MÁSODIK FEJEZET

TARA

I.

Az első éjszaka kegyes volt hozzájuk. Két erős,

fürge hátaslovat vittek magukkal, és két málhás lovat. Sietősen készülődtek; Conall nem vitte magával sem a dárdáját, sem a kardját, csak egy vadásztőrt; övébe pedig egy kisebb ezüstrudat rejtett. Még éjjel kilopóztak az alvó táborból. Lehet, hogy csak jóval pirkadat után fedezik fel eltűnésüket. És bár üldözőik kétségkívül gyorsak lesznek, nem tudják majd, merre mentek.

De merre menjenek? Connacht vadonjába? Vagy Ulsterbe, ahol találhatnak egy Albába tartó hajót? Nem, határozott Conall: ez jut majd először a király eszébe is; s napokon belül kémjei figyelnek majd minden kikötőt. Ha át akarnak kelni a tengeren, jobb, ha várnak. Hová bújjanak hát a főkirály elől?

- Legjobb lesz, ha délnek tartunk - mondta

Conall. - Munsterbe.

A hatalmas, szépséges délnyugati partvidék számtalan dombjával, öblével és szigetével végtelen számú búvóhelyet nyújthatott, ráadásul nem állt annyira a főkirály befolyása alatt, mint a sziget többi része.

Az első éjjelen tehát délnek vették az irányt. A vidék sík volt, az erdőt gyakran szakították meg nyílt legelők. Hajnalhasadtakor kihalt lápvidéken találták magukat, és egy ideig óvatosan merészkedtek csak előre, átkeltek egy folyócskán is, mígnem szárazabb talajra leltek, ahol megpihentek. Már kora délután volt, mikor Deirdre felébredt, s Conall mellette állt.

- Felderítettem a környéket - mondta. - Tovább kell mennünk. Egész délután óvatosan lovagoltak. A sziget fontosabb útjait általában járható állapotban tartották. Az aljnövényzet útjuk mentén sok helyen olyan sűrű volt, hogy egy pillanat alatt elrejtőzhettek volna benne; ám ez azt jelentette, hogy csak az utakon haladhatnak. Így még a ritkán lakott területeken is fennállt a veszély, hogy találkoznak valakivel az úton. Egyszer csak dimbes-dombos, harasztos tájra értek, ahol üres pásztorkunyhóra találtak. Később, miután felfedezték, hogy egy tanya is áll a közelben, nagy kerülőt tettek, nehogy meglássák őket; de az arcukba csapódó gallyak meglehetősen lelassították

a haladásukat, úgyhogy értékes időt vesztettek. Délután közepére átértek egy magaslaton is, és Conall megállt.

- Ott - mutatott dél felé. A távolban Deirdre egy hosszú, sűrű erdővel borított hegyvonulatot látott kiemelkedni a síkságból. - A Slieve Bloom- hegység - magyarázta Conall. - Ha holnap sikerül odaérnünk, anélkül hogy meglátnának, akkor már nehezen találnak ránk.

Estére már jól láthatták a hegyeket. Napnyugtakor köpenyükbe burkolóztak, és a csillagos ég alatt feküdtek le aludni. Deirdre még ébren volt egy ideig, s amikor végre elaludt, nyugtalan álma volt. Az éjszaka során mintha kétszer is távoli farkasüvöltést hallott volna.

Deirdre a hajnal legelső, szürkés fénysugarára felébredt és megborzongott. Hideg, nyirkos szél kerekedett. Conall már ébren volt, és a lány felé bólintott:

- Hamarosan esni fog. Ez jó, mivel nyílt területen is át kell haladnunk.

Nem esett erősen, de egész reggel kitartott az eső, s így elrejtette őket, amikor a nyílt füvön vagy a fenyéren kellett átkelniük, mígnem a nap közepére útjuk emelkedni kezdett; egy hosszú domboldalra vezetett. Mindkét oldalon fák tűntek fel, az út kanyargott, és Deirdre megkönnyebbülten nyugtázta, hogy elérték a biztonságot adó hegyeket. Nem sokkal ezután az eső alábbhagyott, és az itt-ott kiugró sziklákról megpillanthatták az alant elterülő vidék csodás látványát. Megálltak, és a lány ráébredt, hogy nagyon éhes. Induláskor kenyeret és húst vett magához. Mindkettőből maradt még egy kevés. Egy keskeny hegyi patak mellett üldögélve ették meg, s a patak édes vizéből ittak hozzá.

- Innen - szólalt meg Conall - követhetjük a hegyi utat Munster felé.

- És ha szabad megkérdeznem, mit fogunk enni? - firtatta a lány.

- Láttam egy vadnyulat - mosolyodott el a férfi bánatosan. - Megleszünk mogyorón is. A folyókban van hal, az erdőkben pedig találhatunk szarvast is. Lemehetek valamelyik tanyára is, azt mondom majd, hogy szegény vándor vagyok, és kérek egy kis kenyeret.

- Akkor inkább vedd le ezt a köpönyeget - nevetett Deirdre. - Ez hercegi köntös.

Ahogy Conall köpenye díszes anyagára és szőrmebélésére nézett, tudta, hogy a lánynak igaza van.

- Milyen bolond vagyok - kiáltott fel -, hogy efféle holmiban jöttem végig a vidéken!

Megrázta fejét, majd az egyik málhás lóhoz lépett, s csomagjából könnyű szekercét húzott elő.

Arrébb kotort néhány levelet egy fa mögött a csupasz földön, és kis gödröt ásott. Nemsokára elég nagy lett a lyuk a köpeny számára; betemette, majd leveleket szórt rá. Munkájával elégedetten tért vissza, elrakta a szekercét, és a lányra mosolygott.

- Szóval eltemetted a szép ruhádat, igaz? - viszonozta mosolyát a lány.

- Igen. - Hirtelen lehervadt a mosoly arcáról, és elkomorult.

- Mi a baj? - kérdezte Deirdre.

- Semmi - felelte. - Semmi fontos. Továbblovagolhatunk?

És akkor a lánynak is eszébe jutott a három geissi, amelyről apjától hallott.

Conall nem halhat meg, míg:

Először: saját ruháit a földbe nem helyezi. Másodszor: napfelkeltekor nem szeli át a tengert. Harmadszor: fekete ködön keresztül nem érkezik Tarába.

Épp most szegte meg az elsőt.

A lány bizonytalanul szóra nyitotta a száját. De a férfi már előtte járt lován.

* * *

Csak egyetlen dolgon csodálkozott Deirdre. Conall nem közeledett hozzá fizikailag. Még csak hozzá sem ért. Persze amíg úton voltak, a körülmények sem igen voltak erre megfelelők. A lány úgy gondolta, majd eljön ennek is az ideje. Addig is azonban nem tudta, vajon bátorítsa-e. Megfogta a férfi karját, vagy hátat fordítva várta, hogy átkarolja. Szembefordult vele, várta, hogy megcsókolja. Csak egy mosolyt kapott.

Eszébe jutott, hogy anyja egyszer megjegyezte: egy férfihoz csak egy kis idő kell, és egy jó étel. Így kétszeresen is reménykedett, amikor, miközben a Slieve Bloom-hegység kanyargós útját járták, Conall megszólalt:

- Holnap valami ennivaló után nézek.

Másnap reggel otthagyta a lánynak utolsó darab

kenyerüket, korán elindult, s azt ígérte, hogy estére visszatér. Kellemesen telt a nap. Szép idő volt. A fák lombja között csodás kilátás nyílt. A madarak trillázásától eltekintve minden csendes volt. Egy lélek sem járt a közelben. A nap már a horizont felé süllyedt, amikor Conall feltűnt. Egy kenyérrel, búzalepénnyel és egyebekkel teli zsákot hozott. Elégedettnek tűnt.

- Egy tanyán kaptam élelmet - magyarázta. - Azt mondtam, hogy hírvivő vagyok, és a leinsteri királyhoz tartok.

Jól belakmároztak aznap este. Conall egy kis tüzet is rakott. Evés után a lány elégedetten hanyatt feküdt a tűz mellett. Fénye az arcán játszott. A férfira mosolygott. Conall csupán visszamosolygott, ásított egyet, megjegyezte, hogy hosszú volt ez a nap, majd gyapjútakarójába burkolózott, megfordult és elaludt.

* * *

Conall nem tett a lánynak említést az üzenetről, amelyet elküldött. Szerencséje volt, hogy találkozott azzal a vándorral az úton. A szigeten, ahogy a világ legtöbb táján, természetesen mindig akadtak vándorok: kereskedők, hírnökök, szent emberek, szórakoztatók. Ez utóbbiak a kelta világban különösen sokszor voltak úton. Muzsikusok, táncosok, bárdok. Lehet, hogy a vérükben volt a vándorlás. Időnként betértek egy tanyára éjszakára, s annak népét szórakoztatták az ételért és a szállásért cserébe. A nagy főnökök udvarában viszont busásan megjutalmazták őket.

Már messziről meglátta a férfit. Könnyedén, ruganyosan járta az erdei utat. Conall a fák közé rejtette lovát, és megindult felé.

A vándor bárd volt. Szóba elegyedtek, s Conall megcsillogtatta költészeti ismereteit, úgyhogy az idegen hamar meggyőződött róla, hogy egy másik bárddal van dolga. Conall úgy ítélte meg, a férfi jól űzi mesterségét, s nemsokára megtudta, hogy a bárd azért hagyta el Munstert, mert valami bajba keveredett. Így hát amikor Conall felvetette, talán tudna segíteni, hogy új ismerőse munkát találjon a főkirály udvarában, nem lepte meg, hogy felcsillan a szeme.

- Uisnechbe kell érned, amíg még ott van a király - mondta. - Van ott egy barátom, egy Larine nevezetű druida. Ha megkeresed, és megmondod neki, hogy én küldtelek, talán tud neked segíteni. De nekem is vannak ellenségeim, úgyhogy senkinek se mondd el, ki küldött. Menj csak egyenesen Larinéhoz.

- De honnan fogja tudni, hogy ki küldött? - kérdezte a bárd.

- Adok róla bizonyságot - felelte Conall. Egy közeli fáról letört egy gallyat, késével lehántolta, gondosan ogam írásjeleket vésett bele, majd átadta a férfinak,

- Add ezt oda neki, s mondd meg, hogy azt ígértem, segíteni fog.

- Oda fogom adni - ígérte a férfi, azzal továbbállt.

Conall egy kérést írt a gallyra. Arra kérte Larinét, hogy találkozzon vele. Üzenetet kellett eljuttatnia a királyhoz.

A következő napokban néha délnek, néha nyugatnak tartottak - egy kissé kényelmesebb tempóban. Néha leszálltak lovukról, hogy óvatosan haladjanak el az elszórt tanyák mellett, mielőtt magasabb terepre, újra erdők védelmébe értek.

A bárddal való találkozás adta Conallnak az ötletet. Mindennap először előrement felderíteni az utat, s aztán Deirdre-t a biztonságosnak ítélt helyre vezette. Utána addig ment egyedül, míg egy tanyához nem ért. Néhány napos szakálla volt már. Inge sem volt túl tiszta. Kissé előregörnyedve járt, hogy idősebbnek látsszon. Ügyelt rá, hogy mindig gyalogosan érkezzen, s így nehézség nélkül adhatta ki magát bárdnak, hogy élelmet és szállást kérjen éjszakára. Reggel aztán kért még egy kis útravalót is, amit elvitt Deirdre-nek. Ezzel nemcsak az ennivalóról tudta le a gondot, hanem azt is megtudhatta, mi hír a vidéken. Eddig még nem hallott szökésükről, s keresőcsapatokat sem látott. Ez a módszer még egy előnnyel járt Conall számára. Gyakran volt távol Deirdre-től éjszakára.

Ha egy férfi távol akarja magát tartani egy nőtől, vagy fordítva, leghatékonyabban a körülmények elrendezésével teheti meg. Conall módszere útjuk biztonságossá tételére olyan logikusan hangzott, hogy Deirdre aligha tudta volna megkérdőjelezni. Bár Conall időnként vele maradt éjszakára, ám ilyenkor fáradt volt; így hát, bár Deirdre csodálkozott, úgy gondolta, majd akkor akarja beteljesíteni szerelmüket, ha találnak egy helyet, ahol biztonságban letelepedhetnek, így csak türelemmel kell lennie.

Azt üzente Larinénak, hogy tizenöt napon belül keresse meg. Legalább három, akár öt napig is eltarthat, mire az a férfi megtalálja a druidát; Larinénak még három nap, mire odaér a találkozóhelyre. Jókora hibalehetőséggel számolva tizenöt nap ésszerű határidőnek tűnt. Gondosan választotta ki a helyet. Nyílt terepen volt, ahonnan jól látni, ha valaki közeledik. Észak felől a druidának kanyargós ösvényen kell átvágnia a lápon. Megírta neki, hogy egyedül jöjjön, de ha követnék, Conall el tud menekülni, mielőtt üldözői megközelíthetnék. Csak azt nem gondolta még ki, mit tegyen Deirdre- vel, amíg távol van. Talán kereshetnének egy tanyát, ahol a lány megvárhatná, de ez kockázatos lenne. Inkább egy biztonságos helyet kellene keresnie, ahol néhány napi élelemmel nyugodtan otthagyhatja. Addig azonban nem akart túlságosan eltávolodni a találkozóhelytől. Így hát útvonaluk inkább nagy ívet írt le nyugat felé, mint hogy egyenesen délnek, Munster felé tartottak volna.

