NEGYEDIK FEJEZET

A VIKINGEK

981

I.

A vörös hajú fiú a hajót bámulta. Már majdnem éjfél volt. A tenger ezüstpornak látszott, az ég sápadt szürkén fénylett. A fiú találkozott már olyanokkal, akik a szigeten messze túl, a távoli észak felé hajóztak, ahol éjfélkor is süt a nap, és nyáron hosszú heteken át egyáltalán nincs sötét. De júliusban még itt, Dyflinnél is csaknem száműzték az éjszakát. Egy-két órára elég sötét volt ahhoz, hogy néhány csillagot is lehessen látni, ám az éjszaka további részében a világ különös, világító szürkeségbe öltözött, ami az északi tengerek nyárközépi éjszakáinak jellegzetessége.

A hajó hangtalanul siklott. A déli partokról jött fel. Legénysége nem az evezőket használta, hanem hagyták, hogy a szél repítse őket a Liffey torkolatába az északi part mentén, ahol halvány homokpadok lapultak.

Haroldnak nem lett volna szabad a fövenyen lennie; a nagy tanyaházban kellett volna aludnia. De néha, az ilyen nyári éjjeleken kilopózott, elhozta póniját a mezőről, és kijött ide a partra, hogy az öböl hatalmas, ezüstszürke vizét nézhesse, amely szinte magához húzta, mint ahogy az áramlatokat is láthatatlanul vonzza a hold valami olyan varázslattal, amit ő nem érthetett.

Ez volt a legnagyobb hajó, amit valaha is látott. Hosszú körvonalai akár egy óriási tengeri kígyóé; magas, ívelt orra olyan könnyedén hasította a vizet, akár a kés a vajat. Nagy, négyszögletű vitorlája elfedte az ég egy jókora darabját, s a fiú még a félhomályban is jól láthatta, hogy fekete és okkerszínű. Viking hajó volt.

Harold nem félt. Ugyanis ő maga is viking volt, és most ezek is viking vizek voltak.

Így csak nézte, ahogy a fekete tengeri kígyó hatalmas vitorlájával elhalad előtte, és a Liffey várakozó vizére siklik, s tudta, hogy nemcsak fegyvereseket szállít - mivel veszélyes idők jártak -, hanem gazdag rakományt is. Talán másnap majd rá tudja venni apját, hogy vigye el megnézni.

Először észre sem vette a másik fiút, annyian voltak a Dyflin sötét fala alatt húzódó parton. Addig nem is látta, amíg a fiú meg nem szólította.

Szerencséje volt. Apja, Olaf, ráállt, hogy elvigye a kikötőbe. Ragyogó idő volt, mikor elindultak a tanyáról, és átlovagoltak a Madárrajok Síkján. A nedves szellő felfrissítette, az ég kék volt, és napfény csillogott apja vörös haján.

Senki sem volt apjához fogható: senki sem lehetett olyan bátor, olyan jóképű. Határozott volt. Amikor Harold a tanyán segített, apja gyakran dolgoztatta egy kicsivel tovább, mint ahogy a fiú szerette volna. Ám ha szomorú volt, rögtön mondott valami történetet, amivel megnevettette. Aztán volt ott még valami. Mikor Harold anyja és nővérei körében volt, tudta, hogy szeretik, és boldog volt, de nem érezte szabadnak magát. Nem egészen. Mostanában nem. Mikor azonban apja erős karjába kapta, pónijára ültette, és hagyta, hogy saját pompás lova mellett léptessen, Harold valami földöntúli boldogságot érzett. Az erő átjárta kis testét, kék szeme ragyogott. Ilyenkor tudta, milyen a szabadság érzése. Szabadnak lenni, mint a madár az égen. Szabadnak, mint egy viking a nyílt tengeren.

Csaknem két évszázada kezdték meg a skandináv vikingek hősies utazásaikat az északi

tengereken. Voltak már nagyobb vándorlások is az ókori világban; a görög és a föníciai kereskedők az akkori civilizáció szinte minden partján létesítettek kikötőket és kolóniákat. De az emberi történelem során sosem vágtak még akkora kalandba, mint a viking tengeri vándorok a világtengeren. Kalózok, kereskedők, felfedezők - az északi partokról indultak hosszú, fürge hajóikon, és hamarosan egész Európa reszketett, ha megpillantotta négyszögletű vitorláikat közeledni a tengeren vagy nagy,      szarvakkal díszített sisakjaikat a

folyópartokon. Svédországból egészen a nagy orosz folyókig jutottak; Dániából először csak feldúlták Anglia északi részét, majd le is telepedtek ott. A vikingek délre is elhajóztak, Franciaország és a Földközi-tenger felé: Normandiában és Szicíliában is megvetették lábukat. Nyugaton a skót szigeteket, Man szigetét, Izlandot és Grönlandot foglalták el, sőt még Amerikáig is eljutottak. Norvégia szőke vikingjei voltak azok, akik a Britanniától nyugatra fekvő,                kellemes            szigetre        érve felfedezték

természetes kikötőit, majd kelta nevét - Eriu, amit ők Eire-nek ejtettek - elferdítve Irelandnak, azaz Írországnak nevezték el a helyet.

Harold tudta, hogyan érkeztek ősei Írországba. Ez a történet ugyanolyan csodálatosan hangzott számára, mint az összes többi északi saga, amelyet apja mesélt. Már csaknem másfél évszázada történt, hogy az óriási, hatvan hajóból álló flotta behajózott a Liffey torkolatába.

- És az apám nagyapja, Vöröshajú Harold is köztük volt - mesélte apja büszkén. Amikor egy nagy csapat felevezett a gázlóig, csalódás érte őket. Miután elhaladtak egy sírhalom mellett, csak egy kisebb rath várt rájuk, amely mindössze egy töltést, egy sötét tavacskát és a magas parton egy apró monostort őrzött, mely utóbbinak a rath vezetője szemlátomást nagy jelentőséget tulajdonított. A pogány normannok nem tartották túl nagyra. Húsz felfegyverzett férfi tán épphogy befért volna a kőkápolnába, ahonnan mindössze egy szerény kis aranykeresztet és egy kelyhet vihettek volna el.

Bár a kereskedőállomás és a kis monostor szegényes zsákmány volt, a vikingek rögtön meglátták a helyben lévő lehetőségeket. A közelben futott össze a régi kelta úthálózat a gázlónál; az öböl védett helyen feküdt, és a föld is jó volt. A rath környéke is jól védhetőnek bizonyult.

A normannok hát letelepedtek. Bár a történelem vikingekként vagy skandinávokként ismeri őket, ők gyakran utaltak magukra „ostman”, azaz keleti ember néven. A gázlótól kissé feljebb hamarosan megjelentek fából és vesszőfonatból épült kunyhóik, s a folyóparton egy viking temető is létesült. Megtudván, hogy a sötét tó neve Dubh Linn, a vikingeknél ez Dyflinre változott. Jelenlétük nem korlátozódott az apró kikötőre. Skandináv tanyák terjedtek a Liffey torkolatától északra. Harold családjáé is köztük volt. Így aztán a Madárrajok Síkja újabb kelta nevet kapott: Fine Gall, az idegenek helye - Fingal.

Azon a napon, amikor Harold őse és a norvég viking hajóraj Dubh Linnhoz érkezett, a rath lakói nem szálltak velük csatába. Mivel egyetlen viking hajó is harminc-hatvan harcost szállított, hiábavaló lett volna szembeszállni velük. Ennek a fogadtatásnak köszönhetően azontúl a szőke norvégok védelmükbe vették a kereskedőállomás népét.

Nem mintha az utóbbi másfél évszázad békében telt volna el. Az élet ritkán volt békés hosszabb ideig a viking világban. Ám Harold számára Fingal parti síkja és Dyflin városkája pompás helyek voltak. Épp ezért most, amikor a Liffey felé lovagoltak a hosszú lejtőn, egy cseppet sem vette el a kedvét, hogy a tájra szürke felhők borulnak.

A kereskedőhajó Waterford kikötőjéből érkezett, a sziget déli partjáról. Számos kikötő volt Írország partjain - csaknem mindegyiket vikingek népesítették be, és viking nevet is viseltek. Bár a viking hadihajók hosszúk és karcsúk voltak, kereskedőhajóik hasa kidomborodott, így jelentős mennyiségű rakomány fért beléjük. A waterfordi hajó bort hozott Délnyugat-Franciaországból, és Harold apja is ebből akart venni néhány hordóval. Míg apja a kereskedővel beszélt, Harold épp a hajó szépséges vonalait csodálta, amikor valaki megszólalt mögötte:

- Hé, te! Sánta gyerek! Hozzád beszélek.

Ahogy Harold megfordult, egy sápadt, fekete

hajú, kilenc-tíz éves - vele egyidős - fiút látott meg, aki meredten bámult rá. Norvégul beszélt, nem írül, s mivel Harold még sosem látta, úgy gondolta, bizonyára a hajóval érkezett. Azon töprengett, vajon ne tegyen-e úgy, mintha nem venné észre a faragatlan idegent, ám az gyávaság lett volna, úgyhogy odasántikált hozzá. A fiú a lábát bámulta, ahogy közeledett.

- Ki vagy te? - kérdezte Harold.

- Az az apád, igaz? - A fiú tudomást sem vett a kérdésről, ehelyett Harold apja felé intett fejével, aki nem messze állt tőlük. - Akinek olyan vörös haja van, mint neked.

- Igen.

