ÖTÖDIK FEJEZET
BRIAN BORU

999

I.

IVlikor először figyelmeztette őket, szomszédai csak nevettek rajta. Dyflinben mindenki tudta, hogy Morann Mac Goibnenn nem szeret kockáztatni, de félelmei nyilvánvalóan alaptalanok voltak.

- Egyáltalán nem vagyunk veszélyben - jelentette ki Dyflin királya. Hogy kételkedhet még mindig a mesterember? Néhányan egyenesen árulónak nevezték.

- Ő nem is keleti - jegyezte meg egy idősebb dán. - Mi mást várhatnánk tőle? - Bár érvelése a helyzetet tekintve teljesen logikátlan volt, számosan bólogattak helyeslően. Nem mintha Morannt érdekelte volna, mit gondolnak róla. De hamarosan egész Dyflin pánikba esett. Az volt a kérdés, most mit tegyenek. Egy dologban mindenki egyetértett, úgyhogy nemsokára a Liffey egész vidékéről eltűnt minden jószág, mivel a magasabban fekvő területeken helyezték őket biztonságba. De mi legyen az emberekkel? Néhányan marháikkal együtt a Wicklowi-hegységben kerestek menedéket; mások ott maradtak tanyáikon, némelyek pedig Dyflinbe jöttek, hogy a város falai mögött keressenek oltalmat. Osgar nagybátyja a fiaival a kis monostorba húzódott vissza, s jól bezárták a kapuit. Ezalatt hatalmas csapat kezdett összegyűlni. Egész Leinsterből érkeztek a buzgó főnökök fiai, hogy a városfalak melletti gyümölcsösökben üssenek tábort. A többi viking kikötőből sorra érkeztek a hajók, s a rakpartot vedelő, lelkes csatakiáltásokat bömbölő férfiak töltötték meg. Sitric, Dyflin királya, akinek hosszú szakálla és vörös arca rendkívül kedélyes külsőt kölcsönzött, pompás köpönyegében napról napra nagyobb kísérettel lovagolt végig a városon. Végül, amikor az első téli zúzmara megdermesztette a földet, megérkezett Leinster királya is, és Sitric királlyal együtt mind délnek indultak azzal a boldogító tudattal, hogy az ellenség még csak meg sem közelítheti a Liffey vidékét.

Másnap Morann a város utcáit járta, melyek most szinte kihaltnak tűntek az elmúlt hetek nyüzsgése után, és megpillantotta a város egyik rangos mesteremberét egy csinos, sötét hajú nő oldalán, aki ismerősnek tűnt neki. Megállt, hogy üdvözölje őket, s ekkor az idősebb férfi megjegyezte:

- Gondolom, emlékszel a lányomra, Caoilinnre, aki most Rathminesban él.

Hát persze. Nem ismerte ugyan közelről a családot, de emlékezett a sötét hajú, zöld szemű lányra, aki Rathminesba ment férjhez, egy királyi származású férfihoz. A nő rámosolygott.

- Apám azt mesélte, hogy kétségeid vannak a király dolgával kapcsolatban.

- Meglehet - felelte Morann.

- Nos, a férjem is velük tartott. Ő nagyon bizakodó.

- Hát, ő tudja.

- Apám azt akarta, hogy én jöjjek Dyflinbe a gyerekekkel. - Morann észrevette, hogy most egy kis bizonytalanság költözött a nő tekintetébe. - Gondolom, Dyflinben biztonságban vagyunk - folytatta Caoilinn. - Látom, te is itt vagy még mindig.

- Hát igen. Hát igen - ismételgette.

Aznap éjjel megpakolta a szekerét. Másnap kora reggel az értékeikkel megrakott szekér családjával egyetemben átdöcögött a Liffey hosszú fahídján, és eltűnt a túloldalon a ködben. Morann elment.

Első úti célja nem volt messze. A Madárrajok Síkján állt Harold tanyája.

Bár nem volt oka kételkedni abban, hogy barátja boldog házasságot kötött, Morann néha elgondolkodott, vajon Astrid nem bánja-e néha, hogy arra bátorította férjét, szálljon tengerre. Persze szép vagyont szedtek össze ebből. Sánta Harold, ahogy ismerték, máris nevezetes tengeri kereskedővé vált; ám útjai nemegyszer hetekig tartottak. Már több mint egy hónapja indult útnak Normandiába és Angliába. Miután apja három évvel azelőtt meghalt egy szerencsétlenségben, Harold és felesége vették át a tanya irányítását. Mikor azon a reggelen Harold felesége és gyermekei előjöttek, hogy üdvözöljék Morannt, a férfi kertelés nélkül így szólt:

- El kell hagynotok a tanyát, és velünk kell jönnötök! Astrid vonakodva megjegyezte:

- Már azelőtt is jártak erre.

A férfi csak a fejét csóválta, és sürgette őket, hogy gyorsan csomagoljanak össze.

- Ezúttal minden másképp lesz - mondta.

* * *

Hat évszázad telt el azóta, hogy a Kilenc Túszt Ejtett Niall megalapította a hatalmas O’Neill- dinasztiát, s ez idő alatt, bár a sziget kelta főnökei hol erősödtek, hol meggyengült hatalmuk, egyikük sem próbálta megfosztani az O’Neilleket a főkirályi tisztségtől. Egészen mostanáig.

Brian apjának keresztneve Kennedy volt, így hát az ő rendes neve úgy hangzott: Kennedy fia Brian. De mint a sok száz évvel korábban élt Kilenc Túszt Ejtett Niall, Brian is olyan közismertté vált a beszedett sarcról, hogy úgy nevezték: Boruma, azaz a marhaszámláló, avagy Brian Boru. Egész Írországot elképesztette felemelkedése.

Nemzetsége, a Dal Cais nagyapja idejében még csupán egy kicsi, jelentéktelen munsteri törzsnek számított. A Shannon partján éltek, a folyó hosszú, nyugati torkolatától valamivel feljebb. Ám amikor a vikingek letelepedtek Limerickben, Brian nagyapja nem volt hajlandó megegyezni velük. A család három nemzedéken át folytatott gerillaharcot a folyón hajózó vikingek ellen. A Dal Cais-klán hírnevet szerzett magának. Brian nagyapja királynak nevezte magát, Brian anyja connachti hercegnő volt, nővérét pedig a király vette feleségül Tarában - bár ez nem sok hasznot jelentett a családnak, mivel a király kivégeztette, miután megtudta, hogy az ő fiával hált.

A Dal Cais család ambiciózus volt. Egyre erősödött haderejük is. Brian fivérei már kipróbálták magukat a környék többi uralkodójával szemben. De álmában sem jutott volna eszébe senkinek, amit azután tettek. Egész Írországnak elakadt a lélegzete, amikor fülükbe jutott a hír: elfoglalták Cashelt!

Cashel a munsteri királyok ősi végvára volt. Igaz, hogy a munsteri király sem volt már a régi. De ezt az arcátlanságot! És amikor Munster királya felkérte a limericki vikingeket, hogy együtt büntessék meg ezeket a pimasz, felkapaszkodott jöttmenteket, a Dal Cais-klán őket is megverte, ráadásul kifosztották egész Limericket is. Néhány éven belül pedig Brian Boru elfoglalta a munsteri király posztját.

Egy jelentéktelen kis törzsfőnök családja elfoglalta Írország négy nagy királyságának egyikét - mikor pedig a kelta királyi családok eredete emberemlékezetnél is régebbi. A Dal Cais-klán is úgy döntött, hogy új pozíciójához méltóvá kell tenniük származásukat. Váratlanul felfedezték, s a krónikák is lejegyezték, hogy őseik révén jogosan osztják meg Munster királyságát az előző dinasztiával - ez az állítás bizonyára mélyen meglepte volna Brian nagyapját. Ám nem voltak ritkák a feljegyzések ilyenfajta megváltoztatásai: még a hatalmas O’Neill-klán is meghamisította a genealógiáját.

Brian erejének teljében volt. Melléállt a szerencse. Ő lett Munster királya. Mi másra törekedhetne még? Lassanként azonban nyilvánvalóvá vált, hogy nem kevesebbre, mint a főkirályi posztra.

Merész volt, módszeres és türelmes. Egyik évben a közeli Ossory területe ellen indult, a következőben pedig jókora hajóhaddal ment Connachtba. Egytucatnyi évvel azután, hogy Munster királya lett, a sziget belsejébe indult, és tábort vert Uisnech szent helyénél is. Rászánta az időt, de végül az O’Neillek számára is egyértelművé vált üzenete: vagy letörik Brian Borut, vagy megadják neki az áhított elismerést. Két éve elment hozzá a főkirály.

Brian - és talán egész Írország - szerencséjére az akkori O’Neill főkirály nemes, államférfiúhoz méltó szellem volt. Világos volt, hogy döntenie kell, ám ez nem volt könnyű: vagy hadüzenetet küld a munsteri férfinak, ami nyilván hatalmas veszteségekkel jár majd, vagy félreteszi büszkeségét, és megegyezik vele, amennyiben ezt becsülettel meg lehet tenni. Az utóbbi utat választotta. Visszaállították a sziget ősi felosztását; újra létrejött az északi Leth Cuinn és a déli Leth Moga. A főkirály így szólt:

- Uralkodjunk hát együtt: te délen, én pedig északon.

- Én uralkodom Leinster és Munster felett, te pedig megtartod Ulstert és Connachtot - állt rá ünnepélyesen Brian. - Ami azt jelenti - mutatott rá később hívei előtt -, hogy az én uralmam alatt áll az összes fontos kikötő, beleértve Dyflint is. - Anélkül hogy újabb csapást kellett volna mérnie bárkire is, elnyerte Írország leggazdagabb területeit.

Ő legalábbis úgy gondolta.

* * *

Morann két napig maradt a tanyán. Mindent megpróbáltak, de sem ő, sem a felesége nem tudta rávenni Astridot, hogy menjen velük. Arra viszont ráállt, hogy elássa néhány értéküket.

- Hagyj valamennyit a munsterieknek is - tanácsolta a férfi mogorván -, ha nem akarod, hogy felgyújtsák a tanyát.

Morann addig maradt, amíg csak tudott, remélve, hogy Harold hazatér, de amikor már úgy látta, nem maradhat tovább, még egyszer, utoljára könyörgött az asszonynak, hogy keressen valahol menedéket.

- Nem messze van Swords - mondta a nő. Ez egy szép kis monostor volt erős falakkal és egy magas, kerek toronnyal, ahol talán menedéket kaphattak volna. - De mi nem vagyunk keresztények. Vagy ott van Dyflin. Odajön majd Harold is. Oda szívesebben mennék.

Morann felsóhajtott.

- Hát akkor legyen Dyflin - felelte. Megegyeztek, hogy a család Morannék városi házába költözik.

Másnap Morann folytatta útját. Elmentek Swords monostora mellett - elég jól védett volt, ám érzése szerint túl közel esett Dyflinhez -, és északnak fordultak. Estig meg sem álltak, s akkor Tara dombjánál tértek nyugovóra.

A főkirály ugyan jót akart, ám mikor Leinstert Briannek adta, a büszke leinsteriek ezt sérelmezték. Őket senki sem kérdezte meg erről. A királyt és a törzsfőnököket különösen megharagította. Biztos, hogy új hűbéruruk majd adókat követel, és fiaikat túszul ejti jó magaviseletük zálogaként, a szokásokhoz híven.

- Hogy annak a munsterinek adjuk fiainkat? - háborodtak fel. - Annak a felkapaszkodottnak? Ha az O’Neillek meg sem tudnak védeni minket, ugyan milyen jogon adtak annak a fickónak? - tiltakoztak.

Bármit is éreztek először a leinsteriek a dyflini vikingekkel kapcsolatban, most már nemzedékek óta éltek együtt. Egymás között házasodtak. Még a dyflini Sitric király is valójában a leinsteri király unokaöccse volt. Igaz, hogy a vikingek egy része még mindig pogány volt, de ha a becsületről volt szó, a vallás háttérbe szorult. Maguk a vikingek régóta makacsul ellenálltak a főkirály hatalmának. Aligha hódolnak be Brian Borunak, csak mert az O’Neill főkirály, aki túl gyenge volt, hogy harcba szálljon, így döntött.

Így hát ősszel Leinster és Dyflin királyai úgy határoztak, nem ismerik el a munsterit királyuknak.

- Ha harcot akar - jelentették ki -, majd megkapja a magáét.

Most pedig a munsteri közeledett, és ők nem tértek ki a találkozás elől.

Borús volt az ég másnap reggel, amikor Morann átkelt családjával a Boyne-on, még délben sem szakadoztak fel a felhők. A gyerekeknek nagyon hosszú volt az út, és gyanította, hogy titokban felesége is Dyflin falain belül szeretett volna maradni szomszédaival és Harold feleségével.

Az asszony többször is kétségek között kérdezgette úti céljukról. Biztos, hogy biztonságosabb, mint Dyflin?

- Majd meglátjátok. Még alkonyat előtt odaérünk - ígérte.

Már késő délutánra járt, a kocsit húzó ló egyre lassabban baktatott, s bár a gyerekek nem merték megkérdezni, de azon gondolkodtak, vajon megint a szabad ég alatt töltik-e az éjszakát, és épp kezdett alkonyodni, mikor a nap sugarai áttörtek a felhőkön,  és megvilágították a hatalmas, fallal övezett menedéket a dombtetőn - úti céljukat.

- A kelisi apátság - jelentette be elégedetten Morann.

Bár útjuk komor hangulatban telt, a hatalmas monostor látványa megtette a magáét. A gyerekek ámulva meredtek rá. Még felesége is tiszteletteljesen fordult Morann felé.

- Olyan, mint egy város - jegyezte meg a nő.

- Város is - felelte Morann. - És szent hely. Ma este jól alhattok - tette hozzá, a hatással elégedetten. - Tudjátok, csaknem olyan nagy, mint Dyflin - mondta. Hamarosan, míg még világos lesz, abban az örömben lesz része, hogy körbevezetheti őket.

Ám alig tettek meg száz lépést, amikor patacsattogás hangzott fel mögött. Egy magas, köpenybe burkolózott férfi vágtatott feléjük, arca olyan sápadt volt, akár egy kísértete, lováról dőlt a tajték. Szinte észre sem vette őket, amint elvágtázott mellettük, ám Morann rákiáltott, vannak-e hírei, és ő így kiáltott vissza:

- Vesztettünk! Brian Boru szétzúzta a seregünket. Már útban van Dyflin felé.

A szobában csend volt. A gyapjúruhájukban asztaluk fölé görnyedő szerzeteseket akár öt óriási egérnek is vélhette volna az ember, akik épp pergamenjeikbe akarják beásni magukat.

Az újszülött borjak bőréből készült pergamen halvány és sima volt, mivel a bőrt előbb trágyába vagy mészoldatba áztatták, majd éles késsel lekapargatták róla a szőrt. A mindennapos okiratokat és számadásokat közönséges marhabőrre vetették, amelyből bőséggel akadt a szigeten, igen olcsón. Ám a szent szövegek, például a Szentírás másolásához csakis a költséges borjúbőr pergamen felelt meg. Itt pedig, a kelisi apátság másolótermében ebből is megengedhették maguknak a legjobbat.

Osgar kipillantott, és szállingózó hópelyheket látott; keze sebesen, alig érve a pergamenhez, mozgott előre-hátra. Az időjárás aznap reggel hirtelen megváltozott, mintha csak az előző éjjel érkezett dyflini hírekre válaszolna. Ám nem a hó foglalkoztatta most Osgar testvért, hanem az az illető, aki kinn várt rá. Talán a hó majd elijeszti. Ha az írószobában marad az esti imára szólító harangszóig, talán sikerül megszöknie előle. Legalábbis így remélte.

Megváltozott az utóbbi tíz év alatt. Hajába ősz szálak vegyültek, s arcán a néhány szigorú ránc

méltóságteljes külsőt kölcsönzött neki.

Szeme visszatért munkájára. A halvány borjúbőrt már takarosan megvonalazták egy íróvesszővel. Tollát a tintába mártotta. A legtöbben lúd vagy hattyú farktollából készült pennát használtak, ám Osgar mindig jobban kedvelte a nádat, és bőséges tartalékot hozott magával, melyet a glendaloughi tó szélén vágott. Kétfajta tinta volt: a barnás színűt tölgyfagubacsból és vasgálicból készítették, a koromfeketét pedig magyalból.

