Tizennegyedik fejezet

A fi­a­tal­em­ber­nek meg­vol­tak a maga prob­lé­mái.

Gya­log bak­ta­tott a vá­ros ut­cá­in, és sem­mi más­ra nem fi­gyelt, csak a gon­do­la­ta­i­ra. Így az­tán azt, ami tör­tént vele, vak­vé­let­len­nek te­kin­tet­te.

A fi­a­tal­em­ber íz­lé­se­sen, kon­zer­va­tí­van volt öl­töz­ve. Olyan em­ber be­nyo­má­sát kel­tet­te, aki­nek pén­ze van a bank­ban. Nem lát­szott túl­sá­go­san jó­ked­vű­nek. Gya­log ban­du­kolt a vá­ros ut­cá­in, és most, hogy az eső el­állt, nem is volt olyan kel­le­met­len gya­lo­gol­ni. Egy­re több em­ber tűnt fel az ut­cá­kon, mint ost­rom után az ál­do­za­tok, ha ab­ba­ma­radt a bom­bá­zás. Az ég­bolt még szür­ke volt, de a fel­hők itt-ott már kezd­tek szét­sza­ka­doz­ni, mint a tüll, ami­vel le­ta­kar­ják a saj­tot, és a nap két­ség­be­eset­ten pró­bált át­tör­ni. A jár­dák men­tén a fel­gyü­lem­lett eső­víz se­be­sen áradt a ka­ná­li­s­ok felé, vit­te ma­gá­val a nap hor­da­lé­kát. A gye­re­kek fel­tűr­ték a nad­rág­juk szá­rát, és vi­dá­man ta­pics­kol­tak a víz­ben. Né­hány bol­tos ki­lé­pett a jár­dá­ra, egy da­ra­big csí­pő­re tett kéz­zel für­kész­te az eget, az­tán ment vissza, hogy fel­húz­za az eső­vé­dő pony­vát. Az egyik sö­tét ka­pu­alj­ból sze­rel­mes­pár buk­kant elő, ott vár­ták ki, amíg el­áll az eső. A le­ány szá­ja da­gadt­ra volt csó­kol­va, s a fiú szá­ja rú­zsos volt, rúzs­fol­tos az arca is. Für­gén in­dul­tak to­vább egy­más ol­da­lán az ut­cán, igye­kez­ve ki­ke­rül­ni a jár­dán a ha­tal­mas tó­csá­kat.

Min­den ab­ba­ma­rad egy­szer – gon­dol­ta a fi­a­tal­em­ber. – El­áll az eső, és elő­bú­jik a nap, az­tán ab­ba­ma­rad a nap­sü­tés, és esni kezd. Va­jon az én prob­lé­má­im mi­kor ol­dód­nak meg?

Egy fiú bi­cik­li­zett el mel­let­te, a bi­cik­li ke­re­kei fel­csap­ták a vi­zet, ahogy el­ka­ri­ká­zott a jár­da mel­lett.

A fi­a­tal­em­ber utá­na­né­zett a bi­cik­lin ülő fi­ú­nak. Na­gyot só­haj­tott. Az ut­ca­sar­kon két fér­fi állt a jár­dán. Az egyik­nek vö­rös volt a haja. A má­sik – a ma­gas, fe­ke­te hajú – sö­tét­kék öl­tönyt vi­selt.

A fi­a­tal­em­ber futó pil­lan­tást ve­tett rá­juk. Ami­kor a kö­ze­lük­be ért, a kék ru­hás fér­fi az út­já­ba állt.

– Bo­csá­nat – mond­ta.

A fi­a­tal­em­ber fel­né­zett.

– A ne­vem Char­lie Par­sons. Ten­ne ne­kem egy szí­ves­sé­get?

– Mi vol­na az? – kér­dez­te a fi­a­tal­em­ber.

– En­nek a pa­sas­nak itt – bö­kött a fe­jé­vel Par­sons a vö­rös­ha­jú felé – van egy arany­pén­ze, amit eset­leg meg­ven­nék tőle. A baj csak az, hogy ott­hon fe­lej­tet­tem a szem­üve­gem, és nem tu­dom el­ol­vas­ni, mi­lyen év­szám van raj­ta. Nem len­ne szí­ves el­ol­vas­ni ne­kem?