Természetes volt, hogy Larinét választotta. Ha volt valaki, akiben megbízhatott, és akire a király is hallgatott, az a druida volt. Larinénak kell majd elvinnie a mindennél fontosabb üzeneteket: először is, hogy a királyné fenyegetése miatt menekültek el. Másodszor pedig, hogy Conall egy ujjal sem ért a lányhoz.

Már az első napon, amikor megpillantották a Slieve Bloom hegyeit, rájött, milyen fontos, hogy megtartóztassa magát.

Már azon a sötét éjjelen tudta, amikor útra keltek, hogy amint Deirdre biztonságban lesz, milyen fontos, hogy magyarázattal szolgáljon nagybátyjának. El kell mondania, mivel fenyegetőzött a királyné. Bízott benne, hogy nagybátyja tudni fogja, igazat mond. Csak azért vitte el Deirdre-t, hogy megmentse az életét. Mivel ha a királyné elszánta magát, hogy elpusztítja, előbb- utóbb meg is találja a módját, s ezt nagybátyja sem akarhatja. Talán Larine segítségével dűlőre juthatnak. Lehet, hogy némi tessék-lássék üldözés után nagybátyja diszkréten hagyná, hogy átkeljenek a tengeren, s ennyiben maradnának.

Reggel azonban bonyolultabb lehetőségek is felmerültek benne. Mi van, ha nagybátyja a lányt ugyan elküldi saját biztonsága érdekében, de ragaszkodik hozzá, hogy ő visszatérjen? Vagy elválik a királynétól, és Deirdre-ért küldet. Egyik sem valószínű, de megeshet. Persze, gondolta Conall, egyik megoldással sem békülhetne meg. Hiszen szerette Deirdre-t, és tudta, hogy a lány viszolyog a királytól.

Amint Deirdre-vel a hegyek felé bámultak, hirtelen ráébredt, mivel jár mindez. Ha abban reménykedik, hogy sikerrel meg tudja beszélni a királlyal a dolgot, nem érhet a lányhoz. Addig még mindig a király asszonya, s addig joggal mondhatja, hogy azért szöktette meg, hogy megvédje. Ha nem esküdhet meg Larinénak a druidák legszentebb esküjével, hogy a lány érintetlen, akkor magyarázata nem állja meg a helyét.

Így hát, legalábbis egyelőre, meg kellett tartóztatnia magát a szeretett nőtől. Nem hitte, hogy meg tudná neki magyarázni.

* * *

Larine elolvasta a botba vésett üzenetet. Tömör volt: egy név, egy hely, egy időpont és a szó: egyedül. Visszafordult az üzenet hozójához. Nem lesz nehéz munkát találnia a férfinak. Még mindig ott volt vagy háromnégy főnök Uisnechben, akik Larine egyetlen szavára lehetőséget adnak a bárdnak, és fizetnek neki valamennyit. Ha pedig jó, gyorsan fog terjedni

a híre.

- Segíthetek neked - mondta.

Conall üzenete már nehezebb ügy volt. Még mindig tartott az ünneplés, de feszült volt a légkör. A főkirály higgadtnak mutatkozott, de azok, akik ismerték annyira, mint Larine, látták, hogy még sosem volt ilyen haragos. S ezért veszélyes is.

Bár az, hogy druida, valamennyi védelmet biztosított neki, de mégis meg merje kockáztatni, hogy a szökevénnyel találkozzon? Ha Conall találkozni akar vele, valószínűleg a tanácsát akarja kikérni, de az is lehet, hogy üzenni akar tőle. Szívesen állna-e Larine a király elé azzal, hogy a háta mögött találkozott Conallal? Megér ennyit a barátságuk?

Hosszasan tanakodott aznap, mielőtt eldöntötte, hogy elmegy a találkozóra. Bátor ember volt.

* * *

Már három napja a tónál pihentek. Nyugodt hely volt, egy kis tó a hegyoldalban, melyet egy patak táplált, túloldalán pedig, egy kőrisfa alatt tiszta víz zuhogott egy kőperemre, mielőtt a rekettyével szegélyezett patak a kanyargó vízmosásba ereszkedett. A hegyoldalt sűrű erdő borította. Senki sem járt erre. Conall kunyhót épített. A tóban halat is fogtak - pisztrángot -, nem voltak nagyok, ám ízletesnek bizonyultak. Miután letelepedtek, Conall elment, és másnap késő délelőtt tért vissza bőséges ennivalóval és tűzifával. Ezalatt Deirdre kimosta ruháikat a patakban.

Néhány napja egyre melegebb lett. Tisztán, kéken ragyogott felettük az ég. Az enyhe reggeli szellő is elcsendesedett. Conall épp egy ágat farigcsált, hogy dárdát készítsen a halfogáshoz, amikor a lány mellékesen megkérdezte, aznap este lemegy-e a völgybe.

- Nem - felelte halkan. - Bőséggel van ennivalónk. De holnap - tette hozzá - elmegyek néhány napra.

Nem sokkal ezután a tóba gázolt, és dárdáját előreszegezve várt a halra.

Deirdre már tudta, mit kell tennie. Nem tudta ugyan, miért, de aznap kellett megtennie.

Kora délután ebédeltek. A lány megsütötte a két halat, amit Conall fogott, a tűz füstje kékesszürkén gomolygott a levegőben. Babot és lencsét is főzött. Előző nap Conall egy kancsó sört is hozott, abból ittak. Deirdre még mézes zablepényt is készített. Mikor a férfi elégedetten hátradőlt evés után, a lány kedvesen megjegyezte:

- Milyen szerencsés vagyok, hogy

megmenekültünk, Conall. Megmentetted az életemet.

- Talán sikerült - helyeselt a férfi az égre bámulva. - A királyné rettenetes asszony.

- Ha ő nem lenne, akkor sem mennék vissza a királyhoz. Csak téged akarlak.

- Viszont - Conall felemelte a fejét, hogy ránézhessen - ha a király emberei elfognak minket, lehet, hogy engem megölnek. Tudod, hogy akkor vissza kellene menned. - Elmosolyodott. - Talán a király elválik a királynétól, és elküldi. Az is megeshet. Akkor biztonságban lennél.

Deirdre a fejét rázta.

- Sohasem leszek a királyé, Conall. Inkább megölöm magam. Olyan egyszerűen mondta ezt, hogy el kellett hinni.

- Ó! — nyögte Conall, majd visszadőlt, és az eget nézte. Csendben feküdtek a napon. A levegő meg sem rezdült. A füst még nem oszlott szét teljesen, az ég felé emelkedett, míg bele nem olvadt a kékségbe. Minden csendes volt a tavacska körül. Deirdre valamivel messzebb, egy víz fölé hajló ágon megpillantott egy madarat. Aranyként ragyogtak tollai a napfényben. Még a madár hangja is elakadt, mintha megállt volna az idő a délután csendjében.

A lány tudta, mit kell tennie, úgyhogy csendesen felállt, s míg Conall még mindig az eget fürkészte, a tó széléhez lépett, kibújt ingruhájából és alsóruhájából, majd gyorsan a csípős, hideg vízbe vetette magát, és beúszott a tó közepére, ahol megállt, és a vizet taposta.

Conall hallotta a csobbanást, de nem tudta, hogy a lány meztelen. A tóra pillantott, majd felült, hogy lássa a lányt. Deirdre egy helyben maradt, de nem szólt neki, hogy csatlakozzon hozzá, csak csendben mosolygott, míg a férfi tovább nézte; a körülötte fodrozódó vízen pedig aranyfény játszott. Egy darabig nem mozdultak.

A lány néhány karcsapással a sekély részre ért, majd lassan felemelkedett; hajáról és melléről pergett a víz, s megindult a férfi felé.

Conall felsóhajtott, talpra állt, és a karjába vette.

Larine három napig várt a találkozóhelyen, de csak a fölötte éberen köröző madarak szolgáltak neki társaságul. Conall nem jött el. Még két napig várt a biztonság kedvéért, majd bánatosan hazatért.

* * *

Bár Finbarr szomorú volt barátja eltűnése miatt, mégis örömittasan ért Uisnech dombjához, Cuchulainn pedig mellette ugrándozott.

Megszerezte a fekete bikát. Valóban nagyszerű

jószág volt. Míg a sziget bozontos marháinak többsége alig ért az ember mellkasáig, a fekete bika válla az övével volt egy magasságban. Két karját kitárva is alig tudta megfogni a hatalmas állat szarvainak hegyét. Koromfekete szőr borította, üstökén a hatalmas bozont akkora volt, mint egy ember feje.

Tökéletesen hajtották végre a rajtaütést. Embereivel két napig elrejtőzve figyeltek, míg elég biztosak nem lettek benne, hogy az egyik csordás, aki rendszeresen eltűnt a fák között, bizonyára a bikát őrzi. Követték, s a harmadik napon megtalálták a hatalmas állatot, melyet ravaszul elrejtettek egy kis karámban. A férfi épp a vályúját töltötte meg.

- Szükségünk lesz rád, hogy te vezesd a bikát - mondta neki Finbarr.

- Mi van, ha nem teszem? - kérdezte a férfi.

- Levágom a fejedet - felelte Finbarr kedélyesen. Így hát az ember velük ment.

A bikát kerülő úton, biztonságban kihozták Connachtból, s amikor Uisnech felé közeledtek, Finbarr a következő üzenettel küldte vissza egyik emberét a bika tulajdonosához: „A főkirály sajnálja, hogy nem voltál otthon, amikor a hűbérért járt nálad, de köszöni a szép bikát, amelyet helyette küldtél.”

Fogadtatásuk nem is lehetett volna kedvezőbb. Még mindig ott volt Uisnechben néhány nagyobb főnök a király kíséretében. A főkirály szállása felé vezető útjukat egész kis tömeg, köztük jó néhány druida szegélyezte. A királyné közelítette meg őket először, arcán széles mosoly ült.

- Itt van hát a bikám! - kiáltotta. Közelebb érve halkabban megismételte: - Itt van hát a bikám - mondta elégedetten.

A király azonban nem fogadta Finbarrt ilyen szívélyesen. Meghajtotta fejét, és morgott valamit, ami valószínűleg azt jelentette, hogy nyugtázta a küldetés sikerét. Ám a király elméjét nyilvánvalóan más, fontosabb dolgok töltötték be.

- Látták Conallt és Deirdre-t. - Ezt Larine mondta később Finbarr-nak. A druida saját, sikertelen útjáról nem szólt senkinek, és senki nem is sejtette, merre járt. Csodálkozott, és titokban kissé meg is bántódott, mikor visszatérvén hallotta, hogy mialatt ő a találkozóhelyen várt barátjára, Conallt délre, Munster felé látták igyekezni a lánnyal. A keresőcsapatok még mindig úton vannak, világosította fel Finbarrt. Ám semmi hír róla egyelőre.

Nem sokkal napszállta előtt a király Finbarrt hívatta. A király egy fa alatt ült egy fedett padon. Elgondolkodva méregette Finbarrt bozontos

szemöldöke alól.

- Jól teljesítetted a feladatot. - Várt, míg Finbarr udvariasan meghajtotta fejét. - Most újabbat adok neked. Először azonban válaszolj: tudod, hol van Conall?

- Nem tudom.

- Keresd meg! És hozd vissza! - Kis időre elhallgatott, majd hirtelen haragosan kitört: - A nővérem fia, Finbarr. Mindig szeretettel bántam vele. Úgy gondolod, hogy joga van így viselkedni velem?

Finbarr lehajtotta a fejét, hiszen a király igazat mondott.

- Vissza kell térnie, Finbarr, el kell mondania, miért tette ezt velem. De ha magától nem jön, vagy a fejével térj vissza, vagy sehogy. Két főnököt is elküldök veled. Megvannak az utasításaik.

Hogy engem figyeljenek, gondolta Finbarr. Fennhangon azt kérdezte:

- És Deirdre?

- Neki nem esik bántódása. Visszamegy Dubh Linnba. Megmondhatod neki.

- Nem biztos, hogy megtaláljuk Conallt.

- Szüleid és testvéreid szegény emberek, Finbarr. Ha sikerrel jársz, megígérem, nem lesznek többé szegények. Ha kudarcot vallasz - már nem is lehetnek szegényebbek.

- Akkor hát nincs választásom - mondta Finbarr keserűen, és távozott.

A főkirály harag nélkül nézett utána. Ő is ugyanígy érezte volna magát a helyében. De a királyok nem mindig engedhetik meg maguknak, hogy jószívűek legyenek. Azt sem, hogy őszinték legyenek.

Ha Conall rááll, hogy Finbarral visszajöjjön, a két főnöknek meg kell ölnie Conallt útközben. A lány visszatér Dubh Linnba. Ám még mielőtt odaérne, átadják új gazdájának. Ugyanis a király már el is adta ágyasként - Goibniunak, a kovácsnak.

Ha belegondol az ember, nem is történhetett másként.

* * *

Most már lassan és óvatosan haladtak, nappal nem merészkedtek nyílt terepre.

