HETEDIK FEJEZET
DALKEY

1370

A sólyom verdesett szárnyával, fel akart szállni, de Walsh kesztyűs keze szorosan fogta. Nagy, görbe csőrével a kezére csapott, de John Walsh csak nevetett. Nagyon tetszett neki a madár vad, szabad természete. Méltó társa egy francia vagy angol nemesnek. Szeme is kész csoda: ezerlépésnyiről is kiszúr egy egeret.

Walsh lenézett a várfalról. Családja többi tagjához hasonlóan ő is erős, katonás arcvonásokkal rendelkezett. Kék szeme igen éles volt. Szüksége is volt rá itt, a határvidéken. Most pedig szeme összeszűkült, mert észrevett valamit. Valami kis, mozgó dolog volt, semmi jelentősége. Egészen mindennapos. Túl mindennapos. Furcsának tűnt. A határvidéken semmi sem mindennapos.

A Carrickmines vár. Carrickmines annyit jelent mint „kis, köves síkság”. Az biztos, hogy elég kő volt szétszórva a környéken. A hely igazi jellegét azonban a Wicklowi-hegység fenséges oldalai adták, melyek épp a kis vár előtt magasodtak, míg mögötte nagyjából húszmérföldes út vezetett északra a gazdag partvidéken át Dublinig.

A mozgó dolog egy fiatal lány volt. Eszébe jutott, hogy mikor utoljára látta a lányt, nem sokkal utána eltűnt néhány marha.

* * *

A vár kőből épült, és már számos alkalommal megerősítették. Az első hódítók földsáncra épült tornyaiból robusztus kőerődítmények lettek, a sziget nagy részén mindenütt látni lehetett őket. Dublin környékén a három legjobb erőd a széles öböl északi, illetve déli szélénél állt: volt egy az északi Howth-félszigeten, fölötte kicsivel állt Malahide erős vára, és itt, Carrickminesnál az öböl déli foka alatt a harmadik. A Walsh család őrködött itt földjei és az angol uralom alatt álló nagy, zöld központ felé vezető utak fölött.

Dublin környékét hatalmas birtokokra osztották. Az egyház volt a legnagyobb földbirtokos. A dublini érseknek rengeteg földterülete volt. Nagy majorsága, Shankill, épp délre feküdt Walsh várától, a városon túl, Rathminest is magában foglalva pedig a még ennél is nagyobb, Szentsír nevezetű uradalma volt. De Dublin szinte valamennyi egyházi intézményének - és ebből most számos volt - megvolt a maga birtoka: a Krisztus-templom szerzeteseinek, az apácáknak, a Johannita- lovagrendnek, Ailred, a zarándok ispotályához is tartozott két csinos kis földterület, sőt még a kicsi Szent István leprakórháznak is volt egy Leopardstown nevezetű birtoka Walshéktól nem messze. Némelyik földterület ezeken a nagy egyházi birtokokon közvetlenül az egyházi földesurak irányítása alatt állt, a legtöbbet viszont földbérlőknek engedték át. A többi területet pedig a Walshékhoz hasonló emberek foglalták el.

- Milyen megnyugtató tudni, hogy a környező területek biztonságban vannak a hű angolok kezében - jegyezte meg egyszer egy dublini kereskedő.

Walsh kíváncsi volt, valóban így van-e. Odafenn, Fingalban valószínűleg igen. Megvolt a környéken azért még az ősi kelta arisztokrácia maradványa is - bár most csak a kis O’Casey család jutott az eszébe példaként. A vikingeket csaknem teljesen kiszorították Fingalból. Helyüket normann és angol nevek foglalták el - Plunkett, Field, Bisset, Cruise, Barnewall és Malahide urai, a Talbot család. Mind kemény angolok voltak; csak egymás közt, illetve más angol családokból házasodtak. Ám másutt már kevésbé volt egyértelmű a helyzet.

Fingalból eltűntek a vikingek, de mi volt a helyzet a Liffey északi partján fekvő külvárossal? Manapság Oxmantownnak hívták, de nem feledték el nevének eredetét - Ostmanby, azaz a keletiek városa. Számos viking származású ember élt arrafelé. Ha pedig valaki végigment délen és nyugaton a város mellett, olyan helybeli földesurakkal találkozhatott, akiknek a neve minden volt, csak angol nem. Ott voltak Haroldék, Ailred, a zarándok fiának leszármazottai. Vikingek voltak. A hatalmas Archbold család úgyszintén. Thorkyllék a város egyik régi viking királyától származtak - kétségkívül az angol kormányzó hívei, de semmiképp sem angolok. Végül pedig ott voltak a magukfajta családok. A várostól délre éltek a gazdag, erődített birtokokon. Howell, Lawless és a Walsh család számos ága: nevükből talán nem derül ki egyértelműen, de mind Walesből érkeztek. És hogy ők hűek voltak-e Angliához? Természetesen. Annak kellett lenniük.

A déli területeken egészen más volt az élet, mint Dublin fölött. A közeli, vad Wicklowi- hegységben még mindig a régi ír klánok uralkodtak, úgyhogy ez a terület inkább határvidéknek számított. John anyja Fingal megállapodottabb vidékéről származott, és aggasztotta, hogy fia szabadon kószálhat a helybeli ír gyerekekkel, de apja más véleményen volt.

- Ha ezek mellett az emberek mellett fog élni, jobb, ha megismeri őket - jelentette ki vidáman.

Meg is ismerte őket. Még a Walsh-birtokra is érkezett olykor egy-egy hárfás vagy ír bárd, aki felajánlotta, hogy elszórakoztatja egy kicsit apját - ő pedig sosem utasította vissza, és mindig busásan megfizette őket. Ami pedig az ifjú Johnt illeti, nem múlt el úgy egy hónap sem, hogy ne ment volna el a közeli part menti falu, Dalkey halászaihoz vagy a Wicklowi-hegységbe, hogy az O’Toole és az O’Byrne gyerekekkel csatangoljon. Természetesen mindenki tisztában volt vele, hogy kicsoda: egy Walsh, egyike a hódítóknak, akik elvették tőlük legjobb földjeiket. Ám a gyerekeket olyan helyeken is szívesen látják, ahová szüleik be sem tehetik a lábukat. A fiú soksok éven át nem is igen volt tudatában a közte és pajtásai közötti korlátoknak. Beszélte a nyelvüket, úgy öltözött, és ugyanúgy szőrén ülte meg a lovat, mint ők. Egyszer pedig még szorosabb kapcsolatot is felfedezett.

Egy csapatnyi fiúval felmentek a hegyekbe, és pónijaikon Glendaloughba lovagoltak. Az apátság már csak árnyéka volt régi önmagának: a püspökséget már réges-rég Dublinba helyezték át, és csak egy maroknyi szerzetes élt itt, ám Johnt azért lenyűgözte a hely csendes szépsége. Amikor megálltak a közeli településnél, észrevette, hogy egy sötét hajú lány őt nézi. Vele egykorú lehetett, karcsú volt, és nagyon szép. A fűben üldögélt, és almát evett, közben pedig őt figyelte ragyogó zöld szemével. John egy kicsit zavarba jött, amiért így bámul rá, és odament hozzá.

- Mit nézel? - kérdezte barátságosan.

- Téged - felelte a lány, és beleharapott az almájába.

- Ismerlek téged?

A lány megrágta az almát, majd így felelt:

- Én tudom, ki vagy.

- Miért, ki vagyok?

- Az unokatestvérem. - Érdeklődve nézte a fiú döbbent arcát. - Te vagy a Walsh fiú, nem? - John rábólintott. - Én is Walsh lehetnék, ha akarnék - jelentette ki a lány. - De nem akarok - tette hozzá hevesen, és nagyot harapott az almába. Majd hirtelen felpattant és elszaladt.

Lehet, hogy tényleg rokona ez a kislány? Mikor este hazaért, meg is kérdezte az apját.

- Ó, biztosan az unokatestvéred - felelte apja derűsen. - Bár én magam még sosem láttam őt. Henry nagybátyádnak nagy sikere volt a nőknél. Sokkal több unokatestvéred van Leinsterben, mint hinnéd. Volt egyszer egy gyönyörű lány fenn a hegyekben. Biztosan az ő lánya, a nagybátyádtól. Kár, hogy a nagybátyád már meghalt, de biztosan van valami feljegyzés róla. - Felsóhajtott. - Csinos?

- Igen - felelte pirulva John.

- Nos, akkor biztosan az unokatestvéred - erősítette meg az apja. - Mondok én még valamit. A környék legtöbb földje itt is és Dublin fölött is az anyja népéé volt. Ui Fergusa, így hívták őket. Mi Strongbow ideje óta vagyunk itt, akkor kaptuk ezt a birtokot. De ők nagyon régi múltra tekinthetnek vissza. Ami az Ui Fergusa leszármazottakat illeti, az ő földjeiken vagyunk.

Johnt sokáig foglalkoztatta a lány emléke. Egyszer még Glendaloughba is elment, hogy megkeresse. Ám ott azt mondták, már nem lakik ott, és nem is látta többé.

Egy évvel később az is eszébe jutott, hogy talán meghalt a lány. Ugyanis ekkor tört ki a szörnyű pestisjárvány.

Miután végigsöpört Európán, a fekete halál Írországot is elérte. 1347-től csaknem négy évig tombolt a kontinensen. A patkányok bolhái terjesztették, melyekkel az emberek - ha tudták, ha nem - mindig megosztották hajlékukat. A bubópestis szörnyű fekélyeket okozott, az ennél sokkal halálosabb tüdőpestis a légzőszerveket támadta meg, és a levegőben is rendkívül gyorsan terjedt. Európa lakosságának vagy egyharmada meghalt. A kór 1348 augusztusában érkezett Írország keleti partjaira.

Walshéknak nagy szerencséjük volt. John apja épp aznap indult Dublinba, amikor híre jött, hogy a pestis elérte a várost. A nagy ragályról már korábban is hallottak a kikötőbe érkező kereskedőktől; úgyhogy amint Walsh meghallotta, hogy a városban váratlanul betegség ütötte fel a fejét, visszafordult. A család egy hónapig ki sem mozdult birtokáról, és úgy látszik, Isten is azt akarta, hogy túléljék. Ugyanis míg más birtokokra lesújtott a pestis, és a közeli halászfalu, Dalkey is megszenvedte - sőt, azt hallották, hogy még odafent Glendaloughban is történtek halálesetek -, őket elkerülte.

Ám Dublin környékén nagyon is pusztított a kór. A városban és külvárosaiban egész utcák néptelenedtek el csaknem teljesen. Az egyház birtokai is számos bérlőt veszítettek. Minden kihaltnak és rendetlennek tűnt, mintha csak háború sújtotta volna a vidéket. Így hát a Walsh családot meg sem lepte, hogy az O’Toole-ok és az O’Byrne-ök, megszimatolva a Wicklowi-hegység alatti síkság gyenge pontjait, lemerészkedtek, hogy megnézzék, mit lehetne elvinni. Rengeteg marha maradt őrizetlenül. Aki kicsit is ismerte a klánok hagyományait, nem lepődött meg, hogy időnként marhaportyára indultak.

- Már Szent Patrik érkezése előtt is fosztogatták egymás csordáit - jegyezte meg John apja nyugodtan. - Úgyhogy nem kell meglepődnünk, ha minket is megtisztelnek ezzel.

Az ifjú Johnt - és gyanította, hogy apját is - izgalommal töltötte el a portya kilátása. Várta a hajsza izgalmát és a lehetőséget, hogy csetepatéba keveredhessenek azokkal az emberekkel, akiket valószínűleg ismernek is. Ez is része volt a határ menti életnek. Ám Dublin királyi kormányzója már szigorúbban vette a dolgot. Dublin lakóival egyetemben mélyen elítélte ezt a rendzavarást, és úgy vélte, határozottan kell elbánni az okozóikkal, így történt, hogy az évekig elhanyagolt Carrickmines várat kijavították és megerősítették, és megkérték John Walsh apját, hogy költözzön be várnagyként.

- Derék, megbízható emberre van szükségünk - mondta a kormányzó. A fiatal John is kapiskálta, hogy ez egyben társadalmi előrelépést is jelent apja számára. Dublin királyi tisztviselőinek szemében most már ő is a király tisztje lett, inkább lovag, mint gazda, helyzete közelebb állt őséhez, Peter FitzDavidéhez, aki először kapta meg itt a birtokot.

Ebben az időben történt egy aprócska esemény, amely ráébresztette helyzetük jelentőségére.

A család mindössze néhány hónapja élt a várban, amikor a dublini nemesember ellovagolt hozzájuk. Szép reggel volt, és az ifjú John

elhatározta, hogy átlovagol az egyik Walsh rokonhoz egy szomszédos birtokra. Szokásához híven csak inget és tunikát viselt, mezítláb volt, és nyereg nélkül ülte meg póniját, mint mindig, ha a környéken járt. Az ember bízvást nézhette volna O’Byrne-nek is. A dublini úton közeledő lovas elegáns, jól öltözött volt, mint bármelyik angol lovag. John csodálattal figyelte. Mikor a férfi odaért a vár kapujához, a fiúra pillantott, és megkérdezte, Walsh otthon van-e.

- Kit jelenthetek be neki? - kérdezte John.

A lovag összevonta a szemöldökét, nem tudta, vajon ez a fiatal kölyök a várhoz tartozik-e. John segítőkészen elmosolyodott és megmagyarázta:

- John Walsh vagyok, a fia.

Nem várt választ, úgyhogy igencsak meghökkentette, ami ezután történt. A lovag ahelyett, hogy rábólintott volna, tátott szájjal bámult rá.

- Te Walsh fia vagy? Walshé, ennek a várnak a parancsnokáé? - Arcára undorodó kifejezés ült. - És apád hagyja, hogy így kószálj?

John lepillantott saját lábára és nyergeletlen kis lovára. Nyilvánvaló volt számára, hogy a lovag azok közé tartozik, akik nemrég érkeztek Angliából a dublini kormányzó segítségére. Ettől függetlenül a nemesúr megvető pillantásától elszégyellte magát egy kicsit.

- Csak egy másik birtokra készültem - mondta védekezőn.

- Uram isten, azért nem kell úgy öltöznöd, mint a helybelieknek! - kiáltott fel a lovag. A fiú zavart arcát látva még élesen hozzátette: - Szedd össze magad! - Azzal belovagolt a vár kapuján.

John először tovább akart állni, ám mindössze ötven lépés után megállt és visszafordult. A lovag goromba volt vele - nyilván nem sokat tudott Írországról, de John akkor sem szerette, ha a saját fajtája lenézi. Így hát nemsokára már anyja szobájában ült, aki megfésülte a haját, utána pedig tiszta fehér inget és bőrcsizmát húzott. Mire a lovag indulóban volt, a várudvaron egy olyan fiatalemberrel találta szembe magát, aki bármelyik angol várba bátran elmehetett volna csinos apródként.

- Így már jobb - jegyezte meg röviden, amint elment a fiú mellett, és amikor felszállt a lovára, jelezte Johnnak, hogy kísérje ki a kapun. Kint megállította a lovát, és az előttük elterülő gazdag legelőkre mutatott.

- Mondd csak, ifjú Walsh - mondta némileg barátságosabb hangon -, meg akarod tartani ezt a földet?

- Igen - felelte John.

- Akkor jobb, ha belátod, csak úgy tarthatod meg, ha nem felejted el, hogy angol vagy. - Azzal ellovagolt.