A fi­a­tal­em­ber meg­von­ta a vál­lát.

– Elég­gé si­e­tős a dol­gom.

– Csak egy pil­la­nat az egész. És én na­gyon há­lás len­nék érte.

– Na jó – mond­ta a fi­a­tal­em­ber. – Hol az a pénz?

A vö­rös­ha­jú elő­vett egy nagy, arany pénz­ér­mét.

– Ja­pán­ból való – mond­ta. – On­nan jö­vök. A múlt hé­ten még a had­se­reg­ben szol­gál­tam. Most sze­rel­tek le. – A vö­rös­ha­jú meg­nye­rő­en mo­soly­gott. Egy­sze­rű fa­lu­si fi­ú­nak lát­szott. – A ne­vem Frank O’Ne­ill.

A fi­a­tal­em­ber szó nél­kül bó­lin­tott, és el­vet­te az ér­mét.

– Mit kell meg­néz­nem raj­ta? – kér­dez­te.

– Az év­szá­mot – fe­lel­te Par­sons. – Ott kell len­nie va­la­hol a szé­le felé.

– A szé­le felé? Ja igen. Itt van. 1801.

– 1801? – kér­dez­te Par­sons. – Biz­tos?

– Itt az áll. 1801.

– De hi­szen ak­kor… – kezd­te Par­sons, s rög­tön el is hall­ga­tott. O’Ne­ill rá­né­zett.

– Ak­kor ez na­gyon régi pénz, ugye? – kér­dez­te na­i­van O’Ne­ill.

Par­sons meg­kö­szö­rül­te a tor­kát. Lát­szott raj­ta, hogy va­la­mi na­gyon ér­té­kes do­log­ra buk­kant, s most pró­bál­ja el­tit­kol­ni.

– Nem, egy­ál­ta­lán nem olyan régi. Mond­hat­nám, egé­szen min­den­na­pi pénz­da­rab. Az egész­ben csak azt nem ér­tem, hogy ta­lál­ha­tott orosz pénz­ér­mét Ja­pán­ban?

A fi­a­tal­em­ber előbb Par­sons­ra né­zett, az­tán O’Ne­ill­re.

– Orosz–ja­pán há­bo­rú is volt va­la­mi­kor – je­gyez­te meg.

– Úgy van – mond­ta O’Ne­ill. – Fo­gad­ni mer­nék, hogy ez a pénz is így ke­rült Ja­pán­ba. Az ál­dó­ját neki, hogy mi min­den vac­kot nem le­he­tett ta­lál­ni ab­ban az or­szág­ban!

– Eset­leg még így is ér­de­kel­ne az az érme. Meg­ven­ném – mond­ta tar­tóz­ko­dó­an Par­sons. – Per­sze, csak mint ku­ri­ó­zu­mot. Mint Ja­pán­ba ke­rült orosz pénz­ér­mét.

– Hát – mond­ta O’Ne­ill –, én egy pak­li ci­ga­ret­tát ad­tam érte. – Jám­bor na­i­vi­tá­sa már-már fel­tű­nő volt. – Ne­kem annyi­ba ke­rült.

– Én leg­fel­jebb tíz dol­lárt tud­nék adni ma­gá­nak érte – fe­lel­te meg­fon­tol­tan Par­sons. Ti­tok­ban a fi­a­tal­em­ber­re ka­csin­tott, aki za­vart kép­pel bá­mult rá.

– Ak­kor azt mon­dom: már­is a ma­gáé – fe­lel­te vi­gyo­rog­va O’Ne­ill.

Par­sons be­nyúlt a pénz­tár­cá­já­ba. Igye­ke­zett tit­kol­ni si­et­sé­gét. Ki­vett egy húsz­dol­lá­rost, és oda­nyúj­tot­ta O’Ne­ill­nek.

– Vissza tud adni? – kér­dez­te.

– Nem – fe­lel­te O’Ne­ill. – De adja csak ide a pénzt, majd fel­vál­tom ott, ab­ban a tra­fik­ban.

