HARMADIK FEJEZET

PATRIK

Kr. u. 450

Első látogatása nem volt kedvező, s nem sokan képzelték azok közül, akik visszaküldték a távoli nyugati szigetre, hogy túl sokat el tudna érni. Érkezése után mégis minden megváltozott. Számot adott ugyan életéről, ám ez főként hitvallását és elhivatottságát igazolta; s így életének legtöbb részletét homály fedi. Számtalan történet keringett róla, ám ezek többsége kitaláció. Valójában a történelem nem ismeri sem küldetésének pontos idejét, sem az ír uralkodók nevét, akikkel találkozott, sőt még azt sem, pontosan hol volt a székhelye. Minden bizonytalan, minden csak találgatás.

De Szent Patrik létezett. Efelől semmi kétség. Alacsonyabb rangú brit nemesként született. Kisfiúként ír portyázók hurcolták el nyugat- britanniai otthona közeléből. Néhány évig rabszolgaként tartották a szigeten, ahol juhokat őrzött, majd sikerült megszöknie, és a tengeren visszatért szüleihez. Addigra viszont már eldöntötte, hogy a vallásnak szenteli életét. Egy ideig Galliában tanult, talán Rómába is ellátogatott. Utalt rá, hogy néhány egyházi férfi színvonalon alulinak találta tudását, kétségkívül azért, mert megszakította tanulmányait. Ám ezekben az állításokban van némi irónia, mivel írásai műveltségéről és politikai tájékozottságáról tanúskodnak. Saját kérésére küldték hittérítő püspökként a nyugati szigetre, ahol egykor rabszolgaként tartották.

Miért akart visszatérni? Írásaiban azt állítja, hogy egyszer álmot látott, melyben a sziget lakóinak hangja szólította; azért könyörögtek, hogy vigye el nekik az evangéliumot. Nincs okunk kételkedni a feljegyzések eredetiségében: a korai keresztény egyházban bőséggel találhatunk természetfeletti látomásokról és hangokról szóló dokumentumokat, s azóta is számtalan alkalommal jegyeztek fel ilyeneket. Szent Patrik esetében ez meghatározó élménynek bizonyult. Könyörgött, hogy megkaphassa a hálátlan és esetleg veszélyes feladatot.

A hagyomány szerint Kr. u. 432-ben érkezett Írországba, de ez csak találgatás. Annyi bizonyos, hogy Patrik püspök azután kezdte meg hittérítői munkáját, miután a római légiók elhagyták Britanniát. Biztos, hogy nem ő volt az első misszionárius, aki elérte az ír partokat: Munster és Leinster keresztény közösségei már legalább egy generáció óta léteztek. Ám lehetséges, hogy tőlük északra ő volt az első, ha - amint az elég valószínű - az ulsteri Armagh közelében volt tevékenységének központja, ahol az ősi Ulaid királya, akit a hatalmas Niall klánja egy kis területre szorított vissza, eléggé megkedvelte a hittérítő püspököt, hogy védelmébe vegye.

Szent Patrik tanításairól nem maradt fenn megbízható feljegyzés. Híres prédikációja, melyben a Szentháromság misztériumát a lóhere példájával magyarázta el, elragadó legenda, de nincs rá semmiféle bizonyítékunk, hogy valóban ezt mondta volna. Persze azt sem állíthatja senki bizonyossággal, hogy nem tette. Szent Patrik személyiségéről és hittérítői módszereiről már többet tudunk. Ő maga alázatos ember volt, mint mindazok, akik a lélek életét élik, ám az anyaszentegyház püspökeként kelta hercegnek kijáró tiszteletet követelt és kapott is. Ulsteri központjából talán nyugatra ment, és Connachtban újabb missziót hozott létre. Időről időre nyilván a sziget déli részén élő keresztény társaival is felvette a kapcsolatot.

Vajon utazásai során járt-e a Liffeyn átvezető, Ath Cliath felé tartó ősi úton, s elhaladt-e a Dubh Linn-i kis rath mellett? Csak annyit mondhatunk, hogy erről nincsenek feljegyzések.

* * *

Bármelyik nap megtörténhet. Mindnyájan tudták. Fergus haldoklott. Már hullottak az őszi levelek, s ő felkészült a távozásra.

És most összehívta családját. Vajon mit fog mondani?

Fergus oly sokáig igazgatta a területét, hogy a környék népének nagy része egyedül őt ismerte főnökként. Kora előrehaladtával egyre agyafúrtabb és bölcsebb lett. A Liffey síkjának minden tájáról érkeztek hozzá, hogy igazságot tegyen; s Ath Cliath környékét a leinsteriek Fergus földjeként emlegették. Lánya vagy húsz éve, Conall halála óta hűségesen vezette háztartását. Az utolsó hosszú évben odaadón ápolta, amikor az egykor oly ragyogó ember állapota egyre csak romlott. Még most, az utolsó időben is mindig tisztán tartotta. Apja pedig mélységesen hálás volt ezért.

- Neked köszönhetem, Deirdre, hogy ilyen magas kort értem meg - mondogatta még fiai előtt is.

Ám inkább neki kellene hálásnak lennie, gondolta Deirdre, hogy ilyen békésen élhetett. Húsz év béke és nyugalom a Liffey partján. Húsz év, hogy a tengeröböl nyílt, homokos partján sétálgathasson és a hegyfokon, amelyet úgy szeretett. Húsz év, hogy fiát, Mornát biztonságban felnevelhesse a Wicklowi- hegység védelme alatt.

Conall fia Morna. Mind imádták. Mind őt óvták. Őt rejtegették. Morna: a jövő. Csak ő maradt Deirdre-nek.

Conall halála után sosem szeretett bele másba. Nem mintha nem érezte volna szükségét. Néha sikítani tudott volna a kielégületlenségtől. A férfiakkal volt a baj. Először még azt hitte, majd talál valakit valamelyik nagy ünnepen. Nem találhatsz másik Conallt - figyelmeztette apja. Ám a lány remélte, hogy majd felkelti egy fiatal főnök érdeklődését. A Conallal töltött idő legalább önbizalmat adott neki a férfiakkal kapcsolatban. Felszegte a fejét. Láthatta, hogy feltűnést kelt. De, bár az emberek udvariasan bántak vele - végül is maga a főkirály választotta arájául -, óvatosak voltak. Az önfeláldozó herceg megbecsüléssel és tisztelettel övezett alak volt. De asszonya, a bajok okozója elbátortalanította őket.

- Vészmadárnak hiszel? - kötekedett nevetve az egyik nemesifjúval. - Félsz tőlem?

- Senkitől sem félek - felelte a férfi felháborodva. Ám azért elkerülte a nőt.

Deirdre egy-két év után már nem járt ünnepségekre.

Ki maradt hát számára? Néhány bátor ember Dubh Linn környékén. Két robusztus gazda és egy özvegy halász három csónakkal: nem mozgatták meg a fantáziáját. Egyszer az apja hazavitt egy kereskedőt Britanniából, akitől vett néhány rabszolgát. Ö már jobban érdekelte, de vele kellett volna mennie a tengerentúlra. Megindította, hogy apja ilyesmivel áll elő, hiszen tudta, hogy szüksége van rá, és hogy mennyire szereti az unokáját; így amikor mégsem akart elmenni, apja nem látszott bánatosnak.

A kisfiút Mornának nevezték el Conall apja után. Az első két év különösen nehezen telt Deirdre számára. Talán ha a fiú nem hasonlít annyira Conallra, könnyebb lett volna. Az ő különös, zöld szemét örökölte, de minden egyéb tekintetben megszólalásig hasonlított az apjára. Nem tehetett róla, de akárhányszor ránézett, azt látta, hogy apja végzete vár rá.

Rémálmok gyötörték: Taráról és a vérről. Borzalommal tekintett a druidákra - attól rettegett, elragadhatják tőle gyermekét, hogy elpusztítsák. Egy évvel Morna születése után egyszer megjelent Larine, ahogy ígérte. Deirdre tudta, hogy jó szándékkal érkezett, de nem tudta elviselni a látványát, úgyhogy megmondta apjának, kérje meg, hogy távozzon. Fergus félt, hogy ha megsérti Larinét, azzal magára vonhatja az átkát, de úgy tűnt, a druida megérti. Azóta sem látta.

Morna olyan derűs fiúcska volt. Szeretett játszani és nagyapjával vadászni. Fergus valósággal csüggött rajta. Deirdre megkönnyebbülésére nem mutatta a búskomorság jeleit, és nem szeretett egyedül kószálni. Eleven, szeretetteljes kisfiú volt. Szeretett halászni, madárfészkek után kutatni és a Liffey vagy a tenger vizében úszni. Négyévesen Deirdre már magával vitte kedvenc sétáira; a szigetre néző földnyelvre és a madarak kiáltozásától hangos partra. A fivérei is szeretettel bántak a kisfiúval. Mikor kicsi volt, örömmel játszottak vele egész délelőtt. Ők tanították meg halat fogni és marhát hajtani. Jót nevetett tréfáikon. Tízévesen már örömmel tartott velük az egy hónapos vagy még hosszabb terelésekre is.

De elsősorban Fergus vette kezébe a fiú nevelését. Egyszer, amikor Deirdre köszönetet akart mondani, ezért apja félbeszakította:

- Ő az egyetlen unokám - mordult rá. - Mi mást tehetnék? Valóban, a fiú visszaadta nagyapja életkedvét. Mióta Mornával kellett törődnie, Fergus nagyon ritkán volt rosszkedvű. Csak mértékkel ivott. Új erőre kapott. Ám Deirdre tudta, hogy több van e mögött. Valami különleges dolgot érzett meg a fiúban. Mint ahogy mindenki más is. Gyors felfogása örömmel töltötte el Fergust. Hatéves korára Morna az összes történetet ismerte Cuchulainnról, a sziget legendás királyairól és az ősi istenekről s az anyja családjáról, a Harcos Erc megöléséről szólókat is. Fergus boldogan hagyta, hogy Morna kezébe vegye a régi ivókoponyát, míg ő elmesélte történetét. A kard és a dárda használatára is megtanította. Persze Morna azt is tudni akarta, vajon apja is nagy harcos volt-e.

Deirdre bizonytalan volt, mit mondjon erre, de Fergus nehézség nélkül elégítette ki a gyerek kíváncsiságát.

- Rengeteg csatában vett részt - mondta könnyedén. - De a legnagyobbat Finbarr ellen vívta. Rettenetes ember volt. Apád nem messze innen győzte le, a Madárrajok Síkjának partjain.

Morna sosem unt rá, hogy a harc részleteit hallgassa, melyek között idővel már egy tengeri szörny elpusztítása is szerepelt. Így hát nem volt meglepő, hogy arról álmodozott, egy nap majd ő is harcos és hős lesz. De Fergus ezt is elég jól kezelte.

- Amikor kisfiú voltam, én is erre vágytam - mesélte unokájának. - De a harcosok általában a tengerentúlra járnak, hogy mások javait fosztogassák, de nézd, nekünk mennyi marhánk van. Ezt a helyet majd neked kell megvédened.

Amint Morna felcseperedett, ha néha még álmodott is arról, hogy harcos legyen, nem beszélt róla.

Fergust lenyűgözték a gyerek szellemi képességei. Tízévesen már maga mellé ültette, amikor azért keresték fel az emberek, hogy igazságot tegyen. Néhány év múlva a fiú már csaknem annyira ismerte a sziget ősi brehon törvényeit, mint ő maga. Örömét lelte a bonyolultabb kérdésekben. Ha valaki elad egy tehenet, s az egy hónap múlva borjazik, kit illet az a borjú: az új vagy a régi tulajdonost? Ha valaki olyan patakra épít vízimalmot, amely egy másik ember földjéről ered, joga van-e az utóbbinak ingyen használnia a malmot? És a legagyafúrtabb kérdés: két iker közül melyik az idősebb, az elsőszülött vagy a második? Európa más tájain az elsőszülöttet tartották annak, de a nyugati szigeten nem feltétlenül.

