kidobta. - Freya magánkívül volt. - Bármi is a magyarázata - jelentette ki -, nem volt joga ilyen kegyetlenül bánni vele.

Hamarosan Morann számára is nyilvánvalóvá vált, hogy barátját nagyon megbántották. Még az is eszébe jutott, hogy maga megy el Caoilinnhez. De Harold olyan határozottan állította, hogy vége az egésznek, hogy Morann is belátta, itt már nem tehet semmit.

A norvég most vállat vont.

- Kár lenne, ha elpusztulna mindaz, amit ő felépített.

Morann kíváncsi volt, vajon ezek ketten kibékültek-e, és vajon így most Harold is érdekelt-e a dologban; ám a viking elmondta, hogy nem így áll a helyzet, nem is találkozott azóta Caoilinnel, és a nő most is Dyflin falain belül tartózkodik.

- Te aztán nagylelkű vagy - ámult el Morann.

Mikor Brian király elé állt a kéréssel, Morann

megkönnyebbülten tapasztalta, hogy egyáltalán nem mérges, inkább mulattatja a dolog.

- Ez az a keleti, aki annak idején fejbe vágta az emberemet Dyflinben? És most azt akarja, hogy kíméljem meg egy hölgy tanyáját? - A király megcsóválta a fejét. - Ez talán már több, mint amit meg kellene tennem. - Elmosolyodott. - Ritka az ilyen nemes szívű ember. Meg kell becsülni az ilyeneket. Veszély idején vedd körül magad nemes szívű emberekkel. A bátorság meghozza a sikert - bólintott elismerően. - Miféle hely ez a Rathmines, és hol van pontosan? - Morann beszámolt neki Caoilinn birtokáról és szép házáról. Elmondta, milyen közel van Dyflinhez, és mennyi marhája van. - A marhákat már mind elrejthették a dombok között - jegyezte meg Brian.

- Ahol az embereid előbb-utóbb úgyis rájuk találnak - mutatott rá Morann.

- Kétségtelenül - bólogatott Brian elgondolkodva. - Rendben - folytatta rövid hallgatás után. - Magam maradok Rathminesban. A birtok majd ellát engem és kíséretemet. Minél hamarabb kapom meg Dyflint, annál hamarabb távozom, és annál több jószága marad ennek a hölgynek. Ezek a feltételeim, Morann. Egyetértesz?

- Igen - felelte a mesterember. Előrelovagolt Harolddal, hogy előkészítse a rathminesi házat. Caoilinn fia nem örült, hogy Brian Borut kell vendégül látnia, de belátta, milyen jó alkut kötöttek.

- Ha marad némi jószágotok, csakis Haroldnak köszönheted - mondta neki Morann.

Brian maga mellett tartotta Morannt Rathminesban csaknem október végéig. Ezalatt Morann megláthatta, hogy viselkedik egy nagy hadúr - látta rendezett táborát, jól képzett embereit, türelmét és elszántságát. Brian végül visszaküldte Tara királyához néhány üzenettel.

- Ez a játszma békésen fog lezárulni - jegyezte meg az ötvösmesternek, amikor indult. Ám Morann ebben nem volt olyan biztos.

Decemberig nem kapott üzenetet - ekkor viszont egy hideg, szürke napon magányos lovai érkezett Glendalough kapuihoz. Vállán üres bőrszütyő himbálózott, melyet az apát asztalára helyezett és bejelentette: - A könyvért jöttem.

A herceg könyvéért: Brian Boru ajándékáért. Közeledett már a karácsony, úgyhogy itt is volt az ideje.

- Sajnos - kezdte zavartan az apát - még nincs egészen kész. De ha elkészül - tette hozzá -, nagyon szép lesz.

- Hadd nézzem! - mondta a hírnök.

Osgar nagyon keményen dolgozott. Október végére előkészítette a borjúbőrt, megtervezte a könyvet, és tökéletes kézírással lemásolta az evangéliumokat. Ezután következtek az iniciálék. Ezek számára már előre kihagyta a helyet, és november első tíz napján kidolgozta a tervét: minden betű kicsit más lesz, de bizonyos elemek - geometrikus formák, kígyók, madarak, emberalakok - finoman ismétlődnek majd egymást kiegyenlítve, ellenpontozva, így jön majd létre az egész rejtett egysége. Úgy tervezte, majd még egyéb illusztrációkkal is díszíti a szöveget. Végül pedig lesz négy, teljes oldalas kép is. Hármat már nagyjából felvázolt, és pontosan látta, milyenek lesznek; de a negyedik nagyra törőbb terv volt, és kissé

bizonytalankodott is fölötte.

November közepén kezdte az iniciálék megrajzolását és kifestését, a hónap végére több mint egy tucattal végzett is, és amikor az apát megvizsgálta a művet, hangot adott tetszésének, ám azért nem állta meg, hogy ne panaszoljon fel valamit.

- Úgy tűnik, Osgar testvér, minden egyes évvel egyre több idő kell, hogy befejezz egy képet. Ekkora gyakorlattal inkább ügyesedned kellene, nem lassabbá válnod.

- Minél többet csinálom - felelte Osgar szomorúan -, annál nehezebb.

- Ó! - nyögött fel az apát ingerülten. Az ilyen alkalmak során a tökéletességre törekvő kalligráfust fárasztónak, sőt egyenesen megvetendőnek találta. Osgar pedig azért sóhajtott fel, mert tudta, úgysem képes elmagyarázni ezeket a dolgokat olyasvalakinek, aki nem jártas a druidák művészetében.

Hogyan is magyarázhatná el, hogy mintái nem egyszerű döntés vagy véletlen eredményei, és hogy milyen gyakran megesik, hogy a színek valami rejtélyes módon mégsem illeszkednek úgy, ahogyan elképzelte. Csak többnapos megfeszített munka után fedezi fel ő is bennük az új, mélyebb, dinamikus mintát, ami sokkal finomabb és erőteljesebb, mint amit az ő szegény agya képes lenne kiötölni. Az ilyen reményvesztett napokon úgy érezte, eltévedt egy útvesztőben, tehetetlen, mintha mágikus pók hálójában vergődne, saját vonalai ejtették csapdájukba. És amikor magához tért tehetetlenségéből, minden egyes felfedezése új egységeket tárt fel, műve úgy nőtt, mint egy gombolyag, egyszerűnek tűnő rajza rejtélyes jelentőségre tett szert. Ebből a kimerítő folyamatból, ebből a végtelen feszültségből jöttek létre finom, művészi munkái.

Különösen igaz volt ez a negyedik teljes oldalas ábrára. Tudta, hogy mit akar. Valahogyan fel szerette volna idézni azt a különös spirált, amelyet a vén szerzetes másolt a kőről, amelyet Kellsben mutatott neki. Csak egyszer látta, ám a furcsa minta azóta is kísértette. Persze sok könyvben látta már a számtalan csigavonalat és lóheremintát; de ez az egy épp azért nem hagyta nyugodni, mert egy kicsit más volt. Ám hogy lehetne megörökíteni azokat a kavargó vonalakat, mikor épp abból nyerték rejtélyes erejüket, hogy látszólag céltalanul tekergőztek, valami ismeretlen, mégis szükségszerű káosz részeként? Egyetlen vázlata sem sikerült, és józan esze azt súgta, hagyjon fel vele, különösen mikor ilyen kevés ideje maradt rá. Valami szokványosabb is jó lesz. De képtelen volt abbahagyni. Mialatt a többit folytatta, minden egyes nap eltöprengett ezen is.

Szerencsére amikor a herceg követe megnézte a félkész könyvet, láthatta, hogy valóban szép lesz.

- Megmondom a hercegnek, hogy készül a könyve - mondta -, de nem fog örülni, hogy még nincs kész.

- Gyorsabban kell dolgoznod, Osgar testvér - mondta az apát.

* * *

Karácsonykor oldották fel Dyflin körül az ostromzárat. Brian seregével visszavonult délre, Munsterbe. Az ostromlók nem próbáltak a sáncokon át támadni, és belülről sem jött ki senki, hogy harcoljon velük. A dyfliniek gratuláltak maguknak a munsteri király távozása láttán.

Január elején, miután Brian távozott, Morann úgy döntött, otthagyja egy kicsit a tarai O’Neill királyt, és ellátogat Dyflinbe. Nem lepődött meg, mikor a dyflini király őt is hívatta tanácskozásra a királyi csarnokba. Vidáman üdvözölték.

- Mind tudjuk, hogy esküd kötött Brianhez - nyugtatta meg a király.

Számtalan kérdést tettek fel a munsteri királyról és seregeinek harcrendjéről, melyekre

Morann meg is felelt. Ám meglepődött, egyes fiatal tanácstagok milyen ádáz módon álltak a dologhoz.

- Akár velünk is maradhattál volna, Morann - mondta az egyikük. - Brian azért jött, hogy megbüntessen minket, de fel kellett adnia.

- Soha nem adja fel - felelte Morann. - Vissza fog térni. És jobb, ha arra jól felkészültök.

- Micsoda vészmadár - intézte el a király egy mosollyal, a többiek pedig felnevettek. Ám másnap összetalálkoztak az utcán, a király karon fogta, és halkan így szólt hozzá:

- Természetesen igazad van Briannel kapcsolatban. De ha visszatér, ezúttal másféle fogadtatásban lesz része. - Barátságosan bólintott. - Csak hogy tudd.

Két nappal ezután Morann Fingalba ment, hogy meglátogassa barátját, Haroldot. Már négy hónapja nem látta.

Érkezésekor örömmel látta, hogy a norvégot jó erőben, vidám hangulatban találja. Egy kellemes órát azzal töltöttek, hogy a gyerekek társaságában körülnéztek a birtokon, mely a legnagyobb rendben volt. Morann csak akkor hozta szóba Caoilinnt, amikor kettesben maradtak.

- Hallottam, hogy Rathminesban megmaradt a jószágnak több mint a fele.

- Én is hallottam. S azt is, hogy a többi tanyát

teljesen kifosztották. Hálás vagyok neked, Morann.

- Te nem voltál még ott?

- Nem - felelte Harold határozottan és komolyan.

- Nem mondtak köszönetet érte? Még akkor megmondtam a fiának, hogy neked köszönhetik.

- Nem is hallottam felőlük. De nem számítok hálára. Megtettem és kész. Ez minden. - Morann már látta, hogy barátja nem kíván többet beszélni erről, úgyhogy a nap további részében nem is említette. Ám másnap reggel, amikor elment, magában már elhatározott valamit. Ideje volt, hogy maga látogassa meg Caoilinnt.

* * *

Másnap Rathminesba érvén nem egyedül találta a nőt. Vele volt a fia is. Csak nem azért, hogy őrködjön?

Az asszony nyilvánvalóan nem akarta látni. Mikor leültek a házban, a férfi udvariasan megemlítette, hogy örömmel hallotta, a jószága megúszta a dyflini zűrzavart. A nő fia erre helyeslően bólintott, és azt mormolta:

- Hála neked.

Ám Caoilinn csak meredt maga elé, mintha nem is hallotta volna.

- Nemrég Fingalban jártam - mondta Morann. A csendben mintha kőként hullottak volna a szavai. Mindannyian hallgattak. Azt hitte, az asszony mindjárt feláll és kimegy, már fel is készült rá, hogy követi, mikor valami érdekes dolog történt. A fiú pattant fel és ment ki, így ő kettesben maradt Caoilinnel. A nő nem hagyhatta ott anélkül, hogy meg ne sértette volna a vendégszeretet szabályait. Látta rajta, hogy kínosan érzi magát, de nem törődött vele.

- Harold tanyáján jártam - mondta nyugodtan. Várt, gyakorlatilag kikényszerítette, hogy az asszony feleljen.

Ám nem ilyen válaszra várt. Ugyanis hosszú hallgatás után Caoilinn fojtott dühvel így felelt:

- Meglep, hogy jelen körülmények között egyáltalán meg mered említeni a nevét ebben a házban.

- Jelen körülmények? - nézett rá Morann hitetlenkedve. - Hát nem ő mentett meg titeket? Egy szóval sem köszönöd meg kedvességét?

- Kedvességét? - meredt rá a nő rosszindulattal, sőt, úgy tűnt, értetlenül. - Úgy érted, a bosszúját. - Nem vette észre Morann arcán a zavart. Ahogy folytatta, egyre inkább úgy látszott, magához beszél, nem is a férfihoz. - Hogy Brian Boru, az a mocskos ördög a saját férjem házában lakjon. Az ő marháját ette. Az ő gyerekei szolgálták ki. Szép kis bosszú volt, amiért nyomoréknak neveztem, nem igaz?