Nem sokon múlt, hogy meglássák őket. Épp átértek egy fenyéren, amikor a király két lovasa felbukkant mögöttük, majd ahogy meglátták a párt, üldözőbe vették őket. Nem tehettek mást, futásnak eredtek. Az erdőbe szaladtak, letértek az ösvényről, így sikerült lerázniuk a király embereit; de mindkettőjüket megrázta ez az élmény. Most már tudja a király, hogy Munsterben rejtőznek. A megszámlálhatatlan hegy, szurdok és sziget között ugyan nehezen találna rájuk, de úgyis hajthatatlan lesz.

Deirdre ötlete volt. Munster dombjaitól keletre a terület legnagyobb részén erdei és hegyi utak vezettek át, míg az ember a sziget keleti partvonalán húzódó dombságig nem ért, melynek legmagasabb része a csodálatos Wicklowi-hegység volt.

- Míg délnyugaton átkutatnak minden hegyet- völgyet, mi mehetnénk arra - mutatott rá Deirdre. Okos húzás lett volna, hogy ugyanannak a területnek a part menti részére térjenek vissza, ahonnan elszöktek, valószínűleg senki nem gondolt volna erre. Deirdre még egy meglepő javaslattal állt elő: hogy hagyják ott lovaikat, és gyalog folytassák útjukat. A férfi hamarosan belátta, hogy ez is nagyon bölcs gondolat. Senki sem gondolná, hogy Conall, a herceg gyalogosan jár. Ezután a lány két, még meglepőbb ötlettel hozakodott elő.

Június közepén egy botjára támaszkodó druida, pár lépéssel mögötte pedig egy szolgafiú indult útjára alkonyatkor a Wicklowi-hegységből, s a Dubh Linn-i Ath Cliath gázló felé vezető útra tért. Fergus és fiai, ahogy Deirdre előre megmondta, valahol messze jártak a csordát legeltetni. Amúgy is sötét éjszaka volt, mikor a rath közelébe értek, s nagy ívben kikerülték, nehogy a kutyák megneszeljék őket. Átkeltek a Liffey fölötti átjárón. Deirdre közben megjegyezte, hogy a korhadt részeket még mindig nem cserélték ki. Majd a Madárrajok Síkja felé vették az irányt.

Eddig bevált a terve. Mikor javaslatára Conall druida módra leborotválta fejét, a lány elmosolyodott magában, mivel a férfi így még inkább önmagának látszott. Mikor pedig ő is leborotválta fejét rabszolga módjára, a férfi nevetésben tört ki. A lány kicsit aggódott, hogy vajon pompás hajkoronája nélkül is vonzónak találja-e majd, és így is lesz-e kedve szerelmeskedni vele - ezt ugyanis sűrűn megtették az óta a bizonyos délután óta a tónál. Néhány pillanattal később azonban már meg is bizonyosodhatott róla, hogy igen.

De miért javasolhatta Deirdre, hogy otthona közelében rejtőzzenek el? Talán ezekben a válságos időkben gyermekkora és családja biztonságára vágyott? Amint a sötétben apja rathja mellett haladtak el, hirtelen megrohanták az érzelmek; arra vágyott, hogy beosonjon, érezhesse a családi tűzhely ismerős illatát, láthassa apja ivókoponyáját. Bár ott lenne a büszke, beszédes öregember, hogy egymás nyakába borulhassanak. De nem volt ott, és ő nem mehetett be; így csak merőn nézte a rath halvány körvonalait a sötétben, amint elhaladtak mellette.

Ám okosan választotta ki búvóhelyüket, ugyanis soha senki nem járt arra.

Első nap Conall magára hagyta a hegyfok tetején álló dolmen menedékében. Lement a partra, de nem járt szerencsével. A második napon azonban mosollyal az arcán tért vissza. Talált egy öreg özvegyasszonyt, aki egyedül lakott egy part menti kunyhóban. Azt mondta neki, hogy magányra vágyó druida, majd elmondta, mire lenne szüksége, az asszony pedig boldogan teljesíti kérését: egy kis élelmet kap, ha arra jár, és használhatja ura bőrből varrott csónakját is, aki halász volt.

Késő éjjel, amikor senki sem láthatta meg őket, Conall és Deirdre lement a partra, csónakba szálltak a nyugodt, csillagfényes tengeren, és a földnyelv alatti kis szigetre eveztek, amelyet Deirdre annyira szeretett.

Már egy éve keresték őket. A főkirály kémjei

figyelték a kikötőket; számos alkalommal Fergust és rathját is figyelték, hátha ott rejtegeti lányát; de minden alkalommal azzal kellett visszatérniük, hogy nyomát sem látták.

Finbarr is már egy éve úton volt.

Napról napra ugyanúgy történt minden - Finbarr lovagolt elöl, oldalán az ugrándozó Cuchulainnal. A két főnök őt követte. Néha kanyargós csapásokon jártak, máskor a széles, egyenes utakat követték. A három lovas könyörtelenül tört előre a felföldi legelők marhacsapásain, az erdei ösvényeken, a mocsarakon átvezető, erős fapallókon. Minden tanya népét, minden folyóparti csónakost kikérdeztek. Még a sziget belsejének vadonjában is nehéz volt anélkül végighaladni a törzsek területei között, hogy ne találkozzon az ember senkivel. Valaki csak látta őket. De azóta, hogy a király emberei meglátták őket Munsterben, teljesen nyomuk veszett.

Nehéz idők jártak. Az előző évben rossz volt a termés, bár ez eddig még nem hozott éhínséget az országra. Minden terület főnökének volt rá gondja,  hogy az emberek ne éhezzenek. Tudták, kihúzhatják addig, míg a törzs készleteit újra fel nem töltik gabonával. Ám nehézségek azért akadtak. Az árpa hiánya miatt szűkösen volt csak liszt, kenyér és sör is. Finbarr felfigyelt rá, hogy a legtöbb helyen a főnök visszatartja a gabonát a vetéshez. Mindenki abban reménykedett, hogy a főkirály nagy kegyben áll az isteneknél, ezért az idei év kedvezően alakul.

Épp Lughnasa után elkezdett esni az eső. Nem az a fajta eső, amire Munster meleg, nedves, óceánparti területén számíthatnánk, hanem dühöngő vihar és üvöltő szél tombolt nap nap után. Nyilvánvaló volt, hogy a termés ebben az évben is tönkremegy. Finbarr, látván az istenek elégedetlenségének nyilvánvaló bizonyítékait, bár szerette barátját, akaratlanul is arra gondolt, vajon nem az lehet-e az oka, hogy Conall megalázta a főkirályt.

Ha esett, ha fújt, végigkutatták Munster partjait és dombjait, bejárták Leinstert, Ulsterbe is felmentek. Volt, hogy egy tanyán találtak menedéket, máskor a szabad ég alatt háltak, és hallgatták a farkasok üvöltését. Átvágtak a gazdag legelőkön, melyeken földsáncok és árkok jelezték a törzsi területek határait, a lápvidékekre is bemerészkedtek, ahol az emberek vízre épült cölöpházakban éltek. Mindenkit megkérdeztek, de a válasz mindig ugyanaz volt:

- Nem láttuk őket errefelé.

Egyszer, csak egyetlenegyszer volt Finbarrnak olyan érzése, hogy közel járhatnak. A keleti parton történt, a Liffey torkolata fölött. Egy elhagyott homokparton találkozott egy öregasszonnyal, és megkérdezte tőle, nem látott-e idegeneket arrafelé.

- Csak a druidát - felelte -, aki a szigeten él.

- Vannak társai? - kérdezte Finbarr.

- Nincsenek. Egy lélek sem. Egyedül él.

Ösztöne azt súgta ugyan, hogy meg kellene

néznie azt a helyet, társai azonban unszolni kezdték:

- Finbarr, gyerünk már! Nincs itt. Úgyhogy továbbálltak.

Végül elérték Connacht hegyeit, tavait és vad partvonalát. Joggal nevezik a druidák földjének, gondolta. Barátja magányosságra hajló természetére gondolva úgy vélte, hogy talán itt lehet valahol. Hónapokig keresték, de nyoma sem volt. Mígnem egy napon, amint Moher nagy, meredek szikláin állva az óceánt nézték - úgy mondták, ott van valahol a Boldogok Szigete, a nagy harcosok lelkének örök nyugvóhelye, és Finbarr épp azon töprengett, hogy talán barátja már meghalt, és az ő lelke is ott van -, egyik társa megszólalt:

- Ideje visszatérnünk, Finbarr.

- Nem mehetek - felelte. - Még nem találtam

meg.

- Gyere velünk! - mondta a másik. - Nem tehetsz már többet. És ekkor ébredt rá, hogy már egy éve úton vannak.

* * *

Conall néha úgy érezte, még sohasem volt ennyire boldog. Élete Deirdre-vel mindkettejüknek nagy felfedezést jelentett. Nemsokára a lány még nála is bátrabb lett a szerelmeskedésben. Gyakran kezdeményezett, meglovagolta és irányította, vagy új módokat fedezett fel vágyának felébresztésére, míg ő mozdulatlanul feküdt. Ahogy karcsú teste a férfiéval összefonódott, aligha meglepő, hogy Conall, akit már oly régóta kínzott a kétség és a feszültség, végre megtanulta, milyen, amikor igazán boldog az ember.

Meglepően jó volt életük a szigeten. A késő nyári esők nem zavarták őket. A sziklaboltozat menedéket nyújtott nekik, és elrejtette őket. A kis öböl és a part fölött Conall a sziget fáinak gallyaiból agyag-és vesszőfalú kunyhót is épített, amelyben majd eltölthetik az enyhe telet. Az özvegyasszony boldogan látta el Conallt élelemmel, amelyet a szárazföldre tett rendszeres látogatásai során hozott el; ilyenkor vándorló druidaként mindent könnyűszerrel beszerezhetett. A szigeten halat fogott, és babot, borsót is ültetett. Ivóvíz gyűjtésére számos hely kínálkozott, ahol az eső lefolyt a sziklákon, és három jókora gödröt ásott, melyeket körül is kerített. A zöldség és a hús főzéséhez - ugyanis időnként ezt is be tudta szerezni - egy újabb, valamivel kisebb gödröt ásott. Ezt megtöltötte vízzel, majd tűzben felizzított köveket rakott bele, melyek felforralták a vizet, és egy darabig forrón is tartották. Ez a főzőverem a sziget népének különlegessége volt, és amilyen egyszerű, olyan hatékony megoldásnak bizonyult.

Senki sem jött a közelükbe. Nem is volt rá oka senkinek. A közeli földnyelv elhagyatott volt. A szemközti parton csak az özvegyasszony lakott. Egy kissé feljebb, a part mentén volt egy sokkal nagyobb sziget egy kis öböllel szemben. Senki sem lakta, és az öböl vizén is ritkán tűntek fel halászok.

Még ha valaki gondolt is volna rá, hogy megközelítse őket, Conallnak gondja volt rá, hogy közölje az öregasszonnyal, egyedül akar lenni, és ő kétségkívül értesítette erről a halászokat. Nem voltak szokatlanok a remeteként élő druidák; s vakmerőség lett volna egy druida átkát kockáztatni azzal, hogy megzavarják, amikor egyedül akar maradni.

Az egyetlen dolog, ami Conallt zavarta, az volt,

hogy a sziget olyan kicsi. Volt egy partszakasz, ahol sétálgathattak, egy füves szikla, amelyet megmászhattak, és néhány fa is, de szinte ez volt minden. Nem fogja Deirdre megunni? Meglepetésére, nem úgy tűnt. Elégedettnek látszott. Holdfényes éjszakákon sokszor átvitte a lányt a csónakban a szemközti fokra, felkapaszkodtak a tetejére, és onnan néztek nemcsak észak felé, kis menedékükre, hanem délre is, a Dubh Linnig tartó öbölre, a Liffey torkolatára, a déli földnyelvre és a Wicklowi-hegység partvidéken végignyúló, csendes, vulkanikus vonulatára, amely ezüstös holdfényben fürdött.

- Kár, hogy nem látogathatod meg őket - jegyezte meg először Conall a torkolat fölött halványan látható rath felé intve.

- Nem számít - mondta a lány. - Itt vagy nekem te. A férfi remélte, hogy valóban így van.

Ahogy múltak a hónapok, amellett, hogy milyen boldog volt Deirdre-vel, Conall meglepve fedezte fel, hogy más oka is van a mélységes elégedettségre. Bár korábban mindig úgy gondolta, hogy egy asszony társasága nem férne meg az elméjét betöltő elmélyült gondolatokkal, ez idáig nem ezt tapasztalta. Sőt, ellenkezőleg. Részben a hely csendje tette, és bizonyosan az is, hogy a lány ösztönösen megérezte, mikor kell őt magára hagynia gondolataival, és az, bár ez nem igazán tudatosult benne, hogy most megszabadult régebbi identitásától. Bármi volt is az oka, életük ritmusában megtalálta a békét, az elevenséget és a megújulást. Álruhája valósággá vált, hiszen gyakorlatilag druida lett belőle. Mindennap felidézte elméjében a hatalmas tudást, amire addig szert tett. Reggelente és esténként a tengert nézte, és a hullámok hangját hallgatta. Néha pedig transzba esve, akár Amairgen, a költő, csendesen szavalta: „Én vagyok a Szél a Tengeren, Én vagyok az Óceán Hulláma.”

