HATODIK FEJEZET
STRONGBOW

1167

I.

Az Írországra nyolc évszázadnyi gyötrelmet

hozó megszállás egy napfényes őszi napon vette kezdetét az Úr 1167. évében. Három hajóval kezdődött, melyek a kis déli kikötőbe, Wexfordba futottak be.

Ha valaki azt mondja a két fiatalembernek, akik épp ekkor szálltak partra, hogy ők Írország angol meghódításában vesznek részt, hát igencsak meglepődnek. Egyikük ugyanis hazatérő ír pap volt, barátja pedig, bár alattvalói hűséggel tartozott Anglia királyának, de soha életében nem nevezte magát angolnak. Ami pedig a küldetés célját illeti, a katonák azért érkeztek a hajókkal, mert hívták őket, vezérük is egy ír király volt.

Az eseményekről szóló jelentésekben számos félrevezető kifejezést találhatunk. A korszak ír

krónikásai úgy utalnak az invázióra, mint a szászok bejövetelére - ezen persze az angolokat kell érteni -, jóllehet Anglia északi felének nagy részét már három évszázada igen nagy számban dán vikingek népesítették be. A kortárs történészek a normannok bejöveteleként beszélnek róla. Ám ez sem egészen pontos. Bár Anglia királyságát 1066-ban Normandiai Vilmos hódította meg, azóta unokáján keresztül II. Henrik királyra szállt - aki a francia Anjou- dinasztiabeli Plantagenet-uralkodóházból származott.

Kik voltak hát ezek az emberek - az ír papon kívül -, akik három hajóval érkeztek Wexfordba ezen a napfényes őszi napon? Szászok, vikingek, normannok, franciák? Valójában nagyrészt flamandok, akik délwalesi otthonukból jöttek.

* * *

A fiatal pap lelkes volt.

- Meg kell ígérned, Peter, hogy amint ennek a dolognak vége, meglátogatod a családomat. Tudom, hogy nagyon örülnének - mondta a jóképű, fiatal pap.

- Már alig várom.

- A húgom most már tizenkét éves. Nagyon szép, eleven kislány volt, amikor elhagytam.

Peter FitzDavid elmosolyodott magában. Nem ez volt az első alkalom, hogy ír barátja bájos húgát emlegette, vagy jelezte, milyen csinos hozománya lesz majd.

Peter FitzDavid megnyerő küllemű fiatalember volt. Világosbarna haját rövidre vágta, és hegyes, gondosan nyírt kis szakállt viselt. Távol ülő, kék szeme, erős, szögletes álla volt. Kellemes arc, de egy katona arca.

Egy katonának bátornak kell lennie, de amikor partraszálláshoz készülődtek, Peter egy kicsit nyugtalankodott. Nem is attól félt, hogy megölik vagy megnyomorítják, inkább attól, hogy szégyent vall. A háttérben azonban még ennél is nagyobb félelem bujkált benne, ez a félelem vezetheti előre. Ezért kellett győznie, magára vonnia parancsnoka figyelmét, hogy hírnevet szerezhessen. Az egyre közeledő partot nézve is anyja szavai csengtek a fülében. Nagyon is megértette az asszonyt. Az utolsó összekapart pennyt is az ő lovára és felszerelésére költötte. Semmije sem maradt. Teljes szívéből szerette fiát, de ennél többet nem tudott adni.

- Isten óvjon, fiam - búcsúzott tőle. - De vissza ne gyere üres kézzel!

- Fia azt gondolta, annál még a halál is jobb lenne. Húszéves volt.

Kissé pontatlan lenne Peter FitzDavidet ragyogó páncélú lovagnak nevezni. A páncélinget, melyet apjától örökölt, és egy kissé át kellett alakítani, hogy jó legyen rá, nem volt ugyan rozsdás, de nem is ragyogott, legfeljebb fényes volt. Röviden, a vele egykorú katonaemberekhez hasonlóan Peter FitzDavid, akinek összes vagyona az volt, amit magán viselt, szerencséjét kereső fiatal legény volt.

És flamand. Nagyapja, Henry Flandriából jött, a kézművesek, kereskedők és kalandorok országából, melynek gazdag síkságai Frankföld északi része és Németország között terültek el. Csak egyike volt a sok flamandnak, akik a normann hódítás után Britannia szigetére hajóztak, és letelepedtek nemcsak Angliában, hanem Skóciában és Walesben is. A flamand bevándorlóknak földet ígértek Wales délnyugati félszigetén, ugyanis az új normann királyok égtek a vágytól, hogy ők uralhassák gazdag bányáit és kőfejtőit. Ám nem sikerült túl jól a letelepedés. A büszke kelta uralkodók nem adták meg könnyen magukat, így most a normann flamand kolónia bajban volt. Számos várukat elvették, és földjeiket is fenyegették.

Peter családját ez különösen súlyosan érintette. Nem voltak befolyásos hűbérurak - a király közvetlen vazallusai -, akik a Plantagenet-dinasztia számos birtokát uralták volna. Csak az ő hűbéreseinek hűbéresei voltak. Szerény walesi földjük volt minden vagyonuk. Mire pedig Peter apja, Dávid meghalt, ennek is elvesztették a kétharmadát. A maradékból épphogy megélt Peter anyja és két testvére.

- Semmi egyébre nem számíthatsz, szegény fiam - mondta apja annak idején -, csak a családod szeretetére, a kardodra és a névre, melyet rád hagyok.

Mire Peter tizenöt éves lett, apja mindent megtanított neki a harcról, és gyakorlott kardvívó lett. Családja szeretete felől kétsége sem lehetett. Ami pedig a nevét illeti, Peter szerette az apját, így a nevét is szerette. Mint ahogy a kelta Írországban a „Mac” azt jelentette, „valakinek a fia”, a normann Angliában a francia „fitz” szó jelölte ugyanezt. Apját Dávid FitzHenryként ismerték, ő pedig büszkén viselte a Peter FitzDavid nevet. Most pedig eljött az ideje, hogy zsoldosként próbáljon szerencsét.

A hadviselés mindig is drága és időleges dolog volt, úgyhogy a háború eszközeit mindig bérbe lehetett venni. A fegyvereket és a felszerelést is csereberélhették. A szállítóeszközökre ez különösen igaz volt. Mindössze két évvel korában Dublin lakói - mivel a dyflini kalmárok manapság már rendszerint így nevezték a nagy kikötővárost - felajánlották hatalmas flottájukat az angol Henrik királynak a walesi kelta hercegek ellen indított hadjáratához, ami végül is meghiúsult, mivel Henrik meggondolta magát.

Ám a keresztény világban, mely a hatalmas Római Birodalom bukása óta kisebb-nagyobb törzsi területekből és öröklődő uradalmakból állt, mindenekelőtt fegyvereseket lehetett felfogadni. Amikor Hódító Vilmos Angliába érkezett, serege nemcsak normann vazallusaiból állt, hanem breton, flamand és még ki tudja, honnan jött felfegyverkezett kalandorokból, akiknek birtokot juttatott a meghódított országban. Az angolok veresége után jókora angol csapat indult útnak Európán át, belőlük alakult az úgynevezett szász ezred, amely a Bizánci Birodalom szolgálatába állt. Anglia, Franciaország és Németország kalandvágyó harcosai is elmentek a keresztes háborúkba, hogy Jeruzsálemben és a Szentföld más területein kaphassanak földet. Írország kelta királyai már nemzedékek óta fogadtak zsoldjukba viking harcosokat. Ezért aztán semmi különös nincs abban, hogy ha egy fiatal walesi szerencsét akart próbálni, az angol Plantagenet király udvarába indult, hátha a hatalmas uralkodónak katonákra van szüksége.

* * *

Amikor Peter FitzDavid útra kelt, először is a nagy angol kikötővárosba, Bristolba indult. Apja egyszer ismeretségbe került egy ottani kalmárral.

- Ha én már nem leszek - tanácsolta fiának -, meglátogathatnád. Hátha tudna tenni érted valamit.

Bristol több mint százmérföldnyire volt, a hatalmas Severn folyón túl, amely elválasztotta egymástól a szász és a kelta Britanniát. Peter öt nap alatt érte el a Severnt, és még fél napig lovagolt felfelé nyugati partján, mire egy révhez ért. Ám ott közölték vele, hogy a Severn sebes és bonyolult áramlatai miatt valószínűleg még néhány órát várnia kell. Körülnézett, és a dombon észrevett egy kis erődöt, a mellette lévő tölgyligetben pedig feltehetőleg valami szent hely romjait. Felment, hogy megpihenjen egy kicsit.

Kellemes hely volt, és szép kilátás nyílt a folyóra. Nem volt tudatában, inkább csak érzékelte a romok vallásos jellegét. Jól érezte, mivel itt állt Nodensnek, a gyógyítás kelta istenének római kori temploma. A kereszténység persze már régen eltüntette az istent templomával együtt: Angliában teljesen elfeledték, a kelta Írországban pedig Ezüstkezű Nuada néven a krónikás szerzetesek istenségből mondabeli királlyá fokozták le.

Amint Peter ott üldögélt a folyót és túlpartját nézegetve, egyszer csak szíven ütötte a felismerés, hogy ha átkel a Severnen, mindent maga mögött hagy. Bármekkora bajba került is a családja, mégiscsak Wales az otthonuk. Mindig is ott élt. Szerette a zöldellő völgyeket, a sziklás partokat és a homokos öblöcskéket. Bár szüleivel franciául beszélt, gyermekkora nyelve a helybeliek kelta walesi nyelve volt, hiszen együtt nőttek fel. A Severnen túl viszont angolul beszélnek, amiből ő egy kukkot sem ért. Ha Bristolba ér, és megismerkedik az angolokkal, vajon ott marad, vagy továbbáll a messzi tengereken túlra, hogy talán sose lássa viszont a szülőföldjét? Ezen annyira elszomorodott, hogy csaknem visszafordult és hazament.

De nem mehetett haza. Szerették, de nem akarták, hogy hazamenjen. Késő délután nehéz szívvel a nagy tutajra vezette paripáját és málhás lovát, s átkelt a folyón.

Másnap este ért Bristolba, amely valóságos meglepetést jelentett számára. Walesben is látott már egy-két lenyűgöző kővárat és jókora monostort, de igazi várost még sosem. London után Bristol volt Anglia legnagyobb kikötője.

Forgalmas utcákat kellett bejárnia, mielőtt megtalálta a házat, amelyet keresett. Izgatottan lépett be, hiszen a háznak saját, kőből épült kapubejárója volt, a kövezett udvaron egy jókora, szép, magas tetejű ház és dúcolt, oromzatos épületek álltak. Látta, hogy apja barátja igen vagyonos ember lehet.

Egy szolga vezette a házba. Itt még inkább zavarba jött, amikor kiderült, hogy a kereskedő nem tudja, kicsoda. Szorongással töltötte el, hogy nem is egyszer, kétszer is elismételtette vele az apja nevét. Peter elvörösödött, de végül a férfinak eszébe jutott, ki volt az apja, bár nem mutatott túlzott érdeklődést iránta. Azért megkérdezte, miben lehet a segítségére.

A következő két nap érdekesen telt, bár semmiképp sem élvezetesen. A kalmár napbarnított arcú férfi volt. Apja keleti volt, dán, és Írországból érkezett. Kelta nevet viselt: Dubh Gall - „a sötét idegen” -, amit Bristolban Doyle-nak ejtettek. Bár ő maga már Bristolban született, nem angol vagy normann nevet adtak neki, a Sigurd névre keresztelték. Keresztnevét azonban nem használták. Egész Bristol csak Doyle-ként emlegette.

Sötét idegen: úgy is festett. Sötét volt, és hallgatag. Elég vendégszeretőnek bizonyult: Peter saját kis kamrácskát kapott. Peterrel, akár a nemesekkel vagy a tekintélyes kereskedőkkel, az udvari nyelven, azaz a normannok francia nyelvén beszélt. Ám nem sokat, mosolyogni pedig egyáltalán nem látta. Talán azért, mert özvegyember, gondolta Peter. Talán ha meglátogatják asszony leánya, vagy fiai visszatérnek londoni útjukról, jobb kedvre derül. Ám ez alatt a két nap alatt csak a legszükségesebbekre szorítkozott a beszélgetésben. És mivel a számos szolga, inas és cseléd csak angolul értett, Peter elég magányosnak érezte magát.

Első reggel Doyle körbevezette a kikötőben. Megnézték a raktárát, a hivatalát és két hajóját a vízparti rabszolgaház mellett. Doyle ereje teljében volt; sötét szeme mindent látott, halkan beszélt, de az emberei csüngtek minden szaván, és azonnal ugrottak, hogy teljesítsék parancsait. A nap végére Peter igen sokat tanult a kikötő működéséről, a város szervezettségéről, tanácsairól és elöljáróiról, az Írországtól a Földközi-tengerig kiterjedő kereskedelemről. De azt is megállapította, hogy ez a Doyle meglehetősen félelmetes alak.

Ez az érzése csak megerősödött az este folyamán. A kereskedővel épp leültek a nagy házban, a szolgálók már hozták is a vacsorát, amikor egy vele egykorú fiatalember lépett be. Tiszteletteljesen fejet hajtott előttük, és valamivel távolabb leült. Doyle kurta bólintással üdvözölte, majd odavetette Peternek:

- Nekem dolgozik.

Több figyelemre azonban nem méltatta. A fiatalember egy kupa bort kapott, miután megitta, nem töltöttek neki többet. Mivel a házigazda nem vett róla tudomást, ő pedig fel sem pillantott, Peter nem tudta, hogyan szólíthatná meg. Miután megvacsoráztak, az ismeretlen távozott, lehangoltnak látszott. „Én is lehangolt lennék, ha Doyle-nak dolgoznék”, gondolta Peter.

Mikor később nyugovóra akart térni kamrájában, hangokat hallott az udvarról. Doyle halk, fenyegető hangon suttogott valamit, amit nem értett, majd hangosabban hozzátette:

- Bolond vagy! - Franciául mondta. - Sosem tudod visszafizetni!

- Teljesen a kezedben vagyok - hangzott egy fiatal, egyszerre sürgető és siránkozó férfihang. Bizonyára az ismeretlen fiatalember, akit vacsoránál látott. Ezt Doyle durva mormolása követte. Szavait nem lehetett kivenni, de a hangnem egyértelműen fenyegető volt.

- Ne! - kiáltott fel a fiatalember. - Nem teheted ezt, könyörgök! Megígérted.

Ekkor arrébb mentek, Peter nem hallott többet. Ám nyilvánvalóvá vált számára, hogy ez a Doyle gonosz ember lehet, és jobban teszi, ha minél hamarabb elmegy innen.

Másnap reggel Doyle váratlanul szólt neki, hogy nyergelje fel a lovát, fogja a fegyvereit, és menjen vele a keleti kapu közelében lévő gyakorlótérre.

Számos kardozó férfit találtak ott, és Doyle néhány szavára máris invitálták, hogy álljon be közéjük. A sötét arcú kalmár egy ideig figyelte, aztán szép csendben elment, úgyhogy Peternek később egyedül kellett hazatalálnia. Nem is látta a kereskedőt estig.

Este pedig Doyle a maga mogorva módján megjegyezte:

- Azt mondják, valami hadjárat készül. Írországba.

* * *

Bár Brian Boru óta senkinek sem sikerült egész Írország felett uralkodnia, ez nem jelenti azt, hogy meg sem próbálták. A nagyobb dinasztiák egymás után próbáltak egyeduralmat szerezni; Leinster és Brian munsteri unokája is kivette ebből a részét. Az ősi O’Neill-klán pedig mindig éberen figyelte, mikor adódik lehetősége, hogy visszaszerezze korábbi dicsőségét. Jelenleg a connachti O’Connor-dinasztia tartott igényt a főkirályságra. Ám egyikük sem szerzett kizárólagos hatalmat, a korszak krónikásai pedig találó kifejezéssel írták le pozíciójukat: „főkirály - ellenzékkel”. Míg az európai uralkodók a kisebb területeket kezdték beolvasztani birodalmukba - a Plantagenet-ház feudális birodalma például Franciaország nyugati részéből, Normandiából és Angliából állt -, Írország területe továbbra is ősi törzsi földekre, a rivális főnökök birtokaira oszlott.

A legutóbbi vitás eset Leinster királyságát érintette.

Leinster ősi tartománya fölött egy ideje egy nagyra törő déli dinasztia uralkodott, amely Fernsből, Wexford területéről jött. Ám Leinster királya, az ambiciózus Diarmait sok ellenséget szerzett. Többek között a hatalmas O’Rourke királyt is megalázta azzal, hogy megszöktette a feleségét. Most pedig a megcsalt férj másokkal összefogva a leinsteri Diarmait ellen fordult, és menekülésre kényszerítette.

Plantagenet Henrik király, aki épp francia birodalmában tartózkodott, ugyancsak meglepődött, amikor bejelentették neki:                                           Diarmait, Leinster királya érkezett hozzá.

Kíváncsian szólt:

- Egy ír király? Vezessétek elém!

Különös találkozó volt: a vörösesszőke, frissen borotvált, fürge és türelmetlen, tunikába és harisnyába öltözött, művelt, francia anyanyelvű és francia kultúrájú Plantagenet uralkodó állt szemtől szemben a sűrű barna szakállú, súlyos gyapjúköpönyeget viselő kis kelta királlyal. Henrik egy kicsit beszélt angolul is - erre igencsak büszke volt -, de írül egy szót sem. Diarmait írül, a vikingek nyelvén beszélt, és valamennyire tudott franciául. Ám ez nem okozott nehézséget. Diarmait magával hozta a tolmácsát - Regan volt a neve -, s ha ez nem lenne elég, írástudóik jól tudtak latinul, ahogy a keresztény világ nyugati részében illett is minden tanult egyházfihoz. Több közös dolgot is felfedezhettek egymásban: mindkettőjük asszonya megszökött valakivel, mindketten bizonytalan kapcsolatban álltak gyermekeikkel, valamint mindketten önző, cinikus megalkuvók voltak.

Diarmait egyszerű kéréssel fordult Henrikhez. Kiűzték saját királyságából, és most vissza akarta szerezni. Ehhez hadsereget kellett toboroznia. Nem tudott sokat fizetni, de ha sikerrel jár, a katonák földet, birtokot kaphatnak. Egész Európában megszokott volt ez, így jött létre a korabeli nemesség többek között Angliában is. Ám azt is tudta, hogy Henrik engedélye nélkül nem toborozhat katonákat Plantagenet területen.

II. Henrik király igen ambiciózus férfi volt. Már felépített egy birodalmat, és most főképp azzal foglalta el magát, hogy újabb területeket szerezzen a franciák tehetetlen királyától, akit nagyon szeretett bosszantani. Vagy tíz évvel azelőtt az is eszébe jutott, hogy elfoglalja Írországot, de aztán elvetette az ötletet, és mostanra nemigen törődött a szigettel.

A lehetőségeket azért mindig kihasználta.

- Felajánlod, hogy a vazallusom leszel? - tudakolta nyájasan.