Morann most érezte csak át, milyen bánatos, mekkora fájdalma van a nőnek.

- Nem Harold tehet róla - felelte egyszerűen. - Neki semmi köze Brianhez. Jól tudod, hogy ő maga az O’Neill király védelme alatt állt. De megkért engem, hogy beszéljem rá Briant, ne bántsa a férjed birtokát. Így hát én tehetek róla, hogy Brian idejött.

- Megvonta a vállát. - Ez volt az egyetlen megoldás.

- Látta, hogy Caoilinn türelmetlenül legyint. - Meg kell értened - emelte fel a hangját, és még a nő karját is megfogta -, hogy ő csak meg akart menteni téged és a családodat a pusztulástól. Csodálta mindazt, amit itt tettél. Ő maga mondta. Igazságtalan vagy hozzá.

Caoilinn nagyon sápadt volt. Egy szót sem szólt. Morann nem tudta, vajon sikerült-e megértetnie vele.

- Tartozol neki - mondta halkan - legalább némi köszönettel és egy bocsánatkéréssel is.

- Bocsánatkéréssel? - csattant fel az asszony. A férfi elhatározta, nem finomkodik tovább.

- Édes istenem, asszony, úgy elvakított Brian iránti gyűlöleted, hogy észre sem veszed a fingali férfi nemeslelkűségét? Elnézte a sértéseidet, megpróbálta megmenteni a gyerekeidet a pusztulástól, és te csak rosszindulatot látsz benne, a saját képzelgéseid szüleményét! Bolond vagy! - tört ki. - A férjed lehetett volna! - Elhallgatott, majd halkabban és látható elégedettséggel hozzátette: - Nos, most már persze úgyis késő, mert vannak mások is.

- Mások?

- Persze. - Rántott egyet a vállán. - Miért, mire számítottál? - Ezzel hirtelen, udvariatlan módon távozott.

* * *

Februárban kezdtek szállingózni a hírek a kikötőbe. Morann nem felejtette el a dyflini király figyelmeztetését, úgyhogy már számított rá.

Közelednek a vikingek. Az épphogy a láthatáron túli Man szigetének viking uralkodója hadiflottával közeledett. A távoli, északi Orkney-szigetekről másik hajóhad tartott feléjük. Harcos főnökök, kalmárok, kalandorok, skandináv kalózok - mind készen álltak. Újabb nagy viking kalandra készültek. Ki tudja, ha legyőzik az öreg Brian Borut, akár még az egész szigetet is elfoglalhatják, ugyanúgy, ahogy Kanut és dánjai tették Angliával. A legkevesebb, hogy értékes zsákmányra tesznek szert.

Dyflinben a hónap közepére már számtalan pletyka terjengett. Azt beszélték, hogy a leinsteri király nővére, Brian egykori, féktelen természetű asszonya azt is felajánlotta, hogy újra férjhez megy, ha ezzel segítheti az ügyet.

- Azt mondják, már odaígérkezett Man királyának és Orkney királyának is - mesélte egy főnök, aki jól ismerte a családot.

- Aligha mehet mindkettejükhöz - jegyezte meg Morann.

- Abban ne légy olyan biztos - felelte a férfi.

Munsterből, Brian király felől azonban még

nem érkezett hír. Vajon tudja egyáltalán a vén harcos, mire készülnek az északi tengereken? Kétségkívül. Vajon habozik-e visszatérni ekkora ellenfél ellen, ahogy azt Dyflinben számosan feltételezték? Morann nem hitte. Nem volt kétsége afelől, hogy az óvatos hódító szokásához híven nem hamarkodja el a dolgot. Február végén hajó érkezett az Orkney-szigetekről, ezúttal már pontos hírekkel:

- Húsvét előtt itt lesz a hajóhad.

* * *

Január elején, mikor Osgar épp azon kesergett, hogy valaha is be tudja-e fejezni művét, egész másfajta híreket kapott, Caoilinntől. Elnézést kért, amiért nem tudott korábban üzenni, de az ostrom alatt Dyflinben rekedt. Talán némi bűntudattal fejezte ki gyengéd ragaszkodását. Azt is tudatta, bár nem magyarázta meg bővebben, hogy végül mégsem megy újból férjhez. A végén hozzátette: „De azért látogass meg, Osgar. Gyere el hamarosan.”

Mit is érezhetett a férfi egy ilyen üzenet olvastakor? Először elég higgadtan fogadta. Rájött, hogy egy ideje már eszébe sem jutott a nő. Aznap is szokása szerint folytatta munkáját, csak a délután végén, amikor elrakta tollát, és ujjai hirtelen kitapintották zsákjában az apró jegygyűrűt, csak akkor nyilalltak bele az emlékek és az érzelmek.

Aznap éjjel álmában is megjelent a nő, és mikor felébredt a sötét, januári hajnalon, még mindig érezte melegségét és a bizsergető izgalmat - nem is emlékezett, mikor érzett így utoljára. Ez az érzés nem hagyta el, egész napon át vele maradt.

Mit jelenthetett mindez? Este Osgar alaposan elgondolkodott. Mikor nagybátyja halála után visszatért Glendaloughba, egy ideig búskomorság gyötörte. Nehezen viselte, hogy nem mehet vissza Dyflinbe, és azt a tudatot is, hogy cserbenhagyta Caoilinnt. Mikor azonban hírét vette a közelgő esküvőnek, elméjében lezárt egy ajtót. A nő megint arra készült, hogy más karjaiba távozzon tőle. Ő maga pedig Glendaloughnak fogadott hűséget.

Meggyőzte magát, hogy ne is gondoljon többet rá, és így békére talált. De most, hogy megtudta, mégsem megy férjhez, váratlanul megint az a különös érzés fogta el, hogy Caoilinn hozzá tartozik. Megújíthatják barátságukat. Eljöhet Glendaloughba látogatóba. Ő is elmehet Dyflinbe. Szabadon átadhatja magát a szenvedélyes, ám biztonságos kapcsolatnak. Így hát, nem tudni, jó vagy gonosz erők közbenjárására, de Osgar testvér bánata örömmé változott.

Már másnap reggel észrevette a különbséget. Talán több napfény világította be az írószobát aznap, vagy az egész világ fényesebben ragyogott? Mikor asztalához ült, úgy látta, a pergamen új, varázserejű jelentőségre tett szert. A szokásos, gyötrelmes csata helyett, amelyet egy-egy bonyolultabb mintával vívott, úgy burjánzottak elő tolla nyomán a formák és színek, akár a ragyogó tavaszi hajtások. Még különösebb volt, hogy a nap során egyre erősebbekké, mélyebbekké és sürgetőbbekké váltak ezek az érzések; annyira elmerült munkájában, hogy észre sem vette, mikor odakinn már sötétedni kezdett, egyre lázasabban mélyedt bele munkájának gazdag, színes világába. Csak akkor hagyta abba, amikor végre felfogta, hogy valaki kitartóan kopogtatja a vállát. Mintha álmából ébredt volna, rádöbbent, hogy már három gyertyát is meggyújtott asztalán, és nem is egy, de öt új illusztrációt készített el.

Napról napra így folytatta, olyan lázasan merült bele művébe, hogy gyakran még enni is elfelejtett. A sápadt, feledékenynek és szomorkásnak látszó, ám valójában eksztázisban égő középkorú szerzetes - ha nem Istentől, hát Caoilinntől megihletve - a tekergőző mintákban, zöldellő növényekben, az érzéki alkotás színpompás gazdagságában életében először fedezte fel és fejezte ki az igaz szenvedélyt.

Február végén kezdte megrajzolni az utolsó teljes oldalt betöltő kép hatalmas spirálját, akarata szerint formálta vonalait, és végül elképedve döbbent rá, hogy csodálatos, erőteljes khí-rhó szimbólumot alakított belőle, melyhez foghatót még sosem látott, s mely az örökkévalóság egy szilárd darabkáját idézte a pergamenen.

Húsvét előtt két héttel elkészült kis remekműve.

* * *

A nő nem számított rá, és a férfi így is tervezte. Harold a meglepetés erejére számított. Bár a kérdés valójában az volt, elmenjen-e hozzá egyáltalán.

- Maradj távol tőle. Nem éri meg a fáradozást - ez volt Morann tanácsa. Mióta az ötvösmester meglátogatta Caoilinnt, kétszer is a fia tudtára adta, hogy Harold egy bizonyos napon majd látogatóba jön hozzá Dyflinbe. Így Caoilinn könnyen bejöhetett volna Rathminesból, hogy látszólag véletlenül összefusson a norvéggal a kikötőben vagy a piacon. Ám nem jött, és nem is üzent semmit Haroldnak. Bár eredetileg Morann azt remélte, a szerelmesek kibékülhetnek, most már meggondolta magát.

- Keress másik asszonyt, Harold! - tanácsolta. - Jobban jársz. Miért ment el mégis? Mióta az asszony visszautasította, a viking gyakran elgondolkodott Caoilinn dolgán. Persze előfordult, hogy amikor eszébe jutott, milyen megvetéssel bánt vele a nő, erős keze ökölbe szorult, és dühösen megfogadta, hogy többé rá sem néz. Ám nagylelkűsége folytán még mindig próbálta megérteni, miért viselkedhetett úgy; s miután részleteket is megtudott a férjéről másoktól, akik jobban ismerték családját, nagyjából rájött, mi járhatott Caoilinn fejében. Ezeket figyelembe véve kész volt megbocsátani. Ám azért odafigyelt saját érzéseire is, melyeket a nő megvetése okozott. Haroldnak egyet kellett értenie barátjával, aki azt javasolta, várja meg, hogy az asszony tegye meg az első lépést, ám arra várhatott.

Amikor Morann figyelmeztette Caoilinnt, hogy vetélytársai akadtak, nem hazudott. Két nő is egyértelmű jelét adta, hogy ha Harold érdeklődést mutatna irántuk, szívesen viszonoznák. Harold biztos volt benne, hogy egyikük őszinte vonzalmat táplál iránta, a másik, bár egy kissé együgyű volt, máris beleszeretett. Na és Caoilinn szerette? Harold nem ámította magát. Egyelőre legalábbis nem. Bármelyiket boldoggá tudná tenni a két másik nő közül, és kellemes, könnyű élete lenne mellettük.

És talán épp ez volt velük a baj. Minden erényük mellett az élet ezeknek a nőknek az oldalán túlságosan is könnyű lenne. Caoilinn minden hibájával együtt sokkal érdekesebb. Úgy tűnt, Harold, a norvég még életének derekán is a kihívások izgalmát keresi.

Így hát, miután alaposan megfontolta a dolgot, március utolsó napján Rathminesba lovagolt. Úgy döntött, a fogadtatástól függ, mit fog mondani. De azért tudta, hogy ugyanúgy, mint azelőtt, most is inkább az ösztöneire fog hallgatni.

Ha meg akarta lepni a nőt, sikerült. Amikor belovagolt a tanyára, az asszony épp tehenet fejt. Megfordult, hogy felálljon a zsámolyról, közben sötét haja arcába hullott, gyorsan hátrasöpörte, végigsimította ruháját. Úgy meredt rá nagy szemével, mint egy betolakodóra. A férfi egy pillanatra azt hitte, valami sértést fog mindjárt a fejéhez vágni, ám ehelyett annyit mondott:

- Olaf fia Harold. Nem tudtuk, hogy eljössz. -

Ezután baljós hallgatásba burkolózott.

- Szép napunk van. Gondoltam, ellovagolok errefelé - mondta a férfi kedvesen, és lenézett rá a lováról.

Le sem szállt a lóról, míg beszélt, mintha bármelyik pillanatban indulni akarna. Mesélt a tanyájáról, elmondta, mi újság Dyflinben, hogy épp most érkezett egy borszállítmány a kikötőbe. Olykor barátságosan el is mosolyodott. Egyszer sem utalt, sem szóval, sem pillantással arra, hogy a nő megbántotta, és bocsánatkéréssel tartozik neki. Nagyszerűen viselkedett, Caoilinn nem is tagadhatta.

Ám a nőt mégis valami egész más dolog indította meg. Az elválásuk óta eltelt zűrzavaros hónapok alatt már szinte meg is feledkezett róla. Elfelejtette, Harold milyen vonzó. Mikor a férfi belovagolt a kapun, és ő megfordult, szinte villámcsapásként érte a látványa. A csodálatosan felszerszámozott pompás ló, Harold erős, izmos alakja, vörös szakálla és szeme, az a ragyogó kék szem: egy pillanatra, miközben ruháját simította le, hogy elterelje a figyelmét, alig kapott levegőt; el kellett rejtenie pirulását, és dühösen, hidegen meredt a férfira, hogy palástolni tudja, milyen gyorsan ver a szíve, sokkal gyorsabban, mint ahogy akarta. Ám nem tudta legyőzni érzéseit, melyek még most is hullámokban törtek rá, miközben beszélgettek.