Par­sons át­ad­ta neki a ban­kót, és O’Ne­ill be­ment vele a sar­ki tra­fik­ba. Mi­kor el­tűnt a sze­mük elől, Par­sons gyor­san a fi­a­tal­em­ber­hez for­dult.

– Atya­úr­is­ten! – mond­ta. – Tud­ja, mennyit ér az a pénz?

– Nem – fe­lel­te a fi­a­tal­em­ber.

– Leg­alább két­száz dol­lárt! És ide­ad­ja tí­zért!

– Máz­li­ja van – mond­ta a fi­a­tal­em­ber.

– Máz­lim a fe­nét! Ab­ban a pil­la­nat­ban, ahogy meg­lát­tam, tud­tam róla, hogy tök­fil­kó. Csak arra vol­nék kí­ván­csi, mi el­ad­ni­va­ló­ja van még.

– Nem hin­ném, hogy vol­na még va­la­mi – mond­ta a fi­a­tal­em­ber.

– Sze­rin­tem van. Most jött vissza Ja­pán­ból. Ki tud­ja, mi min­dent sze­dett még össze? Ha vissza­jön, meg is pró­bá­lom ki­fag­gat­ni.

– Én meg me­gyek to­vább – mond­ta a fi­a­tal­em­ber.

– Ne men­jen! Ma­rad­jon, jó? Még szük­sé­gem le­het a sze­mé­re. Én is jó­kor fe­lej­tem ott­hon a szem­üve­gem, mi?

O’Ne­ill ki­jött a tra­fik­ból. Két tí­zest ka­pott a hú­sza­sért, s az egyi­ket meg az arany­pénzt át­ad­ta Par­sons­nak. A má­sik tí­zest zseb­re vág­ta.

– Hát, na­gyon kö­szö­nöm – mond­ta. Az­zal út­nak is in­dult vol­na, de Par­sons a kar­já­ra tet­te a ke­zét.

– Azt mond­ta… izé… hogy ren­ge­teg va­ca­kot le­he­tett össze­szed­ni ott Ja­pán­ban. Mi­lyen… izé… mik­re gon­dolt?

– Hát min­den­fé­le va­cak­ra – fe­lel­te O’Ne­ill.

– Pél­dá­ul?

– Össze­szed­tem pél­dá­ul pár szem gyön­gyöt – fe­lel­te O’Ne­ill. – Őszin­tén szól­va, meg is bán­tam.

– Mi­ért?

– Mert a nya­va­lyás gyön­gyök egy va­gyon­ba ke­rül­tek, és ne­kem most ép­pen szük­sé­gem len­ne egy kis pénz­re.

– Mennyi­be ke­rül­tek? – kér­dez­te Par­sons.

– Öt­száz dol­lá­rom­ba. – O’Ne­ill ezt úgy mond­ta, mint­ha en­nél több pénz nem is lé­tez­ne a vi­lá­gon.

– Igaz­gyön­gyök?

– Per­sze. Fe­ke­ték.

– Fe­ke­ték? – cso­dál­ko­zott Par­sons.

– Aha. Akar­ja lát­ni őket? – Be­nyúlt a zse­bé­be, és elő­sze­dett egy bőr­zacs­kót. Ki­bon­tot­ta a zsi­nórt, amellyel össze volt húz­va a zacs­kó szá­ja, és a tar­tal­ma egy ré­szét a te­nye­ré­be ön­töt­te. A gyön­gyök iga­zá­ban nem is fe­ke­ték vol­tak. Szür­ké­sen fosz­fo­resz­kál­va iz­zot­tak.

– Ilye­nek – mond­ta O’Ne­ill.

– S az a zacs­kó ilye­nek­kel van tele? – kér­dez­te Par­sons. El­vett egy sze­met, és ta­nul­má­nyoz­ni kezd­te.

– Aha. Kábé száz szem le­het ben­ne. Egy öreg jap­csi­tól vet­tem.

– Biz­tos ben­ne, hogy igaz­gyön­gyök?

– Hát per­sze – fe­lel­te O’Ne­ill.

– Nem után­zat az egész?

– Fi­zet­tem vol­na érte öt­száz dol­lárt, ha után­zat?