Az ősz az enyhe télbe fordult, a tél pedig tavaszba. Tavasz végén Deirdre bejelentette, hogy várandós.

* * *

Nyár közepére, Finbarr visszatérte után úgy látszott, jó lesz az idei termés. A tanyák melletti kis földeken már az egész szigeten ért a gabona. Szép idő volt. Eljött Lughnasa, és közvetlenül utána a főkirály megkezdte Leinster bejárását. A Slieve Bloom-hegység közelében táborozott, amikor rájuk borult a nagy sötétség.

Larine sosem felejtette el, hogy kezdődött. Már napnyugtakor is felfigyelt rá, hogy hosszú felhősáv gyűlt a látóhatárra, ám mikor az éjszaka közepén felébredt, észrevette, hogy kialudtak a csillagok. Mikor véget ért az éjszaka, még mindig sötétség borult rájuk. Később úgy nevezték ezt az emberek: „a pirkadat, amikor nem pirkadt”. Az ég egész délelőtt fekete volt. Aztán barnára váltott. Aztán esni kezdett.

Nem is vihar volt az, valóságos égiháború. Ám az összes többi felhőszakadástól eltérően ez hét napig tartott. Minden patak folyóvá dagadt, minden folyó tóvá. A mezőkön hattyúk úszkáltak, és a sártengerré változott földeken csak a termés romjai hevertek, a letört, szétázott kalászok. A főkirály északra ment, Ulsterbe.

Szeptember elején Larinéért küldetett. A druida igen elkeseredett hangulatban találta.

- Három aratás ment tönkre, Larine - csóválta a fejét. - Engem okolnak érte. - Majd hallgatásba burkolózott.

- Mit kívánsz?

- Mikor Conall szégyent hozott rám... - kezdte a király, aztán felsóhajtott. - Azt mondják, Dagda megbünteti a megcsúfolt királyokat. Igaz ez?

- Nem tudom.

- Meg kell találnom, Larine. De nem lesz könnyű. Az embereim mind kudarcot vallottak. Finbarr kudarcot vallott. Sem a druidák, sem a filik nem tudják megmondani, hol lehet. - A druida számára mély megkönnyebbülést jelentett, hogy a főkirály mégsem ölte meg Finbarrt a kudarcért, ahogy előtte fenyegette. Larinénak volt alkalma kikérdezni őket, elsősorban Finbarrt, hogy merre jártak, milyen helyeket vizsgáltak át; ám ugyan alaposan végiggondolta a hallottakat, eddig sejtése sem támadt, merre lehet barátja, Conall.

A főkirály komoran pillantott fel bozontos szemöldöke alól.

- Meg tudod mondani, Larine?

- Megpróbálom - ígérte a druida, és elment, hogy felkészüljön. Várnia kellett egy-két napot, ugyanis a druidák naptárában megvolt, melyik nap szerencsés, illetve szerencsétlen az effajta szertartások számára. Amint az idő megfelelő volt, felkészült.

A kelta világ szent embereinek számtalan módszere volt a jövőbe látásra. „Imbas”, azaz jövendölés névvel illették ezeket. Úgy mondták, a lazac némelyeknek bölcsességet és jóstehetséget ajándékozhat. A hollók is megszólalnak, ha az ember ismeri a megfelelő bűbájokat, és tudja, hogyan kell hallgatni őket. Még a közönséges emberek is hallhattak hangokat a tengerből néhanapján. Ám a beavatottak által különösen kedvelt módszer mégis a rágás volt. Némelyik druida egyszerűen úgy tett szert a látásra, hogy a hüvelykujját rágcsálta, ám ez csak a valódi módszer gyors helyettesítésére szolgált, mely az ember egyik legősibb szent szertartása volt: a megszentelt étel elfogyasztása.

Aznap Larine fölkelt, gondosan megmosakodott, s felöltötte madártollas druidaköpenyét. Egy kis ideig imádkozott, megpróbált mindent kiüríteni az elméjéből, ami megzavarhatta az üzenetet, amelyet majd az istenek küldenek neki. Azután a kis kunyhóba ment, ahol előző éjjel már mindent előkészített. A bejáratot két másik druida őrizte, hogy senki se zavarhassa meg a szertartást.

A kunyhóban csak egy asztalka és három állvány volt. Az egyik állványon a napisten, Dagda szobrocskája állt, a másikon Maeve istennőé, a királyi Tara védelmezőjéé, a harmadikon pedig Ezüstkezű Nuadué. Az asztalkán egy ezüsttálban három szelet hús volt. Ez lehetett disznó, kutya vagy más állat húsa is, Larine a kutyát választotta. Bólintására a két druida kívülről becsukta az ajtót, s miután néhány pillanatra csendes imába merülve állt, Larine a tálhoz lépett. Kivett egy szelet húst, alaposan megrágta, megmutatta az egyik istenségnek, majd az ajtó elé helyezte. Ezt még kétszer megismételte, majd mindegyik isten előtt udvariasan fejet hajtott, és elmondott egy újabb imát. Ezután lefeküdt a földre, mindkét tenyerét az arcára helyezte, behunyta a szemét, és felkészült, hogy befogadja üzenetüket.

Sokféle technikája van ennek, de a szent emberek célja a nyugati druidáktól a szibériai sámánokig egy és ugyanaz volt: transzba kellett esniük, hogy az istenekkel érintkezésbe léphessenek. Egy darabig Larine mozdulatlanul feküdt. Kiürítette elméjét. Azután - nem tudta volna megmondani, mennyi ideig - úgy érezte, lebegni kezd. Hogy valóban felemelkedett-e a földről, nem tudhatta. Teste már nem volt fontos. Füst lett, felhő. Sodródott.

Mikor magához tért, az ajtóhoz lépett, és hármat koppantott. A druidák kinyitották, ő pedig kiment. Azután a királyhoz igyekezett.

- Láttam a helyet - mondta. - Ott vannak. - Leírta a kis szigetet a sziklaboltozattal. - Ám hogy az északi vagy a déli parton, keleten vagy nyugaton van-e, azt nem láttam.

- Tudsz még valamit mondani?

- Láttam, hogy Fergust Ezüstkezű Nuadu vezeti át a holdfényes tengeren, hogy beszélhessen Deirdre-vel, míg a lány alszik.

- Szóval ő tudja, hol van?

- Ezt nem tudom. Talán.

- Elküldöm Finbarrt, hogy megkeresse - mondta a főkirály.

* * *

Már beesteledett, mire Finbarr Dubh Linnba ért. Csak kutyája és kocsihajtója kísérte.

Szomorúan, de szívében elszántsággal érkezett. A főkirály nyersen és világosan beszélt:

- Korábban már kudarcot vallottál, Finbarr, mégsem büntettelek meg. Ezúttal meg fogom tenni.

Mindketten tudták, miért. Mikor a két főnökkel visszatért hosszú útjáról, azok annyira bizonygatták, mekkora erőfeszítést tett Conall megtalálására, hogy ha megbünteti, sértődékenynek és gyengének mutatkozik. De most más volt a helyzet. Egyedül küldte barátja keresésére. Egy köztiszteletben álló druida írta le a helyet, ahol Conall tartózkodik. Három ínséges év után a főkirály nem engedhetett meg magának egy újabb kudarcot.

És őszintén szólva, sok hónapnyi keresés és baj után Finbarr is kezdett kissé neheztelni barátjára.

Fergus a rathján volt, és barátságosan üdvözölte. Bementek, ám mielőtt még Fergus frissítővel kínálhatta volna Finbarrt, az halkan, de határozottan így szólt az öregemberhez:

- Fergus, tudjuk, hogy tudod, hol van Deirdre.

Ám bármilyen gondosan figyelte Fergust, Finbarr meg mert volna esküdni rá, hogy a főnök őszinte volt, amikor szomorúan ránézett, és így felelt:

- Bárcsak tudnám!

Finbarr elmesélte neki a druida látomását, és leírta neki a szigetet, amelyet Larine látott. Ebből Fergus aztán megtudta, hol van a lánya.

- Nem ismerem azt a helyet - mondta.

- Itt maradok, amíg rá nem jössz - válaszolta Finbarr. Fergus habozva vette számba a lehetőségeket.

- Lehet erre valahol a part mellett egy efféle sziget - mondta végül. - Holnap megkereshetjük.

Ételt és bort hozatott, s mivel Finbarr fáradt volt az út után, amint besötétedett, elaludt. Mikor már mindenki elaludt a rathban, Fergus csendesen fölkelt és kiment. Megfogott egy kis, bőrből összevarrott csónakot, és hátára vetette. Mivel félt, hogy felébreszti valamelyik látogatóját, nem ült lóra, hanem gyalog kelt át a Liffey gázlóján, majd megindult a földnyelv felé, amelyet Deirdre annyira szeretett. Hosszú lábán gyorsan haladt, de amikor csak lehetett, futásnak eredt.

Már késő éjjel volt, mire elérte a partot. A növekvő hold magasan járt az égen, a tenger nyugodt volt. Csónakját a vízre bocsátotta, és a szigethez evezett. Deirdre-t és Conallt egymás karjában alva találta. Felébresztette őket, s mikor Deirdre meglátta, szorosan átölelte. Látván, hogy élnek, s hogy lánya viselős, Fergus elsírta magát.

Gyorsan elmondta nekik, mi történt, és figyelmeztette őket:

- Csak reggelig van időtök, utána rátok talál. De mit tehettek?

- El kell mennetek innen ma éjjel - mondta Fergus, bár amint lányára nézett, nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze -: Tudsz futni, Deirdre?

Ez a gond foglalkoztatta Conallt is egész nyáron. Deirdre csak valamikor tél közepe után fogja megszülni gyermekét, erősnek és egészségesnek tűnt. Conall reménykedett benne, hogy most már át tudnak kelni a tengeren, de titkos útjai a part mentén nem voltak túl biztatók. Még mindig őrizték az összes kikötőt. Többször is megfordult a fejében, hogy a lánynak apjához kellene mennie. Még ha felfedeznék is, a király biztosan nem bántana egy tehetetlen anyát és gyermeket. Ám Deirdre ellenezte, és végül is ő állt elő a legelmésebb megoldással.

- Mikor közeleg az időm, vigyél ki a partra. Azt mondom majd az özvegyasszonynak, hogy elhagyott nő vagyok. Segíteni fog rajtam - mosolygott. -

Aztán majd a druida a szigetről arra jár és megnéz.

- És aztán?

- Majd kitalálod, hogyan menjünk el, ha eljön az ideje.

Conall feltételezése szerint ez beválhatott, de nem biztosan, és titkos kétségei minden nappal egyre erősödtek. Így most, még mielőtt ideje lett volna gondolkodni, ki is bökte:

- Talán ha én elvonom Finbarr figyelmét, Deirdre veled maradhat. Fergus először nem felelt. Bár látta lánya sápadt, szorongó arcát, saját gondolataiba merült. Mi lesz a következménye ő maga és két fia számára, ha felfedezik, hogy Deirdre-t rejtegetik? Tényleg azt akarja, hogy imádott lánya visszatérjen házába? Ám arra gondolván, hogy milyen keveset is tett lányáért, elszégyellte magát.

- Dubh Linn az otthona - mondta -, és mindig az is marad. Ám ezután megfogta Conall karját, és hozzátette: - Hajnalra el kell őt vinned a szigetről. Reggel ugyanis végig kell vezetnem Finbarrt a parton. Ha Finbarr már elment, jöjjön éjjel a rathra, s majd valahogy elrejtem.

Félt, hogy felfedezik eltűnését, ezért gyorsan visszaevezett.

Még mindig fenn volt a hold az égen, mikor visszaindult a parton. Balján a földnyelv magasodott sötéten. Sietett, ahogy csak tudott, úgyhogy hamarosan elérte az alacsony domb lábát, melynek tetejéről olyan jól látszott az egész Dubh Linn-i öböl. Csak egy pillanatra állt meg, hogy kifújja magát, majd nekilódult. Könnyen járható volt az út. Látta már a csillagos ég alatt a magaslat körvonalait. Útját néhány facsoport és bokor szegélyezte.

Már a csúcs felé közeledett, mikor hirtelen lószerszám csilingelése és horkantás ütötte meg a fülét. Megállt, és a bozótra bámult, amely mögül a hangot hallotta. Az árnyékból egy terjedelmes alak bontakozott ki.

Egy szekér volt. Vele szemben gurult a lejtőn, s a szekérből Finbarr hangját hallotta:

- Köszönöm, Fergus, hogy megmutattad az

utat.

* * *

Deirdre végre készen állt. Tudta, hogy nem késlekedhet tovább; az égen még fenn ragyogtak a csillagok, de kelet felé a tengeren mintha már világosodni kezdett volna.

Sokáig készülődött, húzta az időt. A sziget volt az ő menedéke: úgy érezte, ha elhagyja, soha többé nem lesz már biztonságban. Conall szerint később talán majd visszatérhetnek még ide. Lehetséges?

Conallra pillantott. A férfi már jó ideje háttal állt, és a partot bámulta.