Osgar gyakorlott kalligráfus volt. Az ír monostorokra jellemző tiszta, lekerekített kézírással nagyjából ötven sort tudott másolni óránként. Hat órát dolgozott naponta, ami a lehetséges legtöbb időt jelentette ezeken a rövid, téli napokon - mivel a szépíráshoz természetes, nappali fény kellett -, és már majdnem befejezte az evangéliumok másolását, amiért idejött. Még egy nap, és elkészül.

Kicsit kinyújtózott. Csak az érthette meg, aki maga is próbálta, hogy bár úgy tűnik, a kódexmásoló csak a kezét használja, valójában az egész testét igénybe veszi. Megviseli a kart, a hátat, sőt még a lábat is.

Visszatért feladatához. Még egy tucat sor, negyedórányi csend. Ezután újra felpillantott. Az egyik szerzetes elkapta a pillantását, és bólintott. Már kezdett sötétedni, itt volt az ideje, hogy abbahagyják a munkát. Osgar a tollát kezdte tisztogatni.

Mellette a földön két zsákocska hevert. Az egyikben a Szentírás kicsi, hozzáértőn elkészített példánya hevert, és egy másik kötet, amely Mózes öt könyvét tartalmazta. A zsoltárokat persze tudta kívülről. Volt még benne két kis imakönyv is, amelyeket szeretett magánál tartani. Most épp a másik zsákba nyúlt, melyben írószerszámait tartotta, és még valamit. Ujjai most erre a tárgyra kulcsolódtak.

Titkos vétkére. Senki sem tudott róla. Még gyónáskor sem említette soha. Ó, persze magát a vágy bűnét már vagy százszor meggyónta. Még büszke is volt rá - és persze a büszkeség is bűn. Ám az, hogy nem vallja be titkát, nem sokkal rosszabb, mivel így ismételten bűnt követ el? Van még valami?, kérdezte mindig gyóntatója. Nem. Hazudott. Vagy százszor. Ám mégsem állt szándékában bevallani titkát, s erre jó oka volt, mégpedig az, hogy úgyis azt mondták volna neki, váljon meg tőle. És ezt nem tudta megtenni. A talizmánja volt az. Caoilinn gyűrűje.

Mindig magánál tartotta. Nem volt olyan nap, hogy elő ne vette volna, hogy megnézze. Minden egyes alkalommal elmosolyodott, majd keserédes hangulatban tette vissza a helyére.

Mit jelent most neki a lány? Ő volt az a sötét hajú gyermek, akit egykor el akart venni, a lány, aki feltárta előtte meztelenségét. Már nem botránkozott meg. Ha egy ideig úgy gondolt is rá, mint egy közönséges nőre, a bűn eszközére, a lány házassága hamarosan kitörölte belőle ezt a gondolatot. Tisztes, férjes asszony lett belőle, keresztény családanya. Teste bizonyára már hízásnak indult, gondolta. Vajon gondol-e rá néha ő is? Biztos volt benne. Hogy is ne gondolna, ha egyszer ő minden áldott nap gondolt rá. Szerelmére, akiről lemondott.

A gyűrű azonban nem csak szentimentális csecsebecse volt. Bizonyos módon ez segített neki, hogy alávesse magát a szabályoknak. Ha időnként eszébe jutott, hogy elhagyja a monostort, elég volt a gyűrűre pillantania, hogy eszébe jusson, mivel Caoilinn már férjnél van, úgysem lenne semmi értelme. És ha néha valamelyik barát - mint például az ifjú novícius, aki először vezette körbe Glendaloughban - túl közel húzódott hozzá, s neki kedvességből viszonoznia kellett gyengéd pillantását vagy érintését, mindössze elő kellett vennie Caoilinn kis emlékét, hogy felébressze magában az évekkel ezelőtti érzéseket, s már tudta is, hogy ő sosem lép arra a bizonyos másik útra, melyen néhány szerzetestársa jár. Bár először ő utasította vissza azzal, hogy belépett a szerzetbe, majd a lány tette magát elérhetetlenné azzal, hogy férjhez ment, úgy látta, hogy különös kapcsolatuk megvédelmezi a még nagyobb bűnöktől, s még az is eszébe jutott, hogy apró engedetlenségével és szentimentális vágyával vajon nem maga a gondviselés gyengéd keze segíti-e őt, a szegény bűnöst olykor magányos útján.

Még mindig volt egy óra az imára hívó harangszóig. A többi barát az ajtóhoz csoszogott, ám ő nem ment utánuk. Pontosan tudta ugyanis, mivel töltse idejét. A sarokban álló pulpituson jókora kötet feküdt. Általában a nagy kőtemplom sekrestyéjében volt a helye, de most áthozták a másolószobába. Drágakövekkel kirakott ezüstborító védte. Osgar felvett egy gyertyát az asztalról, és odalépett. Gyönyörködve nézte, ahogy a gyertya fénye megcsillan az egyik ékkövön.

A kelisi apátság legnagyobb kincse: a kódex. Végre azzal tölthette az idejét, amiért két hónapja Kellsbe érkezett. A szépírásban mutatott tehetsége olyan gyorsan fejlődött Glendaloughban, hogy hamarosan rajzolni kezdett, amihez szintén volt érzéke. Cserébe azért, hogy itt két hónapig szövegeket másol, megengedték, hogy tanulmányozza a kincset érő kelisi gyűjtemény illusztrációit, elsősorban a nagy evangéliumot. Reggelenként ezzel foglalkozott két órán keresztül.

Ez a délutáni óra ajándék volt számára. Épp az állványhoz ért, amikor valaki megszólalt mögötte. Az írószobáért felelős idősebb barát volt az.

- Bezárok.

- Én is bezárhatnék később, és utána odaadhatom a kulcsokat, ha megfelel.

Az idősebbik szerzetes néma rosszallással fogadta javaslatát. Osgar tudta, jobb, ha nem vitatkozik vele. Felsóhajtott, egy-két pillanatig még reménykedve álldogált ott, majd kiment.

Csend volt. Az enyhe szél elült, lágyan szállingózott a hó. A nap utolsó sugarai kísérteties izzásba vonták a halovány tájat. Szeme végigpásztázta a bejárat felé vezető lejtőt. Semmi nyoma nem volt Martha nővérnek. Másnak sem. Osgar a levegőbe szippantott. Nem volt túl hideg. Arra gondolt, nem megy még vissza a hálóterembe, inkább megmozgatja kicsit a lábát, és lesétál a kapuhoz. Csuklyáját a fejére húzta, nem is a szállingózó hó ellen, inkább hogy elrejtse az arcát, és megindult a kapu felé.

Kétségkívül megnyugtató érzés volt ezekben a vészterhes időkben Kells nagy falain belül tartózkodni. Impozáns látványt nyújtott. Az egész domboldalt betöltötte masszív épületeivel, kőtemplomaival, szépen kikövezett utcáival, nem is beszélve a falakon kívüli piacról és a házakról. Az apátság nem csupán egy falakkal körülvett monostor volt, mint Glendalough, hanem, mint annyi más nagy rendház, ez is valódi középkori várossá vált.

Osgar tudomása szerint ez az elrendezés a korai keresztény hittérítők idejébe nyúlt vissza. Mikor Szent Patrik megkezdte misszióját, püspökként érkezett ide. A roskadozó Római Birodalom egész területén ugyanaz volt a rend: a keresztény papokat és nyájukat egy-egy püspök vezette, aki a legközelebbi fontosabb római városban ütötte fel tanyáját. Ezért úgy gondolhatták, hogy a távoli nyugati szigeten is ezt kellene követni. A baj csak az volt, hogy a szigeten nem voltak városok, és bár az első hittérítő püspökök próbáltak a törzsi királyok közelébe kerülni, ezek a kelta törzsfők folyton vándoroltak saját területeiken belül. Ez egyáltalán nem felelt meg a római papoknak.

Ám egy monostor állandó központot biztosíthatott. Ott fel lehetett építeni a templomot lakóházakkal, sőt könyvtárral kiegészítve. Falakat is lehetett húzni köré. Önellátó volt, kielégíthette a munkások, papok és a közösség vezetőinek igényeit. Az apát lehetett maga a helyi püspök, illetve a püspöknek is építhettek egy saját házat a biztonságos falakon belül. A Dyflint felügyelő püspöknek sokáig Glendaloughban volt az otthona.

Az iparosokat és a kereskedőket is letelepedésre csábították a monostorok. Vásárokat tartottak, és lassan egész közösségek települtek a falak köré. Nem csoda, hogy száz évvel Patrik missziója után ezek a monostorok igen gyorsan a sziget keresztény közösségeinek legfontosabb központjaivá váltak. Egészen addig, míg néhány évszázaddal később megjelentek a vikingek part menti települései, csupán a nagy apátságok körül épültek városok Írországban. Kells is így épült.

Osgar kiment a kapun át a vásártérre. Néptelen volt. Egyik szélén szép kőkereszt állt, mögötte hóborította, fedett szekerek. Körülnézett. Minden bódé és műhely zárva volt. Egy magányos lámpás égett csupán, az emberi élet egyetlen jele a környező házak zsúptetőiről felszálló füst volt. A házakat bezárták a havas estében. Osgar megfordult, három mély lélegzetet vett, majd úgy döntött, egyelőre elég volt ennyi a testmozgásból, és éppen visszaindult volna, amikor észrevette, hogy valaki kiszáll az egyik szekérből. Nem Martha nővér volt az, ám valahonnan ismerősnek tűnt.

Morann volt az, a dyflini ötvös. Már évek óta nem látta, és nem is ismerte túl közelről, ám ezt az arcot nem lehet elfelejteni. A mesterember is meglepődött, ám úgy látszott, örül a találkozásnak, és gyorsan el is mesélte, miért keresett itt menedéket.

- Tavaly néhány szép gyertyatartót adományoztam az apátnak - tette hozzá vigyorogva -, úgyhogy szívesen befogadtak.

- És valóban úgy gondolod, hogy Brian Boru lerombolja Dyflint? - kérdezte Osgar.

- Ahhoz túl eszes - felelte Morann. - Ám szörnyen meg fogja őket leckéztetni.

- Mit gondolsz, a rendházak azért biztonságban vannak? - tudakolta Osgar, miközben saját kis családi monostorukra gondolt.

- Eddig legalábbis mindig tiszteletben tartotta őket - mondta Morann.

Elhallgattak, amikor elhaladtak a piac nagy keresztje előtt. Kellsben számos ilyen mesterien kivésett kőkereszt állt, melyek a kerek tornyokhoz hasonlóan a sziget monostorainak jellegzetes elemévé váltak. A kereszt szárait kőgyűrűbe foglalták - bár ma kelta kereszt néven ismerjük, ez a forma még a Szent Patrik előtti időkből származik, a római diadalkoszorúkból, sőt a még korábbi napisten jelképét idézi. A sziget keresztjeinek leginkább figyelemreméltó vonása azonban a díszítés volt. Némelyiket az ősi idők egymásba fonódó mintáival és örvénylő spiráljaival vésték tele. Ennek a kelisi keresztek a legszebb jellegzetes példái: külön kis táblákból álltak, és minden felületet, még a talapzatot is reliefek borították: Ádám és Eva, Noé bárkája, jelenetek Krisztus életéből, angyalok és ördögök; a piactér keresztjének talpát pedig csatába induló harcosok képe díszítette. Mint a templomok szobrait és faragványait, ezt is élénk színekre festették. A harcosok dárdáinak hegyét ezüst borította. Morann elismerően nézte. Bár nagyobb méretű volt a mű, azért nem volt idegen az ötvösmesterségtől.

Épp indultak volna, amikor meglátták, hogy valaki áll a kapuban. Martha nővér. Osgar halkan szitkozódott.

Kedvelte Martha nővért. A széles arcú, szürke szemű, középkorú apáca jóindulatú lélek volt. Martha nővér, a kildare-i apáca. A kildare-i rendfőnök asszony engedélyezte, hogy meglátogassa Kellsben egyik nénikéjét, aki állítólag a halálán volt. Ám az idős hölgy váratlanul felépült, és Martha nővér most már igyekezett volna vissza. Osgar arra gondolt, bárcsak ne ígérte volna meg neki egy gyenge pillanatában, hogy visszakíséri.

Persze minden oka megvolt rá, hogy így tegyen. Már majdnem befejezte a munkáját Kellsben, úgyhogy egy kis kerülővel Kildare felé is mehetett Glendaloughba, és kötelességének is érezte, hogy ilyen veszélyes időkben elkísérje a magányos apácát. Eredetileg úgy gondolta, mostanra már végez, ám munkája valamivel tovább tartott, mint számította. Mikor ezt közölte a nővel, elég vidáman fogadta, ám Osgar tudta, most már türelmetlen, és napok óta kérdezgette kedvesen, hogy mit gondol, mikor indulhatnak. A férfi gyanította, hogy tudja, másnap befejezi a munkáját, úgyhogy valószínűleg arra számít, holnapután mehetnek.

A baj csak az volt, hogy Osgar nem akart menni. Még nem. Azt szerette volna, ha munkája végeztével még egy hetet tölthetne a kelisi könyvtár kincseivel, elsősorban a nagy kódexszel. Egy hét zavartalan, örömteli tanulmányozás. Szorgalmasan dolgozott, hát megérdemelné ezt a jutalmat. Azon morfondírozott, hogyan térhetne ki a nő elől, és hogyan várathatná még egy ideig, ez pedig bűntudattal töltötte el. Tegnap, amikor a környéket nyugtalanító hírekről hallottak, azt javasolta, talán várjanak még egy kicsit. Ám a nő sajnos szigorúan pillantott rá, s csak annyit mondott kedvesen:

- Bizonyos, hogy Isten megóv minket.

Osgar azóta is próbálta elkerülni.

Fojtott dörmögése hallatán Morann megkérdezte, mi a baj, ő pedig röviden összefoglalta neki, míg a kapuig értek.

Így miután bemutatta a mesterembert a kedves apácának, Osgar örömmel hallotta Morann szavait:

- Hallom, hogy mindketten Kildare-be készültök, Martha nővér. Azt kell mondanom, hogy most nem biztonságos a környék, de ha tudtok még várni egy kicsit, magam is arra indulok öt nap múlva, úgyhogy mehetnénk mind együtt - mosolygott az apácára. - Minél többen vagyunk, annál biztonságosabb.

Ezt az ajánlatot nehéz lett volna visszautasítani, s miután az apáca ráállt, a két férfi továbbállt. Morann egyszer csak Osgar felé fordult:

- Így elég időd lesz?

Három egész nap a könyvtárban. És Morann társasága a feltehetőleg veszélyes területen.

- Nem is hiszem, hogy ilyen szerencsés vagyok - mosolygott vissza Osgar.

Mint megtudta, Morann azt tervezte, hogy családját biztonságba helyezi Kellsben, majd visszatér Dyflinbe, hogy megnézze, Harold családja is biztonságban van-e.

- De amúgy is lenne dolgom Kildare-ben - magyarázta -, úgyhogy először akár oda is mehetek.

Osgar is emlékezett a nagy fingali tanyára, ahová betértek, miután az útonállókkal találkoztak, és meghatotta a mesterember hűsége barátja iránt.

- És te magad nem félsz, hogy Dyflin veszélyes? - kérdezte.

- Majd óvatos leszek - felelte Morann.

- Ha Dyflinbe mész - jegyezte meg Osgar -, esetleg találkozhatnál a nagybátyámmal és az unokatestvéreimmel a monostorban. Remélem, biztonságban vannak. Átadhatnád nekik az üdvözletemet.

-  Rendben - felelte Morann. - Mellesleg - tette hozzá - azt hiszem, egy másik unokatestvéredet is láttam. Épp azelőtt érkezett Dyflinbe, mielőtt én elindultam, hogy biztonságban legyen, míg a férje csatába megy.

- Igazán? És ki volt az?

- Egy gazdag emberhez ment hozzá Rathminesban. Nem Caoilinn a neve?

- Á! - Osgar megtorpant, és a földre meredt. - De igen - suttogta. - Caoilinn.

* * *

Egy nap volt még az indulásig. A nap első órájában Osgar szerette a rajzolást gyakorolni. Ha a szépírás fáradságos munka volt, a rajz még inkább. Először természetesen meg kellett terveznie a mintát. Ez lehetett egyszerű is, bonyolult is. Csak a geometriában jártasak próbálkozhattak meg egyáltalán a kelta mintákkal. Ha kész volt nagyjából a minta vázlata, azt gondosan a borjúbőrre kellett másolni, aztán pedig ki kellett választani a színeket. Ezeket tűhegynyi vékony ecsettel kellett ráfesteni, ami nem mindennapi türelmet és ügyességet igényelt.