A vazallusa. Ha egy ír király elismerte a másik nagyobb hatalmát, és behódolt neki, úgy mondták, „a házába megy”. Zálogul túszokat hagyott, és rendszeresen sarcot fizetett. Ha viszont egy francia vagy angol hűbérúr lett egy másik vazallusa, sokkal több kötelessége volt urával szemben. Nemcsak katonai szolgálattal vagy fizetséggel tartozott, hanem ha meghalt, örököseinek fizetniük kellett, hogy megkaphassák birtokát, ha pedig vita támadt az örökség körül, abban is a hűbérúr döntött. A meghódított Anglia normann urai még ennél is tovább mentek. Ha ugyanis a királynak gondja támadt valamelyik hűbéresével, elvehette a földjeit, hogy másnak adja. Így hát elvileg a vazallusa nem is harcolhatott vagy utazhatott az engedélye nélkül. Plantagenet Henrik még ennél is jobban kiterjesztette hatalmát. Az angol városi polgároknak meg akarta adni azt a jogot, hogy közvetlenül a királyi udvarhoz fordulhassanak igazságtételért, ezzel kikerülve uraikat. Ez egy központosított közigazgatási rendszer kezdetét jelezte, amilyenről a kelta ír királyok sokkal fesztelenebb légkörű világában még csak nem is álmodtak.

Ám Diarmait királynak emberekre volt szüksége. Azonkívül tisztában volt vele, hogy Henrik király akármilyen nézeteket vall is a vazallusok kötelezettségeiről, Írország messze van a Plantagenet uralkodótól.

- Az egyáltalán nem lesz gond - felelte hát.

Az alku megköttetett. Henriket, Anglia királyát életében először ismerte el uraként egy ír tartomány királya, ha mégoly cinikusan is. Lehet, hogy abban a pillanatban ez nem hajtott semmi hasznot, de Henriknek nem is került semmibe. Diarmait király pedig kapott egy papirost, melynek tartalma szerint a terjeszkedő Plantagenet-birodalom uralkodója engedélyezi vazallusainak, hogy ha óhajtanak, Diarmait seregében harcolhatnak.

Persze nem tülekedtek érte. Nem kecsegtetett túl nagy haszonnal, hogy a nyugati tengeri sziget egyik kisemmizett törzsfőjén segítsenek. De Henrik egyik nagy hatalmú embere - a hatalmas De Clare, akit harcosai leginkább a Strongbow néven emlegettek - találkozott a száműzött írrel, és érdeklődést mutatott iránta. Strongbow-nak számos birtoka volt Plantagenet-területeken, és ezek közül a délnyugat-walesiek épp szorongatott helyzetbe kerültek. Egyértelmű volt, hogy Diarmait király hagyja, hogy ő szabja meg az árat.

- Elvehetnéd a lányomat, és rád hagynám az egész királyságomat - javasolta Diarmait buzgón.

Mivel azonban csak fiai voltak, és jelenleg egy talpalatnyit sem birtokolt egykori királysága földjéből, ez az ajánlat semmivel sem ért többet a Plantagenet uralkodónak tett hűbéresküjénél. Ám Strongbow úgy döntött, hogy óvatosan ugyan, de megkockáztatja. Azt mondta az ír királynak, toborozzon katonákat az ő dél-walesi területeiről. Talán össze tud szedni egy élcsapatra való embert. Magában pedig megállapította, hogy végül is az sem számít, ha mind ott pusztulnak.

Peter szerencséjére aznap Doyle-nak épp Strongbow-val kellett találkoznia, mivel a nagyúr rendszeres látogatásainak egyikét tette a területéhez közel eső nagy kikötőben. Strongbow elmesélte jó néhány kereskedőnek, hogy az ír király arrafelé óhajt csapatokat toborozni.

- Vendégeskedik nálam egy fiatalember, egy barátom fia, aki esetleg szívesen beállna - jegyezte meg a bristoli kereskedő. - Úgysem tudom, mit tegyek vele.

- Küldd csak el - mondta Strongbow. - Mondd meg Diarmaitnek, hogy én magam választottam.

Így történt hát, hogy Peter FitzDavid átkelt a tengeren Doyle egyik hajóján, és most partra szállt Wexfordban, a leinsteri Diarmait királlyal és egy sereg válogatott harcossal egyetemben ezen a derűs őszi napon.

Most épp a lovakat vezették ki a hajóból. Peter a partról jól láthatta Diarmait királyt, aki már fel is ült az egyik paripára, és De la Roche nagyurat, a flamand nemest, aki az eseményeket irányította. Wexford városa mellett szálltak partra. Roche már gondoskodott arról, hogy védelmi pozíciót foglaljanak el, ám egyelőre senki sem érkezett a városból, hogy megtámadja őket. Kicsi kikötő volt szerény falakkal, melyek a Dél-Walesben látottakra hasonlítottak. Nyomába sem ért egy rendes várnak vagy épp Bristolnak: könnyűszerrel elfoglalhatják. Egyelőre azonban Peternek nem volt más dolga, mint hogy várakozzon.

- Akkor hát isten veled - búcsúzott barátja. Ideje volt indulnia. Útjuk során Peter hálás lehetett az ifjú Gilpatrick atyának. A pap mindössze öt évvel volt idősebb nála, de sokkal többet tudott. Az utóbbi három évet a híres angol apátságban, Glastonburyben töltötte, Bristoltól délre, és most hazakészült Dublinba, ahol apja már biztosította a helyét az érsek mellett. Azért szállt fel a Wexfordba tartó hajóra, mert útközben egy rövid időre még Glendaloughba is be akart térni.

A jólelkű pap látta, hogy Peter nagyon fiatal, és talán magányos is, úgyhogy sok időt töltött társaságában, mindent megtudott róla, és ő is mesélt neki a családjáról, Írországról és az ottani szokásokról.

Lenyűgöző ismeretekkel rendelkezett. Gyermekkorától kezdve írül és norvégül is beszélt, később pedig alaposan megtanulta a latint is. Míg az angliai Glastonburyben tartózkodott, megtanult angolul és a normannok francia nyelvén is.

- Azt hiszem, lehetnék akár „latimer" is - mi, papok, így hívjuk a tolmácsot - jegyezte meg egyszer mosolyogva.

- Szerintem lehet, hogy Regannál, Diarmait király tolmácsánál is jobb vagy - mondta csodálattal Peter.

- Ó, azt azért nem mondanám - nevetett fel Gilpatrick, bár persze azért jólesett neki.

Arról is meggyőzte Petert, hogy minden gond nélkül megtanulhatná az írek kelta nyelvét.

- Írország és Wales nyelvei olyanok, mint két rokon - magyarázta. - A legnagyobb különbség egyetlenegy betű. Mikor ti, walesiek, p-t mondtok, mi k-t mondunk. Például Írországban, ha azt akarjuk mondani, „fia", úgy mondjuk „Mac". Ti Walesben úgy mondjátok „Map". Persze sok másban is különböznek, de egy idő után rájössz, hogy elég könnyen meg lehet érteni.

Dublinről is mesélt egy kicsit - mikor az ír ejtette ki a szót, „Duvlinnak” hangzott. Beszámolóiból úgy tűnt, csaknem Bristollal egyenrangú város. Beszélt Írország politikai helyzetéről is.

- Ha legyőzi is Diarmait király az ellenségeit, utána akkor is el kell mennie a connachti Ruairi O’Connorhoz - tudod, ő a főkirály -, O’Connornak el kell ismernie őt, és túszokat kell szednie, mielőtt Diarmait bárminek is a királya lehetne Írországban.

Úgy tűnt, saját céljai a dublini püspökhöz kötődnek, akinél már beajánlották.

- Jámbor, nagy tekintélyű férfiú - jelentette ki Gilpatrick. - Tudod, apám maga is rangos egyházi ember. Anyám Lawrence érsek rokona. Ez az egyházi neve. Latinosítottuk Lawrence O’Toole-ra; ír nyelven úgy hívják, Lorcan Ua Tuathail. Az Ua Tuathail magas rangú leinsteri család.

Egyébként az érsek Diarmait király sógora. Bár nem tudom, mennyire kedveli - tette hozzá bizalmasan.

Peter csak mosolygott a szövevényes családi viszonyok hallatán.

- Ezek szerint a te családod is magas rangú? - tudakolta.

- Régi egyházi család vagyunk - mondta Gilpatrick, és látva, hogy Peter kissé értetlenül néz rá, kifejtette. - Írországban kicsit mások a szokások, mint a többi országban. Vannak régi, nagy becsben álló egyházi családok, amelyek monostorokhoz és templomokhoz kötődnek, és ezek gyakran királyokkal és törzsfőnökökkel állnak rokonságban, akiknek a származása az idők ködébe vész.

- A te családod is egy templomhoz kötődik?

- Igen, Dublinban alapítottuk meg a monostorunkat.

- És a te családod is olyan régi, hogy az idők ködébe vész?

- Azt tartja a hagyomány - jelentette ki Gilpatrick hatásosan -, hogy ősünket, Fergust maga Szent Patrik keresztelte meg Dublinban.

A szent nevének említésére Peternek újabb kérdés jutott eszébe.

- A te neved Gitta Patraic. Ugye, ez azt jelenti, „Patrik szolgája”?

- Igen.

- Csak azon csodálkozom, apád miért nem egyszerűen a szent nevét adta neked. Miért nem csak Patrik? Végül is az én nevem is egyszerűen Peter.

- Aha - bólintott a pap. - Erről is illik tudnod, ha Írországba készülsz. Egyetlen rendes írt sem hívnak Patriknak. - Nem?

- Csakis a Gitta Patraic jöhet szóba. A Patrik

sosem.

Ez már századok óta így volt szokás. A középkorban egyetlen ír sem merészelte volna felvenni a nagy Szent Patrik nevét. Mindig Gilpatrickok voltak: Patrik szolgái. És ez még sok évszázadon át így is maradt.

Gilpatrick karcsú, sötét hajú, jóképű legény volt. Szürke szemét érdekes módon zöld pettyek tarkították.

Nehéz lett volna nem kedvelni a jószívű papot, aki nem rejtette véka alá, milyen büszke a családjára, és mennyire szereti övéit. Peter hallhatott már fivéreiről, csinos kis húgáról és szüleiről is. Nem egészen értette, hogy a pap édesapja nős ember létére miféle rangos egyházfi lehet, vagy hogy mit értett a „mi monostorunkon, de mikor egyszer meg akarta kérdezni, Gilpatrick atya másra terelte a szót, és Peter nem firtatta tovább. Azt is látta, hogy a barátságos pap nem csak őt kedveli személy szerint, de semmi kifogása nem volt az ellen, hogy ezek a Plantagenet-vazallusok szülőföldjére lépjenek. Peter nem tudta, miért.

Egy éjjel a hajón Peter mélyebben is megismerhette az írt. Kiderült, hogy Gilpatrick szépen játszik hárfán, és énekelni is tud. Igen sokoldalúnak bizonyult. Ismert néhány népszerű angol balladát. Még egy pikáns délfrancia trubadúrdalt is előadott nekik. Végül, mikor már későre járt, hagyományos ír zenét kezdett játszani, és bár hallgatóinak többsége flamand volt, mind elnémultak, amikor a húrokról lágy, melankolikus dallamok szálltak a tenger fölé. Utána Peter megjegyezte:

- Olyan volt, mintha a lelkedet hallanám. Barátja elmosolyodott, és így válaszolt:

- Hagyományos dallamok. Írország lelkét hallottad.

Most pedig az ifjú pap sietve távolodott. Peter egészen addig nézett utána, míg el nem tűnt a szeme elől, aztán ott maradt a parton, és a lovakat nézegette. Néha a távoli hegyek felé pillantott, és emlékeztette magát, hogy ez a hely nem is különbözik nagyon a szülőföldjétől, Walestől. Még az is megfordult a fejében, hogy akár itt is letelepedhetne. Ha alkalma lesz rá, biztosan fel fogja keresni Dublinban az ifjú papot és családját.

Igencsak meglepte, hogy félórával később barátja visszatért. Gilpatrick atya arcán széles mosoly ült. Oldalán egy kis termetű, de erős lovon egy egyszerűségében is fenséges alak közeledett: hosszú, ősz szakállt viselt, fejét csuklya fedte, bő inge nem volt túl tiszta a hosszú út után, lábát gyapjúharisnyába bújtatta. Peter nem látta, hogy csizmát viselt volna. Szőrén ülte meg a zömök kis lovat, nyereg, kengyel vagy sarkantyú nélkül. Úgy tűnt, egy kampós bottal noszogatja az állatot. Érdekes arca volt: félig lehunyt szemével és szardonikus arckifejezésével Petert egy bölcs, vén lazacra emlékeztette. Úgy gondolta, bizonyára pásztor vagy csordás, akit barátja fogadott fel, hogy átkalauzolja a hegyeken.

- Peter - szólította meg büszkén a pap -, ő az apám.

Az apja? Peter FitzDavid csak bámult rá. A rangos egyházfi? Peter ismert olyan embereket, akik szegénységet fogadtak, de nem gondolta, hogy Gilpatrick apja is közéjük tartozna, és nem is viselt papi ruhát. Nem arról volt szó, hogy befolyásos földbirtokos? Egyetlen nagyúrhoz sem hasonlított azok közül, akiket Peter eddig látott. Csak nem hazudott a barátja apjáról? Biztosan nem. Ha hazudott volna, akkor aligha hozná ide, hogy találkozzanak. Lehet, hogy Gilpatrick apja egyszerűen csak különc.

Tiszteletteljesen üdvözölte az öregembert, mire az ír anyanyelvén válaszolt, néhány szót Peter meg is értett; de nem beszéltek többet, egyértelműen látszott, hogy az apa már indulna. Mikor már búcsúztak, Gilpatrick karon fogta Petert.

- Láttam, hogy meglepett apám külseje - mosolygott derűsen.

- Engem? A, dehogy. Egyáltalán nem.

- Dehogynem. Láttam az arcodon - nevetett a pap. - Ne feledd, Peter, hogy sokáig voltam Angliában. Itt, Írországban sok olyan emberrel fogsz még találkozni, mint az apám. De helyén van ám a szíve.

- Persze.

- Á - mosolyodott el Gilpatrick -, várj csak, míg meglátod a húgomat. - Azzal elment.

* * *

- Nos? - Gilpatrick megvárta, míg kicsit távolabb érnek Wexfordtól, mielőtt apja véleményét megkérdezte volna.

- Kedves fiatalember, kétségtelenül - válaszolta apja, Conn.

- Tényleg az - helyeselt a pap. Apjára pillantott, nem fűz-e még hozzá valamit, de úgy látta, nem áll szándékában. - Még meg sem kérdeztem, mi az oka, hogy itt találtalak egyedül - folytatta.

- Múlt héten egy bristoli hajó érkezett Dublinba. Azt mondták, Diarmait király embereket toborzott Walesben, és Wexfordba készül. Lejöttem, hogy megnézzem.

Gilpatrick éles pillantást vetett apjára.

- Azt gondoltad, majd láthatod, ahogy Diarmait

visszaszerzi a királyságát.

- Láttad Diarmaitet a hajón? - kérdezte az apja.

- Láttam.

- Beszéltél is vele?

- Egy keveset.

Az öregember kis ideig hallgatott.

- Borzalmas ember - jegyezte meg szomorúan. - Leinsterben nem sokan bánták, hogy elment.

- Milyen benyomást tett rád, amit láttál?

- Ezek a hajók? - biggyesztette le a férfi az ajkát. - Ennél azért több emberre lesz szüksége, ha a főkirállyal találkozik. O’Connor erős.

- Talán többen is lesznek. Anglia királya áll mögötte.

- Henrik? O csak engedélyt adott neki. Ez minden. Henriknek fontosabb dolgai is vannak. - Megvonta a vállát. - Az ír királyok már évszázadok óta fogadnak fel harcosokat a tengerentúlról. Vikingeket, walesieket, skótokat. Van, aki itt marad, van, aki elmegy. Nézd csak meg Dublint. A barátaim fele keleti. Ami ezeket illeti - intett vissza fejével Wexford felé - nincsenek elegen. Jövőre nagy részük halott lesz.

- Azon gondolkodtam - hozakodott elő ötletével Gilpatrick -, jó lenne, ha Peter megismerné Fionnualát.

Bejelentését olyan hosszú csend fogadta, hogy

Gilpatrick abban sem volt biztos, apja egyáltalán hallotta-e, de inkább nem erőltette tovább, úgyhogy egy ideig csendben folytatták útjukat. Végül apja megszólalt.

- Van egy-két dolog, amit még nem tudsz a húgodról.

 

1170

- Ugye ma nem csinálsz semmilyen

ostobaságot? - A tizenöt éves Una idegesen pillantott barátnőjére. Meleg májusi reggel volt, tökéletes napnak ígérkezett.

- Miért csinálnék én bármilyen ostobaságot, Una? - kérdezte a másik lány tágra nyílt, ártatlan, nevető zöld szemmel.

Mert mindig azt csinálsz, gondolta Una, de hangosan inkább így szólt:

- Ezúttal komolyan gondolja, Fionnuala. Haza fog küldeni a szüleidhez. Ezt akarod?

- Majd te vigyázol rám.

Igen, gondolta Una, mint mindig. Pedig talán nem kellene. Fionnuala imádni való volt, mókás és jószívű - mikor épp nem veszekedett az anyjával -, az élet mellette szebbnek és izgalmasabbnak tűnt, mivel az ember sosem tudhatta, mi fog történni. De ha már egy olyan kedves embernek is fogytán a türelme, mint Pálmaágas Ailred...

- Jó leszek, Una. Megígérem.

Dehogy leszel jó - ordította volna legszívesebben Una. Egyáltalán nem leszel az. Mindketten tudjuk.

- Nézd, Una! - kiáltott fel váratlanul Fionnuala. - Alma! - Hosszú, sötét haja csak úgy szállt mögötte, mivel már rohant is át a piactéren a gyümölcsárusok felé.

* * *

Hogy viselkedhet így Fionnuala? Főleg ha meggondoljuk, ki is az apja. Az Ui Fergusa család ugyan már rég elvesztette hatalmát a terület fölött, de még mindig köztiszteletben állnak. A sötét tó fölötti kis monostort egy ideje felszámolták, a kápolnát pedig kis parókiává alakították a család és személyzete számára; de a család fejeként Fionnuala apja, Conn volt a pap, és igen nagy tiszteletnek örvendett. Ősi pozíciója és őseinek földjei révén mind a dublini király, mind az érsek becsben tartotta. A magas, méltóságteljes alakot, aki ugyanilyen méltóságteljesen beszélt, Una is mindig nagyon tisztelte. Kedves ember volt. Nem tudta elképzelni, hogy ne bánt volna jól Fionnualával. Hogy is juthat eszébe Fionnualának, hogy olyat tegyen, amivel elszomorítja?

Az anyjával már másképp állt a dolog. Egyfolytában veszekedtek Fionnualával. Bármit mondott a lányának, ő biztos, hogy valami mást akart. Ám Una nem volt olyan biztos benne, hogy az asszony hibájából veszekedtek. Számtalanszor mondta ő is pajtásának:

- Ha én lennék az anyád, most jól felpofoználak.

Két évvel azelőtt olyan elviselhetetlenné váltak a súrlódások a kis templomnál, hogy családja úgy határozott, hét közben Fionnuala Pálmaágas Ailrednél és feleségénél fog lakni. Most pedig már Ailrednek is kezdett belőle elege lenni.

Una felsóhajtott. Nem is tudott volna náluk kedvesebb embereket elképzelni. Dublinban mindenki szerette a gazdag vikinget, akinek családja már réges-rég a fingali birtokon élt. Anyja szász családból származott, a normann hódítás után hagyták el ősei Angliát, ezért kapta az angol Ailred nevet. A nőnek ugyanolyan kék szeme volt, mint férjének, fiuk, Ailred pedig ugyanúgy festett, mint vörös hajú norvég ősei. Nemes lelkű, kedves ember volt. És vallásos.

Az írek gyakorta zarándokoltak szent helyekre. Írországban is sok ilyen hely volt. A tengeren túl akár Szent Jakab szentélyébe is elmehettek, a spanyol Compostelába. Ám csak nagyon kevesen vállalkoztak a Szentföldre vezető viszontagságos útra. Aki eljutott Jeruzsálemig, pálmaággal a kezében lépett be a Szent Városba. Ha visszatértek, ezeket a zarándokokat Pálmaágasként emlegették. Ailred is így kapta a nevét.