Most, húsz évvel később a várfalon álló Walsh már tudta, hogy a lovagnak igaza volt. Az angol király uralma valamilyen formában kiterjedt Írország bizonyos részeire; de a II. Henrik és fia alatti terjeszkedés óta fokozatosan visszaszorult. A sziget sakktáblaszerűen oszlott fel az írek és az angolok között a sorozatos megbeszélések és lépések eredményeként. Az angolok védekező helyzetbe kényszerültek, nemcsak az uralkodó ír klánokkal, hanem némelyik angol telepessel szemben is, mivel a határvidéken öt-hat generáció alatt maguk is az ír főnökökhöz váltak hasonlóvá, és ugyanolyan nehezen lehetett kordában tartani őket. Ha Dublin angol irányítói erre a bizonytalan világra tekintettek, levonták a következtetést: „Gerincet, tartást kell adni az embereinknek. Angol rendre van szükség, különben zűrzavar lesz itt úrrá. Emlékeztetnünk kell a telepeseinket, hogy angolok.”

Mit jelentett angolnak lenni? Ott volt persze az öltözködés. Az ember nem szaladgálhat mezítláb, nem lovagolhat nyereg nélkül. Nem hagyhatja, hogy felesége az ír asszonyok módjára sáfrányszínű kendőt viseljen. Nem beszélhet írül, kivéve persze az írekkel. Walsh emlékezett, hogy nagyapja idejében egy nemesember csakis normann franciául beszélt. A legszertartásosabb udvari eseményeken még mindig ezt használták. De ha az ember bement Dublinba, az összes királyi tisztviselő és kereskedő a Bristolban és Londonban is használatos elfranciásodott angolt beszélte. És mindenekfelett az ember nem köthet házasságot írekkel. Egyik rokona egyszer azt mondta:

- Akkor kezd rothadni minden, ha valaki közülük választ házastársat.

Az angol kormányzat olyannyira megszállottja lett ennek a kérdésnek, hogy négy éve, amikor Kilkenny városában gyűléseztek, olyan törvényeket léptettek életbe, melyek gyakorlatilag törvénytelenné nyilvánítják az effajta házasságokat.

Walsht valójában hidegen hagyta a kilkennyi határozat. Az angolok már azóta házasodtak az írekkel, hogy Strongbow elvette Diarmait király lányát, hogy szert tegyen Leinsterre. Ugyanúgy keveredtek, mint azelőtt az írek a vikingekkel. Meg lehet kísérelni a két közösség teljes szétválasztását, de Walsh szerint ezen a döntésen érződött a pánik. Semmi értelmük az olyan törvényeknek, amelyeket nem lehet betartatni.

Ám még ha a nagyobb horderejű dolgokra nem is gondolt, tökéletesen megértette, mit jelent angolnak lenni itt, a saját környékén. Azt, hogy meg kell védenie a saját és a szomszédai birtokát O'Byrne-éktől.

Általában minden békés volt, de időnként érdekes dolgok történtek. Tíz éve az akkori O’Byrne főnök, egy szokatlanul ambiciózus férfi lejött, és jókora csapatával körülvette a várat.

- Tényleg azt hiszed, hogy ha elveszed tőlem, meg is tudod tartani? - kiáltotta le neki Walsh a falról. Ám válaszként csak dárdák záporoztak felfelé. Több napig tartott az ostrom, mígnem a kormányzó, Ormond earlje kivonult egy nagy csapat lovaggal Dublinból, és elűzte a támadókat. Walsh megjegyezte a feleségének:

- Szerintem O’Byrne csak játszik velünk. Azért kellemetlenkedik, hogy lássa, mit érhet el a kormányzónál. - Néhány hónappal később O’Byrne megállapodásra jutott Ormonddal. Amikor a hihetetlen hírek megérkeztek, Walsh így kiáltott fel:

- Azt a hegyi vadembert lovaggá ütötték! - Úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult. Ettől függetlenül a falakat újra megerősítették, és időről időre lovas csapatok állomásoztak a várban. Az azóta eltelt csaknem tíz évben minden békés volt. Ám az volt az igazság, hogy a Dublintól délre eső birtokok azért voltak biztonságban, mert a vár védte őket, a vár pedig azért volt ott, mert Dublint az angolok uralták.

Walsh rá is mutatott nemrég egy rokonának:

- Földjeinket és pozíciónkat az angol királytól kaptuk. El is veheti tőlünk. És egy pillanatig se hidd, hogy ha az angolok elveszítik hatalmukat, O’Byrne- ék és O’Toole-ék hagyják, hogy mi megtartsuk.

Igen, gondolta John Walsh, számára ez jelenti azt, hogy angolnak lenni.

* * *

Mi az ördögöt csinálhat az a lány? A vár körüli kis síkság keleti oldalán emelkedett az öböl déli foka, mely eltakarta előle Dalkey halászfaluját. Fél mérfölddel arrébb, a pompás földnyelv előtt tartotta a nyulait. Ezt a hasznos szokást is a telepesek hozták magukkal. A nyulak állandóan ellátták hússal és prémmel. A lány pedig épp ott ólálkodott. Csak nem nyulat akar lopni?

Tudta, ki az a lány. Gyönyörű, sötét hajú hegyi unokatestvérének a lánya. Hallotta, hogy rokona egy O’Byrne-höz ment hozzá. Ez a kislány ugyanúgy nézett ki, mint ő. Ugyanolyan csodálatos zöld szeme volt. Walsh elmosolyodott. Ha ellop egy nyulat, ő úgy tesz, mintha nem látta volna. Néhány hónapja már látta egyszer a környéken ólálkodni, és nem sokkal utána eltűntek a marhái. Az már komolyabb dolog volt.

Azután viszont eszébe jutott még valami, és elkomorult. Nemrégiben Munsterben gondok támadtak, és a dublini kormányzatot eléggé aggasztotta a dolog ahhoz, hogy csapatokat küldjön. Új főnökük volt O’Byrne-éknek, és látván, hogy az angol csapatoknak másfelé van dolguk, megragadta az alkalmat, hogy a part menti erődökbe látogasson. Pimasz húzás volt, de Walsh arra számított, hogy ennyivel meg is elégszik. Legalábbis egyelőre. De mi van, ha ez egy újabb, Carrickmines elleni támadás előszele? Walsh szerint az nem lett volna tanácsos. A dubliniak már így is idegesek voltak. Néhány hete Dalkey mellé küldtek egy lovasszázadot, ha esetleg valaki a part felől próbálna támadni. Ha bármi történne a hegyekben, rögtön ide is küldenének néhány csapatot, attól függetlenül, hogy a vár sokkal erősebb annál, mint hogy O’Byrne bevehetne. Mindazonáltal sosem lehet tudni. Lehet, hogy kis rokona valami sokkal rosszabb szándékkal ólálkodik a nyulak körül? A csapatokat fürkészi? Megfigyeli a falak és a várkapu állapotát? Ha igen, nem álcázza valami jól magát. Sajnálná, ha kis rokona nem ügyelne az ilyesmire.

Vagy valami más folyik itt? Walsh végigfürkészte a hegyoldalt. Lehet, hogy már ott várják, hogy lecsaphassanak, amint a lány visszafut, vagy jelt ad nekik? Megint végignézett a tájon. Nem, nem hitte. A lány elindult. Merre megy vajon?

Kezén a sólyom megint nyugtalankodni kezdett. Elengedte, és figyelte a madár pompás, éber röptét a nyári reggeli égen.

* * *

Tom éppen a templomba tartott, amikor elment a lány mellett. Általában már délután odament, de most egy órával később indult a szokottnál, mivel a halászok szóval tartották még azután is, hogy a völgyben megszólalt az imára hívó harang.

Csinos kis teremtés volt. Hosszú, sötét hajú. Tom még sosem látta. A partról felfelé tartó út mellett ténfergett. Mikor Tom elhaladt mellette, különös, zöld szemével jól megbámulta.

Tom Tidy kis termetű ember volt. Vöröses bajsza és hegyes szakálla kis háromszöget alkotott, amit csapott válla még jobban kiemelt. Csöndes elszántság és egy kis mélabú áradt belőle, mintha az Isten arra ítélte volna, hogy felszántson egy barázdát, melyről kiderült, hogy sosincs vége. Tom Tidy nem volt valami megnyerő alak, de vakon meg lehetett bízni benne. Mindenki így tartotta. Épp előző nap is, amikor a bérletet fizette ki az egyházmegyei hivatalban, bejött maga az érsek, és azt mondta:

- Ha van olyan ember, akiben tökéletesen megbízhatok, Tidy gazda, akkor te vagy az. - Tidy gazdának nevezte: megtisztelte. Elpirult a büszkeségtől.

Tom mindennap járt templomba már akkor is, amikor Dublin déli külvárosában élt. Miután gyermekei megházasodtak, ő pedig harmincévi házasság után elveszítette a feleségét, valami változatosságra vágyott. Az érsek intézője éppen megbízható földbérlőket keresett, és nagyon jó feltételekkel azt ajánlotta, hogy költözzön le Dalkey halászfaluba.

Dalkey elég kellemes hely volt. Az öböl magas déli foka és a tenger közti sík területen feküdt, egyetlen utcája volt egy kis templommal és kertes házakkal. Tom Tidy telke átlagos méretű volt - harminc yard széles, negyven yard hosszú. Ám a telkek mögötti földből ő is megművelhetett egy jó darabot, a tenger felőli oldalon lévő közös legelőn pedig ő is legeltethetett. A városi telkek, az úgynevezett örökbérletek tulajdonosai - a kis kunyhókban élő parasztoktól és jobbágyoktól eltérően - szabad emberek voltak, akiket polgároknak neveztek. Bár Dalkey olyan volt, mint egy kisebb város, nem kapott kiváltságlevelet. Az érsek egyik nagy uradalmához tartozott. Az érsek volt a falu földesura, intézője szedte be a földbérletet, a halászok adóját a kifogott halból és az egyéb illetményeket. Sérelem esetén a lakosokat az érsek elé idézték perre, a tiszttartó állította fel az esküdtszéket. Röviden, az ír Dalkey falu jellegzetesen angol módra szerveződött.

Tom Tidy évi három shillinget fizetett nagyjából kétholdnyi földjéért. Innen működtette kis szállítmányozó üzletét: a helyi kikötőből szállított árut a környékbeli tanyákra vagy Dublinba. Telke a legnagyobbak közé tartozott. Zsúptetejű házikója szerény volt, de mögötte meglehetősen nagy udvar húzódott egy hosszú pajtával. Itt tartotta szállítóeszközeit: egy kézikocsit a halnak és két nagy szekeret, az egyiken boros-és sónak való hordókat szállított, a másikban posztót és prémet. Sört is főzött, melyet a környéken adott el, és minden főzés után adót fizetett az intézőnek. Alkalmi üzletei voltak. Hol dolgozott, hol nem. Dalkey lassú tempója nagyon jól megfelelt az özvegy Tomnak.

Harminckilenc telek volt Dalkeyban, de mivel néhányat egyesítettek, a polgárok száma kevesebb volt. Legtöbbjük nem is lakott Dalkeyban. Földbirtokosok és dublini kereskedők voltak a tulajdonosok, és alacsonyabb rangú embereknek adták bérbe tulajdonukat, gyakran kisebb parcellákra osztva. Ezért Tom Tidy a falu fontosabb emberei közé tartozott. Sőt, mivel éppen megüresedett a helybeli tiszttartó posztja, az intéző felajánlotta neki:

- Bár nemrég élsz Dalkeyban, Tom, mi rád gondoltunk.

Dalkey a partvonal miatt kapta a nevét. A parttól nem messze lévő kis sziklás sziget miatt nevezték el a kelták Deilginisnek, azaz Tüskeszigetnek, a vikingek aztán ezt torzították Dalkeyra. A szárazföld belsejéből nem tartott ide folyó, így csak kis halászfalu volt. Mostanában azonban nagyobb jelentőségre tett szert.

A Liffey torkolatának zátonyai és homokpadjai időtlen idők óta veszélyt jelentettek a hajókra nézve, ám a vikingek ideje óta a kikötői tevékenység is hozzájárult a folyó eliszaposodásához, és a mély merülésű, széles fedélzetű középkori halászbárkák nehezen jutottak át a sekély dublini vizeken, még ha külön kormányost fogadtak is fel. A város közelében volt több mélyebb vizű öböl is. Az öböl északi részén Howthnál lehetett kikötni, délen pedig Dalkeynál. A sziget ugyanis természetes védelmet nyújtott a hajóknak, és jó mély volt itt a víz - még apálykor is vagy nyolc öl. A mély merülésű kereskedőhajók gyakran inkább itt rakodtak ki - volt, hogy egész rakományukat itt tették partra, volt, hogy csak egy részét, hogy könnyítsenek a hajón, és könnyebben át tudjanak jutni a dublini zátonyokon. Ez látta el különmunkával a település lakóit, köztük Tom Tidyt is.

* * *

Miután Tom Tidy elment a lány mellett, még ötven yardot tett meg, mielőtt megállt. Jelenleg egyetlen hajó sem állt a kikötőben, és történetesen azt is tudta, hogy a halászbárkák mind kinn vannak a tengeren. Akkor viszont miért jöhetett a lány a víz felől? Hiszen nincs ott semmi látnivaló. Miben sántikálhat? Megfordult, hogy alaposabban megnézze magának, de már eltűnt. Szent Begnet kis kőtemploma az utca északi oldalán állt. Mellette volt a temető és a pap otthona. A legutóbbi pap tavasszal meghalt, és azóta csak egy káplán járt át vasárnaponként misézni egy másik templomból. Addig is Tomra bízták a templom kulcsát, valamint a pap házáét is, amit éppen az itt állomásozó század parancsnoka használt, emberei pedig a kertben laktak sátrakban. Ketten mindig a parton őrködtek az O’Byrne-öket vagy hajóikat figyelve.

Tom belépett a templomba, térdet hajtott, majd az oltár felé indult. Oldalt egy faráccsal elkülönített imazsámolyon lehetett az embernek magában imádkozni. Tom letérdepelt, és imájába merült - alig hallotta, hogy kinyílt a templomajtó. Nem is nézett fel. Ha valaki szintén a templom csöndjébe jött imádkozni, miért is zavarná meg. Ott maradt a helyén. Nemsokára bőrcipő csoszogását hallotta. Úgy tűnt, mintha ketten is lennének az ajtó közelében, de a rács miatt nem láthatta őket, és valószínűleg ők sem vették észre Tomot. Aztán hangokat hallott.

- A parton kerestelek.

- Láttad az őröket?

- Persze. - Mintha lány hangja lett volna. A másik férfihang volt. Írül beszéltek, de Tom elég jól értette őket.

- O’Byrne üzent nekem valamit?

- Igen. Nem jön Dalkeyba - felelte a lány.

- Értem. De akkor hova megy?

- Carrickminesba.

- Mikor?

- Egy hét múlva, amikor elfogy a hold. Éjfél

felé.

- Készen állunk. Mondd meg neki.

Újra léptek hallatszottak a padlón, majd az ajtó nyílása és csukódása.

Tom mozdulatlan maradt. Amikor meghallotta O’Byrne nevét, jeges félelem járta át. Ki tudja, mire készül az a népség. Jobb, ha az ember nem is tudja. Aki túl sokat hallott, és fecsegett is róla, könnyen eltűnhetett. Tom is emlékezett rá, hogy tíz éve

Dalkeyban egy férfi hallott valamit a készülődésről, és jelentette a hatóságoknak. Egy O’Byrne meg is halt ezért. A férfi fej nélküli testét pedig egy hét múlva halászták ki a tengerből.

