Tizenharmadik fejezet

A má­so­dik vízi hul­lá­nak Nan­cy Mor­ti­mer volt a neve.

Holt­tes­tét a szü­lei ag­nosz­kál­ták. Ohi­ó­ból utaz­tak fel, a rend­őr­ség ké­ré­sé­re. A le­ány har­minc­há­rom éves volt, igény­te­len, csú­nyács­ka. Két hó­nap­ja tá­vo­zott el ha­zul­ról az­zal, hogy fel­jön a vá­ros­ba. Két­ezer dol­lárt ho­zott ma­gá­val kész­pénz­ben. A szü­le­i­nek azt mond­ta, hogy egy is­me­rő­sé­vel akar ta­lál­koz­ni. Ha min­den jól megy, tet­te hoz­zá, az is­me­rő­sét ma­gá­val is hoz­za, hogy ne­kik is be­mu­tas­sa.

Úgy lát­szik, nem min­den ment jól.

A le­ány, a bon­co­lá­si jegy­ző­könyv sze­rint, leg­alább egy hó­nap­ja volt már a Harb vi­zé­ben.

És ugyan­csak e jegy­ző­könyv sze­rint a le­ány ha­lá­lát ar­zén­mér­ge­zés okoz­ta.

 

Van egy régi arab mon­dás.

Tu­laj­don­kép­pen a mai ara­bok­nál is jár­ja. Sok eset­re al­kal­maz­ha­tó, te­hát va­ló­szí­nű­leg gyak­ran el­hang­zik. Így szól:

Mu­tas­suk csak meg va­la­ki­nek a sír göd­rét, utá­na a for­ró­láz­ba is be­le­tö­rő­dik.

 

Szük­ség­te­len rej­tett ér­tel­met ke­res­nünk az arab böl­cses­ség e gyöngy­sze­mé­ben. A fre­u­dis­ta szél­há­mo­sok va­ló­szí­nű­leg a tu­dat alatt lap­pan­gó ha­lál­fé­lel­met ma­gya­ráz­nák bele abba, ami két­ség­kí­vül csak egy ősi népi szó­lás. Fö­lös­le­ges ilyes­mi­re vál­lal­koz­nunk. Csak nézzük meg job­ban, és rá­jö­vünk, mit akar je­len­te­ni.

Ezt je­len­ti:

Ha ka­vi­csot etet­tünk va­la­ki­vel, utá­na a két­szer­sült is na­gyon jó lesz neki.

 

Meg ezt:

Fek­tes­sünk csak össze egy fér­fit egy ős­öreg ba­nyá­val, utá­na jó lesz neki egy kö­zép­ko­rú kí­nai baba is.

 

Vagy ezt:

Aki lát­ta a leg­rosszab­bat, szí­ve­sen vál­lal­ja a ke­vés­bé rosszat.

 

Pris­cil­la Ames­nek már meg­mu­tat­ták a sír göd­rét, s már kész volt be­le­tö­rőd­ni a for­ró­láz­ba is. Szü­lő­vá­ro­sá­ban, Phoe­nix­ben, Pris­cil­la Ames­nek sok fér­fi­val volt dol­ga, s ez a kö­rül­mény je­len­tős mér­ték­ben csök­ken­tet­te sa­ját ér­té­ké­ről al­ko­tott vé­le­mé­nyét. Pris­cil­la Ames szem­be­né­zett már a leg­rosszab­bal, és most, mi­után hosszabb ide­ig le­ve­le­zést foly­ta­tott egy fér­fi­val, aki­nek a cí­mé­hez egy plety­ka­lap út­ján ju­tott, kész volt el­fo­gad­ni a ke­vés­bé rosszat.

Nagy örö­mé­re és meg­le­pe­té­sé­re ki­de­rült, hogy ez a ke­vés­bé rossz csak kép­zelt rossz.

Egy lá­tat­lan­ban adott ran­de­vú­val meg­le­he­tő­sen óva­tos­nak kell len­ni. Ha az em­ber ilyen messzi­re fel­uta­zik Phoe­nix­ből, hogy ta­lál­koz­zék egy fér­fi­val (még ha lát­ta is a fény­ké­pét, s a fér­fi szép volt is ezen a fény­ké­pen, va­jon nem kül­dött-e ön­ma­gá­ról ő is meg­le­he­tő­sen eg­zo­ti­kus póz­ban ké­szült fény­ké­pet, va­jon nem csalt-e egy ki­csit ő is, ami­kor ké­pet cse­rél­tek?), nem arra szá­mít, hogy egy fé­nyes pán­cél­ba öl­tö­zött lo­vag­gal fog ta­lál­koz­ni. Óva­to­san kö­ze­le­dik.

Kü­lö­nö­sen ak­kor, ha az em­ber Pris­cil­la Ames, aki az ilyen lo­va­go­kat már rég­óta a kép­ze­let szü­le­mé­nye­i­nek tar­tot­ta.

De, az is­ten sze­rel­mé­re, itt va­ló­ban egy fé­nyes pán­cél­ba öl­tö­zött lo­vag­ról volt szó!

