Az angol katonák sosem háborgatták. Előretolt őrszemeik elég közel voltak, de már tudták, hogy kicsoda, és hová tart. Egyszer Unával még a hídhoz is kisétáltak, de senki sem zaklatta őket, és miután néhány szót váltottak a túlparton őrködő angol katonákkal, szabadon távozhattak.

Mindazonáltal az ostromzár harmadik hetének elején már kezdtek megmutatkozni a kordon hatásai. A fal körül minden utat elzártak, a Clontarfnál táborozó ulsteriek pedig visszafordítottak minden hajót, amely a Liffeyn akart felmenni. Az utakon keresztül sem kaphatott Dublin ellátmányt, és lassan kezdtek elapadni készleteik. A hírek sem juthattak be.

Una már hónapok óta nem hallott Rouenban lévő apja felől. Akkor egy hajós látogatott el az ispotályba, üzenetet hozott MacGowanéktól. Azt mondta, mindenki jól van, és a férfinak sikerült munkát kapnia segédként, de nehezen boldogulnak, és ha Una biztonságban van a zarándokkal, akkor maradjon, ahol van. A tengerésznek azt is a lelkére kötötték, hogy kérdezze meg Unát, megtalálta-e a kutyát, amelyet elveszítettek, amikor a család elment.

A kutya. Rögtön tudta, hogy apja a ládikóra gondolt. Ettől a pillanattól rettegett. Miután felfedezte a szörnyű igazságot, heteken át azon törte a fejét, mit mondjon apjának. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy milyen fájdalmat és aggodalmat okoz majd apjának, ha megtudja az igazat. Ám a zarándok határozott véleményen volt.

- Meg kell neki mondanod az igazat, Una. Képzeld csak el, mi lenne, ha visszatér abban a tudatban, hogy megvan a vagyona, és csak akkor jön rá, hogy nem maradt semmije. Az sokkal nagyobb megrázkódtatás lenne.

Így hát a lány megüzente, hogy a kutya elveszett. Azóta nem hallott: apja felől. Azt sem tudhatta, életben van-e még.

* * *

A csók ellenére Peter nem gondolta, hogy viszontlátja még Fionnualát. Ám látogatása után két nappal az egyik katona az udvarból belépett a házba, és közölte, hogy egy ifjú hölgy vár rá a kapunál, aki az egyik paptól hozott neki üzenetet. Mikor Peter meglátta, azt hitte, valóban Gilpatrick üzent neki. Udvariasan és barátságosan köszöntötte a lányt, és mikor az megkérte, hogy kísérje el a Krisztustemplomhoz, arra is ráállt. A halpiachoz érve a lány mosolyogva megállt és megjegyezte:

- Tudod, nincs ám semmiféle üzenetem Gilpatricktól.

- Nincs? - Peter megdöbbent.

- Azon gondolkodtam - folytatta a lány nyugodtan -, hogy eljöhetnék újra a szállásodra, ha nem lesz ott más.

- Ó.

A lány megállt egy bódé előtt, megtapogatott néhány gyümölcsöt, hogy frissek-e, majd továbbhaladt. - Nem szeretnéd?

Nem lehetett félreérteni a szándékát. Hacsak nem valami fura játékot űz - és Peter nem úgy látta -, a lány nyíltan szerelmi légyottra hívta.

- Dehogynem, nagyon is szeretném - mondta.

- Akkor esetleg holnap késő délután eljöhetnék?

Peter tudta, hogy a katonák akkor szolgálatban lesznek. A lovag, akivel a házon osztoztak, talán otthon lesz, de biztosan lehet vele beszélni.

- A holnap megfelel - válaszolta.

- Remek. Most haza kell mennem - mondta a lány.

Másnap Peter gondterhelten várakozott egyedül a házban. Nem hitte, hogy a lány kémkedne. Apja és bátyja sosem hagyná, hogy bármilyen ügyért elveszítse erényességét. A másik lehetőség viszont akkor az volt, hogy az erényes külső mögött egész másfajta jellem lakozik. Lehet, hogy már fél Dublin hált vele.

Azon gondolkodott, vajon ez zavarná-e. Persze. Egészséges fiatalember volt, ugyanannyi szexuális étvággyal, mint bármelyik vele egykorú fiú, de azért válogatott. Nem akarta, hogy a város szajhája csábítsa el. Még az is lehet, hogy tisztátalan. Egész Európa tele volt nemi betegségekkel, főként a kikötők. Állítólag a keresztes háborúk óta még több volt. Peter még nem hallotta, hogy Írországban is lenne ilyesmi, de hát az ember sosem tudhatja.

Végül meggyőzte magát, hogy ostobaságokat gondol. Csak egy egyszerű lány, történetesen épp egy pap leánya. Ám ennek már önmagában is megvoltak a maga veszélyei, amelyekre inkább nem is akart gondolni. Kétségeinek köszönhetően, mire a lány megérkezett, már igencsak ideges volt.

Fionnuala kicsit későn érkezett, és Peter sápadtnak és idegesnek látta őt is. A lány kérdésére, hogy egyedül vannak-e, igennel felelt, erre elégedettnek tűnt, de mintha kicsit zavarba is jött volna, nem tudta, mihez kezdjen. Peter meleg mézsört és zablepényt készített elő, és megkínálta vele. A lány hálásan bólintott, erre letelepedtek a kemence melletti padra, és falatozni kezdtek. Fionnuala megitta a mézsörét. Peter adott neki még egy kicsit. Mikor ezt is megitta, kicsit elpirult, és megkérdezte a férfit:

- Ugye már szerelmeskedtél más nőkkel?

Ebből már Peter is értett, és kedvesen rámosolygott.

- Igen. Nem kell aggódnod.

Bevezette a lányt a sötét házba, ahol csak az ajtó elé esett egy kis napfény. Le akarta segíteni a köpönyegét, de a lány hátratolta, és szép nyugodtan kibújt az összes ruhájából, mígnem ott állt előtte anyaszült meztelenül.

Peternek elakadt a lélegzete. Hamvas, karcsú teste volt, a keble kissé teltebb, mint gondolta volna - a legszebb nő állt előtte, akit valaha is látott. Lassan felé lépett.

* * *

Két nappal később újból találkoztak. Ezúttal bizalmába kellett avatnia lakótársát, a lovagot is. Az egy kicsit elcsodálkozott, de megveregette Peter hátát, és biztosította róla, hogy alkonyatig házon kívül lesz, és állta is a szavát. Mielőtt elbúcsúztak, Fionnuala azt mondta, elintézte, hogy másnap is el tudjon jönni. Peter megkérdezte, hogyan tudja meglátogatni a városban anélkül, hogy gyanút keltene. A lány elmagyarázta, milyen egyszerű az egész. Újra elkezdett az ispotályban dolgozni, és bejöhet a városba.

- Ha el akarok jönni hozzád, azt mondom az ispotályban, hogy haza kell mennem, és amikor hazaérek, azt mondom, egyenesen az ispotályból jöttem. Sosem jöhetnek rá.

Hamarosan már mindennap átadták magukat a szenvedélyes szerelmeskedésnek. Fionnuala pedig egy nap azzal állt elő:

- Holnap együtt tölthetnénk az éjszakát.

- Hol találkozunk?

- Van egy raktár odalenn a kikötőben - felelte a lány.

Igen kellemes kis helynek bizonyult. A rakpart végén állt. A padlásán gyapjúbálákat tároltak. A padlás egyik végén egy jókora, kétszárnyú ajtó nyílt egyenesen a víz fölé, kelet felé, a tengerbe tartó folyóra lehetett látni innen. A nyári éjszaka rövid és meleg volt, a gyapjúbálák kellemes fekhelyet biztosítottak. Hajnalban kinyitották a nagy ajtót, és szerelmeskedés közben nézték, ahogy a nap felkel a torkolat fölött, és fénybe borítja a Liffeyt.

Utána megették a magukkal hozott elemózsiát, majd Fionnuala kisurrant, és a nyugati kapu felé vette az irányt, ahol persze mindenki azt hihette, otthonról jön a városon át. Peter várt még egy kis ideig, majd mikor kezdtek az emberek feltünedezni a rakparton, visszaindult szállása felé.

Épp a halpiac utcájának elején járt, amikor megpillantotta Gilpatrickot.

Egy pillanatig azon töprengett, hogyan kerülhetné el a találkozást, de Gilpatrick már észrevette. Mosolyogva közeledett felé.

- Jó reggelt, Peter. Korán keltél. - Gilpatrick kissé csodálkozva fürkészte barátját. Peter ráébredt, hogy valószínűleg elég rendetlenül fest az elmúlt éjszaka után. Lesimította a haját. - Úgy látom, nehéz éjszakád volt - mondta Gilpatrick felcsillanó szemmel. - Jól teszed, ha elmész a templomba, és mindent meggyónsz. - A barátságos ugratás mögött Peter azért a pap enyhe rosszallását is megérezte.

- Nem tudtam aludni - mondta. - Láttad már a rakpartról a napkeltét a torkolat fölött? Gyönyörű.

Látta, hogy Gilpatrick nem hisz neki.

- Épp most láttam a húgomat - mondta. Peter elsápadt, de megpróbált erőt venni magán.

- A húgodat? Hogy van?

- Örömmel mondhatom, hogy szorgosan dolgozik az ispotályban. Peter úgy látta, mintha a pap furcsán nézne rá. Csak nem sejt valamit?

Ásított egyet, és megrázta a fejét, hogy leplezze zavarát.

- Unával jött az ispotályból. Ismered Una MacGowant? Az ő házukban laksz.

- Á, nem. Nem ismerem.

Ezek szerint Fionnuala nagyon gyors volt, hála az égnek. Gyorsan azt motyogta, hogy mennie kell, és továbbállt.

Hazament a szállására, és ahogy ott üldögélt, nagyon ideges lett. Olyan váratlan és izgalmas volt ez a kaland Fionnualával, hogy eddig bele sem gondolt, milyen kockázatos lehet. Gilpatrickkal való találkozása döbbentette rá hirtelen. A fiatal pap sejtette, hogy nővel töltötte az éjszakát. A házban lakó katonák is tudták. Látta, hogy néztek egymásra, amikor hazaért. Ez azt jelent, hogy hamarosan minden Dublinban lévő katona megtudja. Persze a hadseregben ez csak növeli a hírnevét, de veszélyes is. Egy idő után kérdezősködni fognak, hogy ki az a lány. Megpróbálnak rájönni.

És ha rájönnek? Erre a gondolatra jeges rémület öntötte el. Hiszen gondoljunk csak bele, ki ez a lány. Egy Lawrence O’Toole-hoz közel álló pap, egyben egy jelentős helyi család főnökének leánya. Egy olyan pap húga, aki tárgyalásokat folytat a főkirállyal. Épp az ilyen emberek barátságára volt Strongbow-nak szüksége, ha el akarta foglalni Diarmait helyét Leinsterben. Az nem számít, hogy gyakorlatilag a lány csábította el őt. Azzal, hogy vele hált, bemocskolta a család becsületét. Afelől ugyanis nem lehetett kétsége, milyen viselkedést várnak el egy ilyen fontos család hajadon leányától. Visszaélt Gilpatrick barátságával és szülei vendégszeretetével. Sosem fogják megbocsátani neki. A fejét követelik majd, Strongbow pedig szemrebbenés nélkül feláldozza. Neki vége.

Nincs valami kiút? Ha most véget vetne a kapcsolatuknak, nem tudódna ki. Ám még mindig az együtt töltött éjszaka uralta gondolatait: a lány illata, melege, szenvedélyük, a hosszú, érzéki ölelések, ahogy testük egymásba fonódott, mindaz, amit tettek. Bármelyik férfi szembenézne a halállal egy ilyen éjszakáért. Valóban vessen véget ennek?

Talán még sincs rá szükség. Most ugyanis még valami eszébe jutott. Még ha fény derül is a dologra, egyáltalán nem biztos, hogy rossz vége lesz. Mi lenne, ha épp ő kezdene hencegni vele? Ha hőstettként kezelné az egész ügyet? A Strongbow- hoz hasonló emberek biztosan így tennének. Ha Fionnuala lelepleződik, ha híre megy, hogy megbecstelenítették, nem lesz túl nagy esélye, hogy egy ír herceg felesége lehessen. Hogy megőrizzék a lány jó hírét, a családnak, ha vonakodva is, de bele kellene egyeznie, hogy ő vehesse el. Belegondolt az apja helyzetébe: az egyházi birtokokból is származik jövedelme, hatalmas birtokai vannak lenn a part mentén, és számtalan marhája. Fionnuala minden bizonnyal csinos hozományt kap, hiszen meg kell őrizniük a család becsületét. Ha egy ilyen jelentős leinsteri családból származó lányt venne el, talán Strongbow, aki maga is egy leinsteri hercegnőt vett nőül, több érdeklődést mutatna iránta. Ha megőrzi a hidegvérét, lehet, hogy ez a dolog bizonyul életében a legeslegjobbnak.

Két nappal később ismét Fionnualával töltötte az éjszakát.

Hetekig kitartott a Dublin körüli ostromzár. A város körül kellemesen telt az ostromlók számára az idő. Kezükben volt a környék összes marhája, jószága, kertje, gyümölcsöse, földje és minden terménye. Táboraikban élvezték a nyári meleget, és várták, hogy minden beérjen.

A városban azonban már nem volt ilyen kellemes. Bár dél felől elvágták a vízellátást, azért volt víz bőven, és még friss hal is jutott a Liffeyből, bár nem elegendő. Ott voltak még a város gabonakészletei, a zöldségeskertek és valamennyi disznó is. Ám hat hét elteltével Strongbow már tisztán látta, hogy ha csökkenti is a fejadagokat, akkor is legfeljebb három-négy hétig húzzák ki. Utána le kell ölni a lovakat.

Gilpatrickot így hát nem is lepte meg, amikor az ostrom hatodik hetében O’Toole érsek hívatta, hogy tartson vele a főkirály táborába egy megbízatással. Úgy látta, ezúttal egyedül ő kíséri el a nagy embert. Délben indultak, átlovagoltak a hosszú fahídon a Liffey északi partjára, majd egy rövid szakaszon nyugat felé haladtak a folyó mellett, míg meg nem érkeztek a megbeszélt helyre.

Az érsek fáradtnak látszott. Finom vonású, aszketikus arcában a feszültségtől karikás volt a szeme, és Gilpatrick tudta, nemcsak a felelősség nyomja vállát, hanem érzékeny, költői lelke lévén, szinte fizikai fájdalmat érzett, ha belegondolt mások szenvedéseibe. Mikor tavaly a sikertelen támadás során Dublin királyát megölték, a szent életű érsek szemmel láthatóan szenvedett. Most is nagyon aggódott, mivel Strongbow még nem válaszolt a főkirály ajánlatára, és úgy látta, ebből csak szenvedés és vérontás lehet.

- Magát okolja - mesélte Gilpatrick az apjának. - Természetesen nem ő tehet róla, de hát ilyen a természete.

Pompás fogadtatásban részesítették őket a találkozóhelyen. Nagy, zsúptetejű építményt állítottak fel, melynek északi oldalát vesszőfonatú fal takarta, a többi oldalon pedig nyitott volt. Gyapjúpárnákkal és mindenféle szövettel borított padokat vittek be, az asztalokon pedig remek lakoma várt rájuk. A legnagyobb főnökei társaságában lévő főkirály szívélyesen és tisztelettel üdvözölte őket, majd asztalhoz invitálta vendégeit, aminek Gilpatrick igencsak megörült. Persze azért látta, hogy bár őszinte kedvességgel fogadják őket, más célja is van a nagy traktának. A főkirály így hozta a tudomásukra, hogy bőségesen van élelme, míg Gilpatrick arca elárulta neki, hogy amint már gyanította is, a városban egyre kevesebb az eleség.

Az O'Connor király magas, erőteljes férfi volt. Arca széles, göndör, fényes, sűrű fekete haja a vállára omlott. Sötét, meleg pillantású szeme nagy hatással volt a nőkre, amint Gilpatrick hallotta.

- Már hat hete itt vagyok - mondta. - De amint tudjátok, a városból nem lehet minket látni, úgyhogy kérlek, ne mondjátok el, hol táborozunk. Minden reggel lemehetek fürödni a Liffeyre. - Elmosolyodott. - Úgyhogy ha Strongbow-nak úgy tetszik, én szívesen maradok akár egykét évig is.

Gilpatrick belefeledkezett az evésbe. Még az aszketikus érsek is megivott végül egy-két pohár bort. Gilpatrick örömére tehetséges hárfás szórakoztatta őket; egy bárd pedig egy régi ír történetet adott elő Cuchulainnról, a harcosról és arról, hogyan kapta a nevét. A kis társaság kedélyes hangulatban kezdte megtárgyalni az angolok ügyét.

- Új javaslatom van, ami meg fog lepni - kezdte az érsek. - Strongbow még mindig Leinstert akarja, de hajlandó a rendes ír szokások szerint elfogadni tőled. Esküt akar tenni neked, és túszokat adni. Az angolok kifejezésével élve, te lennél a hűbérura. - Óvatosan a főkirályra nézett. - Tudom, azt hitted, hogy az egész szigetet meg akarja hódítani, de nem így van. Készen áll, hogy a te kezedből fogadja el Leinstert, és megadja neked a téged megillető tiszteletet. Szerintem ezt komolyan kell venni.

- Úgy rendelkezne vele, mint Diarmait? - Igen.

A főkirály felsóhajtott, és kinyújtóztatta hosszú karját.

-  De hát nem épp ez a baj, Lorcan? - Természetesen írül beszéltek, és az érseket is ír nevén szólította. - Diarmaitben nem lehetett megbízni. Az az ember kész volt feláldozni a saját fiát esküszegésével. Azt mondod, hogy Strongbow jobb ember nála?

-  Én nem kedvelem őt - felelte őszintén O’Toole -, de becsületes ember.

- Ha ez így van, Lorcan, csak azt mondd meg nekem, hogyan lehetséges, hogy ez a becsületes ember kész hűségesküt tenni nekem, mikor már az angol Henrik királynak is tett? Nincs ebben ellentmondás?

Az érsek zavarba jött. Gilpatrickra pillantott.

- Azt hiszem, én meg tudom magyarázni - mondta Gilpatrick. - Tudod, gyakorlatilag nem hinném, hogy Strongbow hűségesküt tett Henrik királynak az ír földjeiért. Így hát te lennél a hűbérura Leinsterért, Henrik pedig az Angliában lévő földjeiért. - Látta, hogy a másik kettő értetlenül néz rá, ezért folytatta. - Odaát minden talpalatnyi földnek megvan a maga ura, úgyhogy az ember minden birtokáért különböző hűbérúrnak tartozhat esküvel - mosolyodott el. - Sok Strongbow-hoz hasonló nagyúr például Henriknek tesz esküt az angol birtokaiért, a francia királynak pedig a francia birtokaiért.

- De hát akkor kinek tartoznak hűséggel? - tudakolta a főkirály.

- Attól függ, épp hol vannak.

- Édes Istenem, hát miféle népség ez az angol? Nem csoda, hogy Diarmait úgy kedvelte őket.

- Náluk a hűségeskü nem annyira személyes kérdés - mondta Gilpatrick -, inkább csak jogi dolog. - Kereste a szavakat, amelyekkel meg tudná értetni a Plantagenet-feudalizmus szellemiségét. - Úgy is mondhatnánk, hogy inkább maga a föld érdekli őket, nem pedig az emberek.

- Isten bocsássa meg nekik - mormolta az érsek, miközben szörnyülködő pillantást váltott az O’Connor királlyal.