A festék értékes, ritka kincs volt. Osgar a vörösbe mártotta az ecsetet, hogy kifesse egy sas tollainak csipkézett részét. A vöröset ólomból is készítették, de ez a festék egy bizonyos Földközitenger melléki, megtermékenyített rovar testéből készült. Mérőkörzőjével ellenőrizte az arányt. Ezután bíborszín következett, egy mediterrán növényből. A zöldet általában vörösrézből állították elő. Ezzel óvatosan kellett bánni. Ha a lapot utána nedvesség éri, a réz átmarhatja a borjúbőrt. A fehéret általában mészkőből nyerték. Az arany valójában sárga volt - arzén-szulfid -, de amikor felhordták a bőrre, fémes csillogást kapott. A legritkább és legértékesebb festék a kék lapis lazuli volt. A Kelet legtávolabbi tájairól érkezett, úgy mondták, egy olyan helyről, ahol a hegyek még az Alpoknál is magasabbak, egészen a kék égig érnek. Egy névtelen földről. Legalábbis Osgar így hallotta.

Osgar véleménye szerint a legnagyobb művészet a festék réteges felhordásában rejlett, így nemcsak finom árnyalatokat lehetett nyerni, hanem a kép még ki is emelkedett a lapból, mintha madártávlatból néznénk a tájat, ahogy Isten szeme láthatja.

Ám mikor aznap reggel az íróterembe lépett, nem törődött azzal, hogy saját szerény művészetét nemesítse. Egyenesen az állványon fekvő nagy kódexhez lépett. Végül is ez volt az utolsó alkalma.

Milyen csodálatos! Amint megállt a remekmű előtt, nehezen tudta elhinni, hogy többé talán nem is láthatja. Már két hónapja forgatta sárgás borjúbőr lapjait, hogy felfedezze csodáit, úgyhogy egészen úgy érezte magát, mint a zarándok, aki felfedezi egy szent város minden zegét-zugát, s a végén már csaknem úgy érezte, mintha a hatalmas kincs a sajátja lenne.

Hát nem pontosan olyan, mint egy mennyei város? A négy evangélium: a szélrózsa négy ága, a szent kereszt négy szára. Hát nem négy tartománya van Írországnak is? Még a hatalmas Római Birodalmat is négy részre osztották a késői időkben, amikor már felvette a kereszténységet. Minden egyes evangélium előtt egy teljes oldalnyi kép állt: először az evangélisták szárnyas szimbólumai: Máté, az ember, Márk, az oroszlán, Lukács, a bika és János, a sas. Ezután következett bemutatásuk, s a következő lapokon az evangéliumok első szavát hatalmas iniciálé fogta közre. A négy evangélium mindegyikét három oldal vezette be. Három és négy: a hét napjai. Háromszor négy: a tizenkét apostol.

Bizonyos helyeken több egész oldalas illusztráció is állt, mint például a nyolcasokból álló kettős kereszt, a Szűz gyermekével és a nagy khí-rhó szimbólum, mely Máté Jézus születéséről szóló elbeszélését vezette be.

A kódex pompája színeiben rejlett: mély, pazar vörösekben ragyogott, mályvaszín, smaragdzöld, zafírkék díszítette, a szentek arca sápadt elefántcsontszín volt, a mindenütt ott tündöklő sárga pedig szinte aranyszínűvé tette a lapokat.

Igazi tökéletességét mégis a minták szerkezete adta. A korongokba zárt hármas spirálok, egymásba fonódó szalagok és csomók képezte szegélyek, a sziget legősibb múltjából származó motívumok keveredtek a keresztény szimbólumokkal - János, a sas; a páva, Krisztus romolhatatlanságának jelképe; halak, kígyók, oroszlánok, trombitás angyalok - mind szép, stilizált geometrikus mintákba foglalva. Emberalakok is szerepeltek a sarkokba csoportosítva vagy az aranyszínű betűk talpánál - karjuk és lábuk meg volt hosszabbítva, és a betűbe fonódott, így vált eggyé az emberi test és az elvont ábra a kelta kozmoszban. Végtelen sorban álltak ezek a minták: olyan keleties bonyolultsággal fonódtak egymásba, hogy a szem nem is tudta követni, a spirálkorongok ékszerekként ragyogtak, körök, finoman árnyalt kígyózó alakok - úgy tűnt, a kelta díszítmények buja szövete mindjárt önálló életre kelne, ha az egész kompozíció erőteljes geometriája nem fogná vissza.

Hát ez lenne az. Ez a csodálatos benne, gondolta Osgar. Akár a négy evangélista kereszt alakú ábrájáról, akár a khí-rhó hatalmas, ívelt jelképéről volt szó, a gazdagon illusztrált lapok üzenete nyilvánvaló volt. Ahogy valaha a pogány Római Birodalom hatalmas légióival és erős falaival próbálta megállítani a beözönlő barbárokat, most az igaz vallás sokkal hatalmasabb erejével rendelkező római egyház kényszerítette monumentális rendjét a pogányok zűrzavarára, s nem csak a földön építette birodalmát - égi várost is épített, amely időtlen, örök, egyetemes, és mennyei fényben úszik. Osgar nappal ámulva nézte a lapokat, éjszakánként pedig néha róluk álmodott. Egyszer azt álmodta, hogy belépett az apátság templomába, és nyitva találta a könyvet. Két lapja kiszállt belőle, és óriásira nőtt: az egyik aranymozaikká vált a falon, a másik, akár egy hatalmas bizánci ikonosztáz, az oltár felé vezető utat zárta el. Amint közelebb lépett hozzá, az aranylemez felizzott, mintha sötét, szent tűzben égne; s amikor óvatosan megérintette, zengve megkondult, mint egy régi gong.

Ám most el kell mennie Morannal és Martha nővérrel. Elkíséri az apácát Kildare-be, majd a hegyeken át visszatér Glendaloughba. Morann pedig Dyflinbe megy, és talán még Caoilinnel is találkozik.

Hát, nem szabad panaszkodnia. Ő választotta ezt az életet.

- Szent Colum Cille keze műve.

Osgar megfordult, hogy lássa, ki szólt hozzá. Az öreg szerzetes volt az, az íróterem őre. Nem hallotta, amikor bejött.

- Azt mondják - felelte. Sokan tulajdonították a Kelisi Kódexet Szent Colum Ciliének. A királyi szent, maga a Kilenc Túszt Ejtett Niall közvetlen leszármazottja, az Észak-Britannia melletti sziget, Iona monostorának alapítója, kétségtelenül neves kódexmásoló volt. Ám Colum Cille mindössze száz évvel Patrik után élt, és Osgar, aki jó néhány könyvet megvizsgált már az apátság könyvtárában, úgy gondolta, hogy ez a kódex később keletkezett. Kellset kétszáz éve alapították az ionai szerzetesek, miután monostorukat vikingek támadták meg. Néhány illusztráció befejezetlen volt, úgyhogy Osgar úgy vélte, talán Ionában készült, és a vikingek miatt hagyták félbe a munkát.

- Tudod, figyeltelek.

- Figyeltél?

A két itt töltött hónap során a másolószoba felügyelője szinte egy szót sem szólt hozzá azonfelül, ami feltétlenül szükséges volt, és mikor egyszer-kétszer észrevette, hogy az öregember mogorva arccal figyeli, úgy érezte, valószínűleg nem tetszik neki. Így most azon töprengett, mi rosszat csinálhatott. Ám meglepetésére az öreg szerzetes szája mosolyra húzódott.

- Tudós ember vagy. Látom rajtad. Amint megláttalak, rögtön azt mondtam magamban, itt egy igazi tudós szigetünk népéből.

Osgar ugyanannyira örült, mint amennyire meglepődött. Mióta csak nagybátyja előadásait hallgatta gyermekként, jogos büszkeséggel töltötték el honfitársainak eredményei. Ugyanis míg a világ nagy részét barbárok szállták meg, a nyugati sziget hittérítő szerzetesei útra keltek, hogy az elbukott Római Birodalom kelta területein helyreállítsák a kereszténységet. Colum Cille ionabeli monostorából újabb nevezetes központokat hoztak létre, mint például Lindisfarne nagy, nyugati apátságát, és Észak-Anglia nagy részét is megtérítették. Mások eljutottak Galliába, Germániába, Burgundiába, sőt még az Alpokon is túlra, Észak-Itáliába. Idővel kelta zarándokok csatlakoztak a monostoralapítókhoz, rengetegen járták a déli, Rómába vezető zarándokutakat. A kelta egyház nemcsak az igaz hit fáklyáját hozta vissza, hanem a klasszikus kultúra legnagyobb őrzője is lett. Lemásolták és féltve óvták a latin nyelvű Bibliákat és jegyzeteket, a legnagyobb római szerzők - Vergilius, Horatius, Ovidius - műveit, sőt még némelyik filozófus alkotásait is. Az angol hercegek a nyugati szigetre küldték tanulni fiaikat, ahol a monostorok valóságos akadémiaként működtek, és a sziget tudósait Európa minden királyi udvarában ismerték. Ezek a szigeti kelták a legjobb grammatikusok, mondogatták.

Osgar személy szerint úgy vélte, ez nagyrészt a sziget bonyolult, költői kelta nyelvének köszönhető. Magában kétellette, hogy az angolszászok valaha is képesek lennének méltányolni a klasszikus irodalmat. Emlékezett, hogy egyszer az egyik szerzetes Glendaloughban milyen megjegyzést tett a nyelvükre: ha egy zsúptetejű ház beszélni tudna, így szólalna meg. Annak is örült, hogy a monostorok krónikásai írásban is megőrizték az ősi kelta hagyományokat. Mindent feljegyeztek, a törzsek és a druidák ősi brehon törvényeitől a bárdok réges- régi énekeiig. Cuchulainn, Finn mac Cumaill és a többi kelta hős és istenség történeteit most a monostorok könyvtáraiban őrizték a klasszikus szövegek mellett. És nem csak ezeket. Új irodalmi hagyomány jött létre. Az ír szerzetesek belemerültek a hangzatos latin himnuszokba, ehhez hozzáadták az ősi kelta költészet alliterációk, és írott költészetet hoztak létre, amely még a pogány eredetinél is zengőbb, dallamosabb volt. Persze a történeteket időnként kissé megváltoztatták. Némelyik régi mesében voltak olyan részletek, melyeket keresztény ember nem vethetett pergamenre. Nem lehetett úgy hagyni őket. Ám a lenyűgöző ősi költészet, a kelta lélek fennmaradt.

Osgar csak egyvalamit sajnált: a sziget szerzetesei már nem viselhették a druidák tonzúráját. Szent Patrik után kétszáz évvel a pápa megparancsolta, hogy minden keresztény szerzetes csak a feje búbját borotválja le a római szokások szerint, s némi tiltakozás után a kelta egyházban is így tettek. Alatta még mindig druidák vagyunk, szokta mondogatni Osgar - csak félig tréfából.

- És holnap elmész? - kérdezte az idős barát.

- Igen.

- Mikor oly sok baj van odakinn a világban - sóhajtott az öregember. - Brian Boru emberei odakinn kószálnak egész Leinsterben, s csak Isten tudja, miben törik a fejüket. Itt kellene maradnod még egy ideig. Várj, míg biztonságos lesz. - Osgar erre elmagyarázta, hogy el kell kísérnie

Martha nővért, de az öreg megrázta a fejét. - Borzalmas dolog, hogy egy magadfajta tudósember odakinn járja a világot egy kildare-i apáca miatt. - Ezzel megfordult, és eltűnt valahová. Néhány pillanat múlva visszatért.

Egy pergamendarab volt a kezében, melyet Osgar elé terített az asztalra.

- Nézd meg ezt! - mondta.

Fekete tintával rajzolt minta volt. Osgar még sosem látott ehhez hasonlót. Három, egymáshoz csatlakozó csigavonalat ábrázolt, amely némileg emlékeztetett az iniciálékon látott hármasra. De azoktól eltérően nem egy teljes geometrikus mintába illeszkedett, a kanyargó vonalak a szélek felé vándoroltak, mintha végtelen, befejezetlen útjuk közepén lepték volna meg őket.

- Én másoltam - mondta büszkén az öreg szerzetes.

- Honnan?

- Egy nagy kőről. A Boyne-parti régi sírhalmoknál. Régebben időnként arra sétálgattam. - Elégedetten nézte művét. - Így van belevésve. A másolat tökéletes.

Osgar tovább szemlélte a rajzot. A kacskaringós minta igen réginek tűnt.

- Nem tudod, mit jelenthet? - kérdezte az idősebb férfi.

- Nem. Sajnos nem.

- Senki sem tudja - sóhajtott fel a barát, majd elmosolyodott. - De érdekes dolog, ugye?

Az volt. És fura módon, miután aznap este elhagyta a könyvtárat, a csodás, nagy kódex helyett ez a különös minta bukkant fel gondolataiban, mintha a kanyargó vonalak megfejtetlen üzenetet hordoznának azok számára, akik útra kelnek, hogy

sorsukkal szembenézzenek.

* * *

Pirkadatkor keltek útra. Előző nap már el is olvadt a hó, és bár hideg volt, nem fagyott, a föld felengedett. Egy kis kocsiban utaztak, amelyet Morann szerzett. Útközben egyetlen utassal sem találkoztak. Akárhányszor egy tanya mellé értek, kérdezősködni kezdtek a munsteri hadseregről, de senki sem látott vagy hallott semmit. Úgy tűnt, hogy ez a terület még békés. Kora délután a Boyne egyik gázlójához értek. Miután átkeltek rajta, dél felé haladtak tovább az ólmos ég alatt.

Nyugodtan telt el a nap. Éberen figyeltek, nem bukkannak-e fel útonállók, de nem láttak senkit. Amint alkonyodni kezdett, egy régi rath tanyájának füstjére figyeltek fel, és egy pásztort találtak ott családjával.

Örültek a tűz melegének és a menedéknek, úgyhogy ott maradtak éjszakára. A pásztor elmondta nekik, hogy Brian Boru hatalmas seregével Dyflinbe ment, és most ott táboroznak.

- Állítólag egész karácsonykor ott akar maradni - mondta a pásztor. Megkérdezték, volt-e valami más baj is arrafelé. - Erre nem - felelte.

Másnap reggel, amikor elindultak, borús volt az idő. Előttük messze nyúló sík vidék terült el. Jobb oldalukon, nyugat felé hatalmas láp húzódott. Kétnapi útra keletre volt Dyflin. Előttük, délre nagyobb, nyílt mezőkkel megszakított erdőség húzódott. Ha jó tempóban haladnak, késő délutánra elérhetik a legnagyobb nyílt terepet, Carmun fennsíkját, ahol időtlen idők óta összegyűlt a sziget népe, hogy megünnepelje Lughnasa pogány ünnepét és a lovasversenyt. Az ősi versenypályától már nincs messze Kildare apátsága.

Már alkonyodott, amikor Carmun szélére értek. Különös, szürke fénybe öltözött az égbolt. Az óriási, sík mezők kísértetiesnek és kissé fenyegetőnek tűntek. Még Morann is nyugtalan volt, és Osgar felfigyelt rá, hogy aggodalmasan pillant körbe. Leszáll az este, még mielőtt Kildare-be érnének. Martha nővérre pillantott.

A kedves apáca kitűnő útitársnak bizonyult. Ha nem kérdezték, meg sem szólalt, ám mikor megszólalt, alapvetően vidám természetéről tett tanúbizonyságot. Biztosan nagyon jól gondozza a betegeket, gondolta Osgar. Vajon most nem ideges egy kicsit? Ö bevallotta magának, hogy nyugtalan. De az apácán semmi jelét nem látta a szorongásnak. Néhány pillanat múlva a nő rámosolygott.

- Nem szeretnél énekelni velem valamit, Osgar testvér? - kérdezte hirtelen.

A férfi megértette. Ez majd segít, hogy leküzdjék a félelmüket.

- Mit szeretnél? Esetleg egy zsoltárt?

- Azt hiszem, inkább Patrik Mellvértjét - felelte a nő.

- Kitűnő választás. - Szép vers volt. A hagyomány szerint maga Szent Patrik írta, és ez igaz lehet. Ez a dicsőítő, Isten oltalmáért könyörgő himnusz ír nyelven született, nem latinul - ami jobban is illett hozzá, mivel ezt a nagyszerű keresztény éneket annyira áthatotta a csodálat mindaz iránt, amit Isten megteremtett, hogy volt benne valami druidaszerű, ami Amairgen ősi kelta hagyományait idézte.