Tervük elég egyszerű volt. Átkelnek a partra, majd a szárazföld belseje felé veszik az irányt, és elrejtőznek a fák között. Ha Finbarr a szigetre érkezik, csak a kis kunyhót találja ott. Az öregasszony a parton majd megmondja neki, hogy sosem látott ott mást, csak a vándorló druidát. Idővel feladja és elmegy. És azután? Esetleg visszatérhetnek a szigetre. Vagy Deirdre elmehet az apjához. Vagy átkelhetnek a tengeren. Ki tudja?

A lány felállt, és Conallhoz lépett. Ő nem mozdult. Deirdre mellé állt, és megérintette a karját.

- Kész vagyok - suttogta. De Conall csak a fejét rázta.

- Túl késő. - Előremutatott. Ahogy a sötétségbe nézett, Deirdre meglátta Finbarr várakozó szekerének árnyát a parton, s kiszaladt a száján:

- Ó, Conall, én nem mehetek vissza. Belehalnék.

Csak álltak ott, és nézték, ahogy világosodik, a tenger szürkére fakul, és a kocsi a parton lassan nagy, sötét formát ölt. Majd Conall megszólalt:

- Oda kell mennem hozzá.

A lánynak kis ideig még sikerült visszatartania, ám amint a horizont egyre világosabb lett, elindult,

csónakba szállt és átevezett.

Már félúton járt, mikor Deirdre meglátta, hogy a nap tüzes széle feltűnik a láthatáron, és ráébredt, hogy Conall épp most szegi meg a második geissit, hiszen napfelkeltekor szeli át a tengert. Felkiáltott:

- Conall! A nap!

Ám ha hallotta is, nem fordult vissza.

* * *

Finbarr nem mozdult. Már jóval napfelkelte előtt szekerén állt, mereven, mint a kő. Ezúttal elgondolkodott: vajon érez-e még valamit a régi szeretetből barátja iránt? Bánatot érez vagy csak csalódást? Nem is tudta. Ám azt tudta, mit kell tennie, így - mivel talán félt egy kissé saját érzelmeitől - megkeményítette a szívét. Mégis most, ahogy Conall egyre közeledett felé a vízen, egész mást érzett. Meglepetést. És csodálkozást.

Azok után, amit az öregasszony mondott neki, mikor korábban erre járt, tudnia kellett volna, hogy a sziget felől közeledő alak úgy fog festeni, mint egy druida. De még ennél is furcsább volt. Mikor Conall partot ért, és megindult felé, Finbarrnak különös érzésben volt része: úgy tűnt fel neki, mintha nem is Conallt, csak a szellemét látná. Ha Conall meghalt volna, és visszatért volna a Boldogok Szigetéről, bizonyosan így nézne ki. A bánatos árnyként közeledő alak legbensőbb lényege, szelleme volt annak az embernek, akit valaha úgy szeretett. Néhány lépésre tőle Conall megállt, és hűvösen bólintott.

- Tudod, hogy miért vagyok itt, Conall. - Finbarr nyersnek találta saját hangját.

- Kár, hogy eljöttél, Finbarr. Nem hozhat jót rád. Hát csak ennyi mondanivalója volt barátjának?

- Már több mint egy éve kutatok utánad! - tört ki.

- Mit parancsolt neked a főkirály? - kérdezte Conall csendesen.

- Hogy mindkettőtöket vigyelek vissza biztonságban.

- Deirdre nem megy, én pedig nem hagyom el őt.

- Csak ez számít? Te és Deirdre?

- Úgy tűnik.

- Az nem zavar, Conall - nem tudta hangjából kiszűrni a keserűséget -, hogy már három éve rossz a termés, hogy a szegényeket csak az menti meg az éhínségtől, amit a főnökeiktől kapnak, és hogy mindezt a te hibádnak tartják, amiért megszégyenítetted nagybátyádat, a főkirályt?

- Ki mondja ezt? - kérdezte Conall megütközve.

- A druidák mondják Conall, és a filik és a bárdok. - Mély lélegzetet vett. - És én is ezt mondom.

Conall elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna. Szomorúan felelte:

- Nem mehetek veled, Finbarr.

- Nincs más választásod, Conall. - Finbarr a szekerére mutatott. - Láthatod, hogy fel vagyok fegyverkezve.

- Akkor meg kell ölnöd.

Nem kihívásnak szánta. Conall csak állt ott csendben, maga elé nézve, mintha várná, hogy lesújtson rá.

Finbarr barátjára meredt. Majd lehajolt, felvett három tárgyat, és a lába elé dobta őket. Conall dárdája, pajzsa és fényes kardja volt az.

- Védd magad! - mondta.

- Nem tehetem - felelte Conall, aki fel sem emelte fegyvereit. Finbarr most már végképp elvesztette türelmét.

- Talán félsz megküzdeni? - kiáltotta. - Akkor megmondom, mit fogunk tenni. A gázlónál várok rád, Conall. Eljöhetsz, és férfi módra megküzdhetsz velem, és ha nyersz, elengedlek. Vagy elfuthatsz az asszonyoddal, én pedig visszatérek a nagybátyádhoz, és elmondom neki, hogy futni hagytam egy gyávát. Tégy, ahogy jónak látod! - Ezzel elhajtott kocsiján.

Hosszú töprengés után Conall belátta, hogy nincs más választása, felvette fegyvereit, és búsan követte.

Egy füves területen, a Liffey gázlója előtt készült fel Conall és Finbarr a harcra.

Mielőtt egy kelta harcos küzdeni indult volna, el kellett végeznie egy rituálét. Először is teljesen meztelenre kellett vetkőznie, bár arcát és testét kékre festhette indigóval. Ám még a külső díszítésnél is fontosabb volt a belső felkészülés, mert a férfi nem megy hideg szívvel csatába. A hadsereg félelmetes harci dalokkal és rémisztő csatakiáltásokkal tüzelte fel magát. A druidák azt ordították az ellenségnek, hogy végük van. Amíg a druidák átkokat idéztek rájuk, a harcosok pedig sértegették őket, a táborból a férfiak néha sárral, sőt emberi ürülékkel dobálták ellenfeleiket, hogy elbátortalanítsák őket. Mindenekelőtt azonban a harcosnak abba az emelkedett állapotba kellett kerülnie, melyben erő és ügyesség többet jelentett a puszta csontnál és izomnál - őseitől, sőt az istenektől kellett erőt merítenie. Ez volt a harcos emelkedett lelkiállapota, harci heve - harci rohama, ahogy a kelta költők nevezték.

Ahhoz, hogy ezt az állapotot elérje, a kelta harcosnak szertartásos mozdulatokat kellett végeznie; fél lábon állva tekergette törzsét, és addig fintorgott, míg arca valóságos harci maszkká változott.

Finbarr a hagyományos módon készült fel. Felhúzta jobb térdét, lassan homorítani kezdett, mintha teste íj volna. Bal szemét lehunyta, fejét kissé lehajtotta, míg tágra nyílt, bámuló szeme élesen fúródott ellenfele tekintetébe. Conall ezalatt mozdulatlanul állt, bár Finbarrnak úgy tűnt, az istenekkel beszél.

- Rosszul tetted, hogy idejöttél, Conall! - kiáltotta. - Vadkan vagyok, aki leterít majd. Vadkan!

Ám Conall nem válaszolt.

Végül felvették dárdájukat és pajzsukat, és Finbarr óriási erővel egyenesen Conallnak hajította dárdáját. Tökéletes dobás volt. Egyszer egy ilyen dobással dárdája egyenesen átfúródott ellenfele pajzsán, és mellkasánál a földhöz szegezte. Ám Conall olyan gyorsan állt félre, hogy Finbarr szinte nem is látta, hogy mozdulna, a dárda pedig lepattant pajzsáról. Egy pillanat múlva már Conall dobta el az övét. Egyenesen Finbarr szíve felé szállt. Ha másvalaki hajította volna, Finbarr szép dobásnak ítéli. De tudta, Conall milyen hihetetlen erővel képes dobni, ha akar, ám hagyta, hogy a dárda pajzsába fúródjon, és magában átkozódott. Majd felemelte a kardját, és Conallnak rohant.

Nem sokan vehették fel a versenyt kardozásban

Finbarral. Bátor volt, fürge és erős. Mikor Conallt hátrálni kényszerítette, nem tudta, barátja szándékosan hagyja-e, vagy csak kijött a gyakorlatból. Szikrák hullottak, ahogy a vas a vasnak ütközött. A víz szélére értek. Conall még mindig hátrált, s bár hamarosan már bokáig állt a vízben, Finbarr ráébredt, hogy eddig még egyikük sem sebezte meg a másikat.

Minél többször csapott felé, Conall annál rejtélyesebb módon hárította. Finbarr csatakiáltással a vízbe rohant, vagdalkozott és előretört. Minden mozdulatot kipróbált, amit csak ismert. Ám furcsa módon kardja mindig a védekező Conall pengéjének vagy pajzsának ütközött, vagy pedig elhibázta. Egyszer, amikor Conall lejjebb eresztette pajzsát, és kardját is épp leengedte, Finbarr villámgyorsan előredöfött - és kardja a semmit találta el. Egy pillanatra Conall mintha köddé vált volna. Nem egy harcossal küzdök, gondolta Finbarr, hanem egy druidával.

Egy ideig folytatódott még ez a különös viadal, és ki tudja, hogyan végződött volna, ha a sors úgy nem intézi, hogy Conall egy kőre lépve megcsúszott. Finbarr villámgyorsan lesújtott, el is találta a karját. Ahogy Conall hanyatt esett, és felemelte pajzsát, Finbarr a lába felé vágott, és meg is sebezte. Conall egy pillanaton belül talpra állt, hogy hárítsa csapásait, de sántított. Lába körül véres volt a víz. Tovább hátrált, ám Finbarr tudta, hogy ezúttal azért, mert bajban van. Gyors csellel megint eltalálta, most a vállán. Tovább folytatták, csapás jött csapás után, de bármilyen ügyes volt is Conall, Finbarr érezte, hogy gyengül.

A markában volt. Tudta. Már csak idő, kérdése, mikor lesz vége. Hosszú pillanatok teltek el. Még vagy húsz lépéssel hátrébb mentek. Finbarr a másik férfi vérétől vörös sekély vízben gázolt. Conall megcsúszott. Úgy látszott, mindjárt elesik.

Most, karnyújtásnyira a győzelemtől, az elmúlt év összes csalódása és - bár maga is alig hitte - a sokévnyi irigység tört ki Finbarrból, amikor felkiáltott:

- Ne hidd, hogy megöllek, Conall! Nem foglak. Te és Deirdre megkötözve jöttök szekerem után a mai napon a királyhoz! Kardját a magasba lendítve előrevetette magát.

Nem is látta a pengét. Olyan gyors volt, hogy a harc hevében egy pillanatig nem is érezte. De az szétzúzta mellkasát a szíve fölött, úgyhogy Finbarr összerázkódott, először csak meglepetésében, ahogy tudatára ébredt, mi történt. Aztán óriási, vörösen izzó, sajgó fájdalom rohanta meg, és érezte, hogy fuldoklik, hogy gégéje és szája tele van vérrel, és minden úgy száguldott el előle, mint egy folyó, amint a sekély vízbe zuhant. Erezte, hogy valaki megfordítja, és látta, hogy Conall arca végtelen szomorúsággal néz le rá. Miért olyan szomorú? Arca kezdett elmosódni.

- Ó, Finbarr. Nem akartalak megölni.

Miért mondja ezt? Megölte? Finbarr megpróbált mondani valamit az elmosódott alaknak.

- Conall...

Aztán ragyogó fényt látott, ahogy szeme tágra nyílt.

Conall feltette a szekérre a kocsihajtóval, aki majd visszaviszi testét a királyhoz. Conall csak most látta, hogy Cuchulainn, a kutya is ott van megkötve a szekéren, ott vár gazdájára. Conall egy utolsó, bánatos pillantást vetett a Liffey széles vizére, majd visszaindult Deirdre-hez.

* * *

Goibniu fél szemével vizslatta a többieket: a főkirályt, a királynét, a törzsfőket és a druidákat. Figyelt, de nem szólalt meg.

A kimerült kocsihajtó kétnapi út után ért Finbarr testével a főkirály táborába. Az asszonyok temetésre készítették elő a testet. Később mind ott beszélgettek a vesszőfalú teremben.

Legalább húsz fiatalember akart Conall után eredni. Majd el is mennek, persze. Megölik a hőst, aki megölte a nemes Finbarrt - micsoda lehetőség a dicsőségre vágyó ifjaknak. Úgy látszott, a druidák is ezt tartják a legjobbnak. Larine is ott volt, Conall barátja. Szomorúnak látszott, de egy szót sem szólt. A királyné annál inkább. Goibniu úgy találta, sosem érdekelte igazán a Conall utáni hajtóvadászat, de most kérlelhetetlen volt. Conallt és Deirdre-t meg kell ölni.

- Hadd temesse el az apja Dubh Linnban! - kiáltotta. - És hozzátok el nekem Conall fejét! - Körbepillantott a főnökök és ifjú hősök során. - Aki elhozza Conall fejét, kétszáz marhát kap!

Nyilvánvalóan nem akarta, hogy visszatérjenek. Ám Goibniut inkább az érdekelte, mire gondolhat a király, aki lehangoltan üldögélt nagy, fedett padján, de meg sem szólalt. Talán arra gondolt, amire Goibniu is? További okokat keresett?