- Nem tudtam - mondta a fiú komolyan -, hogy nyomorék vagy. A másik lábad jó, ugye? Csak a bal görbe.

- Így van. Nem mintha rád tartozna.

- Talán nem. Vagy talán mégis. Mi történt vele?

- Rám esett egy ló. - Egy ló, melyről apja megmondta, hogy ne menjen a közelébe. A ló megbokrosodott vele, átugrott egy árkot, és elesett. Bal lába a ló alá szorult, és a nagy súly valósággal szétzúzta.

- Vannak fivéreid?

- Nem. Csak nővéreim.

- Én is így hallottam. A lábad ilyen görbe marad mindig, ugye?

- Azt hiszem.

- Kár. - A fiú arca különös mosolyra húzódott. - Ne érts félre. Nem érdekel a lábad. Csak jobban szeretném, ha nem lennél nyomorék, ha felnősz.

- Miért?

- Mert akkor foglak megölni. Egyébként az én nevem Sigurd.

Ezzel a fiú sarkon fordult, és elindult a tömegben, Harold pedig annyira megdöbbent, hogy mire utánasietett volna, a sötét hajú fiú már eltűnt.

- Szóval tudod, ki volt az? - Harold később elmesélte apjának a különös találkozást. Apja komoran nézett rá.

- Igen - felelte Olaf. - Ha ez a fiú az, akire gondolok - magyarázta -, akkor Waterfordból jött. Dán.

Még csak tíz éve állt fenn az első norvég

település Dyflinnél, amikor a dán vikingek megérkeztek. Anglia északi része már a markukban volt, s az ír partokon portyáztak helyeket keresve, amelyeket lerohanhatnak, s ahol letelepedhetnek. A Liffey menti kereskedőállomást, melyet norvég társaik létesítettek, igen vonzónak találták. Nagy erőkkel érkeztek, s így szóltak a norvégokhoz:

- Azért jöttünk, hogy megosszátok velünk ezt a helyet. - Egy generációval később a kikötő mindig más uralma alatt állt: hol a dánok, hol a norvégok, hol mindkettő uralta egyszerre. Bár Harold családjához hasonlóan még mindig számtalan szőke norvég telepes élt a környéken, most a dán vikingek uralták Dyflint és a legtöbb ír kikötőt.

- De miért akar megölni engem? - kérdezte a fiú. Apja felsóhajtott.

- Hosszú történet ez, Harold - kezdte. - Amint azt te is tudod, a dyflini vikingeknek mindig is volt egy ellenségük. A főkirályra gondolok.

Még most is, hatszáz évvel azután, hogy a Kilenc Túszt Ejtett Niall jogot formált a főkirályi tisztre, leszármazottai, az O’Neillek, ahogy akkor nevezték őket, még mindig birtokolták a főkirályi rangot, és ők uralkodtak a sziget északi fele fölött. A vikingek sosem tudtak megtelepedni a közvetlen O’Neill-uralom alatt álló északi és nyugati partokon; amazokat pedig mindig is zavarta, hogy a Liffeyn létezik egy független viking kikötő. Ugyanis egy ideje az itteni viking uralkodó kezdett úgy viselkedni, mintha ő is ír király lenne. Dyflin utolsó királya, ahogy ő nevezte magát, egy leinsteri hercegnőt vett el: területe így már egész Fingalra is kiterjedt. Ráadásul azt szeretné, ha ő uralhatná a földeket egészen a Boyne-ig vagy még azon is túl, magyarázta egyszer Harold apja. Nem csoda, hogy a hatalmas O’Neillek ellenszenvvel viseltettek a jövevények iránt. Mióta csak letelepedtek, az O’Neill főkirályok úgy tízévente megpróbálták kiűzni a vikingeket. Egyszer, nyolcvan évvel azelőtt az írek felégették az egész helyet, és a vikingek elhagyták, bár csak néhány évre. Amikor visszatértek, falakkal és cölöpökkel megerősített új települést építettek az Ath Cliath és Dubh Linn közötti magaslatra, valamint egy erős fahidat a Liffeyre. Ám a mostani O’Neill király elszánt ember. Úgy egy évvel ezelőtt nagy csatában verte meg a dyflini vikingeket Taránál. Harold apja nem vett részt a csatában, ám utána ő és fia is láthatták, amint a király embereinek szekerei átkelnek a Liffey hosszú fahídján. A király hónapokra Dyflinben maradt, végül több kocsirakomány arannyal és ezüsttel távozott, s Dyflin ismét viking fennhatóság alá került. Most ugyan sarcot kellett fizetniük az ír királynak, de amúgy az élet visszakerült a rendes

kerékvágásba.

- Valamikor régen - kezdte Harold apja -, mikor Dyflin még norvég volt, egyszer a főkirály megtámadott minket. Fizetett néhány dánnak is, hogy segítsenek neki. Hallottál már erről?

Harold elgondolkodott. Sok történetet hallott már a vikingek csatáiról és hőstetteiről, de erre nem emlékezett. Megrázta a fejét.

- Ismerik az emberek - mondta apja csendesen -, de manapság nem túl népszerű történet. - Sóhajtott. - Volt egy bizonyos dán csapat, amely az északi szigeteken portyázott. Rossz emberek voltak. Még a többi dán is elkerülte őket. A főkirály is hallott róluk, és jutalmat ajánlott nekik, ha segítenek megtámadni Dyflint.

- És eljöttek?

- Hát persze. - Olaf fintort vágott. - Megvertük őket. De csúnya ügy volt. A nagyapám, akkor még gyerek volt, elvesztette az apját.

A férfi elhallgatott. Harold most nagyon figyelt. Remélte, hogy őse becsülettel halt meg.

- Akkor ölték meg, amikor a csatának már vége volt - folytatta apja. - Egyszer csak felbukkant egy dán, hátba szúrta és elfutott. A dán neve Sigurd volt, Sweyn fia. Még a saját emberei is megvetették tettéért.

- Nem álltak rajta bosszút?

- Akkor még nem. Elmenekültek. De évek múltán, mikor a nagyapám egy kereskedőhajón volt az északi szigeteknél, látott egy hajót a kikötőben, s azt mondták neki, hogy az Sigurdé és fiáé. Sigurd akkor már megvénült, bár még mindig erős volt, fia pedig nagyapámmal volt egykorú. Sigurd ráállt, hogy megküzdjenek, azzal a feltétellel, hogy ha nagyapám megöli őt, utána a fiával is meg kell vívnia. És nagyapám megesküdött: „Mindkettőtök feje az enyém lesz, Sweyn fia Sigurd, s ha lenne még fiad, azokét is magammal vinném.” Megegyeztek, hogy másnap reggel küzdenek meg, amint felkel a nap. Így hát hajnalban nagyapám odament a hajójukhoz, ám ahogy közelebb ért, azok gyorsan vízre szálltak, és kieveztek a tengerre. Nevettek, és sértegetni kezdték. Nagyapám ekkor visszarohant a saját hajójához, és könyörgött, hogy kövessék Sigurdot. Ám visszautasították, s minthogy ő ekkor még nagyon ifjú volt, nem tehetett semmit. De mind látták, mi történt, és Sigurdot és fiát gyáva emberként ismerték ezután mindenhol az északi tengereken.

Nagyapám időről időre hírt kapott felőlük, ahogy teltek az évek. Először Man szigetére mentek, amely köztünk és Britannia között fekszik, azután Angliába, Yorkba. De Dyflinbe soha nem jöttek el. És miután nagyapám meghalt, nem is hallottunk többé felőlük. Egészen öt évvel ezelőttig, amikor egy kereskedő elmesélte, hogy Sigurd unokája Waterfordban van. Először úgy gondoltam, elmegyek oda, de... - Megvonta a vállát. - Túl régen történt már. Úgy véltem, hogy a waterfordi unoka talán nem is tud az egész dologról. Úgyhogy nem is foglalkoztam az üggyel és nem aggódtam miatta - egészen máig.

- Sigurd családja mégsem felejtette el.

- Úgy tűnik.

- Ha te elfelejtetted, ez a fiú miért nem?

- Az ő családja maradt szégyenben, Harold, nem a miénk. Legalább büszkébb, mint az ősei. Sosem zavarta őket a rossz hírnevük, de őt nyilván bántja. Ügy tudja csak lemosni a szégyenüket, hogy megöl téged.

- Le akarja vágni a fejem, hogy mindenkinek megmutathassa? - Igen.

- Tehát egy napon majd meg kell vele küzdenem?

- Hacsak meg nem gondolja magát. De nem hinném, hogy így lesz. Harold ezen elgondolkodott. Egy kicsit megijedt, de hát ha ez a sorsa, akkor bátornak kell lennie.

- Mit tegyek hát, apám?

- Készülj fel! - Apja most nagyon komolyan nézett rá. Azután elmosolyodott, és hátba veregette.

- Mert ha harcolni fogsz, Harold, győzni fogsz.

* * *

Goibniu, a kovács a halomra meredt. Megragadta fia karját. - Nézd csak!

A tizenhat éves fiú odanézett. Nem tudta, mit kellene látnia, de az nyilvánvaló volt, hogy apját feldühítette valami. Lopva próbálta kideríteni, pontosan merre is néz apja.