Osgar határozottan kezdett az első strófába:

Felkelek ma,

Lelkem kitárul;

Megszólítom a Hármat,

A Háromságot;

Vallomást teszek Az egyetlen Teremtőnek.

Martha nővér vette át a második versszakot:

Felkelek ma

Krisztus születésére...

Vidám, erőteljes hangja volt. Jó társaság, gondolta Osgar, ahogy továbbhaladtak a nyílt terepen. Mikor a vers druidái közepéhez értek, azon kapták magukat, hogy teljesen természetesen felváltva szavalják a sorokat:

Felkelek ma
A menny erejével:

A hold sugara,

A tűz ragyogása,

A villám száguldása,

A szél fürgesége,

A tenger mélye...

Egyre hidegebb lett az este; de miközben együtt énekelték a felkavaró verset a visszhangzó helyen, a sötétzöld gyep közepén, és Osgar érezte, hogy a hideg levegő kivörösödött arcába mar, mégis egyre jobb lett a kedélye, hangja merészen és férfiasan csengett, Martha nővér pedig elmosolyodott. Addig abba sem hagyták a himnuszt, míg a sötétben meg nem pillantották Kildare falait.

* * *

Másnap reggel a két férfi elbúcsúzott az

apácától, és útra készülődtek. Az idő megváltozott. Még mindig hideg volt, de az ég kitisztult, friss és ragyogó nap volt. Kildare-től Glendaloughig nem volt nehéz az út, és mivel eddigi útjuk során nem történt baj, Osgar vidáman készült magányosan Glendaloughba. Először majd egy kis rendházba tér be a Wicklowi-hegység nyugati lábánál, mindössze egy tucat mérföldnyire. Véletlen szerencse, hogy az ottaniak nemrég lovat kölcsönöztek az apát egyik szolgájának, s úgy állapodtak meg, hogy most majd Osgar visszaviszi. Ott tölti az éjszakát, másnap pedig a hegyi ösvényen folytatja útját Glendalough felé, s ezen a jól ismert útvonalon délutánra már oda is ér.

Morann úgy tervezte, hogy délelőtt elintézi még a dolgát Kildare-ben, majd visszamegy Carmunon át. Ő is megpihen éjszakára, és majd másnap ér Dyflinbe.

Kildare mindig is szent hely volt. Osgar is tudta, hogy még mielőtt a kereszténység a szigetre érkezett, egy tölgyfaligetben állt itt a kelta Brigid szentélye, a gyógyítás istennőjéé. Ünnepe, Imbolc februárban volt. Brigid volt a mesterségek és a költészet pártfogója is, valamint egész Leinsteré. Hogy az istennő kegyeit elnyerjék, a szentély papnője gondoskodott róla, hogy éjjel-nappal égjen a szent tűz. Bár pontos részleteket nem lehetett tudni, de valószínűleg úgy történt, hogy nagyjából egy generációval Szent Patrik északi tevékenysége után a szentély főpapnője, azaz, ahogy mindenki ismerte, Brigid papnője felvette az új vallást. A következő évszázadok során nemcsak a szentély kapott új nevet - Kildare, eredetileg Cili Dara, azaz a tölgyek temploma -, hanem a névtelen papnőt is keresztény szentté avatták, hasonló tulajdonságokkal ruházták fel, mint az ősi pogány istennőt, és szokás szerint új életutat és csodatetteket tulajdonítottak neki. Tanult ember lévén, Osgar jól tudta, hogy a krónikásoknak mindig volt a tarsolyukban egy ilyen félkész életrajz a szentek számára. Ám ez semmit sem vont le abból a tényből, hogy Szent Brigitta, a költők, patkolókovácsok és a gyógyítás védőszentje február elsejét, Imbolc ősi pogány ünnepének időpontját kapta meg a keresztény naptárban.

Kildare hatalmas hellyé nőtte ki magát, még Kellsnél is nagyobb volt. A jókora város szent középpontját vette körül az apátsági épületek gyűrűje, ezt pedig a külső, világi negyedek övezték. Valójában két monostor is állt itt: egy a szerzeteseké, a másik pedig apácakolostor, ám ugyanaz volt a vezetőjük. A gazdag és hatalmas Kildare-t saját kis felfegyverzett serege védte.

Mialatt a város egyik szép keresztjét tanulmányozta, Osgar úgy döntött, megváltoztatja terveit.

Már akkor is eszébe jutott, amikor még Kellsben dolgozott, de akkor elhessegette az ötletet mint szükségtelent. Útközben is eszébe jutott egyszer-kétszer. Ám most, talán mivel olyan vidáman sütött a nap a fagyos földre, és mivel Morann is oda tartott, hirtelen úgy érezte, Dyflinbe kell mennie.

Végül is, emlékeztette magát, nem várják pontos időpontra Glendaloughba. Ha Martha nővért nem kell elkísérnie Kildare-be, valószínűleg Dyflinen keresztül tért volna vissza Glendaloughba. Ezekben a zavaros időkben pedig amúgy is rokoni kötelessége, hogy ellenőrizze, idős nagybátyja rendben van-e. Ráadásul mivel a kis családi monostor névleg Glendalough felügyelete alatt állt, el tudta képzelni, hogy az apát akár még hálás is lesz, ha hírt kap felőle. És ha véletlenül összetalálkozik Caoilinnel, aki Morann szerint az apjánál van a városban, abban sincs semmi rossz. Úgyhogy mikor dolga végeztével Morann visszatért, Osgar megkérte a meglepődött mesterembert, hadd mehessen inkább Glendalough helyett vele a városba, Morann kocsiján.

A mesterember figyelmeztetőn nézett rá.

- Veszélyes lehet arrafelé - szólt.

- De te mégis odamész - mosolygott rá Osgar.

- Biztos, hogy veled biztonságban leszek.

Dél előtt egy órával indultak. Útjuk első két órája eseménytelenül telt. A földön dér csillogott, és amikor Carmun fennsíkján haladtak át, a pázsit zölden ragyogott a napfényben. Osgar különös örömet érzett, és bizsergető izgalma minden egyes megtett mérfölddel csak nőtt. Bár először azt próbálta bizonygatni magának, ez csak azért van, mert újra láthatja családját a monostorban, végül magában mosolyogva beismerte, hogy azért örül ennyire, mert talán viszontláthatja Caoilinnt is. Kora délután egy széles, észak felé vezető útra tértek, tőlük nyugatra mindössze néhány mérföldnyire magasodott a Wicklowi-hegység.

Osgar vette észre először a lovast. Nagyjából egymérföldnyire haladt tőlük jobbra egy másik úton. Amikor felhívta rá Morann figyelmét, akkor vette észre, hogy több lovas és gyalogos követi. Aztán a távolban észrevett egy lovasoktól kísért kocsit. Dél felé meresztve a szemét rájött, hogy egész emberáradat közeledik feléjük a Wicklowi-hegység alatti síkságon. Nemsokára olyan közel értek, hogy rákiálthattak az egyikre. A középkorú férfi takaróba burkolózott. Arcának egyik oldalát alvadt vér csíkozta. Megkérdezték tőle, mi történt.

- Nagy csata volt - kiáltotta. - Arra - intett dél felé. - Glen Mama mellett, a hegyekben. Brian

megvert minket. Végünk.

- Hol van most Brian? - kérdezte Morann.

- Elkerültétek. Már rég elment erre az embereivel. Úgy lovagolt, akár az ördög. Most már Dyflinben kell lennie.

Morann lebiggyesztette az ajkát. Osgarba belenyilallt a félelem, de nem szólt semmit. A lovas elment. Egy ideig hallgattak, majd Morann Osgarhoz fordult.

- Nekem tovább kell mennem. De neked nem muszáj. Visszagyalogolhatsz Kildare-be, sötétedés előtt oda is érsz.

Osgar egy pillanatra elgondolkodott. Eszébe jutott nagybátyja a családi monostorban. Eszébe jutott Caoilinn.

- Nem - mondta. - Veled megyek.

Később, a délután során a hazatérő férfiak áradatába keveredtek. Sok volt köztük a sebesült. Akik járni vagy lovagolni sem tudtak, azokat szekéren vitték. Nem sokat beszéltek. Aki megszólalt, mind ugyanazt mesélte:

- Több halottat hagytunk Glen Mamánál, mint ahányan élve maradtunk - mondták.

A rövid nap már a vége felé járt, amikor egy patak mellett kis rendházat pillantottak meg.

- Ott pihenünk meg - jelentette ki Morann. - Ha holnap jó korán indulunk, még délelőtt Dyflinbe

érünk.

Osgar látta, hogy már jó sokan tanyáznak a rendháznál.

* * *

Morann aggódott. Nem igazán akarta magával hozni a szerzetest. Nem arról volt szó, hogy ne kedvelte volna, de megnehezítette a dolgát, hogy érte is felelősséget kell vállalnia, talán még kockázatosabb volt így.

Mi várhat rájuk? Csata után veszélyes szörnyeteg a hódító hadsereg. Rablás, fosztogatás, erőszak: mindig így megy. Még egy olyan erős király, mint Brian sem tudja feltétlenül megfékezni az embereit. A legtöbb parancsnok egy-két napig hagyja, hadd csináljanak emberei, amit akarnak, s csak aztán zabolázza meg őket. A fallal körbevett rendházak talán még biztonságosak lehetnek, de veszélyes most Dyflin közelébe menni. Hogyan birkózik meg mindezzel a halk szavú szerzetes? Mi hasznát vehetné? Nem lesz majd az útjában, nem kell-e vajon majd róla is gondoskodnia? Még egy aggodalma volt. Morann legfontosabb célja most az volt, hogy megkeresse és szükség esetén kimenekítse Astridot és gyermekeit. Nem örült neki, hogy a barát is foglalja majd az értékes helyet a szekéren. Azt kívánta, bárcsak Osgar ne jött volna vele.

Ám önkéntelenül is csodálattal adózott neki. A rendház, amelynél megszakították útjukat, elég kicsi volt, csupán egy tucat szerzetes lakta. Már hozzászoktak ugyan, hogy menedéket nyújtsanak az utazóknak, de aznap estére készleteik teljesen kimerültek. Legalább ötven-hatvan fáradt, sebesült férfi volt már a kis udvarban vagy a kapukon kívül, némelyikük haldoklott. Amennyi élelmet és kötszert a szerzetesek elő tudtak teremteni, azzal ellátták őket. Osgar is segített.

Mély benyomást tett az emberre. Körbejárt a sebesültek és a haldoklók között, az egyiknek ennivalót és vizet hozott, a másiknak bekötözte a sebeit, halkan beszélve leült a szerencsétlenek mellé, akiken már az étel és a kötszer sem tudott segíteni. Nemcsak nyugalom és hozzáértés, hanem valami nem mindennapi, gyengéd jóindulat is sugárzott belőle. Éjszaka - mivel úgy látszott, alvás nélkül is megvan - két haldokló mellett ült, hogy együtt imádkozzon velük, s mikor eljött az ideje, feladta nekik az utolsó kenetet. Látszott az arcukon, hogy békével és megnyugvással töltötte el őket. Nemcsak azzal, amit tett, gondolta Morann, hanem volt valami a viselkedésében, elegáns, karcsú testéből áradt a nyugalom, aminek ő maga valószínűleg nem is volt tudatában.

- Adottságod van ehhez - jegyezte meg a mesterember, mikor egyszer rövid pihenőt tartott a virrasztásban, ám Osgar meglepetten nézett vissza rá.

Reggel a barátokon látszott, hogy örülnének, ha maradna még. Az ott pihenők közül számosan nem voltak még olyan állapotban, hogy továbbmenjenek, ráadásul egyre újabbak érkeztek.

- Portyázókkal is találkozhatunk ma reggel - mutatott rá Morann. - Biztos nem akarnál inkább itt maradni?

- Nem - felelte Osgar. - Veled megyek.

* * *

Kristálytiszta reggel volt. Az ég kéken ragyogott. A Wicklowi-hegység csúcsain vékony hótakaró ragyogott a napfényben.

A szomorú éjszakai jelenetek és a rájuk leselkedő veszély ellenére Osgar izgalommal vegyes örömet érzett. Meglátogatja Caoilinnt. Útjuk első része békében telt, és hagyta hogy gondolatai elkalandozzanak. Elképzelte, hogy a nő veszélyben lesz, amikor ő megérkezik, és látja majd Caoilinn arcán a meglepett örömet. Elképzelte, hogy megmenti, elbánik a támadóival, és biztonságba menekíti. Megcsóválta a fejét. Mindez csak gyerekes álmodozás. Mégis újra meg újra elképzelte a jelenetet, míg a kis szekér a ragyogó hegyek alatt döcögött velük.

Hirtelen megérezte, hogy Morann bökdösi.

Előttük egy kis emelkedő volt. Mögötte egy tanya. És a tanyánál lovasok álltak.

- Baj van - mondta Morann komoran.

- Honnan tudod?

- Nem tudom, csak érzem. - Összeszűkült a szeme. - Portyázok. - Osgarra pillantott. - Készen állsz?

- Igen. Azt hiszem.

* * *

Ahogy közelebb értek, láthatták, mi történik. Három lovasból állt a csapat. Marhákért jöttek, és mivel csak néhányat találtak a tanyán, úgy döntöttek, mindet magukkal viszik. Osgar látta, hogy a tanya bejáratánál egy asszony áll. Mögötte volt egy gyerek is. Egy férfi, valószínűleg a férje, épp a fosztogatókat próbálta meggyőzni, ám azok nem vettek róla tudomást.

- Osgar - szólt halkan Morann. - Nyúlj hátra, magad mögé! Van ott egy takaró alatt egy kard. Terítsd a takarót a térdedre, és vedd a kardot a lábad

közé.

Osgar kitapogatta a kardot, és úgy tett, ahogy Morann mondta.

- Szólj, ha kéred - mondta halkan, amint közeledtek.

A férfi a tanyánál most már kiabált, amikor marháit elővezették a karámból. Osgar látta, hogy előreszalad, és elkapja a lovas lábát, hogy tiltakozzon. Vadul rángatta.

A lovas mozdulata olyan gyors volt, hogy Osgar nem is látta, mikor emeli a karját. Csak a pengét látta megvillanni a reggeli napfényben. Aztán a gazda eldőlt, összecsuklott a földön.

A lovas még csak rá sem pillantott áldozatára, továbbhajtotta a marhákat, míg az asszony sikítozva előrerohant a gyerekkel.

A férfi már haldoklott, mikor odaértek hozzá. A lovasok elmentek. Osgar leereszkedett mellé. Szerencsétlen ember még a tudatánál volt, s így azt is értette, hogy Osgar a végső szertartásokat végzi. Néhány pillanattal később, oldalán a zokogó nővel és gyermekével, meghalt.

Osgar lassan felállt, és maga elé meredt. Meg sem szólalt. Morann mondott ugyan neki valamit, de meg sem hallotta. Csak a halott férfi arcát látta, akit nem is ismert. Aki semmiségért halt meg, egy ostoba pillanatban, ostoba módon.

És egyszerre megint visszajött az emlék. Ugyanaz a hamuszürke arc. A kimeredő szem. A vér. A borzalom. Mindig ugyanaz volt. A végtelen emberi kegyetlenség, az oktalan erőszak. Az egész olyan értelmetlen.

Az emlék, amely valaha annyira gyötörte, miután fiatalkorában megölte a rablót, már rég nem kísértette. Egyszer-egyszer eszébe jutott ugyan, de már nem kínozta, a múlthoz tartozott. Glendalough csendjében és békéjében miért is lett volna másképp? Ám most, ahogy a szörnyű, véres húsra, a halott emberre meredt, régi iszonyata ugyanolyan erővel, ugyanolyan nyersen tért vissza, mint annak idején.

Én is megöltem egy embert, gondolta. Én is megtettem ugyanezt. Az nem mentség rá, hogy önvédelemből tette. És csakúgy, mint akkor, hosszú évekkel korábban, most is úgy érezte, sarkon kell fordulnia, ő nem vehet részt többé ilyen gonosz dolgokban. Soha többé, megesküdött. Soha többé.

Most döbbent csak rá, hogy Morann a karját rángatja.

- Mennünk kell! - szólt rá a mesterember. - Itt már úgysem tehetünk semmit.

Osgar szinte kábulatban ült a szekéren, lába között a kardot szorongatva. Morann nem tért le az útról. Látták baljukon a portyázókat, kicsit távolabb voltak ugyan, de őket figyelték. Néhány pillanat múlva ugyanis a három lovas otthagyta a marhát, és megindult feléjük. Hallotta, hogy Morann azt mondja, maradjon nyugton. Érezte, hogy keze akaratlanul is szorosabban markolja a kardot, amely még mindig a lába között volt a takaró alatt. A lovasok odaértek.