Végül Harold tette meg azt a bizonyos lépést, miközben nyugodtan figyelte az asszonyt.

- Tavaly szóba került - kezdte tökéletes nyugalommal -, hogy te meg én összeházasodunk.

Caoilinn szemlesütve hallgatta.

- Az idő múlik - folytatta a férfi -, és az ember tovább lép. - Csak annyi időre hallgatott el, hogy lássa, az üzenet célhoz ért. - De úgy gondoltam, eljövök - mosolyodott el elbűvölő módon. - Nem akartalak a saját figyelmetlenségem folytán elveszíteni. Végül is - tette hozzá könnyedén - megtehetném, de jobbat nem is választhatnék.

Caoilinnek tudomást kellett vennie a bókról. Mi mást tehetett volna? Meghajtotta a fejét.

- Nehézségeim támadtak. - Ennyit sikerült kinyögnie. Nem kért bocsánatot.

- Azokat talán le lehet győzni - vetette fel a férfi.

- Több nehézség is. - Az asszony már majdnem felhozta a vallás kérdését, aztán jobb belátásra tért.

- Neked kell döntened, Caoilinn - nézett rá komolyan Harold. - Az ajánlatom még mindig áll. Ám bárhogy döntesz, arra kérlek, húsvétra határozd el magad.

- Jól értem - kérdezte a nő egy kissé ingerülten -, hogy húsvét után már nem áll az ajánlat?

- Így van - felelte Harold, majd elügetett, mielőtt a nő megszólalhatott volna.

- Édes istenem - mormolta Caoilinn, mikor a férfi már eltűnt szeme elől -, ezt a szemtelen frátert.

* * *

Morannt meglepte, hogy április tizedik napjáig még mindig nem jött hír Caoilinntől.

- Ha eljön is - mondta neki Harold -, úgyis kivár az utolsó pillanatig. - Elmosolyodott. - És még akkor is biztos lehetsz benne, hogy meglesznek a feltételei.

- Úgysem jön el - mondta erre Morann, nem azért, mintha tudta volna, csak mert nem akarta, hogy barátja csalódjon.

Néhány nappal később azonban olyan eseményekre került sor, amelyek még Harold házasságának kérdését is háttérbe szorították. Egy hajó azzal a hírrel érkezett a kikötőbe, hogy az északi flották már elindultak, és hamarosan megérkeznek. Két nappal később pedig egy délről érkezett lovas jelentette be: Brian Boru már úton van.

Mikor Morann másnap családjával egyetemben Harold tanyájára érkezett, a mesterember igen határozott volt. A viking ugyanúgy, mint korábban, most is otthon akart maradni, hogy megvédje birtokát.

- De most minden más lesz - figyelmeztette Morann. - A viking hajók a legkülönfélébb embereket hozzák majd ide - kalandorokat, kalózokat, akik élvezetből ölnek. Ha erre jönnek, semmi sem mentheti meg a tanyádat. - Morann csakúgy, mint először, most is az O’Neill királyhoz indult. - Neked és fiaidnak is velem kell jönnötök - jelentette ki.

Harold azonban kifogásokat keresett, és csak köntörfalazott. Végül kibökte:

- Mi lesz, ha közben eljön Caoilinn?

Ám Morann már számított erre a kérdésre.

- Tegnap Dyflinbe ment - mondta nyersen. - Nyilván ott marad, ahogy legutóbb is.

Végül sikerült meggyőznie a vikinget, hogy bölcsebben teszi, ha elmegy. A tanya hatalmas csordáját négyfelé osztották; hármat egy-egy csordás biztonságos helyre hajtott, ahol nehezen találhatják meg őket. Harold számára már csak az volt hátra, hogy elrejtse értékeit, és fiaival együtt felkészüljön az északnyugatra vezető útra. Négy nap múlva érkeztek meg Tara O’Neill királyához.

Tara királyának tábora lenyűgöző volt. Új hadjáratához a legharcosabb északi törzsekből toborzott félelmetes hadsereget. Mikor Morann elé vezette Haroldot és fiait, köszöntötte őket, majd így szólt:

- Ha megkezdődik a harc, ti mellettem fogtok állni. - Morann tudta, hogy ezzel nemcsak megtiszteli barátait, hanem biztonságukat is szavatolja.

Morann hamarosan jobban is megismerte a hadsereget. Becslése szerint mintegy ezer harcos lehetett a táborban. A kelta szigeten ritkán lehetett ennél nagyobbat látni; Brian Boru sem érkezett ennél több emberrel Dyflin ostromára. Sokuk a király leghűségesebb területéről, Meath központi királyságából való volt; de még mindig sorra érkeztek messzebbről is. Nagyon jól képzett férfiak voltak. Morann megigézve nézte, hogyan gyakorolják a közelharcot. Az öreg király úgy tervezte, itt maradnak, míg meg nem hallják, hogy Brian elérte a Liffey síkját, akkor aztán Tara érintésével délre mennek, hogy csatlakozzanak hozzá.

De mit tesz akkor, ha már ott lesznek? Minden, amit Morann ez idáig látott - a napi hadgyakorlat, a király haditanácsa -, megerősítette, hogy a király meg akarja tartani Briannek adott szavát, és harcolni fog. Hogy volt-e valami furfangosabb terve is, az nem derült ki. Morann hiába figyelte Tara királyának szikár, zord, öreg vonásait, lehetetlen volt megfejteni a szándékait. Arra a következtetésre jutott, hogy talán másnap mondott igazat, amikor magához hívatta. Az öreg uralkodót merengő hangulatban találta, bár Morannak kétsége sem volt afelől, hogy minden egyes szót alaposan megrágott már magában. Elég sokat beszélgettek - az embereiről, a várható munsteri seregről és az ellenük felsorakozó erőkről.

- Tudod, Morann, hogy Briannek sok ellensége van. Főkirály akar lenni, ám még nagyobb hatalommal, mint amennyivel az O’Neillek valaha is bírtak, mivel mi sosem uraltuk igazán az egész szigetet. Különösen azok a leinsteri királyok orroltak meg rá. Majdnem olyan büszkék, mint mi. És nem ők az egyedüliek. - Élesen pillantott Morannra. - De ha belegondolsz, Morann - folytatta halkabban -, beláthatod, nem engedhetjük meg magunknak, hogy ő veszítsen.

- A keletiektől tartasz.

- Természetesen. Ők már láthatták, hogy Kanut a dánjaival elfoglalta Angliát. Ha Brian Boru elveszíti ezt a csatát, az északi tengerek minden részéről özönleni fognak a keletiek. Nem hiszem, hogy ellen tudnánk állni nekik.

- Mégis Leinster kezdte az egészet.

- Épp ezért nagyon bolondok. Először is, büszkeségből cselekszenek. Másodszor, azt hiszik, hogy csak azért, mert szoros családi kötelék fűzi őket Dyflin keleti királyához, a megszálló keletiek majd tiszteletben fogják tartani őket. De ha idejönnek az északi hajóhadak, ugyanúgy bánnak majd Leinsterrel mint bárki mással. Sőt, mivel ők vannak a legközelebb Dyflinhez, Leinstert gyűrik majd le először. Akkor majd Brian helyett egy keleti uralkodik fölöttük. - Szomorúan elmosolyodott. - Ha ez bekövetkezik, Morann, nekünk le kell majd mondanunk a szigetről. Mint a Tuatha De Danaan népe, mi is mehetünk a dombok alá. - Gondolataiba mélyedve bólogatott. - Úgyhogy láthatod, Morann, bármi történjék is, Brian Borúnak győznie kell.

Brian király követe másnap reggel érkezett a táborba, azzal az üzenettel, hogy Tara királya induljon, és a Liffey északi partján egyesítse erőit a munsteri sereggel. Morann számára is hozott egy üzenetet. Brian azt üzente, hogy az ezüstműves csatlakozzon hozzá táborában, amilyen gyorsan csak lehetséges; és ha vele van viking barátja, őt is vigye magával. Az üzenet első része nem lepte meg Morannt, ám a Haroldot illető kérésre nem számított. De amikor felidézte, Brian milyen csodálatot tanúsított a viking iránt, amikor arra kérte, védje meg a rathminesi birtokot, akkor megértette. Mit is mondott Brian? Veszély idején vedd körül magad nemes szívű emberekkel. A bátorság meghozza a sikert. Valaha vívott legnagyobb csatája előtt a korosodó vezér hű, vitéz embereket keresett.

Családját és Harold fiait az O’Neill királynál hagyták, ők maguk pedig útra keltek.

Kényelmesen lovagoltak. Nem sokat beszéltek, mivel mindketten saját gondolataikba merültek. Morann örömmel gondolt arra, hogy részletes beszámolót adhat Briannek Tara királyának seregéről és beszélgetésükről is, amire a munsteri király kétségkívül meg is kéri majd. Láthatta, hogy Harold izgatott, rendszerint pirospozsgás arca most egy kicsit sápadt volt, kék szeme csillogott.

A délre vezető út Tarába vitt; ám egy helyen másik ágazott le belőle balra, azaz délkelet felé.

- Ha arra megyünk, az az út nem olyan jó ugyan, de egyenesen Dyflinbe vezet - mondta Morann. - Melyiken szeretnél menni?

- A közvetlen úton - felelte Harold könnyedén; így hát lekanyarodtak. Órákon át lovagoltak még a Boyne felé.

Miért választotta azt az utat? Valamiféle ösztöntől vezérelve - maga sem tudta, miért - Haroldra bízta a döntést. Bár amikor azt mondta, ez a közvetlen út, már tudta is, hogy a viking ezt fogja választani. És ő maga miért akart arra menni? Talán azért, mert apjával is arra mentek, amikor először vitte őt Dyflinbe sok-sok évvel azelőtt. Bármi volt is az oka, valami furcsa, belső kényszert érzett, hogy visszatérjen.

A két férfi késő délután érte el Boyne fölé magasodó, zöld halmokat. A vidékre néma csend borult, egy lelket sem láttak; az eget szürke felhők borították.

- Ez itt - mosolyodott el Morann - az a hely, ahol a Tuatha De Danaan népe él. - A legnagyobb halom omladozó tetejére mutatott. - A te néped megpróbált egyszer oda behatolni. Tudtad?

A viking megrázta a fejét.

- Nyomasztó ez a hely - mondta.

Körüljárták a halmokat, megnézték a faragott

köveket és a lehullott kvarcréteget. Aztán Harold azt mondta, sétálni szeretne egy kicsit a dombon, de Morann ott maradt a legnagyobb sírhalom bejárata előtt, ahol a hármas spirállal díszített kő állt. Valahol madár rikoltott, más hang nem hallatszott a környéken. A fény észrevehetetlenül halványodni kezdett.

Nyomasztó. Nyomasztó ez a hely? Talán. Nem volt biztos benne. A folyóra nézett. Eszébe jutott az apja. Egy ideje már ott álldogált, mikor úgy érezte, mintha közeledne felé valami a domboldalon a folyó felől.

A legkülönösebb az volt az egészben, hogy sem félelmet, sem meglepetést nem érzett. Mint mindenki a szigeten, ő is tudta, hogy a szellemek sokféle alakot ölthetnek. Az ősi istenek madár, hal, szarvas vagy szép nő alakját ölthetik, vagy tündérekét és manókét; nagy ember halála előtt szörnyű sikítást lehet hallani - így siratja a banshee néven ismert szellem. Ám amit ő érzékelt, az egyáltalán nem öltött alakot, még csak egy kis ködpamacs sem látszott. Ám mégis érezte, hogy kimondottan felé tart a domboldalon, mintha határozott szándéka lenne.

A láthatatlan árnyék közel ért hozzá, és Morann valami különös hidegséget érzett, mielőtt az továbbhaladt a halom felé, elment a spirálokkal faragott kő mellett, és belépett.

Amikor a szellem eltűnt, Morann szoborrá merevedve bámult a Boyne felé; és bár nem fogalma sem volt, honnan, de teljes bizonyossággal tudta, mi fog történni. Nem félt, de tudta. Mikor Harold egy kicsivel később visszatért, azt mondta neki:

- Nem szabad velem jönnöd. Menj a tanyádra, Fingalba!

- De mi lesz Brian Borúval?

- Engem akar. Majd én kimentelek előtte.

- Azt mondtad, veszélyes lenne a tanyán maradni.

- Tudom. De van egy előérzetem.

Másnap reggel a két férfi dél felé lovagolt, de amikor elérték a Madárrajok Síkjának északi szélét, Morann megállította a lovát.