- Gondolod, ha Strongbow megkapná Leinstert, és képes lenne megjutalmazni a katonáit vagy bárkit, akit még idehoz, bízhatnánk benne, hogy nem támad meg más területeket is Írországban? - kérdezte az O’Connor király. De mielőtt a jámbor érsek felelhetett volna, folytatta: - Szépen, biztonságban körül van véve Dublinban, Lorcan. Nem tehet semmit. Hadd maradjon csak, míg el nem fogadja ajánlatunkat, hogy tartsa meg a kikötőket. Vagy ez, vagy kiéheztetjük őket. Nincs szükségünk arra, hogy alkudozzunk vele, vagy elfogadjuk ezeket az angol esküket, amelyek nem szívből jönnek.

 

* * *

Fionnuala számára ezek a féktelen nyári hetek valósággal megvilágosodást hoztak. Csak most jött rá, milyen unalmas is volt az élete azelőtt.

Már régen unatkozott: untatták a szülei, a bátyja - nem mintha sokat látta volna őket, hála istennek -, untatta Dublin és az ispotály. Untatta a zarándok és nyájas felesége is. Még Una is untatta, aki jót akart ugyan, de mindig meg akarta fékezni. Una társaságában úgy érezte magát, mint egy versenyre termett paripa, akit koszos kis szekér elé fognak.

De hát akkor mire vágyott? Hiszen maga sem tudta, csak azt, hogy valami másra, valami újra.

Mit tehet egy ilyen lány, ha unatkozik? Az almalopás mégsem olyan jó szórakozás. Ott voltak persze a helybeli fiúk, akikkel kacérkodhatott. Tudta, hogy ezzel legalább felbosszantja a szüleit. De igazság szerint a helybeli fiúk is untatták. Azokkal az öregekkel ott az ispotályban csak tréfált. Mostanában persze ott voltak az angol katonák is.

De a legtöbb túl durvának látszott; inkább attól félt, hogy megerőszakolják, mintsem hogy elcsábítják. Némelyik lovag egészen jóképű volt ugyan, de túl öreg, és tőlük is tartott egy kicsit.

Ám amikor Gilpatrick barátja, a walesi lovag megjelent a házukban, úgy gondolta, ő a legszebb fiú, akit valaha is látott. És rögtön tudta, hogy ő lehet az az ember, aki megnyitja a kaput élete következő nagy kalandja előtt. Az eredmény még legmerészebb álmait is túlszárnyalta.

Walesinek hívta, ahogy az apja. „Az én walesim.” Ismerte már minden haja szálát, büszke, ifjú testének minden porcikáját. Néha egészen elcsodálkozott, hogyan is lehet az övé.

De szerelmes volt-e? Nem igazán. Túlságosan el volt foglalva önmagával ahhoz, hogy szerelembe essen. Persze a szexuális ébredés csodálatos dolog volt, a legjobb dolog eddigi életében. Ám leginkább mégis a kaland, a játék vonzotta az egészben. Az a tudat töltöttel el izgalommal légyottjaikra menet, hogy mindenkit becsapott. Az a tudat töltötte meg számára az ispotályt fénnyel és élettel, hogy miközben Una nagy komolyan végzi a dolgát, ő épp most szállt ki a férfi ágyából. Az a tudat reszkettette meg ifjú szeretőjére várva, hogy veszélyes és tiltott dolgot művel, ez táplálta szenvedélyének tüzét.

Más veszélye is volt kalandjának azonkívül, hogy felfedhetik. Már a középkorban is ismertek a nők módszereket a gyermekáldás megakadályozására, ám ezek tökéletlenek és megbízhatatlanok voltak. Fionnuala is tisztában volt a kockázattal, de igyekezett nem venni róla tudomást. Ez nem riasztotta vissza. Kapcsolatuk tehát folytatódott. Szerelem volt, szenvedély - legalább nem unatkozott.

Három nappal bátyjának a főkirálynál tett sikertelen látogatása után Fionnuala az ispotály bejáratánál álldogált, és meglátta, hogy Una siet felé a nyugati városkapu felől. Majdnem dél volt. Una egy órája ment a városba valamiért. Barátnője most úgy rohant vissza, mintha darázs csípte volna meg. Nemsokára azt is megtudhatta, miért.

- Elmentem a székesegyházba, hogy imádkozzak szegény szüleimért és érted, Fionnuala, és amikor kijöttem, mit gondolsz, kivel találtam szembe magam? Az apáddal. - Ezzel az épület sarkához húzta Fionnualát, ahol senki sem hallhatta meg őket. - És azt mondta nekem: „Örülök, hogy Fionnuala ennyi időt tölt az ispotályban. De mivel az éjjel is ott volt, nem tudtam neki megmondani, hogy ma estére feltétlenül jöjjön haza, mert vendégeink lesznek. Megmondanád neki?” Én meg ott állok, mint egy félnótás, és csak annyit tudtam mondani, igen, atyám, persze. Majdnem kiszaladt a számon,

hogy hiszen nem is voltál az ispotályban.

Rosszallón, tágra nyílt szemmel bámult Fionnualára. - Szóval ha sem itt, sem ott nem voltál, akkor az isten szerelmére, hol a csudában voltál?

- Valahol másutt. - Fionnuala titokzatosan pillantott barátnőjére. Élvezte a helyzetet.

- Hogy érted, hogy valahol másutt?

- Hát, ha sem itt nem voltam, sem ott...

- Ne szórakozz velem, Fionnuala! - mondta Una a dühtől kivörösödve. Átható pillantást vetett a barátnőjére. - Ugye nem azt akarod mondani. Ó istenem, Fionnuala, csak nem valami férfival voltál?

- Meglehet.

- Elment az eszed? Az ég szerelmére, kivel?

- Nem mondom meg.

Fionnualát meglepte a pofon, amelyet ezután kapott, majdnem meg is tántorodott. Visszaütött, de Una felkészült erre, és még idejében lefogta a kezét.

- Bolond vagy!

- Irigykedsz.

- Na, ez is rád vall, hogy ezt hiszed! Eszedbe sem jutott, mi lesz így veled? Nem is érdekel a jó híred meg a családod?

Fionnuala elvörösödött. Most már ő is kezdett dühbe gurulni.

- Ha továbbra is így kiabálsz - mondta haragosan -, úgyis egész Dublin megtudja.

- Véget kell vetned ennek, Fionnuala! - Una lehalkította a hangját, szinte már suttogott. - Most rögtön abba kell hagynod. Mielőtt még túl késő lenne.

- Lehet, hogy abbahagyom. Lehet, hogy nem.

- Akkor megmondom apádnak. Majd ő véget vet neki.

- Azt hittem, a barátom vagy.

- Az is vagyok. Épp ezért mondom el neki. Hogy megmentselek téged saját magadtól, te ostoba kölyök.

Fionnuala hallgatott. Legfőképpen barátnője okoskodó hangneme bántotta. Hogy merészel így parancsolgatni neki?

- Ha megmondod, Una - mondta lassan -, megöllek. - Olyan halkan, mégis meggyőződéssel mondta, hogy Una akarata ellenére is elsápadt. Fionnuala farkasszemet nézett vele. Komolyan gondolta? Maga sem tudta. Épp most teszi tönkre a barátságukat? Végül rájött, hogy úgysincs értelme Unát fenyegetni.

- Ne haragudj, Fionnuala. Meg kell tennem.

Fionnuala hallgatott. Lesütötte a szemét.

Felsóhajtott, és vágyakozva pillantott a nyugati kapu felé. Majd megint maga elé meredt, és néhány percig meg sem mozdult. Végül felnyögött.

- Olyan nehéz, Una.

- Tudom.

- Tényleg úgy gondolod, hogy véget kell vetnem ennek?

- Tudom, hogy így van.

- Jól van, nem találkozom vele többet. Tényleg.

- Megígéred?

Fionnuala erre gúnyosan elmosolyodott.

- Különben megmondod az apámnak.

- Muszáj.

- Tudom - sóhajtott Fionnuala. - Megígérem, Una. Lemondok róla. Megígérem.

Erre aztán összeölelkeztek, Una sírva fakadt, Fionnuala is rázendített; Una csak azt suttogta: „Tudom, tudom”, amire Fionnuala azt gondolta magában, semmit sem tudsz, te kis szenteskedő, így aztán minden el is volt rendezve.

- De most már tényleg nem szabad beárulnod, Una - mondta Fionnuala. - Mert ha többé felé sem nézek, akkor is tudod, mit tenne az apám. Addig korbácsolna, amíg csak állok a lábamon, aztán bedugna a zárdába Hoggen Green mellett. Tudod, hogy már régen is mindig ezzel fenyegetőzött. Megígéred, Una? - Könyörgő szemmel nézett rá. - Megígéred?

- Igen - felelte Una.

Fionnuala elgondolkodott aznap este hazafelé menet. Ha folytatni akarja a viszonyt anélkül, hogy Una beleavatkozna, meg kell hoznia néhány óvintézkedést. Egyik reggel apjával vagy bátyjával elkísértethetné magát az ispotályba, hogy lássa, otthonról jön. Csak délután találkozhat Peterrel. Ha már elcsitította Una gyanakvását, viszonyuk maradhat a régiben. Olyan mélyen belemerült a tervezgetésbe, hogy el is felejtette, miért kell aznap idejében hazaérnie.

Odaért a házuk kapujához, mely közvetlenül a kis templom mellett állt. Észrevette, hogy két ló van kikötve, és eszébe jutott, hogy vendégeik vannak, de nem volt rájuk különösebben kíváncsi. Persze azért megigazgatta a ruháját, és lesimította a haját, mielőtt bement a kapun. Mivel nyár volt, padokat és asztalokat állítottak a gyepre. Szülei odakinn voltak, és mosolyogva fordultak felé. Bátyja, Gilpatrick úgyszintén. Ahogy felé fordultak, abból már láthatta, hogy csak rá vártak és valószínűleg róla beszéltek.

Anyja még mindig mosolyogva lépett felé, de valahogy olyan különösen nézett rá.

- Gyere, Fionnuala! - mondta. - A vendégeink már megérkeztek. Gyere és üdvözöld illendően Brendan és Ruairi O’Byrne-t.

Egy héttel Una fenyegetőzése után Peter FitzDavid még mindig rendszeresen találkozott Fionnualával. Óvatosak voltak, csak délután vagy kora reggel találkoztak, az éjszakákat nem töltötték együtt. Az O’Byrne unokatestvérek érkezése segített. Fionnuala ravaszul arra biztatta apját, hogy hozza el mindkettejüket egyik nap az ispotályba, amikor épp dolgozik. Ott láthatták, ahogy szerényen, jámbor módon dolgozik Unával és a zarándok feleségével; és persze Una is láthatta, hogy most már komoly udvarlók vannak a láthatáron.

- El sem tudja képzelni, hogy más férfira is ránézhetek, ha egyszer egy O’Byrne fiúhoz is mehetek - mesélte nevetve Peternek.

Peter már nem fogadta ilyen könnyű szívvel a jövevények hírét. Gilpatricktól megtudta, hogy szülei Brendan O’Byrne-t szánták a lányuknak, de az majd még kiderül, tetszik-e a fiúnak, és a nemes O’Byrne família nem gondolja-e úgy, hogy Brendan jobbat is találhatna. Rokona, Ruairi már egész más eset volt, és Gilpatrick szülei nem nagyon örültek, hogy ő is ott van.

- Brendan derék legény, de Ruairi nehéz természet - mondta Gilpatrick fagyos mosollyal. - Nem is tudom, mit keres itt - mormolta.

Peter viszont sejtette. Ha Brendan egyedül érkezik, az túl egyértelmű lett volna: ha végül úgy dönt, mégsem kéri meg Fionnuala kezét, azzal csalódást okoz a főnöknek, sőt akár még meg is bántja; ám ha a két rokon együtt tesz baráti látogatást, az ellen senkinek sem lehet egy szava sem.

Van-e oka féltékenykedni erre az óvatos ifjú hercegre? Meglehet. O’Byrne-nek megvolt az a hatalma és helyzete, amire ő csak vágyott. Tökéletes párja lenne Fionnualának. „Ha lenne bennem egy kis tisztesség - gondolta Peter -, félreállnék, és nem vesztegetném tovább ennek a lánynak az idejét. Nem vagyok jobb egy tolvajnál” - mondta magának dühösen. De amikor a lány újra eljött a szállására, és hozzábújt, mégsem tudott ellenállni.

Fionnuala nemcsak a testét adta neki, hanem élelemmel is ellátta. Ugyanis egyre kevesebb ennivalóhoz lehetett jutni a városban. Még Gilpatrick is éhezett.

- Apámnak a templomban van bőven - magyarázta. - És senki sem akadályozhatja meg, hogy meglátogassam. Az érsekkel van gond. Azt mondja, ugyanúgy kell szenvednünk, mint mindenkinek a városban. Az a baj, hogy ő maga sosem eszik többet egy falatka kenyérnél. - Peter nem árulhatta el neki, hogy Fionnuala csaknem mindennap becsempész neki egy kis ételt az apja házából.

Egyik reggel, a falakon teljesített őrszolgálat leteltével elküldte az embereit, és hazafelé indult, a Fionnualával való délutáni találkozásra várva. Épp a Krisztus-templom előtt ment el, amikor meglátta Strongbow-t. A nagyúr egyedül álldogált, és a folyót nézte, nyilván gondolataiba merült, Peter pedig azt gondolta, hogy úgysem vette észre, így halkan próbált elosonni mögötte, amikor meghallotta, hogy Strongbow a nevén szólítja. Odafordult.

Arca ugyan szenvtelen volt, de Peter úgy látta, mintha lehangolt lenne. Aligha lepődött meg ezen. Bár az ostromlók a falaktól kissé messzebb táboroztak le, azért jól rajta tartották a szemüket a kapukon. Lehetetlenség lett volna felderítőket kiküldeni. Két napja Strongbow a sötétség leple alatt kiküldött egy csónakot, hogy felderítse, vajon a vízen lopva be tudnának-e hozni némi utánpótlást, de az ellenséges katonák Clontarf mellett elfogták és felgyújtották, úgy küldték vissza a dagállyal. Ugyanaz a vélemény járta a városban maradt dubliniak és az angol katonák között is: a főkirály legyőzte. Ám Strongbow tapasztalt hadvezér volt; Peter nem hitte, hogy feladja. Strongbow most úgy fürkészte őt, mintha tervezne valamit.

- Tudod, hogy pillanatnyilag mire lenne szükségem, Peter FitzDavid? - kérdezte halkan.

- Ködre - vetette fel Peter. - Akkor legalább

kiosonhatnánk.

- Lehet. De még annál is nagyobb szükségem lenne némi információra. Tudnom kell, hol van a főkirály, és hol vannak pontosan a csapatai.

Szóval ki akar törni, gondolta Peter. Nem is volt más lehetősége. De ahhoz, hogy egyáltalán reménykedhessen a sikerben, meg kell lepnie az ostromlókat.

- Akarod, hogy ma este kimenjek felderíteni? - kérdezte. Ha sikerrel járna, bizonyára nagy becsben tartanák.

- Esetleg. De nem vagyok benne biztos, hogy átjutnál. - Peter arcát fürkészte, majd leeresztette a tekintetét. - Az érsek és az a ifjú pap valószínűleg tudja. Mi is a neve? Gilpatrick atya. De persze én nem kérdezhetem meg őket.

- Ismerem Gilpatrickot, de sosem mondaná el.

- Nem is. Viszont megkérdezhetnéd a húgát. - Strongbow megint elfordult, és a folyót kémlelte. - Ha legközelebb találkoztok.

Szóval tudja. Peter érezte, hogy elsápad. Vajon még hányan tudhatják? Ám annál, hogy tudott a törvénytelen kapcsolatról, sokkal rosszabb volt, hogy arra kérte, Fionnualát használja fel kémkedésre, vagy legalábbis szedje ki belőle a híreket. Lehet, hogy nem is tud semmit, de nem is ez számított. Ha el akarja nyerni Strongbow kegyeit,

ki kell derítenie valamit.

Csodálatos módon még aznap délután alkalma nyílt rá, és sokkal könnyebben ment, mint képzelte volna. A házban szerelmeskedtek. Utána volt még egy órájuk, mielőtt a lánynak indulnia kellett volna. Az O’Byrne fiúkról beszélgettek, akiket másnapra Fionnualáék visszavártak, és arról, hogy milyen otthon a lány élete.

- Szerintem Strongbow-nak hamarosan be kell hódolnia a főkirály előtt - jegyezte meg Peter. - Nem hiszem, hogy még egy hónapig kihúznánk, és arra sincs semmi esély, hogy valaki a segítségünkre siessen. - Elvigyorodott. - Örülni fogok, ha vége lesz. Akkor aztán elmehetek hozzátok, és apád vendégül lát, ahogy ígérte. Persze csak ha addig nem mész hozzá Brendan O’Byrne-höz - tette hozzá bizonytalanul.

- Ne butáskodj! - nevetett fel a lány. - Nem megyek feleségül Brendanhoz. Az ostromnak pedig hamarosan vége. Most jött el Peter pillanata.

- Igazán? - Igyekezett kétkedő hangot megütni. - Gilpatrick így gondolja?

- Ó, igen. Épp tegnap hallottam meg véletlenül, hogy apámnak azt mesélte, a főkirály tábora nem messze van a folyóparton. Annyira biztos benne, hogy az angoloknak semmi esélyük, hogy az emberei mindennap a Liffeyben fürdenek.

- Valóban?

- Az összes főnökkel együtt. Nem törődnek a világon semmivel. Peternek a lélegzete is elállt. Csaknem kiült arcára az öröm, de még idejében visszafogta magát, fancsali képet vágott, és azt mormolta:

- Akkor tényleg semmi esélyünk. Jóformán vége is az egésznek. - Aztán még hozzátette: - Jobb, ha nem beszélsz róla senkinek, hogy ezt mondtam, Fionnuala. Ha Strongbow fülébe jutna... kétségbe vonná a hűségemet.

- Ne aggódj! - nyugtatta meg a lány. Ám Peter esze már egész máson járt.

* * *

Másnap délután az előretolt ír posztok őrszemei látták, hogy Fionnuala elhagyja az ispotályt, és szokás szerint a város nyugati kapuján megy be. Mivel őrhelyükről nem láthatták a déli kaput, sosem tudták, mennyi időt tölt Dublinban, mielőtt hazamenne, így hát azt sem sejthették, hogy egyenesen Peter szállására siet, és csaknem szürkületig ott is marad, ekkor pedig az apja házának közelében posztoló őrszemek láthatták, hogy kilép a déli kapun, és hazasétál.

Már csaknem besötétedett, amikor a nyugati

oldal őrei meglátták Fionnualát sáfrányszínű kendőjével a fején, amint visszatért az ispotályhoz. Nem szokott ugyanaznap visszatérni, de látták, hogy bemegy az ispotály udvarába, és nem is foglalkoztak többet a dologgal. Így aztán elég értetlenül nézték másnap este, hogy a lány ismét az ispotály felé tart.

- Láttad ma visszamenni Dublinba? - kérdezte az egyik őrszem a társát. Aztán vállat vont. - Biztosan nem figyeltünk.

Másnap hajnalban látták, hogy visszasurran az ispotályból a nyugati kapuhoz, majd egy óra múlva megtette ugyanazt az utat. Ez egyszerűen lehetetlennek tűnt. Az őrök megállapították, hogy itt valami nincs rendjén. Elhatározták, hogy ezentúl jobban odafigyelnek.

* * *

Mikor Peter az első este elérte az ispotályt, bement a kapun, és a kerítés tövébe telepedett. Senki sem láthatta meg. Ilyenkor már mindenki odabenn volt. Levette a kendőt a fejéről, és várakozott. A nyárnak ebben az időszakában mindössze három óra hosszáig volt teljesen sötét. Az ég felhős volt, de néha előbukkant a hold. Ennek örült. Szüksége volt egy kis fényre, ám nem túl sokra. Egészen éjfél utánig várt, mielőtt felkelt.