Úgy látszott, Isten is megjutalmazta érte. A nagy fingali tanyán kívül más birtokokkal is rendelkezett. Szerető felesége volt. Ám egyetlen fiuk, Harold zarándokútra indult, amelyről sosem tért vissza. Öt éve már ennek. Semmi hír nem érkezett felőle, úgyhogy a szerencsétlen szülők végül beletörődtek, sosem látják viszont. Talán éppen veszteségük enyhítésére alapítottak ispotályt a városkapun kívül, ahová az ősi Slige Mhor út érkezett nyugatról. Számos hely volt, ahol ellátták a betegeket, és a fáradt utasok megpihenhettek; de mind ez idáig Dublinban nem létezett ilyesfajta intézmény. Mostanában Ailred feleségével együtt ott töltötte idejének nagy részét. Keresztelő Szent János Ispotálynak nevezték el.

Una azonban azt gyanította, hogy mindezen tevékenységük ellenére azért mégis magányosak. Talán nemcsak velük született kedvességük, hanem ez is hozzájárult ahhoz, hogy amikor Fionnuala apja lányára panaszkodott, felajánlották, hogy otthonukba fogadják.

- Az ispotályban bőségesen lesz tennivaló, amivel lefoglalhatja magát - mondta Ailred. - Lányunkként fogunk bánni vele.

Így is történt. Szombatonként Fionnuala hazament, hogy szüleivel tölthesse a vasárnapot. Hétfőtől péntekig pedig Ailreddel és feleségével élt, és segédkezett az ispotályban is.

Csodálatosan ment minden egészen egy hétig.

Una jól emlékezett arra a napra, amikor Ailred meglátogatta az apját. Fionnuala mindössze egy hete volt az ispotályban.

- Nem jó egy gyermeknek, hogy egyes-egyedül van ott, csupa öregember közt - magyarázta Ailred. - Szeretnénk, ha lenne egy pajtása, egy vele egykorú, de józan eszű lány, aki segíthetne állhatatosságra nevelni.

Miért hívta mindig mindenki józan eszűnek? Una persze maga is úgy gondolta, hogy az. De miért? Egyszerűen ilyen volt a természete? Vagy a családja miatt? Mikor nővére meghalt, és öccsei még kicsik voltak, tudta, hogy szülei őrá támaszkodnak. Una mindig is úgy érezte, hogy bizonyos szempontból apjának rá van a legnagyobb szüksége.

Kevin MacGowan, az ezüstműves, nem volt valami erős ember. Apró, sovány termetét nem sokan csodálták meg. És ha erősen a munkájára összpontosított, az arca önkéntelenül is grimaszba torzult, ilyenkor egyik szeme sokkal nagyobbnak tűnt a másiknál. Úgy látszott, mintha nagy fájdalmai lennének, és lánya gyanította, hogy néha így is van.

Ám a törékeny testben szenvedélyes lélek lakott.

- Apád különös, költői figura - mondta egyszer egy barátjuk. - Bárcsak erősebb lenne! - Tehát mások is így látták. Mindenki nagy becsben tartotta a munkáját. Una nagyon szerette munka közben figyelni. Karcsú, csontos ujjaiba erő költözött. Arca ugyan eltorzult, de szeme csak úgy izzott, az egész ember átalakult, mintha csak a szelleme lenne jelen. Észre sem vette, hogy lánya figyeli, úgy belefeledkezett a munkába, Unát pedig ilyenkor mélységes szeretet töltötte el kis termetű apja iránt, és az a vágy, hogy megvédelmezze.

MacGowan. Így változott a név a nemzedékek során. Némelyik írástudó még mindig a régimódi MacGoibnenn alakot használta, de a legtöbben már áttértek az újra.

Az utóbbi években apja munkájának köszönhetően a család vagyona gyarapodni kezdett. Dublinon kívül az emberek még mindig marhában számolták vagyonukat. Ám Kevin MacGowané egy ezüstkupac formájában gyűlt össze, melyet egy kis fémdobozban tartott.

- Ha bármi történnék velem - mondogatta Unának büszkén -, ezzel kihúzza a család.

Mindent gondosan megtervezett családjáért. A Dublin központjában álló régi templom néhány évvel a clontarfi csata után székesegyházi rangra emelkedett, és azóta nemes építménnyé alakították. Nyugat-Európa már kezdett a könnyed és kecses gótikus építészet felé fordulni, de Írországban még mindig a korábbi korszak nehézkesebb, monumentális román stílusa, a magas, sima falak és a vaskos boltívek voltak divatban, a dublini katedrális is ezt példázta. Vastag falaival és magas tetejével a város fölé tornyosult. Hivatalosan Szentháromság-székesegyház volt a neve, de mindenki csak Krisztus templomának hívta. Kevin MacGowan havonta legalább egyszer elvitte a lányát a székesegyházba.

- Az volt az eredeti kereszt, amelyre Urunkat feszítették - mutatta az aranyládikába zárt kis fadarabot. A Krisztus-templom híres volt egyre gyarapodó ereklyegyűjteményéről. - Ott van még Szent Peter keresztjének egy töredéke, Miasszonyunk ruhájának darabkája, és ott van egy darab a jászolból is, melyben Krisztus született. - A székesegyház még Szűz Mária tejének egy cseppjére is szert tett, mellyel a Boldogasszony a kisded Jézust táplálta.

Ám még ezeknél is nagyobb tisztelet övezte azt a két kincset, melyet Dublin minden vendége megnézett. Az első egy jókora feszület volt, mely az ősi pogány állókövekhez hasonlóan állítólag időnként megszólalt. A másik pedig egy gyönyörű bot, amelyet a legenda szerint maga Jézus Krisztus küldött egy angyallal Szent Patriknak: ez volt a hírneves Bachall Iosa, Jézus botja. Egy Dublintől északra fekvő szentélyben tartották, de különleges alkalmakkor a Krisztus-templomba hozták.

És amikor Una tiszteletteljesen csodálta ezeket a kincseket, apja mindig megjegyezte:

- Ha a város veszélybe kerül, Una, az ezüstös ládikót elhozzuk a katedrális szerzeteseihez. Náluk ugyanolyan biztonságban lesz, mint ezek az ereklyék itt előtted. - Megnyugtatta őket a tudat, hogy kis földi kincseiket a kereszt és Szent Patrik botjának őrzőire bízhatják.

Kevin szorgos munkájának hála, most már egy segédje is volt, anyjának pedig egy angol rabszolgalány segített a háztartásban. Una két öccse egészséges és eleven fiú volt. Így hát nem látták okát, Una miért ne tölthetne hetente három napot Ailred ispotályában, mely úgyis csak néhány száz yardnyira áll saját otthonuktól. Nemsokára viszont már hétfőn odament, és csak pénteken jött haza. Mivel Fionnuala a vasárnapokat a szüleinél töltötte, Ailrednek és feleségének csak egyetlen napig kellett felügyelnie rá, ami, ahogy bátran kijelentették, nem okozott nekik gondot.

Nagyon kedves, szeretetre méltó házaspár volt a magas, vörös hajú viking és halk szavú, őszülő, anyáskodó felesége. Una megértette, mekkora csapást jelentett számukra fiuk, Harold elvesztése; de erről soha nem beszéltek. Ám egyszer, mikor az asszonnyal kettesben takarókat hajtogattak a kórházban, a nő gyengéden rámosolygott és megszólalt:

- Tudod, volt nekem egy kislányom is. Kétévesen meghalt, de biztos vagyok benne, hogy pont ilyen lenne, mint te.

Unát nagyon meghatotta és meg is tisztelte azzal a kijelentéssel. Néha azért imádkozott, hogy fiuk térjen haza; de persze nem jött.

Una nagyon szerette a Keresztelő Szent János Ispotályt. Jelenleg harminc betegük volt; külön hálóteremben a férfiak, külön a nők. Voltak köztük idősebbek is. Mindenféle kórral foglalkoztak, kivéve a leprát, a leprásoknak senki sem mert a közelébe menni. Rengeteg dolguk volt a betegek táplálásával és gondozásával, Una pedig nagyon szeretett beszélgetni velük és meghallgatni történeteiket. Szerették a betegek. Fionnuala már másféle hírnévre tett szert. Nagyon mókás tudott lenni, ha úgy tartotta kedve. Szégyentelenül kacérkodott az idős férfiakkal, a nőket pedig megnevettette. De nem nagyon szeretett dolgozni. Néha váratlanul meglepte a betegeket egy-egy ízletes gyümölcslepénnyel; de nemegyszer előfordult, hogy amikor a legtöbb volt a tennivaló, Una egyszer csak azt vette észre, hogy barátnője eltűnt, és ráhagyta az egész munkát. Néha pedig, ha valami felbosszantotta, vagy úgy vette észre, hogy Una nem szentel neki elég figyelmet, hirtelen tombolni kezdett, abbahagyta a munkát, és az ispotály másik végébe vonult duzzogni. Ilyenkor Pálmaágas Ailred megrázta hosszú, vörös szakállát, kedves kék szeme elszomorodott, és megjegyezte Unának:

- Belül azért jószívű, gyermekem, még ha ostobaságokat tesz is. Mindannyiunknak meg kell próbálnunk segíteni rajta.

Una nagyon jól tudta, hogy bár mindannyian megpróbálták, általában csak ő tudott hatni Fionnualára.

Az utóbbi hónapok még Ailred türelmét is próbára tették. Ezúttal pedig nem a szeszélyes dühkitörésekről volt szó, bár azok sem szűntek meg. Hanem a férfiakról.

Fionnuala mindig jól megnézte a férfiakat, már kislány korában is. Nagy, zöld szemét rájuk meresztette, ők pedig nevettek. Most már viszont nem volt gyerek, szinte kész fiatal nő lett belőle. Ám még mindig megbámulta őket, és nem tágra nyílt gyermeki szemmel. Merész, kihívó pillantásokat vetett rájuk. Megbámulta az utcán a fiatalembereket, az ispotályban az öregeket, a piactéren a házasembereket feleségük szeme láttára, akik persze nem örültek ennek. Egy idegen kereskedő, aki törött lábbal került az ispotályba, végül fel is panaszolta Ailrednek a viselkedését.

- Az a lány egyfolytában bámul - mondta. - Nemrég pedig odaült a pad másik végére, ahol én is ültem, és megoldotta az ingét, úgyhogy kilátszott a melle. Én már túl öreg vagyok az efféle játékokhoz. Ha nem lett volna eltörve a lábam, odalépek és felpofozom.

Múlt héten pedig újabb panasz érkezett rá, ezúttal Ailred feleségéhez. Una még sosem látta a kedves asszonyt ilyen dühösnek.

- Téged meg kellene korbácsolni! - kiabálta.

- Miért? - kérdezte Fionnuala nyugodtan. - Úgysem használna. Erre majdnem hazazavarták, de Ailred adott neki még egy esélyt. - Nem akarok több panaszt hallani rád, Fionnuala - mondta. - Ha mégis, akkor haza kell menned - ígérte -, és nem jöhetsz vissza többé.

Ez hatott Fionnualára. Egy-két napig igen csendes és merengő volt. Ám nemsokára visszatért szokásos jókedve, és bár ügyelt rá, hogy senkinek se lehessen rá panasza, Una már látta szemében a pajkos villanást.

A két lány a nyugati kapun belül álló piactéren volt. Az utóbbi néhány nemzedék életének során a Brian Boru korából származó sánc nyugat felé kibővült, és kőből építették újjá. A város fa-és vesszőfonatos házainak zsúptetői fölé magasodó székesegyház mellett hét kisebb templom is épült. A folyón túl, a híd északi oldalán egész külváros épült ki. Dublin viking-ír királyai most a többi európai településhez hasonló impozáns, fallal körülvett város felett uralkodtak.

A nyugati vásártér is igen élénk képet mutatott, bár nem volt olyan nagy, mint a vízparti rabszolgapiac. Mindenféle élelmiszert árultak: húst, gyümölcsöt, zöldséget. Sokféle ember színesítette a nyüzsgő vásárt. Voltak ott kereskedők Észak- Franciaországból - még saját templomuk is volt, a sötét Dubh Linn tavacskára néző Szent Márton- templom. Aztán angolok is voltak Chester forgalmas kikötőjéből, mely éppen az Ír-tenger túlsó partján feküdt. Az utóbbi időkben nagyon megélénkült a Chesterrel folytatott kereskedelem. A város közepén állt is egy szász templom. A skandinávoknak is megvolt a maguké, a vízparti Szent Olav-kápolna. Mostanra már a városlakók is igen vegyes képet mutattak: megtermett, tagbaszakadt, északiasan vörös hajú, de ír nevű emberek, mediterrán vonásokkal rendelkező férfiak, akik dánnak vallották magukat - az ember beszélhetett ugyan keletiekről és írekről, mondhatta, hogy valaki Gaedhil vagy Gaill, de valójában nem lehetett már megkülönböztetni őket egymástól. Egyszerűen dubliniak voltak. És büszkék voltak erre. Akkoriban nagyjából négy-ötezren lehettek.

Fionnuala a gyümölcsárusoknál állt. Una gondosan szemmel tartotta, ahogy próbálta beérni, nem kacérkodik-e az árussal vagy a járókelőkkel. Nem, úgy látta, nem. Épp egy jóképű, fiatal francia kalmár közeledett arra. Ha Fionnuala nézegetni kezdi, abból még nem lehet baj. De amikor a fiatalember odaért, úgy látszott, Fionnuala most az egyszer nem vesz róla tudomást. Una magában hálát adott az égnek. Úgy látszik, ma jól fog viselkedni.

Fionnuala kinyújtotta a kezét, kivett egy jókora almát a kupacból, megvizsgálta és visszatette. Ebben nem volt semmi különös. A francia ifjú az árussal beszélgetett. Fionnuala egy pár pillanatig még a stand körül őgyelgett, aztán sarkon fordult. Una beérte.

- Unatkozom, Una - mondta Fionnuala. - Menjünk le a rakpartra!

- Rendben van.

- Láttad, mit szereztem? - mosolyodott el Fionnuala pajkosan. - Egy szép, zamatos almát. -

Ezzel az ingébe nyúlt és előhúzta.

- Honnan van?

- A standról.

- De nem fizetted ki.

- Tudom.

- Fionnuala! Vidd vissza, de azonnal!

- Nem tehetem.

- Miért?

- Mert nem akarom.

- Az isten szerelmére, Fionnuala! Elloptad! Fionnuala tágra nyitotta nagy, zöld szemét.

Általában mikor ezt tette, és mókás arcot vágott hozzá, nehezen lehetett megállni nevetés nélkül. Una most mégsem nevetett. Lehet, hogy valaki meglátta. Lelki szemei előtt már meg is jelent a nyomukba rohanó árus, és hogy valaki Ailredet hívja.

- Add ide! Majd én visszateszem.

Fionnuala még mindig megjátszott

komolysággal meresztgette a szemét, majd lassan felemelte az almát, mintha Unának akarná átnyújtani, ám mégsem adta oda, hanem szép nyugodtan beleharapott. Komolykodó tekintetét Unára függesztette.

- Most már túl késő.

Una sarkon fordult. Egyenesen a standhoz ment, ahol az árus épp elköszönt a franciától, és a lány felvett egy almát.

- Mennyibe kerül kettő? A barátnőm már megkezdte a magáét - mondta kedvesen mosolyogva, és a nyomába szegődött Fionnualára mutatott. Az árus visszamosolygott.

- Az ispotályban dolgoztok, nem igaz?

- De - meregette rá Fionnuala nagy szemét.

- Akkor vigyétek csak el ingyen.

Una megköszönte, és arrább terelte barátnőjét.

- Nekünk adta - pillantott rá Fionnuala a szeme sarkából.

- Jól tudod, hogy nem erről van szó. - Egy kicsit messzebb sétáltak. - Egy napon még megöllek, Fionnuala.

- Az csúnya dolog lenne. Hát nem szeretsz?

- Nem erről van szó.

- De igen.

- Te nem tudod, mi helyes és mi nem, és ennek rossz vége lesz. Fionnuala nem felelt azonnal.

- Igen, szerintem is - válaszolta végül.

* * *

Még szerencse, hogy Fionnuala apja nem tudhatta, lánya mit tett, mivel az elronthatta volna ezt a kellemes reggelt. Ugyanakkor, amikor a két lány elhagyta a piacteret almájával, a kiváló egyházfi méltóságteljesen vonult a vendégház felé, ahol fia, Gilpatrick megszállt. Komoly hangulatban volt, mivel fontos családi ügyet kellett megvitatniuk. Ám ez korántsem volt kellemetlen ügy, a reggel is szép, napos volt, és már alig várta, hogy találkozhasson Gilpatrickkal. Mikor meglátta fiát, ünnepélyes, ám barátságos üdvözlésre emelte botját.

A Szent Kevin vendégház kis, elkerített területén egy kápolna, egy hálóterem és néhány szerény faépület állt, mindössze kétszáz yardnyira az ősi kis családi monostortól. A glendaloughi apátság birtokába tartozott, a szerzetesek itt szálltak meg, ha Dublinba látogattak, és Gilpatrick is sokat lakott itt az elmúlt két évben. A kapuban állt, és mikor észrevette apját, megindult elébe.

Ám mintha kissé habozott volna, mintha nem lett volna olyan boldog, hogy találkoznak, mint ahogy illenék. Apja legalábbis úgy vette észre.

- Nem is örülsz, hogy láthatsz, Gilpatrick? - kérdezte.

- Dehogynem.

- Akkor jó - felelte az apja. - Sétáljunk egyet!

Mehettek volna a déli úton, a gyümölcsösökön keresztül. Kelet felé, a patak hídján átkelve nagy, mocsaras, fákkal tarkított rétre értek volna. Ám inkább az északi utat választották, amely a családi monostor mellett elhaladva a sötét tó mellett a Tanácsdombra, Hoggen Greenhez vezetett.

Ezen az úton apjával mindig úgy haladtak, mint egy királyi menet, gondolta Gilpatrick. Amint valaki meglátta az apját, rögtön elmosolyodott, tisztelettel és szeretettel fejet hajtott, apja pedig úgy fogadta köszöntésüket, akár az ősi idők valódi törzsfőnökei.

Conn valóban szinte nagyobb tekintéllyel rendelkezett, mint bármelyik előző Ui Fergusa- főnök. Anyja volt Caoilinn családjának utolsó sarja, akiknek még tulajdonukban volt a rathminesi birtok is. Anyja által tehát egyesült Fergus leszármazottainak két ága, és az ő ereiben is az ősi leinsteri királyi ház vére folyt. Anyja hozományába tartozott a család ősi ivókoponyáján kívül az értékes rathminesi birtok egy része is. Azzal pedig, hogy Conn maga Lawrence O’Toole egyik rokonával kötött házasságot, Észak-Leinster egyik legnemesebb hercegi családjába került be. A viking település elfoglalhatta Fergus nyughelyét, az egyház pedig betolakodhatott a környék jó néhány legelőjére, a jelenlegi Ui Fergusa-főnöknek még mindig bőséges földterület állt rendelkezésére a tengerparton egészen a Wicklowi-hegységig, ahová kihajthatta marháit. A családnak a kis monostor felett generációkon keresztül gyakorolt uralma pedig vallási szerepkörrel is felruházta a főnököket. Bár a szerzetet már feloszlatták, a templomból pedig kis parókia lett, még mindig Gilpatrick apja volt ennek a plébánosa, vagy amint fia tartotta, az a különös ír jelenség, melyet magában druida főnöknek nevezett. Nem csoda, hogy az egyházközség hívei ilyen különleges, gyöngéd tisztelettel övezték.