– Tény­leg. Nem va­ló­szí­nű. – Par­sons gyors pil­lan­tást ve­tett a fi­a­tal­em­ber­re, az­tán O’Ne­ill­hez for­dult. – És… mond­ja csak… el­ad­ná őket?

– Néz­ze – fe­lel­te O’Ne­ill –, itt sze­rel­tek le, de Dé­len la­kom. Ha­za­fe­lé jö­vet a ha­jón min­den pén­zem el­kár­tyáz­tam, és csak az ör­dög tud­ja, hogy ju­tok haza. Mert én nem.

– Én… izé… szí­ve­sen ad­nék öt­száz dol­lárt ér­tük – mond­ta Par­sons. Gyor­san meg­nyal­ta az aj­kát, mint­ha hir­te­len ki­szá­radt vol­na a szá­ja. – Per­sze csak ak­kor, ha igaz­gyön­gyök.

– Hát per­sze hogy azok. Csak­hogy öt­szá­zért nem ad­ha­tom oda.

– Ma­gá­nak ennyi­be ke­rült – mu­ta­tott rá Par­sons.

– Az igaz, csak­hogy én kö­töt­tem az üz­le­tet, és én fu­va­roz­tam haza az árut az Ál­la­mok­ba. Ezer­nél ke­ve­seb­bért nem tu­dom oda­ad­ni.

– Hát az elég sok – mond­ta Par­sons. – Még azt se tud­juk, hogy igaz­gyön­gyök-e. Le­het, hogy után­za­tok.

– A fe­né­be is, csak nem gon­dol­ja, hogy cső­be aka­rom húz­ni! – mond­ta O’Ne­ill.

– Már elő­for­dult, hogy cső­be húz­tak – fe­lel­te Par­sons. – Vég­ered­mény­ben hon­nan tud­ha­tom, hogy ki­fé­le em­ber maga?

– Az igaz – mond­ta O’Ne­ill. – De re­mé­lem, nem gon­dol­ja, hogy meg­vé­tet­ném ma­gá­val eze­ket a gyön­gyö­ket anél­kül, hogy elő­ző­leg ne mu­tat­nánk meg őket egy ék­sze­rész­nek?

Par­sons gya­nak­vó pil­lan­tást ve­tett rá.

– Hon­nan tud­ha­tom, hogy az ék­sze­rész nem a ba­rát­ja?

– Azt az ék­sze­részt vá­laszt­hat­ja, ame­lyi­ket akar­ja. Én be se me­gyek ma­gá­val az üz­let­be. Oda­adom ma­gá­nak a gyön­gyö­ket, és meg­vá­rom kint. Higgye el, ezek igaz­gyön­gyök. Csak­is azért en­ge­dem át őket olyan ol­csón ma­gá­nak, mert sem­mi ked­vem itt lóf­rál­ni. Sze­ret­nék ha­za­men­ni.

– Mi a vé­le­mé­nye? – for­dult Par­sons a fi­a­tal­em­ber­hez.

– Nem is tu­dom – fe­lel­te a fi­a­tal­em­ber.

– El­jön­ne ve­lünk egy ék­sze­rész­hez?

– Mi­nek?

– Jöj­jön el – mond­ta Par­sons. – Na­gyon ké­rem.

A fi­a­tal­em­ber vál­lat vont. – Hát, ép­pen­ség­gel el­me­he­tek.

El­in­dul­tak fel­fe­lé az ut­cán, s ad­dig men­tek, amíg egy óra- és ék­szer­üz­let­hez nem ér­tek. A cég­táb­lán ez állt: „JA­VÍ­TÁS, BECS­LÉS.”

– Ez jó lesz – mond­ta Par­sons. – Adja ide a gyön­gyö­ket.

O’Ne­ill oda­ad­ta neki a zacs­kót.

– Be­jön ve­lem? – kér­dez­te Par­sons a fi­a­tal­em­ber­től.

– Be – fe­lel­te a fi­a­tal­em­ber.

– Majd meg­lát­ják – mond­ta O’Ne­ill. – Az ék­sze­rész azt fog­ja mon­da­ni, hogy meg­ér ezer dol­lárt.