Az ispotály mellett húzódott a széles, ősi, nyugatra vezető út, a Slige Mhor. Nem egészen egymérföldnyire egy osztag elzárta az utat. Peter teljesen el akarta kerülni a Slige Mhort. Tudta, hogy az ispotály udvarának folyóparti oldalán van egy kis kapu. Odaosont, és kiment rajta. Előtte bozóttal tarkított nyílt terep feküdt, mely egészen a mocsaras folyópartig húzódott. Ha szerencséje van, a sötétben arra elosonhat.

Egy órájába telt, mire óvatosan el tudta hagyni az utat őrző ír csapatokat; csak akkor mozdult, ha a felhők épp eltakarták a holdat. Utána már gyorsabban haladhatott a folyó mentén, bár még mindig óvatosan surrant, egészen addig, míg feltételezése szerint a főkirály táborhelyével szembe nem ért. Aztán elrejtőzött egy emelkedőn a bokrok között, ahonnan jól kiláthatott, és felkészült rá, hogy az éjszaka hátralévő részét várakozással töltse.

Kiderült, hogy majdnem jó helyen jár. Másnap reggel meglátta a főkirály táborát, mindössze fél mérfölddel volt feljebb. Látta, hogy kora reggel elindul az őrjárat. Néhány óra múlva visszatértek. Ezután vagy százan lementek a folyóra. Elég sokáig elidőztek ott. Valamiféle labdajátékot játszottak. Utána mind visszamentek a partra. Látta, hogy a napon süttetik vizes, mezítelen testüket.

A délelőtt további részét rejtekhelyén töltötte.

Fél vekni kincset érő kenyeret és egy bőrkulacsban vizet is hozott magával. Jól megfigyelte a terepet. Ez nélkülözhetetlen volt terve kivitelezéséhez. Kora délután ráébredt, hogy még valamit meg kell tennie aznap, ez azonban veszélyes volt. Egy óra múlva elhagyta rejtekhelyét, és óvatosan átaraszolt a réten egy magasabban fekvő kis erdős területig. Estig vissza sem tért rejtekhelyére, addigra viszont már elégedetten nyugtázta, hogy terve beválhat. Sötétedés után visszament az ispotályhoz. Különös érzés volt ott várakozni a kapunál, miközben tudta, hogy Fionnuala aznap éjjel odabenn dolgozik, mindössze néhány yardnyira tőle; ám hajnalig ott maradt, majd kendőjébe burkolózott, és hajnalban elhaladt az ír őrök mellett, akik azt hitték, Fionnuala az. Délelőtt elment Strongbow-hoz.

Elmesélte neki, mit látott, de Fionnualáról nem tett említést. Ha Strongbow sejtette is az igazat, ő sem utalt rá. Mikor befejezte, Strongbow elgondolkodott.

- Ebből akkor húzhatnánk a legtöbb hasznot, ha fürdés közben lepjük meg őket, amikor az őrök nem figyelnek - mondta a nagyúr. - De honnan tudhatnánk, mikor?

- Már erre is gondoltam - mondta Peter. Ezzel elmesélte Strongbow-nak további terveit.

- Ki tudnál surranni még egyszer az őrök orra előtt? - kérdezte Strongbow, mire Peter bólintott. - De hogyan?

- Ezt ne kérdezd - felelte Peter. - Holnap reggel apály lesz, úgyhogy nemcsak a hídon, hanem a gázlón is átküldheted az embereket.

- És hová állítsuk az embert, aki majd a jeledre vár?

- A - mosolyodott el Peter. - A Krisztustemplom tetejére.

- Szóval a terv azért mindenképpen kockázattal jár - foglalta össze Strongbow. Majd lépésről lépésre újra átvette a részleteket. - De ha sikerül, akkor igazán jó munkát végeztél. Viszont van egy feltétele. Hogy szép, derűs időnk legyen reggel.

- Hát, ez igaz - ismerte el Peter.

- Nos, egy próbálkozást megér - határozta el Strongbow.

* * *

Aznap alkonyatkor az őrszemek látták, hogy valaki kijön a nyugati kapun, és az ispotály felé tart. Aznap reggel már Unát is megállították, egy órája pedig Fionnualát, hogy meggyőződjenek róla, csakugyan ők azok. Most is úgy döntöttek, hogy ellenőrzik ezt az alakot, és egyikük gyorsan odalovagolt hozzá. Az illető úgy volt öltözve, akár egy pap, de az őrszem gyanút fogott. Álruha is lehetett. A fickó fejét csuklya borította.

- Ki vagy, és hová igyekszel? - kérdezte az őr ír nyelven.

- Peter atya a nevem, fiam - hangzott a nyugodt, ír nyelvű válasz. - Az ispotályba tartok, hogy meglátogassak egy szerencsétlen lelket. - Ezzel levette a csuklyáját, hogy láthatóvá váljon tonzúrája, és kedvesen az őrre mosolygott. - Úgy hiszem, már várnak.

Ebben a pillanatban kinyílt az ispotály kapuja, és Fionnuala tűnt fel. Intett a papnak, és tiszteletteljesen várakozott a bejáratnál.

- Menj csak, atyám - mondta az őr egy kissé zavartan.

- Köszönöm. Nem hiszem, hogy még ma visszatérnék. Isten legyen veled, fiam. - Azzal visszahúzta a csuklyáját, és az őrszem látta, hogy Fionnuala bekíséri, majd becsukja maguk mögött a kaput.

- Egy pap - jelentette az őrszem. - Holnap megy vissza. - Többet nem is gondoltak rá.

Ezalatt az ispotályban Fionnuala bevezette Petert egy szobába - egy külön kis helyiségbe, mely a férfiak hálótermének végében volt, de kívülről vezetett oda egy külön ajtó -, ahol a kedves, hiszékeny Una ígérete szerint nem fogják őket megzavarni.

Mikor bementek, Peter ledobta a csuklyáját, és Fionnuala alig tudta megállni nevetés nélkül.

- Tonzúrád van, mint Gilpatricknak - suttogta.

- Különben bajban lettem volna az őrökkel.

Peter gratulálhatott magának, hiszen eddig minden tökéletesen ment. Mindezt annak köszönhette, hogy két nappal azelőtt olyan gyorsan vágott az esze, és előrelátó volt. Sajnálta ugyan, hogy be kell csapnia és fel kell használnia Fionnualát, mivel éppen ezt tette; de azzal nyugtatta magát, hogy nagyobb ügy érdekében teszi.

Számításai beváltak. Mikor megtudta, hogy a következő két éjszakát a lány az ispotályban tölti, úgy döntött, oktalan dolog lenne még egyszer női ruhába bújnia. Miután visszatért a felderítésből, ezért folyamodott ehhez a másik eszközhöz.

- Holnapután együtt töltjük az éjszakát - mondta a lánynak.

- A rakparton? - kérdezte Fionnuala bizonytalanul.

- Nem, az ispotályban.

- Az ispotályban? Te megőrültél! - kiáltott fel a lány.

- Nincs ott valahol egy nyugodt hely? - kérdezte Peter. A lány elgondolkodott, és azt felelte, hogy lehet. - Akkor figyelj! - Elvigyorodott. -

Megmondom, mit fogunk tenni.

És most, miközben ámulva nézte a férfit, Fionnuala arra gondolt, hogy egész életében ez volt a legmerészebb tette. Csodálatos módon még csak nem is volt túl nehéz. Miután elmondta Unának, hogy úgy érzi, lelki tanácsra van szüksége, barátnője együtt érzett vele.

- Gyónni akarok egy papnak, Una - mondta. - Utána pedig sokat kellene beszélgetnem vele. - Bocsánatkérőn mosolygott. - Az O’Byrne fiúkról van szó. Nem tudom, mit tegyek. - Mikor erre Una megkérdezte, miben segíthetne, Fionnuala elmagyarázta:

- Nem akarom, hogy lássák, egy pap házába megyek. Dublinban mintha mindig mindenki figyelne engem. Úgyhogy megkértem a papot, ő jöjjön ide. - A zarándok és felesége mindig korán lefeküdtek. Így a pap eljöhet, kettesben beszélgethetnének, és addig maradna, amíg csak szükséges. Megkönnyebbülésére Una is jó ötletnek tartotta. Ő ajánlotta a férfiak kórterme melletti kis szobát, és nagylelkűen azt mondta:

- Ha bárki megkérdezi, majd azt mondom, hogy a pap hozzám jött. - Azzal karon fogta Fionnulát, és azt mormolta: - Megértelek, Fionnuala. - Fionnuala pedig azt gondolta, jobb, ha nem.

Senki sem volt a közelben. Ha Una figyelt is valahol, nem tűnt fel. Mire beléptek a szobába, Una már meg is gyújtott két gyertyát, és egy kis ennivalót is készített oda nekik. A lány megsimogatta Peter tonzúráját.

- Azt kell hinnem, hogy egy pap lett a szeretőm - mondta csintalanul. Majd zavartan meredt rá. - Hogyan fogod megmagyarázni a kopaszságodat a következő napokban?

- Majd eltakarom - felelte a férfi.

- És ezt mind értem tetted?

- Igen - hazudta. - És újra megtenném.

Egy darabig beszélgettek. Szerelmeskedés előtt Peter kibújt a csuhából. Fionnuala észrevette, hogy levett egy merev párnácskát is, amely a háta aljára volt szíjazva.

- Hátfájás - magyarázta a férfi zavartan.

- Majd én megmasszírozom - mondta a lány.

Már majdnem hajnal volt, amikor a lány felébredt, de Peter már nem volt ott. Az ispotály északi kapuján ment ki, és ugyanarra vette az irányt, mint az előző alkalommal. Hajnalra odaért a kis fákkal borított emelkedőhöz, amelyet a múltkor megjegyzett magának. Már ki is választotta a megfigyelőállást: egy magas fát, ahonnan jól beláthatta a terepet. Pirkadatkor mászott fel a kiválasztott fára. Széthúzta a leveleket, így jól láthatta a szemközti partot, amerre majd az ír király emberei mennek, és keletre, Dublin felé is kitűnő kilátása nyílt. A távolban még az öböl déli fokát is ki tudta venni. A város alacsonyabb részét nem látta jól a fák miatt. Ám a Krisztus-templom teteje világosan látszott. Most lassan leoldotta a szíjat a derekáról, és elővette a kis párnát. Óvatosan kibontotta a csomagot, és kivett belőle egy vékony, kemény tárgyat. Alaposan megvizsgálta. Nem volt rajta egy karcolás sem.

Egy fényesre csiszolt acéllemez volt az. Strongbow adta neki. Olyan sima volt, hogy az ember arcának legapróbb pórusát is jól láthatta benne. A nagyúr tükörként használta. Peter megfogta, lecsiszolt felével maga felé fordította. Nem akarta megkockáztatni, hogy elárulja rejtekhelyét. Kelet felé nézett és elmosolyodott. Az ég tiszta volt. Telt-múlt az idő. A keleti égbolt egyre jobban kivilágosodott, vörös, majd aranyszínű fénnyel kezdett izzani. Aztán a távoli öböl felett végre felbukkant a nap tüzes gömbje.

Minden készen állt. Persze megvolt a kockázata, hogy amikor jelet ad, észreveszik. Ha az ír ostromlók elkapják, biztosan megölik. Ö is ugyanezt tenné a helyükben. Ám ez még mindig csekély kockázat volt ahhoz képest, hogy Strongbow micsoda jutalomban részesítheti, ha a terve sikerrel jár. Izgatott volt ugyan, de türelemmel várt. Egyre melegebb lett. A nap már felkelt az öböl felett.

Most már bizonyára kinn járnak a főkirály őrjáratai. Látta, hogy néhányuk már elhagyta a királyi tábort. Eltelt a reggel, és mozgásnak nem volt semmi jele. Tovább őrjáratoztak, mint előző nap. Lehet, hogy ma nem is fürdenek. Peter magában szitkozódott. Eltelt még egy óra, már csaknem dél volt. Végre meglátta, hogy történik valami a táborban. A part fölött egy csapatnyi ember jelent meg, akik valami nehéz tárgyat cipeltek, de nem tudta kivenni, mi az. Terhüket a lejtő tetején rakták le.

Most még többen érkeztek. Mintha vödröket vittek volna. Sorra jöttek-mentek a nagy tárgy körül nyüzsögve. Hirtelen rájött, mit csinálnak. Egy hatalmas kádat töltenek meg. Tudta, hogy az írek szeretnek kádban fürdeni, melynek vizét forró kövekkel melegítik fel. Úgyhogy csak egyetlen dolgot jelenthetett, ha ekkora kádat cipeltek ide.

Írország főkirálya szertartásos fürdőt készül venni.

Így is volt. Mielőtt még megtöltötték volna a kádat, kezdtek visszaszállingózni az első őrjáratok. Mintha most még többen lettek volna. Peter úgy becsülte, legalább kétszázan mentek le a folyóra, és még mindig érkeztek újabbak. Amint a lejtő tetején minden készen állt, a táborból egy alak tűnt fel egy tucat férfi kíséretében, akik besegítették az óriási kádba. Míg emberei a folyóban pancsoltak, a bajtársaival körülvett O’Connor király szertartásos mosakodást végzett.

Tökéletes volt. Peter alig hitt a szerencséjének. Megfordította az acéllemezt, és gondosan megítélte a megfelelő szöget. Elkezdte forgatni.

A Krisztus-templom tetején álló őrszem megpillantotta a felvillanó fényt. Néhány perccel később kivágódott a déli és a nyugati városkapu; száz felfegyverzett lovas és nyomukban ötszáz gyalogos rohant a gázló felé, míg a fahídon kétszáz, teljes vértezetben pompázó lovag dübörgött át.

* * *

Az angolok hirtelen kitörése dublini csapdájukból azon a nyári napon Anglia és Írország történelmében döntő eseménynek bizonyult. A többhetes tétlenségtől talán kissé önelégült ír ostromlókat teljesen készületlenül érte a támadás. Mikor az angol sereg áttörte az írek vonalait, és végigviharzott a Liffey mentén egyenesen a főkirály fürdőhelyéig, az O’Connor királynak épp csak arra volt ideje, hogy összekapkodja a ruháit, és biztonságba helyezze magát. A tábora körüli ír gyalogosokat lemészárolták. Órákon belül valamennyi ostromló sereg megtudta, hogy a főkirályt megszégyenítették, és Strongbow serege kijutott a nyílt terepre. A harcedzett angolok teljes sebességgel nyomultak előre. Biztosították a városba vezető utakat. A páncélos lovasság élcsapatai letarolták az összes tábort. Az írek képtelennek bizonyultak megbirkózni a jól képzett európai hadigépezettel a nyílt terepen. Az ellenállás megszűnt. A főkirály végül bölcsen visszavonult. Leinster gazdag termőföldjei, marhái és bő termése mind-mind Strongbow könyörtelen és ügyes kezébe kerültek.

A jelek szerint Peter FitzDavidre fényes jövő vár. Strongbow még aznap éjjel egy zacskó arannyal jutalmazta. Ennél kétségtelenül csak még jobb dolgok következhetnek. A nyilvánosság előtt nem volt hős. Végül is csak titkos felderítő járőr volt. Csak Strongbow merész kitöréséről szóltak a hírek, és arról, hogyan szégyenítette meg a Liffeynél fürdőző főkirályt - csak erre terjedt ki a krónikások figyelme.

Míg Peter FitzDavid szerepét gyorsan el kellett feledni, azt, hogy Fionnuala miként vette ki a részét ezekből a nagy ívű eseményekből, soha nem is volt szabad megtudnia senkinek. Peter sosem említette meg senkinek, még Strongbow-nak sem. Fionnuala csak másnap sejtett meg valamit a történtekből, amikor eljutottak hozzá a Peter szerepéről szóló pletykák. Félórán át könnyezett, de tudta, hogy soha nem mondhatja el senkinek, még Unának sem, milyen gyalázatos módon viselkedett a férfi, hiszen őt is belekeverte. Jeges érzéssel hasított belé a tudat, hogy Peter teljesen tönkreteheti őt, ha valaha is eszébe jut felfedni, mit tett.

Két nap múlva meglátta a férfit a piactéren. Mosolyogva közeledett a lány felé, de ő azért látta a szemén, hogy zavarban van. Bevárta, hogy odaérjen, majd összeszedte minden méltóságát, és nyugodt, hűvös hangon megszólalt:

- Soha többé nem akarlak látni.

Úgy látta, a férfi mondani akar valamit, de ő sarkon fordult és elment. Peternek azért volt annyi esze, hogy ne menjen utána.

* * *

A Strongbow diadalából származó várható nyereségek számítgatása közben Peter FitzDavid megfeledkezett valamiről.

A főkirály veresége után egy hónappal Peter épp a királyi ház előtt sétált el, amikor látta, hogy Strongbow jön ki onnan. Udvariasan fejet hajtott a nagy ember előtt, és rámosolygott, de úgy látta, az észre sem veszi. Zavartnak és csaknem megviseltnek látszott. Peter elcsodálkozott, mi oka lehet rá. Másnap hallotta, hogy Strongbow éjjel elhajózott. Peter megkérdezte az egyik parancsnokot, hová ment, aki különösen nézett vissza rá.

- Megkeresi Henriket, mielőtt túl késő lenne - felelte. - Strongbow bajban van.

Plantagenet Henrik király korának legtetterősebb uralkodója volt. Zseniálisan fordított minden helyzetet a maga hasznára, sikeresen terjesztette ki a növekvő Plantagenet-birodalmat, igen agresszív közigazgatást hozott létre - mindez rettegetté tette. Henriknek volt még egy különös képessége:           hihetetlen gyorsasággal mozgott.

Minden középkori király udvara költözködött uralkodójával együtt birodalmának egyik helyéről a másikra. Ám Henrik úti programja szédületes volt. Minden évszakban többször is átkelt oda-vissza a Csatornán, ritkán töltött két-három napnál többet egy helyen. Akkor vágtatott birodalmának egyik végéből a másikba, amikor a legkevésbé sem számítottak rá. Ha valaki azt képzelte volna, hogy ez az irgalmatlan és nyughatatlan uralkodó eltűri, hogy egy vazallusa rivális hatalmi központot hozzon létre birodalmán belül, hát nagyot tévedett.

Henrik egy ideje már figyelemmel kísérte Strongbow írországi tevékenykedését. Míg Diarmait király életben volt, az angol nagyúr gyakorlatilag csak az ő zsoldosa volt, nem számított, Diarmait mit ígért neki. Diarmait halálhírét követően újabb hírek érkeztek arról, hogy Strongbow csapdába esett Dublinban. Ám most Strongbow hirtelen szert tett egy királyságra, Leinsterre, és nyilvánvalóan lehetősége nyílt rá, hogy meghódítsa az egész szigetet. Ez egyszerre jelentett fenyegetést és kiváló lehetőséget is.

- Nem adtam rá engedélyt Strongbow-nak, hogy királlyá nyilvánítsa magát - jelentette ki Henrik. Már elég bajt okozott neki az, hogy Becketet Canterbury érsekévé tette. - A vazallusom. Ha Írország az övé, akkor az enyém is - döntötte el. És hamarosan Strongbow-hoz is elért a hír: Henrik király elégedetlen. Maga jön el Írországba.