Mint oly gyakran, ha mások beszélgetését hallgatta, Goibniu most is úgy érezte, hogy szavaik üresek; semmit sem jelentenek. Mert mi is a főkirály valódi gondja? A rossz termés. És mi okozta a rossz termést? Valóban a főkirályt hibáztatják? Lehet ezen segíteni Conall halálával? Goibniu nem tudhatta, de kételkedett benne. Személyes meggyőződése szerint senki sem tudhatta. De hitték. Ez számított: hogy mit hisznek. Conall halála bosszút szolgáltatna a király megcsúfolásáért. De mi lesz, ha azután mégsem lesz jó a következő termés? A druidák akkor is a főkirályt okolják? Kétségkívül.

Észrevette, hogy a főkirály ránéz.

- Nos, Goibniu - kérdezte -, és neked mi a mondanivalód? Goibniu, a kovács egy pillanatig nem felelt; gondosan megrágta, mit fog válaszolni.

- Azt hiszem - mondta végül halkan -, hogy van más megoldás. Beszélhetnék veled négyszemközt?

* * *

Deirdre egyszer-kétszer még arról is elábrándozott ezekben a napokban, hogy talán szabadon elmehetnek.

Semmi sem lehet rosszabb, gondolta, mint az a reggel, amikor a szigeten várta, hogy vajon Finbarr szekerét vagy Conall szép szál alakját pillantja meg a szemközti parton. Egyiket sem látta:          Conall

összegörnyedt, véres alakját pillantotta meg, aki haldokló állatként vonszolta magát a homokban, úgyhogy először alig ismerte meg. Mikor pedig végre csónakjából kizuhant elé a kavicsos partra, a lány alig tudta elrejteni elborzadását sebei láttán.

Amit tudott, megtett, hogy ápolja. A férfi le volt

gyengülve, egyszer-kétszer el is ájult, de azért elmesélte, mi történt, és hogyan ölte meg barátját. A lány alig merte megkérdezni, hogy most mihez kezdjenek. Késő délután apja is megérkezett.

- Érte fognak jönni. Finbarr kocsihajtója meg fogja mutatni, hol van. De az beletelik még egypár napba, Deirdre. Holnap majd kitaláljuk, mit tegyünk.

Este elment. Bár Conall lázas volt éjjel, reggelre jobban lett, Deirdre pedig megetette húslevessel, amit az apja hozott.

Dél felé megint eljött Fergus. Miután megvizsgálta Conallt, és megállapította, hogy életben fog maradni, komoly arccal feléjük fordult.

- Nem maradhattok itt tovább. Bármilyen kockázattal jár is, át kell kelnetek a tengeren. - A vízre nézett. - Legalább azért hálát adhatunk az isteneknek, hogy szép az idő. - Conallra mosolygott. - Két napon belül visszatérek egy csónakkal.

- De apám - kiáltott fel Deirdre -, még ha találsz is, hogy evezhetnék egyedül ebben az állapotban, mikor Conall olyan gyenge, hogy még az evezőt sem tudná felemelni?

- Lesz legénység is - felelte apja, azzal elment.

A következő nap szorongással telt Deirdre számára. Először hálás volt. Bár minden hullám zajára a partra nézett, hátha a király emberei közelednek, senki sem jött. Conall állapota is javulni látszott. Még körbe is sétálta a kis szigetet, és a lány megkönnyebbülésére nem szakadtak fel a sebei. Ám lelkiállapota már aggodalomra adott okot. Deirdre már hozzászokott a hangulataihoz, így mikor késő délután egyedül ült ki a kavicsos partra, és a tengerre meredt, először nem tulajdonított neki jelentőséget; ám egy idő után olyan szokatlanul szomorúnak látszott, hogy odament hozzá, és megállt mellette.

- Min gondolkozol? - kérdezte. A férfi sokáig nem válaszolt.

- Finbarra gondoltam - felelte végül. - A barátom volt.

A lány át akarta ölelni, de valahogy olyan távolinak tűnt, hogy nem merte. Inkább csak megérintette a vállát, aztán el is húzta a kezét.

- Tudta, milyen kockázatot vállal - mondta Deirdre halkan. - Nem a te hibád.

Nem felelt; hallgatásba merültek.

- Azt mondta - szólalt meg Conall -, hogy a druidák szerint az én hibámból lett rossz a termés, mert megaláztam a főkirályt.

- Akkor az az én hibám is, Conall.

- Nem a tiéd - vonta össze szemöldökét. - Az enyém.

- Ostobaság.

- Lehet. - Megint elcsendesedett, míg a lány aggódva figyelte.

- Nem szabad ezt hinned, Conall - mondta, s erre a férfi megfogta a kezét.

- Nem fogok erre gondolni - mormolta, de nem nézett a lányra. Egy idő után Deirdre határozatlanul arrébb ment; ám Conall tovább üldögélt a vízre meredve, míg le nem ment a nap.

Fergus másnap reggel érkezett. Amint csónakjával közeledett a földnyelv felől, még mindig köd ült a tengeren. Kicsi bárka volt, oldala bőrből készült, s egy négyszögletű vitorlával fogta be esetlenül a szelet - nem nagyon különbözött azoktól a csónakoktól, amelyekkel távoli őseik érkeztek a nyugati szigetre. Az öböl déli részén vette egy halásztól. Maga kormányozta, s két fia is elkísérte. Mind a partra léptek, elégedetten önmagukkal.

- Itt a csónakod - mondta Fergus. - Nyugati szél fúj, de elég enyhe, a tenger is nyugodt. Nem kell aggódnod az átkelés miatt.

- De hol a legénység, amit ígértél? - kérdezte Deirdre.

- Az apád az, Deirdre, és a két fivéred. - Úgy mondta, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. - Bízz az apádban, Deirdre, én pedig Manannan mac Lirbe helyezem bizodalmamat. A

tengeristen megóv majd. Ez nem elég neked?

- Talán, ha csak te jössz. - A lány kételkedve pillantott öccseire. - Túl kicsi a csónak.

- Itt akarnád hagyni a testvéreidet - kérdezte Fergus mosolyogva - egyes-egyedül a világon?

Deirdre ekkor értette meg.

- Úgy érted, nem jöttök vissza?

- Hogy a király elé álljak, miután megszöktettelek? Nem, Deirdre, együtt megyünk. Mindig is szerettem volna útra kelni. Csak egy kicsit sokáig halogattam.

- De a rath, a földjeid, a marhák...

- Dubh Linnban? - Megvonta a vállát. - Nem valami nagyszerű hely, mondhatom. Túl mocsaras. Nem, Deirdre. Azt mondom, ideje indulnunk.

Deirdre látta, hogy a bárka tele van étellel, ott van egy kis zsák ezüst és apja ivókoponyája is. Így hát megcsókolta apját, és nem szólt többet.

Már csak egyetlen gond volt. Conall nem akart menni.

Nem nagyon beszélt erről. Az előző éjjeli lehangoltsága eltűnt, most szomorúnak látszott, talán egy kicsit szórakozottnak is, de nyugodtnak. És hajthatatlannak. Nem megy.

- Az istenekre, ember! - kiáltott rá Fergus. - Mi bajod van? Nem látod, mit meg nem tettünk érted? - S mikor ez sem használt, megkérdezte: -

Talán erőszakkal kell a csónakba vonszolnunk? - Ám a herceg egyetlen pillantása jelezte, hogy ez még ebben a legyengült állapotában sem túl jó ötlet. - Legalább megmondanád, miért? - kérdezte végül Fergus kétségbeesetten.

Néhány pillanatig nem lehetett tudni, Conall válaszol-e egyáltalán, ám végül halkan csak annyit mondott:

- Az istenek nem akarják, hogy elmenjek.

- Honnan tudhatnád? - firtatta Fergus ingerülten.

- Ha átkelek veletek a tengeren, az nem hoz rátok szerencsét.

Míg Deirdre apja a bajsza alatt szitkozódott, két öccse aggodalmasan pillantott egymásra. Az istenek elátkozták nővérük emberét? Mivel Conall úgy festett, mint egy druida, azt gondolták, biztosan tudja.

- Semmi értelme, hogy vízbe fúljunk, apám - mondta egyikük.

- Akkor hát vigyük Deirdre-t, téged meg hagyjunk itt? - Fergus már majdnem kiabált. Conall nem felelt, Deirdre viszont megfogta apja karját.

- Nem hagyhatom itt, apám - mormolta. A férfi türelmetlenül forgatta szemét az égre, de lánya félrevonta és folytatta: - Várjunk még egy napot. Talán holnap már nem így érzi.

Mivel nem volt más választása, Fergus csak megrándította a vállát, és felsóhajtott. Mielőtt azonban elment, még figyelmeztette lányát:

- Nincs sok időtök. Magadra és a gyerekre is gondolnod kell, Deirdre.

Miután apja és öccsei elmentek, Deirdre egy ideig nem szólalt meg. Egy csapat sirály gyülekezett a kavicsos parton. Újra és újra a magasba emelkedtek, a kék szeptemberi égboltra rikoltottak, Conall pedig szinte transzban bámulta őket. Végül elrepültek, s akkor a lány megszólalt:

- Mi lesz velünk, Conall?

- Nem tudom.

- Miért nem akarsz jönni? - Nem kapott választ. - Álmodtál valamit az éjjel. - A férfi még mindig nem válaszolt, de a lány gyanította, hogy álmot látott. - Az istenekkel beszéltél? Mondd meg az igazat, Conall! Mit tudsz?

- Azt, hogy itt kell várnom, Deirdre. Ez minden. A lány Conall sápadt, szép arcára pillantott.

- Akkor itt maradok veled - jelentette ki egyszerűen.

A férfi megfogta a kezét, hogy érezze, szereti, a lány pedig azon töprengett, vajon reggelre meggondolja-e magát.

Amikor Deirdre felébredt, az ég tiszta volt, de a föld fölött vékony ködréteg lebegett. A szemközti partra pillantva minden nyugodtnak látszott. Mindenképpen korán volt még ahhoz, hogy a főkirálytól bárki is ideérhessen. Aztán megakadt valamin a szeme.

A távolban haladó kis alak, amely a ködös lapályon közeledett, először madárnak látszott. A Madárrajok Síkját szakadozott ködfátyol fedte, párapamacsok szálldogáltak, a fehérség elborította a partot és a tengert is, úgyhogy nem is látszott, hol találkozik a föld a vízzel. Ahogy a madár közelebb ért, már gyanította, hogy egy barna köpenyes ember közeledik sebesen szekerén, hacsak nem az istenek küldötte volt, aki holló, hattyú vagy valami más szárnyas lény alakját vette fel, hogy meglátogassa őket.

A kísérteties jelenség megállt ott, ahol Deirdre a partot sejtette. Ahogy most nézte, meg mert volna esküdni, hogy egy kecses szarvas az. De a jelenés hamarosan eltűnt a ködben, s mikor legközelebb felbukkant, mintha csak alakot tudna váltani, lassan, szürkén és mozdulatlanul, mint egy állókő, kis szigetük felé lebegett.

Deirdre körülpillantott, remélve, hogy apja csónakja közeledik a földnyelv felől. Ám ehelyett Conallt pillantotta meg, aki komoran állt mögötte.

- Larine az - mondta.

- Úgy láttam, mintha alakot változtatott volna.

- Druida - jegyezte meg a férfi. - Talán el is tud tűnni, ha akar. Most már a lány is látta, hogy a druida közeledik kis csónakjában.

- Gyere, Conall! - szólt halkan, ahogy partra lépett. - Beszélnünk kell!

Deirdre aggodalmasan nézett Conallra, aki viszont, meglepetésére, mintha megkönnyebbült volna.

Kissé távolabb hosszan beszélgettek, mint két lebegő árnyék a víz szélén gomolygó ködben. A nap épp felbukkant a horizonton, mikor visszatértek hozzá, s Deirdre látta, hogy Conall arca megváltozott. Eltűnt róla a boldogtalanság, s gyengéd mosollyal megfogta a lány kezét.

- Minden rendben van. Nagybátyám és én kibékülünk.

Samhain: az ősi Halloween, amikor a holtak

szellemei egy éjen át az élők közt járnak. Samhain, a fordulópont, az év sötét felének kezdete. Samhain, amikor levágják az állatokat; a baljós Samhain. Ám a nyugati sziget enyhe éghajlatán a Samhaint megelőző hónap általában igen kellemes volt.

Deirdre is mindig így találta. Néha ködös volt az idő, máskor a kék ég olyan közel látszott, hogy akár meg is érinthette volna. Szerette az őszi erdőt, a tölgyfák barna leveleit, ahogy a fákon susognak, vagy talpa alatt ropognak. S ha kissé csípős volt a levegő, úgy érezte, bizsereg a vére. Larine három napig maradt velük a szigeten. Gyógynövényeket is hozott, hogy meggyógyítsa Conallt. A két férfi órákat töltött beszélgetéssel és imával, s ha Deirdre mellőzöttnek érezte is magát, láthatta, hogy Conall testileg-lelkileg jobban lett. Larine végül elment, de előtte még így szólt a lányhoz kedvesen:

- Conall nemsokára teljesen felépül, Deirdre. Maradj itt vagy az apádnál. Senki sem fog zavarni. A főkirály ki akar békülni veletek Samhain ünnepén, úgyhogy majd eljöttök hozzá. - Kitalálta, mire gondol a lány, mivel mosolyogva hozzátette: - Nem kell félned többé a királynétól, Deirdre. Nem fog bántani.