Itt, min­den­re, ami szent, egy, a fér­fi­ak közt is messze tün­dök­lő fér­fi vár­ta, egy to­rony­ma­gas, sző­ke óri­ás, aki szé­le­sen mo­soly­gott hó­fe­hér fog­so­rá­val, aki­nek ne­ve­tett a sze­me, nyá­jas volt a hang­ja, s a tes­te akár Apol­lóé!

Min­den szen­tek­re: maga volt min­den szűz­lány imá­já­nak meg­tes­te­sült be­tel­je­se­dé­se, az áhít­va só­vár­gott be­tel­je­se­dés, a vég­ső cél, a cé­lok cél­ja!

Maga volt a fér­fi.

Mint­ha út­hen­ger ment vol­na át Pris­cil­lán. Le­szállt a re­pü­lő­gép­ről, és ott volt ő, mo­so­lyog­va kö­ze­le­dett fe­lé­je. Pris­cil­lá­nak meg­gyor­sult a szív­ve­ré­se, a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban azt gon­dol­ta: Nem, ez té­ve­dés, ez nem az a fér­fi, az­tán már tud­ta, hogy nem té­ved, ez az a fér­fi, az iga­zi, aki­re jó­for­mán egész éle­té­ben várt.

Az az első nap olyan volt. mint egyet­len cso­dá­la­tos dal. Itt len­ni, eb­ben a va­rázs­la­tos, cso­dá­la­tos vá­ros­ban, be­le­vesz­ni a lát­ni­va­lók­ba, hal­la­ni a han­go­kat, a lár­mát, érez­ni a cso­dá­la­tos ér­zést, hogy új­ból él, és min­de­nek­fö­lött maga mel­lett érez­ni őt, az uj­jai pu­ha­to­ló­zó ta­pin­tá­sát a kar­ján, a sze­líd, de erőt ígé­rő uj­ja­kat! A fér­fi el­vit­te őt vil­lás­reg­ge­liz­ni, az­tán el­kí­sér­te a szál­lo­dá­ba, és az­óta is ál­lan­dó­an ott volt kö­rü­löt­te. Már el­telt két hét, és Pris­cil­la még min­dig alig tu­dott hin­ni a cso­dá­ban, ame­lyet ez a fér­fi je­len­tett. Ré­vül­ten tű­nő­dött, hogy va­jon min­dig ilyen lesz-e az éle­te en­nek a fér­fi­nak az ol­da­lán, ilyen ha­tár­ta­la­nul má­mo­rí­tó, mert, igen, va­ló­ság­gal meg­ít­ta­sult tőle!

Most ott állt szál­lo­dai szo­bá­já­ban a tü­kör előtt, és vár­ta a fér­fit. Úgy érez­te, meg­szé­pült. A haja bar­nább­nak lát­szott, fé­nye­seb­ben csil­lo­gott a sze­me, s mint­ha tel­tebb lett vol­na a keb­le, nő­i­e­sebb a csí­pő­je is. És mind­ez a fér­fi mi­att, ami­att, amit a fér­fi mű­velt vele. Mint ra­gyo­gó, fe­hér pán­célt vi­sel­te ma­gán a fér­fi sze­rel­mét.

Ami­kor meg­hal­lot­ta a ko­pog­ta­tá­sát, re­pült aj­tót nyit­ni. A fér­fi sö­tét­kék eső­ka­bát­ban volt, s az eső­ben a hom­lo­ká­ba sza­ba­dult egy fürt sző­ke ha­já­ból, olyan volt, mint egy kis­fiú. A lány a kar­ja­i­ba ve­tet­te ma­gát, ajka az aj­kát ke­res­te.

– Drá­gám, drá­gám – mond­ta a lány, s a fér­fi ma­gá­hoz szo­rí­tot­ta. Pris­cil­la érez­te raj­ta a do­hány és a bo­rot­vál­ko­zó­víz il­la­tát, és érez­te az eső­áz­tat­ta ka­bát át­ha­tó sza­gát is.

– Pris – mond­ta a fér­fi, s ez a szó olyan volt, mint egy si­mo­ga­tás. Így még soha sen­ki sem ej­tet­te ki a ne­vét. Soha sen­ki­nek se volt fon­tos ez a név, az ő neve. A fér­fi kar­tá­vol­ság­ra el­tar­tot­ta ma­gá­tól, úgy né­zett le rá. – Gyö­nyö­rű vagy – mond­ta. – Hogy is le­he­tett ilyen sze­ren­csém?

Pris­cil­la so­ha­se tud­ta, mit mond­jon a fér­fi bók­ja­i­ra. Ele­in­te gya­na­ko­dott, hogy a fér­fi csak hí­ze­leg neki. De ez a fér­fi maga volt az őszin­te­ség és a be­csü­le­tes­ség. Pris­cil­la ki tud­ta ol­vas­ni a sze­mé­ből az iga­zat. Tud­ta ma­gá­ról, hogy van­nak hi­bái, de érez­te, hogy ez a fér­fi őszin­tén hi­szi rója, hogy szép, okos, jó­ked­vű.

– Ho­zok es­er­nyőt – mond­ta a lány.

– Nem kell – fe­lel­te a fér­fi. – Kel­le­mes, me­leg eső esik, Pris. Ugye, nem baj? Sze­re­tek eső­ben sé­tál­ni. Sze­ret­nék ve­led sé­tál­ni az eső­ben.