- Mivel ha másodikként jön ki - érvelt Morna -, neki kellett először bemennie. Így hát a második az idősebb.

Saját fiai sosem jöttek volna rá erre, gondolta Fergus. Nem érdeklődtek az ilyen elvont kérdések iránt.

Volt még valami más is Mornában, amit nehezen lehetett volna meghatározni. Megmutatkozott zeneszeretetében, mivel csodásan játszott a hárfán. Alkatán is látszott - de nem csak arról volt szó, hogy jóképű volt. Már gyermekként is megvolt benne az idős Fergus méltósága; de volt benne még valami, valami varázslatos dolog, ami vonzotta az embereket. Fenséges volt.

Nem volt könnyű eldönteni, mit mondjanak Mornának királyi származásáról. Deirdre semmit sem akart elmondani.

- Semmivel nem lesz több haszna ebből - érvelt -, mint amennyi az apjának volt.

A királyi vér inkább átok, mint áldás. Ezt apja sem vitatta.

- Valamit akkor is mondanunk kell neki - felelte. Morna tízéves volt, mikor nagyapja végül is szóba hozta a dolgot.

- Atyád anyai ágról királyi vérből származott - tájékoztatta egy nap. - De nem sok haszna származott belőle. A főkirály nem szerette. Ő küldte Finbarrt, hogy megölje.

- Engem is gyűlölne a főkirály? - kérdezte a fiú.

- Talán már azt is elfelejtette, hogy a világon vagy - felelte Fergus. - Jobb is neked ez így. Itt, Dubh Linnban biztonságban vagy - tette hozzá; és mivel Morna csendben bólintott, az öregember feltételezte, hogy elfogadta, amit mondott.

Ami pedig Conall áldozatát illeti, és a fiú anyjának szerepét a király haragjában, Fergus megparancsolta fiainak és embereinek, hogy Morna jelenlétében sose említsék ezeket a dolgokat. Amúgy sem sokan hajlottak volna erre. A herceg feláldozása olyan dolog volt, amiről csak halkan és keveset beszéltek. Sokan érezték kínosnak ezt a témát; néhányan nyíltan is kimondták, hogy hiba volt a druidák részéről. A közmegegyezés alapján jobbnak tartották, ha elfelejtik az egészet. Gyengéd, oltalmazó hallgatásra szövetkeztek a környéken. Ha alkalmasint egy utazó mégis felvetette, mi lett Conall asszonyával, mindenki úgy tett, mintha nem is hallott volna róla.

Amint teltek az évek, és senki sem zaklatta őket, Deirdre békében érezte magát. Pozíciója a család matriarchájaként megszilárdult, mivel egyik fivére sem nősült meg, Fergus pedig teljes mértékben reá támaszkodott. A vidék lakói tisztelettel közelítettek hozzá. Mikor egyik nyáron híre érkezett, hogy a főkirály meghalt, úgy érezte, most már végre szabad lett: a múltat el lehet feledni, és Morna biztonságban van. Morna - a jövő.

Deirdre nem tudta, apja miért hívta össze őket. Hívására testvérei is engedelmesen hazatértek a legelőről, Morna is a folyóról, s mind bementek a házba. Várták, mit fog mondani nekik.

A méltóságteljes alak köpenyébe burkolózva, egyenesen ült a tűz mellett. Arca sápadt és keskeny volt, de beesett szemének pillantása még mindig éles. Intett Mornának, hogy álljon a jobbjára, Deirdre-t a baljára rendelte, fiai pedig vele szemben álltak. Bármit is akart mondani, Fergus nem kapkodta el, elgondolkodva nézte fiait, mintha össze akarná gyűjteni erejét. Deirdre is várakozva bámulta őket.

Ronan és Rian. Két hórihorgas férfi. Ronan kissé magasabb volt, és fekete hajú, míg Rian barna. Az ő arcán is ott voltak apja büszke vonásai, de hiányzott belőlük ereje; fivérének kissé előrehajlott a válla, ettől úgy festett, mint a megvert kutya. Rianről sugárzott a szelídség.

Hogy lehet, hogy ennyi év alatt egyik sem talált asszonyt magának? Legalább egyikük megnősülhetett volna. Megpróbálták egyáltalán? Nem arról volt szó, hogy nem érdekelték őket a nők. Ott volt például egy ideig az a brit rabszolgalány. Bizonyos, hogy Ronan hált vele. Sőt, Deirdre szerint mindketten. Még gyermeke is született a lánynak, ám meghalt.

Aztán a lány betegeskedni kezdett, és Deirdre végül eladta. Felajánlotta, hogy vesz nekik másikat, de aztán valahogy elfelejtődött, ők pedig nem hozták szóba többet. Hallotta, hogy találtak maguknak nőket, amikor kihajtották a marhákat vagy a nagy ünnepek alkalmával. De feleséget nem.

- Túl sok gonddal jár - mondták. Majd dicsérőn hozzátették: - Senki sem tudná úgy vezetni a házat, mint te.

Bizonyos szempontból, gondolta a nő, hálás is lehet, hogy nincs vetélytársa kis birodalmában. Elmúltak az évek, s öccsei elégedettnek tűntek a vadászattal és Fergus csordájának gondozásával, amely, meg kell mondanunk, szépen gyarapodott.

És apját nem keserítette el, hogy fiai nem ajándékozták meg unokákkal? Ha így volt is, sosem mondta, és az eltelt évek során egyszer sem próbálta házasodásra bírni őket, így Deirdre rájött, hogy apja elfogadja fiait olyannak, amilyenek.

Fergus végre megszólalt.

- Közel már a vég. Néhány napom van hátra. Aztán itt lesz az ideje, hogy az Ui Fergusa új főnököt kapjon.

Ui Fergusa: Fergus leszármazottai. A szigeten az volt a szokás, hogy a közeli hozzátartozókból választanak új főnököt - általában a nagyapa férfi utódjai közül, egészen a második unokatestvérig. A Dubh Linn felett uralkodó kis klán esetében Fergusnak csak Deirdre fivérei voltak élő férfi sarjai, sőt az ivókoponyát rájuk hagyó nagyapának sem volt más utóda. Így Deirdre öccsei után, hacsak nem nemzenek fiú örökösöket, a klán gondban lehet. Ezek a szabályok azonban nem voltak abszolút érvényűek. A túlélés volt a kulcs.

- Bár már vén vagyok - mondta Fergus -, sosem volt egy kijelölt Tanaiste. - Ez a főnök elismert utódját jelentette. A klánok körében bevett gyakorlat volt, hogy még a főnök uralkodása alatt, sőt akár megválasztásakor kijelöljék utódját. - Feltéve, hogy ti követtek engem, Ronan vagy Rian, nem örökölhet utánatok más, csak Deirdre fia.

- Morna lesz az - mondták mindketten. - Morna lesz utánunk a főnök.

- Jó főnök válna belőle? - kérdezte Fergus.

- A legjobb. Nem is kérdés - felelték.

- Akkor hát elmondom, mit javasolok. - Nyugodtan nézett rájuk. - Hadd legyen Morna a főnök helyettetek! - Rövid szünetet tartott. - Gondoljátok csak meg! Ha magatok is őt választjátok, senki sem vitathatja el tőle a jogot. Mindketten fiatokként szeretitek, és ő is apáiként tekint rátok. Egyesüljetek Morna alatt, és Fergus klánja megerősödik. - Alaposan végigmérte őket. - Ez az én végakaratom.

Deirdre csak nézte őket. Nem is gondolta, hogy apja ilyesmivel fog előállni. Azt feltételezte, hogy majd a megfelelő időben Morna örökli nagybátyjai tisztjét, még ha anyai ágon is. Ám látta, milyen bölcs logika húzódik meg az öregember szavai mögött. Az volt az igazság, hogy egyik fivére sem lett volna igazán alkalmas főnöknek, s a szívük mélyén ezt talán ők is érezték. Ám hogy így kényszerítse őket, hogy mondjanak le jogaikról nővérük fiának javára, aki még nagyon fiatal, ez kemény dolog volt. A hosszúra nyúlt csendben még ő maga sem volt biztos benne, mit is gondol az egészről. Akarhatja-e, hogy ilyen hamar megtörténjen? Nem szít-e indulatokat, s nem sodorja-e Mornát veszélybe? Épp azon töprengett, ne avatkozzon-e közbe, hogy megkérje apját, gondolja meg a dolgot, mikor fivére, Ronan megszólalt.

- Még túl fiatal - jelentette ki határozottan. - De ha én lennék a főnök, ki lehetne jelölni Tanaistének. Mi kifogás lehet ez ellen?

Deirdre csak bámult. Ronan elsápadt; Rian zavarban volt. Morna bizonytalan, aggodalmas pillantást vetett anyjára.

- Én inkább még várnék - mondta tisztelettudón nagyapjának. - Ronan javaslata boldoggá tenne.

Az öregember unokájára mosolygott, de megrázta a fejét. - Jobb lesz ez így - felelte. - Alaposan megfontoltam, és már döntöttem.

- Döntöttél? - tört ki Ronan keserűen. - Mit számít az? Nem nekünk kell döntenünk, miután te már nem leszel?

Deirdre még sosem hallotta öccsét ilyen tiszteletlenül beszélni apjával, de Fergus nyugodtan fogadta.

- Haragszol - mondta csendesen.

- Hadd legyen Morna az, Ronan! - Most Rian szólt közbe, hangja kérlelő volt. - Mihez kezdenénk mi a főnöki tisztséggel? - Deirdre hirtelen ráébredt, hogy Rian inkább elfogadja Morna főnökségét, mint hogy bátyja uralkodjon fölötte. Ahogy rájuk nézett, belátta, hogy idős apjuk milyen ügyesen rendezte el a dolgot. Ronanból nem válna jó főnök, ám ha kiderül, hogy maga Fergus Mornát jelölte ki utódjául, Dubh Linn lakói úgysem fogadnák el a fivérét.

Az ezt követő csendben bizonyára Ronan is ráébredt erre, ugyanis hamarosan felsóhajtott.

- Legyen hát a fiú, ha ez az akaratod. - Kényszeredetten unokaöccsére mosolygott. - Jó főnök válik majd belőled, Morna. Nem is tagadom. Egy kis segítséggel - tette hozzá, hogy megőrizze méltóságát.

- Reméltem, hogy ezt hallom majd - mondta Fergus. - Bölcsességről tettél bizonyságot, Ronan, amint tudtam is, hogy így lesz.

A vén főnök Morna karjára támaszkodott, és lassan felállt. Mivel már vagy egy hónapja nem tudott segítség nélkül járni, Deirdre tudta, mekkora erőfeszítésébe kerülhet ez, s már majdnem a segítségére sietett; ám közben megértette, hogy most nem akarja. Fergus úgy állt ott köpenyébe burkolózva, mint egy szobor; soványsága csak még méltóságteljesebbé tette.

- Hozd az ivókoponyát! - szólt halkan lányához; s mikor Deirdre odavitte és felé nyújtotta, rátette a kezét, s jelezte Mornának és fiainak, hogy ők is tegyenek így.

- Esküdjetek! - parancsolt rájuk. - Esküdjetek meg, hogy Morna lesz a főnök!

Megesküdtek. Ezután pedig összeölelkeztek, és megállapították, milyen szép dolgot is cselekedtek, majd Fergus lepihent. Deirdre nem tudta, örüljön-e vagy sem, mivel aggasztotta valami: Ronan ugyan kegyesen átengedte a tisztséget Mornának, de meg is tartja vajon a szavát?

