DUBLIN:

ALAPÍTÁS

PROLÓGUS

A SMARAGDSZÍN NAP

RÉGES-RÉGEN TÖRTÉNT. Jóval Szent Patrik

érkezése előtt. A kelta törzsek érkezése előtt. Még mielőtt a gael nyelvet beszélték volna. Az ír istenségek idején, akik még nevüket sem hagyták hátra.

Oly keveset tudhatunk bizonyossággal; ám néhány tényt mégis ismerünk. Jelenlétük bizonyítékai ott vannak a földben és a földön is. És használhatjuk képzelőerőnket is, ahogy mindig is tettük, mióta csak meséket mondunk.

* * *

Hajnalodott. A télközépi égbolt máris tiszta, sápadt azúr fényben tündökölt. A nap hamarosan felbukkan a tengerből. A sziget keleti partjáról nézve a látóhatár alja már aranyfényben ragyogott.

Téli napforduló volt, az év legrövidebb napja.

Ha azokban a rég múlt időkben jegyezték is az éveket, időszámításukat nem ismerjük.

A sziget egy, az európai kontinens atlanti partjánál fekvő kettős tagja volt. Több ezer éve, amikor mindkettőt az utolsó jégkorszak nagy, fehér álma zárta magába, egy kőnyelv kötötte össze a kisebb, nyugati sziget északkeleti csücskét szomszédjával, melynek déli részét egy mészköves földhíd kapcsolta a kontinenshez. Mikor azonban a jégkorszak végén az olvadó északi sarkkör vize elárasztotta a világot, elborította a kőnyelvet is, majd áttörte a mészkőhidat, így két sziget jött létre a tengerben.

Nem volt köztük túl nagy távolság. A később Írországként ismert nyugati sziget és a Mull of Kyntire nevezetű brit hegyfok közti elárasztott kőnyelv mindössze egy tucat mérföldnyi volt; a Délkelet-Anglia fehér sziklái és az európai kontinens közti távolság pedig nagyjából húsz mérföld.

Így joggal feltételezhetnénk, hogy a két sziget igencsak hasonló volt. Bizonyos szempontból ez igaz is, ám azért voltak köztük apró különbségek. Amikor az ár elvágta őket egymástól, csak lassan indultak felmelegedésnek. A növények és állatok még visszatérőben voltak a melegebb délről. És amikor a kőnyelv víz alá került, néhány faj, amely már elérte a nagyobb, keleti sziget déli részét, már nem tudott átjutni a nyugatira. Így hát míg tölgy, mogyoró és kőris bőséggel akadt mindkét szigeten, a brit tölgyeken növekvő fagyöngy nem talált utat az ír fákhoz. Ugyanezen okból - különleges áldásként - míg a britek, mintegy sorscsapásként, megkapták a kígyókat, köztük a mérges viperát is, Írországban soha nem éltek kígyók.

Most készült a nap felkelni a nyugati sziget fölött, melyet nagyrészt sűrű, lápvidékekkel tarkított erdő borított. Helyenként szép hegyláncok emelkedtek. A vidék számos folyója gazdag volt lazacban és egyéb halakban; a legnagyobb tavak és folyócskák egész során kanyargott keresztül a sziget belsejében, mielőtt nyugaton az Atlanti-óceánba torkollott volna. Ám az első jövevényeknek elsősorban a környezet két másik jellegzetessége ötlött a szemébe.

Az első az ásványok bősége volt. A sűrű erdők tisztásain és a nyílt hegyoldalakon itt is, ott is a föld mélyéből kivetett kövek bukkantak elő, melyekben kvarc csillogott varázslatos módon. Sőt, némelyik csillámló kő mélyebb aranyteléreket is rejtett. Következésképpen a sziget számos helyén, ahol ilyen kövek voltak, a patakok aranyportól és rögöktől fénylettek.

A másik dolog univerzális erejű volt. Talán az

Atlanti-óceán nedves szelei vagy a Golf-áramlat kellemes melegsége, talán ezek és más tényezők együttese tette, a sziget vegetációja sehol másutt nem létező, különleges smaragdszínben tündökölt. Talán a smaragdzöld és az arany eme ősi együttese adta a szigetnek hírnevét, miszerint varázslatos szellemek lakják.

És miféle emberek éltek a smaragd szigeten? A kelta törzsek előtt érkezettek neveit csak legendák őrzik: Cessair, Partholon, Nemed leszármazottai, a Fir Bolg és a Tuatha De Danaan népek. Ám hogy ezek valóságos emberek vagy csak isteneik nevei voltak, esetleg mindkettő, nehéz lenne megmondani. A jégkorszak után vadászok éltek Írországban. Később földművesek. Ennyi bizonyos. Semmi kétség, számos helyről érkeztek ide emberek. S ahogy Európa többi részén is, a sziget lakói is kőházakat építettek, bronzfegyvereket és szép kerámiát készítettek. Kereskedtek is, még a távoli Görögország kalmárjaival is.