* * *

Az ostrom végeztével Una hírt kapott apjáról. Elszomorította. Úgy látszott, addig emésztette magát a ládikó eltűnése miatt, hogy az egészsége is megszenvedte; és Una tudta, hogy apja nem valami erős. Csak még jobban elkeserítette, hogy saját magát okolta a történtekért és azért, hogy el voltak választva egymástól. Apja újra csak azt üzente, maradjon ott, ahol van. Megfordult a fejében, hogy nem engedelmeskedik és meglátogatja Rouenban, de a zarándok lebeszélte róla. Mindenesetre a lány azért visszaüzent, hogy az események alakulásától függően lehetséges, hogy néhány hónapon belül visszatérhet, és a zarándokkal együtt biztosan tudnak majd segíteni neki, hogy újra kezdje. így hát Una továbbra is szorgosan dolgozott az ispotályban, és várta, mi következik.

Nagyon elégedett volt Fionnuala megváltozott magatartásával. A pap látogatása kétségkívül jót tett neki, gondolta. A következő napokban nagyon szomorúnak és elmélyültnek látta. Eddig ismeretlen hallgatagság és komolyság telepedett rá.

- Megváltoztál, Fionnuala - próbált elismerően közeledni hozzá. - Azon gondolkodtam, hogy biztosan a hosszú idő tette, amit a pappal töltöttél. - Olyan boldog volt, mikor Fionnuala erre azt mormolta:

- Tényleg az tette.

Ebben az időben két új ember érkezett Una életébe. Már hallotta Fionnualától, hogy a két O'Byrne fiú másodszor is ellátogat hozzájuk, de arra nem számított, hogy az ispotályt is felkeresik. Ám egyik reggel eljöttek, és a zarándok körbevezette őket. Úgy látszott, Brendan O'Byrne iránt mély tiszteletet tanúsít, unokatestvére, Ruairi iránt viszont kevesebbet. Látogatásuk végén Fionnualának is velük kellett mennie, ám a lány a zarándokhoz fordult, és megkérdezte, nem tudná-e Unát is nélkülözni egy kis időre, hogy sétáljon velük egyet.

- Hát persze, menj csak - állt rá a kedves ember. így aztán négyesben indultak útnak. Mivel szép idő volt, úgy döntöttek, elsétálnak egy darabig a Slige Mhoron.

Unának alkalma nyílt megfigyelni őket. Fionnuala csodálatosan viselkedett. Szerény volt és komoly, általában lehajtotta a fejét is, néha kedves mosollyal pillantott fel Brendanra. Una nagyon büszke volt rá. Brendan is jó benyomást tett rá. A jóképű, sötét hajú fiúnak már voltak ősz hajszálai is, komolyság és megbízhatóság lengte körül, ami Unának nagyon tetszett. Halkan, de határozottan beszélt. Jól meggondolta, mielőtt véleményt mondott valamiről. Az ispotályról is csupa lényegbevágó kérdést tett fel. Hát nem lenne csodálatos, ha Fionnuala ilyen férjet kapna?

Rokona, Ruairi már egészen más volt. Termetre nagyobb volt, világosbarna haját rövidre nyírva viselte. Arcát néhány napos borosta tette férfiasabbá, úgy festett, mint egy ifjú harcos. Nem látszott olyan komolynak és megfontoltnak, mint Brendan, amikor körüljárták az ispotályt, nem is kérdezgetett, csak kis félmosollyal az arcán figyelt, úgyhogy egy idő után az ember kezdett kíváncsi lenni, vajon mire gondolhat. Bár világos szeme néha a távolba révedt, mintha magában valami mással lenne elfoglalva, Una úgy érezte, azért pontosan megjegyzett mindent.

Először négyesben sétáltak könnyedén csevegve egymás mellett az úton. Ruairi tett egy megjegyzést az egyik betegre, akit az ispotályban látott, amin mindannyian jót derültek. Aztán két párra szakadtak, Brendan és Fionnuala sétált elöl, Ruairi és Una követte őket.

Ruairi elégedetten sétálgatott, csak udvarias megjegyzésekre szorítkozott. A félénk Una örült, hogy minden ilyen könnyedén megy. Mikor azonban magáról kérdezte a fiút, annak mégis megeredt a nyelve.

Úgy tűnt, mindenhol járt már, mindent kipróbált. Unát lenyűgözte, hogy valaki az ő korában - biztosan nem volt még huszonöt éves sem - ennyi mindent csinált már, még ha rövid ideig is. A fiú mesélt neki az ulsteri lókupecekről és csordásokról, agyafúrt trükkjeikről. Leírta neki a connachti partokat és szigeteket. Mesélt neki a kereskedőkkel tett útjairól, „abban az időben, amikor Corkban jártam". Volt már Londonban, Bristolban, sőt francia földön is. A lány erre mohón megkérdezte, Rouenban is járt-e. Ott nem járt, de gyorsan elmesélt egy történetet egy ottani kereskedőről, aki valami kétes ügyletbe keveredett.

- Az unokatestvéred, Brendan is ilyen sokat utazik? - tudakolta Una.

- Brendan? - Különös kifejezést öltött a fiú arca. - Ő jobban szeret otthon maradni és a saját dolgaival törődni.

- És te? Te nem látod el otthon a dolgaidat?

- De igen. - Úgy bámult maga elé, mintha valami egész máson járna az esze. - De hamarosan újabb útra kell indulnom. Chesterbe megyek.

Valamilyen okból Una ezt sajnálattal hallotta. Úgy látta, hogy bármilyen csuda dolgokat láthatott is útjai során, valami azért hiányzik ennek a szép szál, nyughatatlan lelkű fiúnak az életéből.

- Az otthon melegét kellene élvezned - vetette fel. - Legalább néha.

- Igazad van - felelte a fiú. - És ha visszatértem, lehet, hogy ezt is fogom tenni.

Brendan és Fionnuala megfordult. Úgy tűnt, még mindig kettesben akarnak sétálni, Una pedig ügyelt arra, hogy így is legyen, úgyhogy maga is gyorsan megfordult, és a visszaúton ő ment elöl Ruairivel. Ruairi a visszaúton már kevesebbet beszélt, de ez nem zavarta. Bár alig ismerte a fiút, mégis megnyugtatta a társasága. Soha nem érezte ilyen jól magát, még a zarándokkal sem. Una nem is tudta megmagyarázni, miért. Néha szóltak egymáshoz útban az ispotály felé, és bár hosszú utat tettek meg, nem is érezte az idő múlását. Mikor elbúcsúztak, Una tudta, hogy ostobaság, mégis arra vágyott, hogy találkozzanak még valamikor.

* * *

Az angol II. Henrik király 1171 októberének tizenhetedik napján Írországba érkezett, s ő volt az első angol uralkodó, aki ír földre lépett. A déli Waterford kikötőjében szállt partra hatalmas seregével. Egyáltalán nem azzal a szándékkal jött, hogy meghódítsa Írországot, amely nemigen érdekelte, csak vazallusát, Strongbow-t akarta megfosztani hatalmától és engedelmességre kényszeríteni. Bizonyos fokig már célt is ért, még mielőtt megérkezett volna, mivel az aggódó Strongbow már felkereste Angliában, és felajánlotta neki írországi javait. Most azonban Henrik személyesen is meg akarta vizsgálni ezt a helyet, valamint meg akart győződni Strongbow engedelmességéről.

Henrik király valóban félelmetes sereget hozott magával: ötszáz lovagot és csaknem négyezer íjászt. Ha a Strongbow által toborzott hatalmas sereget nem is számítjuk, már ezzel is végigsöpörhetett volna az egész szigeten, és minden ellenállást felőrölhetett volna, ha úgy tartja kedve. Ezt ő is jól tudta. De mint későbbi tettei is mutatták, a könyörtelen Plantagenet óvatosan, korlátozott célokkal szándékozott előrehaladni. Hogy egy olyan szigetet próbáljon leigázni, melynek népe ellenségesen viseltetik iránta? Ennél sokkal okosabb volt. Inkább csak figyel, hátha olyan jelek és helyzetek akadnak, amelyeket az előnyére fordíthat. Hát persze hogy így tett.

* * *

Gilpatrick apja oldalán álldogált, mindketten a nem mindennapi jelenetet nézték. Nem is tudta mire vélni. Az ősi Hoggen Green szélén, a keleti városkapu és a Tanácsdomb, ősük nyughelye között hatalmas vesszőfalú építményt állítottak fel. Olyasféle sátor volt ez, amelyet a régi időkben a főkirálynak emeltek, csak sokkal nagyobb.

- Úgy néz ki, mintha kelés lenne a Tanácsdombon - hallotta egy munkás megjegyzését. Ebben a hatalmas teremben pedig Anglia királya tanyázott.

Nem vesztegette az idejét. Huszonöt nappal azután, hogy partra szállt Waterfordban, elrendezte minden dolgát Dél-Leinsterben, és Dublinba érkezett. Itt most tökéletes biztonságban állította fel udvarát, hiszen többezres hadsereg vette körül. Még Gilpatrick apját is lenyűgözte.

- Nem is képzeltem, hogy van a világon ennyi katona - ismerte be csendesen.

Mióta Henrik a szigetre érkezett, Írország királyai és főnökei sorra járultak elé, hogy behódoljanak neki. A főkirály és Connacht vezetői távol maradtak, de az összes többi tartományból megjelentek a nagy ír klánok főnökei, még ha vonakodva is. Gilpatrick apja megvetette őket, de fatalista volt.

- Most mind eljönnek a házába, még gyorsabban, mint Brian Borúhoz mentek, csak mert a hadseregével kikényszeríti. De ha egyszer elmegy, úgyis hamar elfeledik a fogadalmaikat.

Gilpatrick azonban úgy vette észre, hogy valami titokzatosabb folyamat megy végbe a háttérben. Tudta, hogy Henrik ravasz államférfi. Amint megérkezett Írországba, bejelentette, hogy ő maga veszi át az uralmat Dublin, Wexford és Waterford fölött. Strongbow a hűbéreseként megtarthatta Leinster többi részét; de Dublinra egy másik angol nagyúr fog felügyelni kormányzóként avagy alkirályként, De Lacy, akit Henrik hozott magával. A felszínen tehát az ír főnököknek úgy tűnt, mintha a hagyományos ír megoldást láthatnák: megvan Leinster királya, Dublin királya és néhány idegen kikötő. Mindezek mögött azonban egy rivális főkirály érkezett a tengerentúlról, aki jóval hatalmasabb még Brian Borúnál is. És ha védelmet vártak mondjuk a connachti O'Connor főkirállyal szemben, vagy esetleg Strongbow, vagy akár De Lacy elkezdenek szokásukhoz híven viselkedni, és mások területeit fenyegetik, hát nem lenne bölcs döntés Henrik király házába menni és az ő védelmét kérni szomszédaikkal szemben, legyenek azok akár írek, akár angolok? A szigeten mindig is ez volt a dolgok rendje. Ha az ember megfizeti marhában, védelmet kap. Gilpatrick úgy látta, a király arra használja fel a két nagyurat, hogy egyrészt egymást is szemmel tartsák, másrészt a főnökök ijedtükben a saját táborába jöjjenek.

- Ez az ember igen eszes - mormolta Gilpatrick. - Sokkal jobban játszik a mi szabályaink szerint, mint mi magunk.

Aztán ott volt még Dublin ügye is. A várost szemmel láthatóan a bristoli kalmárok közössége kapta meg, ám senki sem tudta, hogy ez valójában mit jelent. A bristoliakat ugyanazok a kereskedési jogok illették meg, mint otthon. Bristol hatalmas városa pedig régi kiváltságokkal rendelkezett, óriási vásárai voltak, és az angol piac egyik legnagyobb kapuja volt. Kereskedői alaposan meggazdagodtak. Vajon ez azt jelenti, hogy Dublin is hasonló helyzetbe kerül? Az a szóbeszéd is járta, hogy a király azt akarja, térjenek vissza a város kereskedői és kézművesei.

- Most még nem lehet tudni semmi biztosat, de ha a bristoliak pénzt hoznak be, és megnövelik a forgalmat, az akár még jól is jöhet Dublinnak - jegyezte meg előző nap Ailred, a zarándok.

Gilpatrickot azonban leginkább az a hír lepte meg, amit aznap reggel hallott. Most, amint együtt nézték a királyi tábort, apjával is megosztotta.

- Ezt nem mondhatod komolyan.

- Ma reggel hallottam O'Toole érsektől.

- Ez az ember meggyilkol egy érseket, most pedig tanácskozásra hívatja össze a püspököket? Hogy megvitassa az egyház megújítását? - nézett rá apja elképedve. - Mit mondott O'Toole?

- Elmegy. Engem is magával visz. Tudod, egyáltalán nem biztos, hogy Henrik király tehetett róla.

Még mindig buzgón vitatkoztak arról Európa- szerte, hogy az előző év karácsonyán Henrik rendelte-e el Thomas Becket megölését. Általában úgy vélték, ha esetleg nem adott is rá közvetlenül utasítást, azért ő is felelős volt érte, ezért meg kellene büntetni. A pápa még nem határozott az ügyben.

- Na és mikor és hol lesz ez a zsinat? - kérdezte Conn.

- Télen. Azt hiszem, odalenn, Munsterben. Cashelben.

* * *

Az őszi hónapok alatt Una egyre nagyobb érdeklődéssel és aggodalommal figyelte Fionnualát. Ruairi O'Byrne Chesterbe utazott, de a Henrik király érkezése előtti hetekben Brendan kétszer is Dublinba látogatott. Mindkét alkalommal felkereste Fionnualát is, mielőtt hazament volna, de még mindig nem nyilvánította ki szándékait. Fionnuala ott maradt az ispotályban, hogy segítsen Unának, talán hogy elterelje a gondolatait. Una nem tudhatta. Ő a maga részéről el tudta képzelni, hogy ezekben a nehéz időkben Brendant egyéb dolgok foglalkoztatják, mint a házasság.

Henrik király érkezése után nem sokkal Brendan unokatestvére is feltűnt Dublinban. Ők nem is látták, csak hallották, hogy a városban van. Una nem tudta, vajon csak néhány napot tölt-e ott egy újabb út előtt, vagy egyéb tervei vannak.

- Láttam lenn a rakparton - mondta neki egyik reggel a zarándok felesége.

- Mit csinált ott? - kérdezte Una.

- Képzeld csak, az angol katonákkal kockázott! - felelte az asszony. - Mintha egész életében ismerte volna őket.

Una másnap találkozott vele. Bár a városkapuk nyitva álltak, és a piac is forgalmasabb volt, mint valaha, Una nem nagyon szeretett a városba menni, mivel tele volt angol katonákkal; s ha mégis rászánta magát, gondosan elkerülte a saját utcájukat, mivel fájdalmas emlékeket ébresztett benne. Valamilyen okból azonban ma, ahogy késő délután végigment a halpiac utcáján, úgy döntött, azért gyorsan körülnéz ott is. Benézett a kapun, látta az apja parázstartóját is, és ekkor vette észre, hogy az úton ül valaki előtte a kerítésnek támaszkodva. A férfi maga elé meredt, és amikor Una elment előtte, abból, ahogy lógatta a fejét, na meg a sörszagból úgy ítélte, részeg. Egy cseppet sem félt tőle, de azért ahogy kikerülte, nehogy rálépjen, vetett egy pillantást az arcára, és döbbenten látta, hogy Ruairi az.

Vajon ő is észrevette? Una nem hitte. Szólítsa meg? Nem, inkább nem. Nem mintha megbotránkozott volna. A legtöbb fiatalemberrel megesett egyszer-kétszer, hogy felöntött a garatra. Továbbállt, de rájött, hogy mivel rossz irányba megy, mindenképpen vissza kell fordulnia. Sötétedett már, egyre hidegebb lett, és a metsző novemberi szél is kezdett feltámadni. Mikor közelebb ért a férfihoz, látta, hogy csukva van a szeme. Mi lesz vele, ha itt marad a sötétben, és senki sem veszi észre egész éjszaka? Halálra fagyhat. Una megállt, és a nevén szólította.

A férfi pislogott, majd felpillantott. A sötétben talán nem is látta a lány arcát. Üres tekintettel meredt rá.

- Una vagyok. Az ispotályból. Nem emlékszel rám?

- Áh - mintha mosolyogni próbált volna. - Una. Ezzel oldalára dőlt, és mozdulatlanul feküdt tovább.

Una néhány percig csak állt ott, hátha magához tér, de nem lett jobban. Ekkor meglátta, hogy valaki kézikocsit húzva közeledik az utcán a halpiac felől. Cselekednie kellett.

- Az ispotályból jöttem - szólította meg a férfit. - Ez itt az egyik betegünk. Segítenél, kérlek, hazavinni?

- Egy-két pillanat, és otthol leszünk vele! Nyissad csak ki a szemed, barátom! - ordította Ruairi fülébe. Ám mivel ez is hatástalan maradt, felnyalábolta, és nagy puffanással a kézikocsira dobta, majd megindult vele Una nyomában.

Gilpatrick atya meglepve látta egy késő novemberi napon, hogy Brendan O'Byrne áll az ajtaja előtt. Egy pillanatig arra gondolt, Brendan valamilyen okból a húgáról akar beszélni vele, és azon gondolkodott, mi szépet és jót mondhatna anélkül, hogy az ne álljon teljesen távol a valóságtól.

Ám kiderült, hogy Brendan sokkal fontosabb dolgokról akart beszélni vele. Azt mondta, a tanácsára van szüksége, és azért fordult pont hozzá, mivel tudja, hogy titoktartó ember, és jól ismeri az angolokat, hiszen élt közöttük.

- Mint tudod, az O'Byrne családnak, csakúgy, mint az O'Toole-oknak, Dublintől délre és nyugatra is vannak területeik, és mindig nagy figyelemmel kísértük a Leinsterben zajló eseményeket - folytatta. - Most úgy tűnik, Dublinnak és Leinsternek is angol királya van. Az összes O'Byrne azon tanakodik, mit tegyünk.

Gilpatrick kedvelte Brendan O'Byrne-t. Az alapos, csendes fiatalembernek tudósokhoz méltó esze volt. Amennyire Gilpatrick tudta, O'Byrne-ék még nem tettek látogatást Henrik király vesszőfalú palotájában. Ezért pontosan elmesélte Brendannak, szerinte miféle játékot űz Henrik: azzal csalogatja magához az ír királyokat, hogy Strongbow-val fenyegeti őket.

- Figyeld csak meg, milyen ravasz - tette hozzá. - Itt, Dublinban De Lacy segítségével ellensúlyozza Strongbow-t, és angliai, illetve francia birtokaival is sakkban tarthatja, ha gondot okozna neki.

O'Byrne figyelmesen hallgatta. Gilpatrick láthatta, hogy azonnal felfogott mindent, amit hallott. A következő kérdése még nagyobb hatást tett rá.

- Kíváncsi vagyok, Gilpatrick atya, hogy ír főnökeink voltaképpen mire esküsznek fel. Nálunk, ugye, ha egy ír király elmegy a másik, nagyobb király házába, az egyszerűen védelmet, illetve sarcot jelent. De a tengerentúl, Angliában, esetleg valami mást. Meg tudnád magyarázni, hogy van ez?

- Á. Nagyon jó kérdés. - Gilpatrick csodálattal nézett rá. Végre valaki a mélyebb okokat keresi. Épp erről kezdeményezett beszélgetést korábban az O'Connor főkirállyal és az érsekkel is, de egyikük sem értette meg, mit akar mondani. Pontosan felvázolta Brendannak, hogyan is működik a hűbéri rendszer Angliában, illetve Franciaországban.