Par­sons meg a fi­a­tal­em­ber be­lé­pett az üz­let­be. O’Ne­ill kint ma­radt az ut­cán.

Az ék­sze­rész, egy fonnyadt öreg­em­ber, egy óra fö­lött gör­nyedt. Nem né­zett föl. Szem­öl­dö­két össze­húz­va tar­tot­ta a sze­mén a fe­ke­te né­ző­két, és úgy pisz­kál­ta az órát, mint­ha egy rák ol­lói kö­zül szed­né ki a húst. Par­sons kö­hin­tett. Az ék­sze­rész nem né­zett föl. Vár­tak. A fa­lon egy ka­kuk­kos óra az időt je­lez­te. Dél­után két óra volt

Az ék­sze­rész vég­re fel­emel­te a fe­jét. Ke­rek­re nyi­tot­ta a sze­mét, a né­ző­ke a te­nye­ré­be pottyant

– Mi tet­szik? – kér­dez­te.

– Gyön­gyö­ket sze­ret­nék fel­be­csül­tet­ni – mond­ta Par­sons.

– Hol van­nak?

– Itt – mond­ta Par­sons, és át­nyúj­tot­ta a zacs­kót.

Az ék­sze­rész szét­húz­ta a zacs­kó zsi­nór­ját. Ki­rá­zott né­hány szem füst­szür­ke göm­böt a te­nye­ré­be.

– Szép na­gyok – mond­ta. – Szép a fé­nyük is. Sely­me­sek. Mit óhajt tud­ni?

– Va­ló­di­ak?

– Hogy nem strasszok, azt rög­tön meg­mond­ha­tom. – Bó­lin­tott. – De rönt­gen­vizs­gá­lat nél­kül le­he­tet­len meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy te­nyész­tett gyön­gyök-e vagy ke­le­ti igaz­gyön­gyök. Ah­hoz el kel­le­ne kül­de­nem va­la­ho­vá őket.

– Mennyit ér­het­nek? – kér­dez­te Par­sons.

Az ék­sze­rész vál­lat vont. – Ha te­nyész­tett gyön­gyök, kap­hat da­ra­bon­ként tíz–hu­szon­öt dol­lárt ér­tük. Ha ke­le­ti igaz­gyön­gyök, jó­val töb­bet ér­nek.

– Mennyit?

– Ezek­nek a nagy­sá­gá­ból ítél­ve, da­ra­bon­ként száz-két­száz dol­lárt. Szá­zat fel­tét­le­nül. – Szü­ne­tet tar­tott – Mennyit kér­nek ér­tük?

– Ez­ret – fe­lel­te Par­sons.

– Ol­csón ad­ják – mond­ta az ék­sze­rész.

– Nem az el­adó va­gyok – fe­lel­te Par­sons –, ha­nem a vevő.

– Hány da­rab gyöngy van eb­ben a zacs­kó­ban? – kér­dez­te az ék­sze­rész. – Het­ven­öt?

– Száz – fe­lel­te Par­sons.

– Ak­kor sem­mi­kép­pen sem jár­hat rosszul. Még ha te­nyész­tett gyön­gyök is, leg­alább tíz dol­lárt kap da­rab­ju­kért, vagy­is meg­van az ez­re­se. Ha meg ke­le­ti igaz­gyön­gyök, szé­dü­le­tes hasz­not vág zseb­re. Ha ke­le­ti igaz­gyön­gyök, a tíz­sze­re­sét kap­hat­ja vissza an­nak, amit be­lé­jük fek­te­tett. Én a maga he­lyé­ben meg­vizs­gál­tat­nám rönt­gen­nel.

Par­sons vi­gyor­gott.

– Kö­szö­nöm. Há­lá­san kö­szö­nöm.

– Szó­ra sem ér­de­mes – mond­ta az ék­sze­rész. Vissza­tet­te a né­ző­két a sze­mé­re, és is­mét az óra fölé gör­nyedt.

Par­sons fél­re­von­ta a fi­a­tal­em­bert.

– Mi a vé­le­mé­nye? – kér­dez­te.

– Jó üz­let­nek lát­szik – fe­lel­te a fi­a­tal­em­ber.