– Ahogy aka­rod – mond­ta a lány. Fel­né­zett a fér­fi­ra. Va­ló­szí­nű­leg tisz­ta őrült­nek tart, gon­dol­ta. Nyil­ván lát­ja a sze­mem­ben az imá­da­tot, nyil­ván azt hi­szi ró­lam, hogy buta kö­lyök va­gyok, nem érett nő. – Hol… hová me­gyünk ma este? – kér­dez­te.

– Va­cso­ráz­ni egy cso­dá­la­tos ét­te­rem­be – fe­lel­te a fér­fi. – Sok meg­be­szél­ni­va­lónk van.

– Meg­be­szél­ni­va­lónk?

– Igen – mond­ta a fér­fi. Mi­kor lát­ta, hogy a lány el­ko­mo­ro­dik, meg­csil­lant a sze­me. Meg­érin­tet­te ujja he­gyé­vel a lány hom­lo­kát, és el­si­mí­tot­ta raj­ta a rán­cot. – Ne nézz ilyen ko­mo­lyan – kor­hol­ta meg. – Nem tu­dod, hogy sze­ret­lek?

– Sze­retsz ? – kér­dez­te a lány, s egy pil­la­nat­ra fé­le­lem je­lent meg a sze­mé­ben. Az­tán a fér­fi ma­gá­hoz von­ta.

– Hát per­sze hogy sze­ret­lek. Sze­ret­lek, Pris, sze­ret­lek. – A fé­le­lem el­tűnt a lány sze­mé­ből, a fér­fi vál­lá­ba te­met­te az ar­cát, és egy kis elé­ge­dett mo­soly ült ki az aj­ká­ra.

Gya­log in­dul­tak el az eső­ben.

Ba­rát­sá­gos eső volt, ahogy a fér­fi ígér­te. Csön­de­sen per­me­te­zett a vá­ros­ra. Úgy bo­lyon­gott az ut­cák be­ton­sza­ka­dé­ka­i­ban, mint egy szo­mo­rú lány, aki el­tűnt sze­rel­me­sét ke­re­si. Sut­tog­va be­szélt az épü­le­tek­hez, a csa­tor­nák­hoz, a park­ban az el­ha­gya­tott, ma­gá­nyos pa­dok­hoz, be­szélt a fák üde zöld­jé­hez és az ég felé tö­rek­vő fű­szá­lak­hoz, ame­lyek ki­búj­tak a me­leg, nyir­kos föld­ből. Olyan ős­ré­gi sza­va­kat mon­dott ne­kik, mint maga az idő. És be­szélt Pris­cil­lá­hoz meg az em­be­ré­hez, be­szélt a sze­rel­me­sek­hez, akik ka­ron­fog­va sé­tál­tak ke­resz­tül a vá­ro­son, az eső da­lá­nak daj­ká­ló meg­hitt­sé­gé­ben.

Ami­kor be­lép­tek az ét­te­rem­be, a fér­fi le­ráz­ta eső­ka­bát­ját. Csi­nos, vö­rös hajú lány volt a ru­ha­tá­ros. Mi­kor a fér­fi át­ad­ta neki az eső­ka­bát­ját, a lány rá­mo­soly­gott. Ki­csit meg­szé­dült a jó­ké­pű fér­fi­tól. De a fér­fi nem mo­soly­gott vissza rá, ha­nem el­for­dult, le­se­gí­tet­te Pris­cil­lá­ról a fel­ső­ka­bá­tot, a kar­já­ra ve­tet­te s már­is néz­te, hol a fő­pin­cér.

A fő­pin­cér az ét­te­rem egyik sa­rok­asz­ta­lá­hoz ve­zet­te őket. A pad­ló fe­hér és fe­ke­te csem­pe­koc­kák­kal ki­rak­va olyan volt, mint egy óri­á­si sakk­táb­la. A fa­la­kat olasz mo­za­ik­min­ták dí­szí­tet­ték gaz­da­gon, s az al­ko­nyi szür­kü­let a köz­vet­le­nül a tető alatt el­he­lye­zett ab­la­ko­kon szű­rő­dött be a te­rem­be. A ke­rek már­vány­asz­tal kö­ze­pén ra­gyog­va vi­lá­gí­tott egy gyer­tya. Pris va­la­hon­nan a bár­pult mel­lől pa­pa­gáj­ri­ká­cso­lást hal­lott. A nya­kát nyúj­to­gat­va pró­bált át­néz­ni a ha­tal­mas üve­gek­kel teli pol­cok fö­lött. Olyan volt az egész, mint egy pa­ti­ka. Az üve­gek­ben szí­nes ita­lok, bi­bor­vö­rös, pi­ros, sár­ga és élénk­zöld fo­lya­dé­kok csil­log­tak.

– Már­is óhajt ren­del­ni, uram? – kér­dez­te a fő­pin­cér.

– Előbb in­nánk va­la­mit – fe­lel­te a fér­fi. – Ne­kem hoz­zon egy Rémy Mar­tint. Pris?

A lányt el­káp­ráz­tat­ta aho­gyan az ital ne­vét ki­ej­tet­te, tö­ké­le­tes fran­cia hang­súllyal.

– Tes­sék? – kér­dez­te.

– Iszol va­la­mit? – kér­dez­te mo­so­lyog­va a fér­fi.