- Henrik királynak hűséget esküdnek a vazallusai, és megígérik, hogy minden évben katonai szolgálatot teljesítenek. Ha egy lovag személyesen nem tud elmenni teljes fegyverzetben, zsoldost küld maga helyett, akit megfizet. Azt mondhatnánk, ez hasonló ahhoz, ahogy mi marhában fizetünk a királynak. A vazallus ugyanúgy az urához megy igazságtételért, mint mi is. De ezzel vége is a hasonlatosságnak. Írország már időtlen idők óta törzsi területekre oszlik. Ha egy főnök esküt tesz valakinek, azt nemcsak a maga, hanem a klánja, a törzse nevében is teszi. De odaát már rég eltűntek a törzsek. Az ország falvaiban földesurak és jobbágyok élnek, akik nagyjából olyanok, mint a rabszolgák, ők a földesúr személyes tulajdonai. A földdel együtt járnak. És amikor egy vazallus hűbéresküt tesz, nem arról van szó, hogy hűségét ajánlja fel a védelemért cserébe, csak épp megerősítést nyer az adott földhöz való joga, amely után értékétől függően adózik.

- Az ilyen dolgok Írországban sem ismeretlenek - jegyezte meg Brandon.

- Ez igaz - helyeselt Gilpatrick -, legalábbis Brian Ború ideje óta. Láthattunk már olyat, hogy ír királyok olyan birtokokat adományoznak híveiknek, amelyeket előzőleg törzsi területekként tartottak számon. De nálunk ez még mindig kivételnek számít, míg a tengerentúl mindenki így juthat földhöz. De ez még nem minden. Ha egy hűbéres meghal, örökösének jókora összeget kell fizetnie, hogy megörökölhesse a földet. És még ezeken kívül is számos egyéb kötelezettsége van. Angliában pedig még kíméletlenebb ez a rendszer. Amikor

Normandiai Vilmos elfoglalta Angliát a szászoktól, kijelentette, hogy az egész földterület személyesen őt illeti a hódító jogán. Minden talpalatnyi földet felbecsültetett, hogy mennyit érhet, mennyit terem, és az egészet összeíratta egy hatalmas könyvbe. Vazallusainak csak átengedi használatra ezeket a földeket. Ha bárkivel gondja támad, nem csak megbünteti, vagy sarcot szed tőle. Elveszi a földjét, és annak adja, akinek csak kedve tartja. Hatalma messze túlszárnyalja az ír főkirályok legmerészebb álmait is.

- Ezek az angolok nagyon kíméletlenek.

- Pontosabban szólva a normannok. Némelyikük ugyanis úgy bánik az angolszászokkal, mint a kutyákkal. Egy ír mindig szabad ember a törzsén belül. A szász paraszt nem az. Nagy általánosságban az a benyomásom, hogy ezeket a normannokat jobban érdekli a tulajdon, mint az ember - vallotta meg Gilpatrick. Mi itt Írországban szintén vitázunk, harcolunk, néha még gyilkolunk is, de amíg igazán fel nem dühítenek, emberségesek és megértők vagyunk. - Felsóhajtott. - Bár lehet, hogy csak a hódítás teszi. Végül is mi is boldogan birtokoljuk angol rabszolgáinkat.

- Gondolod, hogy ír hercegeink tisztában vannak ezekkel a kötelezettségekkel, amikor Henrik házába mennek? - kérdezte Brendan.

- Nem hinném.

- Henrik megmondta nekik?

- Biztosan nem.

- Akkor azt hiszem, látom már, mire megy ki ez az egész - jelentette ki Brendan megfontoltan. - Egy idő után az angolok - nem maga Henrik, aki nyilván nagyon agyafúrt, hanem az angol nagyurak - őszintén hiszik, hogy az írek egy bizonyos dologra esküdtek fel, míg az írek úgy gondolják, ők teljesen másra esküdtek, és végül egyik fél sem bízik meg a másikban. - Sóhajtott. - Ezt a Plantagenet királyt maga az ördög küldte.

- Úgy mondják, az egész családját. Mihez kezdesz?

- Nem tudom. De nagyon köszönöm a tanácsodat, atyám. Egyébként - mosolyodott el - sajnos nem volt alkalmam meglátogatni a családodat és a húgodat. Átadnád nekik üdvözletemet? Elsősorban persze Fionnualának.

- Átadom - búcsúzott Gilpatrick. Milyen jó lenne a családnak, ha összeházasodnának, gondolta. De te túl jó vagy neki, Brendan O'Byrne, túlságosan is jó.

* * *

Una nemsokára felfedezte a jót az ifjú Ruairi

O'Byrne-ben. Miután kialudta magát az ispotályban, reggel már jól volt, és Una azt gondolta, el is megy. Ám délután még mindig ott volt. Elbeszélgetett a betegekkel, akiket szemmel láthatóan szórakoztatott a társasága. Fionnuala nem volt ott, és mivel a fiú látta, hogy Unának milyen sok a dolga, többször is felajánlotta a segítségét. A zarándok felesége igen kellemes fiatalembernek tartotta. Maga a zarándok viszont, bár barátságos hangon, de azt mormolta, hogy egy ilyen fiatalembernek bizonyára jobb dolga is lehetne, de a felesége letorkolta.

Ruairi semmi jelét nem adta, hogy még aznap távozni akarna, ehelyett kijelentette, hogy boldogan aludna a férfiak hálótermében. Másnap reggel közölte Unával, lovat kell vennie Dublinban, hogy hazatérhessen a családjához. Fionnuala is bejött aznap, de mire megérkezett, Ruairi már elment, és csak a lány hazatérte után jött vissza. Kissé sápadt volt, amikor megérkezett. A kereskedő beteg lovat próbált rátukmálni, ám ő még idejében észrevette. Úgy látszott, ingerült, mivel nem mehet haza, így ezt az éjszakát is az ispotályban töltötte.

Másnap reggel kimondottan elkeseredettnek látszott. Bánatosan üldögélt az udvarban, és nem úgy festett, mintha menni akarna. Amint Una egy kis időt tudott szakítani feladatai közepette, kiment, és leült mellé. Egy ideig nem nagyon szólalt meg, de amikor Una kedvesen megkérdezte, miért búslakodik, bevallotta, hogy nehéz döntés előtt áll.

- Vissza kellene mennem - mondta, és dél felé intett a fejével, a Liffey völgye és a Wicklowi- hegység irányába, úgyhogy Una feltételezte, az O'Byrne családra gondol. - De nekem más terveim vannak.

- Újabb útra indulsz? - kérdezte Una, s magában azt is hozzátette, hogy de hiszen csak most érkezett vissza.

- Lehet - felelte Ruairi habozva, majd halkabban hozzátette vagy egy még hosszabb utazásra.

- Hova készülsz?

- Zarándokutat tervezgetek - vallotta be a fiú. - Compostelába vagy talán a Szentföldre.

- Minden szentekre! - kiáltott fel a lány. - Hiszen az nagyon hosszú és veszélyes út! - Kíváncsian végigmérte a fiút, hogy lássa, komolyan beszél-e. - Tényleg elmennél te is, mint a zarándok, egészen Jeruzsálemig?

- Jobb lenne, mint visszamenni - mormolta a fiú, ismét családja lakhelyének irányába intve.

Una önkéntelenül is megsajnálta, kíváncsi lett volna, miért vonakodik annyira hazatérni a családjához.

- Itt maradhatnál néhány napig - tanácsolta. -

Ezen a nyugalmas helyen az ember teste-lelke megpihenhet. Imádkoztál már ezért? - kérdezte, s mikor erre a fiú bizonytalannak tűnt, kérlelni kezdte: - Imádkozz, és imáid meghallgatásra találnak. - Titokban elhatározta, hogy ő maga is imádkozni fog a fiúért.

így hát Ruairi még egy napig maradt. Mikor Una beszámolt a zarándoknak szegény fiú gondjairól és terveiről, Ailred elhúzta a száját, és megjegyezte:

- Úgy látom, rengeteg időt el tudsz vesztegetni egy efféle fiatalemberrel.

Unát nagyon meglepte, hogy egy ilyen jó ember, aki maga is zarándok, ilyesmit mondhat, úgyhogy megállapította, valószínűleg nem érti. Egy kicsit azon is felhúzta az orrát, hogy ilyen megvetően beszél a fiúról. A zarándok látta, hogy felbosszantotta, ezért hozzátette:

- Emlékeztet egy fiúra, akit egykor ismertem.

- És valószínűleg azt a fiút sem ismerted

túlságosan jól - vágta rá Una ingerülten. Még sosem beszélt ilyen hangon a zarándokkal, és most azt gondolta, talán túl messzire ment. Ám meglepetésére a férfi nem haragudott meg rá.

- Lehet - mondta, és hirtelen nagyon elszomorodott, de Una nem látta az okát.

Másnap reggel Fionnuala is bejött. Udvariasan köszöntötte Ruairit, de nem tanúsított nagy érdeklődést iránta. Mikor Una ezt szóvá tette, csak ránézett, és halkan megjegyezte:

- Engem Brendan érdekel, Una. - így hát többet nem is beszéltek erről.

Délután, míg Fionnuala az egyik beteggel beszélgetett, Una kiment Ruairihez, aki megint csak az udvaron szomorkodott. Legutóbbi beszélgetésük óta Una belegondolt, milyen nehéz is lehet egy olyan hercegi család tagjának lenni, mint az O'Byrne-klán, különösen ha az embert egy olyan jó hírű férfihoz hasonlítgatják, mint Brendan. Egy Szentföldre tett zarándoklat bizonyára meghozná az elismerést. Ám kíváncsi lett volna, a fiú tényleg erre vágyik-e.

- Gyötörnek! Megvetnek! - tört ki hirtelen a fiúból. Majd elkomorult. - Ruairi szánalmas, mind ezt mondják. Brendan, az aztán a férfi. Az is. Ez az igazság. Én pedig mit tettem egész életemben?

- Türelemmel kell lenned, Ruairi - biztatta Una. - Istennek veled is van szándéka, mint mindannyiunkkal. Ha imádkozol és figyelsz rá, majd rájössz, mit kell tenned. Biztos vagyok benne, hogy nagy dolgokat viszel még véghez. Ez az, amire vágysz? - kérdezte, és a fiú bevallotta, hogy igen.

A lány megtisztelve érezte magát, és meg is hatotta, hogy a fiú ilyen bizalmas dolgokat oszt meg vele. Ebben a pillanatban az előregörnyedő, jóképű, de szomorú arcú fiú olyan nemesnek, olyan szépnek tűnt előtte, hogy a szíve csak úgy repesett, ha arra gondolt, mi minden válhat még belőle. Ha magára talál, nagyobb dolgokat vihet véghez, mint bárki is képzelné, gondolta. Bele sem gondolt, mit tesz, és egy pillanatra megfogta a kezét. Ám ekkor meghallotta, hogy Fionnuala szólítja, úgyhogy be kellett mennie.

Bár ne mondta volna el Fionnualának! Bár megőrizte volna Ruairi titkát! Sosem bocsátotta meg magának ezt az ostobaságot. Míg együtt végezték munkájukat, ostoba módon elmondta Fionnualának, hogy az ifjú Ruairi azt fontolgatja, a Szentföldre megy, ő pedig aggódik érte.

De akkor is, kérdezte magától később, mi szállta meg azt a félnótás lányt, hogy aznap este így tört ki:

- Tehát Jeruzsálembe készülsz, Ruairi? Jó sokat lehet inni útközben, ugye? - Azzal nevetni kezdett, Ruairi pedig nem válaszolt neki, de olyan szemrehányón nézett Unára, hogy a lánynak majd megszakadt a szíve. Másnap reggel pedig elment.

És ha mindez még nem lett volna elég, amikor Una joggal leszidta Fionnualát, amiért olyan gyalázatos módon viselkedett szegény fiúval, a lány az arcába nevetett.

- Te szerelmes vagy belé, Una! - kiáltotta. -Nem is veszed észre?

- Hazudsz! Megőrültél?

- Nem jobban, mint te, Una, hogy egy ilyen szerencsétlen, hasznavehetetlen fickóba szerettél bele!

- Ő nem hasznavehetetlen! Én pedig nem vagyok szerelmes! - Una olyan izgatott és dühös lett, hogy alig bírt megszólalni. Fionnuala pedig még mindig kacagott, amiért Una egyszerűen még jobban utálta. Aztán az az ostoba lány elszaladt, Una pedig dühében is csodálkozott, hogyan érthetik őt ennyire félre az emberek.

Decemberig nem is látta viszont Ruairit. Egy nappal azután találkoztak, hogy Gilpatrick atya lement Cashelbe a nagy tanácskozásra. A királyi táborból is sokan elmentek, így Dublin jóval csendesebb volt, mint az utóbbi időkben bármikor. Ailred felesége elment a piacra. Épp mielőtt Fionnuala hazaindult volna, Unával meglepetten látták, hogy az asszony egy fiatalemberrel tér vissza. Ruairi volt az.

- A piactéren találkoztunk - újságolta az asszony. - Nem hagyhattam, hogy ez a derék fiatalember anélkül menjen el, hogy meglátogassa a két lányunkat.

Ha Ruairi nem is akart kimondottan eljönni, volt annyira udvarias, hogy ne mutassa. Üdvözölt néhány beteget, akik nagyon örültek neki; és elmesélte, hogy a családjánál volt. Una meg akarta kérdezni, mit tervez a zarándokúttal kapcsolatban, de nem merte. A kínos csendet végül Fionnuala törte meg, ő kezdeményezte a beszélgetést.

- Találkoztál Brendan unokatestvéreddel is? - kérdezte. - Az utóbbi hetekben nem járt errefelé.

- Igen - felelte a fiú. Una úgy látta, mintha feszült lenne, és Fionnuala pillantásából ítélve ezt barátnője is észrevette.

- Jól van, ugye? - firtatta Fionnuala.

- Ó. Ah, persze, igen. Brendan mindig jól van.

- Megnősült már? - folytatta a lány merészen. Most már egyértelműen láthatták, hogy Ruairi zavarban van.

- Hát, úgy tudom, szó esett róla. Egy O'Toole lányról. De nem mondhatnám, hogy ez már el van döntve. Bizonyára én leszek az utolsó, aki megtudja.

Nem, gondolta Una, Fionnuala tudja meg utoljára, és együtt érző pillantást vetett barátnőjére. Ám Fionnuala hősies képet vágott.

- Nos, derék ember, az biztos - mondta. - A feleségének talán nem lesz túl sok oka a nevetésre, de ha komoly lány, biztosan nagyon boldog lesz vele. - Mosolygott. - Visszamész Dublinba, Ruairi?

- Igen.

- Akkor mehetnénk együtt, én ugyanis hazafelé

tartok.

Fionnuala soha többé nem említette Brendant. Una pedig nem látta ezek után Ruairit. Egyszer- kétszer hallotta, hogy épp Dublinban van, meg is kérdezte Fionnualát, nem látta-e vagy nem hallott-e felőle, de ő azt felelte, hogy nem.

Cashel sziklája. Az ősi munsteri erődöt, ahonnan be lehetett látni az egész tájat, az egyik O'Brien király hetven éve adományozta az egyháznak. Valóban kiváló és méltó hely egy efféle tanácskozás megtartására, gondolta Gilpatrick, mivel a munsteri egyházférfiak közül számos ismerőse ugyanolyan elkötelezett újító volt, mint ő maga. Nagy összejövetelnek ígérkezett. Ott volt a legtöbb püspök, számos apát és egy pápai legátus is. Mégis nyugtalanul közelítette meg a szürke kőépítményt. Érdekes volt Henriket figyelnie.

Bár ő hívta össze a tanácskozást, megkérte a legátust, hogy ő elnököljön, ráhagyott mindent, ő maga pedig csendesen letelepedett a nagy terem egyik oldalán. Majdnem minden nap egyszerű öltözéket viselt: kedvenc, zöld vadásztunikáját. Rövidre nyírt hajában volt egy kis vöröses árnyalat, mely viking őseit idézte. Arckifejezése viszont kemény, ravasz és éber volt; Gilpatricknak az jutott róla eszébe, hogy róka figyeli az egyházi csirkéket.

A legátuson kívül számos kimagasló angol egyházfi is eljött, egyikük az első nap eseményei után érdekes információval látta el Gilpatrickot és Lawrence O'Toole érseket.

- Meg kell értenetek - mondta nekik halkan a gyűlés egyik szünetében Henrik király ég a vágytól, hogy jó benyomást keltsen. Ez a dolog Beckettel... - Halkabbra fogta a hangját. - Tudjátok, Angliában vannak olyan püspökök is, akik szerint Becket ugyanolyan hibás volt, mint Henrik. És megmondhatom, ha másért nem is, de államférfiúi képességei miatt egyszerűen elképzelhetetlen, hogy Henrik utasítására követték el a gyilkosságot. Akárhogy van is, a király szeretné megmutatni jámborságát. Biztosíthatlak titeket, hogy őszintén az is - tette hozzá gyorsan -, és eltökélte, megmutatja a pápának is, hogy mindent megtesz az ír egyház megújításáért. Na persze - mosolyodott el halványan -, nem minden ír egyházférfi olyan elkötelezett az egyház megtisztítására, mint ti.

A legátus először is azt kívánta, hogy állítsanak össze egy jelentést az ír egyház hibáiról. Mint rendszerint a hasonló zsinatokon, most is a püspökök buzgólkodtak leginkább azért, hogy az ír szokásokat a nyugati keresztény világ többi részének gyakorlatához közelítsék, hiszen ott a hatalom inkább a püspökségek és egyházmegyék kezében volt, mint az apátságokéban. Az öröklődő jogokkal rendelkező apátok erre azzal érveltek - nem is alaptalanul hogy a régi törzsi és monostori felosztás sokkal jobban megfelel az országnak. Gilpatrick lenyűgözve hallgatta, hogy O'Toole érsek, aki több jelenlévőhöz hasonlóan egy személyben volt apát, pap és herceg is, fenntartásokkal ugyan, de az apátokat támogatja.

- Úgy vélem, mindkét rendszernek van helye, területtől függően. - Arra a követelésre, hogy ne öröklődhessenek az egyházi rangok, szintén kedvesen válaszolt. - Az a legfontosabb kérdés, hogy egy egyházfi megfelel-e posztjára. Ha alkalmatlan rá, le kell róla mondania, de önmagában az, hogy a tisztség családjában öröklődik, még nem teszi alkalmatlanná. A szellemisége Istentől jön, nem az önkényes szabályokból. - Ezután még további témákat vetett fel: a rendházakon belüli reformokról, a nemegyszer feslett életű plébánosokról, az egyházközségek kiterjesztéséről és a tized beszedéséről beszélt. Csodálatos volt látni, hogy ezek között a jobbára ugyanolyan nemesi családból származó emberek között milyen tiszteletet tud kivívni ez a szent életű, szinte nem is e világi férfi pusztán szellemi tekintélyével. Kellő időben el is készült a célnak megfelelő beszámoló.

Az angol pap ismét félrevonta az érseket és Gilpatrickot.

- Ez a jelentés ígéretes, de korántsem teljes. Hiányzik belőle a... - kereste a megfelelő szót - a meggyőződés. - Komoly pillantást vetett az érsekre. - Te persze, érsek, igazi újító vagy. De némelyik társatok... A legátus vagy akár Henrik király - bár nem mondom, hogy ő megtenné - arra is felhasználhatná a jelentést, hogy bizonyítsa vele, az ír egyház nem veszi komolyan a megújulást. Rómában talán még azt is mondhatnák, hogy külföldről kell új püspököket küldeni Írországba.

- Nem hinném - mondta O'Toole.

- Mire gondolsz? - tudakolta Patrick.

- Ez a kérdés az öröklődő tisztségekkel - mondta az angol pap O'Toole-nak - biztos, hogy gond lesz. És a papok nősülése - itt Gilpatrickra pillantott - Angliában már egy évszázada nem lehetséges. A pápa nem fogja eltűrni. - Gilpatrick az apjára gondolt és elpirult. - De a legfontosabb, hogy törődnünk kell a nyájunkkal. Nem hunyhatunk szemet a sziget sok részén uralkodó feslettség fölött. Hallottuk, hogy még Dublinban is nyíltan kötnek nyilvánvalóan törvénytelen házasságokat. Például valaki elveheti a fivére feleségét. Ez tűrhetetlen. - Megrázta a fejét, míg Gilpatrick még jobban elvörösödött. - Ám minderről egy szó sem esik a jelentésben.