Másnap délután érkezett meg a szekér. Gyors, pompás jármű volt. Morna és nagybátyjai távol voltak a marhákkal; Fergust kimerítették az előző nap eseményei, úgyhogy odabenn pihent; ám Deirdre, aki épp kinn a napon javítgatott egy inget, érdeklődve figyelte, ahogy a szekér közeledik. Nem sűrűn járt erre ilyen nemes fogat. A kocsihajtó mellett egy fiatal, nagyjából Mornával egykorú nemes állt, hosszú, sötét bajusszal és szép, zöld köpönyegben, aki lepillantott rá, és azt tudakolta, ez lenne-e Fergus háza.

- Ez az, de ő beteg. Mi dolgod lenne vele?

- Nem tartozik rád, úgy gondolom - felelte könnyedén az ifjú harcos, aki nyilván szolgálónak nézte a nőt. - Conall fia Morna az, akit keresek.

- Morna? - Deirdre egyszeriben gyanakodva nézett rá, s nem is tudta, mit feleljen, mikor apja gyenge hangját hallotta bentről.

- Ki az, Deirdre?

- Csak egy utas, apám - kiáltotta. - Épp erre

járt.

- Hadd jöjjön be akkor! - kiáltott vissza apja gyenge hangon, ám azután köhögni kezdett, s hallatszott, hogy alig kap levegőt, úgyhogy Deirdre határozottan felelt a fiatal nemesnek.

- Deirdre vagyok, Fergus leánya. Amint magad is hallhattad, atyám nagyon beteg. Valójában - halkította le hangját - már nem sok ideje van hátra. Nekem is átadhatod az üzenetedet.

A hírvivő zavartnak tűnt, de nem vitatkozhatott.

- A főkirálytól hozok üzenetet. Hamarosan megtartják a feist Taránál. Arra kéri fiadat, Mornát, hogy vegyen részt rajta.

- Taránál? - Deirdre riadtan nézett a fiatal nemesre. - Miért Morna, miért nem inkább Fergus menjen a feisre?

Most a látogatón volt a sor, hogy meglepődjön.

- Különös lenne - felelte -, mivel Morna a főkirály unokatestvére.

A feisre - a király felavatására, amikor majd egy kancát kell meghágnia - csak Samhainkor kerül majd sor. Addig még van némi idő. De miért kezdett el az új király hirtelen érdeklődni Morna iránt? Csak kedves gesztus lenne rokona felé, akit a régi király figyelemre sem méltatott? Vagy valami más célja volna? Deirdre nem tudhatta. Most mit tegyen?

Szinte döbbenten hallotta saját hangját, amint nyugodtan azt felelte:

- Ez valóban csodálatos hír. - Az ifjú nemesre mosolygott. - A fiam meg lesz tisztelve. Mindannyiunknak nagy megtiszteltetés. Csak egy gond van.

- Mi az?

- Nincs itthon. Elment. - A torkolat irányába

intett. - Tengeri útra. Azt ígérte, még a tél beállta előtt visszatér, de... - Felsóhajtott. - Ha tudnám, merre jár, utána küldhetnek valakit. Összetörne a szíve, ha elmulasztana egy ekkora eseményt.

- Gondolod, hogy még idejében visszatérhet?

- Tudja, hogy nagyatyja már nem sokáig lehet ezen a világon. Reméljük, visszatér, mielőtt nagyatyja eltávozik. De az istenek kezében van a sorsa.

Frissítővel kínálta az ifjút, de jelezte neki, hogy jobb, ha nem mennek apja betegszobájába.

A hírhozó csak rövid ideig maradt. A vén főnök üdvözletét vitte magával, s azt az üzenetet, hogy az ifjú Morna siet majd a feisre, ha idejében eléri a sziget partjait. Deirdre meggyőzőnek találta alakítását. Csak egy gond volt.

Épp most hazudott a főkirálynak.

Miért tette? Maga sem tudta. De abban biztos volt, hogy Morna nem mehet el. Még az alatt a rövid idő alatt is, amit a hírvivő a rathnál töltött, kínosan érezte magát. Mikor végre elment, úgy érezte, valami sötét, veszélyes dolog távozott a helyről. Azon az éjszakán rémálma volt, amelyben Mornával közeledtek Tara felé, és a seregélyek fekete felhője újra felszállt a földről. Jeges rémülettel riadt fel. Nem, nem mehet oda.

Másnap Morna visszatért a nagybátyjaival.

Deirdre utasította a rabszolgákat, hogy ne is említsék a hírvivő látogatását. Ám ők amúgy sem hallották, miről esett szó. Egyikük sem sejtette - sem Morna, sem testvérei, sem maga a főnök -, mit tett.

Persze kockázatos volt. Ha a főkirály rájönne, hogy hazudott neki, azt sértésnek venné. De legalább ő hazudott. Azt tesz vele, amit akar. Nem érdekelte. Valójában egyetlen apró kétség zavarta csak meg egy kis időre a lelkiismeretét. Lehetséges, hogy tévedett, és az új főkirály csak udvarias vagy baráti gesztusnak szánta - hogy valójában egyáltalán nem jelent veszélyt Mornára a meghívás? Lehetséges, hogy nem is fia biztonságáért aggódik, hanem inkább attól fél, hogy ha a főkirály kegyeibe veszi, talán nem akar majd visszatérni hozzá Dubh Linnba? Nemcsak bolond, hanem még önző is? Nem. Nem erről van szó. Elhessegette magától a kellemetlen gondolatot.

* * *

Három nappal később kezdődött Fergus, a főnök agóniája. Embert próbáló időszak volt. Szomorú volt, amiért látnia kellett, apja hogyan gyengül percről percre, s szomorú volt, hogy látnia kell Morna bánatát is. Fivérei is letörtek voltak; Rian nemegyszer csaknem könnyekben tört ki, s ha Ronan dühös volt is, amikor apja félreállította, úgy tűnt, most teljesen elfeledte sérelmét. Deirdre odaadón ápolta az öregembert. Eltökélte, hogy olyan nemessé és méltóságteljessé teszi távozását, amennyire csak lehetséges. Ám be kellett ismernie, hogy még valami foglalkoztatja.

Bár életben tudná tartani Fergust Samhainig! Ha meg kell halnia, csak azután haljon meg. Még ha a főkirály megtudná is, hogy Morna Dubh Linnban van, nem hibáztathatná a fiút, amiért főnöke és nagyapja halálos ágyánál maradt. „Élj! - gondolta a nő. - Élj még egy hónapig értem!” Hadd maradjon életben!, imádkozott népe isteneihez csendben. Legalább Samhain ünnepéig. Mikor pedig mégis elhagyta őket október elején, gyászát csak még nehezebbé tette szorongása.

Szép halottvirrasztást tartottak. Senki sem találhatott kivetnivalót Fergus családjában. A vendégek három napig ettek-ittak, beszélgettek és énekeltek. Főnökök, gazdák, csordások, halászok - mind eljöttek, hogy igyanak arra, hogy barátjuk egy jobb világba kerüljön. Szép virrasztás, Deirdre - mondták.

Eltemették, talán nem egészen úgy, ahogy álmodott róla - egyenesen állva, a gázló felé, hogy láthatatlan ellenségeit szemmel tarthassa -, de kellő tisztelettel, egy szép halmot emeltek neki a torkolat mellett. Ugyanakkor pedig bejelentették, hogy Morna lesz az új főnök.

A virrasztás végeztével Dubh Linn élete visszatért a megszokott kerékvágásba, és az ősz ritmusához alkalmazkodott. Morna nagybátyjaival beterelte a marhákat a nyári legelőkről. Az erdőkben a disznók hízásnak indultak a lehullott makkon. A hegyek felé vezető útról már időről időre hallani lehetett a szarvasbikák bőgését a párzási időszakban. A rath körül minden csendes volt. Reggelente csak a sötét tavacska vizének csobogását és a hulló levelek neszét lehetett hallani. Szép volt az idő, de Deirdre tudta, hogy rövidülnek már a napok, és érezte, hogy egyre csípősebb a levegő.

Azt is számon tartotta, milyen nap van. Samhain már nem volt messze. A gázló most még elhagyatott, ám hamarosan utazók csoportjai érkeznek majd, akik dél felől tartanak a feisre, Tarába. És most ébredt rá még valamire, ami eddig eszébe sem jutott: ezek az utasok majd elmennek a rath mellett is. Főnökként Morna feladata lesz, hogy vendégül lássa és elszórakoztassa őket. Egy ilyen fiatal, jóképű főnököt biztosan megjegyeznek. Valaki Tarában majd megemlíti a vén Fergus utódját a gázlónál. Lehet abban reménykedni, hogy nem jut Morna híre a főkirály fülébe? Nem, nem lehet.

Reménytelen. Hacsak nem tud addig kigondolni valamit, lelepleződik a hazugsága.

Mit tehetne? Semmi sem jutott eszébe. Küldje el Mornát? De milyen ürüggyel? Józan esze azt súgta neki, hogy egyetlen dolgot tehet. El kell mondania, hogy a főkirály meghívta, és rá kell bíznia a döntést. Am az ősz még inkább megnehezítette a dolgát. A látvány, az illatok, a csípős őszi levegő mintha mind összeesküdtek volna, hogy felidézzék benne azt az őszt, mikor olyan vonakodva indult szörnyű útjukra Tarába Conallal. Nagyon magányosnak érezte magát. Azt kívánta, bárcsak Fergus itt lehetne vele, hogy tanácsot adjon, ám azt is gyanította, mit tanácsolna neki. Azt, hogy mondja el Mornának.

Miért nem mondta hát el? Nem volt rá képes. Persze tudta, hogy ez nem válasz. Minden egyes nappal, ahogy Samhain közeledett, egyre kellemetlenebbül érezte magát. Csak teltek a napok. Minden éjjel megfogadta, hogy másnap megmondja. Minden reggel elhatározta, amikor felébredt, hogy vár még estig, hátha addig valami - fogalma sem volt róla, mi - még történik, ami megoldja az egészet. S este, miután semmi sem változott, újra csak fogadkozott magában, hogy reggel majd elmondja.

Az egyik brit rabszolga vette észre őket. Mire Deirdre a rath bejáratához ért, a lovasok csapata már a gázló közepén járt. Úgy látta, négyen vannak. Az egyikük, vezetőjükhöz közel, valami dárdát vagy szigonyfélét tartott, amely a vezetőjük feje mögött himbálózva azt a különös benyomást keltette, mintha nagy agancsú szarvas lenne. Kíváncsian figyelte őket, amint közeledtek. S akkor hirtelen, mintha visszatérő álmot látna, émelyegve vette észre, hogy ki is a vezetőjük.

Larine volt az.

Bizonyára a főkirály küldte.

Lassan kaptatott felfelé a rathhoz vezető ösvényen. Nem sokat változott. Haja már ősz volt, de ugyanúgy borotválta. Egészségesnek látszott. Arcán még mindig nyugodt és elmélyült kifejezés ült. A nő elszoruló szívvel nézte, ahogy közeledik. Már majdnem a bejárathoz ért, mikor egyszer csak a lehető legkülönösebb dolog történt. A brit rabszolgák - már vagy féltucatnyian voltak - mind felé rohantak, és térdre borultak előtte. Feléjük fordult, és ünnepélyesen valami jelet rajzolt fölöttük a levegőbe. Majd leszállt lováról, és megállt a nő előtt.

- Mit akarsz, Larine? - kérdezte Deirdre,  próbálva hangjából kiűzni a rettegést.

- Csak téged és a fiadat - felelte halkan Larine.

Hát így. Eljött, hogy elvigye őket Tarába. Csak

egy dolog volt furcsa. A szolgák mosolygó arccal álltak körülöttük.

- Mit csinálnak a szolgáim? - firtatta. - Miért borultak térdre? - Mert britek, Deirdre. Keresztények.

- Akkor miért térdeltek le egy druida előtt?