Mivel Gilpatrick tartott az előttük álló beszélgetéstől, örült, hogy útközben apja nem érezte szükségét a társalgásnak. Amikor megszólalt, csak egy könnyed kérdést vetett oda.

- Szoktál hallani erről a FitzDavid barátodról?

Eleinte Gilpatrick kissé csalódott, hogy semmi hírt nem kap Peter FitzDavid felől, de ahogy telt az idő, szinte kezdte elfelejteni. Lehet, hogy megölték.

Diarmait király és idegen serege csak lassú előrelépést tett. Az O’Connor főkirály és O’Rourke Wexfordba mentek, hogy elintézzék az ügyet; két kisebb összetűzés is lezajlott, de egyik sem volt döntő ütközet. Diarmaitnek túszokat kellett adnia a főkirálynak, O’Rourke számára pedig csinos kis összeget aranyban felesége megszöktetéséért. Visszaengedték délre, ősei földjére, de ez volt minden. Egy évig senki sem hallott felőle egy szót sem.

Tavaly azonban valahogy sikerült egy újabb, nagyobb csapatot toboroznia - harminc lovasból, vagy száz gyalogosból és több mint kétszáz íjászból állt. Számos kiváló családból származó lovag is volt köztük, akiknek rokonságáról már Gilpatrick is hallott - például FitzGerald, Barri és Strongbow egyik nagybátyja is. FitzGerald és testvére megkapta Wexfordot, ami feltehetőleg nem tetszett az ottani viking kereskedőknek, és a dublini O’Toole érsek közbenjárásának köszönhetően a főkirály új egyezségre állt rá.

- Küldd el nekem a fiadat - mondta Diarmaitnek -, és a tiéd lehet Leinster, Dublint kivéve persze. - Majd halkabban hozzátette: - Már ha meg tudod szerezni.

Diarmaitnek azt is meg kellett ígérnie, hogy ha már biztosította Leinstert, idegen csapatát hazaküldi.

Ám ez már egy éve történt, és Diarmait még mindig nem merészkedett a tartomány északi részére. Mint azt határozottan közölték vele, ott nem voltak barátai.

- Kétlem, hogy mostanában viszontlátnád azt a walesit - jegyezte meg Gilpatrick apja.

Megkerülték a tavat, és megnézték az ősi temetkezési helyet. Szép kilátás nyílt innen. A régi időkben a vízparti Hoggen Green elég csupasz volt, a holt szellemek talán túlságosan is szabadon kószálhattak, de az egyház mostanra már saját szentélyeit is elhelyezte itt, hogy körülzárja őket láthatatlan korlátaival, úgyhogy ha mindenképpen vándorolniuk kellett, azt csakis kelet felé, a régi viking kő irányába tehették, a Liffey vizére, mely dagály idején kétségkívül a hosszú torkolatvidékre vagy a nyílt tengerre vitte őket. Balra, a városfal melletti tavacskán túl a Szent András-templom állt, melyet néhány faház vett körül. Jobbra, kicsivel a Tanácsdomb felett állt a város egyetlen apácazárdája; a Liffey partjának lecsapolt mocsarán pedig egy kis Ágoston-rendi kolostor.

- Azt hiszem, egy nap ide kellene bedugnom a húgodat - jegyezte meg a férfi a zárdára mutatva.

- Úgysem bírnák ki - felelte Gilpatrick mosolyogva.

Ha még csak önfejű húga lett volna a beszélgetés tárgya! Az könnyű lett volna. Ám amiről beszélniük kellett, még mindig nem került szóba, továbbsétáltak az ősi temetkezési helyen, és már majdnem a Tanácsdombnál voltak, amikor apja végül felhozta.

- Ideje, hogy az öcséd megnősüljön - mondta.

Ártatlan kijelentésnek hangzott. Egészen a

tavalyi évig Gilpatricknak két fivére volt. Bátyja néhány éve megnősült, néhány mérföldnyire lejjebb, a partvidéken élt, és a család nagy földbirtokát művelte. Szerette a tanyáját, és csak ritkán látogatott Dublinba. Öccse, Lorcan segített neki a tanyán, ő még nem volt házas. Ám a múlt tél elején bátyja egy ulsteri útról visszatérve meghűlt, láz gyötörte, és meghalt. Özvegyét és két lányát hagyta maga után. Az özvegyet a család nagyon szerette. Valóságos kincs, állították róla. Még csak huszonhárom éves volt, úgyhogy még férjhez mehetett. Ám amint Gilpatrick apja mondta, nagyon kár lenne elveszíteniük.

Most pedig, hat hónappal a szomorú esemény után, olyan megoldás kínálkozott, amellyel mindenki elégedett lehetne. Múlt héten Gilpatrick öccse feljött a tanyáról, hogy beszéljen apjával. Olyasmivel állt elő, amivel mindenki egyetértett.

A fiatalember el akarta venni bátyja özvegyét.

- Nem is lehetnék boldogabb, Gilpatrick - mondta az apja. - Várnak egy évet, aztán összeházasodnak, és én áldásomat adom rájuk. Remélem, te is.

Gilpatrick mély lélegzetet vett. Már felkészült erre. Anyja két napja már említette neki a dolgot.

- Nagyon jól tudod, hogy nem tehetem.

- Én az áldásomat adom rájuk - ismételte apja éles hangon.

- De tudod, hogy ez lehetetlen - próbált érvelni Gilpatrick.

- Nem tudom - felelte Conn. - Te magad is tudod - folytatta békülékenyebb hangon -, hogy tökéletesen illenek egymáshoz. Egykorúak. Máris a lehető legjobb barátok. Csodálatos felesége volt a bátyádnak, és az öcsédnek is az lesz. Ráadásul szereti az öcsédet, Gilpatrick. Bevallotta nekem. Ami pedig az öcsédet illeti, ő is derék fiatalember. Egyenes, akár a tölgy. Ugyanolyan jó ember, mint a bátyja volt. Semmi értelmes kifogás nem lehet a házasságuk ellen.

- Kivéve - sóhajtott fel Gilpatrick -, hogy a bátyja feleségét akarja elvenni.

- Amit pedig a Biblia is engedélyez - vágott vissza apja.

- Amit a zsidók engedélyeztek - javította ki türelmesen Gilpatrick. - Ám a pápa nem.

Ez egy sokat vitatott passzus volt. Mózes III. könyve meghagyja, hogy a kötelességtudó férfiúnak el kell vennie fivére özvegyét. A középkori egyház azonban úgy határozott, hogy az efféle házasság a kánonjog ellen való, és az egész keresztény világban megtiltották.

Kivéve Írországban. Igazság szerint még mindig másképp működtek a dolgok a kereszténységnek ebben a távoli, északnyugati csücskében. A kelta házasság sokkal lazább kötelék volt, könnyen fel lehetett bontani, és ha a kelta egyház nem helyeselte is, de megtanulta, hogy alkalmazkodnia kell a helyi szokásokhoz. Szent Patrik örökösei nem tagadták meg áldásukat pártfogójuktól, a négyszer nősült Brian Borutól sem; és a Connhoz hasonló hagyományosan ír egyházférfiak szemében az efféle egyházjogi ügyek kukacoskodásnak tűntek. Nem érezte, hogy hűtlen lenne egyházához akkor sem, amikor megjegyezte:

- A szentatya messze van innen.

Gilpatrick gyengéden nézett apjára. Az öregember testesítette meg szemében mindazt, ami a legjobb - és a legrosszabb - a kelta ír egyházban. Az ír plébános tökéletes példája volt - félig született főnök, félig druida. Nős, családos ember, mégis pap. A hagyományok még az egyházközség bevételeire is kiterjedtek. A földek, melyeket a család a monostorhoz csatolt - Conn pedig mindezek mellé még rathminesi értékes földjeit is magával hozta - az egyházközségre szálltak, így elvileg a dublini érsekséghez tartoztak. Ám plébánosként apja maga rendelkezett ezek minden bevételével, és persze a család jókora part menti birtokaival is. Idővel valószínűleg majd Gilpatrick foglalja el a helyét, őt pedig fivére gyermeke követi, ha ebből az egyházjoggal szemben álló házasságból fia születik. Minden templomban és monostorban ez volt a szokás egész Írországban.

Persze ez botrányos volt. Legalábbis a római pápa szerint.

Az utóbbi évszázadban ugyanis új szelek jártak a kereszténység nyugati részén. Úgy érezték, az egyház túl gazdaggá, túl világivá vált, hiányzott belőle a lélek tüze és a szenvedélyes elkötelezettség. Új szerzetesrendek alakultak, amelyek az egyszerű életnek szentelték magukat, mint például a ciszterciták. Keresztes hadjáratok indultak, hogy visszaszerezzék a Szentföldet a szaracénoktól. A pápák meg akarták tisztítani az egyházat, és ki akarták terjeszteni hatalmát, még a királyoknak is határozott utasításokat adtak.

- Be kell ismerned, apám - emlékeztette Gilpatrick -, hogy az ír egyház szomszédaink mögött kullog.

- Bárcsak soha ne engedtelek volna Angliába! - felelte apja komoran.

A tengerentúli királyságban ugyanis különösen jól érzékelhetők voltak ezek az új szelek. Egy évszázada a régi szász egyház még hírhedten hanyagul működött. Amikor a normann Vilmos Anglia meghódítására indult, könnyűszerrel megszerezte a pápa áldását, megígérvén, hogy megtisztítja az egyházat. Azóta a normann angol egyház követendő példává vált az újító Lanfranchoz és a szent életű Anzelmhez hasonló püspökeivel. Nem Gilpatrick volt az egyetlen ír, akit megfertőztek a reformok. Számos ír egyházfi töltött némi időt a nagy angol apátságokban, mint például Canterburyben és Worcesterben. Az egyházközségek kapcsolatban álltak egymással. Egy ideig még a dublini püspökök is Angliába mentek, hogy a canterburyi érsek szentelje fel őket.

- Bár ezt csak azért tették, hogy megmutassák, Dublin más, mint Írország többi része - jegyezte meg Gilpatrick apja, és ez nem is állt távol az igazságtól.

Ennek eredményeképp Írország egyházatyái közül sokan úgy érezték most, hogy fel kellene venniük a lépést a keresztény világgal, és most már tenniük is kellene valamit.

- Akárhogy is nézzük, az ír egyházat máris megújították - mondta ingerülten az öregember.

Bizonyos szempontból így is volt - az adminisztrációt valóban modernizálták. Újraosztották az ősi törzsi és apátsági egyházmegyéket, és négy érsekséget állítottak fel: Armagh volt az egyik, Szent Patrik székhelye, nyugaton Tuam, Munsterben Cashel, a negyedik pedig maga Dublin. A dublini O’Toole érsek új rendházakat alapított, például a Krisztustemplomhoz tartozó Ágoston-rendi szerzetet, amelynek szigorú rendjén Európában sem találhattak kivetnivalót. Dublinban a legtöbb egyházközségben adót vezettek be, azaz tizedet.

- Elkezdtük a megújítást - mondta Gilpatrick -, de még mindig sok tennivalónk van.

- Akkor bizonyára úgy gondolod, hogy az én pozíciómat is meg kell reformálni.

Gilpatrick atyja iránti tiszteletből mindig kerülte ezt a témát. Amúgy sem volt szükség arra, hogy olyasvalamiről vitatkozzanak, ami úgysem fog változni. Épp azért félt annyira öccse házasságának kérdésétől, mert tudta, hogy ez a vita sokkal komolyabb kérdésekhez vezethet.

- Hát, Írországon kívül nehéz lenne megvédeni - mondta kedvesen.

- Az érseknek még sincs ellene kifogása. Lawrence O’Toole-ban épp az volt a csodálatos, hogy mint számos nagy vezető, ő is zseniális képességgel rendelkezett arra, hogy egyszerre éljen két, egymásnak ellentmondó világban. Gilpatrickot számos feladattal látta el hazatérése óta, így a fiatalembernek alkalma nyílt jobban megismerni. Kétségkívül igen jámbor ember volt, Gilpatrick nagyon tisztelte. O’Toole meg akarta tisztítani az ír egyházat. Ám mindeközben valódi ír herceg maradt - költői, misztikus lélek.

- És csak a szellemiség számít, Gilpatrick - mondogatta neki. - Legnagyobb egyházfiaink nagy része, mint például Szent Colum Cille, királyi hercegek voltak. És ha egy nép főnöke vezetése alatt

tisztelte az Urat, abban nincs semmi kivetnivaló.

- Igazad van, apám - felelte most Connak Gilpatrick. - És amíg az érseknek nincs kifogása, én sem szólhatok egy szót sem.

Apja rámeredt. Gilpatrick színleg békítőnek látszott. De hát nem érzi, hogy válasza milyen leereszkedő? A férfit elfutotta a méreg. A fia leereszkedően bánik vele, azt akarja kifejezni, hogy eltűri a helyzetét, míg az érsek meg nem kérdőjelezi? Nemcsak őt magát, hanem az egész családot, sőt egész Írországot megsértette ezzel. Legszívesebben megütötte volna.

- Kezdem már átlátni, mit is akarsz te az egyháznak, Gilpatrick - mondta apja vészjósló nyájassággal.

- Mire gondolsz, apám?

Az öregember hidegen nézett rá.

- Egy újabb angol pápát.

Gilpatrick arca összerándult. Övön aluli ütés volt, de hatásos. Az előző évtizedben a katolikus egyház hosszú történetében először és utoljára angol pápát választottak. IV. Hadrián pápaként jelentéktelen volt, ám tett valamit, amit az írek sosem feledtek el.

Keresztes hadjáratot javasolt Írország ellen.

Javaslata után Henrik király egy ideig fontolgatta is, hogy háborút indít a nyugati sziget ellen. Lehet, hogy csak az angol királynak akart kedvére tenni, lehet, hogy Henrik követei félrevezették az ír egyház állapotára vonatkozóan, Hadrián pápa mindenesetre levelet intézett az angol királyhoz, melyben az állt, hogy az uralkodó hasznos szolgálatot tehetne a „keresztény vallás terjesztésének”, ha elfoglalná a szigetet.

- Mit várhatna az ember egy angol pápától? - mondták erre a Gilpatrick apjához hasonló emberek. Bár Hadrián pápa már eltávozott ebből a világból, levelének emléke még mindig bennük sajgott. - Minket, Szent Patrik örököseit, akik életben tartottuk a kereszténységet, és megőriztük Róma írásait, mikor a világ többi része a barbárok alatt nyögött, minket, akik megosztottuk tudásunkat a szászokkal, minket akarnak az angolok kereszténységre tanítani? - Gilpatrick apja is így tajtékzott, ha szóba került a levél.

Hadrián pápa levele persze felháborító volt, ezt Gilpatrick sem tagadta. De nem erről volt szó, hanem sokkal nagyobb dologról.

- Te úgy beszélsz, apám, mintha létezne egy külön ír egyház. De csak egyetlen egyház van, és az egyetemes: épp ebben rejlik az ereje. Hatalmát a Mennyei Királytól kapta. Te a múltról beszélsz, amikor barbárok marakodtak a Római Birodalom romjai felett. Csak az egyház tudott békét és rendet teremteni, mivel a földi királyok fölött is volt szellemi felsőbbsége. Mikor a pápa keresztes háborút hirdet, az összes országból várja Krisztus lovagjait. A torzsalkodó királyok is félreteszik az ellenségeskedést, és egymás oldalán zarándokolnak oda, együtt harcolnak. A pápa, Szent Peter utódja uralkodik az egész keresztény világ felett. Csak egyetlen igaz egyház létezhet. Nem is lehet másként.

Hogyan is értethetné meg látomását - melyet sok más emberrel megosztott - egy jobb világról, melyben az ember szabadon mehet Írországtól Jeruzsálemig, melyben mindenki ismeri a latin szót, melyben egyetlen nagy keresztény birodalom létezik, ugyanazokkal a szerzetekkel és liturgiával. A kereszténység hatalmas spirituális gépezet, melyet az imádság hajt, egyetemes testvériség.

- Megmondom neked, mit gondolok erről - mondta apja nyájasan. - Amit ezek az újítók szeretnek, az nem a lélek dolga. Nem, az a hatalom. A pápa nem ejt ugyan túszokat, mint a király, helyette a lelkeket zsarolja. Ha egy uralkodó ellene szegül, kiátkozza, és megmondja a népének vagy más, hatalmas királyoknak, hogy el kell távolítani. Szerinted azért tesznek efféle dolgokat, hogy a föld népét közelebb vigyék Istenhez. Én viszont megmondhatom neked, hogy hatalomvágyból teszik.

Gilpatrick is tudta, hogy ebben van igazság. Számos alkalommal ütközött a pápa és bizonyos uralkodók akarata - többek között a francia és angol királyoké, sőt a német-római császáré is - abban, hogy az egyház hatalmas birtokai és seregei az uralkodó hatásköre alá tartozzanak-e vagy sem. Az angol Henrik király éppen most is erről folytatott dühödt vitát Thomas Beckettel, a canterburyi érsekkel - és számos magas rangú egyházfő volt Angliában, aki a királynak adott igazat. Az uralkodó és a papság közti ősi feszültség talán az emberiséggel egyidős jelenség.

- És kérdeznék én tőled még valamit - mondta Conn. - Olvastad már a másolatát annak a levélnek, amelyben Hadrián pápa azt javasolja a királynak, hogy támadja meg Írországot?

- Azt hiszem, igen. - Mindenki ismerte ezt a levelet.

- Na és ebben milyen feltételt szabott a pápa, mit kellett volna tennie az angol királynak, hogy áldását adja a hadjáratra? Nem is egyszer, kétszer is említi - tette hozzá kajánul.

- Nos, ott van persze az adó kérdése...

- Minden háztartásra szabjanak ki évente egy pennyt, amit Rómába kell küldeni. A Peter-fillér! - kiáltott fel az öregember. - A pénzt akarják, Gilpatrick. Csak a pénzt!

- Az igazán helyénvaló, apám, hogy...

- Peter-fillér! - Az öregember felemelte ujját, és olyan vad tekintettel meredt fiára, hogy Gilpatrick már-már azt képzelte, egy ősz szakállú druida inti meg az ősi időkből. - A Peter-fillér!

Az öregember hirtelen undorral fordult el fiától. Ha Gilpatrick még most sem érti, mit mondhatna még? Nem a pénz volt a lényeges. Az egész dolog szellemisége taszította. Hát Gilpatrick képtelen belátni? Hét évszázadon át az ír egyház szolgált inspirációul az egész kereszténység számára szellemisége miatt. Szent Patrik, Szent Colum Cille, Szent Kevin és mások szellemisége. Írország hittérítői, remetéi és hercegei voltak ők. Conn mindig is úgy látta, hogy az ír különleges nép, mint az ókor kiválasztottjai. A kereszténység az ő szemében misztikus kapcsolatot, közösséget jelentett, nem egy sor regulát és szabályzatot. Nem mintha nem ismerte volna a többi ország szokásait. Dublin kikötőjében találkozott angol és francia papokkal is. De mindig valami törvények szabta mentalitást érzett bennük, okoskodó csűrés- csavarást, ami taszította. Az ilyen emberek nem tartozhatnak Glendalough szeretett nyugalmához, az ilyenek sosem tudták volna megalkotni a Kelisi Kódexet. Lehet, hogy papok, de biztosan nem poéták, és ha tudós emberek, tudományuk száraz.