– Egy whis­kyt tisz­tán – fe­lel­te a lány.

– Pa­ran­csá­ra, Miss – mond­ta a fő­pin­cér. – Egy whis­kyt tisz­tán a hölgy­nek, és az úr­nak mit is, kér­ném szé­pen?

A fér­fi fel­né­zett a fő­pin­cér­re, és egy pil­la­nat­ra lep­le­zet­ten tü­rel­met­len­ség vil­lant meg a sze­mé­ben. Az­tán szin­te bán­tó­an, dü­hö­sen vá­la­szol­ta:

– Egy Ré-é-émy Mar­tint – akár egy pá­ri­zsi ut­ca­kö­lyök.

– Igen­is, uram. Ter­mé­sze­te­sen, uram – mond­ta a fő­pin­cér, és haj­long­va tá­vo­zott az asz­tal­tól.

Pris­cil­la csak néz­te az em­be­rét, le­nyű­göz­te fö­lé­nyes­sé­ge, lob­ba­né­kony­sá­ga, ma­ga­biz­tos­sá­ga.

– Mit akar­tál meg­be­szél­ni? – kér­dez­te.

– Előbb igyunk – fe­lel­te mo­so­lyog­va a fér­fi. – Tet­szik ez a hely?

– Igen. Cso­dá­la­tos. Olyan más. Ilyen ét­ter­mek nin­cse­nek Phoe­nix­ben.

– Ez a leg­cso­dá­la­to­sabb vá­ros a vi­lá­gon – mond­ta a fér­fi. – Az egyet­len vá­ros, ahol va­ló­ban van élet. És ha sze­rel­mes az em­ber, nincs vá­ros, ame­lyik csak meg is kö­ze­lí­te­né. Még Pá­rizs sem. Pá­rizs­ról mond­ják, hogy a sze­rel­me­sek vá­ro­sa, de ez a vá­ros Pá­rizst is le­pi­pál­ja.

– Jár­tál Pá­rizs­ban?

– A há­bo­rú alatt – fe­lel­te a fér­fi. – Mint kom­man­dós.

– De hát az bor­zasz­tó­an ve­szé­lyes volt, nem? – kér­dez­te a lány. Os­to­ba mó­don, hir­te­len fé­le­lem fog­ta el, pe­dig tud­ta, hogy fé­lel­me alap­ta­lan, hi­szen a ve­szély már rég el­múlt.

A fér­fi vál­lat vont.

– Itt van­nak az ita­lok.

Az ita­lo­kat a fő­pin­cér hoz­ta és tet­te le fi­gyel­me­sen elé­jük.

– Pa­ran­csol­nak ét­la­pot? – kér­dez­te.

– Ké­rünk.

A fő­pin­cér le­tett két ét­la­pot, és láb­ujj­he­gyen tá­vo­zott.

Pris­cil­la fel­emel­te a po­ha­rát. A fér­fi is az övét.

– Egész­sé­günk­re – mond­ta.

– Sem­mi több?

– Ez a leg­több, Pris – fe­lel­te a fér­fi, és a sze­mé­ben is­mét fel­csil­lant az őszin­te­ség. – A leg­több, amit kí­ván­ha­tok. Egész­sé­günk­re.

– Ivott. – Ki­tű­nő.

A lány vele ivott, köz­ben bá­mult rá.

– Mi­ről… mit akar­tál meg­be­szél­ni?

– Az idő­pon­tot – fe­lel­te egy­sze­rű­en a fér­fi.

– Az… idő­pon­tot?

– El akar­lak ven­ni – fe­lel­te a fér­fi. Hir­te­len ke­resz­tül­nyúlt az asz­ta­lon, és a lány ke­zé­re tet­te a ke­zét. – Pris, te meg­lát­tad a fel­hí­vá­so­mat, és vá­la­szol­tál rá. Ó, Pris, na­gyon so­kan vá­la­szol­tak ám, el­hi­he­ted ne­kem. Fo­gal­mad sincs róla, mennyi a ma­gá­nyos… a ma­gá­nyos em­ber a vi­lá­gon. De a sok kö­zül, a sok száz, ezer és mil­lió kö­zül, aki ma­gá­nyo­san ten­ge­ti az éle­tét e föl­dön, vé­let­le­nül ép­pen mi ke­rül­tünk össze, akár két csil­lag, Pris, ame­lyik össze­üt­kö­zik a vi­lág­űr­ben. Megy mind a ket­tő a maga út­ján, az­tán egy­szer­re csak bumm! – Hir­te­len fel­emel­te a ke­zét az asz­tal­ról, és a te­nye­ré­be csa­pott az ök­lé­vel.

A vá­rat­lan csat­ta­nás­tól a lány meg­ijedt, de fel is vil­la­nyo­zó­dott. Ez a fér­fi di­na­mi­kus és ki­szá­mít­ha­tat­lan, s ahogy a te­le­ví­zi­ó­sok mon­da­nák, két­ség­kí­vül van ér­zé­ke a drá­ma­i­ság­hoz.