Úgyhogy amikor a beszélgetést meghallotta, azt kívánta, bárcsak elsüllyedne. Mit tesznek vele, ha közelebb jönnek és felfedezik? Félelem öntötte el, homloka verejtékezni kezdett. Még akkor is reszketett, amikor az ajtó becsukódott, és a templomban újra csend lett. Egy darabig még ott maradt térdepelve, és figyelt.

Végül óvatosan kinézett a rács mögül. A templom üres volt. Felállt, és az ajtóhoz ment. Lassan kinyitotta. Nem látott senkit. Kilépett. Körülnézett, nem látja-e valahol a beszélgető párt, de eltűntek. Nem voltak sem a templomkertben, sem az utcán. Visszament, bezárta a templom kapuját, majd hazaindult.

Félúton járt, amikor a déli közlegelő felé vezető útra pillantott, és meglátta a lányt. Úgy futott, mint a szarvas, hosszú, sötét haja lobogott mögötte. Biztos, hogy ő volt O’Byrne hírnöke, most pedig hozzá szalad vissza. Hirtelen ostoba módon majdnem utána futott, de rájött, hogy hasztalan tenné. Körülnézett, nem látja-e valahol a társát is, de nyoma sem volt. Bizonyára Dalkeyban lakik. De ki lehet az? Lehet, hogy ebben a pillanatban is őt figyeli valamelyik házból?

Tom Tidy lassan, elgondolkodva ment tovább az utcán. Amikor hazaért, ellátta hat igáslovát. Miután megetette és bezárta őket az istállóba, bement a házba, húspástétomot hozott ki a kamrából, levágott egy jókora szeletet, és fatányéron az asztalra tette. Egy kancsóból sört töltött a bögréjébe, majd leült enni. És gondolkodni. Aznap este nem hagyta el a házat.

Másnap Tom Tidy már hajnalban felkelt, és munkához látott a pajta mellett. Egész tűrhetően értett az asztalosmunkához, és úgy döntött, hogy új hátsó saroglyát készít a halas kocsinak. Kiválasztotta a hozzá való deszkát, és több mint két órán keresztül alakítgatta nyugodtan. Senki sem zavarta meg.

Éjjel már alaposan átgondolt mindent, most pedig szép nyugodtan újra átvette. Tom Tidy nagyon kötelességtudó volt, ám nem volt bolond. Át kellett adnia valakinek a véletlenül szerzett veszélyes információt, de ha egyszer kiderül, hogy ő volt az, senki sem kezeskedhet az életéért. Kinek és hogyan adhatná át? A legegyértelműbb válasz az lett volna, hogy a századparancsnoknak, de az túl közel volt. Ha a faluban észrevennék, hogy a katonák mire gyanakodnak, az illető, aki a lánnyal volt a templomban, rájöhetne, hogy Tom árulta el őket.

Aztán ott volt még a tiszttartó az érsek birtokán, de Tom mindig úgy vélte, hogy nem eléggé titoktartó. Ha elmondja neki, hamarosan ez egész környék megtudja. Az lenne a legokosabb, ha Dublinban beszélne valakivel, de azt alaposan meg kell terveznie. Ki az, aki elég diszkrét és befolyásos? Ki az, aki megvédené? Kiben bízhat meg? Nem tudta.

Mikor elkészült a saroglyával, Tom Tidy elrakta a szerszámait, kiment az utcára, útközben pedig végignézett a házakon. A kikötő felől sós, jó illatú, frissítő szellő fújt. Ideje, hogy tanácsot kérjen valakitől. Dalkey telektulajdonosai között befolyásos dublini nemesek is akadtak, mint például Dawes és Stackpooles, de ők nem éltek ott. A falu lakossága meglehetősen vegyes népség volt. A halászcsaládok számos testes, vörös hajú tagja viking és ír származásról tanúskodott. Mások szerény angol városlakók voltak, akiknek elődei a Strongbow utáni évtizedekben érkeztek - például a Fox, a White, a Kendal és a Crump család. A legtöbben csak egy-két nemzedék óta laktak itt, és meg sem lehetett különböztetni őket ír vagy skandináv szomszédaiktól. Ám egyikük sem jöhetett szóba.

Végül abba a házba tért be, amely teljesen elütött szomszédaitól. Valójában aprócska várra hasonlított. A ház nem volt sokkal nagyobb, mint oromzatos, zsúptetős szomszédai, de háromszintes volt, szögletes, és kőből épült. Ez a kis erődítmény a befolyásos dublini kereskedő, Doyle birtokában állt, aki árut tárolt itt. A házban pedig Doyle egyik embere lakott - Tom barátja, az egyetlen ember Dalkeyban, akiben megbízott, most is hozzá igyekezett.

Nem volt semmi meglepő abban, hogy épp hozzá ment. Tom és Michael MacGowan barátok voltak, amióta csak Tom Dalkeyba érkezett. Különböző életkoruk ellenére sok közös vonás volt bennük. Mindketten dubliniak voltak. MacGowan fivére a város egyik köztiszteletben álló mesterembere volt. Michaelt Doyle fogadta fel, most a húszas éveiben járt, és csaknem öt éve vigyázott urának raktárára Dalkeyban. A lány, akinek udvarolt, szívesen költözött volna Dalkeyba, ha összeházasodnak, úgyhogy valószínűleg hosszú időt tölt még itt. Tom Tidy derék és eszes fiatalembernek ismerte meg. Megbízhatott a titoktartásában.

MacGowant az udvaron találta. A kis termetű, fekete hajú ember arca csúfondárosan tekintett a világra. Üdvözölte Tomot, s mikor barátja jelezte, hogy beszélni akar vele, az egyik almafa alatt álló padhoz vezette. Figyelmesen végighallgatta, míg Tom előadta, mit hallott, és hogy most nem tudja, mihez kezdjen.

Amikor Michael MacGowan gondolkodott, fura kifejezést öltött az arca. Fejét hátravetette, egyik szemét lehunyta, a másikat pedig felhúzott szemöldöke alatt tágra nyitotta. Most is ezt tette, s ahogy az égre meredt, Tomnak úgy tűnt, nyitott szeme csaknem akkorára nőtt, mint a fán érő almák. Mikor Tom befejezte, egy ideig hallgatott, majd végül megszólalt.

- A tanácsomat kéred?

- Igen.

- Szerintem ne tégy semmit. Ne mondd el senkinek! Felejtsd el, amit hallottál! - Nyitott szemét Tomra szegezte, és zavarba ejtőn bámulta. - Veszélyes itt, Tom Tidy.

- Arra gondoltam, hogy esetleg Doyle... Azt hittem, azt fogod mondani, hogy neki mondjuk el. - A nagy kereskedő, a megerősített ház tulajdonosa nemcsak az egyik legnevesebb városatya volt, hanem köztiszteletnek is örvendett, és magával a kormányzóval is igen közeli kapcsolatban volt.

Dalkey kikötője többek között azért is volt annyira népszerű, mert Dublintől eltérően itt gyakran ki lehetett bújni a minden behozott árura kötelező vám megfizetése alól. Dalkeyból a part mellett dereglyéken vagy a szárazföldön kocsin vitték tovább az árukat, így nem volt nehéz elkerülni a vámellenőröket. A város vezetőségének ez sok

gondot okozott.

Jó ötlet volt, hogy Doyle-t tegyék meg a dalkeyi kikötő felügyelőjének. Mióta elfoglalta ezt a pozíciót, szépen el is kezdett áramlani a bevétel a kis kikötőből. Senki sem mert volna Doyle háta mögött tenni valamit. Messzire elért a keze. Így hát nem is meglepő, hogy Tom Tidy épp a hatalmas kereskedőre gondolt.

- Azt mondják, megtartja a titkokat, és ugyanolyan ravasz, mint amekkora a hatalma - erősködött.

- Te nem ismered őt, Tom. - MacGowan megrázta a fejét. - Doyle kemény ember. Ha elmondjuk neki, tudod, mi fog történni? Tesz róla, hogy O’Byrne és barátai besétáljanak a csapdájába, és mindet megöli. Nagyon büszke lesz rá. Mindenkinek elmondaná Dublinban, hogy az ő érdeme. És mit gondolsz, mi lesz akkor velem itt Dalkeyban? Az O’Byrne-klán nagyon nagy, Tom. Idejönnek, és elkapnak engem. És ha rájönnek, kitől származik az értesülés, téged is megölnek. Még Doyle sem tehetne semmit, de valószínűleg meg sem próbálná - tette hozzá komoran.

- Tehát azt mondod, hogy ne tegyek semmit Walshék és Carrickmines megmentésére?

- Majd a falaik megvédik őket.

Tom szomorúan bólintott. Nehéz dolgot kért

MacGowan, de megértette. Felállt, hogy induljon.

- Tom - szólt MacGowan aggodalmas hangon. Úgy nézett rá, mint egy csapdába esett, vergődő állat.

- Igen?

- Bármihez kezdesz is most, Tom, ne mondd el Doyle-nak. Megígéred?

Tidy rábólintott és távozott. De amint MacGowan utána nézett, azt mondta magában: „Jól tudom, Tom Tidy, milyen kötelességtudó vagy, úgyis keresel valakit, akinek elmondhatod.”

* * *

Kétség sem fért a férfi jó szándékához. Harold csodálkozva nézte, amint Tom Tidy felbukkant nála egy kocsirakomány áruval, és bejelentette, hogy beszélni akar vele. Ez okos fortély volt, hogy elterelje a gyanút, és Harold örömmel vásárolt tőle jó néhány hasznos dolgot, hogy ezzel is fedezze Tidyt.

- Helyesen cselekedtél - biztosította Tomot, miután megtudta jövetele okát. - És jó helyre fordultál.

Tidy helyesen gondolta, hogy Haroldban meg lehet bízni. Senki sem védelmezte olyan szilárdan az angol uralmat Írországban, mint Robert Harold. Két évszázad telt el azóta, hogy Harold visszatért apjához, Ailredhez, a zarándokhoz, és azóta a család a Harold vezetéknevet vette fel, és virágzásnak indult. Jókora földterületet szereztek: birtokuk Dublintól délre, a Harold’s Cross nevezetű helyen kezdődött, és délnyugatra nyúlt le a határvidék felé - az angolok Marchnak nevezték -, amelyen túl az angol korona uralma elég ingatag volt ezekben az időkben. A Haroldékhoz hasonló határvidéki családok terjedelmes birtokaikkal, megerősített házaikkal és fegyvereseikkel fontos szerepet játszottak az angol uralom megőrzésében a szigetnek ezen a részén.

Haroldot tíz éve választották a család fejének. Ugyanis számos határvidéki család átvette a kelta klánok azon szokását, hogy megválasztják a család vezetőjét. Időnként más családokat vagy fontos embereket is meghívtak - például az érseket -, hogy segítsenek a döntésben. Az, hogy Haroldék is ezt tették, újabb jele volt annak, hogy ezekben a nehéz időkben is erős vezetőt akartak.

Róbert Harold közepes termetű, korán őszülő férfi volt. Meglepően kék szeme általában derűsen tekintett a világba, de néha elkomorult, és ilyenkor bárki keresztezte is az útját, megtapasztalhatta Harold könyörtelenséget. Hatékony vezetőnek bizonyult - óvatos, de kemény embernek.

Amikor Tidy mindent elmesélt - az idegen lányt, és hogy miről beszélt valakivel a templomban -, Harold alaposan szemügyre vette. Jól láthatta, Tom milyen ideges. Újra és újra hangsúlyozta, hogy azért fordult épp hozzá az érsek intézője vagy a kormányzó hivatalnokai helyett, hogy Dublinban senki se kapcsolja őt össze a dologgal.

- Kérlek, ne mondd el, kitől kaptad a hírt! - könyörgött. Harold megnyugtatta. Nem látta, miért kellene név szerint említenie Tidyt.

Harold időnként azt gondolta, talán ő az egyetlen ember, aki valóban megérti, mi történik Írországban. Talán még a kormányzó is megértette. A királyi kincstár hivatalnokainak biztosan tudniuk kellett. De a hozzá hasonló köznemesek, mint például Walshék odaát Carrickminesban, nem látták be a helyzet komolyságát. Magában gyengének tartotta az ilyeneket.

A rothadás még apja gyermekkorában kezdődött. Két dolog indította el a hanyatlást. Több éven át rossz volt a termés, és éhínség tört ki. Azután pedig ott volt az angolok háborúja a skótokkal. I. Edward - azaz Nyakigláb Edward, a Skótok Pörölye - végzett a skótok hősével, Wallace- szal; ám utána a skótok visszavágtak. Róbert Bruce és fivére, Edward diadalt arattak az angolok fölött a bannockburni csatában, és újra lelket öntöttek a skótokba. Nem csoda, hogy a nagy ír klánok is eltöprengtek, nem tudják-e ők is visszavenni az angoloktól az uralmat. Alku köttetett. Az O’Connor- és az O'Neill-klán elkötelezte magát Edward Bruce mellett, aki jókora skót sereget hozott magával Írországba.

- Így két fronton is harcolniuk kell az angoloknak, és kiűzhetjük őket Írországból és Skóciából is - jelentették ki. Az ír főnökök győzelem esetén a főkirályi posztot ígérték oda Edward Bruce- nak.

Volt esélyük a győzelemre? Meglehet. Bruce és szövetségesei nagy eredményt értek el északon, és Dublin falai alá is eljutottak. Ám a dubliniak nem engedték be őket, és Írország többi része sem csatlakozott hozzájuk. A régi ír probléma jelentkezett: a szigeten hiányzott az egység. A hatalmas, ősi O’Neill-klán csak a saját barátait tudta összeszedni. Bruce-t hamarosan megölték, és a kelta hadi megújulásnak ezzel befellegzett.

Valami azonban megváltozott. Először is Írország kezdett elszegényedni. Már nem jöttek újabb angol telepesek, sőt az ott lévők is kezdték elhagyni az országot, az angolok kevesebbet fektettek be ide. A pestisjárvány is rontott a helyzeten. Mire Róbert Harold férfikorba ért, az angolok és a franciák a százéves háború néven ismert végtelen csatározásba bonyolódtak, és az angol király nem sok hasznát vette Írországnak azonkívül, hogy minden lehetséges pénzt kicsikart belőle - ami pedig minden évtizeddel egyre kevesebb lett. Harold tudomása szerint Anglia királya most mindössze évi kétezer fontot kapott Írországtól, míg Nyakigláb Edward idejében az összeg ennek háromszorosa volt. A király elküldte a szigetre kormányzóit, hivatalnokait, sőt, egyszer még a fiát is, de mégsem mutatott már akkora érdeklődést Írország iránt.

Néhány éve egy alaptalan pánikrohamban, amikor valamilyen okból úgy vélték, hogy Dublin nem biztonságos, a királyi kincstárnokok az összes számvetésükkel együtt egy carlow-i erődbe vonultak. Harold épp az ilyen ostoba gyávaságot vetette meg legjobban. Nem fűzött túl nagy reményeket a király embereihez.

- Ha az angolok rendet akarnak tartani Írországban, azt maguknak kell megtenniük - mondogatta. Még saját országgyűlésük is volt, amely gyakran összeült Dublinban. - De nincs elég vezető emberünk. Ez a baj - szokta mondani.