Az öregembert tehát nem csak fia iránt öntötte el a keserűség. A Tanácsdomb előtt, Fergus nyughelyénél állva szenvedélyes hévvel kijelentette:

- El fogsz jönni Lorcan menyegzőjére, Gilpatrick, mivel ő az öcséd, és megbántod, ha távol maradsz. Már csak azért is eljössz, mert én így parancsolom. Megértetted?

- Apám, én nem mehetek oda, ha a bátyja feleségét veszi el.

- Akkor viszont az én házamba se tedd be többé a lábad! - ordította az apja.

- De apám... - kezdte Gilpatrick. Ám az apja már sarkon is fordult és elindult. Gilpatrick pedig szomorúan vette tudomásul, hogy úgyis hasztalan menne utána. Egy hét múlva bejelentették az esküvőt. Júniusban meg is tartották, de Gilpatrick nem ment el. Júliusban egyszer észrevette apját a Krisztus-templom bejáratánál, meg is indult felé, de amint Conn is észrevette őt, hátat fordított, így Gilpatrick végül nem ment oda hozzá. Már augusztus is eltelt, de még mindig nem álltak szoba egymással. Eljött a szeptember.

Akkor pedig más, sokkal sürgősebb ügyekkel kellett foglalkozniuk.

Még minden csendes volt, mikor Kevin MacGowan felébredt azon a szeptemberi reggelen. Az ég szürke volt. Felesége már felkelt; a kerti kemence felől sülő kenyér illata szállt. A rabszolgalány a kapu előtt söprögetett. A két fiú az udvaron játszott; észrevette, hogy látszik a leheletük. Megérkezett az ősz Dublinba. Csípős volt a reggeli levegő.

Mint mindig, most is először önkéntelenül az ágy alá nyúlt, és kitapogatta a fémdobozt. Ott van, megnyugodott. Szerette, ha ott van, amikor alszik. Volt egy másik hely is: a kemence alatt. Csak a felesége és Una tudtak róla. Jó kis rejtekhely volt. Talán nem olyan biztonságos, mint a székesegyház, de elég jól álcázta a féltett kincset. Az ember százszor is alá nézhetett, mégsem lehetett látni, hogy van ott valami. De mikor odabenn aludt a házban, inkább az ágy alá tette.

Végigpillantott a szobán. A másik sarok árnyékában is mocorgott valaki. Una volt az. Máskor ilyenkor az ispotályban szokott lenni, de a jelenlegi eseményekre tekintettel ma inkább otthon maradt a családjával. Most ült fel. Apja mosolygott. Vajon látja a sötétben, hogy mosolyog? Kevin kíváncsi volt rá, tudja-e a lánya, milyen boldog, hogy itt van. Valószínűleg nem. És talán jobb is így. A gyerekeket nem szabad agyonnyomni a túlzott ragaszkodással.

Kevin felkelt, odament hozzá, és egy csókot nyomott a feje búbjára. Ügy érezte, mellkasa kissé szorít, elfordult és felköhögött. Kiment a bejárathoz, és körülnézett. Igen, most már egyre hűvösebb van.

Pillantása a kapu felé vándorolt. Egyik szomszédja a kútról tért haza egy dézsa vízzel. Nem tűnt sietősnek a dolga. Kevin figyelt. A szomszéd udvar almafájának ágain verebek csiripeltek. Egy feketerigót is hallott.

Igen, úgy látszik, minden rendben van. Nincs jele nyugtalanságnak. Megkönnyebbült.

Strongbow. Senki sem hitte igazán, hogy tényleg eljön. Strongbow és nagybátyja egész nyáron lenn maradtak délen, és a dubliniak joggal feltételezték, hogy ott is maradnak egész évben. De aztán augusztus utolsó hetében híreket kaptak.

- Strongbow Wexfordban van. Angol csapatokkal érkezett. Rengeteg csapattal.

Hogy pontosak legyünk, kétszáz jól felszerelt lovassal és vagy ezer gyalogossal. Legtöbbjük Strongbow családjának hatalmas angliai területeiről érkezett. Csak a Plantagenet-birodalom legnagyobb urai gyűjthettek össze ekkora csapatot. A feudális Európa mércéje szerint kis sereg volt ez. Ám az írek számára a felvértezett lovagok, jól kiképzett gyalogosok és íjászok, akik mértani pontossággal lőttek, elképzelhetetlen hadigépezetet képviseltek.

Napokon belül újabb hírek érkeztek, miszerint már Waterford is Strongbow kezére került; Diarmait pedig feleségül adta hozzá a lányát. És nemsokára még egy hír érkezett: Dublinba tartanak.

Mindenki gyalázatosnak tartotta a dolgot. A főkirály megengedte Diarmaitnek, hogy elfoglalja Leinstert, de Dublint magát kizárták az egyezségből.

- Ha Diarmait Dublint akarja, az azt jelenti, hogy egész Írországot el akarja foglalni - következtetett a főkirály. - Hát nem adta nekem zálogul a saját fiát? - folytatta az O’Connor király. Ha ilyen körülmények között Diarmait megszegi az esküjét, az ír törvények szerint O’Connornak jogában áll azt tenni a fiúval, amit csak akar, még ki is végeztetheti. - Hát miféle ember az - kiáltott fel O’Connor -, aki feláldozná a saját fiát?

Itt volt az ideje, hogy megállítsák ezt az engedetlen, törtető kalandort és idegen barátait.

A dubliniak érzelmei felől sem lehetett senkinek kétsége. Három nappal azelőtt MacGowan látta, hogy Dublin királya néhány fontos kereskedő társaságában kilovagol a Liffeyhez a főkirály üdvözlésére. Állítólag még az érsek, a saját sógora is undorodott Diarmaittől. Az O’Connor király jókora sereggel érkezett, és gyorsan megegyeztek, hogy a dubliniak felkészülnek a város védelmére, míg a főkirály egynapi járóföldre dél felé indul, hogy minden utat elvágjon a Liffey síkján. Egy nap múlva MacGowan hallotta, hogy O'Connor nemcsak hogy ott táborozott le, hanem azt is elrendelte, hogy minden egyes útra döntsenek fákat, hogy járhatatlanná tegyék őket. Dublin is tett ugyan előkészületeket, de mindenki egyetértett abban, hogy Diarmait még Strongbow összes emberével együtt sem jelenthet gondot. Sosem érik el a várost.

Kevin MacGowan a leghidegebb téli napok kivételével, amikor be kellett húzódnia a házba, mindig egy nyitott oldalú udvari fészerben dolgozott. Itt elegendő napfényt kapott a munkájához. A lábánál heverő kis parázstartó üst tartotta melegen.

Elégedett mosollyal telepedett le munkapadjához. Sosem evett sokat, de a felesége friss kenyeret adott neki mézzel, most vette ki a kemencéből. Még mindig érezte kellemes zamatát, amikor leült, és munkához látott. Felesége és Una gyapjúfonalat font a kemence melletti zugban. A két fiú valami fafaragással volt elfoglalva. Tökéletes családi kép.

Közben egy kereskedő tért be hozzá, hogy ezüst melltűt készíttessen a feleségének. Kevin megkérdezte, minden rendben van-e a városban, mire a kalmár igennel felelt. Hamarosan el is ment, és egy időre Kevin csendesen a munkájába merült.

Aztán felnézett.

- Una!

- Igen, apám?

- Menj ki a déli falhoz, a kapuhoz, és nézz körül!

- Nem mehetnének a fiúk? Én éppen anyámnak segítek.

- Szeretném, ha inkább te mennél. - Benne jobban megbízott, mint a fiúkban.

Una az anyjára nézett, aki elmosolyodott és rábólintott.

- Ahogy óhajtod, apám - felelte. Sáfrányszínű kendőt kötött a fejére, hogy meg ne fázzon, és kilépett az utcára.

Örült, hogy otthon lehet. Talán túl sok időt töltött betegek között az ispotályban, de úgy látta, mintha apja nem lenne egészen jól mostanában. Rendszerint ilyenkor az ispotályban töltötte az idejét, de Fionnuala most megígérte, hogy átveszi a munkáját. Úgy látta, mostanában sikerült meggyőznie Fionnualát, hogy viselkedjen felelősségteljesebben, erre büszke is volt.

Semmi szokatlant nem látott útközben. Az emberek megszokott teendőiket végezték. Elment egy fával megrakott kocsi mellett, és épp a szász templomhoz ért, amikor a király háza felől lódobogást hallott, s nemsokára egy tucat lovas bukkant fel. Élükön maga a király lovagolt. Una látta, hogy nem csatához öltöztek, bár kettőnél viking harci szekerce volt, amely Írország legtöbb részén igen kedvelt fegyver lett. A többiek, köztük a király is, csak egy-egy tőrt dugtak övükbe.

Una a fakerítés mellé húzódott, hogy elengedje őket. A király rámosolygott. Jóképű, kedves ember volt. Egyáltalán nem látszott gondterheltnek.

Egyes-egyedül ment fel a falra. Bár az ég szürkéllett, mégis tiszta idő volt. A földeken és gyümölcsösökön túli Wicklowi-hegység olyan közelinek látszott, hogy az ember akár meg is érinthette volna. Unát kicsit meglepte, hogy egyetlen őrszem sincs a falon, de hát nem is volt semmi jele, hogy ellenség közeledne. A kapu nyitva állt. Balra láthatta, hogy hajó közeledik felfelé a torkolatban. A kikötő mostanában különösen nagy forgalmat bonyolított. Úgy tűnt, minden rendben van.

Mikor visszatért, Kevint munkájába merülve találta. Nemrég kínzó köhögés tört rá, és bement a házba. Már elmúlt a roham, és mosolyogva fogadta lányát, aki elmondta, hogy minden rendben van, és a ház népe folytatta szokásos munkáját.

Késő délelőtt az ezüstműves lerakta munkáját, és hallgatózni kezdett. Meg sem szólalt, csak ült mozdulatlanul. Nem hallott semmi különöset, de zavart arccal ült tovább. A felesége is észrevette.

- Mi a baj? - kérdezte.

- Nem tudom. - Megrázta a fejét. - Semmi.

Folytatta munkáját, de egy idő múlva megint

letette. Ismét elfogta az előbbi érzés. Valami különös érzés. Hidegség. Mintha egy árny suhant volna el mellette.

- Una!

- Igen, apám?

- Menj vissza a falhoz!

- Igen, apám. - Micsoda remek lány! Sosem panaszkodik. Az egyetlen ember, akiben tökéletesen megbízhat.

Bár még mindig nem látott semmi különöset, Una úgy döntött, ott marad még egy kicsit a falnál. Apjának és neki nem volt szükségük szavakra. Anélkül is megértették egymást. Ha apja aggódik, akkor gondosan meg kell figyelnie mindent. Így hát végigkémlelte a délnyugati oldalt, ahol a Liffey kanyargott a város felé. Figyelte, nem lát-e port, csillogó vérteket, valami mozgást. De nem látott semmit. Végül úgy döntött, hazaindul. Azért megnézte a torkolatot is, és futó pillantást vetett a Wicklowi-hegység felé, és akkor meglátta őket.

Csak úgy özönlöttek a hegyek felől. A déli erdős dombság felé vezető kis völgyből áradtak a Rathfarnham falucska fölötti domboldalakra, nem egészen négymérföldnyire a várostól. Rengeteg csillogó páncélinges lovagot látott. Őket három oszlopban hatalmas embertömeg követte. Mint három óriási százlábú. Mögöttük még többen jöttek; hullámzó mozgásukból arra következtetett, íjászok lehetnek.

Rögtön rájött, mi történhetett. Diarmait és Strongbow nem a Liffey völgye, hanem a hegyek felől jönnek. Kicselezték a főkirályt. Valószínűleg a teljes sereg itt van. Negyedórán belül Rathminesnál lesznek. Egy darabig rémülten bámulta a hatalmas sereget, majd sarkon fordult, és futásnak eredt.

Nem kellett riasztania a várost. Mások is észrevették már a közelgő sereget. Az emberek az utcákon rohangáltak. Mire elérte házuk kapuját, már családja is meghallotta a kiabálást, úgyhogy egy pillanat alatt beszámolt róla, mit látott. Most már csak az volt a kérdés, mihez kezdjenek.

Utcájuk a halpiachoz vezetett. Nem volt messze a kikötő. Amikor Una visszament az utcára, hogy megnézze, van-e valami újabb hír, látta, hogy közvetlen szomszédjuk épp a talicskáját rakja meg.

- Hajóra szállok, ha lehet - mondta a férfi. - Nem várom meg az angolokat!

Másik szomszédjuk ács volt. Ő már el is barikádozta a házát. Szemmel láthatólag úgy gondolta, művével távol tarthat egy egész hadsereget.

MacGowanék haboztak. Una apja bezárta a kis fémdobozt, anyja batyuba kötött néhány tárgyat, és a hátára vette. Oldalán állt a két fiú és az inas is, és az angol rabszolgalány is inkább velük akart menni, mint hogy megvárja, míg honfitársai felszabadítják.

Kevin MacGowan sosem szeretett kockáztatni, megpróbált minden eshetőségre felkészülni, mely kis családját fenyegetheti. A mostani válságos helyzetben is sikerült megőriznie hidegvérét. Lehet, hogy az ács viselkedése nevetséges, de az is biztos, hogy másik szomszédjuk, aki a kikötő felé igyekszik, túl hamar esett kétségbe. Valószínűtlennek tűnt, hogy Diarmait akár angol szövetségeseivel is áthatoljon a kőfalakon. Ez ostromot jelentett - napokig vagy hetekig tartó várakozást, mialatt még mindig bőségesen marad idejük, hogy szükség esetén hajóra szálljanak. Az ezüstműves úgy vélte, ostobaság most rögtön a vízpartra menekülni. Az már nehezebb kérdés volt, hogy mit tegyen a ládikóval. Nem szívesen zavarta volna ezzel a Krisztus-templom szerzeteseit alapos ok nélkül. Ha ostromzár alá kerül a város, lehet, hogy folytatja munkáját; akkor pedig úgyis szüksége lesz valamennyi ezüstre. Ha el kell menniük, valamennyit akkor is magával kell vinnie, a többit pedig a Krisztus-templomban hagyhatja. Minden a körülményektől függ.

- Menj a halpiachoz, Una - mondta -, nézd meg, mi újság!

A lejtős piacon keresztbe-kasul emberek siettek mindenfelé. Volt, aki a kikötőbe, mások fel, a Krisztus-templom felé. Una megállított néhányat, de senki sem tudta pontosan, mi történik. Azon tanakodott, mit tegyen, amikor meglátta a sietve közeledő Gilpatrick atyát. Felületesen ismerték egymást, a pap barátságosan biccentett. Una kikérte a tanácsát.

- Az érsek kilovagol, hogy beszéljen velük - mondta a férfi. - Eltökélte, hogy megakadályoz minden vérontást. Én is mindjárt csatlakozom hozzá.

Amikor visszatért híreivel, Kevin MacGowan elgondolkodott. Ügy találta, egész jók a kilátások. Bármit tartanak is Diarmait királyról, azért csak nem veszi semmibe szent életű sógorát.

- Várhatunk még egy darabig - mondta családjának. - Una, legjobb lesz, ha te visszamész a falhoz. Azonnal szólj, ha történik valami!

Unának ezúttal döbbenetes látványban volt része a falhoz érve. Alig tudta elhinni, hogy ilyen hamar ilyen közel jöttek. A legközelebbi vonal nem egészen háromszáz yardnyira volt. A falakra meredő komor arcukat is láthatta. Lovagok, gyalogosok, íjászok különítményei álltak köröskörül mindenfelé.

Előtte az úton negyedmérföldnyire észrevette O’Toole érseket. Az ír szokásokhoz híven nyereg nélkül ülte meg kis szürke lovát. Mögötte számos egyházi férfi sorakozott, köztük volt Gilpatrick atya apja is. Az érsek egy szakállas emberrel merült beszélgetésbe, ő lehetett Diarmait király, a szenvtelen arcú, hosszú bajszú ember pedig bizonyára Strongbow. A katonák mind mozdulatlanul álltak. Az egyik falkiszögellésnél néhány lovas mozgolódott, de biztosan csak a lovaik voltak nyugtalanok. Néha egy-egy lovag kivált a sorból, és körbeléptetett. Gilpatrick atya most lovagolt ki a nyitott kapun, hogy csatlakozzon apjához és a többi paphoz. Még mindig nem mozdult senki. Az érsek leszállt a lováról. Diarmait király és Strongbow is követte példáját. Valahonnan zsámolyokat hoztak nekik. Nyilván eltart egy ideig a tárgyalás. Una hátrafordult, és lepillantott az utcára. Döbbenten meredt egy pontra.

Fionnuala ott sétálgatott az utcán. Nem volt egyedül. Féltucatnyi fiú volt a társasága. A fiúk nevettek, ő pedig jól láthatóan kacérkodott velük. Összeborzolta az egyik fiú haját, karját egy másik köré fonta. Nem valószínű, hogy nem tudták, milyen veszély leselkedik rájuk a falak mögül. Talán csak nem hitték, hogy az angolok bejutnának. Ám nem ostoba viselkedésük, még csak nem is Fionnuala kacérkodása döbbentette meg Unát. Hanem az, hogy Fionnualának az ispotályban kellene lennie. Megígérte. Ki figyel most a betegekre? Unát elöntötte a felháborodás.

- Fionnuala! - kiáltott rá. - Fionnuala! Fionnuala meglepetten nézett fel.

- Una! Hát te mit csinálsz ott?

- Azzal te ne törődj! Te mit keresel itt? Miért nem vagy az ispotályban?

- Unatkoztam - mondta mókás képpel Fionnuala. De ez egyáltalán nem volt mókás.

Una gyors pillantást vetett a falon túlra, látta, hogy az érsek még mindig tárgyal. Futásnak eredt, leszáguldott a lépcsőn, a fiúkkal nem is törődött, egyenesen Fionnuala felé rohant. Szörnyen dühbe gurult. Sosem volt még ilyen mérges. Fionnuala látta rajta, úgyhogy szaladni kezdett, de Una utolérte, és megragadta a haját.

- Te hazug! - ordította. - Te ostoba, hasznavehetetlen szuka! - Teljes erővel arcon ütötte Fionnualát. Fionnuala visszaadta a pofont, de Una erre ököllel ütötte meg. Fionnuala felsikoltott, kiszabadította magát, és futásnak eredt. Una hallotta, hogy a fiúk nevetnek. Nem törődött velük. Fionnuala után szaladt. Meg akarta verni, méghozzá alaposan. Még sosem történt vele ilyesmi.

Megfeledkezett Diarmait királyról, Strongbow-ról, még az apjáról is. Teljesen megfeledkezett mindenkiről.

A Krisztus-templom felé futottak, majd el a tímárok bódéi mellett, a piac felé. Fionnuala gyorsabb volt, de Una eltökélte magát. Alacsonyabb volt ugyan a másik lánynál, de úgy vélte, erősebb is. Ha jól felpofoztam, gondolta, visszacibálom az ispotályba - ha kell, akár a hajánál fogva. Örülhet, hogy nem dobom le a városfalról, gondolta komoran. Látta, hogy a piactérre futott. Minden árus standja zárva volt. Fionnuala egy pillanat alatt eltűnt, de Una tudta, hogy ott bujkál valahol. Úgyis megtalálja.

Aztán Una megtorpant. Mi történt vele? Az még csak rendjén volna, hogy kijött a sodrából Fionnuala és a betegek miatt, de mi lesz a saját családjával? Nem a falon kellene figyelnie? Elátkozta Fionnualát, és visszafordult.