– Így ni – mond­ta a fér­fi –, s ek­kor hir­te­len szik­ra­eső tá­madt, és te egyik pil­la­nat­ról a má­sik­ra ré­sze let­tél az éle­tem­nek. Nem tud­nám el­vi­sel­ni, ha új­ból el kel­le­ne vál­nom tő­led, azt aka­rom, hogy örök­re az enyém légy. Ál­lá­som van, azt tu­dod. Jó ál­lás. Van­nak a vi­lá­gon ná­lam szebb fér­fi­ak is, de…

– Kér­lek – szólt köz­be a lány –, kér­lek…

–… de ke­mé­nyen dol­go­zom, és min­dig gon­dos­kod­ni fo­gok ró­lad, Pris. Azért jöt­tél a vá­ro­som­ba, hogy meg­ta­lálj. Meg is ta­lál­tuk egy­mást, Pris, és sem­mi ked­vem to­vább vár­ni. Egy per­cet sem.

– Mit… hogy ér­ted? – kér­dez­te a lány.

– Sze­ret­ném hal­la­ni a szád­ból, hogy fe­le­sé­gül jössz hoz­zám.

– Tu­dod, hogy bol­do­gan hoz­zád me­gyek – fe­lel­te a lány, és ke­resz­tül­nyúlt az asz­ta­lon, a fér­fi keze után.

– Hol­nap – mond­ta a fér­fi.

– Mi… mi­kor?

– Hol­nap!

A lány fi­gyel­mes pil­lan­tást ve­tett rá. A fér­fi sze­me iz­zott. Az ajka pu­há­nak és édes­nek lát­szott.

– Rend­ben van – mond­ta erőt­len han­gon a le­ány.

– Nagy­sze­rű. – A fér­fi el­vi­gyo­ro­dott. – Az ál­dó­ját neki, azt hi­szem, mu­száj meg­csó­kol­ja­lak. – Hir­te­len fel­állt, meg­ke­rül­te az asz­talt, és meg­csó­kol­ta a lányt. A pin­cér ép­pen ak­kor lé­pett az asz­ta­luk­hoz, hogy fel­ve­gye a ren­de­lést. Nem kö­hin­tett. Csak állt, és néz­te őket, néz­te, hogy csó­ko­lóz­nak. Ami­kor be­fe­jez­ték, meg­szó­lalt:

– Pa­ran­csol­nak… hm… még va­la­mit?

El­ne­vet­ték ma­gu­kat, és le­ad­ták a pin­cér­nek a ren­de­lést.

– Cso­dá­la­to­san ér­zem ma­gam – mond­ta a lány.

– Én meg ha­tal­mas­nak ér­zem ma­gam – mond­ta a fér­fi. – Úgy ér­zem, pusz­ta kéz­zel el tud­nék bán­ni az egész vá­ros­sal. Tu­dod, hogy ha mel­let­tem vagy, Pris, min­den­re ké­pes va­gyok? Min­den­re a vi­lá­gon!

– Én… örü­lök, hogy így ér­zel.

– És tu­dod, mi­ért ér­zek így? Mert enyém a sze­rel­med, és a sze­rel­med erőt ad.

– Én… én is erős­nek ér­zem ma­gam – mond­ta a lány.

– Mennyi­re sze­retsz? – kér­dez­te a fér­fi.

– Hát nem tu­dod, mennyi­re sze­ret­lek?

– Mennyi­re? – ma­kacs­ko­dott a fér­fi.

– Ne­kem… sem­mi se fon­tos, csak te – mond­ta a lány.

– Pris – mond­ta a fér­fi, s már csil­lo­gott is a sze­me –, van kábé tíz­ezer dol­lá­rom a bank­ban. Is­te­nem­re, sza­bad­sá­got ve­szek ki! Ki­ve­szek egy egész hó­na­pot, és el­uta­zunk a Ber­mu­dák­ra vagy va­la­ho­va. Mit szólsz hoz­zá? Eset­leg Eu­ró­pá­ba. Mi a vé­le­mé­nyed, Pris?

– Ezt nem en­ged­he­tem meg – fe­lel­te a lány.

– Mi­ért nem?

– Nem en­ged­he­tem, hogy ilyen könnyel­mű­en el­költsd a pén­ze­det.

– A pén­ze­met? – kér­dez­te a fér­fi. Za­vart ki­fe­je­zés su­hant át az ar­cán. – Az én pén­ze­met? Pris, drá­gám, ha egy­szer össze­há­za­sod­tunk, min­den, ami az enyém, a tiéd is. Min­den.

– Igen, de azért…

– Te nem így lá­tod? Nem úgy ér­zed, hogy amink van, mind kö­zös?

– De­hogy­is­nem. Csak…

– Ak­kor egy szót se töb­bet er­ről. El van in­téz­ve. Me­gyünk a Ber­mu­dák­ra!

– Én in­kább… én job­ban sze­ret­nék előbb la­kást ke­res­ni… és… be­ren­dez­ked­ni. Egy rö­vid kis nász­út­ra me­he­tünk, drá­gám, de nem sza­bad az…

– Hát per­sze, mi­lyen os­to­ba is va­gyok! Ter­mé­sze­tes, hogy la­kást kell ke­res­nünk ma­gunk­nak. Az én la­ká­som túl ki­csi, fő­leg, ha ké­sőbb csa­lá­dot is aka­runk ala­pí­ta­ni. – Rá­né­zett a lány­ra, mint­ha va­la­mi bak­lö­vést kö­ve­tett vol­na el. – Most jut eszem­be… a le­ve­led… A leg­el­ső. Te nem sze­re­ted a gye­re­ke­ket.