- A - mosolyodott el -, szóval nem tudod. Látod, én is keresztény vagyok, Deirdre. Püspök lettem.

Deirdre zavartan meredt rá.

- Hát nem a főkirály küldött? A férfi meglepve nézett rá.

- A főkirály? Dehogy. Már évek óta nem is láttam a királyt. - Gyengéden karon fogta a nőt. - Látom, jobb, ha mindent elmagyarázok. Bemehetnénk? - Jelezte embereinek, hogy várjanak, ő pedig már indult is befelé.

Deirdre még mindig nem fogta fel szavait. A hosszú bot, amelyet szigonynak nézett, keresztnek bizonyult. A fiatalember, aki büszkén tartotta kezében, kinn maradt a másik két szolgával, míg ő követte Larinét. Larine, a druida mint keresztény? Hogy lehet ez? Mit is tud egyáltalán a keresztényekről? Próbálta felidézni.

A rómaiak keresztények. Ezt mindenki tudja. Mint sokan a nyugati szigeten, régebben ő is azt hitte, hogy mivel a római uralomnak vége van a tengerentúl, az évek során egyre kevesebbet hallanak majd a keresztényekről. Furcsa módon azonban épp ellenkezőleg történt.

Apja gyűjtötte mindig a híreket. Az alkalmanként Dubh Linn mellett kikötő kereskedőhajóktól megtudta, nemhogy nem adták fel, de úgy tűnik, hogy a galliai, sőt a brit keresztények is minden bajt és támadást a vallásuk ellen intézett kihívásnak vélnek, s harcolnak ellene. Deirdre tudta, hogy itt, a szigeten is vannak keresztények, valahol délen. Egyszer pedig apja ezzel tért haza egy útjáról:

- Képzeld el, újabb keresztény csoport van már Leinsterben is. Nincsenek sokan, de Leinster királya megengedte nekik, hogy ott maradjanak. Semmi kétség felőle.

Ám ha a keresztény papok először csak a rabszolgák ellátására jöttek is, az évek múltával Fergus újabb híreket kezdett hazahozni. Egy főnök vagy épp a felesége áttért. Egyik évben olyan dologról hallott, hogy csak a fejét csóválta:

- Egy csapatnyi keresztény egy druida szentély közelében akarja felállítani a sajátját. El tudod ezt hinni?

Bár Deirdre arra számított, hogy Fergus szenvedélyesen kikel az ilyen idegen túlkapások ellen, meglepetésére apja egész nyugodtan reagált. A legrosszabb dolog, amit a druidák elleni sértésről mondott, annyi volt, hogy ostobaság. Mikor erre Deirdre kérdőre vonta, és azt kérdezte, hogy engedheti ezt Leinster királya, apja jelentőségteljes pillantást vetett rá, és így felelt:

- Lehet, hogy a király örül nekik, Deirdre. Ha a druidák hatalma túlságosan megerősödne, így kordában tudja őket tartani. Rájuk ijeszthet a keresztény papokkal.

Apja cinikus hozzáállása megdöbbentette.

Ám most még apja is meglepődött volna, ha látja, hogy Larine, a druida keresztény püspökként érkezik rathjára. Mikor leültek, Larine barátságos, kíváncsi pillantást vetett rá, kifejezte együttérzését apja halála miatt, megjegyezte, hogy jól néz ki, és tárgyilagosan megállapította:

- Te félsz tőlem, Deirdre.

- Te vitted el Conallt - emlékeztette keserűen a nő.

- Ő akart menni.

A nő rámeredt. Lehet, hogy most egy ősz püspök ül vele szemben, de abban a pillanatban csak a halk szavú druidát látta, az állítólagos barátot, aki rávette Conallt, hogy hagyja el őt, és áldozza fel

életét a kegyetlen isteneknek Taránál. Az ősz már így is felidézte benne azoknak a szörnyű időknek az emlékét, s most, Larine jelenlétében maga az áldozat napja, ahogy látta Conallt, amint vörösre mázolt meztelen testével előbukkan, mögöttük a druidák botjaikkal, köteleikkel és késeikkel - mindez olyan erővel rohanta meg, hogy összerázkódott.

- Ti, druidák öltétek meg! - kiáltotta szenvedélyes haraggal. - Átkozzanak meg titeket az istenek!

A férfi csendesen ült tovább. A nő hiába sértegette, nem látszott dühösnek.           Csak

szomorúnak. Egy darabig nem felelt. Aztán felsóhajtott.

- Igazad van, Deirdre. Segítettem az áldozat bemutatásában. Bocsáss meg érte, ha tudsz! - Elhallgatott, míg a nő továbbra is rámeredt. - Sosem felejtettem el. Szerettem őt, Deirdre. Ezt ne felejtsd el. Szerettem és tiszteltem Conallt. Mondd meg nekem - kérdezte halkan -, vannak rémálmaid arról a napról?

- Igen.

- Nekem is voltak, Deirdre. Sok-sok évig. - Elgondolkozva pillantott maga elé. - Akkor már rég nem áldoztak embert a druidák. - Újra felemelte a tekintetét. - Te helyesled a druidák áldozatait?

A nő vállat vont.

- Mindig is mutattak be áldozatokat. Állatokat.

- És embereket is, valaha - sóhajtott a férfi. - Bevallom neked, Deirdre, hogy Conall halála után már egyre kevésbé vágytam áldozatokra. Nem akartam többé.

- Nem hiszel az áldozatokban? Larine megrázta a fejét.

- Szörnyű, ami Conallal történt. Borzalmas. Fájdalom és szégyen tölt el, amikor csak eszembe jut. De amikor történt, mind azt hittük, hogy a lehető legjobban cselekszünk. Én is úgy gondoltam, Deirdre, és biztosíthatlak, hogy Conall is úgy vélte. - Szomorúan csóválta a fejét. - így van ez a régi istenekkel, Deirdre. Mindig ugyanaz történt: mindig azok a borzalmas áldozatok, emberé vagy állaté; mindig csak vérontással lehetett kiengesztelni az isteneket, akik, az igazat megvallva, semmivel sem jobbak, mint azok, akik bemutatják az áldozatokat.

Úgy látszott, ez a gondolat nyomasztja. Bánatosan csóválta fejét, mielőtt újra visszatért mondanivalójához.

- Tudod, Deirdre, már csak itt művelnek ilyesmit. Britanniában, Galliában és Rómában már rég az igaz Isten felé fordultak. Megvetik a mi isteneinket. És joggal. - Komolyan nézett a nőre. - Gondolj csak bele, Deirdre, hát komolyan gondolhatjuk, hogy a napot, az eget, a földet és a csillagokat olyanok csinálták, mint Dagda az üstjével, vagy a többi isten, akik gyakran bolond, kegyetlen gyermekek módjára viselkednek? Teremthette-e bárki más a világot, mint egy olyan lény, aki annyira hatalmas és mindenütt jelen lévő, hogy meghaladja az értelmünket?

Választ vár tőle a férfi? Deirdre nem volt benne biztos. Annyira megdöbbentette, amit mondott, hogy úgysem tudott volna mit felelni.

- Mikor még druida voltam - folytatta a férfi halkan -, gyakran éreztem ilyesmit. Éreztem az örök Isten jelenlétét, Deirdre, éreztem, miközben reggeli és esti imáimat mondtam, éreztem a nagy csöndben, ha egyedül voltam, bár nem igazán értettem, mit is érzek valójában. - Elmosolyodott. - De most, Deirdre, már értem. Mindezek az érzések az egyetlen, igaz Istentől származnak, akit minden keresztény ismer. És az a csodálatos az egészben - folytatta -, hogy nincs már szükség áldozatokra. Talán tudod, miért hívnak bennünket keresztényeknek. - Röviden felvázolta Jézus Krisztus életét. - Isten értünk adta egyszülött fiát, hogy feláldozzák a kereszten. Ezt az áldozatot az egész emberiségért hozta, és örökre szól - mosolygott. - Gondolj csak bele, Deirdre: nincs már többé szükség véráldozatra, sem emberére, sem állatéra. Már meghozták a végső áldozatot. Szabadok vagyunk. Vége minden áldozatnak. - Figyelte, mit szól ehhez az asszony.

Deirdre egy ideig hallgatott.

- És ezt az üzenetet hirdeted most a druidákkal szemben?

- Igen. És ez vigasztaló üzenet. Mert az igaz Isten nem mohó vagy bosszúálló, Deirdre. Szerető Isten. Csak azt akarja, hogy szeressük egymást, és békében éljünk. Ez a legszebb hit, amit csak el tudok képzelni, és nem is akarok másmilyent. Nem kételkedem benne - tette hozzá -, hogy ez az igazság.

- Te vagy az egyetlen druida, akiből keresztény

lett?

- Dehogy. A régi vallás sok papja hevesen ellenáll. Erre lehetett is számítani. De a legtanultabbakat már régóta érdekli. Tudod, a keresztény egyház a római világ minden tudásával rendelkezik.

Deirdre a homlokát ráncolta. Még mindig nem tudta, mit kezdjen ezzel.

- De mindent fel kellett adnod, amiben azelőtt hittél.

- Nem egészen. Ugyanis néhányunk számára, amint mondtam, az új hit volt az, amit mindig is kerestünk. Keresztény papként is ugyanazokat a dolgokat érzem. A világ ugyanúgy tele van költészettel. Emlékszel Amairgen nagy versének szavaira?

Én vagyok a Szél a Tengeren

- Az egyik püspökünk írt egy himnuszt a Teremtőhöz - azaz az egy Istenhez -, és az egyik versszaka eléggé hasonló. Hallgasd meg:

Felkelek ma
A menny erejével:

A nap fénye,

A hold sugara,

A tűz ragyogása,

A villám száguldása,

A szél fürgesége,

A tenger mélye,

A föld szilárdsága,

A szikla erőssége.

- Ugyanaz ihlette, csak mi felismerjük igazi forrását. - Mosolyogva mutatott leborotvált fejére. - Látod, keresztény papként még druida hajviseletemet sem kellett megváltoztatnom.

- Látom - felelte a nő. - És ki térített át?

- Á. Jó kérdés. Egy Patrik nevű püspök. Nagy ember. Egyébként ő írta ezt a verset is.

Deirdre nem fűzött megjegyzést az információhoz. Elméje sebesen járt. Még kellett egy kis idő, hogy megeméssze Larine látogatását, meglepő változását és még meglepőbb üzenetét, de bizonyos dolgok máris nyilvánvalók voltak. Nehezen lehetne kételkedni őszinteségében; úgyhogy bármit is érzett a múlttal kapcsolatban, meghatotta a férfi jó szándéka. Ami a vallását illeti, azzal kapcsolatban még bizonytalan volt. Talán csábítón hangzott; hiszen nem nagyon szerette a druidák áldozatait és kegyetlen isteneiket. De most másik gondolat ötlött fel benne.

- Azt mondtad, hogy engem és fiamat akartál meglátogatni. Meg akarsz téríteni minket?

- Hát persze - mosolygott a férfi. - Én már megtaláltam a fényt, Deirdre, és az örömöt és békét hozott nekem. Természetes, hogy másokkal is meg szeretném osztani ezt az örömöt. - Rövid szünet után hozzátette: - De valami többről is szó van. Mindazok után, amit átéltünk, tartozom vele Conallnak, hogy elhozom Isten igéjét neked és a fiának.

Az asszony lassan bólintott. Igen, gondolta, talán ez lehet a megoldás. A meggyőző püspök, apja régi barátja talán tudhat valami megoldást a Mornával kapcsolatos dilemmára. Legalább meg lehet próbálni, gondolta. Állhatatosan nézve a férfit,

felvilágosította:

- Tudnod kell valamit, Larine. Mornának sosem mondtuk el, hogy halt meg az apja. Nem lettem volna képes rá. Mind úgy véltük, így lesz a legjobb. Úgyhogy semmit sem tud.