Nemcsak a király volt bajban. Sok nagyúr, aki Angliában és Írországban is rendelkezett birtokokkal, úgy érezte, nem éri meg a fáradságot a nyugati sziget ellenséges lakói miatt. Ír birtokaikat intézőikre bízták, és inkább a tengerentúl maradtak. A legnagyobb birtokok némelyike - például magáé Strongbow-é is - leányágon osztódott szét, és később még jobban feldarabolódtak. Így tehát hiányzott az a védőbástya, amit a legnagyobb urak alkothattak volna az engedetlenkedőkkel szemben. Az angol király is felismerte ezt a gyengeséget, és tett is egy fontos lépést: három nagy grófságot hozott létre, melyeket nem lehetett felosztani, és csak férfiágon öröklődhettek. Ormond grófságát a hatalmas Butler család kapta, Kildare és Desmond pedig a Fitzgerald család két ágára szállt, amelynek elődei még Strongbow-val érkeztek. Ezek a grófságok olyan területeket foglaltak magukban, amelyek távol voltak Dublin hatáskörétől. Bár minden hatalmuk megvolt, hogy jókora területen biztosítani tudják az angol uralmat, earljeik inkább kelta királyokként kezdtek viselkedni, semmint angol nemesekként, és az ír főnökök is e szerint bántak velük. Nekik egyedül Írországban volt érdekeltségük. Harold magában azt gyanította, hogy ha Írországban összeomlana az angolok hatalma, a három earl valószínűleg akkor is ott maradna az ír királyok mellett.

Így hát a magafajta kisnemesekre maradt az angol uralom fenntartása, ha nem is egész Írországban, de legalább a Dublin környéki partvidéken. Majorságok, parókiák, falvak, vásárvárosok a saját városi tanácsaikkal, angol megyék saját bíróságaikkal és királyi igazságszolgáltatókkal - ez volt a dolgok rendje, amit biztonságban meg akart őrizni magának és a Thomas Tidy-féle kisembereknek. És meg is lehetett őrizni, ha az angolok szilárdan kitartanak Írországban.

De vajon kitartanak-e? Nemrégiben lenn délen a gonosz Diarmait egyik leszármazottja Leinster királyának nyilvánította magát. Kavanagh volt a fickó neve. Persze csak üres gesztus volt, egy helybeli főnök hiábavaló kakaskodása. Ám akkor is figyelmeztetésül szolgált. Ha most gyengeséget mutatnak, hamarosan újabb Kavanagh-félék bukkanhatnak fel. Az O’Connor-és az O’Neill-klán bármikor felkelhet. Lehet, hogy ez a Carrickmines ellen tervezett rajtaütés nem is valami komoly dolog, de ha nem törődnek vele, az az angolok gyengeségének jele, és egész Írországban megjegyzik. El kell intézni ezt az ügyet, mégpedig határozottan.

Tidy befejezte történetét.

- Az a legfontosabb - mutatott rá -, hogy ne adjuk jelét, hogy számítunk O’Byrne-ékre vagy barátaikra. Ha Dublinból csapatokat küldenek, azt a legutolsó pillanatban kell megtenni, a sötétség leple alatt.

- Egyetértek - bólintott Harold.

- És a dalkeyi század - folytatta Tidy aggodalmasan. - Ott kell maradniuk, ahol vannak. Hogy fel ne tűnjön a távozásuk - magyarázta.

És hogy ne keverd magad gyanúba, gondolta Harold komoran. De hangosan csak annyit mondott:

- Ne aggódj, Thomas Tidy! Óvatosak leszünk. - Biztatón mosolygott Tomra.

Ez a szerencsétlen tényleg azt hiszi, hogy megengedhetik, hogy egy egész század üldögéljen tétlenül Dalkeyban, míg Carrickmines ostrom alatt van? Mindegy, erről úgyis a kormányzó fog dönteni. De jobb, ha ez a Tidy is megtanul valamit. Ha egy biztonságos Írországban akar élni, neki is kockázatot kell vállalnia, mint mindenki másnak. Harold nem akarta feláldozni Tom Tidyt. De ha kell, megteszi.

* * *

Délre tervezték a tanácskozást. Doyle elégedetten jártatta végig sötét szemét a kikötőn. Eddig minden nagyon jól ment.

A dublini kikötőn cseppet sem látszott, hogy Írország mit szenvedett el az utóbbi évszázadban.

Először is Strongbow óta a Liffey part menti mocsarait lecsapolták, úgyhogy a város mellett a folyó most csak feleolyan széles volt, mint azelőtt. A víz mellett új kőfal épült egészen a rakparttól a hídig, százötven yarddal a régi sáncok előtt. A városfalakon kívül szétszórt külvárosok épültek ki, főként a déli út mentén, úgyhogy Oxmantownnal együtt most háromszor annyian éltek a külvárosokban, mint a falakon belül. Ezeket a külterületeket plébániatemplomok és rendházak díszítették. A megfelelő vízellátás biztosítására eltérítették az egyik kisebb déli folyót, mely csatornákon és vízvezetékeken keresztül áramlott frissen, bőséggel a növekvő városba.

Nem sok embernek ment olyan jól a sora Dublinban, mint Doyle-nak. Még a pestisjárványból is hasznot húzott: a város kereskedelme ugyan erősen megcsappant, de két üzleti vetélytársa meghalt, így átvehette az ő forgalmukat is, és igen jó áron vásárolta fel tulajdonaikat. Húsz évvel a szörnyű járvány után Dublin kereskedelme nagyrészt helyreállt. A háborúk már nem hoztak hajórakománnyi foglyot, és a part menti portyázások is a múlté voltak, úgyhogy nem működött többé a régi dublini rabszolgapiac. Ám Írországnak bőségesen volt mit szállítania Angliába, Franciaországba és Spanyolországba. Az angol birodalom legnagyobb exportcikke már generációk óta a gyapjú volt. Ennek kereskedelme korlátozott számú kikötőkön át zajlott, itt vetették ki a vámot is, az úgynevezett központi kikötőkben, és Dublin is ezek közé tartozott.

- Nincsenek olyan finom gyapjút adó juhaink, mint amilyenek az angol nyájak legjavában vannak - ismerte be Doyle készségesen. - De a durvább gyapjúra is van kereslet.

Marhabőrből és a vadállatok prémjéből is hatalmas mennyiség fordult meg a dublini kikötőben. Az ír-tengeren nagyarányú halászat folyt. Állandóan szállították a friss és a sózott halat a tengerentúlra. Írország végtelen erdői csak úgy ontották a fát Anglia számára. Anglia sok nagy katedrálisának teteje - például a salisburyi székesegyházé is - ír tölgyből készült.

Doyle kivette a részét ezekből a szállításokból. Ám még inkább érdekelte a behozatal. A zömök, egyárbocos, mély rakterű hajók sokféle árut hoztak: Spanyolországból vasat, Franciaországból sót, Bristolból fazekasárut, Flandriából finom szövetet. A nyugati kapun kívül tartott nagy nyári vásárokra az itáliai kalmárok tömérdek keleti fűszerrel érkeztek. De legjobban bort szeretett hozatni a francia föld délnyugati részéről, rubinvörös bordói bort. A borkereskedelem tette a számtalan hajóval rendelkező Doyle-t ilyen gazdaggá.

A kormányzó előző nap hívatta Doyle-t a várba, rögtön Harold távozása után. A király helytartója még azelőtt kérette a kalmárt, hogy a város polgármesterét tájékoztatta volna. A legtöbb angol nagyvároshoz hasonlóan Dublinnak is megvolt a maga nyolcvannégy tagból álló tanácsa, ez kormányozta a város körülbelül hétezer lakosát. A belső tanács a város huszonnégy leghatalmasabb emberéből állt, közülük választották évente a polgármestert is, és Doyle is közéjük tartozott. A kormányzó tudta, hogy Doyle különösen jól tájékozott mindenben.

- Doyle-nak mindenütt ott van a szeme és a füle - mondogatta a kormányzó. - Nagy hatalmú, de ravasz is. Ha azt akarja, hogy valami megtörténjen, az meg is történik.

Így hát a kormányzó beszámolt neki mindarról, amit Róbert Harold mondott neki, Doyle pedig figyelmesen hallgatta.

- Ha tehát mindez helytálló, néhány napon belül lecsapnak Carrickminesra - foglalta össze a kormányzó. - Az a kérdés, mit tegyünk.

Doyle jól megfontolta a választ.

- Még ha tévesnek bizonyulnak is ezek a hírek, nem tehetjük meg, hogy nem veszünk róluk tudomást - felelte óvatosan. - Azt hiszem, amilyen hamar csak lehet, össze kellene hívnod Walsht, Haroldot és még néhány megbízható embert haditanácsra.

- Holnap délben - mondta a kormányzó határozottan. - Persze rád is szükségem lesz - tette hozzá.

Most, miközben Doyle a találkozóra igyekezett a rakpartról, elégedetten nézett körül. Az folyópart menti új védőfal felé vezető számos utca közül a Winetavern utca volt a legszebb, amely a régi halpiac utcájával párhuzamosan futott nyugatra; itt álltak a legnagyobb borkereskedők házai, köztük Doyle-é is. Némelyik igazán pompás volt.

Az utóbbi kétszáz évben Dublin ugyanis nemcsak megnőtt, hanem építészete is megváltozott. Európa nagy részén ugyanez történt. A fakerítések mögött sorakozó zsúptetejű, vesszőfalú otthonok helyett Dublin utcáit most erős, két-három szintes, favázas házak szegélyezték. Némelyik zsúptetős volt, de sokat palával vagy cseréppel fedtek be. Az ablakokat általában fatáblák védték, de a Doyle-hoz hasonló gazdag emberek már üveget is használtak. Amint Doyle elégedetten végigsétált pompás vörös ruhájában és puha kék kalpagjában a Winetavern utcán, lerítt róla, hogy egy gazdag középkori település vagyonos városatyája. Megállt egy árusnál, és vett tőle egy kis mustárt. Szerette a hús mellé a mustár csípős ízét. Bár meglehetősen elégedettnek látszott, hosszú, zord arca mégis mintha valami komorságot hozott volna a derűs, napfényes délelőttbe.

Átment a régi fal egyik kapuján, és a Krisztustemplom területére ért. Nem tért be imádkozni, csak megkerülte a nagy templomot, a halpiac fölötti kereszteződésnél lyukadt ki, ahol a pellengér állt. Nem messze jobbra állt a város húsz láb magas nagy keresztje, utcájával szemben pedig a nagy városháza, a Tholsel oromzata magasodott. A város vezető emberei itt ültek össze évente négyszer tanácskozásra. A rend és a szilárdság jelképei. Doyle az ilyen dolgokat támogatta.

És épp ezeket a dolgokat fenyegetné a carrickminesi ügy? Doyle tudta, hogy Harold szerint igen. És a kormányzó szerint is. Mindketten jó emberek, és hosszú távon talán igazuk is lesz. Ám a magasba törő középkori város közepén álló Doyle- nak voltak közülük egyedül további titkos információi. Csak ő értette a Walshra, Haroldra, a dalkeyi Tom Tidyra, MacGowanre és saját magára is leselkedő veszély valódi természetét. Bármilyen döntésre jutnak is ezen a mai tanácskozáson, annak meglesznek a rejtett kockázatai.

Ő azonban felkészült rájuk. Doyle szeretett kockáztatni. Balra fordult, és a vár felé vette az irányt.

* * *

Míg Doyle a rakpartról közeledett, John Walsh is elérte a város szélét. Előző este kapta meg a kormányzó idézését, de minden magyarázat nélkül. Walsh rendesen kimosakodva, a legjobb ruhájában, jó korán elindult Carrickminesból, hogy biztosan idejében odaérjen. Elhaladt a hatalmas, égbe nyúló Szent Patrik-székesegyház mellett, és nemsokára belépett a déli városkapun.

A vár a város délkeleti csücskében állt. A régi királyi ház helyén most hatalmas várudvar volt, melyet kerítésfal és árok választott el a város többi részétől. Felvonóhídon át lehetett feljutni a két nagy, kerek torony közti kapuhoz. Odabenn állt a palota, a pénzverde és a királyi tisztviselők számtalan hivatala és lakosztálya. Volt ott még egy kis kápolna is, melyet az egykori, szentté avatott angol királynak, Hitvalló Edwardnak szenteltek.

Walsht egy nagy, gazdagon berendezett terembe vezették, ahol az óriási kandalló mellett már vagy fél tucat ismerőst is látott, köztük Doyle-t és Haroldot. A kormányzó megnyitotta a tanácskozást.

- Semmi sem juthat ki abból, ami itt elhangzik - figyelmeztette őket -, különben nem élhetünk a meglepetés erejével. Urak, nagyon komoly fenyegetéssel állunk szemben. - Felvázolta a Carrickminesra váró támadás hírét. - Egy hetünk van a felkészülésre. Nem több. - Walshhoz fordult.

- Volt már erről valami sejtésed?

Walsh már azt akarta mondani, hogy nem, amikor eszébe jutott a sötét hajú kis O’Byrne lány. Röviden elmesélte, hogyan ólálkodott Carrickmines körül.

- Nem gondoltam, hogy van valami jelentősége

- vallotta be.

- Pedig van - szólt közbe Harold. Mindenki ránézett. - Nem szeretném megmondani, honnan tudom, de ez a lány az üzenetvivő. Ez bizonyos.

- Van valami elképzelésünk ennek az esetleges támadásnak a mértékéről? - kérdezte Walsh. - Nem hiszem, hogy O’Byrne-ék elég erősek lennének ahhoz, hogy elfoglalják Carrickminest.

Harold türelmetlenül felhorkant.

- Komolyan kell vennünk ezt a fenyegetést, Walsh - korholta a kormányzó. - Ez a mi felelősségünk. És a tiéd is - tette hozzá egy komor pillantással.

- Én tíz teljesen felfegyverzett lovast tudok vinni - jelentkezett Harold. - Walshnak is kétségkívül van ennyi.

Még ketten jelezték, hogy ők is rendelkezésre tudnak állni egy-egy kis csapattal. A kormányzó pedig azt mondta, ő még várja a híreket arról, mennyi fegyverest tud a város rendelkezésükre bocsátani.

- De a legfontosabb, hogy senki ne vegye észre a készülődésünket - jelentette ki. - Nem akarom, hogy O’Byrne-ék fülébe jusson, hogy számítunk rájuk. Persze ez korlátokat szab annak, hogy mennyi embert szedhetünk össze.

- Mi van a Dalkeynál állomásozó századdal? - kérdezte Walsh. - Az igen értékes csapat, csupa jól kiképzett ember.

Meglepetésére a kormányzó kétkedő arcot vágott, és Harold is lebiggyesztette az ajkát.

- Nem lehetünk benne biztosak, hogy O’Byrne nem csap le Dalkeyra is - mondta Harold. - Azt is számításba kell vennünk - a kormányzóra pillantott -, hogy ha még a támadás előtt Carrickminesba irányítjuk a dalkeyi századot, O’Byrne biztosan tudomást szerez róla. Nem akarjuk elriasztani.

Különös csend támadt. Bár Harold érvelése ésszerűnek tűnt, Walshnak olyan érzése volt, mintha valamit nem mondtak volna el a dalkeyi századról. Arra is felfigyelt, hogy Doyle mindeddig meg sem szólalt. Most azonban a komor kereskedő szólásra emelkedett.

- Én sosem tartottam valószínűnek, hogy

O'Byrne megtámadná Dalkeyt - kezdte halkan. - Ha Dublin környékét akarja kifosztani, először is Carrickminest kell elfoglalnia, mivel nem engedheti meg magának, hogy a hátát fenyegesse az erőd. Ami pedig Dalkeyt illeti, ott az egyetlen értékes dolog az én házam, most pedig történetesen ott sincs olyan sok áru. De egy fontosabb ügyért bármikor boldogan feláldoznám a házamat és egy hajórakomány árumat. - Komolyan végigpillantott a többieken. - A kormányzó azt mondta, komoly fenyegetéssel állunk szemben. Engedtessék meg, hogy ne értsek egyet. Ha a hírek igaznak bizonyulnak, az nem annyira fenyegetés, mint inkább óriási lehetőség számunkra. Ha O’Byrne megtámadja Carrickminest, azzal ürügyet ad nekünk. Hadd jöjjön! Mi várunk rá. Hadd essen csak csapdába, és mi szétzúzzuk. - Öklével a tenyerébe csapott. - Elpusztítjuk. Megöljük az embereit. Egész Írország hallani fog erről.