- Szerinted mit kellene tennünk? - kérdezte Gilpatrick.

- Az a javaslatom - mondta nyájasan az angol hogy egy kisebb bizottság nézzen utána, hogyan javíthatunk azokon a dolgokon, amik változtatásra szorulnak, ami pedig már így is kitűnően működik, azt hagyjuk békén. - Azzal O'Toole érsekhez fordult.

- Azon gondolkodom,

Gilpatrick atya közreműködhetne-e képviseletedben, hogy elkészítsünk egy javított jelentést.

Megállapodtak. Néhány nappal később új jelentés készült, melyet maga a legátus terjesztett a tanács elé. Beletelt néhány napba, mire kicsikarta az ír egyházfők jóváhagyását, ami nem is volt meglepő. A jelentés ugyanis igencsak elítélő volt. Irgalmatlanul feltártak minden bűnt, minden hanyagságot, mindent, amiben az ír egyházi gyakorlat eltért a kánonjogtól. Mikor Gilpatrick és az angol pap megmutatták O'Toole-nak, az érseknek is kétségei támadtak.

- Ez nagyon durván hangzik - mondta.

- Igen, egyetértek - jelentette ki az angol. - De gondolj csak arra, milyen buzgalom világlik ki belőle - Nem kellene említést tenni az eddig már végbement újításokról és azokról, amelyeket a jövőben szándékozunk tenni? - tudakolta O'Toole.

- Dehogynem. Ez az egész ügy kulcsa. A második jelentésünk épp erről fog szólni. Minél hamarabb nekilátunk, annál jobb - tette hozzá biztatón.

Így hát elfogadták az elítélő hangvételű jelentést, a legátus pedig arra buzdította őket, gondolják át, miféle újításokat tettek már, és hogyan folytathatnák munkájukat. Semmiképpen sem volt könnyű ezt megvitatni, ám február végére elkészültek a második jelentéssel is. A legátus köszönetét mondott nekik, és a mindeddig szerényen meghúzódó Henrik király is felemelkedett, hogy gratuláljon munkájukhoz. így végződött tehát a casheli zsinat.

O'Toole érsek egyáltalán nem örült a fejleményeknek, ám Gilpatrick úgy érezte, egészében véve minden jól sikerült.

* * *

A tengerész egy szürke márciusi reggelen érkezett. Esőfelhők gyülekeztek a Liffey fölött. A zarándok feleségével együtt a király táborába ment, Unára és Fionnualára bízták az ispotályt távollétük idejére. A tengerész haján esőcseppek ültek. Unát kereste.

- Anyád küldött üzenetet - mondta. - Apád egy ideje nagyon beteg. De ha lábra tud állni, visszatérnek Dublinba, mert látni akarja még Írországot, mielőtt meghal.

Una szeme megtelt könnyel. Annyira vágyott már a családja után, de nem ilyen áron. Fejében gyakorlati gondok is megjelentek. Hogyan fognak itt megélni? Ha apja meghal, vagy túl beteg a munkához, öccsei még túl fiatalok ahhoz, hogy sikeres mesteremberek legyenek. Anyjával együtt neki kell majd támogatnia őket. És hol fognak lakni? Bárcsak valamilyen úton-módon visszakaphatnák régi házukat, gondolta. Ha valami segítheti apja gyógyulását, hát ez bizonyosan. Azon gondolkodott, vajon a zarándok nem tudna-e tenni értük valamit, és elhatározta, hogy amint hazatér, kikéri a tanácsát.

Addig is Fionnualával osztotta meg a gondját. Barátnője egy kissé levert volt, mióta a télen elveszítette Brendant. Néha a régi, eleven önmaga volt, de az utóbbi két-három hétben nagyon szórakozottnak látszott, mintha titokban aggasztaná valami. Ám javára kell írni, hogy most nagyon együttérzőn viselkedett, karját Una nyaka köré fonta, és nyugtatgatta, hogy minden rendben lesz.

Mikor azonban kicsivel dél után a zarándok feleségével együtt visszaérkezett, kiderült, hogy nincs beszédes kedvében, ugyanis amikor Una odament hozzá, szomorúan elmosolyodott, és csak annyit mondott:

- Ne most, gyermekem! - Azzal visszavonult a lakrészébe feleségével együtt. Két óra eltelt, és még mindig nem jöttek elő. A lányok csak találgatni tudták, mi lehet a bajuk.

Fionnuala épp az udvaron volt, mikor látta, hogy valaki belép a kapun. Az idő valamelyest kiderült, de a márciusi szél haragosan sziszegett a zsúptetőn, és bevágta a kaput, amikor a férfi belépett. Una épp ebben a pillanatban lépett ki a női hálóteremből. Fionnuala a férfira meredt.

Peter FitzDavid pedig Fionnualát nézte komoly arccal. Ha zavarba jött is a lány hideg pillantásától, ügyelt rá, hogy ne látsszon rajta.

- Bátyád, Gilpatrick küldött - mondta nyugodtan. - Haza kell kísérnem téged. A király táborában találkoztam vele - fűzte hozzá magyarázatképpen.

Fionnualába belehasított a félelem. Csak nem esett bajuk a szüleinek? Una odalépett mellé.

- Miért? - kérdezte.

- Hát te nem hallottad? A zarándok nem mesélte? - A férfi meglepetten meredt rá, majd lehajtotta a fejét. - Henrik királyról van szó. Elvégezte a teendőit Írországban. Hamarosan elmegy. Már csak Dublin ügyeit kell rendezni, és most épp ezzel foglalkozik. Attól tartok, Fionnuala, hogy ez apádra nézve nem jelent jót, bár őt kivételes bánásmódban részesítették. A déli földjeit, ahol a bátyád lakik, megtarthatja mint a király vazallusa. Ám az összes északi, Dublin melletti birtokát egy Baggot nevű ember kapta meg. Atyád nagyon feldúlt. Attól félek - tette hozzá -, hogy ezek az adományozások és elajándékozások a jelen körülmények között teljesen rendjén vannak.

A két lány döbbenten bámult. Először Una tért magához.

- Ez történt hát a zarándokkal is?

- Hát, ő még rosszabbul járt. A király az ő összes fingali birtokát a lovagjainak adományozta. Csak a Dublin melletti kis földecskéjét hagyta meg, ami épp arra elegendő, hogy magát és az ispotályt ellássa. A király persze figyelembe vette, hogy a Ailrednek nincs örököse. Csak az ispotály érdekli.

Una hallgatott. Ekkora csapás után hogyan háborgathatná a zarándokot szegény kis családjának gondjaival?

- Ügy záporoztak a birtoklevelek a szerencsésekre, mint az őszi falevelek - mondta Peter. - A városi házakat is eladományozták.

- És neked mi jutott ebből? - kérdezte Fionnuala hűvösen. - Nekem? - Peter széttárta a karját. - Én semmit sem kaptam, Fionnuala. Strongbow-nak a maga rokonaira kell gondolnia, és amikor Henrik király idejött, Strongbow hatalma amúgy is megcsappant. Henrik király nem is igen ismer engem. Én semmit sem kaptam Írországban. Amikor Henrik kivonul innen, én is elmegyek. Strongbow rábeszélte, hogy fogadjon fel, úgyhogy valószínűleg más országban próbálok szerencsét.

Fionnuala lassan megemésztette a híreket. Szomorúan elmosolyodott.

- Akkor többé nem látunk téged, walesi - mondta gyengéd hangon.

- Nem.

- Nos, remélem, jól érezted itt magad.

- Igen. Nagyon jól.

Egy darabig csak némán néztek egymásra. Végül Fionnuala felsóhajtott.

- Nem kell hazakísérned, walesi. Van még itt egy kis dolgom, majd utána hazamegyek.

Una nem egészen értette a beszélgetésüket, de egyvalami nagyon foglalkoztatta abból, amit Peter mondott.

- Kíváncsi vagyok, mi történt apám házával - mormolta Fionnualának.

- Walesi - mondta Fionnuala -, ez itt Una MacGowan, az ő családjáé volt a szállásod. Azt szeretné tudni, mi lett a házzal.

- Történetesen ezt tudom - felelte Peter. - Bristolból jó néhány kereskedő érkezik, és azt a házat közülük kapja meg valaki. Véletlenül ismerem is azt az embert. A neve Doyle.

Una arra számított, hogy Peter FitzDavid távozása után Fionnuala is elmegy. Félóra múltán ráébredt, hogy még mindig nem ment el. Keresésére indult, és végül abban a szobácskábán találta meg, ahol egyszer azt a papot fogadta titokban. A földön térdepelve, csendesen sírdogált. Una meg akarta vigasztalni, és leült mellé.

- Lehetne rosszabb is, Fionnuala - emlékeztette. - A te családod még mindig gazdagabb maradt, mint a legtöbben. Biztos vagyok benne, hogy a bátyád egy nap még püspök lesz. És a fiatalemberekből sem lesz hiány, akik el akarnak venni.

De semmi sem segített. Fionnuala válla még mindig rázkódott. Azt motyogta:

- Brendan elment. Az én walesim is elment. Mindenki. Ezt ugyan Una nem egészen értette, de azt javasolta:

- Lehet, hogy újra találkoznod kellene azzal a pappal.

Ám szegény Fionnuala erre még jobban rázendített. Végül felemelte a fejét, és könnyáztatta arcát barátnője felé fordította.

- Te nem érted, Una, te szegény, együgyű teremtés. Semmit sem értesz. Várandós vagyok.

- Hogyan?! Az isten szerelmére, Fionnuala, de hát ki tette ezt?

- Ruairi O'Byrne. Az Isten legyen hozzám irgalmas. Ruairi.

* * *

A hajón csak úgy nyüzsögtek az emberek: fazekasok, ácsok, szíjgyártók, kőfaragók, kézművesek és kereskedők. Sokat maga Doyle hozott Bristolból. Természetesen a hajó is az övé volt. Szellős, de derűs áprilisi napon érkeztek a zöldes színű tengeren.

Doyle a rakpartot fürkészte, amint Dublin egyre közeledett.

- Készen állsz? - kérdezte Doyle anélkül, hogy hátrafordult volna.

- Készen, mint mindig - felelte háta mögül a fiatalember. Nagyon fiatal volt, amikor hat évvel azelőtt először látogatott Doyle házába; rövidre nyírt, hegyes szakálla most már megerősödött, arca pedig napbarnított volt a tengeri utaktól.

- Felvállalod bűnöd következményeit?

- Kénytelen vagyok. Nem hagytál más lehetőséget. - Komoran elmosolyodott. - Ha megteszem, többé már nem lesz hatalmad fölöttem.

- Ne feledd, hogy akkor is nekem fogsz dolgozni.

- Igaz. De Dublinban majd megcsinálom a szerencsémet, és akkor megszabadulok tőled.

Doyle nem felelt. Ki tudja, mi járhat furfangos agyának legmélyebb, sötét tekervényeiben? A bristoli kalmárnak valóban sok megfőntolnivalója akadt. Bár mindig is kereskedett Dublinnal, ő maga évek óta nem járt itt. Az épp nemrég távozott Henrik király nyitotta új lehetőségeket megragadta, de óvatos lépésekre volt szüksége. A mögötte álló ifjú számára valójában megtiszteltetésnek kellett volna lennie, hogy rábízza a dublini ügyletek irányítását. Mikor először jött el hozzá, egy semmirekellő, fiatal emberi roncs volt. Ám a hat év alatt Doyle hozzáértő kalmárt és embert faragott belőle. Ha Dublinban jól mennek majd a dolgok, kellő időben esetleg Doyle egyik unokája veheti át az üzletet, de az csak évek múlva lesz. Ám mielőtt Doyle a fiatalember felügyeletére bízná dolgait, tudta, alaposan körül kell néznie, hogy megismerje a helyi kereskedelem jelenlegi állapotát. Sokan elmentek azok közül, akikkel eddig kereskedett, legalábbis egy időre; de azért maradt itt néhány megbízható ember. Na és persze itt van az a kedves férfi is, akit néhány éve tett látogatása során ismert meg. Ailred, a zarándok. Először őt fogja felkeresni.

* * *

Amint Una meglátta a férfit, elszorult a szíve.

Mikor aznap, valamivel korábban kiderült, ki érkezik majd látogatóba Ailredhez, még habozott, hogy beszéljen-e a zarándokkal. Nem szívesen kérte volna a segítségét most, hogy ő is nehéz helyzetbe került, ezért eddig még nem is számolt be arról, hogy apja vissza akar térni. De mivel valamikor úgyis megtudná, és bizonyára furcsállaná, hogy nem említette, összeszedte a bátorságát, és aznap délután odament hozzá.

- Szóval ez a bristoli kereskedő kapja meg apád házát, aki fel akar keresni engem? És azt mondod, hogy apád hamarosan visszatér. - Ailred elgondolkodott. - Meg fogom neki magyarázni a helyzetet. De az már más kérdés, hogy mit fog tenni. - Sóhajtott. - Még soha nem kellett másoknak könyörögnöm, Una, de ezt is meg kell tanulnom.

Amikor Una meglátta a kalmárt, amint bejön a kapun, majd eltűnik hátul a zarándokkal és feleségével, minden, szíve mélyén dédelgetett reménye elszállt. Magas, kemény és napbarnított arcú, sötét tekintetű - elég volt egy pillantást vetnie Doyle-ra, már tudta, hogy minden elveszett. Egy ilyen ember nem tesz szívességeket, gondolta. Egy ilyen ember elveszi, amit akar, és mindenkit félresöpör, aki az útjában áll. Szinte látta, hogy apja ott pusztul saját kapuja előtt, anyja meg az utcán kényszerül koldulni, hacsak a zarándok be nem fogadja.

Mit tegyen, ha Doyle visszautasítja a zarándokot? Végig ezen töprengett aznap este, miközben a bristoli kalmár Ailreddel és feleségével vacsorázott. Reménytelennek tűnt, de hát csak nem hagyhatja annyiban. Elhatározta, ha kell, megkeresi, és ő maga fog könyörögni neki. Nem volt más választása.

Megpróbálta elképzelni a helyzetet. Ha pusztán csak könyörületességéért esedezik, azzal csak az idejét vesztegeti, de hát mit ajánlhatna fel? Hogy ingyen dolgozik szolgálóként? Az ugyan nem lenne elég, hogy visszakapja a házat. Adja el magát rabszolgának? Valószínűleg az sem lenne jobb. Hát mit tegyen?

Csak egyetlen tulajdona van. A teste. Mi lenne, ha szolgálná, és a testét is odaadná neki? Úgy gondolta, egy ilyen Doyle-féle ember ilyesmi feltételt szabna. Ha egyáltalán vonzónak találná őt, ezt persze nem tudhatta. Eszébe jutott a magas, sötét képű, komor arcú férfi, és kirázta a hideg.

Vajon tényleg rá tudná szánni magát, hogy odaadja magát egy férfinak, mint egy szajha? Egy olyan lánynak, mint Fionnuala, biztosan nem esne annyira nehezére. Szinte azt kívánta, bár ő is olyan lenne. De hát nem volt olyan, és tudta, hogy soha nem is lesz. Aztán eszébe jutott szegény édesapja, az ajkába harapott, és azt mondta magában, igen, ha muszáj, érte megteszem.

* * *

Ailred, a zarándok elég jól emlékezett Doyle-ra, bár nem sok üzletbe bonyolódott vele, és annak is megvolt már vagy hat-hét éve. Tudta, hogy Bristolban milyen fontos ember, és némileg hízelgett neki, hogy Doyle épp hozzá fordul tanácsért.

- Mióta megalapítottam ezt az ispotályt, nemigen vettem részt a kikötő kereskedelmében, így hát nem vagyok benne biztos, hogy túl nagy segítségedre lehetnék - tudatta a kalmárral.

A szép szál, idős vikingre és kedves asszonyára pillantva Doyle sajnálta, hogy ilyen nehéz idők járnak rájuk, és az is megfordult a fejében, hogy a zarándok esetleg neheztel rá mint betolakodóra. Ám teljesítenie kellett feladatát, és nem olyan ember volt, akit egykönnyen el lehet tántorítani céljaitól.

így hát udvariasan, de határozottan kezdte ostromolni kérdéseivel a városról, hogy miféle mesterek vannak itt, mit adnak el, mit vesznek, melyik kereskedőben lehet megbízni. És mint várta is, a zarándok valójában nagyon sok mindent tudott. Mire megették a húst, és gyümölcslepényt, valamint sajtot hoztak be, a bristoli kalmár kicsit megpihenhetett, megitta a borát, és általánosabb dolgokat vetett fel, valamint ő is válaszolt Ailred kérdéseire.

A zarándok elsősorban Bristol városáról és annak működéséről akart hallani - elöljáróiról, kereskedelmi kiváltságairól és hogy miféle adókat fizetnek a királynak.

- Ugyanis, gondolom, mi is ilyesmire számíthatunk most Dublinban - mondta. Doyle kielégítette a kíváncsiságát.

Beszélgetésük közben Ailred alaposan szemügyre vette a bristoli kalmárt. Maga sem tudta, mit keres rajta: valamit, ami segíthet belelátni vendége fejébe, valamit, amit felhasználhat, hogy rávegye, tegyen valamit Unáért és a családjáért. Doyle neve ír származásra utalt, és Ailred mintha hallotta volna, hogy rokonai vannak Írországban. Talán kezdetnek ez megteszi.

- Te magad is Dublinban telepszel le? - tudakolta.

- Nem, most még biztosan nem - felelte Doyle. - Van egy ifjú társam, egyelőre ő fogja itt intézni az ügyeimet. Nagyon ügyes.

- Tehát nincs rokonságod Dublinban? - firtatta a zarándok.

- Waterfordból származik a családom. Van ott néhány rokonom - válaszolta Doyle, és most első ízben mosolyodott el. — Családom utolsó tagja, aki Dublinban járt, itt vesztette el az életét. A clontarfi csatában. Viking volt, mint magad is, csak dán. Egyike a régi tengeri kalandoroknak.

- Sok bátor ember halt meg abban a csatában - mondta Ailred. - Lehet, hogy hallottam róla is,

- Lehet. Őszintén szólva a waterfordi rokonság sosem tudott róla sokat, csak azt, hogy félelmetes harcos volt. Ő is azok között volt, akik megtámadták Brian Ború táborát. Ahogy hallottam, lehet, hogy ő sújtott le a királyra.

Látszott, hogy a sötét arcú, zord bristoli kalmár büszke az ősére.

- És mi történt vele? - kérdezte a zarándok.

- Azt nem sikerült megtudni. Állítólag üldözőbe vette az ellenséget, és sosem látták többé. Biztosan Brian Ború testőrei ölték meg.

- És hogy hívták?

- Sigurd - mondta büszkén a kereskedő. - Mint engem. Sigurdnak.

- Á - felelte Ailred.

- Hallottál róla? - kérdezte Doyle csaknem mohón.

- Meglehet - mondta Ailred. - El kell gondolkodnom rajta, de megeshet.

Magában nem sok kétsége volt. Ez bizonyára az a Sigurd volt, aki őse, Harold tanyájára ment, és az a pap megölte. Vajon ki tudhat még róla? Valószínűleg csak ő maga, legfeljebb Fionnuala családja. Doyle-nak láthatólag fogalma sem volt őse rossz híréről. A zarándok pedig, aki elvesztette vagyonát, épp egy gonosz gyilkos leszármazottjának készül szívességért könyörögni, aki hősnek hiszi elődjét. Egyetlenegy pillanatra vágyat érzett rá, hogy megalázza ezt az embert, aki most hatalmat nyert felette, ám utána szegény kis Unára gondolt, és győzött jó természete.