- Értem - Larine meglepettnek látszott. - Azt akarod - kérdezte -, hogy én se mondjak el neki semmit?

- Nem - rázta meg Deirdre a fejét. - Nem, Larine, úgy gondolom, itt az ideje, hogy megtudja. És azt akarom, hogy te mondd el neki. Megteszed?

- Ha ezt kívánod.

- Mondd el neki, mi történt valójában, Larine. Mondd el, hogy ölték meg a főkirály és druidái az apját. Mondd el, milyen gonosz dolog volt - folytatta nagy hévvel. - Beszélj neki a te új és jobb istenedről, ha szeretnél. De mindenekelőtt azt mondd meg neki, hogy kerülje el a királyt és a druidáit. Megtennéd ezt nekem?

Mintha Larine egy pillanatra zavarba jött volna. A nő nem értette, miért. Hát nem ezt akarta? És nem oldaná meg az ő legnagyobb gondját is, ha Mornát eléggé meggyőzné Larine keresztény tanítása ahhoz, hogy el akarja kerülni a druidák szertartásait? Ha utána majd elmondja neki, hogy a főkirály meghívta, talán el sem akar menni Tarába a feis pogány rítusára. Egy kis szerencsével, ha egy

ideig nem kerül a szeme elé, talán a jövőben is elkerülheti a főkirály figyelmét.

- Megteszem, amit tudok - mondta Larine óvatosan.

- Rendben - mosolygott rá az asszony. Épp azon töprengett, ne mondjon-e el Larinénak mindent a király meghívásáról, hogy kikérje a tanácsát, amikor beszélgetésük hirtelen félbeszakadt, mivel maga Morna bukkant fel az ajtóban.

- Kik a vendégeink? - kérdezte vidáman.

Larinénak elakadt a lélegzete.

* * *

Milyen különös, gondolta Larine, miközben a víz felé vezető lejtőn sétáltak a fiatalemberrel. Dubh Linnba jövet arra számított, hogy bizonyos értelemben végre elűzheti fájdalmas emlékeit; ám ehelyett szinte rémisztő elevenséggel kelt életre szeme előtt a múlt.

Ugyanis maga Conall ment mellette. Igaz, hogy az ifjú Morna anyja különös, zöld szemét örökölte, de sötét haja és jóképű, hajlott orrú arca megszólalásig Conallra emlékeztetett. Mintha barátja támadt volna fel. Édes istenem, még lágy hangja is az apjáé volt. És mikor a fiú rámosolygott,

Larine úgy érezte, mintha druida kést döfnének a szívébe.

Könnyen rátérhetett a témára, amiről beszélni akart, mivel amint Morna megtudta, hogy Larine apja barátja volt, égett a vágytól, hogy mindent megtudjon, amit az egykori druida mesélhetett neki. Lenyűgözve hallotta, hogy a herceg milyen költői és vallásos lelkületű volt.

- Mindig csak harcosként gondoltam rá - mondta.

- Harcos is volt, méghozzá kitűnő - biztosította Larine. - De sokkal több is volt annál. - Azzal elmagyarázta, hogy Conall mennyire szeretett volna druida lenni. Hamarosan az áldozatról is beszámolt Mornának. A fiatalember megdöbbent.

- És te magad is részt vettél benne?

- Druida voltam. És a barátja. Az ő óhaja volt, Morna. Feláldozta magát a sziget népéért. Ez a legnemesebb dolog, amit egy férfi megtehet. Apád hősi halált halt - mondta. - Nagyon büszke lehetsz rá. De most - folytatta, látván, hogy Mornára nagy hatással van a történet - hadd meséljek neked egy másik emberről is, aki feláldozta magát.

Larine nagy beleéléssel magyarázta barátja fiának a keresztény hit tanításait.

- A régi istenek - foglalta össze - átadták helyüket az egyetlen istenségnek. Gondolj csak bele,

Morna: egyetlen év termésének megmentése helyett Megváltónk az egész világ megmentésére áldozta fel magát, nem egyetlen évért, hanem az örökkévalóságért.

Bár Larine kissé másképp mutatta be hitét ennek a fiatalembernek, aki oly nyilvánvalóan éhezett arra, hogy hősies apja nyomdokaiba lépjen, akit nem is ismert, mint Deirdre-nek, elégedetten látta, hogy hatásos volt.

- Gondolod, hogy apám is keresztény lett volna - kérdezte a fiú -, ha lehetősége nyílik rá?

- Semmi kétségem efelől - válaszolta Larine. - Együtt lettünk volna keresztények. Mennyire szeretném - sóhajtott fel -, ha itt lehetne velem, hogy csatlakozhasson hozzám! Együtt járhattuk volna ezt az utat.

- Én elfoglalhatnám a helyét - mondta buzgón Morna.

- Annyira hasonlítasz rá - felelte Larine. - Nagy örömet szerezne nekem - bólintott elgondolkodva. - Mondhatni, ezzel bezárulna a kör.

A folyóparton álltak. Most visszafordultak a rath felé. Morna láthatóan izgatott volt. Amint az egykori druida a fiúra pillantott, egy pillanatra mintha bűntudat nyilallt volna belé azért, amit művel. Tervére gondolt. Saját céljaira használja fel Conall fiát? Nem, mondta magában. Conall családjának elhozza a világosságot. Ha ezáltal pedig küldetésének ügyét is szolgálja, hát annál jobb. Mert az még nagyobb ügy. Az ő hivatástudata pedig erős.

Mire visszatértek a rathra, Deirdre és a szolgák már az ételt készítették, Ronan és Rian pedig hazaértek. A két fivér máris beszédbe elegyedett a Larine kíséretében lévő fiatal pappal. Egy derék, ulsteri férfi volt, aki néhány évvel azelőtt tért meg, s úgy tűnt, elnyerte a testvérek rokonszenvét; ám amikor meglátták Larinét, gondot fordítottak rá, hogy tiszteletteljesen viselkedjenek vele. Egykori druidaként a püspökkel nyilván nem lehet ujjat húzni. Egy darabig elcsevegtek. A szokásos, felszínes társalgást folytatták Ulsterről és arról, milyen volt odafenn az aratás; aztán Larine áttért küldetésének rövid ismertetésére. Udvariasan figyeltek, amint felvázolta a keresztény hit néhány alapvető tanítását. Nehezen tudta volna megmondani, mit gondolnak, de az volt a benyomása, hogy a legtöbb dologban talán követnék Deirdre-t és Mornát. Nemsokára behívták őket vacsorázni.

Mikor az egész háznép összegyűlt a nagy, zsúppal fedett kunyhóban, Larine megáldotta az ételt, majd így szólt:

- Ma este, barátaim, együtt ehetünk, és ennek a háznak kitűnő vendégszeretetét élvezhetjük. De most bejelentem, hogy holnap nálam sokkal nagyobb vendég érkezik. Mert én csak azért jöttem, hogy az ő útját előkészítsem, míg ő prédikálni és keresztelni jön. - Egy kis hatásszünet után folytatta: - Maga Patrik püspök az, akiről szó van.

Ezt a módszert Larine már korábban is sikerrel alkalmazta. Az egykori druida ment el az olyan területekre, ahol nem ismerték Patrik püspököt, hogy előkészítse a terepet a nagy ember számára, és tegyen róla, hogy közönsége felfogja a látogató fontosságát. Röviden, néhány szóban mesélt a hittérítőről. Felvázolta a püspök származását - mivel a nyugati sziget ősi társadalmában mindig fontos volt, hogy közönsége megtudja, Patrik saját jogán is nemesember. Kezdetnek ezzel elnyeri a tiszteletüket. Ezután Larine elmesélte, hogyan ejtették fogságba, hogyan töltött éveket a szigeten rabszolgaként, és hogyan tért vissza. Megnevezett néhány herceget is északról, akik védelmükbe vették Patrikot, sőt meg is tértek. Ez a hír szintén nagy hatást gyakorolt hallgatóira. A nagy ember jelleméről is mesélt egy kicsit.

- Ő az egyház hercege; követői számára törvény az ő szava - magyarázta. - Mégis, mint mások is, akik elérték a lélek magaslatait, nagyon egyszerűen él. Önmegtartóztató. Tiszteli a nőket, de szüzességet fogadott. Szerény. Semmitől sem fél. Néha megfenyegették már, mert Isten igéjét hirdette, de

nem volt rá hatással.

- Rettenetes a haragja - tette hozzá a fiatal pap, némi kajánsággal.

- Azt nem gyakran látni - javította ki Larine finoman -, ám az igaz, hogy a dorgálása szörnyű. De most - mosolygott Deirdre-re - lássunk neki a lakomának!

* * *

Deirdre büszke volt a vacsorára. Volt ott vízitorma-saláta, több húsétel, köztük a megbecsült vendégnek hagyományosan kijáró disznóhús is; párolt alma, sajt és mézsör - a sziget legjobbjából. Mikor Larine lelkes bókjait fogadta az ételt illetően, és a többiek is helyeseltek, tudta, hogy megérdemli.

Bár furcsának tűnhet, hogy míg a keresztény püspök ült asztaluknál, a háttérben a Harcos Erc ivókoponyája csillogott sápadtan és kísértetiesen a tűz fényében, ám ez senkit sem zavart. Larine elbeszélgetett a férfiakkal a mindennapi dolgokról. Elmesélte, mi történt Ulsterben az utóbbi időben, és kérte, hogy meséljenek neki Fergusról. Vidáman folyt a társalgás. Csak a főfogás után hozta elő a vallási témákat, mikor Deirdre-hez fordult és megjegyezte:

- Lehet, hogy beletelik még egy-két

nemzedékbe, Deirdre, de ha egyszer már szilárdan megvetette magát, az igaz vallás diadalmaskodik a szigeten, ahogy mindenütt másutt is így történt, ahová csak eljutott. A munsteri és az itteni, leinsteri közösségek most még kicsik és szórványosak, de már vannak védelmezőik, és máris növekedésnek indultak. Patrik püspök pedig máris nagy előrelépést tett Ulsterben, különösen a hercegekkel - mosolygott. - Ha a hercegeket meggyőzte, népük követni fogja őket.

- Nem gondolod, hogy a druidák visszatéríthetik az embereket a régi hitre, ha egyszer már megismerték az újat, igaz? - kérdezte Deirdre.

- Igaz. A nap végére pogány isteneinket már csak babonának fogják tartani. Bálványoknak. El kell bukniuk a magasabb rendű értelem előtt.

Deirdre nem volt olyan biztos ebben az utóbbi állításban. Neki úgy tűnt, hogy a druidák és isteneik nem adják meg olyan könnyen magukat, de ezt nem mondta ki. Inkább arról szeretett volna mesélni, hogy Mornát meghívták Tarába, hogy tanácsot kérjen Larinétól, de mivel a többiek is meghallhatták volna, nem tette. Nem sokkal később azonban látta, hogy a püspök és a fiú milyen jól elbeszélgetnek, s látta a fia arcára kiülő csodálatot is, úgyhogy úgy vélte, Larinénak nem lenne nehéz meggyőznie Mornát, hogy kerülje el a pogány szertartásokat. Megnyugodva dőlt hátra, és hallgatta a körülötte folyó beszélgetést. Gondolatai egy kicsit el is kalandoztak. Látta, hogy Larine mond valamit Mornának, amin a fiú meglepődik. Erre hirtelen felfigyelt. Mit mondhatott? Rájuk meredt.

Először azt hitte, nem jól hallja.

- A főkirály avatása, a feis - ismételte Larine. - Azt kérdeztem, mikor indulsz Tarába. Mivel te is részt veszel benne.

- Én? Részt veszek benne? - nézett rá Morna zavartan. - A gázló őre vendégül látja a Tarába tartó fontos embereket - magyarázta -, de én magam nem megyek oda.