Ketten vastag bőrmellényt viseltek, és kard volt náluk. Nyilvánvalóan katonák voltak. A harmadik, egy ösztövér, csorba fogú, köpönyegébe burkolózott fickó, nem látszott közéjük tartozónak. A katona, aki leszúrta a gazdát, megszólalt:

- Szükségünk van erre a kocsira. - Ez parancs volt. De amint Osgar vonakodva le akart kászálódni, Morann megfogta a karját, és megállította.

- Az lehetetlen - mondta.

- És ugyan miért?

- A kocsi nem az enyém. A monostoré. - Fejével Osgar felé intett. - A dyflini monostoré, épp oda viszem ezt a derék barátot. - Nyugodtan nézett a katonára. - Nem hiszem, hogy Brian király örülne, ha elvinnétek a monostor szekerét.

A katona gondolkodóba esett. Alaposan végignézett Osgaron, és nyilván arra a következtetésre jutott, hogy valóban szerzetes. Lassan bólintott.

- Van nálatok valami érték?

- Nincs - felelte Morann magabiztos arckifejezéssel. A ruhájába rejtett ezüsttől eltekintve tényleg nem volt.

- Hazudnak! - kiáltott fel a csorba fogú férfi. Szeme kissé zavaros volt. - Hadd kutassam át őket!

- Azt teszed, amit mondok, te csak hajtsd a marhákat! - parancsolt rá kurtán a katona, majd fejével intett Morannak. - Menjetek!

Folytatták útjukat. A lovasok és a marhák lemaradtak. Morann zordan elmosolyodott:

- Még jó, hogy itt vagy - mormolta.

Felkaptattak egy kisebb emelkedőn, épp

megpihentek a tetején, mikor a távolban gyászos látvány ragadta meg a szemüket. Füst szállt az ég felé. Akkora füst, ami csakis hatalmas tűzből eredhetett, esetleg több tűzből is. Irányából ítélve Dyflinből jöhetett. Osgar látta, hogy Morann megcsóválja a fejét, és kétkedve pillant rá. Ám azért továbbhajtott.

Pillanatokkal később lódobogást hallottak maguk mögött. Osgar megfordult. Meglepetésére a sovány, csorba fogú férfi volt az. Úgy látszott, egyenesen őket követi. Nyilván elszabadult a katonáktól. Amint közelebb ért, Osgar rémülten vette észre, hogy egy kardot suhogtat. Szeme most még zavarosabbnak látszott.

- Vedd elő a kardot! - hallotta Morann halk, ám határozott hangját. Bár tökéletesen értette, mit mond, mégis mozdulatlan maradt. Mintha megdermedt volna. Morann türelmetlenül bökdöste: - Rád fog támadni. Húzd már ki a kardot!

Ám Osgar még mindig nem mozdult. A férfi már csak néhány lépésnyire volt. Morannak igaza volt. Már le is akart sújtani.

- Az isten szerelmére, védd már magad! - kiáltott fel Morann. Osgar érezte kezében a kardot, ám a keze mégsem mozdult.

Nem félt. Ez volt a különös az egészben. Nem a félelemtől bénult meg. Abban a pillanatban szinte nem is érdekelte, hogy a fickó mindjárt lesújt rá. Mert ha ő sújt le rá, esetleg megöli. És abban a pillanatban csak azt tudta, hogy elhatározta, nem öl meg még egy embert. Egyetlen porcikája sem akarta. Nem.

Alig érezte, hogy Morann kirántja kezéből a kardot. Csak annak ébredt tudatára, hogy Morann erős bal karja a mellkasának vágódik, amint támadójuk felé döf. Hallotta az acél csattanását a másik kardon, érezte, hogy Morann teste megrándul, majd szörnyű kiáltást hallott, mikor az ösztövér férfi lefordult lováról. Egy pillanat múlva Morann átmászott rajta, leugrott a szekérről, és kardját mélyen a megsebzett férfi szívébe mártotta.

A sovány fickó a földön feküdt. Szájából vér habzott. Morann megfordult és szitkozódott.

- Mégis min gondolkodtál? Mindkettőnket megölhetett volna miattad. Édes istenem, sem ember, sem állat nem veheti semmi hasznodat! Csak nem te vagy a világ legnagyobb gyávája?

- Ne haragudj. - Mégis mit mondhatott volna? Hogyan magyarázhatná meg, hogy nem félt? Különben is, min változtatna? Osgar maga sem tudta.

- Nem kellett volna magammal hoznom téged!

- kiabálta a mesterember. - Hallgatnom kellett volna a józan eszemre. Semmi hasznodat nem veszem, szerzetes, és még önmagadra is veszélyt jelentesz!

- Ha még egyszer megtörténik... - hallotta Osgar saját gyenge hangját.

- Még egyszer? Nem lesz még egyszer! - Morann ránézett, majd határozottan kijelentette: - Visszamész!

- De nem mehetek. A családom.

- Ha Dyflinben akad még egyáltalán biztonságos hely, akkor az a nagybátyád monostora

- vágott közbe Morann.

- És Caoilinn... Lehet, hogy ő még a városban

van.

- Szent ég - tört ki Morann -, mi a nyavalyát tehet az ilyen gyáva alak Caoilinnért? Még egy egértől sem tudnád megvédeni! - Nagy levegőt vett, és egy kicsit kedvesebben próbált érvelni. - Csodálatosan bánsz a betegekkel és a haldoklókkal, Osgar. Figyeltelek. Hadd vigyelek vissza oda, ahol szükség van rád. Tedd, amire Isten téged szánt, és hagyd csak rám az emberek megmentését.

- Én tényleg úgy gondolom... - kezdte Osgar, de a mesterember határozottan félbeszakította.

- Nem viszlek tovább a szekeremen. - És mielőtt Osgar bármit is felelhetett volna, Morann felugrott, megfordította a kocsit, és elindult visszafelé az úton.

Senkivel sem találkoztak útközben. A portyázók már eltűntek. A gazda testét bevitték a tanyára. Már meglátták a távolban a kis rendházat, ahol az előző éjszakát töltötték, amikor Osgar megkérte a mesterembert, hogy álljon meg.

- Azt hiszem, igazad van - mondta bűnbánóan. - Oda kell mennem. Úgy tűnt, ők is azt akarják. Úgyhogy tegyél ki, innen már gyalog is mehetek. Minél hamarabb érsz Dyflinbe, annál jobb. - Egy kis időre elhallgatott. - Megtennél nekem valamit? Benéznél Rathminesba? Útba esik. Csak nézz be, hogy nincs-e ott Caoilinn, és nem szorul-e segítségre. Megtennéd ezt nekem?

- Persze, megteszem - ígérte Morann.

Osgar már leszállt, amikor hirtelen eszébe jutott valami. - Add ide a pokrócot! - mondta. Morann vállat vont és ledobta.

- Jó. - Osgar levetette csuháját, és a takaróba burkolózott. Csuháját feldobta Morannak. - Vedd csak fel! - mondta. - Talán így könnyebben bejutsz Dyflinbe.

* * *

A tűz és a füst egyre nagyobb lett Dyflin felett, ám nem a pusztítás következménye volt:  a

munsteriek óriási tábortüzeket raktak a város falai és a Tanácsdomb közötti nyílt területen.

Caoilinn aggodalmasan nézett arra, és azon töprengett, mit tegyen, mikor meglátta, hogy két férfi közeledik. Azon gondolkodott, nem tudnának-e segíteni neki.

Előző este érkezett Rathminesba. Amint meghallotta, mi történt Glen Mamánál, úgy döntött, gyerekeit pedig Dyflinben hagyja a bátyjánál, ő pedig kilovagol a tanyára, hogy itt várjon, hátha férje idejön. Látta elvonulni Brian embereit és a vert sereg egy részét is. Bár a munsteriek tábora a falakon kívül állt, Dyflin nagy kapuit kinyitották. Kibe jártak az emberek. Ám Cormacnak, a férjének nyoma sem volt.

Arra számított, hogy legalább néhány emberét a tanyán találja, ám azok feltehetőleg féltek Brian katonáitól és mind eltűntek, így egyesegyedül volt. A tanya messzebb volt az úttól, egy keskenyebb ösvény vezetett oda, így senki sem járt arra. Összeszedte a bátorságát, és ott maradt éjszakára, hogy ha férje hazavetődik, találjon valakit a tanyán.

Így is történt.

Úgy félórája érkezett, egymagában. Ha Caoilinn nem ismeri fel a lovát, nem is gondolta volna, míg a lába elé nem zuhant, hogy ez a rongyos, vérfoltos ember az a férfi, akit szeret. Borzalmas sebei voltak. Úgy tűnt, talán nem is éli túl. Csak Isten tudja, micsoda erőfeszítésébe került, hogy a lován maradjon, míg az állat lassan poroszkált hazafelé. Valahogy sikerült betámogatnia a kapun, és valamennyire kimosta és bekötözte sebeit. Halkan nyöszörgött, és sikerült a nő tudtára adnia, hogy megismeri, és tudja, hogy otthon van. Ám alig bírt megszólalni. Miután Caoilinn megtette azt a keveset, amit tudott, azon töprengett, vajon hogyan tudná elvinni Dyflinbe a bátyjához, vagy esetleg hagyja-e itt, és menjen segítségért, amikor meglátta, hogy két férfi közeledik a keskeny úton a tanya felé.

Katonák voltak Brian seregéből. Barátságosnak tűntek, és bementek vele a tanyára. Egyikük Cormacra pillantott, és megrázta a fejét.

- Nem hiszem, hogy megmaradna.

- Nem - helyeselt a másik. - Semmi esélye.

- Kérlek - figyelmeztette őket Caoilinn -, még meghallhat titeket.

A két férfi egymásra nézett. Úgy látszott, gondolkodnak valamin. Egyikük, aki idősebbnek tűnt, egy nagy, kerek arcú férfi, mosolygósabb és udvariasabb volt. Végül ő szólalt meg.

- Akkor hát végezzünk vele? - kérdezte szívélyesen.

- Ha szeretnéd - felelte a másik. Caoilinn megdermedt.

- Azután is megölhetjük, ha már megvolt az asszony. Talán szívesen megnézné. - A kerek arcú férfi felé fordult. - Mit gondolsz?

Rettenetes félelem töltötte el. Sikolthatna, de ki hallaná meg? Semmi esélye. Ha lett volna fegyvere, használta volna. Bár amazoknál kard volt, de legalább harc közben halna meg. Körülnézett.

Hát persze. Férjénél, Cormacnál volt kard. A kapu mellett hevert. Igen, gondolta. Ez az egyetlen lehetőség. A fegyver felé iramodott.

De elkapták. Elkapták a derekát. Mozdulni sem bírt. Hallotta, hogy az ösvény felől valaki felkiált. Sikítani kezdett.

És egy pillanat múlva elképedve látta, hogy előugrik egy szerzetes. Kard volt a kezében.

Morann ötlete volt, hogy Caoilinnt és férjét a kis családi monostorba vigye.

- Ott majd gondot viselnek rá, és a szerzetesek védelme alatt nagyobb biztonságban lesztek, mint bárhol másutt.

Azt kívánta, bár el tudta volna kapni Caoilinn másik támadóját is. A kerek képűt halálra sebezte, ám a másik sajnos elmenekült. Mindegy, mindent a maga idejében.

Osgar nagybátyja örömmel fogadta őket, és nem győzte dicsérni unokaöccsét, amikor Morann tapintatosan elmondta, hogy csak a szerzetesnek köszönhető, hogy idejött. Az apát is tele volt hírekkel. Bár már nagyon megöregedett, és egyre gyengült, az utóbbi napok eseményei felvillanyozták. Megerősítette, hogy Brian Dyflin falain belül tanyázik.

- Az egész karácsonyt itt akarja tölteni - mondta.

A Glen Mama-i csata katasztrofális következményekkel járt Leinster számára. Rengetegen haltak meg, és még mindig egyre érkeztek a sebesültek. Dyflin királya északra menekült, Ulsterbe, ám keresőcsapatokat küldtek utána. Brian nem állt véres bosszút Dyflin népén, de hatalmas sarcot követelt.

- Kifosztotta őket - mondta az öregember a kívülálló komor elégedettségével. - Édes Istenem, kifosztotta őket. Nem kevesebb mint egy kocsirakomány ezüstöt vitt el minden házból.

Bár persze ez nyilvánvalóan túlzás volt, Morann most kétszeresen is örült, hogy elrejtette értékeit. A munsteri király nem vesztegette az időt, hogy uralmát a tartományra kényszerítse.

- Máris elfogta Leinster királyát, és a tartomány minden főnökétől túszokat szed, sőt minden templomból és monostorból is. Még az én két fiamat is elvitte - tette hozzá az öregember nem minden büszkeség nélkül. Nem volt szokatlan, hogy egy király túszt szedjen a nagy rendházakból. Bár ezek a monostorok nem a helyi hatalmas családok kezében voltak, amelyeket kordában kellett tartania, elég vagyonuk volt, hogy fegyvereseket fogadjanak fel, sőt némelyik saját hadsereggel rendelkezett. Azzal, hogy most az idős apát mindkét fiát elvitték, olyan jelentőséget tulajdonítottak a családnak, illetve kis monostoruknak, amire maga ősük, Fergus is büszke lehetett volna.

Az öregember megkérdezte Morannt, hogy a városba szándékozik-e menni, és ő azt felelte, hogy igen.

- A keletieket tartják igazi ellenségüknek - jegyezte meg az apát. - Bár te nem vagy keleti, jól ismernek Dyflinben, még ha szerzetescsuhát húzol is! - tette hozzá komolyan. - Nem tudom, a munsteriek mit fognak szólni. A helyedben én nem mennék oda.

Morann megköszönte a tanácsot, de nem fogadta meg.

- Óvatos leszek - ígérte; szekerét otthagyta a monostorban, és gyalogosan a városba indult.

Dyflin utcái ugyanúgy álltak, ahogy otthagyta őket. Arra számított, hogy ledöntött kerítéseket és talán felégetett házakat talál; de úgy tűnt, hogy a város lakói bölcsen úgy döntöttek, ellenállás nélkül néznek szembe sorsukkal. Itt-ott fegyveresek csoportjai lézengtek. A halpiac területe tele volt ellátmánnyal megrakott szekerekkel, sok kis udvarban pedig disznók és marhák voltak, ami azt jelezte, hogy a megszállók jól meg akarják ünnepelni a karácsonyt. Sok házat egyértelműen elfoglaltak a munsteriek, úgyhogy kíváncsi volt, vajon mi történhetett az övével. Harold családját is odaküldte, úgyhogy ez volt elsődleges úti célja.

Mikor a kapuhoz ért, két fegyverest talált a kerítésnek támaszkodva, egyikük már láthatóan részeg volt. A másikhoz fordult, és megkérdezte, odabenn van-e az asszony.

- A keleti nő a gyerekekkel?

Morann bólintott. A fickó erre vállat vont.

- Elvitték őket. Le a rakpartra, azt hiszem.

- Mit akarnak tőlük? - kérdezte Morann könnyedén.

- Eladják őket. Rabszolgának - vigyorgott. - Végre egy kis változatosság lesz azt látni, hogy keletieket adnak el, nem a mi fajtánkat. És mindannyian, akik Brian király oldalán harcoltunk, megkapjuk a részünket. Ezúttal gazdagon térhetünk haza.

Morann mosolyt erőltetett az arcára. Magában persze átkozódott. Ő hozta ezt barátja családjának fejére azzal, hogy rávette őket, Dyflinbe menjenek a tanyájuk helyett.

Első gondolata az volt, hogy lemegy a rakpartra, és megkeresi őket, ám gyorsan rájött, hogy ez ostobaság lenne; azonkívül az sem volt egészen világos, hogyan segíthetne rajtuk. Többet kellett megtudnia. Úgyhogy ezután inkább Caoilinn apjának házába ment, és elmondta neki, hol van a lánya.

- Brian emberei már jártak itt - mondta az öreg kereskedő. - Caoilinn férjére távollétében már kivetették a sarcot. Kétszáz marhát kell fizetnie és legidősebb fiát túszul adnia - mondta komoran. - Már el is vesztettem a fele ezüstömet és a feleségem összes ékszerét. Ami téged illet - figyelmeztette a mesterembert -, ha ezek a munsteriek rád találnak, te is ugyanúgy fogsz szenvedni, mint mi mindannyian.