- Itt elválnak útjaink, de előtte, Harold, azt akarom, hogy megígérj nekem valamit. Maradj a tanyádon! Az O’Neill királyhoz már nem mehetsz vissza, miután Brian hívatott, de szerintem a fiaid biztonságban lesznek mellette. Meg kell ígérned, hogy nem követsz ebbe a csatába. Megteszed?

- Nem tetszik, hogy itt kell hagynom téged - felelte Harold. - De annyi mindent tettél már értem, hogy visszautasítani sem akarlak. Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

- Ezt az egyetlen dolgot kérem tőled - mondta Morann.

Így hát Harold a farmja felé indult, Morann pedig nyugatnak fordult, hogy megkeresse Brian királyt, akitől épp most tagadta meg egy nemes szívű ember társaságát.

- A szerzetes maga hozza el a könyvet. Ez Brian király határozott kívánsága - mondta a hírnök. - Kész van már?

- Kész - felelte az apát. - Tíz napja. Ez nagy megtiszteltetés számodra, Osgar testvér. Gondolom, a király személyesen akar köszönetet mondani.

- Lemegyünk Dyflinbe, ahol a csata lesz? - kérdezte Osgar.

- Igen - felelte a hírvivő.

Osgar megértette, hogy az apátnak le kell köteleznie Brian királyt. Bár a leinsteri király úgy gondolta, minden bizonnyal megnyerheti a csatát, nem mindenki volt ilyen biztos a kimenetelében. A Wicklowi-hegység lábánál elterülő Dél-Leinster partvidéki síkságának főnökei nem csatlakoztak királyukhoz és a leinsteriekhez. Igaz, hogy Glendalough védtelen apátsága az egyik legnagyszerűbb volt egész Leinsterben, mégsem sérthette meg Brian királyt azzal, hogy visszautasítja.

A hírvivő a húsvét hete előtti pénteken, április közepén érkezett. Szombat hajnalban Osgarral együtt lovagolt ki Glendalough nagy kapuján, majd észak felé fordultak, a hosszú hágó irányába, amely a hegyeken túlra, Dyflinbe vezetett. Mire elérték a fennsíkot, kiderült az ég. Úgy látszott, szép napjuk lesz.

Ahogy Osgar arcát megcsapta a párás szellő, hirtelen eszébe jutott a nap, amikor sok évvel azelőtt ugyanerre ment, hogy közölje Caoilinnel, belép a monostorba. Egy pillanatra pontosan úgy érezte magát, mintha ugyanaz a fiatalember lenne; az emlék elevensége meg is lepte. Caoilinnre gondolt, és szíve hevesen kezdett verni. Láthatja majd vajon?

Ám a Liffey síkján veszély leselkedett rá, hisz egy csatamező felé tartott. El tudja-e vinni Briannek a könyvet, és biztonságos helyre juthat vagy belekeveredik?

Másnap lesz virágvasárnap: Jézus bevonulásának ünnepe Jeruzsálembe. A diadal napja. Szamárháton lovagolt be a Szent Városba; útjára pálmaleveleket terítették le tiszteletük jeléül, zengték a dicséretét, és Messiásnak nevezték. És öt nappal később keresztre feszítették. Ez talán az ő sorsa is, töprengett Osgar, amint átkeltek a hegyeken. Az a sorsa, hogy leereszkedjen hegyi magányából, dicséretét zengjék kis remekműve miatt, majd egy viking szekerce végezzen vele? Ironikus lenne. Vagy még az is lehet, hogy találkozik Caoilinnel, és hősi halált hal, miközben megpróbálja kimenekíteni a lángoló Dyflinből, vagy megmenti a nőt egy viking rablócsapattól. Melegség járta át a látomásaitól. Egyszer már kudarcot vallott ez ügyben, de az régen történt. Most már más ember volt.

Osgar valóban megváltozott bizonyos szempontból. A kis Szentírás ragyogó műremek volt. Brian király kétségkívül elégedett lesz vele. A Caoilinn iránti szenvedély, amelyből fakadt, amely három hónapon át vezette munkáját, emelkedett lelkiállapotba hozta Osgart. Kényszeres vágyat érzett arra, hogy még többet tegyen, olyan sürgető ösztönzést, mint még soha életében. Élnie kellett, hogy alkothasson. Ugyanakkor egy kis melegséggel töltötte el az a bizonyosság is, hogy ha hirtelen elvennék halandó életét, akkor is hátrahagy egy ragyogó kis ékszert, mely reményei szerint Isten szemében is értékesebbé teszi eseménytelen életét.

Átkeltek a nagy hágón, és északnyugat felé vették az irányt. Estére leértek a hegyoldalon, végigmentek a Liffey síkságának szélén, és átkeltek a folyón egy kis monostori hídon, egytucatnyi mérföldre Dyflintől. Kellemes napjuk volt, az áprilisi ég végig szokatlanul tiszta maradt. Még a délután közepén elérték az északi lankákat, és lenéztek kelet felé, a Liffey fenséges, széles torkolatára és az alattuk elterülő hatalmas öbölre.

És akkor Osgar meglátta a viking vitorlákat.

Ott volt az egész viking flotta, az öböl északi ívétől a Ben Howthon túl is sorakoztak, egészen a nyílt tengerig, ahol végül beleolvadtak a víz fölött ülő ködbe. Négyszögletű vitorlák - látta, hogy a legközelebbiek élénk színekben pompáznak. Mennyi vitorla lehet? Három tucatot számolt, de kétségtelenül még sokkal több volt. Hány harcos? Ezer? Vagy még több? Soha nem volt még része ilyen látványban. Rémülten bámulta, elöntötte az iszonyatos jeges félelem.

* * *

Dyflinben nem voltak pálmafák, így virágvasárnap a keresztények mindenféle más növénnyel vonultak a templomba. Caoilinn egy nyaláb hosszú, illatos füvet vitt.

Különös látványt nyújthatott azon a reggelen a hajókról szemlélődök szemében a hívők áradata; leinsteriek és dyfliniek - a kelta Gaedhil és a skandináv Gaill - együtt vitték virágaikat a város deszkajárdás utcáin. Caoilinn örömmel vette észre, hogy az északi tengeri harcosok között is akadtak jó keresztények, ugyanis néhányan beálltak a körmenetbe. Ám legtöbbjük vagy pogány volt, vagy csak közönyös, a kerítéseknél és a kapukban álltak, szekercéjükre támaszkodtak, nézelődtek, beszélgettek vagy söröztek.

Nem mindennapi látvány volt, ahogy előző este hajóik megindultak felfelé a Liffeyn. Egyszerre érkezett a két flotta. Orkney uralkodója föntről északról hozott vikingeket, az Orkney-szigetekről és Skye szigetéről, Argyll partjairól és Mull of Kintyre területéről is. Mán szigetének sebhelyes arcú ura, Brodar félelmetes csapatot szedett Össze, a jelek szerint számtalan vidék kikötőiből. Szőke norvégok, termetes dánok; némelyik világos hajú, mások sötét hajúak és naptól cserzett bőrűek. Caoilinn megítélése szerint sokan kalózok lehettek. Mégis, ők voltak a szövetségesek, akiket Leinster királya hívott, hogy csapást mérjenek Brian Borúra. Az asszony azt kívánta, bárcsak másféle embereket talált volna.

Templomba menet azon tanakodott, mitévő legyen. Lehet, hogy szörnyű hibát követett el? Először is, belátta, hogy elhamarkodottan jött ide, Dyflinbe a bátyjához, és talán nem is volt értelme. Brian király ezúttal nem fogja háborgatni Rathminest, mivel messziről, a Liffey másik oldaláról érkezik. Ám a legfontosabb kérdés az volt, miért nem ment el Haroldhoz. Ebben a kérdésben fia is határozott volt:

- Az isten szerelmére, menj már! - mondta. - Nem lehet panaszod Haroldra. Annak az embernek semmi köze Brian Borúhoz. Már így is sokkal tovább gyászoltad apámat a kelleténél. Nem tettél már eleget Leinsterért?

Még abban sem volt biztos, hol lehet most Harold. A tanyáján vagy esetleg az O'Neill királynál? Ajánlata egyértelmű volt. Húsvétig döntenie kell. Ha a férfi józanul gondolkodik, egy-két nap vagy akár hét nem számít, ám volt valami a viking természetében, ami azt jelezte, ragaszkodik a feltételeihez. Bár ez elég idegesítő volt, igazából mégis csodálta benne. Ha húsvét után keresi fel, a férfi szíve esetleg bezárul előtte, akár egy súlyos kapu. Az ajánlat nem áll többé. Ezt tudta.

Még ha elfogadta is mindazt, amit a férfi korábban tett, még ha belátta is, hogy nem volt igaza, Caoilinn akkor sem szerette, ha megmondják neki, mit tegyen. Ezzel az ajánlattal a férfi a saját tekintélyét akarta megerősíteni, és Caoilinn nem tudta, hogyan kerülhetne ki jól ebből. Büszkesége még mindig nem engedte, hogy hagyja győzni a férfit, és szándékában állt addig halogatni a döntést, míg ki nem találja, hogyan egyenlíthetné ki az erőviszonyokat.

Egy kicsit ideges is volt. Eddig senki sem piszkálta Haroldot kétértelmű helyzete miatt. Mindenki tudta, hogy Morann védelmet biztosított barátjának, csakúgy, ahogy Harold is megvédte az ő birtokát. De most nagy csatára volt kilátás, amely még a győztes számára is hatalmas veszteségekkel járhat. Ha most látnák, hogy elhagyja Dyflint, és egy Brian védelme alatt álló emberhez siet, a dyfliniek pedig esetleg legyőzik Briant, bizonyára nem néznék jó szemmel, hogy ő megszökött. Csúnya megtorlás lehet belőle. Ha viszont most marad, és Brian győz, akkor csapdába eshet a felgyújtott Dyflinben. A legrosszabb az egészben fiának nyers, cinikus megjegyzése volt, amelyet azelőtt tett, mielőtt elment.

- Tudod, a családnak az lenne a legjobb, ha mindkét táborban megvetnénk a lábunkat, úgyhogy bármi lesz is a vége, segíteni tudnánk egymáson. Én persze a leinsteri táborban leszek, de ha te Harolddal lennél...

- Úgy érted - felelte keserűen Caoilinn -, azt akarod, hogy én Brian Ború táborában legyek?

- Hát, nem egészen. Csak hát Harold Morann barátja, és Morann... - Megvonta a vállát. - Mindegy, anyám, mivel tudom, hogy úgysem teszed meg.

Legyenek mind átkozottak, gondolta. Átkozottak. Életében először Caoilinn tényleg nem tudta, mitévő legyen.

* * *

Már elkezdődött a virágvasárnapi szentmise, amikor a magányos alak a rakparton a csónak felé indult. Kissé görnyedten járt. Egyedül volt. Társai a hajóról másutt jártak. Úgyis csak útitársak voltak; ezek után lehet, hogy találkozik még egyesekkel, lehet, hogy nem. Mindegy is volt neki. Nem tartotta sokra a barátokat. Arca a gondolatra torz mosolyra

húzódott.

Sok helyen élt már. Három fia Waterfordban nevelkedett, de néhány éve összezördültek, és azóta nem látta őket. Már felnőttek. Semmivel sem tartozott nekik. Egy dolgot azonban megadott nekik még gyerekkorukban.

A Boyne kis kikötőjében kereskedett. Volt ott egy nő; maradt egy darabig. Barnás bőre miatt a kikötő kelta anyanyelvű népe csak úgy hívta: Dubh Gall - a sötét idegen. Még a nők is így nevezték: az én Dubh Gallont. Társai mulattak ezen. Ráragasztották ezt a nevet. Nemsokára még Waterfordban, a viking kikötőben is úgy ismerték gyermekeit, mint Dubh Gall családját. A név már nem szórakoztatta annyira. Ezen a hajón rendes nevét használták: Sigurd.

Az utóbbi évek során vándoréletet folytatott, időnként zsoldosnak állt. Előző éjjel érkezett Dyflinbe Brodarral, akit pedig a leinsteri és a dyflini király bérelt fel. Ám az előbb nem azért mosolyodott el, mert kitűnő bér és zsákmány volt kilátásban, hanem mert épp most tett egy igen kellemes felfedezést.

Harold, a norvég, a vörös hajú, nyomorék fiú még mindig életben van.