A Boyne fölött magasodó őskori halmok nem sokat változtak Patrik ideje óta. Itt-ott kissé jobban beomlottak. Már egyáltalán nem látszottak a bejárati nyílások, ám még mindig ott hevertek előttük a földön a napfényben szikrázó, fehér kvarckristályok. Alattuk, a Boyne vizében ugyanúgy éltek lazacok, és ugyanúgy úsztak rajta hattyúk, mintha akkor is itt lettek volna, amikor a Tuatha De Danaan népe eltűnt a föld alá fényes termeibe. Ám valamire nyilvánvaló nemtetszéssel nézett Goibniu. Távoli elődjétől eltérően neki mindkét szeme ép volt. Ám amikor gondolkodott valamin, fél szemét lehunyta, és csak a másikkal hunyorgott, amely ettől óriásinak tűnt. Mások zavarba jöttek ettől a pillantástól. Nem is ok nélkül. Sosem kerülte el semmi a figyelmét.

- Nézz csak fel a tetejére, Morann! - Goibniu

satuként szorította fia karját, amint türelmetlenül felfelé intett.

Az ifjú észrevette, hogy az egyik halom tetejét szétdúlták. A füves tető közepén számos szétszórt kő jelezte, hogy valaki felülről próbált behatolni a sírhalomba.

- Barbárok! Pogányok! - kiáltotta a mesterember. - Azok az átkozott vikingek tették!

Úgy száz évvel azelőtt egy csapatnyi viking kíváncsi lett, vajon hogyan építették ezeket a nagy buckákat, és megpróbáltak bejutni az egyikbe. Nem tudták, hogy oldalukban rejlik a bejárat, így hát felülről próbáltak betörni.

- Elvittek valamit? - kérdezte Morann.

- Nem. Óriási kövek vannak benn, ahogy lejjebb érsz. Megnéztem. Feladták. - Egy darabig hallgatásba merült, majd kitört: - Hogy merészelik zavarni az isteneket?!

Bár a mester családja, mint sokan mások is, számos generáción át kitartott a régi hit mellett Patrik hittérítői munkája után is, mielőtt vonakodva felvették az új vallást, most már csaknem négy évszázada keresztények voltak. Ünnepnapokon Goibniu is elment a közeli kis monostortemplomba, és ünnepélyesen részt vett a szentáldozásban is. Családja mindig azt feltételezte, hogy a kovács az egyház hűséges fia - bár Goibniuval kapcsolatban

semmiben sem lehetett biztos az ember. Mint a sziget hívőinek nagy része, még mindig vonzódott és ragaszkodott a régi dolgokhoz. A pogány szokások sosem halnak ki egészen. A legtöbb pogány rítus, mint például a vetésé és az aratásé, új néven bár, de bekerült a keresztény naptárba, s még néhány régi királyavatási szokást is - például a kanca meghágását - drága emlékként dédelgettek. Ami a régi isteneket illeti, lehet, hogy már nem voltak istenek többé - bálványok és hazugságok, jelentették ki a papok. Lehet, hogy csak mítoszok, amikről a bárdok énekeltek. Vagy az egyház áldásával a régiek hőseiként, különleges emberekként említhették őket, akiktől olyan hatalmas dinasztiák származtak, mint az O’Neill- klán. Ám akármik voltak is, Írországhoz tartoztak, és a vikingek nem szentségteleníthették meg szent helyeiket.

Morann nem szólt semmit. Apja leszállt a lováról, és együtt járták körül szótlanul a sírhelyeket. A legnagyobb előtt állt a hatalmas, spirálokkal televésett kő, s ők csak nézték a misztikus tárgyat.

- Errefelé éltek a mieink - jegyezte meg a kovács kedvetlenül. Két évszázada költözött egy ősük kétnapi járóföldre északnyugatra, a kis tavakkal tarkított területre, ahol most is élt a család.

Goibniu számára a kozmikus spirálokkal díszített kő nyilvánvalóan egyfajta hazatérést jelentett.

Fia csak most merte feltenni kérdését, mely már apja kitörése óta foglalkoztatta.

- Ha annyira gyűlölöd a vikingeket, apám, akkor miért viszel el, hogy köztük éljek?

Bár természetes volt, hogy megkérdezte, a kovács barátságtalanul nézett rá, és azt mormolta:

- Ostoba egy fiam van. - Majd hallgatásba burkolózott. Csak sokára kegyeskedett további magyarázatba bocsátkozni. - Kinek van a legnagyobb hatalma ezen a szigeten? - kérdezte a fiút.

- A főkirálynak, apám.

- Neki hát - bólintott. - És igaz-e, hogy a főkirályok nemzedékről nemzedékre próbálják kiűzni Dyflinből a vikingeket? - A város skandináv nevét maró gúnnyal ejtette ki.

- Igaz, apám.

- Ám tavaly, amikor a főkirály nagy csatát nyert Taránál, és lement a Liffeyhez - mikor kiűzhette volna őket, s ők tehetetlenek lettek volna vele szemben -, hagyta, hogy ott maradjanak, és inkább sarcot vetett ki rájuk. Mit gondolsz, miért tehette?

- Gondolom, ez felelt meg neki - felelte a fiú. - Úgy gondolta, jobban jár, ha fizetnek neki, mintha kiűzné őket.

- Így van. Egy kikötő nagy érték. A keleti emberek kikötői gazdagságot hoznak. Jobb, ha megtartjuk, mint ha elpusztítanánk őket. - Elhallgatott. - Mondok neked még valamit. Ugyanolyan nagy ma is az O’Neil-lek hatalma, mint egykor?

- Nem.

- És miért nem?

- Mert köztük is széthúzás van. - Ez nagyrészt igaz volt. Valamikor régen a hatalmas királyi ház kétfelé szakadt, az Északi és a Déli O’Neillekre. Általában ügyesen elkerülték a viszálykodást, mégpedig úgy, hogy felváltva birtokolták a főkirályi tisztséget. Ám az utóbbi nemzedékekben viszály támadt. A sziget más hatalmasságai, különösen a déli Munster királyai a hagyományokhoz hűen próbálkoztak az O’Neillek hatalmának megtépázásával. Egy fiatal munsteri főnök, Brian Boru készen állt, hogy lázadást szítson, nem sok tiszteletet tanúsítva a fennálló királyságok iránt. Az O’Neillek még mindig erősek voltak - hisz a dyflini vikingeket is megverték -, ám a kisebb ír királyok már lesben álltak. Akár egy korosodó bika - az észak nagy erőssége felett is kezdett eljárni az idő.

- Talán. De mondok neked egy ennél is nyomósabb okot. Nem az O’Neillek tehetnek róla. Nem láthatták előre tetteik következményeit. De mikor a vikingek először kezdték partjainkat ostromolni, az O’Neillek még olyan erősek voltak, hogy a keletiek egyetlen kikötőt sem tudtak megalapítani az ő földjük partjain. Egyetlenegyet sem. Így a kikötőik lejjebb, délen állnak. Az O’Neillek ereje mégis átoknak bizonyult. Tudod-e miért?

- Mert a kikötőkből jön a gazdagság? - vetette fel a fiú.

- És a vagyon, hatalom. Mit gondolsz, a Kilenc Túszt Ejtett Niall hogyan lett olyan hatalmas még Szent Patrik érkezése előtt? Britanniában portyázott. Volt elég kincse és rabszolgája, hogy megjutalmazza híveit. A legtöbb keleti pogány kalóz. Ám kikötőik gazdagok. Minél több kikötőt tud a király uralma alá hajtani, annál gazdagabb és hatalmasabb lesz. Ez az O’Neillek gyenge pontja. A kikötők nem az ő földjeiken vannak. Ezért kell nekik Dyflin, a leggazdagabb kikötő.

- Hát ezért akarsz odaküldeni?

- Ezért - nézett Goibniu komolyan fiára. Időnként úgy gondolta, a fiú túl óvatos, túl elővigyázatos. Talán nem is baj. Megint a halom beomlott tetejére mutatott. - Sosem fogom megkedvelni ezeket a keletieket. De Dyflin a jövő, Morann, és ezért oda fogsz menni.

A lány táncolt. Micsoda vékonyka, sötét kis teremtés - fehér lábai, akár a pálcák, kusza, fekete haja hátára omlott -, pörgött-forgott, s az utcán a gyermek végig csak őt nézte. A lány neve Caoilinn volt, a fiúé Osgar. Amint a lányt nézte, eltöprengett. Meg kell nősülnie aznap?

Dyflin viking városában bármerre nézett az ember, csak fát látott. A keskeny, dimbes-dombos utcácskákat, a kanyargó sikátorokat és ösvényeket deszkapallók borították. Az utakat mindkét oldalról vessző-vagy karókerítések szegélyezték, melyek mögött a kis parcellákon a vikingek négyszögletű, vesszőfalú kunyhóinak vagy faházainak zsúptetői látszottak. Némelyik otthonhoz disznóól, baromfiudvar vagy lábasjószág karámja is tartozott, néhol pedig műhelyek álltak. Ezek köré fából készült falat húztak a tolvajok és támadók távol tartására vagy azért, hogy megvédjék magukat - akárcsak a hajók oldalát - a széles, szürke öböl és a nyílt tenger felől fújó téli szelektől. A falut földsánc vette körül, tetején palánkkal. A palánk mögötti vízparton masszív, fából épült rakodópart húzódott, ahol számos hajó horgonyzott. Valamivel feljebb állt a hosszú fahíd és azon túl a régi gázló. Az írek általában még mindig régi nevén, Ath Cliathként emlegették, még ha ők is inkább a viking hidat használták a gázló helyett. Ám Caoilinn hiába volt ír, ő is Dyflinnek hívta a fából épült városkát, mivel ő is ott élt.