– Tu­dom. Ide fi­gyel­jen. Nem hagy­ha­tom, hogy ez a bug­ris to­vább­áll­jon ve­lük.

– El akar­ja adni őket. Mi­ből gon­dol­ja, hogy to­vább akar­na áll­ni ve­lük?

– Csak úgy gon­do­lom. Ha ezek a gyön­gyök igaz­gyön­gyök, egy va­gyon van a ke­zé­ben. Meg kell ven­nem őket, mi­előtt még meg­né­zet­né rönt­gen­nel.

– Ja, most már ér­tem – mond­ta a fi­a­tal­em­ber.

– Csak az a bök­ke­nő, hogy én a szom­széd ál­lam­ban la­kom. Mire a ban­kom­ba érek, be­zár. Ez a pa­sas meg nem fog hol­na­pig vár­ni, az biz­tos.

– Nem va­ló­szí­nű – mond­ta a fi­a­tal­em­ber.

– Maga itt la­kik a vá­ros­ban?

– Igen.

– Van bank­be­tét­je?

– Van.

– Van ezer dol­lár­ja be­tét­ben?

– Van.

– Nem szí­ve­sen csi­ná­lom – mond­ta Par­sons.

– Mit?

Par­sons mo­soly­gott.

– Nem szí­ve­sen ve­szem be egy ilyen re­mek üz­let­be.

– Be­ven­ne? – kér­dez­te a fi­a­tal­em­ber, s ér­dek­lőd­ve csil­lant meg a sze­me.

– Hát van más le­he­tő­sé­gem? Ha arra ké­rem a pa­sasun­kat, hogy vár­jon hol­na­pig, le­mond­ha­tok róla.

– Fe­le­zünk? – kér­dez­te a fi­a­tal­em­ber.

– Nono, csak las­san a test­tel – fe­lel­te Par­sons.

– Mi­ért? Én adom a pénzt.

– De csak hol­na­pig. A pa­sast kü­lön­ben is én fe­dez­tem fel. Maga nem is tud­na az egész­ről, ha nem ál­lí­tom meg.

– Az igaz, de maga meg a gyön­gyö­ket nem ve­he­ti meg, ha én nem me­gyek el a ban­kom­ba.

– Az is igaz. – Par­sons­nak össze­szű­kült a sze­me. – De hon­nan tud­ha­tom, hogy ha ma­gá­hoz ve­szi a gyön­gyö­ket, hol­nap nem fog­ja-e azt mon­da­ni, hogy nem haj­lan­dó át­ad­ni a fele részt?

– Ilyes­mit a vi­lá­gért sem csi­nál­nék – mond­ta a fi­a­tal­em­ber.

– Adja meg a cí­mét és a te­le­fon­szá­mát – mond­ta Par­sons.

– Ké­rem – fe­lel­te a fi­a­tal­em­ber. Meg­ad­ta. Par­sons fel­ír­ta mind a ket­tőt.

– Hon­nan tud­ha­tom, hogy nem ha­mi­sak-e az ada­tok? – kér­dez­te Par­sons. – Mu­tas­sa a jog­si­ját.

– Nincs ko­csim. A cí­mem el­len­őriz­he­ti a te­le­fon­könyv­ben. – Az ék­sze­rész­hez for­dult.

– Van is­o­lai te­le­fon­köny­ve?

– Hagy­ja – mond­ta Par­sons. – Meg­bí­zom ma­gá­ban. De hol­nap reg­gel az első dol­gom az lesz, hogy meg­je­le­nek a la­ká­sán, át­adom az öt­száz dol­lárt, és át­ve­szem a gyön­gyök­ből a ré­szem.

– He­lyes – fe­lel­te a fi­a­tal­em­ber. – Vár­ni fo­gom.

– Is­te­nem­re, ez az­tán a re­mek üz­let, mi? Ha a gyön­gyök va­ló­di­ak, gaz­da­gok le­szünk. Ha meg te­nyész­tet­tek, a pén­zünk­nél va­gyunk. Sem­mi­kép­pen sem fi­zet­he­tünk rá.

– Csak­ugyan jó üz­let – hagy­ta rá a fi­a­tal­em­ber.