- Azt hiszem, azt hallottam, hogy ördögi fickó volt - felelt, és ez nem is volt hazugság.

- Igen, ő lesz az - felelte Doyle elégedetten.

Mivel elhallgattak, úgy tűnt, a bristoli

kereskedő valami új témát készül felvetni, de látván, hogy milyen örömmel töltötte el az őséről való beszélgetés, Ailred megragadta az alkalmat, hogy előhozakodjon az Unát illető kényes kérdéssel.

- Szeretnék kérni tőled egy kis szívességet - mondta. Látta, hogy Doyle tekintete gyanakvóvá válik, de folytatta, és röviden előadta Una és édesapja szomorú történetét. - Láthatod, milyen helyzetben vagyok. Egy időre be tudnám fogadni ide a családot, de... Nem tudnál valahogy segíteni rajtuk?

Doyle a szemébe nézett. Nem látszott az arcán, mit gondol, de Ailred mintha azt látta volna, hogy sötét szemében derültség csillan fel. Nem értette az okát, persze az is lehet, hogy a bristoli a sors iróniáján mulat: azon, hogy ő elvesztette a vagyonát, és így kell könyörögnie. Ám aki szívességet kér, nem sértődhet meg, úgyhogy türelmesen várta Doyle válaszát.

- Úgy terveztem, hogy ifjú társamat helyezem el ott - felelte Doyle. - Valószínűleg nem szeretné elveszíteni a szállását. Nem szokásom szívességeket tenni ismeretleneknek, akiknek nem tartozom semmivel - tette hozzá halkabban.

Ailred megértette a figyelmeztetést, hogy ne menjen túl messzire, és hallgatott. De mindig oly kedves asszonya megszólalt.

- Mindig úgy éreztük - mondta nyájasan -, hogy sokkal több örömet szerez nekünk a munkánk az ispotályban, mint a vagyonunk. - Kedvesen elmosolyodott. - Biztos vagyok benne, hogy te is tettél és fogadtál már el szívességeket életedben.

Az asszony kis beszéde alatt Ailred idegesen pillantgatott Doyle-ra, attól félt, hogy vendégének ez nem fog tetszeni. Ám akár a nő ártatlan tekintete, akár valami más miatt, úgy látszott, nem haragudott meg.

- Igaz, hogy egyszer-kétszer nekem is segítettek már - ismerte el. Majd komor pillantást vetett a nőre. - Hogy viszonoztam-e, az már más kérdés. - Azzal elhallgatott, úgy tűnt, nem kíván erről többet beszélni. De Ailred feleségét nem lehetett ilyen könnyen megállítani.

- Mondd csak, mi volt a legnagyobb jótétemény, amit veled tettek? - firtatta.

Doyle néhány pillanatig elgondolkodva nézett rá, mintha egész máson járna az esze, majd miután úgy látszott, jól megfontolta a dolgot, megszólalt.

- Elmesélhetek egyet. Sok éve történt már - bólogatott lassan. - Van két fiam. A nagyobbik mindig józan fiú volt, de a kisebbik ifjúkorában rossz társaságba keveredett. Sosem aggódtam miatta, mivel azt hittem, az én fiam lévén, van benne annyi józan ész, hogy ne kövessen el ostobaságokat. - Felsóhajtott. - Ebből láthatjátok, mennyi eszem van. Egy nap eltűnt. Csak úgy. Múltak a napok, és fogalmam sem volt róla, merre lehet. Aztán rájöttem, hogy meglopott, a pénzt nagyrészt kártyára és egyebekre költötte. Jókora summát. Persze nem tudta visszafizetni. Úgy félt tőlem - okkal és annyira elszégyellte magát, hogy megszökött. Elment Bristolból. Még a fivére sem tudta, hová ment. Hónapok teltek el. Évek. - Elhallgatott.

- Mit tettél ezután? - kérdezte Ailred felesége.

- Hazudtam - vallotta be Doyle. - Meg akartam védeni a jó hírét, de persze a sajátomat is. Tehát mindenkinek azt mondtam, hogy francia földre küldtem, családi ügyben. De mivel semmi hírt nem kaptunk felőle, úgy gondoltam, talán meghalt. Végül mégis hallottunk felőle. Egy londoni kalmár fogadta be. Alig ismertem azt az embert, ő mégis befogadta a fiamat a házába, és atyjaként bánt vele - szigorú atyaként -, és segített neki kitanulni a kereskedést, hogy visszafizethessen nekem mindent. Aztán ez a kalmár elküldte hozzám, hogy bocsánatot kérjen. Azt hiszem, ezt nevezhetjük szívességnek. Ilyesmit sosem viszonozhat az ember. Csak elfogadhatja.

- És megbocsátottál a fiadnak? - kérdezte Ailred felesége.

- Igen - felelte a sötét arcú bristoli kalmár. - Őszintén szólva hálát adtam az égnek, hogy életben van.

- És visszatért hozzád?

- Két feltételt szabtam. Bele kellett egyeznie, hogy elengedjem azt, amivel tartozott. Most már úgy látom, az én hibámból történt. Magamat okoltam, mivel nagyon szigorú apa voltam. Én űztem el.

- És mi volt a másik feltétel?

-  El kellett vennie azt a lányt, akit én választottam neki. Nincs ebben semmi szokatlan. Derék, állhatatos leányt találtam neki. - Hirtelen felállt. - Későre jár. Köszönöm a szíveslátást. - Ailred feleségéhez fordult. - Ha valakivel jót tesznek, neki is jót kell tennie. Majd meggondolom, mi legyen ezzel a lánnyal és a családjával, és reggel tudatom veletek.

Távozása után a zarándok feleségével üldögélt lakrészében.

- Biztosan segíteni fog neki - mondta az asszony.

- Unának még ne szólj semmit - felelte a férfi. - Várjuk meg, mit tesz.

Egy ideig csendben üldögéltek. Végül a nő törte meg a csendet.

- Milyen különös, hogy a fia ugyanazt tette, mint Harold. Ráadásul ő is kitalált róla egy történetet, ahogy mi is. Azzal a különbséggel, hogy mi azt mondtuk, zarándokúira ment.

- Ő visszakapta a fiát - mondta Ailred komoran. - Azt hiszem, nálunk is én űztem el Haroldot.

- Te sosem voltál szigorú.

- Nem. Én túl kedves voltam. - A kórtermek felé intett. - Mit tehet valaki, ha meglopja az apját, aki Ailred, a zarándok?

Az asszony már majdnem megszólalt, hogy talán Harold is életben van, de tudta, hogy ez a téma túl nagy fájdalmat okoz a férfinak.

- Reménykedjünk, hogy Doyle tehet valamit Unáért - mondta inkább.

* * *

Másnap reggel Una épp az ispotály előtti úton állt, amikor egy férfi érkezett oda. Egy magas, jóképű, vörös hajú, napbarnított arcú férfi. A zarándokot kereste, de Una nem jött rá, hogy Doyle- tól, a bristoli kalmártól jött.

Meg akarta mutatni, merre menjen, de úgy tűnt, a férfi ismeri a járást. Bement a kapun, Ailred épp akkor lépett ki az ispotály udvarába. Una utána ment. Látta, hogy Ailred zavartan mered az illetőre, de nem gondolta, hogy ismerné. A zarándok döbbenten bámult, a férfi pedig egyszer csak térdre borult és megszólította:

- Apám!

* * *

Következő tél közepén, kilenc hónappal azután, hogy az angol Henrik király elhagyta a szigetet, a dublini O'Toole érsek magához hívatta Gilpatrick atyát, és átnyújtott neki három írást. Miután az ifjú pap elolvasta őket, úgy meredt a pergamenekre, mintha kísérteiét látott volna.

- Biztos, hogy ezek igaziak? - kérdezte.

- Semmi kétségem felőle - felelte az érsek.

- Nem tudom, apám mit fog szólni ehhez - mondta csendesen Gilpatrick.

Megerőltető év volt mögötte. Fionnualának természetesen össze kellett házasodnia Ruairi O'Byrne-nel. Apja - teljes joggal - hajthatatlan volt. Maga az O'Byrne család is ragaszkodott hozzá. Ruairi nem hozhat szégyent az Ui Fergusa-klánra, mondták. Gilpatrick gyanította, hogy Brendan O'Byrne-t is azért küldték el az esküvőre, hogy meggyőződjön róla, Ruairi is megjelent, és minden rendben van. Mindenki jó képet vágott a dologhoz. Gilpatrick apja eskette meg őket. Ám a menyasszony állapota már jól látszott, és bár baráti gesztusként maga O'Toole érsek is eljött, az egész család úgy érezte, hogy mindenki szemében csökkent a tekintélyük. Miután a király megfosztotta őket birtokaiktól, ez újabb keserű csapást mért rájuk.

Minden régi dublini család számára nehéz idők voltak ezek, egyetlen figyelemre méltó kivétellel.

Ailred, a zarándok visszakapta a fiát. Csodálatos

volt látni őket. Bár nem jutott el zarándokként Jeruzsálembe, mint az apja, Doyle, a bristoli kereskedő társaként tért vissza, így némi vagyont biztosíthatott magának Dublinban. Most a halpiac utcájában élt. A legfigyelemreméltóbb fejlemény viszont az volt, hogy hazaérkezése után nem sokkal házasságot kötött Una MacGowannel. Úgy tűnt, hogy szülei, elsősorban anyja kívánságára vette el a lányt. Frigyük örömteli eredménye volt az is, hogy miután nyáron Una beteg apja családjával együtt hazatért, újdonsült veje jóvoltából régi házukban maradhatott, mivel az most Doyle, a kereskedő birtokában volt. Bár Gilpatrick nem ismerte őket túl közelről, örült nekik, főleg Unának, akit egyszer megmentett a sokkal rosszabb sorstól. Az események ilyetén fordulata emlékeztette rá, hogy Isten mindig gondot visel híveire, ám a kezében lévő pergamenek most azt mutatták - ha nem szentségtörés ilyet még feltételezni is -, hogy Isten szeme most másfelé tekint.

A kérdéses iratok a római pápa levelei voltak. Az egyiket az érseknek és püspökeinek, a másikat Írország királyainak és fejedelmeinek küldte. A harmadik az angol Henrik királynak szóló levél másolata volt.

Az ír királyoknak szóló volt a legrövidebb. Arra szólította fel őket, hogy hódoljanak be „Legdrágább fiunknak Krisztusban, Henriknek". így nevezte a pápa azt az embert, aki miatt meggyilkolták Becketet! Azt írta még, Henrik azért jött, hogy megreformálja az egyházat Írországban. Figyelmeztette őket, hogy alázatosan engedelmeskedjenek az angol királynak, ha nem akarják kivívni a pápa haragját. A püspököknek úgy írta le Henriket, mint igazi keresztény uralkodót, aki megszabadítja az ír egyházat szörnyű bűneitől és a romlástól, és arra buzdította őket, hogy egyházi megrovással kényszerítsék ki az engedelmességet.

- Mit gondolsz, ezt úgy érti, hogy átkozzuk ki azokat a főnököket, akik nem engedelmeskednek? - kérdezte csodálkozva O'Toole. - Úgy tűnik, a szentatya azt hiszi, Írországban minden király és főnök Henrik király házába ment már, ami pedig nem így van - tette hozzá mogorván.

De a helyzet még ennél is rosszabb volt. Gilpatrick valami mást is észrevett a levelekben. A szóhasználatot. A pápa ugyanis pontosan ugyanazokat a hűbéri engedelmességre és kötelezettségekre vonatkozó kifejezéseket használta, mint a francia vagy az angol nagyurak. Visszagondolva beszélgetésére az intelligens Brendan O'Byrne-nel, ráébredt, milyen nehéz lesz ezt elmagyaráznia az érseknek.

- A szentatya nem érti az ír szokásokat - mondta szomorúan.

- Látszik, hogy nem - tört ki O'Toole-ból. - Nézd csak ezt! - mutatott egy szóra a levélben - És ezt! - bökött máshova. - Ami pedig ezt illeti... - Felkapta a harmadik levelet, majd undorodva visszadobta az asztalra.

A levelek kétségkívül nemcsak pontatlanok és helytelenek, hanem egyenesen sértők voltak. A pápa szerint az ír „tudatlan és engedetlen" nép, mely „szörnyű, szennyes bűnökbe" süllyedt. „Barbárok, civilizálatlanok, és nem ismerik az isteni törvényeket." Az ember azt gondolhatta volna, hogy Szent Patrik hétszáz évvel ezelőtti érkezése óta a nagy monostori iskolák, az ír hittérítők, a Kelisi Kódex és az ír keresztény művészet többi csodája nem is léteznek.

- Mi lehet a szándéka? Min gondolkodhat? - kérdezte a szent életű érsek.

Gilpatrick már rájött. Világosan látta. A válasz ott volt a harmadik levélben, mely Henrik királynak szólt.

Gratuláció volt. Nem volt rá más szó. A pápa elismerését fejezte ki az angol királynak, amiért kiterjesztette hatalmát a nyakas írekre, akik megtagadták a keresztény hit gyakorlását. Sőt, hogy teljes bocsánatot nyerjenek bűnei - ez kétségtelenül elsősorban a canterburyi érsek meggyilkolásában játszott szerepére vonatkozott csak annyit kell tennie, hogy folytatja ezt a nemes munkálkodást, így hát Henrik mindent megkapott, amit akart: nemcsak bocsánatot nyert Becket megöletéséért, hanem a pápa áldását is megkapta az írek ellen folytatott keresztes hadjáratra.

- Ezt akár az angol pápa is írhatta volna - panaszolta O'Toole.

Hogyan érte el mindezt Henrik? A levél szövegéből ez is egyértelműen kiderült. A pápa hiteles forrásból hallott a nyugati szigeten uralkodó szégyenteljes erkölcsi állapotokról: attól a paptól, akit Henrik küldött hozzá! És nem épp az a jelentés erősítette meg állításait, amit maguk az ír egyházfők küldtek? Fel is sorolt néhány dolgot: a törvénytelen házasságokat, a tizedfizetés elmulasztását, ugyanazokat a dolgokat, amelyeket a casheli zsinaton vitattak meg. Ám magáról a zsinatról a pápa említést sem tett. Nyilvánvalóan nem is tudott róla, sem arról, hogy milyen újításokról állapodtak meg, és persze arról a nemes munkáról sem volt tudomása, melyet Lawrence O'Toole és a hozzá hasonlók végeztek már előtte is.

Gilpatrick végre megláthatta a Plantagenet király ravaszságát. Rászedte az ír egyházfőket, megíratta velük az elítélő jelentést, majd Rómába rohant vele mint az ír állapotokról szóló bizonyítékkal. Mindent eltitkolt a tanácskozással kapcsolatban. Rómában persze amúgy is keveset tudtak Írországról, és bizonyára megtalálták Hadrián pápa korábbi levelét is. így volt teljes a terv. Az angol király betörése Írországba, hogy megfegyelmezze Strongbow-t, most a pápa által szentesített keresztes háborúvá vált.

- És mi magunk szolgáltattunk rá ürügyet. Saját magunk ítéltük el magunkat - mormolta Gilpatrick.

Ördögi volt. És árulás. Ragyogó leckét kaptak a politika nevű játék mesterétől.

 

1192

Urunk 1192. esztendejében, Szent Patrik napján fontos szertartásra került sor Dublinban. A Krisztus-templomból az érsek vezetésével egyházi méltóságok vonultak ki, és kimentek a város déli kapuján. Gilpatrick atya is köztük volt. Az úttól kétszáz yardra volt a Szent Patrik-forrás, mellette sokáig egy aprócska templom állt. Ám most a helyén egy jókora, ám még befejezetlen építmény volt. Mérete és arányai azt sugallták, hogy talán a hatalmas székesegyház, a Krisztus-templom vetélytársának szánták. Nem csak egyszerű templom volt, hiszen már lerakták a hozzá tartozó iskola alapjait is. Egy dolgot furcsállhattak azok, akik az Írország védőszentjének ajánlott, szép új épület alapjaihoz vonuló menetet nézték. A menetet vezető dublini érseket úgy hívták: John Cumin - tősgyökeres angol volt.

Az új Szent Patrik-székesegyház minden tekintetben angol mintára készült. Az Angliában és Franciaországban divatos gótikus stílusban építették. A fontos, ír monostori intézményektől eltérően a Szent Patrik Kollégium káptalani temploma nem szerzetesek, hanem papok számára épült - a legújabb angol szokások szerint. A legtöbb pap pedig nem ír volt, hanem angol. Az sem kerülhette el senkinek a figyelmét, hogy az angol érsek új székhelye a városfalon kívül feküdt, több száz yardnyira a régi Krisztus-templomtól, ahol a szerzetesek még mindig tisztelettel és szeretettel őrizték a szent életű O’Toole érsek emlékét.

A nedves márciusi szél Gilpatrick atya arcát simogatta. Úgy gondolta, hálásnak kellene lennie. Végül is megtiszteltetés volt, hogy az angol érsek őt, egy írt is a testület tagjává választotta.

- Téged mindenki nagy tiszteletben tart - jelentette ki Cumin őszintén. - Tudom, hogy bölcsen fogod felhasználni a befolyásodat.

A körülményeket tekintve Gilpatrick kötelességének érezte, hogy elfogadja a tisztséget. Ám ahogy balra nézett, a család ősi monostora felé, és eszébe jutott az ember, akit vonakodva megkért, hogy a felszentelés után találkozzon vele, csak az járt a fejében: hála Istennek, hogy szegény apám már nem él, és ezt nem kell látnia.

Apja utolsó évei egyáltalán nem teltek boldogan. Henrik király látogatása után az öregembernek végig kellett néznie saját világa fokozatos pusztulását: mintha egy testet fosztottak volna meg egyenként a végtagjaitól. A végső csapást az mérte rá, amikor egy zsinaton kijelentették, hogy minden hozzá hasonló örökletes tisztséget betöltő papot le kell taszítani posztjáról, és meg kell fosztani rangjától. O’Toole érsek a szó szoros értelmében megtagadta, hogy ezt tegyék vele, de az öregember ezután kezdte elveszíteni minden életkedvét. A vég Lawrence O’Toole halála után fél évvel jött el. Gilpatrick apja sétálni indult a Tanácsdombhoz. És ott, őse, Fergus nyughelyénél heves roham tört rá, és holtan rogyott össze. Illő vég volt ez az utolsó Ui Fergusa-főnökhöz, gondolta Gilpatrick.

Ugyanis apja volt az utolsó főnök. Neki mint szüzességet fogadott papnak nem voltak utódai. Lorcannak pedig, akár véletlenül, akár isteni büntetésként, amiért bátyja özvegyét vette el, csak leánygyermekei születtek, így hát a család, mely már Szent Patrik előtt is Ath Cliath területét őrizte, férfiágon kihalásra ítéltetett.

Ez a nap azonban tartogatott még egy méltánytalanságot. Valóban isteni kegyelem, hogy apjának nem kell végignéznie, mit kell megtennie majd a felszentelés után.

Szép ceremónia volt. Utána mindenki nagyon kedves volt vele, de ez sem töltötte el örömmel. Nem voltak illúziói. Az egyházban még mindig az írek voltak többségben, úgyhogy a magafajtákra amolyan közvetítőként volt szükség. Egyelőre. Míg az angolok nem kerülnek többségbe. A jelenlegi érsek nem volt rossz ember a maga módján. Számos hozzá hasonlóval találkozott Angliában töltött ideje alatt. Adminisztrátor, a király szolgája: intelligens, de rideg ember. Néha mennyire vágyott O’Toole kevésbé e világi szellemiségére! A ceremónia után kiment és körülnézett. Hamarosan meg is pillantotta a közeledő nemes alakot, és összerezzent. Az egészről a bátyja tehetett.