- Elmegyünk a monostorhoz? - emelte zöld szemét hirtelen a fiúra.

- Gondolod, hogy kellene? - kérdezett vissza a fiú. A kislány kilencéves volt, ő pedig tizenegy. Jobban tudta, mi illik.

- Gyere már! - kiáltott rá a lány, s a fiú fejcsóválva követte. Még mindig nem tudta, meg kell-e nősülnie.

A kis monostor Fergus egykori, Dubh Linn sötét tavára néző rathjától délre állt. Már az első vikingek érkezésekor is ott állt az aprócska épület, melyet a vén főnök sarjai, az Ui Fergusa nemzetség tagjai védelmeztek. A Fergus halála óta eltelt néhány száz év alatt más kisebb főnökök is felhúzták rathjaikat a Liffey torkolatának széles sík vidékén, és ezek neve fenn is maradt. Rathmines, Rathgar és Rathfarnham mindössze néhány mérföldnyire állt. Fergus régi rathja most Dyflin falain belül volt, de még mindig főnökökként tartották számon a kis Ui Fergusa-klánt a környéken, s nem messze volt a tanyájuk is.

Ahogy Osgar a sötét tóra és a fallal övezett viking településre pillantott, megnyugtató

melegséget érzett. Ez volt az otthona.

Mikor az első norvég vikingek megérkeztek, őse, az akkori Ui Fergusa-főnök bölcsen úgy döntött, nem tanúsít hiábavaló ellenállást. Szerencsére Fergushoz hasonlóan ő is kiválóan értett a marhákhoz. Amint a vikingek felhajóztak a Liffeyn, máris élelem után néztek. A főnök biztonságba helyezte a marháit, s mindenben a vikingek rendelkezésére állt, méltányos áron adott nekik gabonát, húst és marhát is. A vikingek nemcsak kalózok, hanem kereskedők is voltak. Tisztelték őt. Keresztény vallása ellenére Fergus utódja még mindig büszkén őrizte a család régi ivókoponyáját. A vikingek ezt méltányolták. Hamarosan a nyelvüket is megtanulta annyira, hogy üzleteket tudjon kötni velük, és biztosította, hogy emberei ne okozzanak nekik gondot. Nagy népszerűségre tett szert. Volt elég föld a környéken, nem kellett elűzni a főnököt. S ha meg akarta tartani a kis monostort, melynek értéktárgyait már amúgy is elvitték, a pogány vikingek ezt sem kifogásolták. A monostor még egy kis adót is fizetett nekik. A szerzetesek a gyógyításhoz is értettek. A település vikingjei időről időre át is cammogtak, hogy kezeljék őket. Így maradt hát fenn Osgar családja az ősi Ath Cliath mellett évszázadokon át.

A két gyerek már a monostor kapuja felé

közeledett, ahonnan egy idősebb szerzetes lépett elő, mikor Caoilinn bejelentette szándékát.

- Azt hiszem - mondta -, szeretnék ma a templomban férjhez menni. - A baráthoz lépett és megkérdezte. - Itt van az apát, Brendan testvér?

- Nincs - hangzott a mogorva válasz. - Elment halászni a fiaival.

-  Akkor nem mehetünk be a kápolnába - jelentette ki határozottan Osgar -, különben a nagybátyám ellátja a bajunkat.

A nagybátyja szigorúan vette az ilyen dolgokat. Megengedte, hogy a gyerekek a kis kápolnában játsszanak, mikor az épp üres volt. De ha engedély nélkül surrantak be, számíthattak rá, hogy szíjjal veri el a hátsójukat.

Az, hogy Osgar nagybátyja, az apát családos ember volt, semmi esetre sem jelenti, hogy a monostorban laza erkölcsök uralkodtak. Mióta, körülbelül kétszáz évvel Patrik püspök látogatása után, az Ui Fergusa család megengedte egy csapatnyi, valamelyik nagy déli közösségből érkezett szerzetesnek, hogy letelepedjenek a rath közelében, a monostor is hozzájuk tartozott. Ha az idők során valamelyik családtag el akart vonulni a világtól, hogy elmélkedjen, mi sem volt természetesebb, mint hogy a saját szentélyébe húzódjon. Ez még növelte is tekintélyüket: mint ahogy őseik időnként druidának álltak, a sziget leghatalmasabb családjai nemegyszer küldték egy-egy tagjukat valamelyik szerzetbe. És az is természetes volt, hogy az Ui Fergusa-klán a szerzetesek védelmezőinek tekintette magát.

Nem mintha a kis monostor olyan nagy védelemre szorult volna. A sziget néhány nagyobb monostora úgy meggazdagodott, hogy a környékbeli főnökök, akiknek a szemében a marhaportya végül is nemes, ősi hagyománynak számított, nem tudtak ellenállni a                 kísértésnek, és alkalmanként kifosztották ezeket a vallási központokat. Az utóbbi kétszáz évben olykor a vikingek is kifosztottak néhány monostort, ha a sziget tengerpartjain vagy a folyókon megközelítették őket. Néhány emlékezetes alkalommal még a rivális monostorok szerzetesei is szabályosan harcba szálltak a másik kincseiért, előjogaiért vagy egyéb dolgokért. Ám a sötét tavacska feletti kis monostort nem veszélyeztette ilyesmi, annál az egyszerű oknál fogva, hogy túl kicsi volt, és nem voltak értékes kincsei.

Mindazonáltal a család büszke volt pártfogói mivoltára, s az előző nemzedékekben a klán feje vagy valamelyik fivére viselte általában a világi rendfőnök tisztjét, s így a család szerényen eléldegélhetett ott, amellett hogy őrizték is a helyet. Ez bevett szokás volt a szigeten és a keresztény világ más tájain is.

- Nos - mondta Caoilinn morcosán -, ha nem mehetünk a kápolnába, másik helyet kell keresnünk. - Csak egy pillanatig gondolkodott. - Menjünk a halomhoz! - javasolta. - Nálad van a gyűrű?

- Nálam van - felelte a fiú türelmesen, majd az övéről lógó bőrerszénybe nyúlt, és elővette a szarvasagancsból faragott kis gyűrűt, amellyel már legalább egy tucatszor elvette a kislányt.

- Akkor gyerünk! - szólt rá a lány.

Már majdnem egy éve játszották ezt: esküvősdit. Úgy tűnt, a lány sosem un rá. A fiú nem tudta eldönteni, hogy csak kislányos, jelentéktelen játék-e, vagy valami komolyabb szándék is van mögötte. Mindig őt választotta vőlegényéül. Vajon csak azért, mert ő volt az unokatestvére, és belement a játékba, és a lány félt, hogy a többi fiú kinevetné? Meglehet. A fiút ez egyáltalán nem zavarta. Nem foglalkozott vele. Csak a kis unokatestvére volt. Osgar vékony csontú volt ugyan, de jóval magasabb a vele egyívású fiúknál, és elég inas. A többi gyerek óvatos tisztelettel bánt vele. Így hát rendszerint kedvére tett a kislánynak. Egyszer épp mással volt elfoglalva, és visszautasította, ám látta, hogy a lány arca megnyúlik, és elhallgat. Később dacos fejrándítással tért vissza a fiúhoz.

- Jól van, ha nem veszel feleségül, majd keresek valaki mást.

- Na jó, feleségül veszlek - állt rá Osgar. Végül is még mindig jobb, mintha más venné el.

A halom nem volt messze. A sötét tavacska körüli iszapos síkság közelében állt egy magasabb, füves területen. A vikingek először a Hoggen Green, azaz temető nevet adták neki, s mint ahogy azt gyakorta tették, ha településük közelében valamiféle szent helyet találtak, a lakók Hoggen Greennél gyűltek össze, hogy tanácskozzanak és vezetőt válasszanak. Míg Osgar őseinek sírhalmai - Deirdre, Morna és gyermekei is itt voltak eltemetve - lassan megsüllyedtek, a vén Fergus nyughelyét megmagasították, s a vikingek vezére ezen a buckán állva vezette a gyűléseket. A gyűléseiket „thing"-nek, azaz tanácsnak nevezték. A vén Fergus sírja így új nevet kapott. „Thingmount"-ként, azaz Tanácsdombként ismerték.

A két gyerek megállt a Tanácsdomb előtt, hogy felkészüljenek a menyegzőre. Mindketten tudták, hogy esküvőjük helyénvaló dolog. Másodunokatestvérek voltak: Caoilinn nagyapja kézművesként került Dyflinbe, Osgar családja pedig a monostor melletti tanyán maradt.

A csendes folyóparton álló, méltóságteljes Tanácsdomb is megfelelő hely volt az esküvőre.

Mindkét gyerek tudta, hogy ősüket, Fergust innen emelték ki, hogy nem más, mint maga Szent Patrik keresztelje meg. Osgar és a csupán kilencéves Caoilinn is könnyűszerrel felsorolta az őket az öregemberrel összekötő huszonöt nemzedék tagjait.

Mint mindig, Osgarnak most is egyszerre kellett eljátszania a vőlegény és a pap szerepét. Nagyon jól csinálta. Mivel apja négy éve meghalt, azóta nagybátyja, az apát vette kézbe nevelését. Anyja határtalan örömére, aki naponta négyszer-ötször is imához térdelt, a fiú nemcsak a katekizmust és a zsoltárok nagy részét tudta fejből, hanem az egyházi liturgiából is sokat tudott idézni. Adottsága van az egyházi élethez, mondta nagybátyja. Kissé akadozva bár, de olvasni és írni is tudott latinul. Nagybátyja azt mondta büszke anyjának, hogy Osgarnak nagyobb tehetsége van ezekhez a dolgokhoz, mint saját fiainak.