Körülbelül száz yardot tehetett meg az utcán, amikor hangok ütötték meg a fülét. Kiáltozást hallott, nagy csattanásokat, majd még nagyobb kiabálást. Emberek rohantak felé. Hirtelen mögüle, a piactér felől is hasonló zajok hallatszottak, és egy pillanat múlva fél tucat páncélinges lovagot pillantott meg. A nyugati kapun át jöhettek be. Gyalogosok követték őket. Tudta, hogy Fionnuala ott van valahol, és majdnem visszarohant, hogy megmentse pajtását, de aztán rájött, nem lenne értelme. Ha előlem elbújt, előlük is el tud rejtőzni, gondolta. Már szemből is lovasok közeledtek. Vissza kell mennie a családjához. Beszaladt egy szűk utcácskába.

Beletelt egy kis időbe, mire hazaért. Nem értette, hogyan történt, de az angol csapatok szemmel láthatóan épp most foglalják el a várost. Ott voltak a Krisztus-templom és a király háza körül is. Olyan váratlanul törtek be, hogy alig ütköztek ellenállásba. Majdnem a vízpartig kellett mennie, hogy kikerülje őket.

Családja már aggódva várt rá a kapunál. Szerencsére az angolok még nem értek el idáig. Arra számított, hogy szemrehányást tesznek neki, de apja megkönnyebbülve fogadta.

- Tudjuk, mi történt - szólalt meg anyja. - Azok az átkozott angolok. Míg az érsekkel beszéltek a déli kapunál, betörtek a keletin és a nyugatin. Szégyen, gyalázat. Láttad őket?

- Láttam - felelte pirulva Una. Még soha életében nem hazudott. Tulajdonképpen most is igazat mondott, hiszen látta őket az utcán. Senki sem vette észre pirulását. - Nehezen értem haza. Ott vannak mindenütt a székesegyház környékén - tette hozzá.

- A kikötőbe megyünk - jelentette ki apja. Una észrevette, hogy nincs nála a ládikó. - A templomot már körülvették - magyarázta -, és nem merem végigvinni az utcákon. Úgyhogy a megszokott helyére rejtettem. Adja Isten, hogy ne találjanak rá. - Majd megmutatta, hogy ingébe erszényt rejtett. - Ez elég lesz az útra.

A kikötő zsúfolásig tele volt. Az angolok beözönlöttek Dublin kapuin, de még csak a város felső részében voltak. Az emberek megindultak a hídon át a Liffey északi partjára, de nem volt jele, hogy ott nagyobb biztonságban lennének az angoloktól. A kikötőben szaporán alkudoztak a kapitányok. Micsoda szerencse, hogy annyi hajó van ma a kikötőben, gondolta Una. Egy viking hajó már el is indult. Valószínűleg Man szigetére vagy az északi szigetekre tart. Egy hajó útra készen állt Chester felé. Az van a legközelebb, de a hajó már megtelt. Kettő Bristolba tartott, de kapitányaik olyan magas árat kértek, hogy apja habozott. Egy másik Rouenba indult, Normandiába. Épp egy francia kereskedő szállt be, akit MacGowan ismert valamennyire. Kevesebbet kértek, mint a bristoli hajón. Az ötvösmester habozott. Rouen sokkal messzebb van, veszélyesebb az út. Nem is tud franciául. Visszapillantott a bristoli hajó felé, de a matrózok már elküldték az újonnan érkezőket. Nem maradt más választása, vonakodva a roueni hajó felé indult.

Épp fizetett a kapitánynak, amikor ismerős alakot pillantott meg. Ailred, a zarándok haladt a rakparton az ispotály irányába. Mikor meglátta MacGowant, gyorsan odasietett hozzá.

- Örülök, hogy biztonságban látlak, Kevin - mondta. - Hová mész? Az ezüstműves gyorsan elmagyarázta helyzetüket és kétségeit.

- Talán jól teszed, hogy elmész. - Ailred a dombra pillantott. Egy-két ház már lángra kapott. - Isten tudja, miféle népség ez az angol. Biztosan találsz munkát Rouenban, és én megüzenem majd, mi itt a helyzet. - Elgondolkodva nézett Unára. - De miért ne maradhatna Una itt velem és a feleségemmel, Kevin? Az ispotályban biztonságban lesz. Az egyház védelme alatt állunk. Majd előkészítheti a házatokat, ha visszatértek.

Una megrettent. Nagyon szerette a zarándokot, de nem akart elszakadni a családjától. Biztos volt benne, hogy apjának szüksége lesz rá. Ám úgy tűnt, mindkét szülőnek tetszett az ötlet.

- Az isten szerelmére, gyermekem, inkább tudjalak biztonságban az ispotályban, mint velünk légy odakinn a viharos tengereken - kiáltott fel az anyja -, ahol mind ott veszhetünk.

Apja pedig átölelte, és a fülébe súgta:

- Ha mód nyílik rá, megmenthetnéd a ládikót is.

- De apám... - tiltakozott. Minden olyan gyorsan történt, nem tudott gondolkodni.

A hajó kapitánya már indulni akart.

- Menj Ailreddel, Una! Így lesz a legjobb. - Azzal apja gyorsan elfordult, és Una sejtette, hogy ugyanolyan fájdalmat okozott neki is a döntés.

Egy pillanat múlva már Ailred gyengéden, de határozottan és sietve vezette az ispotály felé.

* * *

Mint kiderült, nem Diarmait király és Strongbow vezényelte Dublin ellen a váratlan támadást. Határozottan felzaklatta őket, amikor az érsekkel folytatott tárgyalás közepén néhány forrófejű, türelmetlenkedő lovag a kapuk felé vágtatott, és áttört, mielőtt az őrök még felfoghatták volna, mi történik. Persze azért nekik is jól jött, sem Diarmait, sem Strongbow nem tagadhatta. Míg ők csak bámultak az érsekkel együtt, a város gyakorlatilag egyetlen kardcsapás nélkül az övék lett. Miután elnézést kértek az érsektől, az ír király és újdonsült angol veje belovagoltak a városba, hogy ott rájöjjenek, már semmi dolguk.

Néhány épületet felgyújtottak, és fosztogatásra is sor került, de hát erre számítani is lehetett. A katonáknak meg kell kapniuk a maguk hadizsákmányát. Azért nem hagyták, hogy túlságosan elfajuljon a dolog, és meggyőződtek róla, hogy az egyházi épületeket tiszteletben tartják.

A lakosság elmenekülésének volt jó és rossz oldala is. Az volt benne a jó, hogy így az egész seregnek jutott szállás. Viszont a város kézműveseinek és kereskedőinek a fele elmenekült a folyón, vagy tengerre szállt, pedig ők képviselték a város egyik legnagyobb értékét. Kiderült, hogy Dublin királya is eltűnt. A legmegbízhatóbb források szerint az északi szigetek felé tartott egy viking hajó fedélzetén. Ez rossz hír volt, mivel nyilván sereget próbál majd gyűjteni. De pillanatnyilag a város elcsendesült.

A város elfoglalása után négy nappal Una MacGowan elindult a Szent János Ispotályból, hogy megnézze otthonát a városban. Az ispotályt nem bántották, két napja pedig maga Diarmait király és Strongbow látogatott el hozzájuk lovagjaik kíséretében, hogy megnézzék a helyet. Unára mély benyomást tett a magas angol nemes. Finom vonású, ovális arcával és méltóságteljes tartásával csaknem olyan impozáns jelenség volt, mint királyi apósa. Ugyanolyan tiszteletteljesen viselkedtek, mintha templomban lennének, és Diarmait udvariasan megkérte Ailredet, fogadja be hat emberét, köztük két angolt is, akik megsebesültek a város elfoglalásakor.

Unának bőven akadt dolga az ispotályban, ugyanis Fionnuala nem tért vissza. Apja megüzente, hogy most maguk mellett akarja tartani, de Una sejtette, hogy más oka is van távollétének. „Biztosan hallotta, hogy én itt vagyok - gondolta -, és nem akar a szemem elé kerülni.”

Amint áthaladt a nyugati kapu melletti piactéren, észrevette, hogy a bódék fele nyitva van, és békésen működik. A székesegyház felé tartva látta, hogy a legtöbb házat katonák foglalták el, sok pedig teljesen üresen áll. Furcsák voltak az angolok. Nyersen beszéltek, és erős bőrből készült ujjasaikkal és bélelt tunikáikkal valahogy zömökebbnek, erősebbnek látszottak. Némelyikük zavarba ejtő pillantásokat vetett rá, de senki sem zaklatta. A székesegyház melletti téren az íjászok célba lőttek, nyilaik mértani pontossággal csapódtak a szalmabálákba. Una kellemetlennek találta a jelenetet. A halpiac felé tartott, majd befordult az utcájukba.

Habozott. Mi van, ha felgyújtották a házukat? Amúgy is biztosan tele van angol katonákkal. Hirtelen elszontyolodott, és csaknem visszafordult, de nem tehette. Családja érdekében meg kellett tudnia, mi lett a házzal.

Az utca csendes volt. Láthatta, hogy a legtöbb házba katonákat szállásoltak be. Amikor saját kerítésükhöz ért, idegesen pillantott a kapu felé. Nyitva volt. Úgy látta, nem tettek semmi kárt a házban, és nem is látott senkit. Megállt, és végignézett az utcán. Senki sem közeledett. Bedugta fejét a kapun, és benézett az udvarra.

Különös érzés volt titokban a saját otthonába leskelődni. Látta, hogy apja parázstartó üstje nem a szokott helyén áll, az udvaron pedig különféle tárgyak hevernek szétszórva, úgyhogy nyilvánvalóan jártak itt. Lehet, hogy a katonák odabenn alszanak a házban. Jobban tenné, ha odébb állna. Mégsem tette. Még egyszer végigpillantott az utcán, és bement az udvarra. Minden csendes volt.

A ládikó: micsoda lehetőség! Ott vár rá, hogy megmentse. Ha át tudna surranni az udvaron a rejtekhelyig... Csak egy pillanatig tartana. El tudná vinni. Gyapjúköpönyege alatt el tudná rejteni. Meddig tartana felmenni a Krisztus-templomig és ott biztonságba helyezni? Pillanatok alatt ott lenne. Nem tartana sokáig. És mikor lesz még egyszer ilyen lehetősége? Talán sosem.

A kérdés az, vannak-e a házban. Ha a rejtekhelyhez akar jutni, el kell mennie a nyitott ajtó előtt. Ha ébren van valaki, megláthatja. Csak egy dolgot tehet. Megindult az udvaron át, elment a parázstartó és a kemence mellett. Be kell néznie az ajtón, van-e ott valaki. Ha meglátják, elfut. Ha nem, felkapja a ládikót, és elmegy. Szíve csak úgy dübörgött, de nyugalmat erőltetett magára. Odaért az ajtóhoz.

Benézett. Nem sokat lehetett látni, mivel csak az ajtón és a kis tetőnyíláson jutott fény a szobába. Talán nézi valaki bentről, és mindjárt megragadják? Erőltette a szemét. Nem hallott semmit. Egy idő után már ki tudta venni a fal melletti padokat. Úgy látta, nem ül rajtuk senki. Óvatosan belépett. Szülei hálóhelyére nézett, majd a saját kis zugára. Nem volt ott senki. Most már jobban látott. Hirtelen vágy szállta meg, hogy leheveredjen megnyugtató, meghitt hálóhelyére, de tudta, hogy nem szabad. Egy sóhajjal megfordult, és visszament az udvarra. Azon gondolkodott, hogy talán ismét ki kellene néznie a kapun, de aztán úgy döntött, felesleges lenne. Jobb, ha nem vesztegeti az idejét.

Gyorsan a kemence alatti rejtekhelyhez sietett. Ha az ember tudja, hogy tolja félre a kis kőlapot, és hová nyúljon, egy pillanat alatt megvan. Bedugta a karját. Még mélyebbre. Körbetapogatózott a kezével, és...

Nem talált semmit. Képtelen volt elhinni. Újra körbetapogatott. Még mindig semmi. Valami tévedésnek kell itt lennie. Felhúzta ruhája ujját egészen a hónaljáig, és újra megpróbálta, körbetapogatta a kezével, egészen addig benyúlt, míg a rejtekhely falát ki nem tapintotta.

Most már nem volt kétsége: a rejtekhely üres. A ládikót ellopták. Jeges rémület töltötte el: megtalálták apja kincsét. Oda az egész családi vagyon. Kihúzta a kezét, és körülnézett. Hova tehették? Talán be a házba? Egy próbálkozást megér. A kapura pillantott, nem jött senki. Gyorsan beszaladt a sötét házba.

Nem törődött azzal, hogy felfordulást csinál. Nem volt ideje ezen gondolkodni. Dühösen, gyorsan körüljárta a szobát, elhúzta a padokat, félredobálta a köpenyeket, takarókat, még egy páncélinget is felkapott. Dühében két fémtálat is nagy csörömpöléssel a földhöz vágott. Fürgén, alaposan átkutatott mindent, végül az ajtófélfának vetette a hátát, és elkeseredve meredt a sötétbe, megbizonyosodott róla, hogy a ládikó nincs ott. Túl későn jött. Azok az átkozott angolok megtalálták, most már sosem kaphatja vissza. Apja mindent elvesztett. Feje előrebukott. Majdnem elsírta magát.

Mi lett volna, ha hagyja azt az ostoba Fionnualát, és inkább ott marad a falon, hogy idejében észrevegye, támadnak az angolok? Mi lett volna, ha egyenesen az apjához rohan? Talán még lett volna ideje, hogy elvigye a ládikót a Krisztustemplomba. Vagy ha korábban elindulhatnak, biztonságosabbnak találta volna, ha magával viszi a dobozt a kikötőbe. Azért ijedt meg, mert olyan sokáig kellett várnia rá, és ezért hozta a végzetes döntést. Még ha Una józan esze azt súgta is, hogy ezek alaptalan találgatások, szíve mást mondott. „Az én hibám - gondolta. - Tönkretettem a családomat.” A fájdalom egészen megbénította, csak állt ott üres otthonában. Egy pillanatig észre sem vette, hogy valaki megfogta a vállát.

- Keresel valamit?

Angolul szólt hozzá. Nem értette, mit mond, de úgysem számított. Megpördült. Az illető azonnal megszorította a karját.

Egy szögekkel kivert bőrzekét látott, jobb oldalán egyenetlen karcolás futott végig. A férfi arcát sötét, többnapos borosta fedte; nagy, durva orra és véreres szeme volt. Egyedül állt ott.

- Azt keresed, mit lophatnál el, ugye? - Una nem értette. A férfi egy ezüstérmét emelt az arca elé. A lánynak úgy tűnt, látta már az apja ládikójában. A férfi szeme furcsán csillogott. - Nos, engem találtál meg.

Egyik kezével a lányt szorította, a másikkal kezdte megoldani tunikáját. Una a szavait ugyan nem értette, de nem lehetett kétsége afelől, hogy mit akar. Kapálózni kezdett. A férfi keze nagy és kérges volt. Könnyedén hátralökte a lányt, úgyhogy Una ráébredt, mennyivel erősebb nála. Még sosem érezte magát ilyen kiszolgáltatottnak.

- Sokkal rosszabb büntetés járna a lopásért, mint amit én teszek veled - mondta a férfi. Látta, hogy a lány nem érti, de azért folytatta. - Nagyon nagy szerencséd van. Szerencséd, hogy engem találtál meg.

Una annyira megrémült, hogy eddig még sikítani is elfelejtett.

- Segítség! - kiabálta aztán torkaszakadtából. - Meg akar becsteleníteni! - Semmi sem történt. Újra felkiáltott.

Úgy látszott, a katonát nem zavarja. Kioldotta zekéjét. Una hirtelen ráébredt, hogy még ha meghallották is kiabálását, úgysem érdekel senkit. A közeli házakat valószínűleg katonák foglalták el, és nem értik, mit mond. Mély lélegzetet vett, hogy felsikítson.

És ekkor a férfi hibát követett el. Míg lerángatta magáról a zekét, egy pillanatra elengedte a karját. Csak egy pillanatra, de Unának nem is kellett több. Tudta, mit kell tennie. Még sosem tett ilyet, de azért helyén volt az esze. A férfi látta, hogy sikításra nyitja a száját, de a lábára már későn figyelt fel.

Una minden erejét beleadta a rúgásba. A férfi hirtelen égető fájdalmat érzett az ágyékában. Kétrét görnyedve, fájdalmas arccal markolta a hasát.

Una kirohant. Mire a férfi felegyenesedett, már a kapun kívül járt. Szaladni kezdett az utcán, azt sem tudta, melyik irányban. Egy csapatnyi katona állt az úton. Épp szét akartak válni előtte, hogy elengedjék. Ekkor viszont kiáltást hallott a háta mögül:

- Tolvaj! Állítsátok meg!

Erős karok ragadták meg. Megpróbált kiszabadulni szorításukból, de felemelték. Nem tehetett semmit. A katona már közeledett felé. Dühtől eltorzult arccal vonszolta magát. Una nem tudta, hogy most újra megpróbálja-e megerőszakolni, de az biztos volt, hogy visszaadják neki. Mikor odaért, a lány arcába meredt.

- Mi van itt? - kérdezte hátulról egy határozott hang. A katonák félrehúzódtak.

- Tolvaj - hallotta a katona remegő, de durva hangját. Egy fekete köpönyeget látott maga előtt, és felnézett.

Gilpatrick atya volt az.

- Meg akart becsteleníteni - nyögte ki. A borostás férfira mutatott. - Megpróbált... bementem a házunkba. - Ennyi elég is volt a papnak. Dühösen fordult a katonák felé.

- Gazemberek! - kiáltott rájuk. Una nem értette, mit mondott, mivel angolul beszélt. Néhány szót azért felismert: Szent János Ispotály, érsek, Diarmait király. A katonák zavartan néztek rá. Támadója egészen elsápadt. Végül Gilpatrick atya karon fogta és elvezette a lányt.

- Megmondtam nekik, hogy az egyház védelme alatt állsz az ispotályban. Panaszt teszek az érseknél. Megsérültél? - tudakolta kedvesen. Una megrázta a fejét.

- Ágyékon rúgtam és elmenekültem - mondta egyenesen. - Nagyon jól tetted, gyermekem - válaszolta a pap. Una elmesélte neki, hogy nincs meg a ládikójuk, és hogy a katona egy ezüstdarabot mutatott neki. - Ó! Attól tartok, ez ügyben nem tehetünk semmit - mondta Gilpatrick szomorúan.

Egészen az ispotályig kísérte, csendesen beszélt hozzá, úgyhogy mire odaértek, Una nemcsak megnyugodott, hanem arra is rájött - amit azelőtt sosem vett észre -, hogy milyen szokatlanul jóképű ez a fiatal pap. Mikor megérkeztek az ispotályba, a zarándok felesége rögtön ágyba dugta, forró erőlevest hozott neki, és nyugtatgatta.

Másnap reggelre már legyőzte rettegését, és mindenki úgy látta, újra a régi önmaga. De nem volt az többé. Hetek, sőt hónapok múlva sem nyugodott meg. Nem az zavarta, hogy csak hajszál híján menekült meg: azt elég hamar sikerült elfelednie.

Egy másik gondolat nem hagyta nyugodni.

„Apám mindenét elvesztette. És ez az én hibám.”

 

 

1171

Peter FitzDavid elmosolyodott. Szép nyári nap volt. A lágy, meleg napfény végigsimogatta a Wicklowi-hegységet és az öböl széles, kék ívét. Végre, Dublin.

Már régóta várta, hogy Dublinba jöhessen. Múlt ősszel, amikor Strongbow és Diarmait idejöttek, őt otthagyták délen, hogy Waterford kikötőjét őrizze. Peter jól látta el a dolgát, de mikor télen Strongbow visszatért Waterfordba, úgy látszott, el is felejtette, ő kicsoda.