Sosem felejtette el Haroldot; az évek során hébe-hóba eszébe jutott a sánta norvég. Csak éppen annyi más dolga volt, és a sors sosem vetette a közelébe. Érzései is megváltoztak. Gyerekként még égető vágyat érzett, hogy megbosszulja családja szégyenét: úgy érezte, meg kell ölnie a norvégot. Férfivá érve ezt a bosszúvágyat kegyetlenséggel fűszerezte. Örömmel álmodozott arról, micsoda fájdalmat és megaláztatást okozhatna a fiatal gazdának. Az utóbbi években mindez csupán elintézetlen dologgá, törlesztetlen adóssággá vált.

De most épp Dyflinbe vetődött csatázni. Tökéletes körülmények. Természetesen már az út során is eszébe jutott Harold. Ám amikor a kikötő deszkáira lépett, ahol már korábban is találkoztak, hirtelen minden gyermekkori érzése megrohanta. Ez a végzete, gondolta. A norvégnak meg kell halnia. Ha ezt elvégzi, visszamegy majd Waterfordba, és megkeresi a fiait, akik soha nem is hallottak erről a dologról, elmeséli, mit tett és miért, és talán ki is békülnek.

Nem telt sok idejébe, hogy Dyflinben Harold nyomára bukkanjon. Amikor először kérdezősködött egy sánta gazda felől, csak értetlenül meredtek rá, ám egy kereskedő a halpiacon rögtön elmosolyodott.

- A norvégra gondolsz? Akinek az a nagy tanyája van odakinn, Fingalban? Gazdag fickó. Fontos ember. Talán a barátod?

Bár Sigurd kereskedett, harcolt, és végigfosztogatta az északi tengereket, sosem gazdagodott meg.

- Az volt, még sok éve - felelte mosolyogva.

A kereskedő hamarosan mindent elmondott, amit tudni akart: hogy Harold özvegyember lett, mekkora a családja, és merre van a birtoka.

- Nagy hatalmú barátai vannak - mondta a kalmár. - Maga az O'Neill király a pártfogója.

- Úgy érted, ellenünk fog harcolni?

- Nem hiszem, hogy megtenné. Hacsak nem kötelezik rá. Esetleg a fiai harcolhatnak.

Ha Harold és a fiai ellenfelei lesznek a csatában, annál jobb. Megtalálja a módját, hogy a közelükbe kerüljön. Egy kis szerencsével meglepheti őket; megöli a fiait is, úgyhogy ezzel kihal a család. Milyen szép lenne, ha nemcsak Harold, hanem a fiai fejét is magával vihetne a tengeren.

Nem csoda hát, hogy Sigurd arcára torz vigyor ült. Örömmel nézett elébe a csatának.

* * *

Morann aznap délben ért Brian király táborába. A munsteri király úgy döntött, a torkolat északi részén táborozik le. Keletre magasodott a Ben Howth fok. Nem messze nyugatra folyt bele a Tolka a Liffeybe, volt még arra egy liget is és a kis Clontarf falucska. A falu neve annyit tett, mint „a bikák mezeje", ám ha előtte akadtak is bikák legelőin, tulajdonosaik gondosan elrejtették őket, mielőtt Brian serege megérkezett. Jól választott. A talaj lejtős volt, így a védők előnyhöz jutottak, s ha valaki Dyflin felől közeledett, előbb még a Tolkán is át kellett evickélnie, hogy elérhesse a tábort.

Amint Morann beért a táborba, máris meglepetés érte. Arra számított, hogy munsterieket vagy connachtiakat talál ott, ám a tábor első részében, amelyen áthaladt, kizárólag viking harcosok voltak, akiknek félelmetes arcát még sosem látta. Észrevette Brian egyik vezérét, akit már ismert, és megkérdezte tőle, kik ezek.

- A barátaink, Morann. Ospak és Civakodó Wolf. Harcosok, azt mondják, rettegnek tőlük az egész tengeren. - Elvigyorodott. - Ha Dyflin királya a tengerentúlról hív barátokat, Brian király is viszonozza a megtiszteltetést. - Felnevetett. - Be kell vallanod, az öregember semmit sem vesztett ravaszságából.

- Úgy festenek, mint a kalózok - jegyezte meg Morann.

- Dyflinnek is megvannak a kalózai, nekünk is - válaszolta elégedetten a parancsnok. - Mindent a győzelemért, Morann, ismered Briant. Tényleg, hol van Tara királya?

- Már úton - felelte Morann.

A tábor közepén találta meg Brian királyt, egy jókora sátorban ült selyemhuzatú székén. A fehér szakállú, mély ráncokkal barázdált arcú, öregedő király kissé fáradtnak tűnt, ám semmit sem vesztett éles eszéből, és jó hangulatban volt. Morann gyorsan elnézést kért Harold távollétéért.

- Megbotlott a lova, amikor egy patakon keltünk át, és leesett. Inkább hazaküldtem a sánta lábával.

Bár a király cinikus pillantást vetett rá, úgy tűnt, épp elég dolog foglalkoztatja most ahhoz, hogy ezzel törődjék. Először is az O'Neill király felől akart híreket hallani, és feszülten figyelt, míg Morann alapos beszámolót tartott. Végül elgondolkodott.

- Akkor hát eljön. Ez világos. Azt mondta, nem hagyhatja, hogy veszítsek. Ez érdekes. Mit gondolsz, mit akart ezzel?

- Amit mondott. Se többet, se kevesebbet. Nem szegi meg az esküjét, de szépen kivárja a csata végét, megőrzi az erejét, míg a tiéd megfogyatkozik. Csak akkor avatkozik közbe, ha az a veszély fenyeget, hogy veszítesz.

- Én is így gondolom. - Brian a távolba meredt. Szomorúnak látszott.

- A fiam fogja vezetni a csatát - jegyezte meg. - Én már túl öreg vagyok.

- Öniróniával pillantott Morannra. - Viszont én készítem a haditervet.

Az öreg király magabiztosnak látszott. Már el is küldte egyik egységét, hogy dúlják fel Leinster azon területeit, melyeket királyuk őrizetlenül hagyott. Keserűen számolt be ezekről a fejleményekről Morannak, utána pedig hallgatásba burkolózott; úgyhogy az ezüstműves már épp indulni készült, amikor Brian hirtelen a mellette álló asztal felé nyúlt, és egy kis könyvet emelt fel onnan.

- Nézd csak meg, Morann! Láttál már ehhez foghatót? - Ezzel kinyitotta, és megmutatta az ötvösmesternek a glendaloughi szerzetes lenyűgöző képeit. - Küldjétek be azt a barátot! - kiáltott fel, és néhány pillanattal később Morann örömmel üdvözölte Osgart.

- Hát már ismeritek egymást. Remek. Mindketten mellettem maradtok - mosolygott. Barátunk vissza akart menni Glendaloughba, de megmondtam neki, itt kell maradnia velem, hogy imádkozzon a győzelmünkért. - Osgar testvér igen sápadt volt. - Ne aggódj - mondta nyájasan a király -, idáig nem érnek el a harcok. - Csibészesen Morannra pillantott.

- Persze csak ha, ne adj' isten, az imáid hatástalanok maradnak.

A következő nap végén látták meg Tara királyának hatalmas, észak felől érkező seregét. A Madárrajok Síkja mögötti dombos területen ütöttek tábort, egy kicsit távolabb, de azért látótávolságon belül.

Másnap reggel Tara királya a táborba látogatott néhány főnökével. Brian sátrába mentek, és elidőztek ott egy darabig, mielőtt visszatértek. Délután, amikor Brian bejárta a tábort, észrevette Morannt.

- Megtartottuk a haditanácsot - mondta. - Most már csak a mi területünkre kell csalni őket.

- Hogyan csinálod?

- Feldühítem őket. Hamarosan megtudják, a hátuk mögött mekkora kárt okoztak a portyázó csapataim. Aztán majd meglátják itt a tüzeket. Ha Leinster királya úgy gondolja, el fogom pusztítani a királyságát, nem sokáig üldögél majd Dyflinben. Úgyhogy, Morann - mondta mosolyogva -, ideje, hogy felbosszantsuk.

* * *

Harold szerda reggel füstöt látott. Caoilinnről semmi hír. Úgy látta, a tűz a Madárrajok Síkjának déli oldalán ég. Azután füstcsóvák tűntek fel keletről is, majd lángok csaptak fel a Ben Howth oldalán. Délután a tűz dél felé már az egész látóhatáron terjengett. Talán jobb is, hogy Morann rávette, jöjjön vissza a tanyájára. Amennyire lehetett, felkészült. Néhány rabszolga is ott maradt, felfegyverezte őket, és torlaszt állítottak a ház elé - bár kétellette, hogy ha egy portyázó csapat arra jár, bármit is tehetnének.

Másnap reggelre közelebb húzódtak a tüzek. A délnyugati szél éppen feléjük fújta a füstöt. Dél körül jobbra, később pedig mögöttük is füst szállt. Körülzárták a tüzek. Kora délután egy lovast pillantott meg, a tanyája felé vágtatott. Úgy látta, egyedül van. Megállt a bejáratnál, és Harold óvatosan elébe ment.

- Kié ez a hely? - kiáltott rá a férfi.

- Az enyém - felelte Harold.

- Ki vagy te? - kérdezte a lovas.

- Olaf fia Harold.

- A - mosolyodott el a férfi. - Akkor rendben. - Ezzel megfordult és elvágtázott. Harold megkönnyebbülten felsóhajtott, és magában újra csak hálát adott barátjának, Morannak, amiért megvédte őt.

Igaz, hogy a tanya biztonságosnak tűnt, ám más dolgok miatt kellett aggódnia. Feltételezte, hogy Caoilinn még mindig Dyflinben van. Brian Ború serege és a tüzek választották el tőle. Nem sok esélye volt, hogy a nő elérhesse őt. Ha harc tör ki, és

Brian győz, valószínűleg felperzseli az egész várost. Mi lesz akkor Caoilinnel? Még ha visszautasítja is őt, ami valószínűleg így is lesz, akkor sem hagyhatja az égő városban anélkül, hogy legalább meg ne próbálná menteni.

Késő délután egy kocsi tűnt fel a kapuja előtt, az egyik, tőle délre lakó gazda családja zsúfolódott össze benne. Felgyújtották a tanyájukat, és most menedéket kerestek, úgyhogy természetesen befogadta őket. Megkérdezte tőlük, van-e valami hírük, mi történik Dyflinben.

- Brian Ború és Tara királya felsorakoztak a csatához - mondta a férfi. - Úgyhogy bármelyik pillanatban elkezdődhet.

Harold elgondolkodott. Morann annyira ragaszkodott hozzá, hogy maradjon a tanyán, és Morannak mindig mindenre alapos oka volt, bármit is tett. Ám pillanatnyilag a tanya biztonságos, míg fiai az O'Neill királynál tartózkodnak, aki épp csatába indul. Hogy maradhatna itt, ahelyett hogy fiai oldalán harcolna? Magában elmosolyodott: hiszen egykor félelmetes harcossá képezte ki magát.

Tartsa meg Morannak tett ígéretét, vagy szegje meg? Nem tudta. Este kifényesítette és megélezte szekercéjét és többi fegyverét is. Azután hosszasan nézte a horizonton lobogó lángokat a sötétben.

1014. április 23-a, nagypéntek. Az év egyik legszentebb napja. Hajnalban vonultak elő Dyflinből.

Caoilinn a sáncról nézte őket. Tömeg vette körül. Előző nap rettegve figyelte, ahogy egy jókora csapat vette a bátorságot, hogy átkeljen az Ath Cliath gázlón, ott, a szemük láttára, és felgyújtottak néhány tanyát Kilmainhamben és Clondalkinben. Aggódott, nehogy Rathminest is elérjék, de visszarobogtak a folyón át, mielőtt még a dyfliniek csapatot állíthattak volna fel, hogy megállítsák őket. Épp elég rossz volt látni a Fingalban és Ben Howthnál égő tüzeket, de ez a legutóbbi megaláztatás már sok volt. Állítólag Leinster királyának nővére jól meg is mondta a véleményét. Bármekkora bajkeverő volt is a királyi hölgy, Caoilinn egyetértett vele. Az éjszaka során Fingalban és Kilmainhamben kialudtak a tüzek, de nem lehetett tudni, Brian emberei hol gyújtanak újabbakat. így aztán szinte megkönnyebbült, amikor látta, hogy kivonul a hadsereg.

Azért persze félelmetes látvány volt. S a leinsteriek mind egyetértettek abban, hogy a legrettenetesebb látványt a tengereken túlról érkezett vikingek nyújtják.