Most Larine zavarodott össze.

- De hát kénytelen vagy engedelmeskedni rokonodnak, a főkirálynak, ha már egyszer meghívott.

- A főkirály meghívott? - kérdezte Morna értetlenül.

Deirdre megdermedt. Úgy tűnt, Larine ideges. De még senki sem nézett rá. Még nem sejtették. Honnan tudhatja Larine, csodálkozott a nő, hogy a király hívatta Dubh Linn ifjú főnökét? Hát nem azt mondta, hogy a főkirály közelébe se ment mostanában? Valószínűleg, mint régen is, úgy most is számtalan helyről kapja a híreket. De ő most mit tegyen? Bevallja az igazat? Nem látott kiutat. Ám

úgy döntött, vár még egy kicsit, hogy időt nyerjen. Emellett volt még valami, amit nem értett.

- A feisen - szólalt meg halkan - a druidák vezetik a szertartásokat.

- Természetesen - helyeselt Larine.

- Áldozatok is lesznek.

- Állatok, igen.

- És a király egy kancával fog hálni?

- Úgy gondolom.

- Te magad részt vennél egy ilyen pogány rituálén? - kérdezte Larinét.

- Nem lenne helyénvaló.

- Szóval ha Morna keresztény lesz, ugye neki is el kell kerülnie az ilyen pogány rítusokat?

Larine csak egy pillanatig habozott.

- Ha maga a főkirály hívatja, azt mondanám, nehezen utasíthatja vissza. Nem ragaszkodnék hozzá. Valójában... - Elhallgatott. Éles pillantást vetett a nőre. - Mondd csak meg nekem, Deirdre, hogyan lehetséges, hogy Morna nem tud a főkirály meghívásáról?

Mindenki az asszony felé fordult. Ő hallgatott. Morna elkomorult.

- Anyám?

Fivérei is rámeredtek. Semmi értelme tagadni. Be kell vallania az igazságot. Már látta, hogy mindenki előtt megalázzák. A testvérei hibáztatni fogják. És Morna... bármennyire szerette is az anyját, ő is elátkozza majd. Tudta. Elkeseredettségében szőtt tervei, amelyek most olyan ostobaságnak tűntek, mind kiderülnek. Szerencsétlenül nézett Larinéra, akinek szeméből várakozó fény csillant felé.

Ekkor váratlanul mindent megértett.

- Hát ezért vagy itt! - kiáltotta. - Ezért jöttél. Azért jöttél Mornához, mert azt hitted, Tarába készül.

Igen, Larine arcát bűntudat árnyékolta be. Morna közbe akart szólni, de anyja nem hagyta.

- Te nem értheted - vetette oda. - Csak felhasznál téged.

Most már tisztán látta. Lehet, hogy Larine püspök, de attól még Larine marad; most újra eljött, más álcában, ahogy máskor is megtette. Megrohanták az emlékek: a madarak fekete felhője, a harsogó kürtök, Conall vörösre mázolt teste.

- Te vagy az újabb áldozat - mondta keserűen.

Larine eszes volt. Ez tagadhatatlan. Mit is

mondott? Először a hercegeket kell megtéríteni. Ez volt a stratégiája. Ha pedig az ember nem fér hozzá az uralkodóhoz, férkőzzön a családjához. Hallotta, hogy az új király érdeklődik Morna iránt. Így hát persze meg akarta téríteni. Aztán majd egy keresztényt juttathat a főkirály köreibe.

- Mi a terved? - faggatta Larinét. - Hogy

Morna a feisen árulja el, hogy keresztény? - Morna, apjának, Conallnak, a főkirály rokonának élő mása, apjáénak, aki életét adta a druidáknak és a pogány isteneknek - Morna menjen el, és jelentse be, hogy keresztény? Épp Taránál, a királyi szent helyen? A király avatásán? Hatalmas feltűnést keltene. - Vagy inkább azt szeretnéd, hogy titkolja el a hitét, míg össze nem barátkozik a főkirállyal? - Az még jobb lenne Larinénak. Ha a főkirály és családja megkedvelnék a csinos fiút. Persze                                                             hogy

megkedvelnék. Miért ne? Aztán alkalmas időben majd elárulja nekik, hogy keresztény.

Mindenképpen ragyogó húzás lenne, orvul aláásná az ősi pogány rendet.

És mi lenne Mornával? Ha Taránál fedné fel hitét, a főkirály azt aligha tűrhetné, és a druidák talán ott helyben megölnék. Ha elnyeri a király barátságát, és csak később vallja be új hitét, akkor is magára vonná a druidák olthatatlan haragját.

- El fognak pusztítani! - kiáltott fiára. - Megölnek, ahogy apáddal is tették.

Larine a fejét rázta.

- Anyám - tiltakozott a fiú -, Larine a barátunk.

- Te nem ismered őt - válaszolta a nő dühödten.

- A vendégünk.

- Többé már nem! - Az asszony az asztalra csapott és felállt. - Áruló! - mutatott Larinéra. - Az alakodat megváltoztathatod, de a természetedet soha! Mindig ugyanaz maradsz, és én jól ismerlek. Ugyanaz a ravasz róka vagy. Távozz!

Most már Larine is felállt. Falfehér volt, és reszketett a dühtől. Társa, a pap szintén felemelkedett.

- Nem bánhatsz így házad vendégével, Deirdre - figyelmeztette Larine. - Különösen nem egy békés keresztény emberrel.

- Egy vérszomjas emberrel! - üvöltött a nő.

- A szentegyház püspöke vagyok.

- Csaló!

- Nem alszunk ebben a házban - jelentette ki Larine méltóságteljesen.

- Aludj csak a disznókkal! - vágott vissza az asszony, és nézte, ahogy Larine és társai kivonulnak a sötétbe. Fivérei egy darabig elképedve bámulták, majd ők is kimentek, valószínűleg azért, hogy vendégeiknek szállást készítsenek egy másik kunyhóban. Csak Morna maradt benn.

Nem szólalt meg. Deirdre nem is tudta, mit mondjon. Majdnem kiszaladt a száján, hogy sajnálja. De ne merte kimondani. Végül annyit mondott:

- Tudod, hogy igazam van. A fiú nem válaszolt.

Az asszony dühösen segíteni kezdett a szolgáknak a maradékok eltakarításában. Fia is segített, de nem ment anyja közelébe. Egyikük sem szólalt meg. Miután végeztek, Ronan is bejött.

- A pajtában vannak - mondta, és úgy tűnt, még mondani akar valamit, de a nő egy pillantással elhallgattatta. Morna ezután szólalt meg:

- Úgy tűnik, megfeledkeztél valamiről, anyám.

- Miről? - kérdezte elcsigázva.

- Te nem küldheted el a vendégeinket. Most már én vagyok a főnök.

- Csakis érted tettem!

- Én döntöm el, mi a jó nekem. Nem te.

Deirdre a szeme sarkából látta, hogy Ronan

somolyog.

- Te is becsaptál, anyám - folytatta Morna csendesen. - Ugye igaz, hogy a főkirály meghívott Tarába?

- El akartam mondani. De féltem. Azok után, hogy apád... - Elhallgatott. Hogyan is magyarázhatná el neki? - Nem tudod, milyen veszélyes.

- Tarába kell mennem, anyám.

Anyja szomorúan bólintott. Igen, el kell mennie.

- De ne keresztényként menj, Morna!

Könyörgök. Legalább ezt ne tedd!

- Majd azt is én döntöm el. - A fiú szavai mázsás súlyként nehezedtek az asszonyra. Megroggyant.

- Most kimegyek, hogy bocsánatot kérjek Larinétól - folytatta a fiú. - Ha visszajön, udvarias leszel vele. De az lenne a legjobb, ha magad aludnál a pajtában. - Azzal távozott.

Ronan benn maradt. Kíváncsian fürkészte nővérét. A nő feltételezte, hogy annyi év után, amíg ő uralta az egész háznépet, s a megaláztatás után, hogy mégsem öccse lesz a főnök, a férfit talán elégedettséggel tölti el az ő megaláztatása. Morna hamarosan visszatért.

Cseppet sem lepte meg, hogy Larine nem tartott

vele.

* * *

Másnap reggel sem alakult jól a helyzet. A keresztények kinn maradtak, de bejelentették, hogy nem távoznak, míg Patrik püspök meg nem érkezik. Kétségkívül arra vártak, hogy az északról érkező hittérítő megmutassa nevezetes haragját. Deirdre tudta, hogy bocsánatot kellene kérnie, de mivel a bátyjai a vendégekkel álldogáltak, nem tudta rászánni magát. Szólt a rabszolgáknak, hogy adjanak nekik enni, s azok készítettek egy nagy tál kását. Morna is kinn volt, ám tapintatosan úgy döntött, hogy inkább az állatokat látja el. A nőnek sejtelme sem volt, fia mit gondolhat.

Lassan telt a reggel. Larine imába merülve töltötte idejét. Társai Deirdre öccseivel beszélgettek. Egyszer csak Ronan bejött hozzá, és azt mondta:

- Sok minden van abban, amit ezek a keresztények beszélnek, nővérem. Azt mondják, a pokol örök tüzében fogsz égni. - Azzal kiment.

* * *

Délfelé járt már az idő, amikor az egyik rabszolga bejelentette, hogy szekér közeledik. Larine felállt, kinézett a rath bejárata fölött, és kiment. A többiek csak álltak. A két püspöknek nyilván megbeszélnivalója van. Talán, gondolta Deirdre, míg Larine nyomában a kapuhoz sietett, Patrik püspök elmegy.

A rath bejáratától nem messze álló csoport egy szekérből, egy nagyobb társzekérből és számos lovasból állt. Az első szekér olyan pompás volt, hogy akár a királyé is lehetett volna. Deirdre-nek be kellett ismernie, hogy nagy hatást tett rá. A nagyobbik kocsiból néhány pap szállt ki, úgy öten lehettek, a fiatal lovasok pedig káprázatos ruháikból és arany ékszereikből ítélve hercegi sarjak voltak. Egész kis menetet alkottak. A papok fehérbe öltöztek. A nő látta, hogy most egy ősz hajú, szintén fehérbe öltözött férfi száll le a szekérről. Nem volt túl magas, de egyenes derékkal állt. Elfoglalta helyét a papok mögött, őt Larine és a többiek követték. A menet élén haladó pap hosszú botot emelt a magasba. Nem kereszt volt, mint amilyet Larine hozott, hanem egy hosszú rúd, ragyogóra csiszolt görbe fejjel, mint a pásztorbot. Amikor a pap felemelte, csillogott a napfényben.

A menet lassan haladt a bejárat felé. Deirdre és családja csendben nézték. A szolgák az út szélére gyűltek, és térdre borultak. A menet elérte a kaput, és belépett a rath területére. Mikor az északról jött püspök is odaért, megállt, letérdelt, és megcsókolta a földet. Majd felegyenesedett és belépett. A ház ajtaja előtt sorakoztak fel. A család nem tehetett mást, mint udvariasan köszöntötte őket, és felajánlotta vendégszeretetét. Ezek után az Ulsterből érkezett férfi kedvesen Deirdre-re mosolygott, és zengő hangján megszólalt:

- Gratias agamus.

Deirdre rájött, hogy ez latinul van, de nem értette.

- Adjunk hálát! - kiáltotta Larine.

Szóval ez itt Patrik püspök, gondolta Deirdre.

Tekintélyes embernek tűnt. Arca finom és arisztokratikus. Szeme tiszta és éles tekintetű, de volt még valami különleges - ezt a nő rögtön láthatta - spirituális légkör, amely körülvette, s ez mély benyomást tett az emberre. Két pappal szorosan a nyomában körbeindult, hogy megnézzen mindent. Először a még mindig térdeplő két rabszolganőhöz lépett, gyorsan megvizsgálta kezüket és fogukat, elégedetten bólintott, majd a nő fivéreihez ment. Rájuk pillantott s továbbment. Mornához lépett, alaposan megnézte magának, Morna el is pirult. Azután mondott valamit Larinénak latinul. Deirdre nem is tudta, hogy a ravasz druida már latinul is tud.