Waterford igen szép helyen állt, egy nagy folyótorkolatra nézett. Az eredeti viking település csaknem olyan régi volt, mint a dublini, és sok kereskedő érkezett ide a délnyugati francia kikötőkből, sőt még messzebbről is. Strongbow jókora téli szálláshelyet állíttatott fel, de épp a tábor mérete emlékeztette Petert legnagyobb gondjára. Az angol főúrnak olyan sok lovagra kellett figyelnie - rokonok, hívek, barátok, a barátok fiai -, hogy Peternek igen soká kell még várnia, vagy valami nagy tettet kell véghezvinnie, ha osztozni akar a jutalomban. Tavasz végére egyre több hozzá hasonló fiatalember kezdett töprengeni, vajon mi lesz a hadjárat jövője. A táborban kétféle vélemény alakult ki.

Volt, aki szerint Diarmait és Strongbow elfoglalja majd az egész szigetet. Peter is valószínűnek tartotta, hogy az ír király ebben reménykedik, és Strongbow jól felszerelt seregével talán sikerül is neki. Bár az ír főnökök is remek harcosok voltak, nem vehették fel a versenyt a felvértezett lovasság elsöprő erejével vagy a rengeteg íjásszal. Még a főkirály összes embere sem állíthatná meg őket egykönnyen.

Ám legalább ugyanannyian vélték úgy, hogy küldetésük a végéhez közeledik. Ha így van, nemsokára kifizetik és hazaküldik őket. Peter pedig biztos lehetett benne, hogy a fizetsége nem lesz elég még magának sem, nemhogy az anyjának. Azon gondolkodott, hol találhatna valami elfoglaltságot utána. De aztán május havában váratlan esemény történt.

A leinsteri Diarmait király, miután éppen sikerült visszanyernie királyságát, hirtelen megbetegedett és meghalt.

Most mi lesz? Az igaz, hogy mikor Strongbow- hoz adta a lányát, a leinsteri király azt is megígérte, hogy ő lesz az utódja. De mennyit ért ez az ígéret?

Peter most már elég jól megismerte a sziget szokásait, hogy tudja, a nép új királyt vagy főnököt a régi legközelebbi rokonai közül választ. Diarmaitnek volt egy testvére és jó néhány fia is, és az ír törvények szerint lehetetlen, hogy nővérük idegen férje foglalja el a helyüket. Ám hamar kiderült, hogy Diarmait fiai nem ellenzik az ötletet.

- Nincs más választásuk - jegyezte meg Peternek egy waterfordi kereskedő. - Strongbow- nak van háromszáz lovasa, háromszáz íjásza és még ezer embere. Neki van hatalma. Nélküle semmire sem mennek. Ha támogatják, még mindig megvan az esélyük, hogy legalább egy részét megtarthatják annak, amit elvesztettek.

- De én még egy nehézséget látok - felelte Peter. A Plantagenet Anglia feudális törvényei szerint a Leinsterhez hasonló nagy uradalmak a legidősebb fiúutódra szállnak, ha pedig leányutódra ruházzák, a király engedélyére van szükség ahhoz, hogy valaki elvehesse a lányt - a királyok rendszerint hű barátaikhoz adták az ilyen örökösnőket. Mivel Diarmait elismerte Henrik királyt hűbéruraként, és Strongbow is a Plantagenet uralkodó vazallusa volt, az angol nagyúr veszélyes jogi helyzetbe keveredhet, ha most csak úgy átveszi Leinstert. - Henrik király engedélyére lesz szüksége - magyarázta Peter a waterfordi kereskedőnek. - És nem tudom, megkapja-e.

Akkoriban azonban az angol II. Henrik királynak egyéb dolgok miatt kellett aggódnia. Peter úgy gondolta, hogy aligha mer bárkinek is a szeme elé kerülni.

Január elején érkezett a megdöbbentő hír Angliából. A következő hónapban pedig elterjedt egész Európában. Anglia királya megölette a canterburyi érseket. Erre eddig még nem volt példa.

Az angol király és Thomas Becket érsek vitája nem volt újdonság: az egyház hatalmáról és fennhatóságáról volt szó. Henrik ragaszkodott hozzá, hogy az egyház tagjai is világi bírák előtt feleljenek az olyan bűntettekért, mint a tolvajlás vagy a gyilkosság. Becket, korábbi barátja és kancellárja, aki neki köszönhette érseki pozícióját is, makacsul ellenszegült a királynak ebben a keserű és hosszadalmas vitában. Némelyik magas rangú angol egyházfő is egyenesen úgy vélte, hogy Becketnek fejébe szállt az érseki rang. A többéves küszködés után Henrik néhány lovagja vélhetőleg meghallotta a király kifakadását: „Valaki szabadítson már meg ettől az engedetlen paptól!”, és úgy gondolták, ez egyet jelent azzal, hogy parancsot adott a megölésére. Az érseket meg is gyilkolták a canterburyi székesegyház főoltára előtt.

Egész Európa felhördült. Mindenki Henriket okolta. A pápa bűnösnek nyilvánította. A többség azt mondta, bírák elé kell állnia, Becketet pedig szentté kell avatni. Peter joggal feltételezte, hogy az angol királyt ez a válságos helyzet most túlságosan is leköti ahhoz, hogy a messzi, jelentéktelen Leinster eseményeivel foglalkozzon.

Strongbow nem vesztegette az időt. Egyenesen Dublinba ment. Petert viszont megint otthagyták. Izgalmas hírek érkeztek Dublinből. A száműzött dublini király egész flottával tért vissza az északi szigetekről, de a vikingek elrontották a dolgot: mikor megtámadták a keleti kaput, az angolok kirohantak a délin, a hátukba kerültek, és lekaszabolták őket. Dublin királyát is megölték. Bár az egykori dublini királynak nem sikerült visszaszereznie városát, senki sem képzelte, hogy Írország főkirálya ölbe tett kézzel figyeli, ahogy az angol betolakodő elfoglalja a sziget negyedét legfontosabb kikötőjével együtt.

- A főkirály nem várat sokáig magára - mondta a dublini hírnök Peternek. - Minden segédcsapatnak azonnal Dublinba kell mennie. Tehát neked is.

Így hát ezen a derűs nyári napon végre elérte Dublint. Miután jelentkezett Strongbow-nál, és elszállásolta az embereit, tudta is, most mit fog tenni.

Megkeresi régi barátját, Gilpatrickot és családját. Vajon még mindig olyan csinos a húga?

* * *

Gilpatrick anyja nem talált gyakran hibát az urában, de tudta, hogy néha azért meg kell szorongatnia. Mikor Gilpatrick nem ment el öccse, Lorcan esküvőjére, először ő is ugyanolyan dühös volt rá, mint a férje. Nyilvánosan megsértette és megalázta az egész családot. Nem hibáztatta férjét, amiért látni sem akarja. Ám egyszer véget kell vetni az ellenségeskedésnek. Egy év elteltével már úgy látta, mindenkinek jobb lenne, ha a pap végre megengedné fiának, hogy hazajöjjön; és több hét hízelgése és könnyei után férje nagy morcosan végül ráállt, hogy fia hazalátogathasson.

- Nagy szerencséd van, hogy megengedte - jelentette ki határozottan az asszony Gilpatricknak.

Mindazonáltal amikor három nappal később az öreg Conn fiára és annak barátjára várt, nem volt túl fényes a kedve. Részben az időjárás tehette, mivel két napja igen szeszélyes volt az idő. Ám a pap már sokkal régebben ingerült volt.

Az még csak hagyján, hogy Diarmait angol zsoldosokat fogadott fel, de az már nem járja, hogy maga Strongbow és emberei kapjanak hatalmat a szigeten. Tudta, hogy néhány dublini csendben cinikus megjegyzéseket tesz.

- Lehet, hogy semmivel nem lesz rosszabb nekünk Strongbow, mint az a gazember Diarmait - jegyezte meg előző nap egyik barátja. Ám az Ui Fergusa-főnök ebben nem volt olyan biztos.

- Mióta az első keletiek betették a lábukat Írországba, nem történt ilyen - morogta. - Ha a főkirály nem állítja meg őket, ennek angol megszállás lesz a vége.

- De a keletiek sem mentek sosem tovább a kikötőknél - emlékeztette barátja.

- Az angolok mások - vágott vissza Conn.

Most pedig fia, Gilpatrick, akivel csak nemrég

állt újra szóba, Strongbow fiatal katonáját hozza a házába. Az ír vendégszeretet hagyományai arra kötelezték, hogy udvariasan fogadja az idegent, de azért remélte, hogy rövid ideig fog tartani majd a látogatása.

És ha mindez még nem lenne elég, a felesége persze épp ezt a napot választotta, hogy megint azzal zaklassa, amiről egyáltalán nem óhajtott beszélni.

- Még mindig nem tettél semmit - mondta az asszony, és tökéletesen igaza volt. - Pedig már három éve mondogatod.

Látványra különös párt alkotott a magas, karcsú pap és az alacsony, tömzsi asszony, de rajongásig szerették egymást. Gilpatrick anyja nem is hibáztatta az urát, hogy ilyen sokáig halogatta a kötelességét. Nagyon is megértette, hogy fél. Ki nem félne, ha Fionnualáról van szó?

- Ha nem adjuk férjhez hamarosan, nem tudom, mit szólnak az emberek. Vagy hogy ő mit tesz - tette hozzá az asszony.

A világ legkönnyebb dolga kellett volna hogy legyen. Hát nem csinos lány? Hát nem az Ui Fergusa-főnök leánya? Hát nem ad vele az apja csinos hozományt? Nem is volt rossz híre. Egyelőre.

Ám anyja szerint ez csak idő kérdése volt. Mikor visszatért a zarándoktól, apja megjegyezte, hogy szerinte Fionnuala sokat fejlődött, anyja viszont szkeptikusabban szemlélte. Megpróbálta elkerülni a veszekedést, és mindent megtett, hogy lekösse; de néhány hét után már megmutatkoztak a feszültség első jelei. Visszatértek a szeszélyes kitörések és a duzzogások. Fionnuala nemegyszer elrohant, és egész nap nem tért haza. Szülei azt javasolták, menjen vissza a zarándokhoz, de nem akart; és ha néha összetalálkoztak a városban Unával, úgy látták, hogy a két lány nagyon elhidegült egymástól.

- Jobb lesz, ha szépen férjhez adjuk - jelentette ki az anyja.

Persze már eddig is gondoltak erre. Fionnuala tizenhat éves volt. Apja már évek óta emlegette, hogy kérőt kellene keresni neki. Ám míg a lánya kisebb volt, lusta volt ezzel foglalkozni, most pedig valószínűleg inkább aggódott. Nem tudhatták, Fionnuala hogyan reagál, bárkit is javasolnak.

- Az biztos, hogy tudja, hogyan szegje kedvüket, ha úgy akarja - jegyezte meg apja savanyúan. - Isten tudja, kit fog megsérteni.

Aztán még ott volt a hozomány is. A jövendőbeli férjjel folytatott tárgyalás sosem egyszerű dolog. Ha híre kél, hogy Fionnuala nehéz eset, vagy kétszáz marha sem lesz elég, mint azt Conn keserűen megjegyezte. Ezért titokban mindig a jövő hónapra halasztotta a dolgot.

- Egyébként - mondta most felesége hízelegve - nekem lenne egy jelöltem.

- Igen?

- Beszéltem a nővéremmel. Ott van az egyik O’Byrne fiú.

- O’Byrne? - Ez valóban ígéretes hír volt. Feleségének nővére jól tette, hogy abba a családba ment férjhez. Az O’Byrne család az O’Toole-okhoz hasonlóan Észak-Leinster egyik legnemesebb hercegi famíliája volt.

- De ugye nem Ruairi O’Byrne?

- Dehogyis. - Még a kiterjedt O’Byrne családnak is megvolt a maga fekete báránya. Ruairi történetesen a család legősibb ágához tartozott, ám fiatal kora ellenére máris igen kétes hírnévre tett szert. - Brendanról beszélek - mondta az asszony.

Így már egész másképp festett a dolog. Bár Brendan csak a hercegi klán kevésbé rangos tagja volt, a pap mindig úgy hallotta, hogy józan gondolkodású legény. A dogok jelenlegi állása szerint lánya számára valóságos áldás lenne, ha egy O’Byrne fiúhoz mehetne hozzá - kivéve persze Ruairit.

- Találkoztak már? - tudakolta.

- A fiú egyszer látta őt a piactéren. Azt hiszem, ő kérdezte róla a nővéremet.

- Hadd jöjjön el, amikor csak kedve tartja - mondta erre férje.

És még többet is mondott volna, ha az egyik rabszolga meg nem jelenik, hogy bejelentse, Gilpatrick közeledik.

* * *

Gilpatrick természetesen örült, amikor régi barátját, Petert meglátta az ajtajában.

- Azt mondtad, ha bármikor Dublinban járok, látogassalak meg - mosolygott rá FitzDavid.

- Igen, aha, azt mondtam - mondta Gilpatrick. - A barátok mindig barátok maradnak.

Ez persze nem egészen így volt. Az ember nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy megváltoztak a dolgok. Még a legszorosabb angol kötelékekkel rendelkező egyházférfiak is igen rossz véleménnyel voltak az angol királyról Becket meggyilkolása miatt. Gilpatrick apja nem mulasztotta el megjegyezni:

- Látom, ez a te angol királyod még mindig nagy barátja az egyháznak.

Strongbow nyugtalanító jelenléte pedig több püspököt is aggasztani kezdett. Gilpatrick elkísérte O’Toole érseket egy tanácskozásra északra, ahol az idősödő armaghi püspök kijelentette:

- Ezeket az angolokat bizonyára Isten küldte, hogy megbüntessen minket vétkeinkért. - Az összegyűlt egyházatyák még azt is felvetették, hogy fel kellene szabadítani minden angol rabszolgát Írországban. Mint egyikük megjegyezte, lehet, azzal sértették meg az Istent, hogy rabszolgaságba taszították ezeket az angolokat. Gilpatrick ugyan nem tapasztalta, hogy ettől bárki is felszabadította volna a rabszolgáit, ám ez a vélemény azért elterjedt a közösségben: az angolok büntetésből vannak itt. Ettől függetlenül helytelen lett volna, ha nem üdvözli szívélyesen egykori barátját.

- Semmit sem változtál! - kiáltott fel.

Ez sem volt igaz. Útban szülei háza felé Peter FitzDavidre pillantott, és megállapította, hogy bár megőrizte fiús arcvonásait és naiv reménykedését, valami azért megváltozott benne. Aggodalmasnak tűnt. Ugyanis Peter hiába teljesített szolgálatot már három éve, eddig még egy árva tehén nem sok, annyi sem volt a jutalma.

- Földet kellene szerezned, Peter - jegyezte meg kedvesen. Maga is rájött, milyen furcsa, hogy ír létére ilyesmit mond egy külföldi zsoldosnak. Írországban hagyományosan jószág volt a harcos jutalma, melyet aztán klánja közös legelőin tarthatott, de Brian Boru óta a Diarmaithez hasonló, nagyobb ír királyok arról voltak nevezetesek, hogy követőiknek birtokokat adományoztak az egykori törzsi területeken. Ám ha az ember mégsem szerzett anyagi jutalmat, a hagyományos rendszer sokkal jóindulatúbb volt. A bátor harcos dicsőséggel tért haza klánjához. A feudális lovagnak hiába volt szerető családja, ha nem támogatta a törzse. Hiába becsülték - ha nem volt földje, nem volt semmije. Az ír pap egy kicsit sajnálta ezért külföldi barátját.

Gilpatrick kissé aggódott, milyen fogadtatásban részesíti majd apja FitzDavidet, ám fölöslegesen. Apja méltóságteljesen üdvözölte a vendéget. Peter megállapította, hogy a pap kőháza szépen van berendezve, és kényelmes is, bár kissé meglepte, hogy az egyházfi egy aranyozott szélű ivókoponyát tart az egyik sarokban.

Nem tettek említést Becketről. Gilpatrick szülei kikérdezték vendégüket családjáról, és hogy milyen élményekben volt része délen Diarmait királlyal. És mikor végül apja mégsem tudta megállni, hogy meg ne jegyezze, papként egy kicsit aggasztja az angol király, látván, hogy mit tesz az érsekekkel, Peter ezt is nevetve intézte el:

- Mi is félünk tőle.

Ha Gilpatricknak további bizonyítékra volt szüksége apja barátságos érzelmeiről, ezt is megkapta, amikor Conn megjegyezte:

- Nem mondanám, hogy a barátod angol.

- Valójában a családom flamand - mondta Peter.

- De te már Walesben születtél, ugye? És az apád is?

- Ez igaz - helyeselt Peter.

- Majdnem úgy beszélsz írül, mintha te is közülünk való lennél. Ez azért van, mert tudsz walesiül?

- Egész életemben walesi nyelven beszéltem.

- Akkor szerintem te walesi vagy - jelentette ki a főnök, és feleségéhez fordult.

- Walesi - mosolygott az asszony.

- Walesi vagy - vigyorgott Gilpatrick.

- Walesi vagyok - egyezett bele bölcsen Peter.

Miután ezt így megállapították, újabb alak jelent meg az ajtóban.

- Á, walesi - mondta a főnök halkabban -, ez itt a lányom, Fionnuala.

Peter FitzDavid úgy találta, hogy az éppen belépő Fionnuala a legszebb lány, akit valaha is látott. Sötét hajával, halovány bőrével, piros szájával minden férfi vágyának legtökéletesebb tárgya. Bátyja, Gilpatrick szemében is különös kis zöld pöttyök voltak, de az övé lenyűgöző, tiszta smaragdszín. Ám rövid idő alatt mégis arra jutott, hogy a legmegkapóbb a lány szerénysége.

Nagyon tartózkodó volt. Majdnem végig lesütötte a szemét. Elragadó tisztelettel beszélt szüleivel és bátyjával. Mikor Peter megszólította, halkan és egyszerűen válaszolt. Csak akkor élénkült fel egy kicsit a hangja, amikor a zarándokról és az ispotályban végzett remek munkájáról szólt, ahol szinte mostanáig ő maga is dolgozott. A férfit annyira elkápráztatta ez az erényes fiatal nő, hogy észre sem vette, családja milyen meglepett pillantásokat vált egymással.

Gilpatrick szülei nemsokára jelezték, hogy néhány szót kívánnak váltani fiukkal, úgyhogy azt javasolták, Fionnuala vezesse körbe a vendéget a kis templom körül. Peter illendően megcsodálta a templomot. Utána Fionnuala megmutatta neki a Szent Patrik-forrást, a távoli sötét tavacska és a Tanácsdomb felé mutatva pedig elmesélte neki ősük és Szent Patrik történetét, és hogy oda temették a vén Fergust. Peter most már értette, mit értett Gilpatrick családja ősi státusán. Elgondolkodott, vajon ez a gyönyörű, kedves, komoly, istenfélő leány nem fontolgatja-e, hogy apáca legyen - remélte, hogy nem. Kár lenne, ha nem menne férjhez. Sajnálta, hogy eljött az indulás ideje.

Tudta, hogy rövid látogatás lesz, de a szülők szívélyesen invitálták, hogy térjen vissza a közeljövőben. Gilpatrick anyja édességet tukmált rá. Apja kikísérte őket a kapuhoz, elnézett a torkolat felé, és megjegyezte:

- Légy óvatos holnap walesi, köd lesz.

Mivel az ég tökéletesen derűs volt, Peter ezt valószínűtlennek vélte, de udvariasan hallgatott.

Útközben nem állta meg, hogy meg ne említse Fionnualát.