Mindenekfelett pedig ékességeket készítettek a sziget bőséges aranyából. Nyakláncokat, sodrott arany karpereceket, fülönfüggőket, aranylemezből készült napkorongokat - az ír aranyművesek túlszárnyalták legtöbb európai társukat. Varázslómestereknek is nevezhetnénk őket.

 A nap most már bármelyik pillanatban előbukkanhatott a horizont fölött, hogy hatalmas, izzó arany utat vonjon a tengerre.

A sziget keleti partjának épp a felénél széles, kellemes öböl feküdt két földnyelv között. A déli fokról egy sor dombot láthatunk, köztük két kis vulkáni heggyel, melyek olyan elegánsan magasodnak a tenger fölé, hogy azt képzelhetnénk, hirtelen a melegebb éghajlatú Dél-Itáliába kerültünk. A másik fokon túl széles síkság húzódik a távoli hegyek felé, melyek az elsüllyedt kőnyelvig nyúlnak. Az öböl közepén egy mocsaras, homokos folyótorkolat terpeszkedik.

A nap most áttört a látóhatáron, perzselő, aranyos villanást bocsátva a tengerre. S ahogy a nap sugarai elérték az északi fokot és a mögötte húzódó síkságot, egy másik villanás felelt rájuk, mintha egy óriási, kozmikus tükör állt volna a földön. Ez a villanás valóban különleges jelentőségű volt. Ugyanis egy nagy és figyelemre méltó tárgy volt a forrása - emberkéz alkotása.

Az öböltől északra egy szép folyó tartott nyugattól keletre. Átszelt egy völgyet, melynek buja zöldje a föld egyik legtermékenyebb talaját rejtette. A folyó északi partjának lankáin a sziget lakói számos óriási, impozáns építményt emeltek, ezek legnagyobbika küldte a vakító fénysugarat az égre.

Óriási kerek, füves halmok voltak ezek, de semmiképp sem csak idomtalan földhányások. Szabályos, hengerszerű oldalfalaik és széles, domború tetejük gondosan kimunkált belső szerkezetre utaltak. Az alapjukat képező hatalmas kövekbe mintákat véstek - köröket, zegzugos vonalakat és különös, titokzatos spirálokat. De a legmegkapóbb az volt bennük, hogy a felkelő napra néző felszínüket fehér kvarc borította; és ez a hatalmas, ívelt kristályfal volt az, ami a napsugaraktól szikrázva és ragyogva visszaverte a nap tüzét az égboltra ezen a tiszta téli hajnalon.

Ki építette ezeket a földhalmokat a csendes, hattyúkkal benépesült folyó mellé? Nem tudjuk biztosan. És miért emelték őket? Ezt tudjuk: fejedelmi nyughelyül. De hogy miféle uralkodók feküdtek bennük, és hogy szellemük jóindulatú vagy fenyegető volt-e, azt csak találgathatjuk. Ott pihentek hát a sziget népének ősei, ott várakozott szellemük.

Ezek a buckák azonban nemcsak sírhelyül szolgáltak, hanem szentélyként is, s bizonyos alkalmakkor ezek fogadták be a mindenség rejtélyes, isteni erőit, melyek kozmikus életerőt hoztak a földre. S az elmúlt éjjelen épp ezért

nyitották ki a szentély kapuját.

A ragyogó kvarchomlokzat közepén ugyanis hatalmas kövekkel szegélyezett, keskeny bejárat nyílt, mögötte pedig szűk, meglehetősen egyenetlen felszínű, ám egyenes vonalú, álló kövekkel szegett átjáró vezetett a halom szívébe, s egy háromkaréjú belső helyiségben végződött. A folyosó és a kamra köveibe ugyancsak mintákat véstek, többek között a három különös, örvénylő spirált. A keskeny folyosót pedig úgy tájolták, hogy a téli napforduló hajnalán a horizont mögül előbukkanó nap meleg sugarai épp a bejáraton hatoljanak át, s megvilágítsák a halom közepébe vezető sötét átjárót.

Az égen felragyogtak a nap sugarai - az öböl, a sziget partvonala, a téli erdők és a kis tisztások fölött, melyek most a nap arcának fényében fürödtek, ahogy az kiemelkedett a vízből. A sugarak áthaladtak a folyó völgye fölött is a vakító kvarchalmok felé, melyek a zöld táj fényét tükrözve maguk is lángolni látszottak, smaragd napként ragyogtak.

Volt-e valami dermesztő és félelmetes ebben a zöld izzásban, amint a napsugarak utat törtek a kapun át a halom sötét folyosójába? Talán.

Ám most varázslatos dolog történt. A folyosót olyan ravaszul tervezték, hogy amint a nap fokozatosan emelkedett, sugarai mintha hirtelen lelassultak volna, lassan, puhán lopakodtak végig a folyosón, mint ahogy egy gyermek oson, lépésről lépésre, lágy ragyogással vonták be a köveket, mígnem elérték a halom szívének hármas kamráját. S ott megint felgyorsultak, a köveken villódzva táncoltak ide-oda, fényt és melegséget hozva a téli sírboltba.