– Ak­kor gye­rünk a bank­ba, mi­előtt a fic­kó meg­gon­dol­ja ma­gát.

O’Ne­ill az ut­cán vár­ta őket.

– Na? – kér­dez­te.

– Azt mond­ta az ék­sze­rész, hogy nem strassz – fe­lel­te Par­sons.

– Ugye? Mit mond­tam? Mond­ta, hogy meg­ér­nek ez­ret?

– Mond­ta, hogy kábé annyit ér­het­nek.

– Hát ak­kor kö­tünk üz­le­tet?

– Haza kell men­nem a be­tét­köny­ve­mért – mond­ta a fi­a­tal­em­ber.

– Rend­ben. Ma­gá­val me­gyünk.

A há­rom fér­fi fo­gott egy ta­xit, s Is­o­lá­ba haj­tat­tak. A fi­a­tal­em­ber ki­szállt, a taxi várt. Mi­kor a fi­a­tal­em­ber ki­jött a ház­ból, nála volt a be­tét­köny­ve. Uta­sí­tást adott a so­főr­nek, és a bank­ba haj­tat­tak. Ott mind­hár­man ki­száll­tak, s Par­sons ki­fi­zet­te a ta­xist. A fi­a­tal­em­ber be­ment a bank­ba, s ami­kor ki­jött, nála volt az ezer dol­lár, kész­pénz­ben.

– Itt a pénz – mond­ta.

Par­sons bol­do­gan vi­gyor­gott.

A fi­a­tal­em­ber át­ad­ta az ezer dol­lárt O’Ne­ill­nek.

– És itt van­nak a gyön­gyök – mond­ta O’Ne­ill, a zse­bé­be nyúlt, és át­adott a fi­a­tal­em­ber­nek egy bőr­zacs­kót. – Iga­zán na­gyon há­lás va­gyok, cim­bo­rák. Most már ha­za­me­he­tek.

– Az még egy ki­csit messzebb van – mond­ta a fi­a­tal­em­ber.

O’Ne­ill fel­né­zett. Egye­nest egy 38-as Spe­ci­al csö­vé­be.

– Ez meg mi? – kér­dez­te.

A fi­a­tal­em­ber el­vi­gyo­ro­dott.

– A jól is­mert gyé­mánt­trükk – fe­lel­te –, csak ép­pen gyön­gyök­kel. Maga el­vet­te az ezer dol­csi­mat, és eb­ben a zacs­kó­ban a gyön­gyök min­den bi­zonnyal után­za­tok. Hol van­nak az iga­zi­ak, ame­lye­ket az ék­sze­rész fel­be­csült?

– Ide fi­gyel­jen, Mac – mond­ta Par­sons.

– Maga té­ved. Maga…

– Té­ve­dek? – A fi­a­tal­em­ber már meg is mo­toz­ta O’Ne­illt. Két má­sod­perc alatt meg­ta­lál­ta nála az igaz­gyön­gyö­ket tar­tal­ma­zó zacs­kót. – Hol­nap reg­gel ül­het­tem vol­na szé­pen ott­hon, és vár­hat­tam vol­na az üz­let­tár­sa­mat, hogy hoz­za az öt­száz dol­lár­ját. Csak­hogy az üz­let­tár­sam soha töb­bé nem mu­tat­ko­zott vol­na. Ad­dig­ra már nyil­ván el­köl­töt­te vol­na a tő­lem ki­csalt ezer dol­lár rá­eső ré­szét.

– Éle­tünk­ben elő­ször csi­nál­tunk ilyet – mond­ta O’Ne­ill, aki kez­dett be­gyul­lad­ni.

– Iga­zán? Is­me­rek né­hány em­bert, aki alig­ha­nem haj­lan­dó lesz bi­zo­nyí­ta­ni, hogy nem – fe­lel­te a fi­a­tal­em­ber. – Gye­rünk, au­tó­kázunk egy ki­csit.

– Hová? – kér­dez­te Par­sons.

– A 87-es kör­zet­be – fe­lel­te a fi­a­tal­em­ber.

A fi­a­tal­em­ber­nek ugyan­is Art­hur Brown volt a neve.