Páncélzatuk tette. A sziget kelta lakói már nem vetkőztek csupaszra, ahogy őseik tették. A Dyflinből előmenetelő leinsteriek hosszú, színes ruhát vagy bélelt tunikát viseltek ingük fölött, egyeseken még sisak is volt, a legtöbben pedig hagyományos, vasdomborítással erősített, festett pajzsot vittek. Ám bármilyen pompás volt ez a harci öltözék, a vikingekével össze sem lehetett hasonlítani. Ők ugyanis páncélinget viseltek. Ezernyi apró, szorosan összeszegecselt vas-vagy sárgaréz szemből állt, alatta derék alá vagy térdig érő bőr alsóinget húztak. A páncéling ugyan súlyos, és lassítja az embert, ám nehéz átszúrni. A viselet keletről származott, és eddigre Európa nagy részén is meghonosodott. Ám a nyugati sziget lakóinak szemében ettől szürkének, sötétnek, egyenesen gonosznak tűntek fel. A hajók legénységének többsége ezt az öltözéket viselte.

Hatalmas sereg vonult ki Dyflinből, hogy átmenjen a fahídon. Bár az ír Gaedhil és a viking Gaill harcosok viselete eltért, fegyvereik már egész hasonlók voltak, a szokásos dárda és kard mellett például nem egy kelta vitt magával viking szekercét is. íjászok is voltak köztük, akik mérgezett nyilakkal teli tegezt cipeltek, a fontosabb személyiségeket pedig szekerek vitték. A harcot nem alakzatokban fogják megvívni, hanem tömött sorokban, test a test ellen. Ahogy vonultak, Caoilinn meg sem próbálta megszámolni őket, de úgy becsülte, jó kétezren

lehetnek.

Amikor átkeltek a hídon, még mindig köd ült a folyón, úgyhogy a harcosok úgy festettek, mintha egy fantomsereg vonulna a túlparton. Jobbra, kicsit távolabb, Caoilinn mozgolódást látott Brian Ború táborában; a távoli lankákon pedig ki tudta venni a tarai király seregét.

Most már az a kérdés, mihez kezdjen. Az út nyitva állt előtte. Miután a sereg kivonult, a városkapukat nyitva hagyták. A híd is üres. A túlparton a sereg hamarosan kétmérföldnyire vagy még messzebb jár, az O'Neill király tábora is hasonló távolságban van. Viszont ha a csata megkezdődik, ki tudja, mi lesz? Az a legkevesebb, hogy az út ismét lezárul. Lehet, hogy ez az utolsó esélye.

Menjen? A fia ezt akarja. De ő maga akar-e menni? Az utóbbi néhány napban nem sok egyéb járt a fejében. Ha hozzámegy valakihez, biztos, hogy jobbat nem is találhatna Haroldnál. Ő pedig jó felesége lenne, ez a tudat is igen vonzó volt. Vágyik a férfira, hiába is tagadná. Szereti Haroldot? Mikor látta a Fingal felől felszálló füstöt és a tüzet, s eszébe jutott a viking és tanyája, belemart a félelem, és a gyöngédség hullámai borították el, mielőtt emlékeztette magát, hogy mivel a férfi Tara királyának védelme alatt áll, valószínűleg ő is és tanyája is biztonságban van.

De most, amint a hadba vonuló dyflinieket figyelte, elhatározta, saját érzései és legnagyobb fia óhajától függetlenül is a legfontosabb feladata, hogy a lehető legjobb esélyeket biztosítsa kisebb gyermekeinek. Most számítónak, hideg fejűnek kellett lennie.

Nagypéntek volt. Némi szerencsével estére eldőlhet a csata. Ha Brian Borút legyőzik, ostobaság lenne házasságot kötni Harolddal. De ha győz, csupán egy napja marad húsvétig, hogy elmenjen hozzá. Anyaként egyetlen értelmes megoldást látott.

így hát valamivel később Caoilinn pej kancáján, két kisebb gyermeke kíséretében kilovagolt Dyflinből, és átkelt a fahídon. Felkaptatott egy dombra, jó megfigyelőhelyet keresve, ahonnan jól láthatja majd az eseményeket. Attól függően, hogy mi lesz a csata kimenetele, elvágtathat a szeretett férfihoz, vagy szép csendben visszamehet Dyflinbe.

- Imádkozzunk, gyerekek! - mondta.

- Miért, anyám? - kérdezték.

- Az egyértelmű győzelemért.

* * *

Három csatasorban álltak fel az összecsapáshoz. Középen Brian saját törzse helyezkedett el egyik unokájának vezetésével, mögöttük a munsteri sereg, a harmadik vonalban pedig a connachtiak. A két szárnyat Ospak és Civakodó Wolf viking egységei képezték. A Tolka felől hasonló felállásban közeledtek a leinsteriek és a dyfliniek.

Morann még sosem látott ilyet. Brian király közvetlen közelében állt. Az öreg király köré személyes testőrei vontak védőgyűrűt, szükség esetén pajzsaikkal áthatolhatatlan falat tudtak alkotni. Az enyhe emelkedőről jó kilátás nyílt az alant készülődő csatára.

Olyan szorosan álltak egymás mellett a harcosok, hogy Morann úgy látta, akár szekérrel is át lehetne hajtani az egyik szárnytól a másikig. Mindkét oldal többtucatnyi hadi lobogót bontott, melyek most a szélben lengedeztek. Az ellenséges vonalak közepén a vörös sárkányt formázó, hatalmas, szélzsákszerű lobogó szinte felfalta a többit, Brian sorainak közepén pedig egy fekete hollós zászlót ciháit a szél.

Amint az ellenség átgázolt a Tolkán, felhangzottak az első csatakiáltások, először csak az egyes harcosok vérfagyasztó ordítása, majd ez sorról sorra óriási bömböléssé duzzadt, melyre az ellenfél ugyanígy válaszolt. Újra és újra felzúgtak, miközben egyre közeledtek egymáshoz. Majd a kelták sorainak közepéből dárdazápor zúdult előre. Ezt újabb zápor követte, azzal az első sorok fülsiketítő ordítással előrerohantak, és egymásra vetették magukat. Félelmetes látvány volt.

Morann a bekerített térségen álló kis csoportra pillantott. A király egy prémekkel borított, széles pádon foglalt helyet. Tekintetét a csatározókra szegezte, arca úgy megfeszült, hogy ráncai és fehér szakálla ellenére szinte ifjúnak látszott. Mellette egyik hű szolgája állt parancsaira várva. Mögötte a kísértetiesen sápadt Osgar, a szerzetes. Néhány futár is készenlétben állt, ha netán üzenetet szeretne küldeni. Már küldött is egyet-kettőt a fiának az alakulatokat illetően, de most épp nem tehetett mást, mint figyelt és várt.

Morann nem is hibáztathatta Osgart, amiért rémült volt. Mi lesz, ha az ellenség áttöri vonalaikat, és feléjük viharzik? A sebhelyes arcú Brodar rettenetes vikingjei máris jó mélyen benyomultak soraikba. Bár úgy tűnt, ott az övéik el is lankadtak, középen a lobogóik hirtelen előrenyomultak a legszorongatottabb oldal felé.

- Ott megy a fiam - jegyezte meg Brian elégedetten. - Tudod, két karddal is tud harcolni - mondta Morannak. - Bal vagy jobb kéz, nem számít, mindkettővel ugyanúgy harcol.

Egy pillanatig úgy tűnt, Brodar embereit visszaszorították, ám hamarosan már látszott, hogy egyik oldal sincs kimondottan fölényben. Időnként egyik-másik csatasor meghátrált, hogy a mögöttük lévők foglalják el helyüket. Néhány harcost külön- külön is ki lehetett venni lobogóik alatt, amint maguk körül örvényt kavarva zúzták szét ellenfeleiket. Ahol vikingek harcoltak, apró szikrák repkedtek, ahogy páncélingeikre sújtottak. Egyre kevesebb csatakiáltás hangzott fel. Osgar tágra nyílt szemmel, szinte megbabonázva, de rémülten bámult. Talán még Brian Ború is megérezte háta mögött a tapintható rettegést, mivel egy idő után hátrafordult, és a szerzetesre mosolygott.

- Énekelj nekünk egy zsoltárt, Osgar testvér - mondta nyájasan -, mivel Isten a mi oldalunkon áll. - Ezzel a mellette heverő szütyőbe nyúlt, és elővett egy kis könyvet. - Látod, még a Szentírásod is itt van nálam - tette hozzá. - Míg énekelsz, ezt fogom nézegetni. - Morann csodálatára az öreg király valóban így is tett, és előtte még annyit mondott szolgájának: - Tartsd a szemed a csatán, és szólj, ha történik valami!

Morann arra gondolt, egy bizonyos dolognak már meg kellett volna történnie: Tara királyának már rég csatlakoznia kellett volna hozzájuk. Ám ugyan nem volt messze tőlük, csapatai mégsem mozdultak. Az ezüstműves nem tette szóvá. A nyugodtan olvasgató Brian király nyilván nem is várta tőle.

Morann szinte meglepve tapasztalta, hogy nem is fél. Ám nem azért, mert Brian királlyal együtt a pajzsok fala védte. A csata nem messze tőlük folyt. Valami másnak köszönhette nyugalmát. Annak, hogy már tudta, hamarosan meg kell halnia.

* * *

Dél már elmúlt, mikor Sigurd mozgolódást látott jobbra. Kitartóan kutatta Haroldot, amikor a két csapat közeledett egymáshoz. Bár Harold viking volt, úgy gondolta, valószínűleg Brian törzsével vagy a munsteriek közt lesz. Az is lehet, hogy az öreg király személyes testőrségében. Ám eddig nyomát sem látta, és bár több ismerősének is szólt, hogy kiáltsanak neki, ha látják, eddig még mindig nem jeleztek neki.

Öt embert ölt meg, és vagy egy tucatot megsebesített. Acélkardot választott a mai napra. Közelharcban könnyebbnek találta, hogy ezzel szúrjon, mint hogy a baltáját suhogtassa. Bár Dyflinben is jó pengéket kovácsoltak, a viking fegyverek még mindig felülmúlták a kelta sziget kardjait, és az ő kékes pengéjű, kétélű kardja, amelyre Dániában tett szert, halálos fegyver volt.

Tudta, hogy kemény csata lesz ez a mai, ám nem gondolta, hogy ennyire, úgyhogy most visszavonult, hogy megpihenjen egy kicsit.

Délelőtt metsző, hideg szél támadt fel kelet felől. A csata hevében szinte észre sem vette, de most belemart az arcába. Nedves volt, mint a tenger levegője - de nem, az nem lehet. Túl meleg. Ragacsos volt, és a szemébe ment. Sós ízt érzett ajkain. Pislogott, megrázkódott, aztán szitkozódni kezdett.

Nem a tengerről jött. Minden egyes alkalommal, amikor a harcosok összecsaptak előtte, és tompa puffanásokkal a földre zuhantak, veríték fröcskölt szerteszét. És vér. Vér és izzadság elegyét csapta arcába a szél, ezt hitte tengeri levegőnek.

Civakodó Wolf vikingjei keményen szorongatták Brodart. Úgy látszott, visszahúzódik, hogy átrendezze sorait. Úgy egy tucatnyi ember vette körül. Sigurd jól láthatta a vezért. Brodar is pihenőt tartott.

Vagy mégsem? Bajtársaik háta mögött a kis csapat mintha a falucska melletti erdő felé húzódott volna.

Sigurd nem volt gyáva, de határozott szándékkal érkezett ide. Egyáltalán nem érdekelte, hogy Munster vagy Leinster diadalmaskodik. Nem azért jött ide, hogy meghaljon, hanem hogy harcoljon, és jól megfizessék érte; és Brodarnak kellett fizetnie. Ha a sebhelyes arcú harcos az erdő menedékébe húzódhat, akkor Sigurd is. Megindult utánuk.

* * *

Harold figyelmesen szemlélte a csatát. Már délután közepe volt, és úgy gondolta, látja már, mi fog történni.

Hajnalban lovagolt ki, hogy alkalmas megfigyelőpontot keressen, ahonnan Tara királyának táborát és a Clontarf melletti harcmezőt is jól láthatja. Teljes fegyverzetben volt és határozott tervvel érkezett. Ha az O'Neill-sereg, amelyben fiai is ott vannak, csatába indul, ő is csatlakozik hozzájuk. Ha pedig Brian serege és Morann veszélybe kerül, ígérete ellenére odasiet, hogy megpróbálja megmenteni barátját.

Egész délelőtt figyelt. Tara királya nem mozdult. Okos barátja szokás szerint előre megmondta. Bár még egyik sereg sem kezdett hátrálni, úgy vette ki, hogy Brian áll jobban. Látta, hogy az egyik viking vezér már vissza is vonult alattomban. A leinsteriek sorai egyre fogyatkoztak, és bár mindkét fél láthatóan lelassult, Briannek még voltak friss csapatai tartalékban a harmadik vonalban. Tovább figyelt. A leinsteriek kezdtek hátrálni.