Mikor Morann elmondta, hogy Harold családja bajba került, az öregember nem volt túl biztató. Elmondta, hogy már több száz embert, főleg nőket és gyerekeket tartanak fogva a rakparton egy nagy épületben, szigorú őrizet alatt. És minden nap egyre többet hoznak. Azt tanácsolta Morannak, hogy egyelőre ne menjen a hely közelébe.

Miután távozott a kereskedőtől, Morann óvatosan a rakpart felé vette az irányt. Bár megrázta, ami barátja családjával történt, tudta, hogy nem kellene meglepődnie. A rabszolgapiacok mindig a csatát vesztett népek tagjaival vagy a viking portyák foglyaival voltak tele. Bár kemény dolog volt, Brian király egyszerűen csak olyan leckét adott, amit az egész északi világ megérthet.

A mesterember első célja az volt, hogy kiderítse, hol tartják fogva Harold családját. Ha lehetősége van rá, megpróbál kapcsolatba lépni velük, hogy legalább némi vigaszt és reményt nyújtson nekik. Azután már csak az a kérdés, hogyan szabadíthatja ki őket. Nem valószínű, hogy el tudja szöktetni őket őreik elől. Még jobban megnehezítheti a dolgát, hogy Astridot esetleg elválaszthatták a gyerekeitől, ha más rabszolgapiacon akarják eladni őket. Persze megpróbálhatná megvesztegetni az őröket; de ez sem tűnt ígéretes megoldásnak. Jobb esélye lenne, ha egyenesen a piaci áron próbálná őket megvásárolni a munsteriektől. Ám akkor el kellene magyaráznia, ki is ő, és ez csak bajt okozhat. A végén még maga is a rabszolgapiacra kerül, gondolta komoran.

Közben a rakparthoz ért. A kikötő tele volt hajóval. Morannra senki sem fordított túl nagy figyelmet. Jobbról fegyveresek csoportja lépdelt elő egy utcácskából. Megállt, hogy jól megnézze őket, ahogy elmennek mellette.

De nem mentek el mellette. Hirtelen megragadták a karját. Vergődött, próbált tiltakozni, de végül belátta, hogy hiába. Ekkor higgadtan kezdett viselkedni.

- Mit akartok, fiúk? - tudakolta. - Hová visztek?

Vezetőjük egy napbarnított arcú, tekintélyt parancsoló ember volt. A mesterember elé lépett és elmosolyodott.

- Csak azt akarjuk, hogy tisztelj meg minket a társaságoddal, Morann Mac Goibnenn. Hogy hová viszünk? Magához Brian Borúhoz. - Ezzel megfordult. - Ti pedig nem akarjátok megvárakoztatni a királyt, ugye?

Morannt megvárakoztatták. Egész délután várakoztatták. Bármi legyen is a sorsa, kíváncsi volt a munsteri királyra, akit tehetsége és ambíciói csaknem a hatalom csúcsára röpítettek; s amíg várakozott, számba vette, mit is tud róla.

Apja, Kennedy legkisebb fiaként született a Shannon folyó egyik gázlója mellett. Morann hallotta valahonnan, hogy egyszer egy fili azt jövendölte Briannek, végzete az, hogy egy gázlónál született, és egy gázlónál is fog meghalni. Nos, most ugyan Ath Cliath mellett van, de nagyon is elevenen. Szereti a nőket. Mindenki ezt mondta. Na de ki nem? Eddig már három felesége volt. A második igen szilaj természetű nő volt, a leinsteri király testvére. Volt már Dyflin viking királyának és az O’Neill főkirálynak is az asszonya. Szép fiúgyermekkel ajándékozta meg Briant, mielőtt az elküldte volna.

Morann tudta, hogy sokan úgy vélik, Brian ezzel a válással ingerelte fel a leinsteri és a dyflini királyt, és ez vezetett felkelésükhöz, ám egy törzsfő, aki jól ismerte Leinster királyát, biztosította, hogy ez a pletyka alaptalan. Talán nem örült neki, de jól tudja, milyen a nővére, mondta a mesterembernek. És Isten a tanúja, a válás elég gyakori jelenség volt a sziget királyi családjaiban. Morann véleménye szerint inkább azért nem szerették Briant, mert féltékenyek voltak a férfira, aki ilyen hamar emelkedett ilyen magasra. A munsteri király hősiességét azonban senki sem tagadta. Ugyanolyan türelmes, mint amilyen bátor, mondogatták. Most már az ötvenes évei vége elé járhat, de állítólag még mindig tele van életerővel.

Ez be is bizonyosodott. Csaknem besötétedett már, mire Morannt a dyflini király termébe vezették, melyet most Brian foglalt el. Közepén számos ember állt a tűz körül. Észrevette, hogy egyikük a gazdag borostyánkereskedő. Mellette pedig az a férfi fordult épp felé, akiről feltételezte, ő lehet Brian Boru.

A király nem volt túl magas ember, épp egy picivel magasabb csak az átlagosnál. Hosszúkás arca, keskeny orra és értelmes szeme volt. Haja, ahol még nem őszült, sötétbarna. Arca finom vonású és értelmes; akár pap is lehetne, gondolta Morann - míg Brian nem tett felé egypár lépést. A déli király mozgása olyan volt, mint egy veszedelmes macskáé.

- Tudom, ki vagy. - Nem vesztegette az idejét. - Hol voltál?

- Kellsben, Kennedy fia Brian.

- Á, értem. És azt reméled, az értékeid majd biztonságban lesznek ott tőlem. Azt mondják, nem sok mindent hagytál a házadban. Aki lázad, megfizet, mint tudod.

- Én nem lázadtam. - Ez volt az igazság. - Nem?

- Az az ember is megmondhatja. - Morann a borostyánkereskedőre mutatott. - Megmondtam a dyflinieknek, hogy hibát követnek el, ha ellened fordulnak. Nem tetszett nekik. Én meg elmentem.

Brian király a borostyánkereskedőre nézett, aki megerősítőleg bólogatott.

- Akkor hát miért jöttél vissza?

Morann részletesen beszámolt útjáról, elmondta, miképp találkozott Osgarral és az apácával, és hogy megtudta, hogy Harold feleségét és gyermekeit elvitték. Persze azt kihagyta, mi történt Rathminesnál, és hogy Caoilinnt és férjét a monostorba menekítette, reménykedve, hogy Brian nem tud róla.

- A barátaidért jöttél vissza? - Brian a többiekhez fordult és megjegyezte: - Mivel ez az ember nem ostoba, bizonyára bátor. - Majd visszafordult Morannhoz, és hűvösen végigmérte. - Úgy tűnik, a keletiek barátja vagy.

- Nem kimondottan.

- A feleséged családja is viking - mondta nyugodtan, ám ez figyelmeztetés volt. A királyt nem lehet becsapni. - Bizonyára azért élsz itt, mert imádod a keletieket. - Talán Brian király játszik vele, mint macska az egérrel?

- Valójában - felelte Morann egyenesen - apám hozott ide még szinte gyerekként. - Mosoly futott át az arcán az út emlékére, amikor megnézték a Boyne melletti nagy halmokat. - Egész családom mesterekből állt, akiket a királyok is becsben tartottak, már azelőtt is, hogy Szent Patrik idejött volna. Apám pedig gyűlölte a keletieket. Mégis Dyflinbe küldött, mert azt mondta, Dyfliné a jövő.

- Honnan tudta? És vajon él még ez a bölcs ember? - Nem lehetett eldönteni, gúnyolódik-e, vagy komolyan beszél.

- Már rég meghalt.

Brian király hallgatott. Úgy tűnt, elgondolkodott valamin. Azután közelebb húzódott a mesteremberhez.

-  Mikor még ifjú voltam, Morann Mac Goibnenn - suttogta olyan halkan, hogy valószínűleg csak Morann hallhatta -, gyűlöltem a keletieket. Megszállták a földünket. Mi pedig küzdöttünk ellenük. Egyszer még Limericket is felgyújtottam. Mit gondolsz, bölcsen tettem?

- Gondolom, móresre kellett tanítanod őket.

-  Lehet. De én voltam az, Morann Mac Goibnenn, akinek meg kellett tanulnia a leckét. -

Ezzel egy aprócska tárgyat helyezett Morann kezébe. - Mi a véleményed erről? - Egy ezüstérme volt. Két éve kezdte veretni Dyflin királya. Morann véleménye szerint nem volt túl szép, de elment. Mielőtt válaszolhatott volna, Brian folytatta. - A rómaiak már ezer éve is vertek érméket. Pénzt vernek Párizsban és Normandiában. A dánok pénzt vernek Yorkban; a szászoknak Londonon kívül számos más városban is vannak pénzverdéik. De mi itt a szigeten hol verünk pénzt? Sehol másutt, csak a keletiek dyflini kikötőjében. Mit jelent ez számodra, Morann?

- Azt, hogy Dyflin a sziget legnagyobb kikötője, és a tengerentúl is kereskedünk.

- Ám a saját főnökeink mégis még mindig marhában számolják a vagyonukat - sóhajtott fel a király. - Három birodalom van ezen a szigeten, Morann. Ott van a sziget belseje, erdőivel és legelőivel, rathjaival és tanyáival, mely az idők homályába nyúlik vissza, a Kilenc Túszt Ejtett Niallig, Cuchulainnig és Eriu istennőig - ebből a birodalomból származnak királyaink. Aztán ott van az egyház birodalma, a monostoroké, Rómáé, a védett helyek tudásával és gazdagságával. Ezt a birodalmat királyaink is megtanulták tisztelni és szeretni. De van egy harmadik birodalom is, Morann, a keletiek birodalma kikötőikkel, mely a messzi tengereken kereskedik. És még mindig nem tanultuk meg, hogy ezt a birodalmat hogyan tegyük a sajátunkká. - Megcsóválta a fejét. - Az O'Neill főkirály azt hiszi magáról, hogy nagyszerű fickó, mivel az övé Tara, és rajta van Szent Patrik egyházának áldása. De én megmondom neked, míg nem ő parancsol a keletiek hajóhadainak, és nem válik a tengerek urává, addig senki. Senki.

- Úgy gondolkodsz, mint egy keleti - jegyezte meg a mesterember.

- Mert jól megfigyeltem őket. A főkirálynak van egy királysága, ám a keletiek birodalma az egész tenger és még azon is túl. A főkirálynak van egy erődje a szigeten, ám saját hajók nélkül mindig is sebezhető marad. A főkirálynak számtalan marhája van, de akkor is szegény, mert a kereskedelem egésze a keletiek kezében van. Apádnak igaza volt, Morann, hogy Dyflinbe küldött.

Amint Morann belegondolt, mit jelentenek ezek a szavak, újfajta kíváncsisággal tekintett Brianre. Rádöbbent, hogy a sziget déli felének megszerzésével a munsteri király vette át az uralmat az összes jelentősebb viking kikötő felett is. Azt is tudta, hogy némelyik hadjárata során Brian már alaposan kihasználta a Shannon folyó nyújtotta szállítási lehetőségeket. De amit Brian most mondott, az túlmutatott az eddigi királyok hatalmán. Ha a főkirályt a vikingek flottái nélkül „senkinek” lehet minősíteni, az csak megerősítette, amit néhányan már addig is sejtettek, mégpedig, hogy Brian előbb-utóbb valóban meg szándékozik szerezni a főkirályi posztot. Sőt, mi több, úgy hangzott, hogy ha sikerül a sziget urává válnia, másféle király akar lenni, mint az eddigiek. Úgy tűnt, Dyflin jobban érdekli Taránál. Morann gyanította, hogy a dyflini vikingek többet látják majd ezt az új uralkodót, mint amihez hozzászoktak, és ostoba lázadásuk csupán jó ürügyet szolgáltatott Brian számára, hogy megerősítse uralmát a hely fölött. Tisztelettel nézett a királyra.

- Nem könnyű a dyflini keletieket kormányozni - jegyezte meg Morann. - A tengerek szabadságához vannak szokva.

- Tudom, Morann Mac Goibnenn - felelte a király. - Barátokra lesz szükségem Dyflinben. - Ravaszul nézett a mesteremberre.

Ajánlat volt. Morann megértette. Alig hitte, hogy ekkora szerencséje van. Miután elfogták a kikötőben, nem tudta, mire számítson. És most itt áll Brian Boru, aki barátságát ajánlja fel neki lojalitásáért cserébe. Kétségtelenül meg kell fizetnie az árát, de bizonyosan megéri. Akaratlanul is csodálta a munsteri király terveit. Brian a jövőbe tekintett, amikor majd az egész sziget ura lesz, és itt

Dyflinben, ha már letörte az ellenállást, lerakja az alapjait békés és barátságos uralkodásának. Talán Dyflint választja majd székhelyéül egy nap, gondolta Morann.

Épp amikor biztosítani akarta a királyt hűségéről, valami zavar támadt a bejáratnál, kiabálás hallatszott, majd a fegyveresek vezére, aki őt is idehozta, a terembe viharzott. Arca véres volt.

- Megtámadott egy keleti, Kennedy fia Brian! - kiáltotta. - A halálát akarom.

Morann látta, hogy a király összehúzza szemöldökét, és tekintete elsötétül.

- Hol van? - kérdezte.

Erre a bejáratnál álló férfiak egy ismerős alakot vonszoltak be; és amint vörös hajánál fogva kényszerítették, hogy felemelje fejét, Morann a tűz fényénél meglátta, hogy Harold az.

* * *

Morann nem tudta a sötét képű fickó nevét, ám Brian minden bizonnyal jól ismerte, és a király kurta biccentésére előadta a történetet. Annak ellenére, hogy feje erősen vérzett, tömören és világosan beszélt.

Harold hajója sötétedés után érkezett a Liffey torkolatához. Valószínűleg az történhetett, hogy a hajó legénysége látta ugyan a Tanácsdomb tábortüzeit, de úgy vélték, bizonyára a karácsonyi ünnepek miatt gyújtották őket. Amint kikötöttek, azonnal elfogták őket, az őrök megkérdezték Harold nevét, és parancsnokukért küldtek a király termébe.

- Mikor leértem a rakpartra - magyarázta a sötét férfi -, az embereim szóltak a keletinek - Harold felé intett -, hogy lépjen előre. De abban a pillanatban, ahogy odamentem hozzá, megfordult, és felkapott egy ott heverő rudat; én megfogtam a kardomat, de mielőtt még kihúzhattam volna, arcon vágott a rúddal. Nagyon gyors - jegyezte meg nem minden tisztelet nélkül - és erős. Három emberemnek kellett lefognia.

Nyilvánvaló volt, hogy nem egyszerűen lefogták Haroldot. Fejbe is verték valamivel, és alaposan ellátták a baját. Mikor bevonszolták, nem is volt magánál, ám most felnyögött. A király odalépett hozzá, és hajánál fogva ismét felemelte a fejét. Harold kinyitotta a szemét, de csak üveges tekintettel meredt előre. Látható volt, hogy sem Morannt, sem senki mást nem vett észre.

- A király szól hozzád - mondta Brian. - Érted? Harold motyogása jelezte, hogy igen.

- Az én parancsnokomat támadtad meg. A halálodat akarja. Mit tudsz erre mondani?

- Én ölöm meg előbb. - Harold szavai

összefolytak, de értelmük világos.

- Velem akarsz szembeszállni? - kiáltott rá a király.

Válaszul Harold hirtelen kicsavarta magát két őre kezéből. Isten tudja, honnan van ennyi ereje, gondolta Morann. Harold most meglátta a parancsnokot, és felé vetette magát. Maga Brian kapta el, mielőtt a két meglepett őr újra megragadta és a földre teperte, az egyikük pedig botot húzott elő, és jól fejbe vágta vele. Morann ösztönösen előrelépett, hogy közbeavatkozzon, ám ekkor Brian felemelte a kezét, és mindenki megdermedt. Látták, hogy a király most már tajtékzik a dühtől.

- Elég! Nem akarok többet hallani! Úgy látszik, néhány keleti még mindig nem tanulta meg a leckét. - Azzal a parancsnok felé fordult. - Vigyétek ki!

- És? - kérdezte a füstös képű.

- Öljétek meg! - Brian király arca elszánt és kérlelhetetlen kifejezést öltött. Morann hirtelen felfogta, hogy annak az embernek az arcát látja, aki porig rombolta Limericket, a viking kikötőt, és több tucat csata győztese volt. Ha egy ilyen ember kijön a sodrából, ostoba, aki vitába száll vele. Mégis úgy látta, talán van még lehetőség.

- Kennedy fia Brian - kezdte. A király felé fordult. - Tessék?

- Ez az ember a barátom. Az, akiről meséltem.