Még Harold is megütközött egy kicsit. Walsh elsápadt a dublini kegyetlensége láttán. De Doyle még nem fejezte be.

- A támadás előtti éjjelen rakjuk meg Carrickminest emberekkel. Sötétben kell odamenniük. Egyesítsük erőinket. A dalkeyi századot azonnal vissza kell rendelni Dublinba. Még ma. Senki sem következtethet ebből semmire. Úgyis csak az idejüket vesztegetik odalenn. Aztán őket is elrejtjük Carrickminesban a többiekkel együtt.

- De ha minden csapatot Carrickminesba gyűjtünk, O’Byrne észreveheti őket - vetette közbe Harold.

- Akkor rejtsétek el őket, ahova akarjátok! - Doyle ingerülten vállat vont. - Tőlem aztán a Szent Patrik-székesegyházba is rejthetitek őket. Csak álljatok készen, mert amint O’Byrne megérkezik, nekik is rögtön ott kell lenniük. Csak ez számít.

- Egyetértek - jelentette ki a kormányzó. - Ez remek lehetőség, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljunk velük.

Walsh az angol korona iránti hűsége ellenére akaratlanul is megsajnálta O’Byrne-éket.

* * *

Másnap a század elhagyta Dalkeyt. Tidy aggodalmasan megtudakolta, hová igyekeznek, de a katonák megnyugtatták, hogy mivel nincs itt rájuk szükség, visszarendelték őket Dublinba. Mivel érkezésük óta O’Byrne-ék egyáltalán nem mutatkoztak, nem lepte meg őket ez a parancs. A megkönnyebbült Tom Tidy és Michael MacGowan együtt nézték távozásukat.

Tom nem mondta el MacGowannek, hogy

Haroldnál járt, és barátja sem kérdezte, megosztotta-e valakivel a titkát. Tom azért gondolta, milyen kíváncsi lehet. Míg a csapatok elvonultak, egyikük sem szólalt meg, de miután elmentek, ők ketten pedig végigsétáltak az utcán, MacGowan megkérdezte:

- Gondolod, hogy Carrickminesba mennek?

- Azt mondták, Dublinba. MacGowan nem kérdezett többet.

A következő nap csendesen telt. Reggel Tom felsétált a falu melletti földnyelvre, és körülnézett. A Dublini-öböl tisztán, kéken ragyogott. Kelet felé a tenger összeolvadt az éggel. Amint a déli partvonalat fürkészte, ahol a parti síkság zöld szőnyege mögött magasodtak a csendes, ködbe burkolózott hegyek, nehezen hitte, hogy a valahol ezek között a hegyek között O’Byrne-ék szörnyű támadásra készülődnek Walsh vára ellen.

Aznap délután kis hajó érkezett a sziget mögötti kikötőbe. Szép kis széles fedélzetű bárka volt, árboca alatt kosárral, ahonnan körül lehetett nézni. Sok hajón volt efféle árbockosár. Felette vörös és kék árbocszalag csapkodott vidáman a szélben. A dalkeyiak kimentek csónakjaikon, és kipakoltak öt hordó szeget, öt hordó sót és tíz nagy hordó bort. A hajó továbbment, az árut pedig Doyle erődített házába vitték, ahol MacGowan gondosan jegyzékbe vette. Este megkérdezte Tomot, nem vinné-e el másnap reggel a sót Dublinba.

Mikor hajnalban Tom megérkezett, hogy felpakoljon, MacGowan bejelentette, ő is vele tart.

- Át kell adnom a jegyzékeket Doyle-nak - magyarázta -, utána pedig meglátogatom a jegyesemet.

A szép időben útjuk eseménytelen volt, a műhelyek és árusok épp nyitottak, amikor a nagy kereszthez érkeztek, és a Winetavern utca felé fordultak.

Tom kellemesen töltötte a napját Dublinban. Meglátogatta a zarándok régi Szent János Ispotályát, átment a hídon Oxmantownba, később kiment a keleti kapun, a Szent István Ispotály körül kószált, majd követte a kis patakot, amely a régi viking Hosszú Kőhöz vezetett, amely még mindig ott állt a Tanácsdomb mögötti torkolatvidéken. Késő délutánra, amikor indult, hogy felvegye MacGowant, már meglehetősen jókedvre derült.

MacGowan is elégedettnek tűnt, bár úgy látszott, elmerült a gondolataiban, mikor elhagyták a Szent Patrik-székesegyházat.

A Szent Patrik körüli terület jellegzetes képet nyújtott. Számos rendháznak voltak itt majorságai, melyek kiváltságaik révén csaknem függetlenek voltak a királyi bíróságoktól és hivataloktól. Az efféle feudális birtokokat az angolok „Liberties" néven ismerték, és a dubliniak is így hívták ezt a területet. Miután elhagyták Libertiest, és kelet felé, a tenger irányába fordultak, MacGowan azt mondta Tomnak:

- Valaki kérdezősködött utánad.

- Ó, ki volt az? Dublinban?

- Nem. - MacGowan habozott. - Dalkeyban. -

Megint elhallgatott kicsit, mielőtt folytatta volna. - Egy halász. Ne törődj vele, kicsoda. Úgysem számít. Tegnap odajött hozzám, és azt mondta: „Láttam egyik este Tom Tidyt kijönni a templomból. Nem tudod, miért mehetett oda olyan későn?" Mondtam neki, hogy nem tudom, biztosan dolgod volt. Erre megkérdezte:      „Nem említett valamit? Valami

szokatlant?" Értetlenül néztem rá, és azt mondtam, hogy semmit az égvilágon. Erre bólintott, és azt mondta, felejtsem el, minden rendben van. - MacGowan maga elé meredt, mintha nem akarna Tomra nézni. - Tegnap még nem voltam benne biztos, hogy elmondom neked. De ez csak egyet jelenthet, Tom. Kíváncsiak, nem hallottál-e meg valamit. Nem tudom, másnak is elmondtad-e azt, amit nekem, de ha Carrickminesban valami balul üt ki, akkor érted fognak jönni. Gondoltam, jobb, ha tudsz róla.

Egy darabig csendben döcögtek tovább. Tom

meg sem szólalt. MacGowan gondolta, ha megemészti a híreket, csak mond majd valamit. De nem szólt egy szót sem. A szekér lekanyarodott a dél felé vezető útra, amely a Donnybrook nevű falun haladt át.

- Tom - szólalt meg végül MacGowan -, jobban tennéd, ha egy időre visszamennél Dublinba. Ott maradhatsz a fivéremnél. Örömmel fogad majd. Ma megemlítettem neki a dolgot - azt persze nem mondtam, hogy miért mész hozzá. A falon belül lakik. Senki sem zavarhat ott. Addig én vigyázok a házadra Dalkeyban. Lehet, hogy egy hónapon belül visszajöhetsz. Majd megtudom. De ne hívd ki magad ellen a sorsot azzal, hogy itt maradsz, Tom. Semmi szükség rá.

Tom nem felelt. Nemsokára lementek a nagy öböl felé vezető úton, de amikor megkerülték a déli végén húzódó barátságos földnyelvet, és megpillantották Dalkeyt, Tom Tidy még akkor sem szólalt meg.

* * *

Doyle bámulatos gyorsasággal tudta pörgetni ujjai közt az ezüstérmét. Ez a kis bűvészkedés szórakoztatta és pihentette, gyakran csinálta, amikor elgondolkozott. Most is épp ezt tette, miközben az irodájában üldögélt, és a dalkeyi ügyön törte a fejét.

Doyle Winetavern utcai háza három szintből és egy pincéből állt. A földszinten volt a nagy fogadószoba és a konyha. Az első emeleten, mely az utca fölé is kiugrott, három helyiség volt, közülük az egyiket irodának használta. Üvegtáblás ablaka a Winetavern utcára nézett, alatta pedig egy tölgyfa asztal állt, amelyen ezüstpennytornyok sorakoztak. Ezeken kívül még félbe-vagy négybe vágott pennyk is voltak ott, melyeket félpennysként vagy negyedekként használtak.

A penny már vagy tucatszor végigment Doyle ujjai között, mivel az őt foglalkoztató kérdés egyáltalán nem volt könnyű.

Gondosan megtervezték Carrickmines védelmét, és hogy miként bánjanak el O’Byrne- ékkel. Eddig minden nagyon jól ment. Olyan alaposan felkészültek, hogy maga sem tehette volna jobban, ha egyedül csinál mindent. Már csak két napot kellett várniuk.

Csak egy gond volt: Tom Tidy. Doyle tudta, hogy sokan kegyetlennek tartják, de MacGowannel titokban folytatott beszélgetése nem hagyott kétséget afelől, hogy Tidy nem maradhat Dalkeyban. Már elvégezte a feladatát, méghozzá nagyon jól, de Doyle tudta, ha most Dalkeyban marad, megölik.

Míg Doyle maga szívesen vállalt nagy kockázatot is - és ha kellett, valóban tudott kegyetlen is lenni -, nem akarta Tom Tidyt feláldozni. Szerencsés esetben miután MacGowan átadta neki azt a rémisztő hírt, Tidy önszántából visszatér Dublinba. Doyle ebben reménykedett.

* * *

Még két éjszaka. Mikor Tom Tidy elbúcsúzott Michael MacGowantől, látszatra sikerült megőriznie nyugalmát. Utalást sem tett a rá leselkedő veszélyre, és maga is elégedetten tapasztalta, hogy a lehető leghiggadtabban kívánt jó éjszakát. Aztán szépen, sietség nélkül ellátta a lovakat, ugyanúgy, mint mindig. Majd bement a házba, vágott két nagy szeletet a tegnapi kenyérből és két szép darab sajtot, utána pedig töltött magának egy korsó sört. Mindent a megszokott rendben végzett. Majd nyugodtan leült, hogy elfogyassza vacsoráját, közben maga elé meredt. Utána úgy döntött, hogy bár még néhány óráig világos lesz, lefekszik aludni.

De nem tudott elaludni. Hiába próbálta, agya nem tudott szabadulni a gondolatoktól.

Mihez kezdjen? Vajon igaza van MacGowannek? Menjen vissza Dublinba? Ez a kérdés tért vissza újra és újra, nem bírta elhallgattatni ezt a hangot a fejében. Egy idő után felkelt, és kiment az udvarra.

A nap lassan a domb mögé ereszkedett. Ilyenkor általában arany-és narancsfénybe borult a falu és a tengerpart között húzódó, kövekkel tarkított közlegelő, és az itt-ott legelésző birkák gyapja is melegen ragyogott, de most felhők gyülekeztek a nyugati horizonton, melyek elzárták a lenyugvó nap fényének útját. Tom Tidy udvara mögött a halványuló fényben az aratásra váró földek bronzos árnyalatot kaptak, az azokon túl húzódó legelő pedig furcsán elhagyatottnak tűnt. Meleg volt. Tom csendben álldogált, nézte, ahogy a legelő szinte észrevétlenül sötétzöldből szürkére változik.

Már bealkonyodott, amikor észrevette az első mozgolódó árnyékot. Persze tudta, mi az. Olyan sokáig bámult egy kisebb sziklát, hogy a végén úgy látta, mintha megmozdulna. Csak a képzelet játéka. Semmi több. Nemsokára újabb árnyak kezdtek mozogni a szürkületben. Tovább bámult. Biztos, hogy kövek ezek? Vagy birkák? Vagy valami más? Lehet, hogy szellemek, vagy talán emberek járnak odakinn? Őt figyelik? Csak arra várnak, hogy a házához jöhessenek? Mi lesz, ha éjjel az ajtaján dörömbölnek és behatolnak? Szíve hevesebben kezdett verni. Mély lélegzetet vett, és ráparancsolt magára, hogy ne butáskodjon.

Kint maradt még, miközben egyre sötétebb lett. Fölötte és keletre, a tenger fölött tiszta volt az éjszakai égbolt. A fogyó hold csíkja hamarosan csak ezüstös sóhajként lebeg majd a csillagok között. Csupán még egy éjszaka, és... Feketeség. A támadás éjszakája. Annak a szörnyű csapdának az éjszakája, amelyet Harold és a kormányzó készítenek elő, bármi legyen is az. És persze biztosan Doyle is. Most már teljesen besötétedett. Eltűntek az árnyékok a legelőről. Ha kétszázan tartanak felé onnan, akkor sem veheti észre őket.

Tudta, hogy aludnia kellene, de még mindig nem tudott. Elöntötte a fáradtság hulláma, a félelem azonban tőrként hasított szívébe a sötét éjszakában. Dalkey általában olyan kellemes hely. Mögötte a magas földnyelv, ahonnan az öbölre lehet látni, rendszerint olyan volt számára, mint egy kedves barát. De most nem. A sötét domb olybá tűnt, mint egy óriási, fenyegető sírhalom, ahonnan bármelyik pillanatban bosszúálló szellemek jöhetnek felé. O’Byrne-ék sem járhatnak messze. És Dalkey-ban olyan halászok veszik körbe, akik szövetségben állhatnak velük. Melyik szomszédjában bízhat? Fogalma sem volt róla. Sorra megjelent előtte az arcuk, s az ismerős arcok dühödt, gyűlölködő maszkokká torzultak, míg végül már legjobb barátja, MacGowan is köztük volt, jellegzetes pillantásával bámulta őt, fél szemét lehunyta, a másik pedig egyre hatalmasabbá nőtt, szörnyű, hideg, fenyegető pillantással.

Miért maradna itt? Mire vár? Hadd égessék csak fel a házát, a kocsijait, tegyék csak tönkre. De miért várná meg, hogy elpusztítsák őt is?

Végül a fáradtság csak legyűrte félelmét, és Tom kimerülten bement, és ágyba bújt. De előtte még olyasmit tett, amit azelőtt soha életében: bereteszelte az ajtaját.

* * *

Másnap reggel Tom egyenesen MacGowanhez ment, és bejelentette, hogy elmegy Dublinba.

- Ne aggódj! - mondta MacGowan. - Minden nap elnézek a házadhoz. Rajta tartom a szemem. - Megígérte, hogy Tom itt maradó lovait is átviszi magához. - Helyesen döntöttél, Tom - biztosította. Tom látta, hogy barátja egészen megkönnyebbült. Hazament, két legjobb lovát befogta a nagyobbik szekérbe, egy harmadikat pedig a kocsi mögé kötött. Azzal elindult Dublin felé.

Akaratlanul is nagy megkönnyebbülést érzett, amikor a hosszú, egyenes Szent Ferenc utca végén a kereszteződéshez ért. Ott jobbra fordulva be is léphetett a városba. Száz yarddal mögötte állt Ailred, a zarándok régi ispotálya, jobbra az a zöld terület, ahol a nagy nyári vásárokat rendezték, előtte pedig a nagy nyugati kapu - mióta újjáépítették, még pompásabb volt, mint valaha, két zömök tornyával és a kis őrházzal. Kicsit bátrabban ment át a kapun, és hamarosan oda is ért MacGowan bátyjának házához.

- Meddig maradsz? - kérdezte MacGowan fivére. - Michael már mondta, hogy jössz - tette hozzá minden további megjegyzés nélkül. Láthatóan szívesen fogadta öccse barátját, ha nem is kitörő örömmel.

- Talán egy-két hétig - felelte Tom, aki úgy érezte, túlságosan kihasználja a másik vendégszeretetét.