Most már biztonságban hazatérhet. Megfordította a lovát. Nem is sejtette, hogy a leinsteriek vonalai mögül Caoilinn is a csatát figyeli.

* * *

- Meghátrálnak - dünnyögte Morann.

- Még nincs vége - jegyezte meg halkan Brian király. Felállt, és a mesterember oldalán nézte a harcot.

A felhők résein áttörtek a délutáni nap sugarai, az aranyfényben a harcmező felperzselt erdőnek tűnt. Középen még mindig teljes erővel folyt az ütközet. Kétségtelenül ők voltak előnyben, ám a harc azért kemény volt.

A harc központjának közelében aranyos lobogóra tűzött a nap. Brian fiának zászlóvivője tartotta. A zászló időnként a csata különböző pontjaira vándorolt. Bár Brian egy szót sem szólt, Morann tudta, hogy szemét a lobogóra szegezi. Időnként elismerően felhorkant.

Hirtelen kavarodás támadt, az ellenfél egyik zászlója közeledett az aranyszín lobogó felé. Úgy tűnt, a zászlótartó is észrevette, mert arrafelé mozdult. Kiáltások hangzottak, a katonák felzúgtak,

ahogy a két lobogó találkozott. Morann hallotta, hogy Brian felszisszen, és mély lélegzetet vesz. A csatározók is elcsendesedtek, mintha bennük akadt volna a lélegzet. Azután az ellenfél üdvrivalgásban tört ki, míg a munsteriek felhördültek. Az aranyszínű lobogó aláhullott és eltűnt.

Brian Ború nem szólalt meg. Meredten bámult előre, hogy kivehesse, mi folyik ott a zűrzavarban. Fia zászlója lehullott, és nem emelte fel senki. Ez csak egyetlen dolgot jelenthet. Meghalt, vagy halálos sebet kapott. Az öregember lassan elfordult, visszament a helyére, és leroskadt. Feje előrebukott. Senki sem szólalt meg.

Lenn a csatasorban azonban a vezér halála feltüzelte a sereg bosszúvágyát. Előretörtek. Egy kis ideig az ellenség még állta a sarat, ám hamarosan egymás után estek el, mígnem az arcvonal megtört, és a harcosok rendetlen sorokban hátráltak az öböl és a Tolka felé.

Brian szolgája és Morann összenéztek. Egyikük sem akarta megzavarni a királyt, de meg kellett tenniük.

- A leinsteriek feladták. Menekülnek.

Hallotta egyáltalán az öregember? Nem tudták. Néhányan a pajzsfalat alkotó őrök közül szemmel láthatólag égtek a vágytól, hogy beszálljanak a csetepatéba, most, hogy a király már nem volt veszélyben. Morann eldöntötte, majd ő szól a nevükben.

- Lemehetne néhány testőr, hogy végezzen velük? - tudakolta.

A király bólintott. Abban a pillanatban az őrség fele lerohant a víz felé, a többiek a helyükön maradtak, a király mellett.

Brian Ború némán, lehajtott fejjel ült. Nem is törődött vele, hogy élete legnagyobb diadalát vívta ki. Hirtelen nagyon öregnek tűnt.

Ezalatt szörnyű jelenet bontakozott ki néhány száz yardnyira a víz szélén. A leinsteriek és szövetségeseik arra menekültek, ám ott csapdába estek, és semerre sem mozdulhattak. A nyugat felé igyekvőket beérték, miközben megpróbáltak átgázolni a patakon. Irgalmatlanul lemészárolták őket. A hullák elborították a vizet, és a torkolat felé úsztak.

Brian Ború király nem nézte. Ott ült lehajtott fejjel, görnyedt vállal. Végül szomorúan Osgar testvérre emelte a tekintetét, és intett, hogy jöjjön közelebb.

- Imádkozz velem, barát! - szólalt meg halkan. - Imádkozzunk szegény fiamért! - Osgar letérdepelt mellé, és imába kezdtek.

Morann nem akarta megzavarni őket, úgyhogy arrébb ment. A testőrök a víz mellett zajló eseményeket figyelték. Bár csak néhány száz yardnyira volt tőlük, az öldöklés nagyon távolinak tűnt, szinte valószerűtlennek, Brian elkerített kis táborán pedig kísérteties csend ült.

Hát vége a csatának, mégis él. Ez meglepte Morannt. Talán megcsalta előérzete ott a Boyne melletti sírhalmoknál?

Néhány pillanattal később jobb felé mozgást látott. Senki más nem figyelt fel rá. A falucska melletti kis erdőből jöttek. Egy csapat viking bukkant fel. Legalább egy tucat harcos volt. Teljes fegyverzetben voltak, és sebesen közeledtek Brian király tábora felé.

Morann felkiáltott.

* * *

Caoilinn eleget látott. Nem tudta ugyan tisztán kivenni, mi folyik a víz mellett, ám a csata kimenetele már úgyis egyértelmű volt. A leinsteriek és a dyfliniek veszítettek, Brian emberei pedig fel fogják koncolni őket.

- Gyertek, gyerekek! - mondta. - Ideje indulnunk.

- Hová, anyám? - kérdezték.

- Fingalba.

Északnak fordultak. Vágtára ösztökélte a lovát.

Jobban venné ki magát, ha odaérnének a tanyára, még mielőtt Haroldot eléri a leinsteriek vereségének híre. Azt mondhatná, hogy már reggel elindultak, de feltartották a csapatok az úton, így nem kellene bevallania, hogy a harc végkimenetelére várt. A gyerekeknek is ezt kellene mondaniuk, persze. Ám erre megrázta a fejét, és csaknem elkezdett nevetni magán. Micsoda képtelenség. Micsoda sértés Harold eszére nézve, milyen megalázó lenne mindkettejük számára. Ha összeházasodnak, akkor őszintének kell lenniük egymáshoz.

Így hát amint meggyőződött róla, hogy sehonnan sem fenyegeti őket veszély, lovát lassú poroszkálásra fogta. Nem kapkod. így jobban is fest.

* * *

Mire Morann odaért hozzájuk, Osgar már talpra is ugrott. A meglepett őrök még mindig pajzsaik és fegyvereik után kapkodtak. Egyikük átadta Morannak a székércéjét, az ezüstműves pedig közvetlenül a király elé állt. Osgarnál nem volt fegyver. Tehetetlennek és csupasznak érezte magát.

A vikingek közeledtek. Már lépéseik is hallatszottak. Az őrök feszülten figyeltek. Hirtelen akkora csattanás hallatszott, hogy Osgar majd kiugrott a bőréből; az egyik viking kardja egy felemelt pajzsnak csapódott. Ekkor meglátta a viking sisakokat is - három, négy, öt bukkant fel. Hatalmasnak tűntek, a valóságosnál is nagyobbnak, a pajzsfal felé tartottak. Lesújtottak a balták. Látta, hogy egy szekerce beakad az egyik pajzs tetejébe, lassan végighasítja, míg a védő gyomrába kard döf. A harcos felsikoltott, majd lerogyott, és saját vérében fetrengett. Még egy őr elesett, majd egy újabb, kínjukban a földön vonaglottak, és a füvet harapdálták. A vikingek legyűrték őket. Két szekercés és egy karddal felszerelkezett harcos máris felé tartott. Rémülten döbbent rá, hogy képtelen megmozdulni, mint egy rossz álomban. Látta, hogy Morann bátran felemeli baltáját, és egy sebhelyes arcú viking felé sújt. A viking ügyesen félrehajolt, míg társa, egy fekete hajú, sötét arcú férfi hatalmas, kékes pengéjű kardját villámgyorsan egyenesen Morann bordái közé döfte, épp a szíve alá. Hallotta a bordák reccsenését, és látta, hogy Morann térdre esik, székércéjét Osgar lába elé ejtette. A sötét fickó egyik lábát Morann vállára tette, kihúzta a kardját, és az ötvösmester arccal előrebukott. Osgar látta, hogy a teste összerándul, ahogy elhagyja az élet.

A vikingek most megálltak. Osgarra és Brian Borúra néztek.

Osgar eddig nem figyelt a királyra.

Meglepetésére Brian ugyanott ült magába roskadva, ahol az imént imádkoztak. Széke mögé kardot támasztottak, ám nem nyúlt érte. Eddig a félelemtől bénult Osgar meg sem tudott mozdulni, de most, hogy szembe kellett néznie a halállal, rettegését féktelen düh váltotta fel. Meg fog halni, és senki, de senki, még a harcos király, Brian Ború sem tesz semmit. Morann baltája a lábánál hevert. Szinte öntudatlanul kapta fel.

A védőfal összeomlott. A többi viking is odaért már, de nyilvánvalóan a sebhelyes arcú volt a vezérük, mivel mind mögötte maradtak. A sötét férfi Briannek szegezte kardját, és megszólalt.

- A király.

Vezére Osgarról Brianre pillantott, majd megrázta a fejét.

- Nem, Sigurd. Pap.

- Nem, Brodar. - Sigurd vigyorogva Brian fehér szakállához érintette kardját. - Király.

És ekkor Brian Ború megmozdult. Villámgyorsan hátranyúlt a szék mögé, megragadta kardját, és szinte ugyanazzal a mozdulattal előrántotta, megsebezve Brodar lábát. A viking főnök felordított, szekercéjével az öreg király nyaka felé suhintott, szétzúzta kulcscsontját, és tátongó sebet ejtett rajta. Brian megrándult, szájából vér tört elő, szeme tágra nyílt, és oldalára dőlt.

Sigurd előrelépett széles, kétélű kardjával. Osgar hallotta, hogy a sötét viking mögött valaki megszólal: pap, de aligha figyelt rá. Arcán különös mosollyal közelített felé. Osgar mellkasa előtt szorongatta a baltát, és hátrálni kezdett. Sigurd lassan felemelte pengéjét az arca előtt.

Osgar megremegett. Meg fog halni. Úgy kell tán fogadnia a halált, mint egy keresztény vértanúnak? Korábban képtelen volt rászánni magát az ölésre. De most? Még ha felemeli is szekercéjét, hogy Sigurd fejére sújtson vele, még mielőtt lecsaphatna, a sötét képű kalóz addigra úgyis mellkasába döfi félelmetes kardját.

Míg Osgar habozott, Sigurd, a baltáról tudomást sem véve, még két lépést tett a szerzetes felé, leengedte kardját, könnyedén végighúzta Osgar lábán, és arcát olyan közel tolta az övéhez, hogy orruk majdnem összeért. Jeges, baljóslatú pillantása Osgar tekintetébe fúródott. Osgar érezte, hogy a penge lassan fölfelé vándorol a lábán. Édes Istenem, a kalóz iszonyatos erővel fogja gyomron döfni. Már szinte látta is, ahogy kiontja a beleit. Csak félig volt öntudatánál, amikor érezte, hogy valami forró csorog le a lábán.

A viking hirtelen óriásira tátotta a száját, mintha meg akarná harapni. Sigurd, a kalóz vérfagyasztón üvöltött az arcába: „Áááá! Áááá!"

Mielőtt harmadszor is felüvölthetett volna, Osgar megfordult, és futásnak eredt, futott az életéért, rémült arccal, amilyen gyorsan csak tudott. Meg sem hallotta a nevetést, észak felé futott, el Sigurd közeléből, el a csatától, el Dyflintől. Meg sem állt, míg zihálva, levegőért kapkodva el nem érte a Madárrajok Síkját, és észre nem vette, hogy egy lélek sincs mögötte, és néma csend veszi körül.

* * *

Brodar csúnyán vérzett; Brian csapása csaknem lemetszette a lábát. Odalenn, a víznél a munsteri király serege még mindig nem vette észre, mi történt, de nem volt vesztegetni való idejük.

Sigurd körülnézett. Mikor Brodar az elkerített terület felé mutatott, és odavezette csapatát, Sigurd azt hitte, zsákmány után kutat. Sigurd maga legalábbis ezt szerette volna. Morann karját aranypánt ékesítette, és néhány érme is akadt nála. Sigurd egy pillanat alatt ki is fosztotta. Brian Ború vállán pompás csatot pillantott meg. Ez persze Brodart illette volna meg, ám ő nem volt olyan állapotban, hogy elvehesse. Sigurd gyorsan lekapta. A többiek is felkapkodták, amit csak tudtak. Az egyikük pompás damasztkendőt vágott zsebre, a másik az öreg király ülőhelyét borító prémeket vette el, a harmadik a kis, illusztrált Szentírást vette fel a földről. Elfintorodott, de azért elrakta, hátha ér valamit.

- Ideje indulni - szólt rájuk Sigurd.

- És mi lesz Brodarral? - kérdezte egyikük.