- Annál rosszabb neked. És neki is. És az átkozott családjának a rabszolgaházban. - A király dühösen meredt rá. Morann mély lélegzetet vett.

- Csak azon gondolkodom, hogy egyáltalán nem jellemző rá, hogy ilyesmit tegyen. Biztosan volt rá valami oka.

- Az az oka, hogy ostoba lázadó! Más oka nincs. Úgyhogy most meghal. Ha a barátságomat akarod, Morann Mac Goibnenn, akkor többet egy szót se halljak erről.

Az őrök már kifelé vonszolták Haroldot. A fejére mért ütéstől ismét elvesztette az eszméletét. Morann még egy mély lélegzetet vett.

- Nem engednéd meg, hogy beszéljek vele? Talán...

- Elég! - kiáltott rá Brian. - Talán csatlakozni akarsz hozzá a halálban?

- Nem ölsz meg, Kennedy fia Brian - szólt határozottan és nyugodtan, mielőtt meggondolta volna, mit akar mondani.

- Nem? - A király szeme fenyegetőn felvillant.

- Nem - felelte Morann csendesen -, mert én vagyok a legjobb ötvös egész Dyflinben.

Egy pillanatig Morann azon gondolkodott, nem követett-e el hibát. Az egész teremben néma csend volt. A király a földre meredt, láthatóan megfontolta a dolgot. Végül megszólalt:

- Neked aztán vasból vannak az idegeid, Morann Mac Goibnenn. - Fagyos pillantást vetett rá. - Ne élj vissza a barátságommal. Az én hatalmamat tisztelned kell.

- Ez nem kétséges előttem. - Morann fejet hajtott.

- Akkor hát válassz, Morann Mac Goibnenn! A barátod megtarthatja az életét, hogy csatlakozzon családjához a rabszolgaházban; vagy pedig elveszíti életét, de a családját szabadon eresztem. Közöld velem a döntésedet, még mielőtt ma este asztalhoz ülnék. - Ezzel hátat fordított neki. Morann okosabb volt annál, hogy bármit is mondjon. Haroldot kivitték a teremből, Morann pedig bánatosan baktatott mögöttük.

Rettenetes döntés, gondolta Morann: érzéketlen kelta dilemma, ugyanolyan kifinomultan kegyetlen, mint az ősi történetekben. Ezért is hozta Brian - hogy a tudtára adja, a királyi tudomány mesterével van dolga. Nem reménykedett abban, hogy a munsteri király meggondolja magát. Nehéz döntés - de ki hozza meg? Morann nem kételkedett benne, barátja melyiket választaná. Családjának a szabadságot, magának a halált. De ha egyszer Harold nincs itt, ő melyiket válassza? Mentse meg az életét, de taszítsa mindannyiukat rabszolgaságba? Ez tűnt a jobb megoldásnak, feltéve, ha utána ki tudja váltani őket. De mi van, ha a király megtiltja, vagy ha a tengerentúli piacokra viszik őket? Megbocsátaná azt neki Harold valaha is?

Mikor kiléptek a teremből, a parancsnok eltűnt, hogy sebeit ápolja, őket pedig csendben átvezették az udvaron egy kis faépületig. Morann remélte, hogy barátja a hideg esti levegőben magához tért, de nem így történt. Belökték őket a kis házba, és egy őrt állítottak az ajtó elé. A helyiségben mindössze egy gyertya volt, és egy kis tűzhely. Morann a tűz mellé telepedett. Harold csukott szemmel hevert a földön. Telt-múlt az idő. Morann vizet kért, és amikor meghozták, Harold arcára löttyintett egy kicsit. Nem járt eredménnyel. Egy idő után viszont Harold felnyögött. Morann megemelte a fejét, próbálta megitatni. Úgy látta, egypár csepp a szájába ment, és Harold felnyögött, szemhéja is megrándult, de nem tért magához.

Körülbelül egy óra múlva az egyik őr bement és közölte, hogy Brian király várja a válaszát. Morann azt felelte, hogy a barátja még mindig nem tért magához.

- Akkor is válaszolnod kell - mondta az őr.

- Édes istenem, hát mit választhatnék? - tört ki Morann. Haroldra nézett. Úgy látta, nyugtalan álomba merült. Hála istennek, hogy a norvég legalább ilyen erős. Morann úgy érezte, ha egy kicsit még várhatna, biztosan magához térne. Még mindig nem tudta, mit mondjon a munsteri királynak. - Semmi értelmét nem látom ennek az egésznek - mondta elkeseredve. - Miért támadta volna meg a parancsnokotokat?

- Nem tudom - válaszolta az őr. - De azt megmondhatom, hogy Sigurd nem csinált vele semmit. Na gyerünk!

- Ha muszáj - mormolta Morann szórakozottan, és felkászálódott. Már az udvar közepén voltak, a nagy terem felé igyekeztek, amikor megtorpant, és az őrhöz fordult. - Egy pillanat - mondta. - Mit is mondtál, hogy hívják a parancsnokot, akire a barátom rátámadt?

- Sigurd. Az őrség parancsnoka.

Sigurd. Viking név. Morann tudomása szerint a sötét képű fickó nem volt viking; ám ezekben az időkben nem volt ritka, különösen a kikötők környékén, hogy vikingeknek kelta nevet adjanak és fordítva. Sigurd. Eddig a pillanatig nem is gondolta, hogy a parancsnok neve fontos lehetne. Megpróbálta elképzelni - a kikötő zűrzavarában egy sötét alak közeledik...

- Te is ott voltál a rakparton? - kérdezte az őrt.

- Igen.

- Mondta valaki a nevét? A férfi elgondolkodott.

- Megjött Sigurd. Rászóltunk a keletire: „Lépj előre! A parancsnokunk látni akar." Aztán szóltam neki: „Itt az embered, Sigurd." És amikor közelebb jött, a keleti rápillantott, és...

Morann már nem figyelt rá. Besietett a terembe.

- Tudom már, Kennedy fia Brian! - kiáltott fel. - Tudom már, mi történt.

Nem vett tudomást a király ingerült pillantásáról, és belekezdett a történetbe. Mikor a király rászólt, hogy hallgasson, nem engedelmeskedett. Még akkor is folytatta, amikor ki akarták vinni az őrök. Ekkor már a király is figyelt rá.

- Szóval azt hitte, hogy az én emberem, Sigurd az a dán, aki megesküdött, hogy megöli?

- Kétségkívül - kiáltott fel Morann. - Képzeld csak el: a sötétben egy hasonló külsejű férfi közeledik, még a nevét is kiáltják - és ne felejtsd el, ugyanott, ahol először is találkoztak...

- Megesküszöl, hogy mindez igaz?

- A Szentírásra! Az életemre, Kennedy fia Brian. És ez az egyetlen értelmes magyarázat is.

Brian király meredten nézte.

- Meg akarod menteni az életét, gondolom.

- Igen.

- És persze kiszabadítani a feleségét és a

gyerekeit.

- Arra is megkérnélek, természetesen.

- Tudod, megvan az áruk. És mindezek után hű barátom leszel, Morann Mac Goibnenn?

- Az leszek.

- Mindhalálig? - nézett Morann szemébe.

Mivel Morann őszinte ember volt, egy pillanatig

habozott.

- Mindhalálig, Kennedy fia Brian - felelte. És akkor Brian Ború elmosolyodott.

- Látjátok? - szólt a teremben összegyűlt társasághoz. - íme egy ember, aki barátságot esküszik, és komolyan is gondolja! - Ezzel visszafordult Morannhoz. - Meghagyom a barátod életét, Morann, ha kezeskedsz az ő hűségéről is a jövőben, és ha öt olyan ezüstpénzt fizet, amit itt vernek, az emberemnek, Sigurdnak, aki sosem ártott neki. A feleségét és a gyerekeit te magad válthatod ki tőlem. Kell nekem egy ezüstkehely, amit a kelisi apátságnak adományozhatok. Meg tudod csinálni húsvétra?

Morann bólintott.

- Biztosan nagyon szép lesz - mosolygott rá a király. Az is lett.

1013

Negyvenegy évesen a sötét hajú, zöld szemű Caoilinn még mindig kétségtelenül feltűnően szép nő volt; és nyár végére mindenki egyetértett abban, hogy bizonyára új férjet keres.

Meg is érdemelt már egy kis boldogságot. Senki sem vitatta. Több mint egy tucat éven át ápolta odaadóan beteg férjét. Cormac sosem állt talpra a Glen Mama-i csata után. Fél karját elvesztette, és súlyosan megsérült a hasán, úgyhogy csak Caoilinn gondoskodásának köszönhette, hogy egyáltalán életben maradt. Ám még testi fogyatékosságainál is rosszabb volt búskomorsága. Időnként lehangolt volt, időnként dühös; az évek múltával pedig egyre többet ivott. Az utolsó évek különösen nehezek voltak.

Caoilinn úgy vészelte át, hogy emlékeibe kapaszkodott. Sosem azt a megtört embert látta maga előtt, aki valójában volt. A magas, jóképű férfit képzelte a helyébe, akit megismert. Felidézte bátorságát, erejét, királyi vérét. Mindenekelőtt a gyerekeiket akarta megóvni. Apjukat mindig bukott hősként ábrázolta. Ha hetekig csak heverészett, vagy dühkitörései voltak, az csak hősies lelkének gyötrelme miatt lehetett. Ha az utolsó napokban hangulatát beteges sötétség jellemezte, arról sem ő tehetett, hanem a gonosz szellemek, akik körülvették, és magukkal rántották. És honnan jöhettek ezek a gonosz szellemek? Ki állt mögöttük, ki volt az oka minden bajának? Persze hogy csak egy ember lehetett: ki más, mint a nyomorúságok okozója, az a felkapaszkodott, aki szándékosan megalázta a leinsteri királyi házat, melynek férje és gyermekei is büszke sarjai voltak. Brian Boru tehetett mindenről. Nem férje gyengesége, hanem Brian rosszindulata okozta a szenvedéseiket. Így hát arra nevelte a gyerekeiket, hogy ebben higgyenek. És amint egyre több megaláztatás érte az évek során, maga is hinni kezdte. Brian volt az oka férje betegségének, haragjának, pusztulásának. Brian volt a családjuk életét beárnyékoló gonosz szellem. Mikor apjuk inni kezdett, akkor is azt mondta a gyerekeknek, hogy ezt is Brian Boru tette vele. Mintha a munsteri király ellenséges érzülettel viseltetne a rathminesi család iránt. Amikor férje már nem élt, gyerekei pedig felnőttek, még mindig táplálta szívében a Brian iránti gyűlöletet.

Cormac tél közepén halt meg. Megkönnyebbülés volt. Bármilyen fájdalmas emlékei voltak is a nőnek, lelkiismerete tiszta volt. Minden tőle telhetőt megtett. Hála gondos irányításának - mivel, ha névleg nem is, gyakorlatilag ő vezette a gazdaságot már évek óta - ő és gyermekei újra csaknem olyan gazdagok voltak, mint a Glen Mama-i csata előtt. Tavaszra bánata is kezdett enyhülni. Nyár elejére már egészen jókedvű lett. Júniusban azt mondták, hogy mintha megfiatalodott volna. Erre ő titokban alaposan megnézte a testét, és megállapította, hogy igazuk van. Mikor a hosszú, meleg augusztusi napok megérlelték a termést, kezdte úgy érezni, egy nap talán még arra is gondolhat, hogy újra férjhez menjen. És amikor a termést learatták, nyugodtan, derűsen el is kezdett nézelődni.

* * *

Osgar nem is tudta, mit érez, mikor októberben épp a dyflini családi monostor felé közeledett. Közelgett Samhain, úgy gondolta, megfelelő volt az idő nagybátyja számára az e világból való távozásra. Az öreg apát nagyon békésen ment el, emiatt nem kellett fájdalmat éreznie. Amint azon a tiszta, őszi reggelen leereszkedett a hegyi ösvényen, Osgar csak enyhe melankóliát érzett, mikor szeretettel gondolt az öregemberre. Ám amint elérte a monostor kapuját, másik gondolat töltötte be elméjét. Ugyanis nagyon jól tudta, mit fognak tőle kérdezni. Ám még nem tudta, mit fog majd válaszolni, nem tudta, mit tegyen.

Mind ott voltak. Nagybátyja fiai, barátai és családja, akiket már évek óta nem látott. Morann Mac Goibnenn is ott volt. És Caoilinn is. Mikor megérkezett, épp befejezték a virrasztást, de megkérték, hogy ő vezesse a végső szertartást, mikor az öregembert sírjába helyezik. Kedves volt Caoilinntől, hogy utána meghívta, másnap látogassa meg Rathminesban.

Dél körül érkezett. Megkérte, hogy csak a legegyszerűbb étellel kínálják. - Ne feledd, én csak egy szegény szerzetes vagyok - mondta a nőnek. Örömmel fedezte fel, hogy csak kettesben fognak enni. Miközben elnézte a vele szemben ülő csinos, sötét hajú asszonyt, hirtelen rádöbbent, hogy már huszonöt éve nem ült így kettesben egy nővel. Caoilinn hamarosan rátért arra a kérdésre, amely mindenkit foglalkoztatott.

- Nos, Osgar, visszatérsz?

Mindannyian erre voltak kíváncsiak. Most, hogy nagybátyja eltávozott, nyilvánvalóan Osgarnak kellene átvennie a helyét. Nagybátyja fiai is ezt akarták, mivel egyikük sem érzett rá igazán vágyat, hogy átvegye ezt a szerepet. A szerzetesek is ezt akarták. Valószínűleg ő lenne a kis rendház valaha volt legkülönb apátja. Hát nem ez a kötelessége? Valószínűleg ez. Nem csábítja? Nem tudta eldönteni. Még nem felelt a nő kérdésére.

- Különös volt visszajönni - jegyezte meg. - Azt hiszem - folytatta rövid szünet után -, ha itt maradtam volna, most épp a monostorban üldögélnék egy fészekalja poronttyal, a feleségemmel szemközt. És azt hiszem - mosolyodott el -, hogy te lennél az az asszony. - A nőre pillantott. - De persze valószínűleg úgysem jöttél volna hozzám.

Most a nő mosolyodott el.

- Ó - merengett el -, dehogynem mentem volna hozzád.

Ránézett a férfira. A haja megőszült. Arca még vékonyabb és komolyabb lett. Elnézte arcán a ráncokat:  aszketikus, értelmes, korántsem kellemetlen.

Nem felejtette el, milyen közel álltak egymáshoz kislány korában. Ő volt a gyermekkori játszótársa. Eszébe jutott, hogy mentette ki a vízből. Mennyire csodálta a fiú finom, arisztokratikus modorát és az eszét! Igen, mindig azt hitte, hogy majd elveszi. És hogy megdöbbent, milyen sértődött és dühös volt rá, amikor elfordult tőle. Miért is? Mindössze egy hegyi monostorért, mikor otthon már amúgy is volt egy. Nem értette. Aznap, amikor bevárta a fiút az ösvényen, meg akarta döbbenteni, meg akarta ingatni elhatározásában, hogy megmutassa, az ő hatalma sokkal nagyobb felette, mint a vallási elhivatottság, amely olyan megalázón ellopta tőle. „Akkoriban boldog lettem volna - idézte fel magában kényszeredett mosollyal -, ha arra csábíthatom, hogy magát Istent is megtagadja.

- Fejét csóválta, ahogy erre emlékezett. - Milyen szörnyű is voltam” - gondolta.

Majdnem megkérdezte a férfit, nem bánta-e meg, hogy szerzetesnek állt, de aztán inkább meggondolta magát.

Ebéd után rövid sétára indultak. Más dolgokról beszélgettek. A nő elmesélte, hogyan virágoztatta fel a tanyát, és mesélt a gyerekeiről is. Mikor visszatértek a házhoz, egy helyre mutatott, és könnyedén megjegyezte:

- Majdnem megöltek itt. Vagy még rosszabbat akartak. Osgar a helyre bámult.

- Gondolom, tudsz róla? - kérdezte az asszony.

- Morann mentette meg az életemet. Csodálatos volt. Bátor, akár az oroszlán. Mondhatom, még a csuhádba öltözve is! - nevetett fel.

De Osgar nem nevetett.