Caoilinn oldalán állt, egy kissé a lány előtt, meggyőzően szavalta a pap mondanivalóját és a vőlegény válaszait is. A gyűrű a helyére került, az arát illő módon, ám szűziesen arcon csókolta, s Caoilinn, elégedetten, mint mindig, karjába öltve az övét, gyűrűjével az ujján sétált mellette. A játék végeztével majd leveszi a gyűrűt, és visszaadja a fiúnak, hogy őrizze meg erszényében a következő játékig.

Mit is jelentett mindez? A kislány sem tudta, de Osgar úgy vélte, hogy egy nap valószínűleg majd igazából is összeházasodnak.

Látszott rajtuk, hogy rokonok. Ugyanolyan sötét hajuk volt, s a családra jellemző szép vonásaik. Ám míg Osgar szeme mélykék volt, a kislányé megdöbbentően zöld. A fiú tudta, hogy a zöld szem is öröklődik a családban, de az összes unokatestvér közül csak a lányé volt ilyen, s ez már csecsemőkorában is különlegessé tette számára. Közös ősöktől való származásuk különös köteléket alkotott köztük - családias, mégis mágikus kapcsot. Nem tudta megmagyarázni, de úgy érezte, a sors arra szánja őket, hogy együtt maradjanak. Ám ha nem lettek volna unokatestvérek, akkor is lenyűgözte volna a lány vadóc, szabad szelleme. A felnőttek, a nagybácsik és nagynénik mindig is a fiút tartották a legfelelősségteljesebb gyereknek az egész családban. A leginkább vezetésre termettnek. Ő ugyan nem tudta miért, de ez már apja halála előtt is így volt. Talán ezért érezte, hogy védelmébe kell vennie kis rokonát, Caoilinnt, aki mindig azt csinált, amit akart, megmászta a legmagasabb fát is, és megkövetelte, hogy vegye feleségül. Szíve mélyén tudta, úgysem jutna eszébe, hogy mást vegyen el. A ragyogó kis teremtés zöld szemével már rég elbűvölte.

Egy darabig még ott maradtak játszani a Tanácsdombnál; de végül eljött az ideje, hogy hazatérjenek. Caoilinn épp levette a gyűrűt, és visszaadta Osgarnak, amikor két alakot pillantottak meg, akik feléjük közeledtek. Az egyikük egy vörös hajú férfi volt egy pompás lovon, a másik egy vörös hajú fiú póniháton. Lassan poroszkáltak a Hoggen Green vízparti oldalánál.

- Kik ezek? - kérdezte Osgar. Caoilinn mindenkit ismert.

- Keletiek. Norvégok. Már régóta itt élnek - mondta a lány. - Kinn laknak Fingalban, de néha bejönnek Dyflinbe. Vagyonos gazdák.

- Aha. - A fiú sejtette, melyik tanyán élhetnek, és kíváncsian nézte a két lovast, gondolta, a Tanácsdombot akarják meglátogatni. Meglepetésére azonban, bár a lovasok a halom irányába néztek, hirtelen a torkolat felé fordultak, és a sekély vízbe léptettek.

- Biztosan a kőhöz mennek - jegyezte meg.

Különös látvány volt. A vizenyős lapályból

magányos őrszemként meredt ki egy állókő, melynek csak a tengeri madarak szolgáltak társaságul. A Hosszú Követ, ahogy nevezték, a vikingek állították arra a helyre, ahol százötven évvel azelőtt vezérhajójuk kikötött a Liffey partján. Osgar úgy vélte, hogy a vikingek ugyanúgy őseik

közelségét érezhetik a Hosszú Kő láttán, mint ő a vén Fergus sírjánál.

A magas, vörös hajú keleti kétségkívül szép szál ember, gondolta. S mintha csak a szél súgta volna meg, mire gondol, máris hallotta, ahogy Caoilinn megjegyzi:

- A fiút Haroldnak hívják. Jóképű.

Miért zavarta ez Osgart? Persze már biztosan felfigyelt rá Dyflinben. Miért ne lenne a norvég fiú jóképű?

- Keresztények vagy pogányok? - kérdezte könnyedén.

Sok dyflini viking még mindig pogány volt. A városfalakon belül lakó írek, mint Caoilinn és családja is, persze mind keresztények voltak. A tengerentúl, Angliában, Normandiában és a többi vidéken, ahol elfoglalták helyüket a többi keresztény uralkodó mellett, a viking főnökök és híveik megkeresztelkedtek. De Írországban még mindig fel kellett tenni az előbbi kérdést. Aki messze tengereken kereskedik, megtanulja, hogyan mutasson tiszteletet a különböző földek különböző istenei iránt. A régi viking istenségek, mint Thor és Wotan, még mindig elevenen éltek. Így hát ha egy dyflini kereskedőnek keresztszerű tárgy lógott a nyakában, sosem lehetett tudni, feszület-e vagy Thor kalapácsának jelképe.

Egyvalami azonban bizonyos volt. Unokatestvére, Caoilinn családja ugyanolyan odaadó keresztény volt, mint a sajátja. Sosem engednék, hogy Caoilinn pogányhoz menjen feleségül, akármilyen jóképű és gazdag legyen is az illető.

- Nem tudom - felelte a lány, s rövid időre mindketten hallgatásba merültek. - A fiú sánta - tette hozzá könnyedén.

- Á. Szegény fiú - mondta Osgar.

991

- Jobb lesz, ha elmész érte, Morann. Tudod, milyen.

Morann Mac Goibnenn mosolyogva nézett fel feleségére, Freyára, és bólintott.

A meleg, békés nyár végén jártak. Úgy tűnt, az egész világ békében van ebben az évben. Hét éve a feltörekvő munsteri vezér, Brian Boru egy csapatnyi waterfordi vikinggel megpróbálta lerohanni a kikötőt. Két éve a főkirály tett újabb rövid, de annál rémisztőbb látogatást. De az elmúlt évben és idén minden nyugalmas volt. Nem érkeztek hadihajók, nem dübörögtek lovak patái, nem fenyegetett tűz vagy fegyverek zaja: az új király, Sitric vezetése alatt álló Dyflinben béke volt. Annak volt itt az ideje, hogy az emberek a családdal és a szerelemmel törődjenek. S mivel Morann már mindkettőt megtalálta, eljött az idő, hogy barátjának, Haroldnak is segítsen ebben.

Mi lehetett vele a baj? Valóban feledékenysége vagy inkább félénksége miatt nem ment el a csinos lányokkal összehozott találkozókra? Ha Morann meghívta, most már csak annyit felelt:

- Csak ha nem megint valami nőszeméllyel kell találkoznom.

Úgy egy éve bemutatták egy lánynak. Egész este meg sem szólalt. - Nem akarom, hogy komolyan vegye a dolgot - magyarázta később, mire Morann csak a fejét csóválta, felesége pedig Harold háta mögött forgatta a szemét. Most itt volt az ideje, hogy újra megpróbálják. Freya választotta az Astrid nevezetű leányt, egyik rokonát. Egy egész délelőttöt töltött azzal, hogy Haroldról mesélt neki, mindent elmondott róla, jót is, rosszat is. Bár a norvég nem is tudott róla, a fiatal nő már járt ott, ahol dolgozott, és alaposan szemügyre vette. Hogy legyőzzék Harold félénkségét, megállapodtak, majd azt mondják neki, a lány éppen útban van Waterford felé, az eljegyzésére.

Morann örült volna, ha barátja olyan jó asszonyt talál, mint az ő felesége. Szeretettel tekintett a nőre. Két nép élt Írországban, kelták és vikingek, s a bárdok ugyan előszeretettel mutatták be őket hősies ellenfelekként - a kelták a vikingek ellen, gaelek az idegenek ellen, „Gaedhil és Gaill”, ahogy a költeményekben nevezték őket -, ám a valóságban már                                    nem volt ilyen egyszerű

különválasztani őket. Bár a vikingek kikötői minden bizonnyal skandináv területnek számítottak, a vikingek már érkezésük óta házasodtak a sziget asszonyaival, és az ír férfiak is az északi nőkkel.

Freya jó skandináv asszonyhoz méltón öltözött - egyszerű gyapjuharisnya, bőrcipő, vászoning és övvel díszített ruha. A vállán lévő teknőc csatról két kulcs, egy aprócska bronz tűtartó és egy kis olló lógott ezüstláncon. Széles szemöldöke fölül hajhálóval fogta hátra világosbarna haját. Csak Morann tudta, micsoda tűz lobog az illedelmes külső mögött. Olyan buja tud lenni, gondolta a férfi elismerően, mint bármelyik szajha. Ilyen asszony kell a barátjának is.

Astrid is pogány volt. Bár legtöbb szomszédjuk Fingalban keresztény volt, Harold családja hű maradt régi isteneihez. Morann felesége is pogány volt, de amikor összeházasodtak, áttért a keresztény hitre. Azért ragaszkodott ehhez a férfi, mert Úgy érezte, ezzel megtiszteli a családját. Mikor a nő megkérdezte, mit is jelent majd kereszténynek lenni, hatszáz éve élt, félszemű őséhez méltó választ adott a kérdésre: - Azt jelenti, hogy azt teszed, amit mondok. - Mosolyogva gondolt vissza erre. Ötévi házasság és két gyerek után már megtanulta, hogy nem így van.

