Huszadik fejezet

Áp­ri­lis a vége felé járt.

A hir­te­len zá­po­rok meg­szűn­tek, az év leg­sze­szé­lye­sebb hó­nap­ja pi­he­nő­re ké­szü­lő­dött. Hogy jö­hes­sen má­jus, ami­kor min­den vi­rág­ba bo­rul. Az­tán jú­ni­us, ami­kor már ra­gyo­gó­an süt a nap.

Pris­cil­la Ames a 87. kör­zet nyo­mo­zó­i­nak szo­bá­já­ban ült. Szem­közt vele Ste­ve Ca­rel­la.

– Élet­ben ma­rad? – kér­dez­te a lány.

– Élet­ben – fe­lel­te Ca­rel­la.

– Elég baj.

– Min­den at­tól függ, hon­nan nézzük – mond­ta Ca­rel­la. – Hi­szen bí­ró­ság elé ke­rül, és min­den­kép­pen el­íté­lik. Így is, úgy is meg­hal.

– Azt hi­szem, os­to­bán vi­sel­ked­tem. Tud­hat­tam vol­na. Tud­hat­tam vol­na, nem lé­te­zik olyas­mi, hogy sze­re­lem.

– Az az os­to­ba­ság, ha ko­mo­lyan ezt hi­szi – mond­ta Ca­rel­la.

– Tud­hat­tam vol­na – is­mé­tel­te meg Pris­cil­la, és bó­lin­tott. – Egy gyo­mor­mo­sás kel­lett ah­hoz, hogy meg­ta­nul­jam.

– Szó­val, maga sze­rint sze­re­lem csak a ma­da­rak vi­lá­gá­ban lé­te­zik? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– Ahogy mond­ja – fe­lel­te a lány. Fel­emel­te a fe­jét, a szem­üveg mö­gött: gya­nak­vó­an vil­lo­gott a te­kin­te­te. De ugyan­ak­kor kér­de­zett is va­la­mit ez a te­kin­tet és Ca­rel­la fe­lelt a kér­dés­re.

– Én pél­dá­ul sze­rel­mes va­gyok a fe­le­sé­gem­be – je­len­tet­te ki egy­sze­rű­en. – Le­het, hogy a sze­rel­met a ma­da­rak­nak ta­lál­ták ki, de az em­ber is le­het sze­rel­mes. Do­nald­son mi­att ne ve­szít­se el a re­mé­nyét. A sze­re­lem a leg­ki­ter­jed­tebb ame­ri­kai ipar­ág. Én csak tu­dom. – El­vi­gyo­ro­dott. – Fő­rész­vé­nyes va­gyok.

– Azt hi­szem… – Pris­cil­la le­mon­dó­an só­haj­tott egyet. – Min­den­eset­re kö­szö­nöm, amit tett. Azért is jöt­tem ide. Hogy ma­gá­nak kö­szö­ne­tet mond­jak.

– És in­nen hova megy? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– Haza – fe­lel­te Pris­cil­la. – Phoe­nix­be.

– Egy kis szü­ne­tet tar­tott, az­tán – az­nap dél­után első íz­ben – el­mo­so­lyo­dott. – Phoe­nix­ben ren­ge­teg a ma­dár.

Art­hur Brown gyász be­szé­det tar­tott.

– El se tud­tam vol­na kép­zel­ni, hogy két olyan nagy ka­li­be­rű szél­há­mos, aki ma­ga­san a két­száz­tól ezer dol­lá­rig ter­je­dő ka­te­gó­ri­á­ba tar­to­zik, ki­kezd­jen egy kis, szí­nes bőrű lánnyal. Ez meg ké­pes volt öt dol­csit ki­csal­ni tőle! Egye­dül dol­go­zott, cin­kos­társ nél­kül, s mind­össze öt dol­lárt ke­re­sett az ügyön!

– Na és? – kér­dez­te Ha­vil­land.

– Na és nem tud­tam be­le­nyu­god­ni. A fe­né­be is, egy de­tek­tív­nek csak kell ma­gya­rá­za­tot ta­lál­nia a dol­gok­ra, nem? Meg­kér­dez­tem, mi­ért csalt ki öt dol­lárt a lány­tól. Tud­ja, mit vá­la­szolt?

– Mit? – kér­dez­te Ha­vil­land.

– Azt, hogy csak lec­két akart adni a lány­nak. Na, eh­hez mit szól? Lec­két akart adni neki!

– Én azt mon­dom, hogy nagy ta­ní­tót ve­szí­tünk vele – fe­lel­te Ha­vil­land. – A vi­lág el­ve­szít egy nagy ta­ní­tót.

– Nem mu­száj fel­tét­le­nül így néz­ni – mond­ta Brown. – Én in­kább úgy né­zem, hogy az ál­la­mi bör­tön nyer vele egy nagy ta­ní­tót.

Bert Kling csak ennyit kér­de­zett a te­le­fon­ba:

– Na?

– Si­ke­rült!

– Mi­cso­da?!

– Si­ke­rült. A nő be­vet­te. El­utaz­ha­tok a nagy­né­ném­mel – mond­ta Claire.

– Ug­ratsz?

– A leg­ko­mo­lyab­ban be­szé­lek.

– In­dul­ha­tunk jú­ni­us ti­ze­di­kén?

– In­du­lunk is – fe­lel­te Claire.

– Hip, hip, hur­rá! – üvöl­töt­te Kling. Ha­vil­land meg­for­dult és rá­szólt:

– Csen­de­seb­ben, az is­ten sze­rel­mé­re. Ol­vas­ni sze­ret­nék!

Be­fe­je­ző­dött a mun­ka­nap.

Az áp­ri­li­si lég­ben már ott volt má­jus is. Meg­ci­ró­gat­ta az em­be­rek ar­cát, meg­csó­kol­ta az aj­ku­kat. Ca­rel­la csak ment, és mo­hón itta be a má­ju­si­as le­ve­gőt. Má­mo­rí­tó ital volt.

Ami­kor ki­nyi­tot­ta a la­ká­sa aj­ta­ját, oda­benn néma csend fo­gad­ta. El­ol­tot­ta a vil­lanyt, és be­lé­pett a há­ló­szo­bá­ba.

Teddy aludt.

Ca­rel­la csen­de­sen le­vet­kő­zött, és be­bújt Teddy mel­lé az ágy­ba. Teddyn könnyű, fe­hér há­ló­ing volt. Ca­rel­la le­húz­ta a há­ló­ing pánt­ját az asszony jobb vál­lá­ról, és meg­csó­kol­ta me­leg bő­rét. A hold ép­pen ak­kor bújt ki egy fel­hő mö­gül, s hal­vány­sár­ga vi­lá­gos­ság árasz­tot­ta el a szo­bát. Ca­rel­la vissza­hő­költ, ami­kor meg­lát­ta fe­le­sé­ge vál­lát, és pis­lo­gott egyet. Az­tán még egyet.

– Az ál­dó­ját neki! – sza­ladt ki a szá­ján.

A ba­rát­sá­gos áp­ri­li­si hold­fény egy pici, csip­ke­fi­nom, fe­ke­te pil­lan­gó­ra esett Teddy vál­lán.

– Az ál­dó­ját neki! – is­mé­tel­te meg Ca­rel­la, az­tán olyan erő­sen csó­kol­ta meg Teddy vál­lát, hegy az asszony fel­éb­redt.

És akár­mi­lyen nagy­sze­rű de­tek­tív volt Ca­rel­la, nem is gya­ní­tot­ta, hogy Teddy egész idő alatt éb­ren volt.