Miután Henrik király befejezte a szigeten tett látogatását, egy rövid ideig úgy látszott, hogy a földeket uraló két fél ingatag békében élhet. A Plantagenet uralkodó és az O’Connor főkirály között új megállapodás született, melyben a régi felosztáshoz hasonlóan - Leth Cuinn és Leth Moga, észak és dél - megint két részre szakították a szigetet. Az angolok által megszállt területeken mindenfelé feltünedeztek a normann erődvárak. A magas földvárakat nagy fapalánkkal vették körbe, mindezt fatorony koronázta. Most ezek a masszív erődök uralták a majorságokat, melyeket Strongbow és követői hoztak létre. De persze nem álltak meg ennyinél. Az írek egyre elégedetlenebbek lettek, mivel az új telepesek még több földre vágytak. Hamarosan felborították az egyezséget, a határ menti birtokok urai kezdtek betörni a főkirály területére, hogy még több földet lopjanak. Ironikus módon mindezen történések okozója, Strongbow, időközben meghalt. Ám ez sem változtatott semmin. A földszerzés láza megállíthatatlanul elharapózott. Egy De Courcy nevezetű nemesi kalandor még Ulsterbe is betört, és magához ragadott egy kis királyságot.

A határvidék eseményei nemigen hatottak ki Gilpatrick családjára Dublin viszonylagos békéjében, ám a többi fejlemény súlyos következményekkel járt öccsére nézve. 1185-ben Írországba újból királyi látogató érkezett; bár ezúttal nem maga Henrik, hanem legkisebb fia jött el.

János hercegben nyoma sem volt bátyja, Oroszlánszívű Richard nemeslelkűségének. Egész életét azzal töltötte, hogy ellenségeket szerzett magának. Eszes volt, ám tapintatlan, mindent kénye-kedve szerint tett. Amikor megérkezett Írországba, és találkozott az ír törzsfőkkel, ruhájukat és hosszú szakállukat ellenállhatatlanul mulatságosnak találta, úgyhogy az ifjú herceg szemtől szembe kifigurázta és nagy vidáman sértegette őket. Ám arroganciája és közönségessége mögött sötét számítás húzódott meg. János herceg fikarcnyit sem törődött az írek érzéseivel: azért jött, hogy rendet teremtsen, kegyetlen csatlósokat hozott magával, például De Burgh nevű kegyencét és a Butler nevezetű családot, akik tényleg nagyon értettek a rendteremtéshez.

A megszállt Írországot ugyanis angol mintára akarták kormányozni: az ősi törzsi területek helyébe járások léptek, az angol városok százaihoz hasonló településeket szerveztek. A szerény kis törzsfőnökök székhelyei az angol lovagok uradalmaivá váltak. Angol bíróságokat, angol szokásokat, angol megyéket terveztek. A herceggel újabb lovagok érkeztek - elsősorban saját barátai -, akiknek szintén földbirtokot kellett biztosítani. És ha ez azt jelentette, hogy néhány írrel többet kellett elzavarni saját földjéről, az János herceget nemigen zavarta.

Ailred, a zarándok is a kárvallottak között volt. Egy nap váratlanul tájékoztatták, hogy a várostól nyugatra fekvő birtokát, mely az ispotályt látta el, két angolnak, János herceg ismerőseinek adományozták; és bár fia, Harold és Doyle unokája is befolyásos embernek számítottak Dublinban, ők sem tehettek semmit. Ám a jámbor zarándok és felesége nem engedték haragjukat eluralkodni magukon, hanem hónapokon belül sikerült rábeszélniük a két férfit, akik megkapták birtokaikat, hogy nagy részét adják vissza az ispotálynak, amire nem sokkal ezután a pápa is áldását adta.

- Látod - jegyezte meg a zarándoknak a felesége -, a végén minden jóra fordult.

Bár az öccse is ilyen bölcs lett volna, gondolta Gilpatrick. Ám lehet, hogy részben az ő hibája volt? Talán túl sokat foglalkozott egyházi ügyekkel, és nem vette észre, hogy fivére milyen veszélyben van?

Mikor Henrik király elvette az Ui Fergusa-klán ősi földjeit, két nagy birtokra osztotta: egy északira és egy délire. Az északit az a bizonyos Baggot nevű ember kapta, a déli öccse kezében maradt. Fivére fogalmai szerint ott még mindig ő volt a főnök. Gilpatrick szerint azért nem jött tisztába soha új pozíciójával, mert egyrészt ábrándokba ringatta magát, másrészt viszont írként sosem tudta megérteni az európai feudalizmus egyik kulcsfogalmát: a birtokától távol lévő földbirtokos jelenségét.

Angliában és Franciaországban ez megszokott dolog volt. A király területeket adományozott a nagyuraknak, ők pedig szintén hűbéreseket, gyakorlatilag bérlőket fogadtak ezekre a területekre. A földesúr maga vagy ott élt, vagy nem, vagy esetleg számos birtoka is lehetett, melyek fölött tiszttartója állt, neki tartoztak felelősséggel a birtokon élők - a nagygazdáktól kezdve a legszerényebb jobbágyokig.

Az Ui Fergusa család földjeinek esetében a birtok ura természetesen a király volt, akit Dublinban a juszticiárius képviselt, ez egyfajta bíróikormányzói tisztség volt. A napi ügyekkel a tiszttartó avagy intéző foglalkozott. Az egyszerűség kedvéért mindeddig Gilpatrick öccse volt az egyetlen urasági földbérlő a birtokon, és az első években a tiszttartó csak szerény adókat követelt tőle, úgyhogy a férfi úgy fogta fel, mint az ír főnöktől királyának járó megszokott sarcot. Ám János herceg új hivatalnokainak érkezésével minden megváltozott, ekkor kezdődtek a bajok. Mikor a tiszttartó azt követelte, hogy fizessen az évi rendes lovagi szolgálatért, Gilpatrick öccse nem tette meg. A majorság bírája elé idézték, de nem jelent meg. Mikor a tiszttartó, aki amúgy nagyon türelmes ember volt, maga látogatta meg, lekezelően fogadta a király szolgáját.

- Mi már akkor is főnökök voltunk itt, amikor a te királyod családjáról még nem is hallott senki - vágta szemébe az igazságot. - Egy főnök nem tartozik felelősséggel egy szolgának. Ha a király visszajön Írországba, majd a házába megyek. - A tiszttartó erre szó nélkül távozott.

Vajon nem a saját hibája-e mégis, hogy öccse ilyen ostoba módon viselkedett? Gilpatrick most ezt kérdezte magától. Ha nem foglalják le annyira az egyházi ügyek, meg kellett volna győződnie róla, hogy családjával minden rendben van-e. Öccse három hete kereste fel. Amint feltette kérdését, Gilpatrick megdermedt.

- Magyarázd el nekem, Gilpatrick, mit jelent az, hogy valaki földesura tetszésétől függő bérlő.

A majorságokon számos, különböző pozícióban lévő ember élhetett. A legalacsonyabb rangúak a röghöz kötött jobbágyok voltak, akik alig voltak jobb helyzetben a rabszolgáknál. Fölöttük számtalan különféle státusú ember állt, mindenféle meghatározott feladattal és kötelességgel rendelkező dolgozók. A rangsor élén a szabad bérlők álltak, akik egy-két birtok fölött rendelkeztek rögzített szerződés alapján. Ezek lehettek szabad, vagyonosabb gazdák, hűbérurak vagy akár egyházi intézmények, melyek résztulajdonnal vagy bérleménnyel rendelkeztek a majorságban.

Ám a szabad birtokos alatt állt egy igen bizonytalan csoport. A birtokos kedvének kiszolgáltatott bérlők általában szabad polgárok voltak, akik szabadon járhattak-kelhettek, ám a majorság területén található földjük tulajdonlásáról nem készült semmiféle meghatározott szerződés. Urának jogában állt bármikor megfosztani tőle.

Mikor Henrik király elvette az Ui Fergusa- földeket, senkinek sem jutott eszébe tulaj donlevelet szerezni. Mivel Gilpatrick családja ott maradhatott, úgy vélték, biztonságban van a birtok. Végül is már vagy ezer éve ott voltak. Hát nem tökéletesen világos a helyzetük? Gilpatricknak kellett persze a legjobban tudnia, hogy nem az.

A tiszttartó kettős csapást mért Gilpatrick öccsére. Emlékeztette a juszticiáriust, hogy ha legközelebb a király meg akarja jutalmazni egy hívét, még mindig ott van a déli Ui Fergusa-birtok. Most pedig, hogy oda is adományozták valakinek, a majorság új urának tudomására hozta, hogy birtokán egy engedetlen bérlő lakik.

- Ám mivel nem készült semmilyen hivatalos okirat, azt tehetsz vele, amit akarsz - magyarázta.

Múlt héten a tiszttartó elment Gilpatrick öccséhez is, és teljes nyugalommal tudatta vele:

- Nemsokára megérkezik az új földesúr. Azt akarja, hogy távozz, még mielőtt megjönne. Úgyhogy szedd össze a holmidat, és menj!

- És ugyan hova menjek? - kérdezte dühödten Gilpatrick öccse. - Föl a Wicklowi-hegységbe?

- Tőlem ugyan a pokolba is mehetsz - válaszolta hidegen a tiszttartó, Így hát most Gilpatricknak kellett megpróbálnia menteni, ami menthető.

Keserűen döbbent rá, hogy valószínűleg elvesztik ősi földjeiket még leányágon is. Hála Istennek, öccsének majdnem minden lánya férjhez ment már, de kettőről még mindig gondoskodnia kellett. Legalább egypár évet szerezhetnék neki, gondolta Gilpatrick. Hiszen, mint arra öccse is rámutatott, egyedül ő reménykedhet benne, hogy sikeresen kiengesztelheti az új földesurat. Végül is, ismerte.

Tehát összeszedte magát, s amikor az ismerős alak odaért, és lováról lenézett rá, Gilpatrick rámosolygott.

- Nagyon rég nem találkoztunk már, Peter FitzDavid.

* * *

Valóban rég volt már. Peter FitzDavid is jól tudta. Már negyedszázada annak, hogy útra kelt, több mint húsz éve várta a jutalmát. Néhány évet Írországon kívül töltött, ám gyakran visszatért. Nyugaton is harcolt, Limerickben, helyőrségeket szervezett, teljesítette a juszticiárius parancsait. A sziget katonái között nagy ismertségre és tiszteletre tett szert. Az írek úgy nevezték: Peter, a Walesi; az angol katonák és a kevésbé fontos telepesek pedig Peter Welshként vagy Peter Walshként ismerték. Peter FitzDavidet avagy Walshot jó sok feladattal látták el az évek során, mivel megbíztak benne. Megtanulta, hogy türelemmel várjon, és mindig éber legyen. Ám a megfelelő időben jelezte, hogy nem késlekedhet már a jutalma, és amit most megkapott, sokkal több volt, mint amennyit remélt. Egy szép birtokot kapott, még csak nem is a határvidéken, ahol a feldühített írek gyakorta támadásokat indítottak, hogy megbosszulják a lopásokat, hanem itt, Leinster gazdag, biztonságos part menti földjein, közel a dublini helyőrséghez.

Ideje volt már letelepednie. Itt volt az ideje, hogy ha későn is, de megnősüljön és utódokat nemzzen. A sokévi szolgálat utáni késői házasság nem volt szokatlan életút a lovagok között. Már menyasszonyt is talált - Baggotnak, a szomszédos birtok urának egyik fiatal leányát. Nem volt más vágya, csak hogy élvezze jól megérdemelt szerencséjét.

Amikor megtudta, hogy az egyik Ui Fergusa- birtokot kapja meg, persze eszébe jutott Gilpatrick, de egyáltalán nem jött zavarba a találkozástól. Elérte már azt a kort, hogy ne vesztegesse az idejét vagy az érzelmeit. A föld most az övé, és kész. Ez a hadiszerencse. Gilpatrick öccsének ügye már más kérdés volt. Tudta jól, hogy a pap ezért akar találkozni vele, és az udvariasság megköveteli, hogy meghallgassa a mondanivalóját. Ám talán egy kis számítás is volt abban, hogy mikor odaért egykori barátjához, nem szállt le a lováról. Még akkor sem, amikor Gilpatrick azt javasolta, sétáljanak egyet; hagyta, hogy a pap mellette gyalogoljon.

Kelet felé vezetett az útjuk, a nyílt közterületre, ahonnan a patak a torkolat szélén álló régi viking kőig futott tovább. Nemrégiben egy másik ispotályt is alapítottak itt, a leprásokat ellátó intézményt Szent Istvánnak ajánlották. A két férfi az ispotály mögötti mocsár mellett sétált, egyikük lovon, másikuk gyalogosan; Peter hallgatta Gilpatrick szegény öccséről szóló sirámait. És amint hallgatta, úgy érezte, hogy...

Semmit sem érez. Meghallgatta, hogy járt a család, az enyhítő körülményeket és azt is, hogy a pap öccse nem volt tisztában az új helyzettel - Gilpatrick hozzátette, Peter ezt biztosan megérti. Felidézte apja emlékét és régi barátságukat is. Peter pedig csaknem meglepetten tapasztalta, hogy még mindig nem érez semmit. Illetve egy idő után mégis csak elkezdett benne motoszkálni valami. A megvetés.

Megvetette Gilpatrick öccsét. Megvetette, mert nem is harcolt, mégis vesztett. Megvetette önteltségéért és gyengeségéért. Megvetette, mert csökönyösen nem vett tudomást semmiről, mert élhetetlen és ostoba volt. Neki magának küzdenie kellett, el kellett viselnie a nehézségeket, és bölcsességet, valamint türelmet kellett tanúsítania. A siker megveti a kudarcot. Peter lova hátán maradt. Végül a Tanácsdomb és a viking állókő felé pillantott és megszólalt:

- Gilpatrick, én nem tehetek semmit. - Azzal megint csak maga elé meredt.

- Látom, az évek megkeményítették a szívedet - mondta a pap bánatosan.

Peter elfordította a lova fejét, és lassan megfordult. Részéről befejezettnek tekintette a beszélgetést. Elege volt belőle. Szíve szerint megsarkantyúzta volna a lovát, hogy faképnél hagyja egykori barátját. Bármilyen goromba dolog, meg is tette volna, ha épp akkor nem pillantja meg, hogy egy nő közeledik feléjük a réten át. Megállt, és csak bámult.

Fionnuala volt az. Nem lehetett összetéveszteni senki mással. Csaknem húsz éve nem látták már egymást, de még a távolból is azonnal megismerte. Mikor odaért, kurtán Gilpatrick felé biccentett.

- Mondták, hogy itt leszel.

- Nem is tudtam, hogy Dublinban vagy - mondta a pap. Kicsit zavartnak tűnt. - Emlékszel még a húgomra, Fionnualára? - fordult Peterhez.

- Emlékszik - szakította félbe Fionnuala.

- Épp most magyaráztam el Peternek, hogy a testvérünk...

- Ostoba volt. - Peter szemébe nézett. - Csaknem ugyanolyan ostoba, mint valaha a húga - mondta egyszerűen, minden él nélkül. - Mondták, hogy találkozol vele - folytatta Gilpatrickhoz fordulva. - Úgyhogy gondoltam, én is eljövök Dublinba.

- Sajnos. - kezdte Gilpatrick.

- Visszautasított - vágta rá Fionnuala, és ismét Peter felé fordult. - Nem igaz, walesi?

Az évek igazán kegyesek voltak Fionnualához. Ha lányként bájos volt, gondolta Peter, most csak egyféleképpen lehetne leírni. Káprázatos. Még egy fészekalja gyerek után is karcsú maradt a teste, csak egy kicsit teltebb. Haja még mindig hollófekete volt, nem vesztette el büszke tartását sem, és szeme ugyanolyan megdöbbentő smaragdzölden ragyogott. Látszott, hogy jól megvan a világban, valóban úgy festett, mint egy ír hercegnő - mint ahogy az is volt. Ezt a nőt vettem volna feleségül, ha mások a körülmények, gondolta Peter.

- Attól tartok, igen - ismerte be egy kissé zavartan.

- Kifosztották! - kiáltott fel a nő hirtelen. - Kiforgattak minket a földünkből, amit ezer éve úgy imádtunk! Nem érted, walesi? Nem tudod megérteni a haragját? Még csak meg sem hódítottak minket. Egyszerűen becsaptak. - Elhallgatott, majd halkabban folytatta: - De téged nem érdekel. Te nem tartozol neki semmivel.

A férfi nem felelt.

- Nekem viszont tartozol valamivel - folytatta a nő.

Egymás szemébe néztek, Gilpatrick pedig teljesen összezavarodott. Elképzelni sem tudta, a lovag ugyan miért tartozna bármivel is a húgának.

- Most jól megy a sorod, walesi - folytatta az asszony keserűen. - De ez nem mindig volt így.

- Az a szokás, hogy húszévi szolgálatért megjutalmazzák az embert - mondta Peter.

- A te angol királyod megjutalmazott. De nekem köszönheted, hogy egyáltalán felfigyeltek rád, amikor ostoba módon neked adtam Dublint.

- Magadat adtad nekem. Nem Dublint.

- Elárultál - felelte a nő szomorúan. - Megbántottál, walesi.

A férfi lassan bólintott. Minden szava igaz volt. Látta, hogy Gilpatrick most már teljesen összezavarodott.

- Mit akarsz hát, Fionnuala? - kérdezte végül.

- Fivéremnek van még két leánya, akiket férjhez kell adnia. Legalább addig hadd maradhassanak, amíg a lányok férjhez nem mennek.

- Ez minden?

- Mi lehetne még?

Peternek eszébe jutott, vajon a nő is azt akarta valaha, hogy elvegye őt? És most már csak gyűlölni tudja? Ezt úgysem fogja megtudni.

- Meg kell fizetnie a bért - mondta.

- Meg fogja.

A férfi lebiggyesztette az ajkát. El tudta képzelni, a jövőben még milyen gondjai lesznek bérlőjével. Duzzogó pillantások és harag éveken keresztül. Hogy is lehetne másképpen? Lehet, hogy Fionnuala kordában tudja tartani, de nem biztos. Egy napon úgyis az lesz a vége, hogy kidobja a férfit ősei földjéről. Így megy ez. De talán képes lesz elviselni, míg a két lányt illő hozománnyal férjhez nem tudja adni.

- Magadnak nem is kérsz semmit - jegyezte meg. - A te lányaid nem keresnek jó férjet? Angol lovagokat esetleg? - Mert ha úgy néznek ki, mint te, nem lenne lehetetlen, gondolta.

A nő felnevetett.

- Az én gyermekeim? Heten vannak, walesi, szabadon élnek az O’Byrne családdal a hegyekben. Nem fognak angol lovagokhoz menni. De jól vigyázz - mélyen a férfi szemébe nézett -, mert egy nap lejöhetnek a hegyekből, hogy visszavegyék a földjüket.

- Hát, Fionnuala, az is lehet - felelte lassan a férfi. - A testvéred maradhat. Csakis a te kedvedért. A szavamat adom rá. Már ha megbízol a szavamban - tette hozzá egy fintorral.

A nő bólintott, majd a bátyjához fordult.

- Nos, Gilpatrick, megbízhatok az angol király emberének szavában? - kérdezte. Halvány, gúnyos mosollyal nézett vissza egykori szerelmére.

Bár Gilpatrick atyát összezavarta ugyan beszélgetésük, túl sok mindent látott, mióta együtt keltek át a tengeren Peterrel. Úgyhogy most, bár a lovag egykor a barátja volt, csak hallgatással tudott felelni a kérdésre.