Másnap apja hazavitte őket.

Boldog hónapot töltöttek Dubh Linnban. Ha Deirdre-nek volt is némi kétsége, vajon Conall hogy fog kijönni családjával, az hamarosan megszűnt. Az unalom legkisebb jele nélkül hallgatta Fergus őseiről szóló elbeszéléseit estéről estére, a lány öccseivel hurlinget játszott, és játékos kardviadalokba bocsátkozott velük. Még arra is sikerült rábeszélnie Fergust, hogy cseréljék ki a gázlónál a törött deszkákat, sőt, még segített is neki. A lány felfigyelt rá, hogy sebei nemcsak begyógyultak, hanem nyomuk is alig maradt. Ahogy éjszaka egymás mellett feküdtek, úgy tűnt, mezítelen teste ugyanolyan tökéletes, mint régen. Deirdre pedig érezte, hogy gyermeke növekszik és erősödik testében.

- Tél közepén érkezik a fiunk - mondta boldogan -, mint a tavasz ígérete.

- Azt mondtad, a fiunk - jegyezte meg Conall.

- Fiú lesz, Conall - felelte Deirdre. - Érzem.

A fűzfák lehajló ágai alatt sétálgattak a Liffey partján, vagy a tölgyesekben és a bükkösökben. Mindennap ellátogattak valamelyik szent forráshoz is, és Conall gyengéden bevizezte a lány domborodó hasát, végigsimított gömbölyű formáján. Voltak ködös és napfényes napjaik is, de a szél egész hónapban gyenge volt, így csak néhány levél szállingózott az őszi fák dús, arany és bronz koronájából. Csak a vándormadarak gyülekezése jelezte, hogy hamarosan elkerülhetetlenül beköszönt a tél. Két nappal Samhain előtt, mikor már seregélyek köröztek Dubh Linn fái fölött, megérkezett a három szekér.

* * *

Deirdre látta, hogy apja elégedett; még sosem utazott így. Valóban pompás szekerek voltak, s mindegyiket egy-egy kocsihajtó irányította. Fergus és fiai ültek az egyikben, Deirdre a másikban, a legszebb pedig Conall sajátja volt, melyet két fürge lova húzott.

Szép nap volt. Ahogy átkeltek a gázlón, napfény csillogott a Liffey széles vizén. Északnyugat felé vezetett az útjuk. Egész délután sebesen és könnyedén haladtak a füves mezők és az erdős lankák mellett. Kora este kellemes helyen, egy tölgyligetben tanyáztak le. Másnap reggelre megváltozott az idő. Száraz volt, de borús. Ólomszürke volt az égbolt, s a felhőkön áttörő nappászmák valahogy baljóslatúan és fenyegetően hatottak Deirdre szemében. A társaság többi tagja azonban jókedvűen folytatta útját északnyugatra, a Boyne völgye felé.

- Délutánra odaérünk - jegyezte meg a lány kocsisa. - Odaérünk a királyi Tarába.

Apja vidáman kiáltott át neki:

- Emlékszel, Deirdre? Emlékszel még Tarára?

Persze hogy emlékezett. Hogy is felejthette volna el? Évekkel ezelőtt, amikor kisebbik öccse nyolcéves volt, Fergus egy nyári napon mindannyiukat magával vitte Tarába. Boldog emlék volt. A nagy szertartásközpont csodálatos helyen állt - nagy, széles domb magasodott a Boyne völgye fölé, félnapi járásra állt az ősi sírhelytől, ahol Dagda lakozott.

Azon a nyári napon, egy őrtől eltekintve, elhagyatott volt a hatalmas          terület, mivel felavatásuk után a főkirályok csupán Samhain ünnepén látogattak Tarába. Fergus olyan büszkén vezette kis családját, mintha övé lenne az egész hely, és megmutatta nekik a legfontosabb dolgokat - a nagy, ívelt földsáncokat, melyekben az ünnep idején szentélyeket és ünnepi sátrakat állítottak fel. Megmutatta a hely néhány mágikus pontját is.

- Itt választják ki a druidák az új főkirályt - mutatott egy kisebb halomra. - Egyikük bikavért iszik, s az istenek látomást bocsátanak rá.

Egy pár kőre mutatva így szólt:

- Az új királynak át kell kormányoznia ezek között a szekerét. Ha elakad, nem ő az igazi király.

Deirdre-t legjobban a domb tetején lévő ősi állókő, Fal Köve nyűgözte le.

- Ha az igazi király szekere ideér, és hozzáér a kőhöz, a druidák hallják, hogy a kő felkiált.

- És aztán - kérdezte az egyik fiú - egy fehér kancával kell párosodnia, igaz?

- Úgy ám - felelte Fergus büszkén.

Bár fivéreit a király avatásának ilyetén részletei bűvölték el, Deirdre magában a helyben látta Tara varázsát. Napközben minden égtáj felé csodálatos kilátás nyílt a dombról, napkeltekor és alkonyatkor azonban, amikor a völgyet körös-körül köd borította, Tara dombja lebegő szigetnek tűnt az istenek világából.

Deirdre-nek boldognak kellett volna lennie, hogy odatartanak.

Elmúlt dél, mire megpillantották Tarát. A három szekér, Conalléval az élen, háromszög alakba rendeződött a széles úton, balra mögötte Deirdre, jobbra apja szekere haladt. Bár az ég még mindig fémes sötétszürkében játszott, s csak néha villantak elő az ezüstös napsugarak, nem volt hideg. Deirdre valamivel előttük az út mentén embereket látott, sokan kosarat cipeltek. Mikor Conall is észrevette őket, hirtelen ledobta köpönyegét, s úgy állt ott sápadt, meztelen felsőtestével, mint egy csatába induló harcos. A három szekér ék alakban száguldott tovább, s ahogy az emberek mellé értek, azok kosaraikba nyúltak, és őszi vadvirágokat dobáltak Conall kocsijára. Igaz, hogy a főkirály unokaöccse volt, Deirdre-t mégis meglepte, hogy hősnek kijáró fogadtatásban részesítik.

A domb most már előttük tornyosult. A lány embereket pillantott meg a csúcsot körbezáró hosszú földsáncon. A fal közepén egy sor pap állt, kezükben hosszú bronzkürtöt és nagy bikaszarvat tartottak, amely a király jelképe volt. Mögöttük fonott hiú építmények álltak, amelyeket kimondottan az ünnepre emeltek. Helyenként kis tüzek eregették vékony füstcsíkjaikat az égbe. Lapos, fákkal tarkított, füves területre értek a domb lábánál, közvetlenül innen vezetett az út a domb tetejére. A papok felemelték kürtjeiket. Hangos, mély, fenyegetően vibráló hang szállt belőlük, mely fülsiketítő hangorkánná fokozódott. És akkor fekete köd támadt.

Olyan váratlanul és hevesen történt, hogy Deirdre felsikoltott. A seregélyek hangos szárnysuhogással röppentek fel előttük, szinte zúgott tőlük a levegő. Seregélyek ezreinek örvénylő felhője borította be a szekereket. Ahogy köröztek körülöttük, mintha mind ők, mind az utasok valami különös, sötét forgószélbe kerültek volna. Egyre csak köröztek, hangos szárnycsapásaiktól Deirdre még saját sikítását sem hallotta. Előttük, mögöttük, mindenütt felemelkedett a sötét felleg, újra leereszkedett; majd megint felszállt, és hirtelen a közeli fák felé száguldott, hogy ott letelepedjen.

Deirdre oldalra nézett. Apja és testvérei nevettek. Conall arcát nem láthatta. Ám ahogy felpillantott a tömegre a földsáncon, hirtelen elborzadva ráébredt, minek is voltak az előbb tanúi.

Conall fekete ködön át érkezett Tarába.

A geissi beteljesült.

Nem is volt idejük ezen gondolkodni, ahogy a domboldalon száguldottak Tara nagy szentélye felé. A dombtetőhöz vezető utat lobogó fáklyák szegélyezték. Ahogy az út utolsó szakaszához értek, a két hátsó szekér megállt, s Conall egyedül folytatta útját a rövid, földhányással szegett ösvényen, melynek tetején főnökeitől övezve ott állt a főkirály.

Deirdre látta, amint Conall leszáll szekeréről, és a királyhoz lép. A király lecsupaszította mellkasát unokaöccse előtt, hogy megcsókolhassa, azután viszonozta a megbocsátó gesztust. Majd Conall letérdelt előtte, s a király a fiatalember fejére tette kezét, hogy megáldja. Bár Deirdre-nek örülnie kellett volna a szeretet és megbocsátás eme gesztusai láttán, még mindig annyira a madárfelhő hatása alatt állt, hogy csupán szorongást érzett. Úgy gondolta, túl szép, hogy igaz legyen. És miután üdvözölték egymást, miért álltak sorfalat a főkirály és emberei, mintha dicsőítenék Conallt, miközben ő a királyi társaság mögött álló druidák csoportja felé tartott? Miért lett Conallból, a szökevény hercegből egyszer csak hős?

- Most velem kell jönnöd! - Deirdre lepillantott, és meglepve látta, hogy Larine mosolyog rá szekere mellől. - Előkészítettek neked egy helyet, ahol megpihenhetsz. Jó kezekben leszel. - Látva a lány kétkedő pillantását, hozzátette: - Conall gyermekét hordod a szíved alatt. Tisztelni fognak. Kövess!

Egy kis kunyhó felé vezette. Mielőtt odaértek, Deirdre megpillantotta Goibniut, a kovácsot. Egymagában állt, és őt figyelte. A lány nem vett róla tudomást, s ő sem próbálta meg üdvözölni. Csak nézte. Deirdre nem értette, miért. Mikor a kunyhóhoz értek, megkérdezte Larinét:

- Hol van Conall?

- Nemsokára idehozom - ígérte a druida.

Egy rabszolgalány frissítőt hozott neki. Apjának és testvéreinek biztosan máshol adtak szállást, gondolta. Rengeteg ember volt az óriási táborban, de senki nem ment oda hozzá, amikor kiállt az ajtóba. Olyan érzése volt, mintha finoman érzékeltetnék,

hogy nem vesznek róla tudomást, mintha kívülálló lenne.

Végre megjött Conall. Pár lépéssel lemaradva Larine követte.

Milyen békésnek tűnt Conall! Komolynak, de nyugodtnak. Deirdre azt gondolta, biztosan azért, mert kibékült a nagybátyjával. Kedvesen, szeretetteljesen nézett a lányra.

- A druidáknál voltam, Deirdre - mondta gyengéden. - El kellett intézni bizonyos dolgokat. Nagy megtiszteltetésben lesz részem.

- Ez nagyon jó, Conall - felelte a lány, bár nem értette.

- Olyan útra indulok, Deirdre, amit csak egy herceg tehet meg. S ha kedvükre teszek az isteneknek, jó lesz a termés. - Kis időre elhallgatott, s elgondolkodva nézett a lányra. - Ha át kellene kelnem a tengeren a Boldogok Szigetére, hogy az istenekkel beszélhessek, nem próbálnád megakadályozni?

- Várnám, hogy visszatérj. De a Boldogok Szigete - tette hozzá aggodalmasan - nagyon messze van, Conall, a nyugati tengeren.

- Igazad van. S ha hajótörést szenvednék, meggyászolnál, de azért büszke lennél rám, ugye? Megmondanád a fiamnak is, hogy legyen büszke atyjára?

- Hogy is ne lehetne büszke rá?

- Az apám csatában halt meg, dicsőséggel. Így hát anyámmal nem bánkódtunk érte, mert tudtuk, hogy az istenekkel van.

- Mit jelentsen ez az egész, Conall? - kérdezte az összezavarodott lány.

Conall intett Larinénak, hogy jöjjön közelebb.

- Deirdre - kezdte. - Tudod, hogy te vagy életem szerelme, s a fiammal vagy viselős. Ha te is úgy szeretsz, ahogy én téged, ne szomorkodj, ha útra kelek. És ha szeretsz, ne feledd el, amit most mondok. Finbarr, akit megöltem, a legdrágább barátom volt. De Larine még jobb barát. Most el kell hagynom téged, mivel ez az istenek akarata. De hadd legyen Larine a te barátod és tanácsadód is, s akkor sosem eshet bántódásod. - Ezzel gyengéden megcsókolta, majd sarkon fordult és elment, magára hagyta Deirdre-t a druidával.

És akkor Larine elmondta neki, mi fog történni.

* * *

Közelgett a hajnal. Vajon félt Conall? Nem úgy érezte. Amikor Conall még gyermek volt, Samhain előestéjét varázslatos, ám veszélyes időnek vélte. Az emberek ételt hagytak elöl a hozzájuk látogató szellemeknek, viszont kioltották a tüzeket, nehogy a veszélyes szellemek sokáig ott maradjanak. Kisfiúkorában ilyenkor mindig az anyjához bújva aludt. A hosszú éjszaka után kiválasztották, hogy mely állatokat - marhát, disznót, juhot - vágják le télire. Conall mindig szomorúnak hallotta a karám felé vezetett tehenek bőgését, ahol a csordások már késekkel várták őket. A többi fiú mulatságosnak találta a disznók visítását, ahogy megragadták őket, és összekötözték csülkeiket. Ezután a férfiak hátsó lábaiknál fogva egy fára húzták őket, és elvágták a torkukat - még jobban visítottak, és a vörös vér folyt, spriccelt mindenfelé. Bármennyire szükséges volt is, Conall sosem élvezte a mészárlást, inkább az áldást osztó druidánál keresett vigaszt.