Freya pompás étellel készült. A viking életmódot követték: szerény reggeli, majd az esti főétkezésig semmi. Először savanyított hering és friss hal az öbölből, kétféle frissen sült kenyér, főfogásként főtt borjú póréhagymával és vöröshagymával, végül túró és mogyoró. Mindez mézsörrel és Franciaországból érkezett borral leöblítve. A hús már az üstbe került, amely a fő helyiségben lévő tűzhely fölött lógott. Morann érezte az illatát a műhelyből.

- Most induljak? - kérdezte Freyát. A nő bólintott. Így lassan elkezdte összeszedegetni dolgait az asztalról.

Szakmájának különféle eszközei voltak ezek: fúrók, csipeszek, kalapácsok, amelyek mind azt tanúsították, hogy fémmel dolgozik. Ezeknél is érdekesebb volt a kis, lapos csontdarab - a próbadarab -, amelyre a majdani megmunkált darabokhoz vésett mintákat. Tehetsége nyilvánvaló volt. Még ennek az elnagyolt darabnak a bonyolult, egymásba fonódó formáiból is jól látszott, milyen ügyesen elegyíti a sziget ősi művészetére jellemző absztrakt, örvénylő mintákkal a vikingek által kedvelt kígyózó állatalakokat. A durva viking tengeri kígyókat kozmikus kelta minták fogták közre, melyek férfiak és nők szemét egyaránt gyönyörködtették. Az asztala melletti, takarosan rekeszekre osztott fémdobozban mindenféle különlegesség hevert. Volt ott néhány darab fekete kő; gagát, melyet a brit viking városból, Yorkból

hoztak, egy másik rekeszben színes római üvegdarabok hevertek, melyeket Londonban ástak ki, és a viking ékszerművesek díszítésre használták őket. Voltak még sötétkék, fehér és sárga, karkötőhöz való gyöngyök is. Morann ugyanis bármit el tudott készíteni:                       rézcsatot, ezüst

kardmarkolatot, arany karperecet; arany-vagy ezüstszálas díszítéseket, bármilyen ékszert vagy díszt.

Dobozában volt még néhány érmekupac is. A dyflini viking kereskedők nemcsak a régi fémkarikákkal és ezüstdarabokkal fizettek, hanem az Európa minden tájáról származó pénzérmékkel is, bár már arról is folyt a szóbeszéd, hogy saját pénzverdét kellene létesíteniük itt Dyflinben, mint az angolok is tették. Morannak volt is egy-két érméje Angliából, Nagy Alfréd pénzverdéiből, s volt még egy kétszáz éves darab, amelyre különösen büszke volt, mert Nagy Károlyé, a német-római császáré volt.

Most hát gondosan berakta munkaasztalának tartalmát a vaspántos ládába, lezárta, és kulcsát a feleségének adta, hogy tegye el biztonságos helyre a házban.

Lassan már közeledett a dologidő vége. Elsétált a fésűkészítők, ácsok és lószerszámkészítők, valamint a drágakőárusok műhelyei előtt. Elment egy patkolókovács izzó kemencéje előtt is, és elmosolyodott - ősei mestersége. Ám be kell vallani, hogy a viking hódítók még ügyesebben bántak a vassal és az acéllal, mint a sziget harcias lakói. Befordult a halpiac utcájába. A halpiac már bezárt. Meglátott egy kalmárt, aki udvarias főhajtással üdvözölte. A kereskedő a legdrágább fajta áruval foglalkozott - aranyszínű borostyánnal, melyet egyenesen Oroszországból hoztak a Balti-tengeren át. Csak kevés dyflini mesterember engedhette meg magának, hogy borostyánt vásároljon, s Morann közéjük tartozott.

Morann Mac Goibnenn. Az írek úgy ejtették, „Makgovnen” - a kovács fia -, mivel apja és nagyapja is a Goibniu nevet viselte. Csak az utóbbi egy-két nemzedék kezdte ezt a fajta családnevet használni. Hívhattak valakit Fergus fia Fergusnak, aki például egy nagy, királyi törzsből származott, mint az O’Neill-klán, de a törzs nevét korábban nem használták családnévként. Morann és gyermekei most azonban már a Mac Goibnenn család voltak.

Nevét a városnak mind az ír, mind a viking lakói tisztelettel ejtették ki. Bár az ékszerkészítő még fiatal volt, szakmája mesterének bizonyult. Azt is tudta róla mindenki, hogy óvatos és agyafúrt, s már most is sokat számított a szava a viking kikötővárosban. Apja két évvel azután halt meg,  hogy Dyflinbe érkezett, és persze mélyen meggyászolta, de Morann örömmel gondolt arra, hogy milyen büszke lenne rá, ha most láthatná. Halála óta szinte öntudatlanul, mintha ezzel akarná életben tartani az emlékét, elkezdte utánozni, ahogy fél szemmel méregette az embereket, amikor tárgyalt velük, vagy megnézett magának valakit. Mikor a felesége ezt felhánytorgatta neki, csak nevetett, de nem hagyott fel vele.

A halpiac utcájának végén a nagy kikötőhöz ért. Még mindig rengeteg ember tartózkodott ott. Az egyik hajóból csapatnyi láncra vert rabszolgát vezettek elő, a nyakuk körüli vaspántnál fogva láncolták őket egymáshoz. Egy gyors, kritikus pillantást vetett rájuk. Erősnek és egészségesnek látszottak. Dyflin volt a sziget legnagyobb rabszolgapiaca, rendszeres szállítmányok érkeztek ide a nagy brit rabszolgakikötőből, Bristolból. Véleménye szerint a kissé lassú és engedelmes britekből jó rabszolga vált. Fürgén végiglépdelt a rakparton, egészen a végéig, mivel tudta, ott lesz a barátja. Ott is volt persze. Intett neki. Harold is észrevette és rámosolygott.

Remek. Semmit sem sejt.

Beletelt egy kis időbe, míg elindultak a rakpartról, de Harold örömmel ment vele, és csak ez számított. Leginkább azonban azt akarta, hogy Morann csodálja meg a nagy művet, amelyen épp dolgozott, és amire nyilván nagyon büszke volt. Morannak nem esett nehezére a dicséret.

- Csodálatos - helyeselt. Valóban bámulatos

volt.

Egy viking hajó volt az. Manapság Dyflin az egész viking világban híres volt hajóépítőiről. Skandinávia és Britannia partjain is sok hajóépítő műhely állt, de aki a legjobbat akarta, annak Dyflinbe kellett mennie.

Mint a városban mindenki, Morann is tudta, hogy a legújabb hajó különleges darab lesz, ma pedig lebontották a körülötte lévő állványzat egy részét, úgyhogy láthatta már a hajó karcsú körvonalait. Masszív jószág volt.

- Egy yarddal hosszabb, mint bármelyik hajó, amit Londonban vagy Yorkban építettek - jelentette ki büszkén Harold. - Gyere, nézz bele! - Egy létrához vezette Morannt.

Morann mindig csodálta, hogy Harold, sántasága ellenére, gyorsabban mozog bárkinél. Amint elnézte, hogy felszalad a létrán, majd könnyedén a hajó oldalára szökken, a mesterember csak csodálni tudta barátja fürgeségét. Mivel azonban nem túl régen ismerte a fiatal norvégot, fogalma sem volt a sokévi fájdalmas felkészülésről, és hogy milyen kemény munkával sikerült mindezt elérnie.

Mióta Harold találkozott Sigurddal, minden napja ugyanúgy telt. Kora reggel kelt, hogy segítsen apjának a tanyán. Délre elkészült mindennel, s ekkor kezdődött a kiképzése. Először a testgyakorlás következett. Kíméletlenül hajszolta magát. Nem törődött vele, milyen fájdalmas és megalázó, erőltette nyomorék lábát, hogy olyan gyorsan járjon, ahogy csak tud. Hamarosan a maga összevissza, ugrándozó módján már futni is képes volt. Sőt ugrani is, ép lábával felszökkent, a beteget felhúzta, így szökellt át az akadályokon. Délután általában az apja is csatlakozott hozzá. Ekkor kezdődött a móka.

Apja először fából készített neki fegyvert: egy baltát, egy kardot, egy tőrt és egy pajzsot. Két évig olyan volt, mintha játszanának: apja megtanította szúrni, vágni, hárítani, félreugrani.

- Mozogj! Ne hagyd magad! Most gyere előre!

- kiáltozta. A kisfiú pedig suhogtatta, forgatta, elhajította játék baltáját, mindent megcsinált, amit apja mondott. Tizenkét évesen már figyelemre méltó képességekkel rendelkezett, s apja is nevetett:

- Nem tudom utolérni! - Tizenhárom évesen Harold megkapta első igazi fegyvereit. Könnyűek voltak, ám egy évvel később apja már nehezebbeket adott a kezébe. Tizenöt évesen pedig apja beismerte, hogy ő már nem tud többet tanítani neki, és elküldte egy barátjához, aki valamivel feljebb lakott a parton, s aki kiválóan értett a fegyverforgatáshoz. Harold nála nemcsak fürgébb lett, hanem megtanulta azt is, hogyan használja az eszét, hogyan sújtson le olyan szokatlan módokon, amelyekkel meglepheti az ellenfelét. Tizenhat éves korára valóságos gyilkológépet képeztek belőle.

- Furcsa módon az a dán valósággal szívességet tett azzal, hogy megfenyegetett - jegyezte meg egyszer jó szándékú apja. - Gondolj csak vissza, milyen voltál akkor, s nézz magadra most.