– Ó, a te gye­re­ke­i­det sze­ret­ném – mond­ta a lány.

A fér­fi fé­lén­ken el­mo­so­lyo­dott.

– Hát… nem tud­hat­tam. Én… – ol­dalt haj­tot­ta a fe­jét, mint­ha alig tud­ná el­vi­sel­ni ér­zel­me­it, mint­ha a túl­ára­dó ér­zel­mek kész­tet­nék erre a fej­moz­du­lat­ra. Mint ami­kor az ár­hul­lám meg­tán­col­tat egy bó­ját. – Min­den­eset­re van tíz­ezer doll­árunk. Ennyi­ből be le­het ren­dez­ni egy la­kást.

– Meg az én pén­zem­ből – tet­te hoz­zá csen­de­sen a lány.

– A mid­ből?

– A pénz­ből, amit ma­gam­mal hoz­tam.

– Ja igen. Ar­ról tel­je­sen meg­fe­led­kez­tem. – El­né­ző­en mo­soly­gott. – Mit szá­mít az, drá­gám? Öt­száz dol­lár!

A lány­nak meg­le­pe­té­sé­ben tág­ra nyílt a sze­me.

– Tu­dod jól, hogy majd­nem öt­ezer dol­lár – mond­ta.

– Ne vic­celj!

– De­hogy vic­ce­lek. Ko­mo­lyan mon­dom. –El­mo­so­lyo­dott, él­vez­te a fér­fi kis­fi­ús meg­le­pő­dé­sét, úgy érez­te, mint­ha va­la­mi nem várt aján­dék­kal lep­te vol­na meg.

– Ne­ked… ennyi pénz van ná­lad?

– Pénz ter­mé­sze­te­sen nincs. Hát nem em­lék­szel, drá­gám? Az egyik le­ve­lem­ben meg­ír­tam, hogy ki­ve­szem a pén­zem a bank­ból, és te ta­ná­csol­tad, hogy ve­gyem ma­gam­hoz uta­zá­si csek­kek for­má­já­ban.

– Igen, de nem is sej­tet­tem, hogy… öt­ezer dol­lár­ról van szó.

– Tu­laj­don­kép­pen csak négy­ezer-hét­száz – mond­ta a lány.

– Ak­kor is… Szi­vem, azon­nal be kell ten­ned a bank­ba.

– Mi­ért?

– Hogy azon­nal ka­ma­toz­has­son. Az is­ten sze­rel­mé­re, mi szük­sé­ged van négy­ezer-hét­száz dol­lár ér­té­kű uta­zá­si csekk­re?

– Iga­zad van – mond­ta a lány.

– Hol­nap ko­rán reg­gel – mond­ta a fér­fi –, még az es­kü­vő előtt, fo­lyó­szám­lát nyit­ta­tunk a ban­kom­ban.

– Úgy ér­ted, hogy kü­lön szám­lát? – kér­dez­te a lány.

– Ter­mé­sze­te­sen. A te pén­zed, nem?

– Az előbb még azt mond­tad… azt mond­tad, hogy ha össze­há­za­so­dunk, min­den az enyém is, ami a tiéd…

– Per­sze, hogy a tiéd is. Tu­dod jól, drá­gám, hogy min­den sza­va­mat ko­mo­lyan gon­do­lom.

– Ak­kor nem gon­do­lod, hogy nem vagy egé­szen fair? – kér­dez­te a lány.

– Nem va­gyok fair? – A fér­fi lát­ha­tó­lag za­var­ba jött. – Mit kö­vet­tem el, Pris? Va­la­mi rosszat mond­tam?

– Kü­lön fo­lyó­szám­lá­ról be­szél­tél.

– Nem ér­tem.

A lány ke­resz­tül­ha­jolt az asz­ta­lon, és ko­mo­lyan a fér­fi sze­mé­be né­zett.

– Hol­nap össze­há­za­so­dunk – mond­ta. – Oda me­gyek, aho­vá aka­rod, és azt csi­ná­lok, amit akarsz. A tied le­szek – örök­re. És ez azt is je­len­ti, hogy egé­szen. Nem tré­fá­lok. Örök­re és egé­szen. Rég­óta ke­res­lek, drá­gám, és re­mé­lem, vég­leg meg­ta­lál­ta­lak. Hol­nap reg­gel el­me­gyünk a ban­kod­ba. Be­vál­tom az uta­zá­si csek­ke­ket, és be­te­szem a négy­ezer-hét­száz dol­lárt a te fo­lyó­szám­lád­ra.

A fér­fi már ráz­ta is a fe­jét.

– De igen – mond­ta a lány. – Igen­is.

– Nem en­ged­he­tem meg – ma­gya­ráz­ta a fér­fi. – Saj­ná­lom, Pris. Ne­kem te kel­lesz, nem a ho­zo­mány.

– De hát ez nem ho­zo­mány – mond­ta a lány. – Csak hoz­zá­já­ru­lás a kö­zös jö­vőnk­höz. Sze­rin­ted nincs jo­gom pénzt fek­tet­ni a jö­vőnk­be?