Sigurd Brodarra nézett. Lábszárát csak egy csontszilánk és némi hús tartotta. Arca szürke színt öltött, bőre nyirkos volt.

- Itt hagyjuk. Meg fog halni - jelentette ki. Nem lett volna értelme Dyflin felé visszamenni, de talán néhány hajónak sikerül még idejében elindulnia, hogy túlélők után kutassanak a partokon. - Találkozzunk a parton, Howthtól északra - mondta. - Ha összeakadtok egy hajóval, tartsátok ott estig.

- Te hova mész?

- Van még egy kis dolgom - mondta Sigurd.

Csak egy rövid séta az út a munsteri táborig, ahol rengeteg lovat találhat. Őrizték, úgyhogy óvatosan kellett belopakodnia; de hamarosan megpillantott egy kipányvázott lovat, gyorsan eloldotta és kivezette. Felpattant a hátára, és észak felé vágtázott. Kardja az övéről himbálózott az oldalán. Levette súlyos fémsisakját, és szíjánál fogva a hátára vetette. Felüdítette az arcát érő hűvös szellő. Megállt egy pataknál, és leszállt, hogy igyon. Aztán szép kényelmesen továbblovagolt. Még volt néhány órája napnyugtáig. És dyflini forrásainak köszönhetően pontosan tudta, merre van Harold tanyája.

* * *

Osgar testvér csak akkor vette észre meglepetten, hogy még mindig szorongatja a szekercét, amikor abbahagyta a futást.

Most épp nem fenyegette veszély, de hát ki tudhatja, mi lapulhat itt a vidéken. A balta ugyan nehéz volt, de úgy döntött, egyelőre magánál tartja. Hol keressen menedéket? A közelben felperzselt tanyát pillantott meg. Ott nem húzódhat meg. Azok a kalózok még idejöhetnek. Holnap vagy holnapután, ha meggyőződött róla, hogy nincsenek vikingek a közelben, majd visszamegy Dyflinbe, de addig is valami biztonságos helyet kell találnia. így hát amint kifújta magát, továbbállt.

Elhagyott még egy romba döntött tanyát, átkelt egy kis lápon, és éppen kiért egy útra, amelyről jó kilátás nyílt a környező vidékre, amikor megpillantotta, hogy valamivel előtte egy nő és két gyerek lovagol az úton. Kissé megdöbbentette a látvány. Ugyanis a nő úgy festett, mint Caoilinn. Szinte öntudatlanul megszaporázta lépteit. A három ló egy kis emelkedőhöz ért. Amikor felkaptattak a tetejére, a nő oldalra fordult, és megpillanthatta az arcát. Caoilinn volt az, csaknem teljesen biztos volt benne. Rákiáltott, de a nő nem hallotta, és nemsokára elveszítette a három lovast szem elől. Futásnak eredt.

Sík területen ügettek, már messze elhagyták, amikor újból megpillantotta őket, de egy ideig még látta, merre mennek. Aztán megint eltűntek. Ment utánuk, és kicsivel később egy liget mellé ért. Rájött, hogy itt támadták meg az útonállók ifjúkorában. Nemsokára megpillantotta a nem egészen egymérföldnyire álló, jókora tanyát is. A nagy, fából épült pajta, a zsúptetejű raktárak és a ház mind sértetlenül álltak. Fénypászma világította meg a helyet, a halvány esti fényben úgy állt, mintha egy képről került volna oda. Harold tanyája. A menedék. Caoilinn is biztosan odament. Vidáman indult tovább.

A bejárathoz vezető utat zöld fű borította. Növekvő izgatottsága meggyorsította a lépteit. Már a kapu közelében járt, amikor megpillantotta a nőt. Harold háza előtt állt. A gyerekek a lovaik mellett várakoztak. Caoilinn körülnézett. Nyilván senki sem volt otthon. A nő sötét haja éppúgy hullott vállára, ahogy azt Osgar már vagy ezerszer elképzelte. Nagyot dobbant a szíve. Az özvegyasszony még sokkal gyönyörűbb, sokkal csábítóbb volt, mint

emlékeiben. Előresietett.

A nő nem vette észre. Úgy látszott, még mindig keres valakit. Kijött a kapuhoz, hogy körülnézzen. Ekkor meglátta, hogy valaki közeledik. Osgar integetett, de ő csak bámult rá.

Osgar összevonta a szemöldökét, aztán mégis elmosolyodott. Hát persze, egy ilyen rongyos csuhájú alak baltával a kezében: bizonyára furcsán fest. Biztosan nem ismerte meg. Rákiáltott:

- Caoilinn! Osgar vagyok!

A nő még mindig csak bámult. Zavartnak látszott. Osgar felé mutatott. Ő visszaintett. Caoilinn megrázta a fejét, és hevesen mutogatni kezdett a férfi mögé, úgyhogy Osgar megállt és hátrafordult. A ló mindössze tízyardnyira állt mögötte. Akkor állt meg, amikor ő is. Bizonyára mögötte jött, de annyira izgatott lett, amikor meglátta Caoilinnt, hogy nem is hallotta a patadobogást a füves ösvényen. Sigurd ült rajta.

- Nos, barát, hát megint találkoztunk. - A kalóz Osgart figyelte, láthatóan azon töprengett, mit tegyen vele.

Osgar ösztönösen megmarkolta a szekercéjét, és hátrálni kezdett. Sigurd lassan haladt felé lován, lépést tartott vele. Milyen messze lehet a tanya kapuja? Osgar megpróbálta kiszámítani. Nem mert hátranézni. Fusson oda? Lehet, hogy Caoilinn már bezárta, és akkor ő idekinn Sigurd csapdájába esett. Hirtelen rádöbbent, hogy a kalóz hozzá beszél.

- Fuss csak, szerzetes! Nem te érdekelsz - vigyorgott. - Akit én akarok, az a tanyán van. - Karjával intett Osgar felé. - Gyerünk, barát! Fuss!

De Osgar nem futott el. Mert Caoilinn ott volt. Keserűen villant fel benne annak a napnak az emléke, amikor hagyta, hogy Morann egyedül menjen tovább Dyflinbe, és ő mentette meg Caoilinnt. Akkor nem sikerült megvédenie. A szerzetesi hivatást választotta a nő helyett, mint korábban is. És most ez az ördög, ez a szörnyeteg Caoilinnt akarja. Megerőszakolja? Megöli? Talán mindkettőt megteszi. Itt az idő. Most neki kell ölnie. Meg kell ölnie ezt a vikinget, még ha ő belehal is. Bár megrémült Sigurdtól, őseinek harci szelleme most mégis feltámadt benne, hangosan felkiáltott:

- Zárd be a kaput! - Ezzel hátralépett, és szekercéjét felemelve elállta az utat.

Sigurd szép lassan leszállt a lováról. Nem törődött vele, hogy visszatuszkolja fejére a sisakját, csak kétélű kardját húzta elő. Nem akart a szerzetessel vitatkozni, de hát az útjában állt. Tényleg meg akarja támadni ez a bolond? A szerzetes nem volt vele tisztában, de nagyon rossz pozíciót vett fel. Úgy állt ott, hogy csak két dolog történhet. Ha Sigurd kicselezi, és Osgar lesújt rá, valószínűleg a saját lábát vágja le. Ha mégsem sújt le, Sigurd jobbra lép, és egyenesen oldalba döfi a szerzetest. Végez vele, mielőtt a balta kiesne a kezéből. Osgar meg fog halni, legalábbis ha támadni próbál.

Megpróbálja-e? Sigurd nem kapkodta el. Lassan felemelte a kardját, Osgar felé tartva, ahogy korábban is. A szerzetes reszketett, akár a nyárfalevél. Sigurd mindössze két lépésre állt tőle. Hirtelen felordított. Osgar összerázkódott. Majdnem elejtette a baltát. Sigurd még egy lépést tett felé. Szerencsétlen, bolond szerzetes úgy megrémült, hogy még a szemét is becsukta. Sigurd észrevette, hogy a kapu mögött egy sötét hajú, sápadt asszony áll. Csinos, akárki legyen is. Felbecsülte a távolságot. Még csak ki sem kell cseleznie a férfit. Megmarkolta a kardját, hogy ledöfje.

Ebben a pillanatban meglátta, hogy a kerítésen kívül Harold közeledik. Micsoda szerencse!

Osgar lesújtott. Röpke fohászt intézett az éghez, kinyitotta a szemét, és látta, hogy a kalóz egy pillanatra máshová figyel. Tudta, hogy bűnei ellenére kapott még egy esélyt az Istentől. Minden erejét összeszedte és lesújtott. Lesújtott Caoilinnért, akit szeretett, a tétovázással töltött életéért, elvesztegetett lehetőségeiért, beteljesületlen szenvedélyéért. Lesújtott, hogy leszámoljon gyávaságával és szégyenével. Lesújtott, hogy megölje Sigurdot.

És meg is ölte. A figyelmetlen kalóz túl későn kapott észbe. A váratlan csapás áthatolt a csonton, émelyítő reccsenéssel hasította szét a koponyáját, agyának darabjai szerteszét röpködtek, a szekerce szilánkokra zúzta orrnyergét, szétzúzta az állkapcsát is, végül tompa puffanással megakadt a nyakában. Az iszonyú erejű csapás térdre kényszerítette a testet. Egy pillanatra ott maradt térdepelve, akár egy különös lény, amely baltát hord a feje helyén, a nyele hosszú orrként meredt előre, Osgar pedig hitetlenkedve bámulta, mit művelt. Végül a test eldőlt.

Harold a közeli mezőről jött, és nem is sejtette, hogy vendégei vannak. Döbbenten bámulta a jelenetet.

* * *

Három hét múlva Harold és Caoilinn összeházasodott Dyflinben. Harold javaslatára keresztény esküvőt tartottak, és a vőlegény határtalan nagylelkűségében hozzájárult, hogy a szertartás előtt arájának rokona, Osgar megkeresztelje. Osgar vezette az esküvői szertartást is. A ceremónia előtt Osgar csendesen átnyújtott a menyasszonynak egy aprócska, szarvasagancsból faragott gyűrűt. Rokonainak kérése ellenére nem foglalta el az apát helyét a kis családi monostorban, inkább visszatért szeretett Glendaloughja nyugalmába. Ott elkészített egy újabb illusztrált Szentírást, amely ugyan nagyon szépre sikerült, ám hiányzott belőle az elveszett könyv zsenialitása.

* * *

A clontarfi csatát joggal tartják a kelta Írország legfontosabb történelmi eseményének. Gyakran úgy festik le, mint a kelta Gaedhil és a skandináv Gaill közti elöntő ütközetet; az ír Brian Ború harcát a megszálló vikingek ellen, Írország győzelmét az idegen támadókkal szemben. Ilyen volt a romantikus történészek ostoba propagandája szerint. Bár persze meglehet, hogy elrettentette az észak többi viking támadóját azokban a bizonytalan időkben, maga Dyflin azért ugyanúgy viking uralkodójának kezében maradt, mint előtte. Írország kikötővárosaiban erősen megmaradt a viking hatás, ír-skandináv népességük végül megkülönböztethetetlenül egybeolvadt.

Valószínűleg kettős jelentőséggel bírt a clontarfi csata. Először is, a csata és az ahhoz kapcsolódó események nyilvánvalóvá tették a sziget leggazdagabb kikötőjének stratégiai jelentőségét. Sosem volt törzsi vagy vallási központ, így kereskedelme és falai azt jelzik, hogy míg az ősi Tara birtoklása szimbolikus fontossággal bírt, Dyflin szerepe azonban sarkalatos volt.

Másodsorban, szomorú módon, Clontarf nem volt egyértelmű diadal, inkább Írország legnagyobb elszalasztott lehetősége. Brian Ború ugyan egyértelműen csatát nyert, ám életét vesztette. Unokái, az O'Brienek nagy hírnévre tettek szert, ám közvetlen utódai nem tudták úgy egyesíteni s megtartani Írország egészét, ahogy az öreg király, ha csak egy évtizedre is, de megtette. Húsz év múltán a főkirályság visszaszállt az O'Neillekre, Tara királyaira; ám ez csak árnyéka volt Brian Ború királyságának. A szétszakadt Írország, ugyanúgy, mint az ókor szétdarabolt kelta szigete, mindig sebezhető maradt.

így hát Brian Ború győzött, ám egyszersmind veszített is; a viking Harold és a kelta Caoilinn, akik nem voltak ugyan szerelmesek, mégis összeházasodtak, és nagyon boldogan éltek; Morann, a keresztény kézműves pogány előjeleket kapott, és hősként, csatában halt meg; Osgar, a szerzetes pedig megölt egy gonosz embert, bár nem értette, miért.