A mesterember háza elég tágas volt, jókora hátsó udvarral. Felesége és gyermekei kissé meglepődtek Tom láttán, de szívélyesen fogadták, és ragaszkodtak hozzá, hogy ő is a házban aludjon a konyha mellett, nem pedig az istálló padlásán, ahogy ajánlotta. Minden derék ír el tud üldögélni néhány óráig egy padon anélkül, hogy nyugtalankodna, de bár Tom Tidy egész életét Írországban töltötte, angol természete nem hagyta sokáig nyugodni. Egy órán át üldögélt velük, és bár mindenki nagyon barátságos volt hozzá, úgy érezte, útjukban van, úgyhogy elnézést kért, és kiment sétálni.

A ház nem volt messze a szép régi Szent Audoen-templomtól, mely az egykori, folyó menti falon belül állt. A fal alatt az út meredeken lejtett, a hajósok kifőzdéi és néhány pékség után pedig sík terület következett, a folyó lecsapolt része. A templom mellett a régi falról látni lehetett a Liffeyt, és finom illat szállt fel a pékektől, úgyhogy elég kellemes hely volt ez. Ám Tom Tidy jelenlegi hangulatában a szürke köveket komornak látta, és még a magas Szent Audoen-templom is nyomasztónak tűnt fel előtte. Egy darabig sétálgatott, de nem nyugodott meg, viszont a házba sem akart még visszatérni, úgyhogy a város magasabb része felé, a Krisztus-templom irányába indult.

Amint odaért, máris jobban érezte magát; talán itt több volt a napfény. A vastag falú, nagy Krisztustemplomot szilárdnak és megnyugtatónak találta. Bement.

Kétségkívül a Krisztus-templom volt a dublini kereszténység szíve. Úgy tűnt, mintha a magas, pompás Szent Patrik-katedrális égbe törő boltíveivel lenézné a régi Krisztus-templomot és az összes többit, mely fel merte emelni a fejét. A Szent Patrik- székesegyház papjai és a Krisztus-templom szerzetesei sokáig gyakorta civakodtak is. Ám végül beleuntak a vetélkedésbe, és a két székesegyház most elég barátságos viszonyban állt egymással.

Ám csak a Krisztus-templom csendjében lehetett megérezni Patrik és Colum Cille ősi kelta hagyományainak jelenlétét. Oszlopai és boltívei olyan védelmezőn borultak Tom fölé, mint a várfalak. Az ólomüveg ablakok lágy, rejtelmes fénnyel ragyogtak, mint egy régi kódex lapjai. Időnként egy-egy szerzetes suhant el a homályban.

Tom elégedetten sétálgatott odabenn. Megnézte a kereszt darabját és a többi ereklyét. Végigsétált a sírok mellett. A legfigyelemreméltóbb Strongbow nagy szarkofágja volt, tetején a képmásával. Jellemző volt a Plantagenet-dinasztiára, hogy vazallusuknak az ország egyik legszentebb helyén biztosítottak nyughelyet. Strongbow sírja az Írország feletti angol uralom jelképe volt. Ám a Krisztustemplom legnagyobb kincse, melyet még a keresztnél is jobban tiszteltek, Szent Patrik botja volt.

Már csaknem kétszáz éve volt annak, hogy a Krisztus-templom szerzetesei O’Toole érsek vezetésével idehozták ezt az óriási kincset előző, ulsteri szentélyéből. Persze ez saját tekintélyük diadala is volt. Ám ennél rejtettebb jelentősége is volt annak, hogy a bot Dublinba került.

Ugyanis míg az angolok nem tudtak rendet kényszeríteni egész Írországra, az egyházban is hasonló megosztottság uralkodott. Ami a pápát illeti, szemében Anglia királya volt az ír egyház védelmezője, és az ír püspökök a feudális uralkodónak kijáró tisztelettel tartoztak neki. Ha az angol király egyre jobban ragaszkodott hozzá, hogy angol püspökök legyenek ír területein, lehet, hogy a pápának voltak néha kételyei, de általában nem zavarta a dolog. Gyakorlatilag azonban az angol dominancia csak a királyi felügyelet alatt álló területeken működött. Északon és nyugaton a legtöbb pap ír volt, és ír ajkú közösségeknek prédikált. Olyannyira nagy volt a megosztottság, hogy az ulsteri Armaghnak, Szent Patrik püspökségének angol érseke valójában nem is Armaghban székelt, ott ugyanis nem látták szívesen, hanem a déli, angol anyanyelvű területen. Így hát meglehetősen ironikus dolog, hogy az ír védőszent botját az angol közigazgatás szívében, Dublinban őrizték.

A bot csodás látványt nyújtott. Drágakövekkel kirakott, nagy aranydobozban őrizték. Tom tudta, hogy a szent magától Krisztustól kapta, és ezért gyakorta emlegették úgy is, hogy Jézus Botja, azaz Bachall Iosa. Tiszteletteljesen bámulta.

- Egy hős botja. - Tom nem is vette észre eddig a mellette álló papot. Világos hajú, nyílt arcú fiatalember volt, és angol tájszólásából Tom úgy ítélte, hogy nemrég érkezhetett csak Írországba.

- Valóban - felelte Tom udvariasan.

- Semmitől sem félt - mondta a fiatal pap. - A főkirálytól sem. A druidáktól sem. Rettenthetetlen volt.

Az ír egyház kezdetei óta a vezéralakjait övező legendák egyre terebélyesedtek. Mint mindenki más, Tom is ismerte őket, és hitt is bennük. Tudta, hogy Szent Patrik szembefordult a főkirállyal, és ószövetségi próféta módjára kihívta druidáit, hogy lássák, melyikük istene tud kiolthatatlan tüzet szítani; tudta azt is, hogy Szent Patrik számos csodát tett, és még a kígyókat is elűzte - ez a legenda magát a szentet is igencsak meglepte volna.

- Igen - helyeselt -, rettenthetetlen volt.

- Mert bizodalma volt Istenben - mondta a fiatal pap, Tom pedig helyeslőn bólogatott. Ám a pap még mindig nem fejezte be elmélkedését. Megnyerő mosolyt villantott Tomra. - Nagyon örülhetünk, hogy Strongbow sírja és Szent Patrik botja is itt van ebben a székesegyházban - jegyezte meg.

- Valóban - felelte újra Tom. Majd kissé kíváncsian megkérdezte: - Miért mondod ezt?

- Mindketten angolok voltak - vágta ki a fiatalember diadalmasan. - Mint mi - tette hozzá. - Bátor szívűek. - Majd miután kinyilvánította ezt a nagy igazságot, barátságosan Tom felé biccentett és elment.

Tom Tidy azért eléggé tisztában volt a történelemmel ahhoz, hogy meglássa ennek a kijelentésnek a furcsaságát. Persze, Szent Patrik kétségkívül brit volt, na de hogy angol? Ami pedig Strongbow-t illeti, ugyanolyan angolként gondol a nagy angol-normann vezérre, mint saját magára és erre az egyszerű papra? Maga sem tudta igazán. De mondott valamit ez a fiatalember, ami egyáltalán nem volt mókás. „Bátor szívűek.” Strongbow és Szent Patrik a maguk módján kétségkívül mindketten azok voltak. A ragyogó Bachall Iosára nézett. És ő vajon bátor szívű? Jelenlegi tette nem éppen ezt mutatja; kétségbeesve menekült Dalkeyból Dublinba, ráerőltette magát vendégként egy családra, amelyet alig ismert, és mindezt egy olyan fenyegetés miatt, ami talán nem is valódi. Szomorúan megcsóválta a fejét. Lassan kezdte a viselkedését hitványnak vélni.

Félóra múlva a dublini MacGowanék igencsak meglepődtek, amikor Tom Tidy azzal tért vissza, hogy mégsem marad. Késő délután kocsija már Harold’s Cross mellett gördült el. És még mindig volt néhány óra sötétedésig, amikor Michael MacGowan rémületen azt látta, hogy Tom Tidy közeledik az utcán, és kirohant hozzá, Tom boldog arccal újságolta a híreket.

- Meggondoltam magam. Itt maradok.

- Nem teheted ezt! - tört ki MacGowan. De Tom már tovább is ment.

Aznap este, szürkületkor Michael MacGowan minden tőle telhetőt megtett, hogy rávegye barátját a távozásra.

- Mi szükség van rá, hogy minden ok nélkül veszélynek tedd ki magad? - kérdezte. De semmire sem jutott. Tom hajthatatlan volt. Ennek köszönhetően Michael nem tudott elaludni. Még hajnal előtt kiment az udvarra, lóra szállt, és kilovagolt Dalkeyból. Amint a hajnal előtti szürkületben lovagolt, fülében visszhangzottak egy nemrég folytatott titkos beszélgetés szavai.

- El kell mennie, MacGowan. Különben...

- Értem - felelte -, de tudod, hogy én nem fogom megölni.

- Senki sem kéri, hogy megtedd, de O’Byrne-ék megtehetik - válaszolta hűvösen a másik hang. - Vedd rá, hogy menjen el!

Éjszaka értek Carrickminesba. Nagyon ravaszul csinálták. Nem csapatostul jöttek, hanem egyenként vezették lovaikat a sötétben, patáikra pedig zsákvásznat kötöztek, hogy ne is látsszanak, ne is hallatsszanak. Nem is láthatta őket senki, hiszen még a csillagokat is felhőtakaró fedte. Az éj közepén így ment be a dalkeyi század, Harold emberei és az összes többi - összesen hatvan lovas és ugyanannyi gyalogos - Carrickmines kapuin, hogy odabenn eltűnjenek, mint szellemharcosok egy varázslatos domb belsejében.

Hajnalra Carrickmines ugyanolyan képet mutatott, mint mindig. A kaput bezárták, de ez nem volt szokatlan. Az odabent karámba zárt lovak néha ugyan csaptak egy kis zajt, de a vastag kőfalak nem engedték ki a hangot. A délelőtt közepén Walsh tűnt fel a falon sólymával. Elengedte, a madár szabadon körözött egy darabig, mielőtt visszatért. Carrickmines váránál aznap délelőtt csak ez a mozgás látszott.

Délután, amikor Walsh ismét egyedül ment fel a falra, úgy látta, hogy a lány ott rejtőzik a kövek között, nem messze délre. Hacsak nem járt az éjjel is errefelé, Walsh biztos volt benne, fogalma sem lehet arról, hogy Carrickmines tele van katonával. Nemsokára újra lement. Hogy minden rendben lévőnek látsszon, kinyitotta a kaput, és egyik emberét kiküldte egy nyikorgó kézikocsival, aki egy szomszédos birtok felé ment, majd egy idő után visszatért némi élelemmel. Ezalatt a kaput félig nyitva hagyta, és két gyermeke kiment játszani. Addig játszották a hurlinget, míg a kocsi vissza nem tért, felugrottak rá, s bementek a kapun, amelyet egy ideig még nyitva hagytak. Walsh tudta, hogy a sötét hajú lány megfigyelte mindezt, mivel amikor a gyerekek bejöttek, újra felment a falra, és látta, hogy a lány most máshonnan figyel, kicsit magasabbról.

Kora este megint felment, de már nem látta a lányt.

- Biztos, hogy ma éjszaka támadnak - mondta Haroldnak, amikor leért.

* * *

Volt ma valami különös Dalkeyban. Tom az első pillanattól kezdve érezte, amint kilépett az utcára. Csak a képzelete tette? Az idegei? Ez is megfordult persze a fejében. De nem hitte, hogy erről lenne szó. Amúgy tökéletes dalkeyi reggel volt. A hajnali köd után könnyű, sós pára maradt. Az ég kitisztult, kéken ragyogott, itt-ott kis felhők úszkáltak rajta, mint a tenger habjai. Tom még elég vidám hangulatban lépett ki az utcára. Meglátta egyik szomszédját, és jó reggelt kívánt neki, mint mindig. Bár a férfi felelt is rá valamit, Tom úgy találta, mintha valami furcsa lenne a viselkedésében. Hamarosan úgy látta, hogy az egyik, kunyhója előtt halászhálóját javítgató halász is különösen néz rá, és amint továbbment, határozottan kezdte úgy érezni, hogy az utca mindkét oldaláról őt figyelik.

Kísérteties érzés volt, mintha hirtelen nem szívesen látott vendég lett volna a saját falujában.

Elment MacGowan házába, de barátja eltűnt. Végigjárta Dalkeyt, és megkérdezett jó néhány embert, de senkinek sem volt fogalma róla, hová mehetett MacGowan. Nagyon különös volt. Egy idő után Tom hazament, és a délelőtt további részét otthon töltötte. Délben újra átment MacGowanhez, de még mindig nem volt semmi nyoma. Hazafelé találkozott néhány emberrel. Bár fogadták a köszönését, ugyanolyan furcsán viselkedtek. Az egyik férfi félre akarta fordítani a tekintetét, egy nő pedig megjegyezte:

- Azt hittem, Dublinban vagy. - Ezt olyan hangon mondta, ami azt sugallta, hogy Dublinban van a helye, nem itt. Mire újra hazaért, már elég komor hangulatban volt.

Volt még hátra néhány óra: a meleg délután, a hosszú nyári este, a lassú alkonyat és végül a sötétség. És a sötétség közepén a szörnyű csapda Carrickminesban. Nyomasztotta ez a gondolat. Azt kívánta, bár ki tudná űzni az agyából. Amint Tom egyedül üldögélt házában, többször is eszébe jutott, nem tévedett-e. MacGowan eltűnt, csak nem fél ő is? Úgy látszott, szomszédai nem a barátai többé; csak nem tudnak valamit, amit ő nem? Menjen vissza mégis Dublinba? Ebben két dolog is megakadályozta. Az egyik a szégyen volt. Ha most visszamegy MacGowan bátyjáékhoz, joggal hihetik, hogy nincs ki mind a négy kereke. A másik okot nevezhetjük bátorságnak vagy csökönyösségnek is. Mivel úgy döntött, hogy visszajön Dalkeyba, és szembenéz a veszéllyel, most már biztos, hogy nem megy vissza.

Lassan telt a délután. Megpróbálta elfoglalni magát. Lecsutakolta a lovakat, és elvégzett bent némi házimunkát. Senki sem kereste. Nyugtalanul járkált az udvaron. Kora délután kedve lett volna elmenni a templomba, de várakozásra kényszerítette magát. Majd a szokásos időben megy, nem korábban. A pajtába ment, és letakarította a kocsikat is, nem azért, mintha szükség lett volna rá, csak hogy elüsse valamivel az időt. Kiállt az udvarra, a nap állásából felbecsülte az időt, és már épp indulni készült, amikor a legelő felé pillantva meglátott valamit egy kőnél. Nem látta jól, mi az. Talán egy sötét szőrű birka - Dalkeyban soknak volt sötét gyapja. Vagy csak a fény játéka?

Vagy valami más. Egy lány fekete haja?

A sötét hajú lány. Miért jutott az eszébe? Képtelenség. Tudta, hogy csak a képzelete játszik vele. Türelmetlenül megrázta a fejét.

Onnan a lány jól láthatná az udvarát. Minden mozdulatát. Figyelhetik a ház másik oldalát? Bárki megteheti Dalkeyban. A kő melletti sötét foltra meredt, hátha ki tud venni egy arcot. De nem ment - mégpedig azért nem, mert nincs is ott semmiféle arc, győzködte magát. Mély lélegzetet vett és megfordult, elhatározta, hogy nem néz vissza. Elindult az udvaron át. Ideje, hogy a templomba menjen. Amikor kilépett az üres utcára, hátranézett, és meglátta, hogy a sötét hajú lány felpattan, és rejtekhelyéről gyorsan az utca másik vége felé szalad.