Mikor nagyobb lett, Samhain előestéjén kisurrant, és egyedül üldögélt odakinn. Egész éjjel a halvány árnyakat kereste, és várta, hogy meghallja a kunyhókba surranó, fák között járó szellemek lépéseit. Kifejezetten egyikükre várt. Kisfiúként azt hitte, hős apja majd eljön hozzá látogatóba. Újra és újra elképzelte, milyen volt a magas alak villogó kék szemével és hosszú bajszával, akiről anyja mesélt neki. Eljön majd az apja? Sosem jött. Egyszer tizennégy éves korában, Samhain előestéjén szokatlan élménye volt: különös melegséget érzett, mintha lenne ott valaki. És mivel annyira vágyott rá, hogy így legyen, azt hitte, az apja volt az.

De ez az utolsó éjjel más volt. Örült, hogy Larine vele lehetett. Azt kérte, hogy a druida mellette lehessen, és teljesítették a kérését. Együtt üldögéltek, beszélgettek és imádkoztak, a szent imákat ismételték. Az éjszaka közepén Larine egy időre magára hagyta.

Annyira foglalkoztatta a másnapi megpróbáltatás, hogy el is feledte, azon az éjszakán a szellemek szabadon kószálnak. Ahogy egyedül ült a druida házának sötétjében, nem is tudta, ébren van-e vagy álmodik, de éjfél körül egy alakot látott belépni. Ugyanolyan tisztán láthatta, akár

Larinét, ami egy kissé különös, hiszen sötét volt benn; de rögtön tudta, ki lehet az. Apja állt előtte komoly, de kedves mosollyal az arcán.

- Már olyan régóta várok rád, apám - mondta Conall.

- Hamarosan együtt leszünk, Conall - válaszolta apja. - Örökké együtt leszünk a fényes reggelek földjén. Sok mindent kell majd megmutatnom neked. - Ezzel kiment, és Conallt béke szállta meg, tudta, hogy az istenek kegyelméből apjához fog menni.

Rég nem áldoztak már embert Taránál. Legalább három generáció óta. Ez aztán még ünnepélyesebbé és fontosabbá tette a szertartást. Ha valami meg tudja törni a főkirály fejére és egész országára hullott átkot, hát bizonyára ez az. Ha Conall azt remélte, hogy megszabadulhat fájdalmától és bűntudatától, amiért megszöktette Deirdre-t, és megölte Finbarrt, ezzel az áldozattal mindent jóvátehet. Ám miközben arra készült, hogy átlépje a másvilág kapuját, nem az önfeláldozás érzése szállta meg. Nem is a bánat, nem is az öröm. Conall a végzetét érezte. Nemcsak a három geissi és a Finbarrt illető prófécia teljesedett be, hanem ezzel a cselekedettel mindaz, ami Conall volt - herceg, harcos, druida -, tökéletesen kifejezésre jutott. Ez volt a legnemesebb, legszebb halál. Erre született. Egyesülni az istenekkel: ez volt az ő hazatérése. Békésen üldögélt, míg a hajnal első sugarával Larine is visszatért.

Egy kis megégett lepényt és tört mogyorót adtak neki enni, mivel a mogyorófa szent növény volt. Azután alaposan megmosdatták, és meztelen testét vörösre festették. Kellett egy kis idő, mire megszáradt. Mikor végül megszáradt, Larine rókaprémet kötött Conall bal karjára. Ezután egy kis ideig várnia kellett. Odakinn már világosodott. Hamarosan Larine szólította mosolyogva:

- Gyere!

Legalább ezren nézték. A druidák körbeálltak a halmon, ahol mindenki láthatta őket. A főkirály egy másik halmon állt. A tömeg hirtelen elhallgatott. Most vezették ki Conallt.

A főkirály elgondolkodva nézte a tömeget. Így kell történnie. Nem volt benne biztos, hogy ezt akarja, de meg kell történnie. Megpillantotta Goibniut. A kovács kétségkívül okos volt. A bűnbánó herceg visszatérése és önkéntes áldozata mesteri húzás volt. Nemcsak a király presztízsét állítja helyre - a királyi ház saját tagját áldozza fel az isteneknek -, hanem a druidákat is nehéz helyzetbe hozta. Ők is áldozatot hoztak, a legfontosabbat, amit csak meghozhattak. Ha a szigetet ismét rossz termés sújtaná, nem okolhatnák már egyedül a királyt érte. Tudta, és ők is tudták. Saját hitelességüket tennék kockára.

A királyné állt az oldalán. Végre őt is elhallgattatta. Mióta Larine meglátogatta Conallt a kis szigeten, a király már tudta, felesége mivel fenyegette meg szegény Deirdre-t. Már előtte is sejtett valamit. Erről nem esett szó köztük, de az asszony tudta, hogy tudomása van róla. Jó ideig nem fog gondot okozni. Ami a lányt illeti, őt a király őszintén sajnálta. Meg fogja neki engedni, hogy visszatérjen atyjához, és ott nevelje Conall gyermekét. Még Goibniu is ráállt. Egyszer majd talán tesz valamit a gyermekért. Sosem lehet tudni, mikor bizonyulhat hasznosnak egy távoli rokon.

A tömeg utat nyitott. Conall, Larine és két másik druida jelent meg. A király kíváncsi volt, vajon Conall felpillant-e rá, de a fiatalember elmélyült arccal meredt előre. Hála az isteneknek! Elérték a druidák halmát, és felmentek. A tollköpenyükbe öltözött druidák a halom egyik végére álltak, míg Conall meztelen, vörösre festett alakja egy pillanatra egyedül maradt, tőlük távolabb, hogy mindenki jól láthassa. A főkirály kelet felé pillantott. A horizonton tiszta volt az ég. Ez jó. Láthatják majd a napfelkeltét. A látóhatár máris izzani kezdett. Most már nincs sok idő hátra.

Három druida lépett Conallhoz. Egyikük Larine volt. Az egyik idősebb druida szavára Conall letérdepelt. A legidősebb hátulról nyakszorítót helyezett rá, de nem szorította meg. A másik görbe bronzkést, Larine pedig egy bunkósbotot emelt a magasba.

Három halállal járt a kelta áldozat: egy a földnek, egy a levegőnek, egy az égnek - a három világnak. Egyes áldozatokat elégettek, egyeseket eltemettek, másokat pedig a folyóba dobtak. Conallnak három rituális halált kellett halnia. Ám a valóságban elég irgalmasan zajlott le a ceremónia. Larine ugyanis majd lesújt rá a bottal, ami elkábítja;

s míg Conall gyakorlatilag eszméletlenül fekszik, a másik druida megfojtja a nyakszorítóval. S végül a görbe késsel elmetszik majd a torkát, hogy a vére a földre hulljon.

A főkirály a horizontra tekintett. Bármelyik pillanatban felkelhet a nap. A druidák dombján mozgolódás támadt, a többi druida is körbevette az áldozatot. A közönség csak színes tollakkal borított hátukat láthatta, és középen Larine magasra emelt botját.

A király már látta, hogy a nap végre Tara felé villan, és épp idejében fordult meg, hogy láthassa, amint a bot hangos reccsenéssel lesújt - a hang az egész környéken visszhangzott, majd mindenki elhallgatott, csak a tollak zizegése hallatszott a druidák gyűrűjéből.

A főkirály a kisfiúra és a fiatalemberre gondolt, akit oly jól ismert, majd nővérére, Conall anyjára. Nehéz döntés volt, s azt kívánta, bárcsak másképp történhetett volna. De Goibniunak igaza volt. Meg kellett tennie. Az életben mindig áldozatokat kell hoznunk.

Vége volt. A druidák három kivétellel mind hátrahúzódtak. Larine nagy ezüsttálat tartott a kezében. Conall vörös teste élettelenül feküdt, feje furcsa szögben lógott. A legidősebb druida hátrahúzta a férfi fejét, hogy szabaddá tegye a nyakát, a másik pedig görbe késével gyorsan elvágta a torkát, míg Larine Conall mellkasa elé tartotta az ezüsttálat, hogy megtöltse barátja vérével.

A főkirály csak nézte. Azt remélték, ha a vért a földre öntik, jó lesz a termés. Ahogy körbepillantott a tömegen, úgy látta, az emberek elégedettek. Ez jó jel volt. Véletlenül megpillantotta a lányt is, az apja mellett álló Deirdre-t.

* * *

Kora délután Deirdre bejelentette, hogy nem akar ott maradni a király lakomáján, inkább hazamenne Dubh Linnba.

Meglepetésére senki sem emelt kifogást ez ellen. A főkirály, akit édesapja tájékoztatott erről, áldását küldte egy aranygyűrű kíséretében. Hamarosan megjelent Larine is, aki megígérte, hogy nemsokára meglátogatja majd Dubh Linnban, és közölte, hogy két szekér várja már őket. A lány jól tudta, hogy öccsei szeretnének ott maradni az ünnepen, de apja leintette őket. Tudta, hogy most el kell mennie. Képtelen volt Tarában maradni.

Conall kivégzése alatt furcsa módon sem bánatot, sem félelmet nem érzett. Nem, valami egészen mást érzett. Haragot.

Már akkor érezte, amikor Larine előző nap magára hagyta. Egyedül volt. Conall elment, és a ceremóniáig már a druidákkal maradt. Megértette az erejüket, a király erejét és az istenek szörnyűséges hatalmát. De ösztönösen mást is érzett: nem számít, mivel magyarázza, Conall mégiscsak elhagyta őt. Egész éjjel ezen tépelődött, újra és újra eszébe jutott: a szigetről egész idő alatt, még Larine látogatása után is elmenekülhetett volna. Persze, a szavát adta. A király és maguk az istenek óhajtották így. De akkor is elmenekülhetett volna. Conall sohasem gondolt volna menekülésre; sőt apja is azt mondta volna a lánynak, hogy ne legyen bolond. De együtt elszökhettek volna a tengeren. Megvolt rá a lehetősége, de nem élt vele. „Az isteneket választotta helyettem - gondolta Deirdre a halált választotta, nem engem.” Ez volt minden, amit tudott. Így hát keserűséggel és haraggal nézte végig Conall halálát. Ez legalább egy ideig megóvta a fájdalomtól.

Épp mielőtt elindultak volna délután, váratlan találkozásban volt része.

Egyedül álldogált az egyik szekér mellett, amikor meglátta, hogy a királyné tart felé. Azt gondolta, jobb lesz elkerülni, s körülnézett, merre mehetne, de az asszony már meglátta, és egyenesen felé közeledett. Így hát Deirdre ott maradt, és csak a legjobbakat remélte. Ahogy a királyné odaért, meglepetésére főhajtással köszöntötte, és egyáltalán nem tűnt ellenségesnek.

- Szomorú nap ez számodra, Deirdre, Fergus leánya. Sajnálom. Szeme rosszindulat nélkül meredt Deirdre-re. A lány nem tudta, mit feleljen. Végül is a királyné állt előtte, tiszteletet kellene tanúsítania iránta, de nem tudta rászánni magát.

- Nem a jókívánságaidra van szükségem - felelte keserűen. Nem lehetett így beszélni egy királynéval, de nem érdekelte. Mi vesztenivalója van még?

- Még mindig haragszol rám - állapította meg a királyné nyugodtan.

- Hát nem te mondtad, hogy meg fogsz ölni? - tört ki.

- Igazad van - ismerte el a királyné, aztán hozzátette -: de az már régen volt.

- Az istenekre - kiáltott fel Deirdre -, fura egy asszony vagy! Úgy látszott, az asszony még ezt is elnézi neki.

- Legalább nemeshez méltó halála volt - mondta. - Büszke lehetsz rá.

Deirdre-nek csak fejet kellett volna hajtania, vagy valami udvariasságot dünnyögnie, ám úgy elborította a düh, hogy nem tudott uralkodni magán.

- Büszke egy halottra! - mondta dühödten. - Ő választott. De nem engem és a gyermekét

választotta, nem így van?

Most már túl messzire ment, ő is jól tudta. A főkirályt, a druidákat, magát Tarát sértette meg. Félig dacosan, félig félve várta, hogy a királyné haragja lesújtson rá.

A királyné néhány pillanatig hallgatott. Lehajtotta fejét, mintha mélyen elgondolkodna. Majd anélkül, hogy felnézett volna, megszólalt:

- Hát semmit sem tudsz a férfiakról, Deirdre? Mindig cserbenhagynak minket.

Azzal elsétált.

A téli napforduló napján Dubh Linnban, atyja

Ath Cliath gázló melletti rathjában, ahogy számította is, Deirdre fiúgyermeknek adott életet. Már születésekor is Conallra emlékeztette. Nem is tudta, örül-e ennek.

Szép idő volt azon a tavaszon és egész nyáron is. Bár a termés nem volt túl jó, de nem is ment tönkre. És az emberek azt mondták, ezt Conallnak, Morna fiának, a főkirály unokaöccsének köszönhetik, aki befolyással bírt az istenekre.