- Mit mondott? - kérdezte Larinét.

- Azt, hogy a fiadnak becsületes az arca.

Patrik püspök most az asszonyhoz lépett. A nő

tudta, hogy előtte már jól megnézte őt is. Ahogy a férfi udvariasan fejet hajtott előtte, láthatta, hogy ősz haja már ritkul.

Ezután a férfi két másik rabszolga felé indult. Morna anyja oldalán állt, s a nő látta, hogy a püspök nagy hatással van rá.

Patrik püspök végre körbejárt. Larinéra pillantott, bólintott, hogy jelezze, maradjon, ahol van, s visszatért Deirdre-hez és Mornához.

- Sajnálattal hallottam bánatodról, Deirdre,

Fergus leánya - mondta. Most már saját nyelvükön beszélt. Szeme mintha veséjébe látott volna ősz, bozontos szemöldöke alól. - Hallom, jó leánya voltál.

- Az voltam. - Nem tehetett róla, akár ellensége volt a férfi, akár nem, meghatotta.

- És te magad vagy az - folytatta Patrik püspök -, aki itt mindent összetart. Nem így van?

- De így - felelte a nő.

- Hála legyen ezért az Istennek - mosolygott a férfi kedvesen. - Fiad biztonságáért aggódsz? - A nő bólintott. - Hát melyik jó anya nem tenné? - Elgondolkodva nézett a nőre. - Mondd, az Istentől félsz, Deirdre, vagy a druidáktól?

- A druidáktól.

- Nem gondolod, hogy az Isten, minden dolgok teremtője meg tudja óvni a fiadat?

Az asszony hallgatott, de a püspök nem látszott sértődöttnek. Most Mornához fordult:

- Nos, ifjú ember - mélyen Morna szemébe nézett -, te vagy az, aki miatt az egész történt. A főkirály rokona. - Hátralépett, mintha alaposabban szemügyre akarná venni a fiatal főnököt. - Meghívott magához, igaz?

- Igaz - felelte Morna tisztelettudón.

Patrik püspök gondolataiba mélyedt. Szemét félig lehunyva gondolkodott. Akár valami királyi származású druida herceg, gondolta a nő. Vajon buzdítani fogja Mornát, vagy megdorgálja? Fogalma sem volt róla.

- És szeretnél elmenni Tarába a főkirály feisére?

- El kell mennem. - Morna nem tudta, helyesen válaszolt-e, de ez volt az igazság.

- Furcsa is lenne, ha egy fiatalember nem akarna - felelte Patrik püspök. - És anyáddal veszekedtél?

- Csak... - Morna el akarta magyarázni, de a püspök nyájasan folytatta.

- Tiszteld anyádat, fiatalember! Csak ő van neked. Ha Isten akarata, hogy valami megtörténjék, ő is meg fogja érteni, hogy az helyes. - Egy pillanatra elhallgatott. - Az egy igaz Istent kívánod szolgálni. Így van?

- Azt hiszem.

- Azt hiszed - nézett rá a püspök. - Az ő szolgálata nem mindig könnyű, Morna. Akik a kereszténység útját követik, azoknak Isten akarata szerint kell cselekedniük, nem a sajátjuké szerint. Néha áldozatokat is kell hoznunk. - Az áldozat említésére Deirdre megfeszült, ám Patrik nem vett róla tudomást. - Felkészültél rá, hogy áldozatokat hozz Isten szolgálatára, aki egyszülött fiát adta értünk, hogy megváltsa a világot?

- Igen - a fiú válasza halk volt, de határozott.

- Akik engem követnek, Morna, azoktól feltétlen engedelmességet várok. Híveimnek bízniuk kell bennem. Ezek az ifjak - mutatott a közelben álló hercegek felé - minden parancsomnak engedelmeskednek, ami pedig nem mindig könnyű.

Morna rájuk nézett. Nemes kis csoport állt ott, bármelyik ifjú főnök büszkén tartozhatna közéjük. Ám nem úgy tűnt, mintha a püspök választ várna előbbi megjegyzésére. Ugyanis hirtelen sarkon fordult, és a botot tartó paphoz lépett. Elvette tőle, jól megmarkolta, és zengő hangon szólt hozzájuk.

- Ez az a bot, amely erőt ad nekem, mert ez az élet botja, Jézusé, az Atyaisten egyetlen fiáé, aki meghalt bűneinkért. Jézus feláldozta életét, hogy mi örökkön-örökké élhessünk. Én, Patrik püspök, az alázatos pap, a bűnbánó vétkes - folytatta ünnepélyesen -, én, Patrik, nem saját hatalmamból jöttem ide, mert nekem nincs, hanem az Atya parancsára, akit a Szentlelken át ismertem meg, hogy tanúságot tegyek a Fiú mellett, és elhozzam nektek az örömhírt, hogy ha hisztek benne, ti is örök életet nyertek a mennyben, s nem vesztek a semmibe vagy a pokol szörnyű tüzébe. Nem próbálok tudásommal hatni rátok, mert az igen szerény. Nem akarlak ékesszóló szavakkal meggyőzni titeket, mert nem vagyok ékesszóló, csak ha a Szentlélek beszél belőlem. Ám azért csak figyeljetek szavamra, mert azért jöttem, hogy megmentsem a lelketeket.

* * *

Különös módon Deirdre nem tudta pontosan felidézni, mit is mondott a férfi. Néhány dolgot már Larinétól is hallott, de másképp hangzott, amikor Patrik mondta. Elmondta nekik Jézus történetét, és hogy hogyan áldozta fel magát. Beszélt a sziget kegyetlen, régi isteneiről, és elmagyarázta nekik, hogy azok nem valóságosak. Azt mondta, azok csak történetek, amelyekkel az emberek egymást szórakoztatják, vagy a gyerekeket ijesztgetik. Mennyivel hatalmasabb az egyetlen, mindenható Isten, aki megteremtette ezt az egész világot!

A beszéd egyik részére azért világosan emlékezett. Sokat beszélt arról, hogy mint az ősi napok oly sok istensége is, ez az Isten is három részből tevődik össze: Atya, Fiú és Szentlélek - a három isten egységben. Ez nem is meglepő, magyarázta. Az egész természet ilyen hármasságokból áll: a növény gyökere, szára és virága, a folyó forrása, vize és torkolata, még a három részből álló lóhere is a hármasságot mutatja.

- Ezt értjük - magyarázta - Szentháromságon.

Deirdre-t leginkább az nyűgözte le, ahogy beszélt. Olyan szenvedéllyel, meggyőződéssel és melegséggel. Békét adott neki. Még ha nem értette is, hogy ez az isten, a szeretet istene miért is lenne mindenható, rájött, hogy szeretné, ha az lenne. Úgy űzte el a kegyetlen, régi isteneket, mint a horizonton lévő sötét felhőket. Jó utat nekik, gondolta. A prédikátorból áradó melegség őt is beburkolta, önbizalma neki is azt súgta, hogy igaza van. Mornára pillantott. Az ő szeme is fénylett.

Mire Patrik püspök befejezte beszédét, már nem is tűnt furcsának, hogy az ő akarata szerint cselekedjenek. Mikor megkérdezte, kívánnak-e csatlakozni hozzá és megkeresztelkedni, Deirdre ráébredt, hogy azt kívánja, bárcsak minél tovább velük maradna. Nem akarta, hogy elmenjen. Ha csatlakoznak ehhez az új hithez, velük maradhat megnyugtató jelenléte. Ha a szívére hallgat, kész úgy tenni, ahogy a férfi kívánja. De egyszer már hallgatott a szívére, és Conall is. A szív veszélyes dolog. Veszélyes - Mornára.

- Keresztelj meg! - kiáltott fel hirtelen. - Keresztelj meg mindannyiunkat! De Mornát kíméld meg! - Ezt nem tudta visszatartani.

- Kíméljem meg? - bámult rá Patrik püspök. - Megkímélni? - A nő látta, hogy szörnyű haraggal villan rá az öreg szeme. Az asszony felé lépett, s ő egy pillanatig azt hitte, hogy megüti vagy megátkozza, mint a druidák. Ehelyett azonban meglepő módon megállt, megcsóválta a fejét, s majd a nő őszinte döbbenetére térdre esett előtte.

- Bocsáss meg, Deirdre! - mondta. - Bocsásd meg haragomat!

- Mit... - A nő nem is tudta, mit feleljen.

- Ha nem tudtam szívedhez szólni, az az én hibám, nem a tiéd. Saját hibám dühített fel.

- Gyönyörű dolgokat mondtál - tiltakozott a nő. - Én csak. A férfi felállt, és leintette őt.

- Nem érted - mordult fel. Mornához fordult. - Te vagy most Ui Fergusa főnöke - mondta ünnepélyesen. - Kívánod, hogy családod megkeresztelkedjék?

- Igen - felelte Morna.

- S ha elfogadod kezemből a keresztséget, elfogadod-e hatalmamat a vallást illető dolgokban, és követed-e parancsaimat, ahogy ezek az ifjú hercegek?

- Igen - válaszolta a fiú.

- Akkor hát gyere - szólt a püspök - és elmondom, mit kell tennünk.

A kereszteléshez csak annyi kellett, hogy alámerítkezzenek a vízbe. A sekély Liffeyre vetett egyetlen pillantás meggyőzte a püspököt, hogy a folyó nem lesz erre alkalmas. A három forrás, melyet gyorsan szemügyre vett és megáldott, szintén nem bizonyult megfelelőnek. De Dubh Linn sötét tavacskája épp jó lesz, döntötte el, és szólt, hogy gyűljenek oda mind.

Így hát Deirdre, két fivére és Morna, köpenyük alatt csak alsóingüket viselve, féltucatnyi rabszolgájuk kíséretében azon a szép, bár kissé csípős szeptemberi délutánon a Dubh Linn széléhez vonultak, hogy megkeresztelkedjenek. Sorra a sötét vízbe léptek, ahol már ott állt Patrik püspök, egy dermesztő pillanatra a felszín alá buktak, majd kiemelkedtek a fényre, Patrik saját keze által megkeresztelve Krisztus nevében.

Gyorsan megszárítkoztak. Mindenki vidám volt, kivéve Deirdre-t. Épp indultak fel a rathhoz, amikor Deirdre fiatalabbik öccse, Rian hirtelen megtorpant. Eszébe jutott valami.

- Igaz, hogy a keresztények kerülnek a jó helyre? - kérdezte.

- Igaz - biztosították a többiek.

- És az összes többi ember a tüzes helyre kerül? Igen, ez is így van, felelték.

- Akkor mi lesz az édesapámmal? - kérdezte őszinte aggodalommal. - Ez azt jelenti, hogy ő is a tűzbe jut. - Néhány percig ezt tárgyalták bátyjával, s egyetértettek valamiben. Talán különös volt a logikájuk, de meggyőződéssel jutottak a következtetésre. Apjuk a család isteneivel nyugodott. De ha Dubh Linn és Fergus rathja keresztény lett, ezzel a család hátat fordított az isteneknek. Megsértették őket. A dolog hát úgy áll, hogy Fergust szorult helyzetbe hozták. A régi istenek talán már nem akartak tenni érte semmit, míg a keresztény isten nyilván a pokol tüzébe küldi.

- Nem hagyhatjuk, hogy ez történjen vele - tiltakozott Rian. Bátyja, Ronan szintén aggodalmasnak tűnt.

Bár Deirdre zavarba jött, észrevette, hogy a papok egyáltalán nincsenek meglepve.