Hogyan is mosolyoghatott volna? A végzetes nap után eltelt még egy kis idő, mire részletesen megtudta, mi történt. Nagybátyja küldött neki egy hosszú, érzékletes levelet, melyben leírta, Morann Mac Goibnenn milyen hősiesen mentette meg unokatestvérét, s hogyan hozta férjével együtt a kis monostorba. Gondosan azt is hozzátette, hogy egyedül Osgar törődésének és előrelátásának köszönhető, hogy Morann egyáltalán Rathminesban járt. Máskülönben, mutatott rá, Caoilinnt megerőszakolták, sőt talán le is mészárolták volna. Mind nagyon hálásak, biztosította unokaöccsét.

Micsoda dicshimnusz. Hogy ő milyen fontos szerepet játszott. Mintha kést döftek volna a szívébe. Caoilinnt megmentették. De Morann, nem ő. Saját csuhája is ott volt, de nem ő, hanem Morann viselte. Morann, aki nála sokkal derekabb ember.

Persze ő maga menthette volna meg, ha - a mesterember szerint - nem esik pánikba. Az is lehet, hogy Morannak volt igaza, és habozása pusztán gyávaság volt. Ott lehetett volna, ha nem hagyja, hogy Morann visszaküldje, ha erősködött volna, hogy vele menjen, akár tetszik neki, akár nem. Ha erősebb férfi lett volna. Ha egyáltalán férfi lett volna. Miután megkapta a levelet, hetekig marcangolta a szégyen és az undor. Megalázottnak érezte magát, úgy végezte dolgát Glendaloughban, mintha bűnös titka lenne, amit nem oszthat meg senkivel. Végül úgy döntött, be kell látnia, Caoilinn iránti szerelme, a kis gyűrű és minden gondolata hazugság.

Mikor szüksége lett volna rá, hogy segítsen rajta, szégyenszemre kudarcot vallott. Önkéntelenül is megcsóválta a fejét.

* * *

Észre sem vette, hogy az asszony még mindig beszél. Már valami másról. Próbált odafigyelni. A házasságáról beszélt.

- Akkor nagyon dühös voltam - vallotta be. - De ahogy múltak az évek, beláttam, hogy igazad volt. Mindannyian elég boldogok vagyunk, azt hiszem. Azt tetted, amit tenned kellett. Meghoztad a döntésedet.

Igen, gondolta a férfi, valóban. Megvoltak a maga lehetőségei az évek során, és meghozta a döntést. Hogy elmenjen. Hogy cserbenhagyja a nőt a szükség idején. És ha az ember egyszer meghozta a döntést, már nem csinálhatja vissza. Sohasem csinálhatja vissza.

- Nem térek vissza Dyflinbe - mondta. - Nem tehetem.

- Kár - felelte az asszony. - Hiányozni fogsz.

A férfi hamarosan el is indult. Előtte még megkérdezte:

- Mit gondolsz, újra férjhez mész?

- Nem tudom - mosolyodott el a nő. - Remélem.

- Van már kiszemelted?

- Még nincs - mosolygott magabiztosan. - Kedvem szerint akarok választani.

* * *

Harold már évek óta nem gondolt Sigurdra, a dánra. Nem mintha nem vélte volna látni még a Glen Mama-i csata idején is, ám olyan ideges lett érzéki csalódása miatt, hogy többé inkább nem terhelte magát azzal, hogy rágondol. Úgy vélte, az évek múlásával a dán talán maga is megfeledkezett róla.

És jó évek voltak ezek Harold számára. Dyflinben és Fingalban béke volt. Brian Boru minden törekvése sikerrel járt. Két évvel Dyflin behódolása után a büszke O’Neill elismerte az egész sziget főkirályaként, bár a hatalmas O’Neill-klán feje lévén, még mindig őt nevezték Tara királyának. Az északi, connachti és ulsteri főnökök ugyan zúgolódtak, ám Brian felment, és ők is megadták magukat. Okos húzással elzarándokolt Armaghba is, Szent Patrik nagytemplomába, és rengeteg arany adományozásával biztosította magának a papok áldását. Ezalatt Fingal békéjében és a forgalmas dyflini kikötőben Harold vagyona egyre csak gyarapodott.

Egy évtized múltán azonban Harold boldogságát hatalmas veszteség tette tönkre: 1011- ben Astrid, immár húsz éve a felesége, meghalt. Rettenetesen lesújtotta. Bár gyermekeik érdekében kényszerítette magát, hogy ugyanúgy tegye a dolgát, mint eddig, szíve majd meghasadt. Egész évben olyan volt, mint egy alvajáró, és csak gyermekei szeretetének köszönhette, hogy nem került még rosszabb állapotba. Csak következő tavasszal kezdett kicsit magához térni. Április vége felé Dyflinbe ment, hogy barátjával, Morannal tölthessen egy kis időt.

* * *

Caoilinn egy áprilisi délutánon látta meg először a férfit. A nő épp családjánál járt látogatóban Dyflinben. Apja néhány éve meghalt, így egykori otthonában fivére élt családjával. Bátyjának feleségével sétára indultak a Tanácsdombhoz, és épp elérték Hoggen Greent, amikor észrevették, hogy a lapályon álló Hosszú Kő irányából két lovas közeledik feléjük. Az egyikben Morann Mac Goibnennre ismert. A másik egy magas férfi volt, aki pompásan ülte meg a lovát. Megkérdezte sógornőjét, ki az.

- Harold, a norvég. Nagy birtoka van Fingalban.

- Jóképű - jegyezte meg Caoilinn. Eszébe jutott, hogy már régebben is hallott a vikingről. Bár már ő is középkorú volt, láthatta, hogy haja még mindig vörös, csak néhány ősz tincs van benne, egészségesnek és életerősnek látszott.

- Sántít. Állítólag valami gyerekkori baleset miatt - mondta rokona.

- Az nem számít - felelte Caoilinn. Mikor a lovas közelebb ért, a nő rámosolygott.

Kellemesen elbeszélgettek négyesben. Amikor Morann barátjára pillantott, láthatta, hogy a jóképű norvégnak egyáltalán nem sietős a dolga. Mielőtt elbúcsúztak, megkérdezte, nem lenne-e kedve Caoilinnek a következő héten átlovagolni vele a tanyára, és a nő beleegyezett. Következő kedden így is tettek.

Júniusra már az egész                                                  család örült

kapcsolatuknak. Gyerekeik is szívesen fogadták. Caoilinn legidősebb fia, Art, már alig várta, hogy elfoglalhassa apja helyét, és nem sajnálta volna túlságosan, ha az energikus asszony nem irányítja tovább a család dolgait. Őszintén szólva a többi gyerek is örömmel fogadta volna, ha Cormac nyomasztó emléke után a kedves norvég személyében új apára találnak. Ami pedig Harold gyerekeit illeti, imádták az apjukat, Caoilinnt pedig elég kellemesnek találták, és örültek, hogy boldoggá tudja tenni a férfit. Így hát a gyerekek mindkét szülőnek tudomására hozták, hogy folytassák csak úgy, ahogy nekik jólesik.

Minden nehézség nélkül kezdődött az egész, amikor kilovagoltak Fingalba. Caoilinn szóba hozta a férfi nyomorék lábát. A kérdést csak úgy mellesleg, barátságosan tette fel, de mindketten tudták, miért: éveken át ápolt egy beteg embert, és nem akarta újra kezdeni. A férfi elmesélte, mi történt, és elmondta, hogy miután megfenyegették az életét, milyen szorgalmasan küzdött, hogy felkészüljön a harcra.

- A sánta lábam talán még a másiknál is erősebb.

- Nem szokott fájni? - kérdezte aggodalmasan a nő.

- Nem - mosolygott rá Harold -, egyáltalán nem.

- És mi van azzal a dánnal, aki meg akar ölni? - firtatta az asszony.

- Már húsz éve nem láttam - nevetett fel a férfi.

A tanya lenyűgöző volt. Caoilinnek nem kellett a marhákat számolgatnia - de azért persze megtette, és felfedezte, hogy neki magának is csak egy tucattal van több. Túl büszke volt ahhoz, hogy rangján alul menjen férjhez, amellett pedig a gyerekei is gyanakodva fogadtak volna egy szegény embert. Azért magában megállapította, hogy elkelne egy-két változtatás a tanya irányításában. Persze most még szót sem ejtett erről, de örömmel gondolt arra, hogy majd otthagyhatná kézjegyét a fingali tanyán, elismerést aratva ezzel. Nem mintha háttérbe akarta volna szorítani Haroldot. Ahhoz túlságosan is férfias volt, hála istennek. De úgy gondolta, a férfi is örömmel dicsekedhetne barátainak: - Nézzétek csak, mit csinált az én okos feleségem.

Néhány hétig még tudakozódott a viking felől. S miután elégedetten nyugtázta, hogy a norvég minden tekintetben megfelelő, ő is igyekezett, hogy kívánatossá tegye magát.

Mikor Harold a csinos, zöld szemű asszonyra nézett, be kellett vallania, hízelgő, hogy a nő ekkora érdeklődést mutat iránta. Bár rögtön megtetszett neki, amikor a Tanácsdombnál találkoztak, a következő héten keltette fel igazán az érdeklődését. Épp megérkeztek a tanyára, és a férfi felé nyúlt, hogy lesegítse a lóról. Mikor erős karjába vette, nem tudta, mire számíthat. Ösztönösen megtámasztotta

sánta lábát, hogy elbírja a súlyát.

A nő olyan könnyedén libbent le, akár a tollpihe. Mielőtt még lába a földet érte volna, félig megfordult Harold karjában, hogy mosolyogva megköszönje a segítséget, és a férfi érezte, hogy nemcsak könnyű, hanem izmos is. Egy ilyen erős, mégis ilyen könnyű nő sok érzéki gyönyört tartogathat.

Ahogy múltak a hetek, Caoilinn vonzereje egyre nőtt a férfi szemében. Hamarosan felfedezte, milyen éles eszű: ezt tisztelte. Büszke is volt, az asszony büszkesége őt is megtisztelte. Óvatos is volt. A férfi hamarosan rájött, hogy ha a nő azt javasolja, töltsenek együtt egy kis időt, azt részben azért teszi, hogy alaposabban meg tudja figyelni. Néha látszólag ártatlan beszélgetésbe kezdett. Egyszer például azt mondta:

- Úgy elszomorodtam múlt éjszaka, és ez a bánat nem akar elmúlni. Te is szoktál így érezni? - Harold csak utána jött rá, hogy a nő azt próbálgatja éppen, nem szokott-e áldozatul esni szeszélyes hangulatoknak. Amikor ellátogatott hozzá Rathminesba, a nő állandóan hozatta neki a bort a szolgáival, hogy lássa, nem iszik-e túl sokat. Nem zavarták ezek az apró csapdák. Ha a nő ilyen óvatos, annál jobb. Az is jólesett neki, hogy az alapos kérdezősködésen kívül tudomására hozta, hogy

törődik vele.

Ő persze már mindent tudott az asszonyról. Neki nem kellett kérdezősködnie felőle; arra már volt gondja barátjának, Morannak, és az ezüstműves nyomozása egyértelmű eredményt hozott.

- Jobbat nem is találhatnál - mondta Morann. Bizonyára jól mutatna egy ilyen asszony az oldalán, és bár Harold túlságosan is értelmes volt ahhoz, hogy ilyen dolgokkal törődjék, nem látta okát, ő maga miért ne tűnhetne fel jó fényben a világ előtt.

Csak egyetlen akadálya volt még a házasságuknak. Fel sem merült, míg júniusban meg nem kérte az asszony kezét. A szokásos udvariasságok után azonban a nő nem válaszolt rögtön, hanem azt mondta, előbb még fel kell tennie egyetlen kérdést.

- Mi az? - kérdezte a férfi.

- Nem zavar, ha megkérdezem, milyen vallást követsz?

A kérdés egyáltalán nem volt különös. A nő tudta, hogy házassága idején Harold pogány volt, de manapság egyre nehezebb volt megtudni, ki milyen vallás híve Dyflinben. Bár némelyik dyflini viking hű maradt Thorhoz, Wotanhoz és a többi germán istenséghez, gyermekkora óta a régi, északi istenek napja leáldozóban volt. Túl sok pogány kötött házasságot keresztényekkel. Dyflin királya maga is egy keresztény leinsteri hercegnő fia volt. Amellett az emberek elkezdték furcsállni, hogy ha a pogány istenek megvédik híveiket, akkor hogy lehet, hogy a dyfliniek mindig veszítettek, ha ellene szegültek a főkirálynak. Most pedig Brian Boru, a monostorok patrónusa lett az uruk. A régi fatemplom helyére kőből emeltek újat, és Dyflin viking királya is nyíltan ott imádkozott. Így hát nem meglepő, hogy a vikingek manapság maguk is gyakorta bizonytalankodtak hitüket illetően. Harold például egy talizmánt hordott a nyakában, amely ugyanúgy lehetett kereszt, mint Thor kalapácsa; és a kikötőben nyüzsgő mindenféle népség úgysem kérdezte volna meg, mi az igazság.

Igazából Haroldot a legtöbb középkorú férfihoz hasonlóan nem fűzték már túl erős érzelmek az istenekhez, úgyhogy nem is igazán számított volna neki, keresztény lesz-e vagy sem. Ám amikor a nő váratlanul nekiszegezte a kérdést, mégis habozott.

- Miért kérded?

- Nehezen mehetnék olyan férfihoz, aki nem keresztény - mosolygott. - Könnyű megkeresztelkedni.

- Gondolkodni fogok azon, amit mondtál - felelte Harold. Caoilinn várta, hogy folytassa. Ám a férfi csak nézte. A nő egy kissé elpirult.

- Remélem, hogy megteszed - mondta.

A férfi várt még egy kicsit, hátha a nő valami engedményt tesz, de nem szólalt meg.

Nemsokára hazament. Egy hét múlva találkoztak csak újra.

Ezalatt Harold alaposan megfontolta a dolgot. Maga a megkeresztelkedés semmit sem jelentett. Az nem zavarta volna. Az aggasztotta, ahogy Caoilinn felhozta a dolgot. Ha ez olyan fontos neki, miért várt vele ilyen sokáig? Csakis azért tehette, mert úgy gondolta, ha a férfi egyszer már így elkötelezte magát, akkor befolyásolhatja. A hosszas várakozás arra utalt, hogy aggódott, nehogy elvegye az ő kedvét. Biztos akart lenni a dolgában. Akárhogy is nézi az ember, megemelte az árat. Ha a férfi szereti, úgyis megadja ezt az árat, és tréfára veszi a dolgot. De ha egyszer az asszony már ilyen mesterkedésbe fogott, nem teszi-e meg újra? Harold már elég idős volt ahhoz, hogy tudja, bármilyen kifinomult játékot uz is, a házasság az erők egyensúlyán múlik; és nem tetszett neki igazán, ahogy az asszony játszott. Azért is várt egy hétig, hogy jelezze rosszallását, és lehetőséget adjon a nőnek, hogy visszakozzon.

De mi történik, ha nem visszakozik? Akkor mihez kezd? Valóban lemondana a nőről istene miatt? Számtalanszor végiggondolta, és mindig ugyanarra a következtetésre jutott. Nem az zavar, amit kér, gondolta, hanem az, ahogyan kéri. A hozzáállása számít.

Június végén átlovagolt Rathminesba. Még akkor sem volt határozott terve. Nem tudta, rááll-e, hogy megkeresztelkedjék, és egyáltalán megnősül-e. Mire odaért a nő rathjának földsáncához és palánkkerítéséhez, arra jutott, hogy figyel és vár, az ösztöneire hallgat, és majd elválik, mit tesz. Végül is, mondta magában, míg felkaptatott a bejáratig, bármikor elmehetek, és máskor visszajöhetek. Csak egy dolog aggasztotta még: hogyan hozza fel ezt a kényes ügyet? Még akkor sem tudta, amikor már megpillantotta a nőt a kapuban. A szerencsére fogom bízni, határozta el.

Caoilinn mosolyogva fogadta. Bevezette a házba. Egy rabszolgával mézsört hozatott a férfinak. Megjegyezte, mennyire örül, hogy eljött. Mintha valami új vonás, csaknem tisztelet lett volna a viselkedésében? A férfi számára úgy tűnt.

- Ó, Olaf fia Harold - kezdte. - Annyira megkönnyebbültem, hogy eljöttél. Úgy szégyelltem magam arcátlanságomért - mert igazán arcátlan voltam -, mikor legutóbb találkoztunk.

- Nem volt az arcátlanság - felelte a férfi.

- Dehogynem - vágta rá az asszony őszintén. - Mikor te azzal tiszteltél meg - mert megtiszteltél -, hogy megkértél. Most már nem is számíthatok rá, hogy megismételd. De hogy én hogyan is merészelhettem feltételeket szabni egy olyan embernek, akit annyira tisztelek...