A templom csendes volt. A kis ablakokon át beáramló fénypászmák meleg, lágy fényben fürdették a templom belsejét. Senki más nem volt benn. Szokásos helyére ment a rács mögé, és remegve letérdepelt imádkozni. Elmondott egy miatyánkot és néhány üdvözlégyet, majd még egy miatyánkot. A szavak megnyugtatón visszhangzottak a fülében. Hálásan fogadta védelmező erejüket.

Imádkozott már egy ideje, amikor meghallotta, hogy nyílik a templomajtó.

Ketten voltak. Az egyikük puhán lépkedett, a másikuk hangosabban, mintha csizmát viselne. Persze miért ne jöhetne be két ember a templomba? De rögtön a múlt heti eset jutott eszébe, nem tehetett róla. Megint a lány az? És ismeretlen társa? Ijedtében megdermedt.

- Biztos vagy benne, hogy itt van? - kérdezte egy mély, ismeretlen hang.

- Biztos - mondta egy lágyabb, ismerős hang. Tómnak még a szívverése is elállt.

- Akkor hol van?

Nem hallotta, hogy a másik válaszolt-e, de mindegy is volt. A lépések egyenesen felé tartottak.

Érte jöttek. Nem tehetett semmit. Milyen ostoba volt, mikor pedig Dublinban is maradhatott volna. De most már késő. Még csak fegyvere sincs, hogy megvédhesse magát. Meg fogják ölni - ebben biztos volt. De itt, a templomban ölnék meg? Nem. Ez Írország. Nem tennének ilyet. Elviszik valami eldugott helyre, ahol eltűnik. Lehet, hogy a dalkeyi közlegelőn fogják elásni. Nem tudta, maradjon-e térdenállva, vagy álljon fel, és férfiként nézzen szembe velük; de a lépések már nagyon közelről hallatszottak. Megálltak. Megfordult és felnézett.

MacGowan volt az. És egy magas, komor férfi, aki bizonyára Doyle lehetett. Tom arca elborult. A barátja? És a dublini kalmár? Egészen megszédült - ekkora árulást! Aztán Doyle megszólalt.

- El kell innen menned, Tidy. Velünk kell jönnöd, most azonnal. - Látván Tom értetlen arcát, a kereskedő kedves mosolyra húzta sötét arcát. - MacGowan mindent elmondott. Bátor ember vagy, Thomas Tidy, de nem hagyhatjuk, hogy itt maradj. -

Kinyújtotta hosszú karját, és kedvesen, de határozottan megfogta Tom könyökét. - Ideje indulnunk.

Tom lassan feltápászkodott. Összeráncolta a homlokát.

- Úgy érted... ? - kezdte.

- Úgy értem, hogy elviszlek Dublinba - mondta Doyle nyugodtan. - Egy darabig ott maradsz nálam, míg vége nem lesz ennek az egésznek.

- Szerinted tudják? Lehet, hogy sejtik, de nem biztos, hogy tudják - mondta Tom.

- Biztosan tudják - vágta rá Doyle határozottan. Tom elgondolkodott.

- Biztosan Harold beszélt - jelentette ki szomorúan. - Senki más nem tudta. - Felsóhajtott. - De hogy juthatott el a hír O’Byrne-ékhez?

Látta, hogy Doyle és MacGowan összenéznek. Arról sejtése sem volt, mit tudnak, de rájött, hogy Doyle-nak mindenütt vannak informátorai.

- Írországban nincsenek titkok, Tidy - mondta a kereskedő. Kikísérték, és ő nem vitatkozott többet. Doyle kocsija várt rájuk, egy szolgája ült a bakon.

- MacGowan majd vigyáz a házadra - mondta Doyle, miközben a kocsiba segítette Tomot.

Egy tucat ember gyűlt össze odakinn. Tom vetett rájuk egy pillantást. Bár őrá voltak kíváncsiak, most mégis inkább Doyle-t nézték. Mikor a kereskedő is felszállt a kocsira, sötét, szigorú pillantással nézett végig rajtuk, ők pedig fejet hajtottak. Tom önkéntelenül is megcsodálta a férfit: hatalma szinte tapintható volt. Amikor a kocsi kigördült Dalkeyból, és rátért a dublini útra, be kellett ismernie magában, hogy nagyon megkönnyebbült.

* * *

Már csaknem éjfél volt. Felhők takarták a csillagokat, s a megfogyatkozott hold láthatatlanul egy másik világban járt.

Harold Walsh mellett állt a várfalon. A sötétségbe borult környéket olyan csendesnek, olyan meghittnek találta, mintha egész Carrickminest egy hatalmas kagylóhéj zárta volna magába. Alattuk a várudvaron hatvan ló zsúfolódott össze; a falakon belül csak az ő halk horkantásuk, prüszkölésük és néha kapálásuk hallatszott.

Harold a köves síkságot fürkészte. Bár szeme már megszokta a sötétet, és néha halvány alakokat is ki tudott venni a távolban, nem látott mozgást. Hegyezte a fülét is, de nem hallott semmit. Szinte természetellenesnek tűnt ez a fojtogató, fekete csend. Feszülten várakozott.

Ám a feszültség ellenére néha el-elkalandoztak a gondolatai. A családján járt az esze. Végül is értük teszi mindezt. Még ha megölnek is ma éjjel, gondolta, szükségszerű áldozat lesz. Megéri. Eszébe jutottak a találkozók a kormányzóval és Tom Tidyval. A maga módján elég bátor volt az a dalkeyi. Harold örült, hogy a kormányzó nem firtatta, ki volt a hírek forrása, úgyhogy meg tudta védeni a dalkeyit. Nagyon titoktartó volt. Még a feleségének sem említette Tidyt. Tehát ha ő maga nem beszélt senkinek, biztonságban lesz.

Bökést érzett a könyökén.

- Figyelj! - suttogta mellette Walsh.

Lovak. Valahol a kapu előtt. Harold hallotta a paták zaját és egy horkantást. Hányan lehetnek? Képtelenség megállapítani. Legalább egy tucat, de akár száz is lehet. O’Byrne eljött.

- Szólj az embereknek, hogy szálljanak lóra! - suttogta Walsh. - Én őrködöm.

Harold sarkon fordult, és lesietett a falról. Közben mintha a kapu felé tartó lépéseket hallott volna. Csak nem létrákat hoznak, hogy felmásszanak a falra? Körülszaladt a várudvaron, és mindenkinek odasziszegte, hogy üljenek lóra, egyik embere pedig halkan odaszólt neki:

- Fáklyákat!

Jól felkészültek. Senki sem szólalt meg. Mintha még a lovak is tudták volna, hogy csendben kell maradniuk. A kapunál állók is megkapták a parancsokat. A gyalogosok odabenn várakoztak Walsh lakrészében. Mindegyiknél volt két-két fáklya, amelyet benn meggyújthattak a parázstartóban. Parancsra majd kirohannak, minden lovasnak átadnak egy fáklyát, utána pedig a falakat védik, illetve kirohannak a lovasokkal együtt. Walsh adja majd meg nekik a jelet.

Harold várakozott. Ő állt a lovasok élén, ő rohan majd ki először. Érezte, hogy lova megremeg, gyengéden megpaskolta a nyakát. Próbált hallgatózni, hogy mi történhet odakinn, de a várfalak nem engedtek át túl sok hangot. Felnézett oda, ahol Walsh állt. Úgy vélte, ki tudja venni a sötét alakot odafenn, de nem volt benne biztos.

Durr! Mindenkit meglepett a hirtelen dörrenés a kapun. Harold lova felágaskodott, majdnem le is esett róla.

- Faltörő kos - hallatszott Walsh halk, de kivehető hangja a várfalról. - Készüljetek!

- Hozzátok a fáklyákat! - szólt halkan Harold. Egy pillanaton belül fel is tűntek a fáklyák a jobbján, és gyorsan a lovasok felé haladtak.

Majd felhangzott a második döndülés. A kapu megrázkódott, és fa reccsenése hallatszott.

- Még egy! - kiáltott Walsh, Harold pedig a kapuhoz intette az embereit. Minden lovasnál, nála is ott volt már a fáklya. - A falak tiszták! - szólt Walsh. Ezután egy kis időre csend támadt.

Aztán harmadszor is óriási robajjal nekimentek a kapunak.

- Most! - kiáltott fel Harold.

A kinti támadóknak nem volt rendes, kötelekkel rögzített faltörő kosuk, csak egy vastag gerenda, amellyel nehézkesen rohantak a kapunak. Mikor épp a negyedik rohamra készültek, a kapu hirtelen kitárult, és fáklyás lovasok özöne rohant rájuk bentről. Rémületes látvány volt. Ledobták a faltörő kost, és szétszéledtek a sötétbe.

Harold előrelovagolt. Mindenfelé fáklyák repültek a levegőben, majd a földre pottyantak. A támadókat suhanó árnyékoknak látták a reszketeg fényben. Kardok suhogtak, fém csapódott a fémnek. Valahol előtte kiáltás hangzott fel:

- Elvesztünk!

Valóban sikerül meglepniük a támadókat, de Harold tudta, hogy azért nem lesz egyszerű. A terep egyenetlen volt. Lova már majdnem megbotlott. Fáklyája megvilágított mindent a közelben, de le is foglalta a szabad kezét. Megállította a lovát, és körülnézett. Látta a gyalogosok szaladó árnyait, de hol lehetnek a lovasok? A közelben mindent jól látott, de a fáklya ragyogó fényén túl semmit sem lehetett kivenni. Kicsit előrébb mintha ott lettek

volna a lovasok. Meglendítette a karját, és magas ívben elhajította a fáklyát az előtte lévő alakok felé.

* * *

Az első fény éppen éjfél előtt tűnt fel. Csak egy aprócska villódzás a víz fölött. Egy gyertya égett egy üvegfalú dobozban - szerény, de hatásos eszköz. A dalkeyi sziget csücskéről jött. A három hajó egyikéről azonnal válasz is érkezett rá. Utána pedig újabb fény gyúlt ki az utolsó szikla mögött horgonyzó csónakon. Hasznos dolgok voltak ezek az üvegfalú lámpások. Dalkeyban senkinek sem volt ilyesmije, úgyhogy Dublinből hozhatták. Még két fénypont gyúlt fel a többi hajón is. Olyan sötét volt az éjszaka, hogy ha nem villannak fel ezek a fények, nem is igen lehetett volna kivenni a hajókat a fekete vízen. Gyenge volt a szél, a hajók épphogy be tudtak jönni a kikötőbe. Amint megérkeztek, csónakok suhantak melléjük gyorsan a partról. Köteleket dobtak, még több lámpás tűnt fel. Halk hangok hallatszottak. A parton kocsik várakoztak. Egész Dalkey ébren volt és sürgölődött; mivel rövid volt az éjszaka, és még sok tennivalójuk volt.

* * *

Walsh Harold mellett lovagolt. A lovasok közel húzódtak egymáshoz. A fáklyák már kialudtak, de az ég kezdett kitisztulni, és a csillagok fénye megvilágította előttük az utat.

Miután kitörtek Carrickminesból, O'Byrne-nek sikerült elmenekülnie, de nem tudta növelni az előnyét. Amint felfelé haladtak a Wicklowi-hegység felé, néha elvesztették szem elől, de nem sokáig. Walsh néha paták zaját hallotta maga előtt. Azt hitte, az ír lovasok szétszóródnak, hogy lerázzák őket, de az úton maradtak, és ő hamarosan rájött, hogy a két folyó fölötti hidak felé tartanak, amelyeken át kell kelniük, mielőtt a vadonba érnek.

Így is történt. Csaknem egy órája keltek át a második hídon, most pedig a dombok közt lovagoltak a csillagfényben azon a nagy fennsíkon, mely Glendalough felé vezetett. Szó nélkül lovagoltak, majd egy idő után Walsh megjegyezte:

- Nemsokára beérnek az erdőbe. Lehet, hogy szétszóródnak, és megpróbálnak lerázni minket.

- Lerohanjuk őket, mielőtt odaérnek - felelte Harold.

Walsh nem volt ebben olyan biztos. Csodálta Harold erejét, de ez nem jelenti azt, hogy el is kapják a ravasz írt. Észrevette, hogy amikor növelik sebességüket, O'Byrne is ezt teszi, és ha lépésre fogják a lovakat, hogy pihentessék őket egy kicsit, az írek is lassítanak. O'Byrne hagyta, hogy meglássák, de nem engedte őket közelebb. Carrickminesban váratlanul érhette a támadás, de azóta hideg fejjel számítgatott. Walshnak az a kellemetlen érzése támadt, hogy O'Byrne játszik velük.

Ez a kényelmetlen gondolat foglalkoztatta, mielőtt újra megszólalt.

- Szerintem meg akar minket táncoltatni - jegyezte meg.

- Hogy érted?

- O'Byrne azt akarja, hogy kövessük.

Harold nem felelt. Még egy negyed mérföldön át hallgatott.

- Elkapjuk - morogta.

Folytatták útjukat. O'Byrne tartotta a távolságot, sosem engedte őket túl közel. Az erdő sötét körvonalai egyre közelebb értek, és egyre kivehetőbbé váltak. Közeledtek. Az írek beértek az erdőbe, amely azonnal el is nyelte őket. Ők maguk is csaknem odaértek már. Még egy-két pillanat, és benn lesznek. Walsh még mindig Harold oldalán haladt, Harold pedig egyre gyorsabban nyomult előre.

- Állj! - kiáltott fel Walsh. Nem tudta megállni. Elemi ösztöne, a határvidéken eltöltött évek bizonyossága késztette rá. Megállította a lovát. - Csapda! - kiáltotta.

A többi lovas súrolta, ahogy elhaladtak mellette.

Hallotta, hogy Harold szitkozódik. Egy pillanat múlva már el is tűntek a sötétben, nem törődtek vele.

Pedig csapda volt. A csontjaiban érezte. Ebben a hegyi erdőben, mérföldekre minden segítségtől, tökéletes célpontot nyújtottak egy rajtaütéshez. O'Byrne kétségtelenül úgy ismerte az erdőt, mint a tenyerét, talán csukott szemmel is átlovagolna rajta. Könnyűszerrel visszafordulhat, megkerülheti őket, és lemészárolhat mindenkit. Ők pedig egyenesen a kedvük szerint cselekszenek. Arra számított, bármelyik pillanatban meghallhatja barátai fájdalmas kiáltásait, ahogy rájuk törnek. Egyelőre semmit sem hallott, de csak idő kérdése volt.

Felsóhajtott. Mit csináljon? Várjon? Forduljon vissza? Hagyja sorsukra a többieket? Ezt nem teheti. Bármekkora ostobaság is, nem törődve a következményekkel, utánuk kell mennie. Előhúzta a kardját, és lépésben megindult az erdő sűrűje felé.

Az ösvény olyan volt, mint egy alagút. A fölötte összeboruló ágak elzárták a csillagfény útját. Az út menti magas fákat inkább csak sejteni, mint látni lehetett a koromsötétben. Hegyezte a fülét, hogy meghallja a patákat vagy bármilyen hangot az erdőből, de nem hallott semmit. Csak a csendet. Az út elkanyarodott. Még mindig semmi. Lova megbotlott, de erősen tartotta. Azon töprengett, vajon milyen messzire járhatnak a többiek, és hogy ne kiáltson-e rájuk.