- Már értem, amit a húgodról mondtál. - Ó.

- Figyelemre méltó lány. Jámbor lélek.

- Igen?

- És nagyon szép is. Hamarosan férjhez kell mennie, ugye? - tette hozzá sóvárogva.

- Lehet. A szüleim azt mondták, már gondoltak is valakire - mondta bizonytalanul.

- Szerencsés ember. Bizonyára herceg.

- Valami olyasmi.

Peter magában azt kívánta, bár olyan helyzetben lenne, hogy megkérhesse a kezét.

* * *

Másnap reggel Peter kinyitotta a szemét, a nyitott ajtó felé nézett, és összeráncolta a homlokát. Túl korán ébredt? Még mindig elég sötét volt.

Hatan voltak a szálláshelyen. Ő egy másik lovaggal a házat foglalta el, három katona és egy rabszolga pedig kinn aludt az udvaron. Hallotta, hogy a ház egy MacGowan nevű ötvösé volt, aki még az első ostrom alatt hagyta el a várost. Még senki sem mocorgott. Az udvar különös, sápadt szürke fényben játszott. Felkelt és kiment.

Köd volt. Hideg, nyirkos, fehér köd. Még a néhány yardnyira lévő kapu sem látszott. Kinn a három férfi már ébren volt, takarójuk alatt összebújva üldögéltek a kis fészerben, ahol valószínűleg egykor az ezüstműves dolgozott. Tüzet raktak a parázstartóban. A rabszolga valami ételt készített. Peter megkereste a kaput. Ha volt is valaki az utcán, nem láthatta, de nem is hallott senkit. A köd nedves csókot lehelt az arcára. Arra jutott, a nap majd úgyis szétoszlatja, addig nincs mit tenni. Gilpatrick apjának igaza volt. Nem kellett volna kételkednie benne. Visszament az udvarba. A rabszolga épp zabpogácsát vett ki a kemencéből. Elvett egyet, és gondolataiba merülve elrágcsálta. Finom volt. A lányra gondolt. Bár nem emlékezett rá, mit álmodott az éjjel, úgy érezte, a lány körül foroghattak gondolatai. Vállat vont. Mi értelme egy elérhetetlen lányra gondolni? Jobb lesz, ha kiveri a fejéből.

Nem sok nő akadt Peter életében. Volt egy lány, akivel néhány boldog éjszakát töltött egy wexfordi pajtában. Waterfordban néhány hétig önfeledten szerelmeskedhetett egy kereskedő feleségével, míg a férje hosszú útra ment. Ám Dublinban nem voltak ilyen jók a kilátások. Az egész hely katonákkal volt tele, a város lakóinak fele elmenekült. A lovag, akivel megosztotta a házat, mesélt neki kalandjairól a folyón túl, az északi parti városrészben.

- Ostmanby a neve. Sok viking család ment oda, amikor mi megérkeztünk. A házak mellett tákoltak össze valami kis menedéket maguknak. A szegényebb munkásoknak és kézműveseknek nagyon meg kell küzdeniük, hogy etetni tudják a családjukat, úgyhogy a feleségeik és lányaik át szoktak jönni ide... Múlt héten is egy pompás példányra akadtam.

Peter nemsokára rájött, hogy bajtársa legtöbb kalandját csak kitalálja. Mikor egyszer átsétált a hídon Ostmanby felé, neki ugyan egyetlen nő sem ajánlkozott fel, az a néhány feslett nő pedig, akiket az utcán látni, nem volt túl étvágygerjesztő. Úgy döntött, inkább meglesz nélkülük is.

A reggelt kockázassál töltötték a parázstartó mellett üldögélve. Peter arra számított, hogy a nyári nap majd eloszlatja a ködöt, de késő délelőtt is csak halványan látták a fejük fölött, és még harminclépésnyire sem lehetett ellátni. Gondolataiban még mindig ott kísértett a lány. Abban reménykedett, hogy nyugtalanító gondolatai majdcsak a ködbe vesznek, úgyhogy délben sétálni indult.

Amikor elhagyta a halpiacot, úgy döntött, nem megy messzire, és megjegyzi, merre megy, hogy majd visszataláljon, de hamarosan felfedezte, hogy máris eltévedt. Abban elég biztos volt, hogy nyugatnak tart, és hamarosan úgy vélte, a nyugati kapu melletti piac közelében járhat. Eszébe jutott, hogy a kapun kívül ott van az ispotály, ahol Fionnuala dolgozott. Akár meg is nézhetné. Talán valamennyit lát belőle a ködben is.

Eltelt egy kis idő, ám még mindig nem találta meg a piacot. Időről időre mások is feltűntek a ködben, és ha van egy csöpp esze, megkérdezhette volna tőlük, merre menjen. Ám nem szívesen kért útbaigazítást, így hát addig ment, míg végül meg nem látta. Két katona őrködött előtte.

Olyan sűrű volt a köd, hogy ha látni akart valamit az ispotályból, be kellett mennie. Vissza akart fordulni, de az őrszemek őt nézték, és mivel nem akarta beismerni tévedését, inkább könnyedén elsétált előttük, és odavetette:

- Megnézem, nem oszlik-e már a köd a folyónál. - Ezzel továbbment a folyó felé vezető úton.

A hídon csend honolt. Egyedül volt. Csak saját lépéseinek tompa zaját hallotta a fahídon. Jobbra a kikötőben a ködpamacsokba burkolózott hajók úgy festettek, mint a pókhálóba akadt bogarak. Vagy százyardnyira látott el a folyón, és amint továbbment, észrevette, hogy kezd felszállni a köd. A híd közepén már a kék ég egy tenyérnyi foltját is megpillanthatta. Látta a Liffey északi partjának lapályait és a külváros szétszórt zsúptetőit is. A híd végétől balra zöld, füves partot látott. Sárga virágok tarkították. Aztán megpillantotta a...

Lovasokat. A part mentén mindenütt lovasok bukkantak ki a ködből. Tucatjával. Aztán dárdával és szekercével felfegyverzett gyalogosok. Százával. Isten tudja, mennyien lehettek. Néhány pillanat, és elérik a hidat.

Ez csak egyvalamit jelenthet. Eljött a főkirály, és most rajta akar ütni Dublinon.

Peter megfordult, és futásnak eredt. Gyorsabban futott, mint eddig bármikor, át a köd borította hídon. Lába dobogásáról azt hitte, a saját szívverését hallja. Vagy a paták dobogását a fahídon? Nem mert hátranézni. Átért a hídon, felrohant az úton a kapuig, a két őrszem meglepetten bámult rá. Csak akkor mert megállni, amikor már beért a kapun, visszanézett az üres útra, és gyorsan ráparancsolt az őrökre:

- Csukjátok be a kaput! Gyorsan! - Elmondta nekik, mit látott, aztán elindult.

Peter FitzDavid a következő percekben gyorsan és határozottan cselekedett. Összeszedett néhány katonát, és kiadta utasításait. Egyet azonnal Strongbow-hoz indított azzal, hogy siessen, meg se álljon odáig. Kettőt a folyóparti és a keleti kaput őrző védők riasztására küldött. Ha a fő-király emberei a hídon, illetve a gázlón át jönnek, akkor bizonyára a nyugati kapu felé tartanak. Mikor beért, még senkit sem látott. Azért bezáratta és eltorlaszoltatta a kaput, mozgósította az ottani őröket, és a Krisztus-templom, illetve a királyi ház felé vette az irányt.

Mikor odaért a királyi házhoz, Strongbow szállásához, a nagyúr és egy tucat lovag már épp lóra akart ülni, hogy kiderítse, mi történt. Strongbow dühösen nézett körbe választ várva, de senkitől sem

kapott.

-  Ki riadóztatott? - faggatott egy ideges parancsnokot.

- Én voltam - kiáltott fel Peter, és közelebb lépett. Hideg, kék szempár fürkészte.

- És te meg ki az ördög vagy? Eljött az ő pillanata.

-  Peter FitzDavid - jelentette ki bátran. Gyorsan, tömören előadta, mit látott. - Lezárattam a hidat és a nyugati kaput, a többihez pedig embereket küldtem.

- Helyes. - A nagyúr szeme összeszűkült. - Te is ott voltál Diarmaittel, ugye? - Egy bólintással tudatta Peterrel, hogy emlékszik rá. Majd a lovagjaihoz fordult. - Tudjátok a dolgotokat. Riasszátok az őrséget! Gyerünk!

Délutánra kitisztult az idő. Dublinban mindenki a falakról figyelt. Minden oldalról körbevette őket a főkirály serege. Nemcsak a közvetlen uralma alá tartozó klánok jöttek el, hanem más főnökök is, akik elismerték a hatalmát. Az ulsteri Ulaid-klán Clontarfnál táborozott. Brian Boru leszármazottai, az O’Brienek a nyugati oldalon állították fel csapataikat. Diarmait király fivére, aki Diarmait fiaival ellentétben nem támogatta Strongbow-t, szintén eljött, és a déli partok mentén táborozott seregével. Minden szárazföldi és vízi utat elzártak. A főkirály serege körülvette a falakat, a kapukhoz pedig előretolt őrséget állítottak, hogy rögtön jelezhessék, ha az angolok megpróbálnak kitörni.

Peter késő délután a rakpart fölötti őrhelyről látta, hogy O’Toole érsek egy csapatnyi pap kíséretében kilovagol a híd felé, hogy tárgyalásba kezdjen. Észrevette, hogy Gilpatrick is köztük van.

Másnap reggelre megint ködbe borult a város. Strongbow minden falra embereket állított. Petert kiküldték gyalogosan egy felderítőcsapattal, hogy megnézze, az ostromlók nem terveznek-e rajtaütést. Mikor azonban megkérdezte Strongbow-t, hogy ő maga nem kíván-e rajtuk ütni, a nagyúr megrázta a fejét.

- Semmi értelme - mondta. - Hogyan irányítsak egy hadsereget, ha nem is látom?

Peter visszatért az őrjáratról, nem látott semmilyen ellenséges mozgolódást. Kísérteties volt a városban járni. Bár az őrök a falakon hallgattak, akárhányszor meglátott valakit a ködben, arra számított, hogy ellenség lesz. Hírek érkeztek, miszerint ha a köd felszáll, az érsek megint kimegy tárgyalni. Peter visszament a szállására, de üresen találta. Leült a parázstartó mellé, és várakozott.

Telt-múlt az idő. A köd egyáltalán nem ritkult. A néma csöndben minden olyan álomszerűnek tűnt. Ha Peter kinézett a kapu felé, csak a nagy fehérséget láthatta, mintha az udvar varázslat folytán egy másik világba került volna, mely egy felhőben rejtőzik.

Egy alak tűnt fel a kapuban, gondolta, biztosan a lovag az. Mikor ahelyett, hogy az alak egyenesen bejött volna, csak állt ott a kapuban, megfordult a fejében, hogy tolvaj, úgyhogy a pad mellett heverő kardjára pillantott, és ugrásra készen figyelt. Tudta, hogy a kapuból nem lehet jól látni, ezért mozdulatlanul ült, meg sem mukkant. Az alak még mindig ott állt, nyilván az udvart kémlelte. Végül besiklott. Fejét csuklya borította. A parázstartó felé tartott. Csak mikor már karnyújtásnyira ért, akkor ismerte fel Peter.

A lány volt az. Fionnuala. Összerezzent, mikor meglátta a férfit, de félelemnek nem adta jelét. Peter csodálta a hidegvérét. A lány elmosolyodott.

-  Gondoltam, megnézem, itt vagy-e. - Láthatóan jól szórakozott a férfi meglepett arcán. - Gilpatrick mondta, hogy itt a szállásod. Ez a barátnőmék háza volt.

-  Hogy jöttél be a városba? - Peter a városkapuk őrségére gondolt.

- Az ajtón. - Általában a nagy városkapukon volt egy kisebb ajtó is, melyen csak egy ember fért be. - Tudják, hogy a pap lánya vagyok. - A lány körbenézett. - Egyedül vagy? - A férfi bólintott. -

Leülhetek a tűzhöz?

Peter egy zsámolyt rakott elé, a lány pedig leült. Hátravetette csuklyáját, haja leomlott.

- Gilpatrick azt mondja, te riasztottál. - A lány a parazsat fürkészte. - Szóval a főkirály most a városon kívül üldögél, ti idebenn, és megvárja, míg kiéheztet titeket.

A férfi rámeredt, nem értette, mit akar, miért jött ide, és egyáltalán hogy lehet ilyen gyönyörű. Lehet, hogy jól látja a helyzetet. A főkirálynak egész Leinster bőséges termése a markában van. Hónapokig jóllakathatja vele a seregét. Ám a városban is tekintélyes készleteket halmoztak fel. Hosszú ostromra számíthatnak.

- Lehet, hogy a bátyád és az érsek békét köt a főkirállyal - mondta.

- Gilpatrick szerint az érsek el akarja kerülni a vérontást - helyeselt a lány. - De O’Connor király nem bízik Strongbow-ban.

- Mert angol?

- Dehogyis - nevetett fel Fionnuala. - Azért, mert Diarmait veje. Miért jöhetett a lány? Csak nem kémkedni, csak nem az apja küldte, hogy megtudjon egyet s mást Strongbow véderejéről? Gilpatrick ügyesebben csinálná, ám közvetítő lévén, valószínűleg megtagadná ezt a szerepet. Mindenesetre elhatározta, hogy akármilyen gyönyörű és jámbor leányzó is, azért rajta tartja a szemét. Közben elbeszélgettek, a lány a tűz felé nyújtotta kezét és vékony, halvány karját, Peter pedig csak nézte, és felelgetett a kérdéseire.

Egy idő múlva Fionnuala felállt.

- Most már haza kell mennem.

- Kísérjelek el a városkapuig?

- Nem. Nincs rá szükség. - A lány kíváncsian pillantott rá. - Nem bánnád, ha még meglátogatnálak?

- Én... - Peter csak bámult. - Persze, miért ne - nyögte ki.

- Jól van. - A lány a kapu felé pillantott. Nem látott senkit. - Mondd, Peter FitzDavid - szólalt meg halkan -, nem szeretnél megcsókolni, mielőtt elmegyek?

A férfi rámeredt. A pap illedelmes leánya, az ír hercegnő arra kéri, hogy csókolja meg. Aztán megszidta magát ostobaságáért. Illedelmesen arcon csókolta a lányt.

- Én nem így értettem - felelte Fionnuala.

Nem? Mire megy ki ez az egész? Peter csaknem

kifakadt: hát nem most készül férjhez menni? Aztán arra intette magát, hogy ne legyen bolond. Ha ő kéri, ki az a félkegyelmű, aki visszautasítaná? Közelebb hajolt. Ajkuk egymáshoz ért.

Una másnap meglepődve vette észre Fionnualát az ispotály ajtajában, és még inkább elcsodálkozott, amikor Fionnuala közölte vele, miért jött.

- Vissza akarsz jönni dolgozni?

- Semmi dolgom otthon, Una. Nem ülhetek tétlenül. A szüleim azt akarják, hogy maradjak velük, de napközben itt lehetnék, néha még éjszakára is maradhatnék. Persze, csak ha nem bánnád. - Bánatosan elmosolyodott, majd komoly arccal folytatta: - Igazad volt, hogy dühös voltál rám, Una. De azt hiszem, most már egy kicsit felnőttem.

Valóban? Una rámeredt. Lehet. Aztán figyelmeztette magát, hogy ne legyen ostoba. Az ispotályban mindig elkél a segítség. Elmosolyodott.

- Fel kellene mosni a padlót - mondta.

Egyedül Ailrednek, a zarándoknak voltak

kétségei. Aggódott a lány biztonságáért. Ám Fionnuala könnyűszerrel meggyőzte.

- A kis kapun bejöhetek a városba - mondta. Ugyanis volt egy kis kapu a városfalban, csaknem közvetlenül apja temploma alatt. - Aztán kijövök a nyugati kapun, és átsétálok az ispotályba. Senki sem bánthat, ha a parókiáról jövök, vagy az ispotályba tartok. - Sem az angolok, sem a főkirály emberei nem bántották a város körüli egyházi épületeket. A pap leánya még az ostrom közepén is háborítatlanul j árhatott-kelhetett.

- Megbeszélem apáddal - ígérte a zarándok. Aznap este meg is állapodtak. Fionnuala átjár az ispotályba, időnként ott is alszik.

- Ki tudja - jegyezte meg apja Ailrednek -, talán tényleg kezd felnőni.

* * *

Mikor az érsek és Gilpatrick már harmadik napja lovagoltak ki tárgyalni, a főkirály ajánlatot tett.

- Strongbow hadd tartsa meg Dublint, Wexfordot és Waterfordot, és ne legyen több vita - mondta.

Méltányos ajánlat volt. A főkirály készséggel átadta volna Írország legfontosabb kikötőit az angol nemesnek. Ám Gilpatrick azt is átlátta, hogy ez egyben a hagyományokhoz hű ajánlat. Visszafelé az érsek így foglalta össze a tárgyalás eredményét:

- Azt hiszem, egyszerűen angolokra cseréli a keletieket a kikötőkben. Gilpatrick is így látta. Az írek még most, háromszáz évnyi együttélés után is külön világnak tartották az ország gyarapodása szempontjából nélkülözhetetlen kikötőket. Az ősi klánoknak és a connachti O'Connor főkirálynak édeskeveset számított, kinek a kezében vannak a kikötők, míg be nem tolakodnak a zöld, termékeny ír földekre.

Ám az O’Connor király nem volt ostoba. Ajánlata nem nélkülözte a ravaszságot sem. Ha már Dublint feladja, biztosítani akarta azt is, hogy Strongbow csökkentse haderejét. Ezért meg kellett tagadnia tőle azt az egyetlen dolgot, ami lehetővé tenné, hogy katonái itt maradjanak: a földet. A katonai szolgálatért juttatott hűbérbirtokot. A szegény Peter FitzDavidtől Strongbow családjáig mind ezért jöttek ide. Ám a főkirály ajánlata épp ezt zárta ki.

- Reméljük, Strongbow elfogadja - mondta a jámbor érsek. Ám Gilpatricknak kétségei voltak.

Másnap, mielőtt még választ kaptak, Peter FitzDavidet látta meg a halpiacnál. Barátságosan, ám kissé zavartan üdvözölték egymást. Az ostrom alatt nem lett volna tanácsos szülei házába látogatniuk. Ráadásul, mivel apja természetesen a főkirály oldalán állt, talán nem szerette volna épp most fogadni Petert. Mindazonáltal elég kellemesen elcsevegtek, míg Peter könnyedén fel nem vetette:

- És mik a terveitek a húgod eljegyzését illetően?

Gilpatrick összehúzta a szemöldökét. Miért csengett olyan hamisan barátja hangja? Lehet, hogy reményeket dédelget? Végül is néhány éve még ő maga hívta fel a figyelmét a húgára. Ám jelenleg Peter kilátásai nem túl fényesek. Nem lenne jó választás. Magában gúnyosan elmosolyodott. Ha már itt tartunk, szeszélyes húgával az ifjú FitzDavid sem járna túl jól.

- Erről a szüleimet kellene megkérdezned - vetette oda kurtán, majd távozott.

* * *

Most már nem lehetett kétsége Unának: be kellett látnia, hogy Fionnuala megváltozott. Nem tudott ugyan mindennap eljönni, de amikor ott volt, szorgalmasan, zokszó nélkül dolgozott. A betegek is csak dicsérték. Ailred is elégedett volt, és nem mulasztotta el tudatni a lány apjával is, hogy mennyit változott előnyére. Volt, amikor éjszakára is maradt, volt, amikor délután el kellett mennie. De mindig előre szólt Unának.