– Hát…

– Eb­ben ne is ma­kacs­kodj, drá­gám. A leg­ke­ve­sebb, amit ad­ha­tok ne­ked. Kü­lön­ben is, csak ak­kor fo­gom úgy érez­ni, hogy a sok ma­gá­nyos, mun­ká­val és ta­ka­ré­kos­ko­dás­sal töl­tött év nem volt hi­á­ba­va­ló. Hogy ér­de­mes volt. A jö­vőn­ket épí­tet­tem, ne­ked… meg ma­gam­nak.

– Er­ről reg­gel még be­szé­lünk – mond­ta a fér­fi.

– Ré­szem­ről az ügy el van in­téz­ve. Ez lesz hol­nap az első dol­gunk, mi­előtt bár­mi egye­bet csi­nál­nánk.

A fér­fin lát­szott, hogy bosszant­ja va­la­mi. A lány meg­szo­rí­tot­ta a ke­zét, és meg­kér­dez­te: – Mi baj, drá­gám?

– Úgy ér­zem ma­gam, mint egy… nem is tu­dom… mint egy uzso­rás vagy mi­cso­da – fe­lel­te in­du­la­to­san a fér­fi.

– De buta vagy – hang­zott a ked­ves vá­lasz.

– Hogy men­jek el ve­led a bank­ba, és áll­jak ott mel­let­ted, ami­kor be­vál­tod azo­kat a csek­ke­ket, az­tán a pénzt be­te­szed az én szám­lám­ra? – Meg­ráz­ta a fe­jét. – Úgy érez­ném ma­gam, mint egy… mint egy se­lyem­fiú! Nem, én ezt nem vál­la­lom, Pris.

– Ké­nyel­met­len len­ne?

– Igen.

– Ak­kor be­vál­tom a csek­ke­ket a szál­lo­dá­ban.

– A leg­job­ban azt sze­ret­ném, ha egy­ál­ta­lán nem vál­ta­nád be őket – mond­ta a fér­fi. – De, azt hi­szem, ha már min­den­áron be aka­rod vál­ta­ni, sok­kal könnyebb len­ne szá­mom­ra, ha a szál­lo­dá­ban vál­ta­nád be.

– He­lyes, ak­kor be­vál­tom a szál­lo­dá­ban. Ná­lam lesz az összeg jó, ame­ri­kai ban­kók­ban, mire ér­tem jössz. Hogy el­vi­gyél az es­kü­vőm­re.

A fér­fi el­vi­gyo­ro­dott.

– Azt hi­szem, os­to­bán vi­sel­ked­tem. Jó, váltsd be a csek­ke­ket a szál­lo­dá­ban. Az­tán el­me­gyünk a bank­ba, be­tesszük a pénzt, és in­du­lunk az es­kü­vőnk­re.

– Eb­ben az ál­lam­ban nincs elő­ír­va vá­ra­ko­zá­si idő? – kér­dez­te a lány.

– De van. Majd át­ko­csizunk egy má­sik ál­lam­ba. Ezt bízd csak rám. Tíz kö­rül ér­ted me­gyek. Ad­dig­ra be tu­dod vál­ta­ni a csek­ke­ket?

– Igen.

– Nagy­sze­rű. El­me­gyünk a bank­ba, és be­tesszük a pénzt a szám­lám­ra, ha már min­den­áron úgy aka­rod, az­tán csi­ná­lunk egy szép na­pot. Meg­ebé­de­lünk va­la­hol a Bel­vá­ros­ban, tu­dok egy­pár re­mek he­lyet, az­tán át­ko­csizunk egy má­sik ál­lam­ba. És ott tart­juk meg a mé­zes­he­te­in­ket, ahol ép­pen ked­vünk tart­ja. Ott ál­lunk meg, ahol aka­runk. Jó?

– Még hall­gat­ni is cso­dás – fe­lel­te a lány.

– Nagy­sze­rű. Ak­kor igyunk még egyet, jó?

Pat­tin­tott az uj­já­val a pin­cér­nek, s amíg vár­ták, hogy az asz­ta­luk­hoz lép­jen, a lány oda­ha­jolt a fér­fi­hoz, és a fü­lé­be súg­ta nyel­vünk leg­drá­gább sza­vát:

– Sze­ret­lek.

A fér­fi gyön­gé­den su­nyít­va rá­né­zett, és nyel­vünk leg­ol­csóbb sza­vá­val vá­la­szolt neki:

– Sze­ret­lek.

 

Teddy Ca­rel­lá­ban ál­lan­dó­an ott élt a fé­le­lem, hogy nem elég a fér­jé­nek.

Ta­lán ami­att, hogy nem tu­dott be­szél­ni.

Nem tud­ta a fü­lé­be súg­ni nyel­vünk leg­drá­gább, il­let­ve leg­ol­csóbb sza­vát, se más sza­va­kat. Ő csak ki­mu­tat­ni tud­ta, mennyi­re sze­re­ti, és igye­ke­zett is ezer­egy mó­dot ta­lál­ni rá, hogy ki­mu­tas­sa. Ugyan­is at­tól tar­tott, hogy a fér­je előbb-utóbb meg­un­ja őt. At­tól tar­tott, hogy előbb-utóbb ke­res ma­gá­nak egy nőt, aki ki tud­ja mon­da­ni mind­azt, amit a füle két­ség­kí­vül hal­la­ni vá­gyik. És en­nél job­ban nem is té­ved­he­tett vol­na. El­mon­dott az arca a fér­jé­nek min­dent, amit az hal­la­ni vá­gyott.