Olyan hirtelen érte jobbja felől a támadás, hogy nem is volt ideje gondolkodni. Az aljnövényzet megzörrent, amint egy lovas előreugratott az útra, majdnem össze is ütköztek. Önkéntelenül is arra suhintott a kardjával, de a penge csak levegőt ért. Megállt, hogy újra lesújtson. De hogyan is lehetne koromsötétben harcolni? Csak ösztönösen, ébredt rá Walsh, hiszen mást úgysem lehet tenni. Felemelte a kardját, és újra lecsapott. Ezúttal el is talált valamit. A fém nagy zajjal fémnek ütődött, a karja viszont kicsavarodott. Megvonaglott az arca a csuklójában érzett égető fájdalomtól. Hirtelen nagyon nehéznek érezte a kardját, de azért újra felemelte.

Csattanás. A lovas olyan erős ütést mért a pengéjére, hogy szabályszerűen kiütötte kezéből a kardot. Fájdalmában elakadt a lélegzete is. Csuklója képtelen szögben kicsavarodott, nem bírta a kezét megmozdítani. Hallotta, hogy kardja a földre esik. Épp annyi ideje volt, hogy gondolkodni kezdjen, merre lehet a támadója, és hogyan láthatná meg a sötétben, amikor rémülten érezte, hogy egy kéz kulcsolódik a lábfejére, lerántja a nyeregből, majd nagyot puffant a földön. Alig kapott levegőt, csuklójából szúró fájdalom sugárzott fel a karjába, másik kezével a kardja után tapogatózott a földön, melynek ott kellett lennie valahol a közelben, de nem találta. Fölötte megszólalt valaki.

- Vesztettél, John Walsh. - írül beszélt a támadója. Walsh megpróbált felnézni, és válaszolt:

- Te tudod az én nevemet. De te ki vagy?

- Az én nevem úgysem válik hasznodra. Walshnak nem is kellett többet kérdeznie.

Maga O'Byrne lehet az. Nem látta ugyan az arcát, de anélkül is tudta. Bal kezével még mindig kardját próbálta megtalálni.

- Véged van, John Walsh! Walsh mély lélegzetet vett.

- Ha meg akarsz ölni, végezz velem máris. Várta, hogy lesújtson rá, de nem tette. Mintha halk kuncogást hallott volna.

- Elviszem a lovadat. Szép lovad van. Hazagyalogolhatsz. - Hallotta, hogy lova megmozdul, amikor O'Byrne megfogta a kantárját. - Mi a neve?

- Finbarr.

- Szép ír név. Megsérültél?

- Azt hiszem, eltört a csuklóm.

- Ah. - O'Byrne már el is indult. Walsh kínkeservesen feltápászkodott. Látta a két ló körvonalát az úton. Utánuk bámult, aztán felkiáltott:

- Miféle játékot űzöl?

Ám válaszként csak halk nevetést hallott.

Hamarosan pirkadni kezd a tenger fölött. Még sötét volt, de kelet felé már halvány fény gyűlt az égen, hamarosan a dalkeyi szigetet is ki lehet majd venni.

Michael MacGowan végignézett a vízen. Már az utolsó hajó is kinn volt a tengeren. Elvégezték a feladatukat.

Ragyogóan megszerveztek mindent - kétség sem lehetett felőle, és büszke is volt magára. Egész Dalkey ott serénykedett aznap éjjel, a kis kikötő történetében ez volt a legnagyobb kirakodás. Rengeteg bor, finom szövetbálák, sokhordónyi fűszer érkezett, és semmi nem pottyant a vízbe. Kész csoda, valóban.

Hajnalra mindent elraktak. Az ám egy része Doyle megerősített házában kapott helyet, a többi a MacGowan által előkészített titkos rejtekhelyekre került. A falu minden szekere és taligája a szolgálatába állt. Tóm Tidy szekereit is befogták, sőt előző napi váratlan visszatérése Dublinből azt jelentette, hogy még egy nagy kocsi állt a rendelkezésükre, amelyre MacGowan eredetileg nem is számított. Mindent egybevetve nem is mehetett volna jobban. Azért Tidy ügye persze elég idegtépő volt. Majdnem elrontott mindent. Ugyanis, talán nem is kell mondanunk, hogy bár Tóm Tidy jó ideje élt már Dalkeyban, mit sem tudott Doyle (izéiméiről.

Mikor Doyle kiügyeskedte, hogy ő lehessen a kikötő felügyelője, senkinek sem volt sok kétsége afelől, hogy mik a valódi szándékai. Hiszen az egész feudális világ ilyesféle üzelmekre épült. Igaz, a király és hivatalnokai több adót tudtak behajtani a földesuraktól és az ő hűbéreseiktől, mint a régi kelta Írország urai. Viszont a kiváltságokkal rendelkező területeken, melynek urai csaknem kiskirályszámba mentek, és a határvidéken, ahol csak akkor volt rend, ha a helyi földesúr be tudta tartatni a törvényeket, a hűbéres csak földbérletet fizetett, azonfelül azt tett a földdel, amit akart. A királyi adószedők pedig gyakorlatilag főadóbérlők voltak. A szerény munkaerővel és csökkenő bevételekkel rendelkező dublini királyi hivatalnokok örültek, ha egy kis adót be tudtak szedni. így amíg Doyle elfogadható bevételt hozott a konyhájukra a dalkeyi vámokból, nemigen foglalkoztak azzal, hogy ellenőrizzék a számadását. Ha volt némi eltérés vagy furcsaság, ha nem jól számolt el valamit a hajórakományokból, nos, az a saját bevétele volt hivatalából kifolyólag. Lehet, hogy nem volt egészen törvényes, sem túl erkölcsös, de a szigeten uralkodó állapotokat tekintve ez volt pillanatnyilag a legokosabb dolog. Szép hasznot lehet húzni a vállalkozó szellemből a kereskedelemben és a kormányzatban is.

Doyle is csak ezt tette. Mindig alapos számadást készített, és ezek tökéletesnek is látszottak. Majdnem azok is voltak. Ám a MacGowan által vezetett jegyzékek úgy tíz százalékban eltértek Doyle-éitól. Minden áru, ami elhagyta Doyle kis erődítményét, le volt pecsételve, azt bizonyítva, hogy a vámot kifizették. így is volt, de minden tíz shillingből egy hozzá vándorolt a kincstár helyett. Volt egy másik ügylete is, amit még nehezebben lehetett ellenőrizni: lepecsételték az árukat, és önköltségi áron Bristolba küldték, ahol aztán vámmentesen kerülhettek partra. Ez egy kissé nehézkes volt, de Doyle szívességből megtette egykét rokonának vagy barátjának, akikkel az angol kikötőben üzletelt.

Talán elkerülhetetlen volt, hogy egy nap még messzebbre merészkedjen. Már régebben is eszébe jutott persze, de valószínűleg nem próbálta volna meg, ha MacGowanről nem derül ki, milyen ügyesen bánik az emberekkel Dalkeyban. Amikor elérkezett a lehetőség - méghozzá igen pompás lehetőség -, MacGowan meggyőzte, hogy sikeresen és biztonságosan hajthatja végre a műveletet. Doyle még akkor is habozott. Nagyon nagy volt a kockázat.

Ha csak azon kapnák, hogy lefölözi a vámot - amit amúgy is nehéz lenne bizonyítani legfeljebb dorgálásban és némi pénzbírságban részesül. Lehet, hogy még a hivatalát is megtarthatja. Na de a nagybani csempészés már egészen más. Először is nemcsak a saját embereit kell bevonnia, hanem egész Dalkeyt. Ha felfedezik, annak nagyon komoly következményei lesznek: elveszti a hivatalát,

hatalmas bírságot rónak ki rá, sőt még rosszabbul is járhat. A három teljes rakományon vám nélkül rengeteget kereshet, de e nélkül is nagyon gazdag, és nincs is szüksége arra a pénzre. Hogy miért tette meg mégis?

Ő is feltette magának ezt a kérdést, és tudta is a választ. A kockázat miatt. Az egésznek a nehézsége és a veszélye vonzotta. Viking ősei kétségkívül ugyanígy éreztek volna. A hatalmas, zord kereskedővel és városatyával már rég nem történt semmi izgalmas. Ez pedig aztán kaland volt a javából.

Félelmetesen pontosan szerveztek meg mindent. A három hajónak három különböző kikötőből kellett indulnia, hogy aztán Írország déli partjainál találkozzanak, és együtt folytassák útjukat. Az árut hihetetlen gyorsasággal kell kipakolni a sötétben, hogy aztán elrejtsék, és később szétszórva árulják különböző piacokon, hogy ne keltsenek gyanút. Miután mindez meg lett szervezve, újabb hatalmas gond merült fel - a század hirtelen megjelent Dalkeyban, hogy a partvonalat figyelje. MacGowan azt hitte, hogy le kell állítaniuk az egészet.

- Gondolom, ezzel vége - mondta szomorúan Doyle-nak, de meglepetésére a kereskedő nyugodtan azt felelte:

- Egyáltalán nincs.

Valójában Doyle még élvezte is ezt az újabb kihívást. Hogyan bírhatná távozásra a századot? Csak úgy, ha meggyőzi őket, hogy az ellenség valahol másutt készül lecsapni. A carrickminesi vár egyértelmű választás volt. Ám a zseniális húzás az volt, ahogy a kereskedő eltervezte. MacGowan ültette a fülébe Tóm Tidy nevét, amikor figyelmeztette, hogy ő az egyetlen ember Dalkeyban, aki biztosan nem venne részt a csempészésben.

- Ha csak megsejti, mi folyik itt, rögtön rohan a hatóságokhoz - figyelmeztette Doyle-t. - Valahogy el kell tüntetni Dalkeyból egy időre.

- Akkor hadd végezze el helyettünk Tidy a munkát - felelte Doyle az elképedt ifjúnak. Doyle ötlete volt, hogy templomba menet követni kell Tidyt, és ott véletlenül meg kell hallania, hogy az összeesküvők terveket szövögetnek Carrickmines megtámadására.

- Ha utána tanácsot kér tőled, ahogy szerintem fog is, úgy kell tenned, mintha le akarnád beszélni róla, hogy elmondja bárkinek is - utasította Doyle MacGowant. - így aztán álmában sem gondolná, hogy fel akarod ültetni. És ha igaz, amit meséltél a jelleméről, barátunk úgyis a hatóságokhoz fog fordulni.

Minden így is történt. Mind MacGowan, mind Doyle tökéletesen játszotta a szerepét, amikor a kormányzó hívatta őket. Elhitték a Carrickmines ellen tervezett támadást, a századot visszarendelték, úgyhogy a part készen állt a hajók fogadására. Ám Doyle nem állt meg ennyinél. Hogy még meggyőzőbbnek tűnjön minden, szólt MacGowan- nek:

- Támadást kell indítani Carrickmines ellen.

Csak Doyle tehetett ilyesmit, mivel messze elért

a keze - még MacGowannek sem mondta el, hogy csinálta üzent O'Byrne-nek, és megkötötték az egyezséget. Az ír főnök ráállt, hogy az éjszaka közepén megtámadja Carrickminest, és gondoskodik róla, hogy a várvédőket minél messzebbre csalja Dalkeytól. Úgy látszott, a terv egyenesen szórakoztatja O'Byrne-t, ráadásul Doyle jól megfizette. Valójában a várható bevétel egész szép szeletét kellett feláldoznia, de most már túlságosan messzire ment ahhoz, hogy visszakozzon. Figyelmeztették az írt Haroldra és a századra, de a kockázat csak még vonzóbbá tette az egészet.

- Az embereim úgyis felszívódnak majd a sötétben - jegyezte meg. Ő küldte a sötét hajú lányt a várhoz és a kikötőhöz. - Megmondtam neki, tegyen róla, hogy meglássák - mondta Doyle-nak.

így hát mindent elrendeztek. Magát Doyle-t persze nem láthatta senki. Dublinből akár le is tagadhatja, hogy bármiről is tudomása lett volna. MacGowan is jól tudta, hogy ha balul üt ki a dolog, Doyle őt úgyis elrejti, talán a tengerentúlra, mielőtt a kormányzó emberei megtalálhatnák.

Csak egy bökkenő volt. Nem gondolták, hogy Tidyt ilyen nehéz lesz eltávolítani Dalkeyból. MacGowan mindent megtett, hogy elijessze, Doyle tanácsai szerint kitalált történetekkel traktálta a veszélyről és Dalkey lakóinak ellenségességéről; de mikor Tóm visszatért épp az ügylet előestéjén, MacGowan kétségbeesett. Végül magának Doyle- nak kellett eljönnie érte. Persze a kereskedő nem nagyon örült ennek.

Most azonban, amikor MacGowan elégedetten megállapította, hogy minden sikeresen lezajlott, azt gondolta, Doyle valószínűleg hamar megbocsátja neki, hogy ez az egyetlen hiba becsúszott a számításába.

Három héttel később John Walsh a hegyek lábánál lovagolt, mikor összetalálkozott a lánnyal.

A támadás éjszakája óta viszonylag nyugodt volt az élet Carrickminesban. Nem sikerült megsemmisítő vereséget mérni O'Byrne-ékre. Bizonyára többen megsebesültek az emberei közül, de a sötétben valahogy mindnek sikerült elmenekülnie, pedig még másnap is keresték őket az előhegységben. Harold hajnalig kóborolt csapatával az erdőben Glendalough fölött, de ők is üres kézzel tértek vissza. Kudarcot vallottak. Ám nemsokára - nem egészen egy héten belül - már sikerként tálalta mindenki:

- Elijesztettük őket! Jól megrémültek tőlünk! Ezt a leckét nem felejtik el egyhamar! - Ilyesféle vélemények hagyták el a dubliniak száját, de hát ilyen a hadviselés története.

Walsh inkább nem mondott semmit. Tudta, hogy ez valami csel lehetett, de nem jött rá, miféle. O'Byrne nyilvánvalóan tudta, mi fog történni. Ahogy Walsh ezt végiggondolta, rájött, hogy ha O'Byrne - vagy akivel együtt csinálta az egészet - azt akarta, hogy minden elérhető sereg Carrickminesban összpontosuljon. Honnan is jöttek a csapatok?

Dublinből, Harold's Crossból és Dalkeyból. Tudomása szerint egyetlen helyen sem történt semmi, de minél többet gondolkodott rajta, annál inkább Dalkeyra gyanakodott. Talán sosem tudja meg, mi történt, de mindenesetre nem felejti el, és jobban oda fog figyelni a jövőben. Az élet sosem unalmas a határvidéken, állapította meg elégedetten.

A lány egy sziklán heverészett a napon. Biztosan elaludt, hiszen még sosem sikerült így meglepnie. Hosszú, sötét haja a kőre omlott. Hirtelen felugrott, és dühösen nézett rá, de Walsh csak mosolygott. Derülten idézte eszébe, hogy ez a fürge kis alak a rokona. A lány megfordult, hogy elfusson, de ő utána kiáltott:

- Üzenetem van a számodra!

- Úgysincs mit mondanod! - kiáltott vissza a lány dacosan.

- Adj át O'Byrne-nek egy üzenetet! - felelte. - Mondd meg neki, hogy a csuklóm már jobban van, de én semmit sem kaptam a fáradozásomért. - Nem is akart semmiféle üzenetet küldeni - csak hirtelen ötlet volt -, de most elégedett volt magával. Majd, mielőtt a lány felelhetett volna, megfordult a lovával, és elvágtatott.

Egy héttel később hajnalban kilépett a várból, és a kapu előtt fél tucat boroshordót talált; éjszaka

hagyhatták ott.

Elmosolyodott. Hát erről volt szó. Dalkey nem messze feküdt Carrickminestól. Talán itt az ideje, gondolta, hogy a Walsh család is több érdeklődést mutasson a falu iránt.