Ez ugyanis nem volt szokatlan dolog a keresztény hittérítők számára. Ha mi megmenekültünk is, kérdezték nemegyszer a megtértek, mi lesz tiszteletben álló őseinkkel? Azt akarjátok mondani, hogy gonoszak voltak? Általában azt felelték, hogy Isten legalábbis részben feloldozza azokat, akiknek önhibájukon kívül nem volt alkalmuk befogadni Krisztust. Csak azok számára nincs megváltás, akikhez eljutott Krisztus üzenete, de megtagadták. Ésszerű magyarázatnak hangzott, de nem elégített ki mindenkit. A nagy északi püspöknek volt is egy jellegzetes megoldása az ilyen alkalmakra, amelyet ő maga talált ki.

- Mióta halott? - kérdezte.

- Öt napja - felelték.

- Akkor ássátok ki! - rendelkezett. - Majd én megkeresztelem.

Így is tettek. A rabszolgák segítségével a két fivér kiásta apját a Liffey szélén álló sírból. Míg Fergus sápadt, merev alakja a földön feküdt, halálában is méltóságteljesen, Patrik püspök meghintette vízzel, és a kereszt jelével őt is a keresztény világba vezette.

- Nem ígérhetem, hogy most már biztosan a mennybe jut - fordult kedves mosollyal a fivérek felé -, de jó esélye van rá.

Visszatemették az öregembert, Larine pedig kereszt alakban két fadarabot helyezett rá.

Visszamentek a rathhoz, és épp beléptek volna a nagy, zsúptetejű terembe, ahol égett a tűz, mikor Patrik püspök megállt, és a családhoz fordult.

- Megtehetnétek nekem egy szívességet - szólalt meg. Kérték, hogy csak mondja bátran. Erre elmosolyodott. - Talán nem fog tetszeni. A rabszolgáitokról van szó. - Szavaira a körülöttük álló rabszolgák reményteli pillantással néztek fel. - Brit rabszolgáitok a földijeim. Ők is keresztények, tudjátok. A nyájamba tartoznak. - Deirdre-hez fordult. - Nehéz a rabszolgák élete, Deirdre, Fergus leánya. Tudom, hisz magam is az voltam. Otthonukból ragadták el őket. Elrabolták őket családjuktól és egyházuktól. Azt szeretném, ha szabadon engednétek brit rabszolgáitokat. - Ismét elmosolyodott. - Nem mindig mennek ám el. Látom, ti jól bántok velük. De ha kívánják, hadd térhessenek haza otthonaikba szabadon. Barbár szokás ez - tette hozzá hirtelen felindulással.

Deirdre látta, hogy Larine és a papok önkéntelenül bólogatnak. Bizonyára már hozzászoktak az effajta furcsaságokhoz. Ő maga nem tudott mit felelni. Morna is el volt képedve. Végül Ronan szólalt meg:

- Azt mondod, fizetség nélkül eresszük őket szabadon? Patrik ránézett.

- Mennyi rabszolgátok van?

- Hatan vannak.

- Olyan sokat hoznak a portyákról. Nem kerülhettek neked túl sokba.

A férfi egy pillanatig gondolkodott.

- De hárman nők - jegyezte meg. - Minden nehéz munkát ők végeznek.

- Uram az égben - mormolta a püspök, és az ég felé fordította szemét. Mindenki hallgatott. Patrik püspök sóhajtva intett fejével Larine felé, aki az övéről lógó kis erszénybe nyúlt, és egy római pénzérmét vett elő.

- Ez elég lesz? - tudakolta Larine. Úgy tűnt, már megszokta az efféle alkudozásokat, hogy segítsenek a brit keresztényeken.

- Kettő - vágta rá gyorsan Ronan. Lehet, hogy amúgy ostoba, gondolta a nővére, de ha jószágra kell alkudni, akkor az apja fia.

Larine kérdőn nézett Patrik püspökre, aki bólintott. Egy pillanaton belül a brit rabszolgák már térdre borulva csókolgatták a püspök kezét.

- Az Istennek adjatok hálát, gyermekeim - mondta nekik nyájasan -, ne nekem. - Deirdre kíváncsi lett volna, mennyit költhet erre egy évben.

* * *

Ami Deirdre-t illeti, mindezek az események cseppet sem enyhítettek szenvedésein.

Morna keresztény lett. Tarába készül. Lehet, hogy a hittérítő püspök az angyalok nyelvén szól, lehet, hogy az Isten küldöttje, ám egyetlen fiát mégis a halálos veszedelembe küldi. Ő pedig semmit sem tehet. Komor hangulat telepedett rá.

Patrik püspök már jelezte, hogy másnap elmegy. Addig megbecsült vendégként kell bánni vele és kíséretével. A püspök egy kis időre visszavonult, hogy a tűz mellett pihenjen. Larine lesétált a torkolathoz, és egy darabig ott időzött, mielőtt visszatért, hogy egymagában üldögéljen a rath bejáratánál. Morna ezalatt a püspök kíséretében lévő fiatal nemesekhez csatlakozott.

Deirdre hallotta, hogy együtt nevetgélnek odakinn, nyilvánvalóan nagy hatást tettek Mornára. Egyszer csak fia belépett.

- Remek fickók. Mind hercegek, egytől egyig. Patrik püspökkel utaznak, és királyukként bánnak vele.

Mikor kipihente magát, a felfrissült Patrik püspök kiküldte egyik papját, hogy hívja be Larinét és Mornát, és Deirdre-nek is szólt, hogy csatlakozzon hozzájuk. Amikor mind a négyen a tűznél álltak, Mornához fordult.

- Emlékezz, hogy azt ígérted, engedelmeskedsz nekem - kezdte. Morna fejet hajtott.

- Nagyon jó - folytatta a püspök. - Hadd mondjam el, mit kívánok. Holnap velem jössz. Azt akarom, hogy csatlakozz ezekhez az ifjakhoz, akik engem kísérnek utamon. Szeretném, ha egy ideig köztünk maradnál. Te is szeretnéd?

- Igen, nagyon is. - Morna arca felragyogott.

- Azért ne örülj túlságosan! - figyelmeztette Patrik püspök. - Azt is mondtam már, hogy áldozatokat kell majd hoznod, és már itt is van az első. - Rövid hallgatás után azt mondta: - Nem mész Tarába.

Deirdre csak bámult. Nem megy Tarába? Jól hallotta? Nyilván jól. Morna álla leesett, Larine rémülten nézett.

- Nem mehetek a feisre? - Nem. Megtiltom.

Larine már szólásra nyitotta a száját, de a

püspök egy pillantással csendre intette.

- De a főkirály... - kezdte Morna.

- Lehet, hogy feltűnik neki a hiányod. De ha holnap velem jössz, bárki, aki átkel a gázlón, és Tarába tart, megmondhatja, hogy nem voltál itt. És ha idővel a főkirály meghallja is, hogy hozzám csatlakoztál - elmosolyodott -, már hozzászokott, hogy kellemetlenségeket okozok neki. Végül is én vittem el Larinét is. Engem okol majd, nem téged. Ebben biztos lehetsz. - Deirdre-hez fordult. - Úgy vélem, hiányozni fog neked.

Igen, hiányozni fog. Keservesen fog majd hiányozni. De legalább nem megy Tarába. Csak ez számít. A nő alig tudta elhinni, hogy tényleg így lesz.

- Hol tartózkodik majd? - kérdezte.

- Északon és nyugaton, velem. Vannak pártfogóim, Deirdre. Biztonságban lesz.

- És fog még. fogom még.

- Viszontlátni? Hát persze. Nem megmondtam neki, hogy tisztelje az anyját? Egy év múlva visszaküldöm hozzád. Addig is, gondolom, elboldogultok a fivéreiddel itt Dubh Linnban, nem igaz?

- De igen - felelte az asszony hálásan. - Elboldogulunk.

Morna határozottan lehangolódott, de a püspök hajthatatlan maradt.

- Megesküdtél, hogy engedelmeskedsz - emlékeztette szigorúan. - Most pedig meg kell tartanod a fogadalmadat. - Elmosolyodott. - Ne bánkódj Tara miatt, ifjú barátom. Megígérhetem, hogy mielőtt véget ér az év, még annál is jobb dolgokat mutatok majd neked.

Kellemes kis lakomát tartottak aznap este a rathban. A társaság jókedvű volt. Deirdre úgy megkönnyebbült, hogy csak úgy sugárzott. Öccse, Ronan igencsak elégedett volt magával, hiszen egy évig ő lehet majd a főnök. Sőt, a fiatal nemesek között ülő Morna is egyre jobb kedvre derült. Az étel jó volt, sör és bor is volt bőségesen. S ha a sarokban halványan fénylő, régi ivókoponya nem is igazán helyénvaló egy ilyen keresztény lakomán, senki sem gondolt rá. A kedélyes püspök amellett, hogy a jó történetek és tréfák kimeríthetetlen tárházának bizonyult, még ahhoz is ragaszkodott, hogy Larine meséljen néhány történetet a régi istenekről.

- Csodálatos történetek - jelentette ki -, tele költészettel. Nem imádhatjátok többé a régi isteneket. Nincs hatalmuk, hiszen nem is léteznek. De ezeket a történeteket jól őrizzétek meg. Mindig megkérem Larinét, hogy meséljen nekem, valahányszor együtt töltjük az estét.

Amikor Deirdre felidézte a nap különleges eseményeit, már csak egy dolgon töprengett. Az este vége felé bizalmasan Larinéhoz fordult.

- Azt mondod, hogy Patrik püspök önmegtartóztató életet él? Sosem ér asszonyhoz? - Ez volt az új vallás egyik vonása, amelyet egy kissé furcsállott.

- Ez az igazság.

- Nos, amikor megmártóztam a vízben, csak az alsóingem volt rajtam, tudod. Úgyhogy amikor kijöttem, teljesen rám tapadt. És... láttam, hogy felcsillant a szeme. Felfigyelt rám.

Erre, érkezése óta első ízben, Larine hátravetett fejjel kacagott.

- Ő, ebben biztos is vagyok, Deirdre. Nagyon is.

* * *

Nem sokkal pirkadat után indultak. Patrik püspök mindenkit megáldott, és újból megígérte Deirdre-nek, hogy épségben küldi vissza a fiát. Morna gyengéd búcsút vett anyjától, és ő is megígérte, hogy visszatér.

Így hát Deirdre inkább megkönnyebbülten és boldogan, mint bánatosan nézte, ahogy a nagy szekér és az azt kísérő tárkocsi, valamint a lovasok keresztjükkel és botjukkal átviharzanak a gázlón, és

az északra, Ulster felé vezető útra térnek.

Mindenki elégedett volt, aki részt vett az előző nap eseményeiben, talán csak Larine nem, aki délfelé, amikor épp megpihentek, panasszal bátorkodott Patrik püspök elé állni.

- Egy kissé meglepett, hogy nem fogadtad meg a javaslatomat - jegyezte meg. - Valójában némiképp meg is bántódtam. Azt reméltem, hogy egy ifjú keresztényt küldhetünk Tarába a főkirályhoz. De csak annyit értem el, hogy egy gázló melletti rathnál megtért néhány ember.

Patrik püspök nyugodtan figyelte.

- Mérges voltál - mondta.

- Az voltam. Miért tetted?

- Azért, mert amikor megláttam őket, arra gondoltam, hogy az asszonynak van igaza. Azért tértem vissza erre a szigetre, hogy elhozzam Isten igéjének örömteli üzenetét a pogányok számára, Larine. Nem azért, hogy vértanút csináljak belőlük. - Felsóhajtott. - Isten útjai kifürkészhetetlenek, Larine - mondta szelíden. - Nem kell olyan nagyra törőnek lennünk. - Megveregette az egykori druida karját. - Morna főnök. A gázló pedig keresztút. Ki mondhatná meg, mennyit érhet még Dubh Linn?