Oda­adó ta­lá­lé­kony­sá­ga kö­vet­kez­té­ben Teddy­ből min­den­eset­re ki­tű­nő fe­le­ség lett. Min­dig újabb és újabb meg­le­pe­tést szer­zett Ca­rel­lá­nak, ami­ben an­nak gyö­nyö­rű­sé­ge telt, ami el­szó­ra­koz­tat­ta, szó­val, va­ló­sá­gos szü­le­tés­na­pi ün­nep­ség­gé tet­te min­den egyes nap­ját. Az igaz­ság az, hogy Teddy Ca­rel­la ak­kor is ilyen fe­le­ség lett vol­na, ha tud be­szél­ni. Egy­sze­rű­en azért, mert ilyen­nek szü­le­tett. Egy­fe­lől ír, más­fe­lől skót szár­ma­zá­sú, volt ugyan, de a fér­jé­hez való vi­szo­nyu­lá­sá­ban volt va­la­mi a ke­le­ti­ek fi­lo­zó­fi­á­já­ból. Min­den­áron örö­met akart neki sze­rez­ni. Ha a fér­je örült, örült ő is. Nem kel­lett egyet­len köny­vet sem el­ol­vas­nia ah­hoz, hogy tud­ja: a sze­re­lem re­cip­rok do­log.

S mi­vel ha­tá­ro­zot­tan ke­le­ti­es volt a be­ál­lí­tott­sá­ga, nem meg­le­pő, hogy gon­do­la­tai gyak­ran vissza­tér­tek a jo­vi­á­lis Char­lie Chen­re és a dé­del­ge­tett pil­lan­gó­rajz­ra, amely Chen üz­le­té­nek fa­lán ékes­ke­dett.

Va­jon mit szól­na hoz­zá Ste­ve, ha egy este, ami­kor ha­za­tér, őt len­ge há­ló­ing­ben ta­lál­ná, s ha le­húz­ná a vál­lá­ról az egyik könnyű pán­tot, hogy vál­lon csó­kol­ja, ott ta­lál­na alat­ta egy csip­ke­fi­nom, fe­ke­te pil­lan­gót?

Teddy kép­ze­le­tét el­gyö­nyör­köd­tet­te a le­he­tő­ség.

És mi­nél to­vább gon­dol­ko­zott az öt­le­ten, an­nál jobb­nak ta­lál­ta. Bi­zo­nyos volt ben­ne, hogy Ste­ve örül­ne a do­log­nak. Meg ab­ban is bi­zo­nyos volt, hogy Char­lie Chen is örül­ne. És sem­mi két­ség: örül­ne ő maga is. Van va­la­mi bor­zasz­tó­an pi­káns is, ko­mi­kus is ab­ban, hogy va­la­ki pil­lan­gót te­to­vál­tat a vál­lá­ra. Az öt­let iz­gal­mas volt. Ha csak eszé­be ju­tott, alig bírt úrrá len­ni iz­gal­mán.

De va­jon nem fog fáj­ni?

Va­ló­szí­nű, hogy fáj­ni fog. Bár Chen meg­bíz­ha­tó em­ber­nek lát­szik. Chen olyan em­ber­nek lát­szik, aki a vi­lá­gért sem okoz­na fáj­dal­mat neki. És Chen tud­ja, hogy ő mennyi­re sze­re­ti a fér­jét. Ez va­la­hogy na­gyon fon­tos volt. A pil­lan­gó aján­dék Ste­ve szá­má­ra, te­hát igaz­sá­gos, hogy egy olyan em­ber te­to­vál­ja a vál­lá­ra, aki tud­ja és meg­ér­ti, mennyi­re sze­re­tő asszo­nya ő fér­jé­nek.

Egye fene, ha fáj is – gon­dol­ta Teddy –, meg­csi­nál­ta­tom!

MOST RÖG­TÖN!

Az órá­ra pil­lan­tott. Nem, nem most. Ste­ve ha­ma­ro­san ha­za­jön va­cso­ráz­ni, te­hát nem most. Teddy az író­asz­ta­li nap­tár­hoz lé­pett, és fel­la­poz­ta. Hol­nap­után fog­or­vos­hoz kell men­nie, de hol­nap egész nap ráér.

Va­ló­ban szép lesz az a pil­lan­gó, ha pánt nél­kü­li há­ló­ing lesz raj­tam?

Szép hát, ha Chen szép­re csi­nál­ja: egy fel­leb­ben­ni ké­szü­lő, pa­rá­nyi, fe­ke­te pil­lan­gó!

Fel­je­gyez­te az em­lé­ke­ze­té­ben: hol­nap, ebéd után, el­lá­to­gat Char­lie Chen­hez.

Az­tán, mint egy iga­zi fel­leb­ben­ni ké­szü­lő, fe­ke­te pil­lan­gó, el­kez­dett ten­ni-ven­ni a la­kás­ban. Vár­ta Ste­ve-et, alig fért meg a ben­ne a tit­ka.