Harold szeretettel megcsókolta apját, ám nem felelt, mert nagyon jól tudta, hogy akármilyen kiemelkedő képességekre tett is szert, még mindig nyomorék.

- Szép a formája - dicsérte Morann a hajót, amikor ő is a létrára mászott. Valóban az volt. A hosszú, zsindelypalánkolású oldalak karcsún, mégis erőteljesen nyúltak az orr felé, látszott, hogy sebesen szeli majd a habokat.

- A raktér - mutatott Harold a hatalmas bárka közepe felé - majdnem harmadával nagyobb bármelyik másik hajóénál. - A hajófenék felé intett, ahol kardpengeként húzódott a hatalmas gerinc. - A merülése viszont elég kicsi, hogy a sziget legnagyobb folyóira is felmehessen. - A Liffey, a nagy, nyugati Shannon és a többi nagy folyó is vitte már hátán a szárazföld belsejébe igyekvő viking hajósokat. - De tudod, mi az igazi titka egy ilyen hajónak, Morann? Mi a titka kinn a tengeren vitorlázva?

Erős. Sosem borul fel. A mesterember tudta ezeket. A norvég széles mosollyal folytatta:

- Hajlékony, Morann. - Kezével kígyózó mozdulatot tett. - Mikor érzed, hogy a szél belekapaszkodik a vitorlába és az árbocba, és érzed a hullámok erejét a hajó oldalán, valami mást is érezhetsz. Maga a gerinc is hajlik, követi a víz ívét. Az egész, szélnek szegezett hajó eggyé válik a vízzel. Nem is hajó ez, Morann, hanem kígyó - nevetett. - Egy óriási tengeri kígyó!

Milyen jóképű - gondolta Morann -, hosszú, vörös haja akár az apjáé, fényes, kék szeme pedig olyan boldogan ragyog. Egyszer Freya megkérdezte Morannt:

- Sosem gondolkodtál még azon, miért hagyta el Harold a tanyájukat, hogy Dyflinbe jöjjön dolgozni?

- Szeret hajót építeni - felelte. - A vérében van - tette hozzá. Ez nyilvánvalónak tűnt.

S ha más is volt e mögött, mint amit Morann

Mac Goibnenn feltételezett, barátja sosem beszélt róla.

* * *

Harold majdnem tizenhét éves volt, amikor bemutatták neki a lányt. A tengerentúlról érkezett, valamelyik északi szigetről - jó családból való lány, mondták neki, akinek a szülei meghaltak, és egy nagybátyja viselte gondját.

- Derék ember - mesélte apja -, és elküldte őt hozzám. Egy hónapig lesz a vendégünk, úgyhogy foglalkoznod kell vele. A neve Helga.

Karcsú, szőke, kék szemű lány volt, egy évvel idősebb a fiúnál. Apja norvég, anyja svéd volt. Szőke haja úgy keretezte arcát, mint két kéz, mely közrefogja, mielőtt megcsókolná. Nem sokat mosolygott, s szeme mindig valahová a távolba révedt, mintha gondolatai máshol járnának. Ajkaiban azonban volt valami érzékiség, melyet Harold kissé rejtélyesnek, ám vonzónak talált.

Békésnek és elégedettnek tűnt házukban. Addigra Harold két nővére már férjhez ment, és nem lakott velük, de a többi nővérével elég jól megvolt a lány. Senkinek sem lehetett panasza. A fiúnak annyi volt a feladata azonkívül, hogy részt vegyen mindenféle mókában, amit a lány esténként kitalált, hogy néha kilovagoljon vele. Egyszer elvitte Dyflin mellé is. Általában inkább a hosszú, homokos part mentén lovagoltak. Ilyenkor a lány a maga kissé zárkózott, mégis könnyed módján mesélt neki a tanyájukról, arról, hogy milyen sajtot készítettek, s hogy anyjával milyen kendőt szőttek a nagynénjének. Kifaggatta a fiút is, hogy mit szeret, mit nem, nyugodtan bólogatott, s mindig azt mondta: ja, ja, bármit is mesélt neki a fiú, úgyhogy Harold egy idő után kezdte azt hinni, ha egyszer azt mondaná, a kedvenc szórakozása az, hogy emberek fejét metszi le, a lány akkor is csak bólogatna, ja, ja. Ám ettől függetlenül kellemesen töltötte vele idejét.

Mikor ő kérdezte a lányt életéről, Helga mesélt neki a nagybátyja tanyájáról s gyermekkoráról a messzi északon. És mi hiányzik neki, kérdezte a fiú.

- A hó és a jég - felelte olyan lelkesedéssel, amilyet a fiú még sosem látott tőle. - A hó és jég nagyon jó. Szeretek a jégen halat fogni. Es nagyon szeretek a tengeren csónakázni.

Hogy a lány kedvére tegyen, egyszer átevezett vele a kis szigetre, a földnyelvvel szemben. Helga örült. Együtt üldögéltek a parton, majd a lány, meglepetésére, azt mondta:

- Szeretnék úszni. Te is? - S ezzel egyszeriben kibújt minden ruhájából, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és besétált a tengerbe. A fiú nem ment utána, talán szégyellte magát. Inkább a lány karcsú testét, apró, feszes mellét nézte, s arra gondolt, hogy igazán kellemes lenne birtokolni.

Néhány nappal ezután apja és anyja behívták a házba, míg az összes lány kinn foglalta el magát, s apja mosolyogva kérdezte:

- Mit szólnál hozzá, Harold, ha Helga lenne a mátkád? - S még mielőtt Harold válaszolhatott volna, már folytatta is: - Anyáddal úgy gondoljuk, nagyon is megfelelő lenne.

Csak bámult rájuk, nem is tudta, mit mondjon. Persze, izgalmas ötlet volt. Eszébe jutott a lány teste, amikor kijött a tengerből, s a napfény megcsillant vizes keblén.

- De... - hebegte végül - ő akarna engem?

Szülei meleg, cinkos mosollyal néztek össze, és

anyja megszólalt:

- Igen. Már mondta nekem.

- Én csak azt hittem. - Lábára gondolt. Ám apja félbeszakította.

- Kedvel téged, Harold. Ez az egész az ő ötlete

volt. Mikor a nagybátyja megkért, hogy hadd küldhesse ide, merem állítani, arra gondolt, talán férjet talál itt neki; de te még fiatal vagy, és nem hittem,                                                                hogy már házasodnod kéne.  De

megszerettük ezt a lányt. Nagyon megszerettük. Úgyhogy amikor beszélt anyáddal.           -

Elmosolyodott. - A te dolgod, Harold. Te vagy az egyetlen fiam. Ez a tanya egy nap majd a tiéd lesz. Válogathatsz még a lányok között, és persze nem kell olyat elvenned, aki nem tetszik. De azt kell mondanom, ez a lány nem lenne rossz választás.

Harold nézte boldog szüleit, és melegség öntötte el. Lehetséges, hogy ez a lány őt választotta? Tudta, hogy teste erős, de ez a csodálatos tudat újfajta erővel és izgalommal töltötte el, amihez foghatót még sohasem érzett.

- Ő mondta? - Szülei bólintottak. Akkor hát nem számít a fogyatékossága? Úgy tűnt, nem. - Úgy gondoljátok, tegyem ezt? - Milyen is lehet megnősülni? Nem tudta elképzelni. - Azt hiszem... azt hiszem, jó lenne.

- Remek! - kiáltott fel Olaf, s már fel is ugrott volna, hogy fia nyakába boruljon, ám felesége gyengéden megfogta a karját, mintha emlékeztetni szeretné valamire.

- Még várnia kellene néhány napot - mondta halkan. - Megbeszéltük.

- Ó! - Apja kissé csalódottnak látszott, de aztán asszonyára mosolygott. - Igazad van, persze. - Haroldhoz fordult. - Még nagyon új neked a dolog, fiam. Gondolkozz néhány napig. Nem kell elsietni. Légy méltányos önmagadhoz.

- És a lányhoz is - emlékeztette az asszony.

- Hát persze, igen. Hozzá is. - Ezzel apja felállt, átölelte a fiát, Harold érezte apja szeretetének melegségét. - Jól van, fiam - mormolta. - Olyan büszke vagyok rád.

Ki hitte volna, hogy Harold talán már ezen a télen megnősül?

Két nappal később történt. Harold épp otthagyta apját a földeken, s kicsit hamarabb tért vissza, mint számítottak rá. Látta, hogy nővérei eltűnnek a nagy fapajtában. Mikor a magas, zsúptetejű házhoz ért, csak egy rabszolgát látott, aki kosarat font a csűr mellett. Épp lehajtotta fejét, hogy belépjen az árnyas házba, amikor meghallotta anyja hangját.

- Helga, biztos vagy benne, hogy boldog leszel?

- Ja, ja. Szeretem ezt a tanyát.

- Ennek örülök, Helga. De az talán mégsem elég, hogy szereted a tanyát. A fiam is tetszik?

- Ja, ja. Tetszik.

- Ő az egy szem fiam, Helga. Azt akarom, hogy boldog legyen. - Ja, ja. Boldoggá teszem.

- De miből gondolod, Helga? A házasság sok dologról szól. Összetartásról. Szerelemről...

A lány hangjába mintha egy kis türelmetlenség keveredett volna, valami kemény él, amit a fiú még sohasem hallott.

- A férjed volt az, aki eljött a bácsikámhoz, ja?

Mikor hallja, hogy van neki egy unokahúga, akit akar elküldeni, hogy több hely legyen saját lányainak. Fizet a bácsikámnak, hogy elhozzon ide. Mert feleséget akar a fiának, aki sánta. Igaz, ja?

- Talán így van, de...

- És én jöttem, és megcsinálok mindent, amit akartok, és akkor a férjed három napja azt mondja nekem: „Hozzámész?" És én mondom neki: „Ja, ja.” Mert unokákat akar az egy fiától, és fél, hogy senki sem akar házasodni a sánta fiával.

Elhallgattak. Harold arra várt, hogy anyja utasítsa vissza ezeket a vádakat, de nem tette.

- Milyennek találod a fiam.

- A lába? - Harold szinte hallotta, hogy a lány vállat von. - Azt hittem, majd olyan fiúhoz megyek, akinek a két lába egyenes. De ő erős.

- Ha két ember összeházasodik - anyja hangja aggodalmas, majdhogynem könyörgő volt most -, őszinteségnek kell lennie közöttük.

- Ja? Te és a férjed nem mondtok semmit. Nagybátyám nem mond semmit. De én hallom, bácsikám mondja nénikémnek, hogy férjed fél, valaki jön majd, hogy megölje fiadat, mielőtt unokáid lesznek, és a férjed ezért akar gyorsan megvenni engem bácsikámtól. Ez igaz? Az őszinteségről beszélünk, ja?

- A fiam meg tudja védeni magát. Harold sarkon fordult. Eleget hallott.

Másnap Dyflinbe ment. A tanyán végzett munkájának köszönhetően meglehetősen jó ács vált belőle. Sikerült munkát kapnia a hajóácsoknál. Késő délutánra már ideiglenes szállást is talált egy mesterember házában. Mikor este hazatért a tanyára, közölte elképedt szüleivel:

- Elmegyek.

- De mi lesz ezzel a lánnyal? A házassággal? - kérdezte apja.

- Meggondoltam magam. Nem akarom.

- Az istenek szerelmére, miért? - ordította Olaf.

Sok dolog van, amiről egy gyermek nem beszélhet a szüleinek. Hát megmondhatná apjának, hogy tudja az igazat, hogy megtört köztük a bizalom, hogy megalázták? Ha valaha is megnősülne, amit most igen kétségesnek tartott, majd talál magának asszonyt - ez biztos.

- Nem akarom elvenni. Ez minden - mondta. - Én döntök. Te magad mondtad.

- Nem tudod, mi a jó neked - vágott vissza apja. Annyira látszott rajta csalódottsága, hogy fia még meg is sajnálta. De hiába.

- Nem kellene elmenned - mondta anyja.

De ő elment, és sem akkor, sem azóta nem beszélt róla, miért.

Így került hát Dyflinbe. Egy évig lakott Morann Mac Goibnenn házában. Időközben olyan hasznossá tette magát a hajóműhelyben, hogy ő lett az egyik vezető. Tudták róla, hogy egy nagy tanyát fog örökölni Fingalban, ám ritkán látogatott haza, s azt beszélték, nincs túl jó viszonyban az apjával. Szorgalmasan dolgozott, és jó cimbora volt, s bár úgy tűnt, nincs gondja a nőkkel, még sosem látták eggyel sem sétálgatni.

* * *

A nap már vörösen izzott a víz fölött, mikor Harold és Morann végre otthagyták a viking hajót, és végigballagtak a rakparton. Sok hajó volt kikötve. Az egyiket, amelyik a bristoli rabszolgákat hozta, épp akkor rakták meg jókora bőr-és gyapjúbálákkal. A két férfi épp a halpiac utcájába fordult volna be.

- Emlékszel rám?

Morann a fekete hajú fiatalemberre nézett, aki hanyagul az egyik, majdnem útjukban lévő bálának támaszkodott. Sötét, térdig érő bőrköpenyt viselt. Bőrövét jó szorosra húzta, így látszott, hogy a köpönyeg szikár, izmos testet rejt. Sötét szakállát hegyesre vágta. A mesterember azon töprengett, ki lehet ez.

- Még mindig sántítasz, amint látom. Harold megtorpant, s vele együtt Morann is.

- Épp itt jártam, Dyflinben. - Meg sem mozdult. Továbbra is kihívóan a bálának támaszkodott, mintha a férfi, akit sértegetett, nem jelentene rá nagyobb veszélyt egy légynél.

-  Jó estét, Sigurd - szólalt meg Harold meglepően higgadtan. - Akkor hát eljöttél a dolgunk miatt?

- Gondoltam rá - felelte az idegen hűvösen. - De azt hiszem, várok még vele.

- Tudtam is, hogy nem vagyok veszélyben, amint megláttalak magam előtt - jegyezte meg Harold. - Azt mondják, a te családodban csak hátulról szokás támadni.

Morann úgy látta, hogy az idegen arca egy pillanatra megrándul. Keze talán öntudatlanul kapott az övén lógó tőr felé. Bár rá is kulcsolta hosszú ujjait egy pillanatra, utána mégis lassan leeresztette karját, s kezét a combjára ejtette.

- Már kérdezősködtem felőled - mondta. - És nagyon csalódott lettem. Úgy tűnik, nincs asszonyod. Csak nem azért van ez, mert nyomorék vagy?

Morann most már eleget hallott.

- Nem tudom elképzelni, rád ugyan miféle nő nézne, te mocskos, fekete fráter! - mordult rá.

- Á, az ékszerkészítő. - Az idegen kissé

meghajtotta fejét. - A köztiszteletben álló férfiú. Veled nincs vitám, Morann Mac Goibnenn. Tudja, hogy én ki vagyok? - kérdezte Haroldtól. Az megrázta fejét, erre így szólt: - Gondoltam.

- Megküzdhetünk most is - felelte Harold könnyedén. - Nem érne semmit, ha azt mondanám, halasszuk reggelre; mert legutóbb, amikor így történt, a nagyapád elmenekült.

- Mégis - szólalt meg tűnődve a fekete hajú férfi, mintha nem is hallotta volna ez utóbbi megjegyzést - azt hiszem, nagyobb öröm lenne akkor végezni veled, amikor már családod is van, hogy legyen, aki meggyászoljon. Talán idővel majd őket is megölhetnénk. - Elgondolkodva bólogatott, majd kedélyesen hozzátette: - Nem látsz esélyt mostanában a nősülésre?

Harold kést viselt az övében. Előhúzta, hanyagul dobálta egyik kezéből a másikba, s intett Morannak, hogy álljon félre.

- Most megöllek, Sigurd - mondta.

- Á! - A sötét hajú idegen kihúzta magát, ám ahelyett, hogy közeledett volna, félreállt. - Jobban tennéd, ha még gondolkodnál rajta. Mondjuk az esküvőd napjáig. - Ezzel egy lépést hátrált, úgyhogy egyik oldalról a ládák védték. Mivel nem nézett hátra, Morann úgy vélte, már tudja is, merre tart. Így is volt; egy pillanattal később felkiáltott: -

Egyelőre a viszontlátásra! - S már a ládák mögött is termett, a rakpart szélén, majd könnyedén beugrott egy kis csónakba, amelyet Morann eddig észre sem vett.

- Evezzetek, legények! - kiáltott rá a csónakban ülő két férfira; Harold és Morann csak nézték a rakpart széléről, amint a csónak fürgén szeli a vizet. A sötét hajú férfi megvetően felkacagott, s ahogy a csónak fekete körvonalai sebesen távolodtak a naplementétől vörösre festett vízen, újra meghallották hangját:

- Megpróbálok majd eljönni az esküvődre! Egy ideig a két férfi szótlanul állt.

- Mi ez az egész? - kérdezte végül Morann.

- Régi családi vita.

- Tényleg meg akar ölni?

- Valószínűleg. De én fogom megölni őt. - Harold megfordult. - Szóval hozzád megyünk vacsorázni?

- Igen. Hát persze. - Morann mosolyt kényszerített arcára.

De mikor a halpiac utcáján jártak a megnyúlt árnyékok között, azon gondolkodott, vajon mit mondjon a feleségének. És a lánynak. „Ha az a fekete hajú fickó tényleg eljön Harold esküvőjére - gondolta -, legjobb lesz, ha magam végzek vele.”

Másnap kora reggel Caoilinn apja meglátogatta Osgart. Úgy rendezte, hogy véletlen találkozásnak látsszon, ám Osgar gyanította, hogy a férfi már egy ideje arra várakozott a monostor fala mellett, hogy ő arra jöjjön. Bár dyflini rokona hasonló arcvonásokkal rendelkezett, alacsonyabb és testesebb volt Osgarnál, és ami a családban szokatlan volt, kopaszodott is. Amint megállt az arisztokratikus külsejű fiatalember előtt, Osgar úgy vette észre, mintha kínosan érezné magát.

Ám nem ő az egyetlen, gondolta Osgar, aki zavarban van. Nem volt mit tenni, meg kellett várnia, hogy a férfi szólaljon meg először. Először túl kellett esniük a fontos dolgokat megelőző udvarias csevegésen. Aztán, ahogy már várta is, a férfi kirukkolt vele.

- Hamarosan férjet kellene találnunk Caoilinnek.

Elkezdte. Osgar tudta, hogy most már nem kerülgetheti a dolgot. Csak nézett az öregre, nem tudta, mit mondjon.

- Szép hozománya lesz - folytatta rokona. Több mint két évszázada a sziget apái nem kapták már meg a régi menyasszonyváltságot. Most már nekik kellett hozományt adniuk lányaikkal, ami gyakran