Ötödik fejezet

Hen­ry Pro­schek ala­csony, cin­gár em­ber­ke volt, mé­lyen ülő, bar­na sze­mek­kel, s a feje tel­je­sen ko­pasz. Szén­bá­nyász volt, és a bá­nyá­ban töl­tött há­rom év­ti­zed mocs­ka be­et­te ma­gát a kör­mei alá és az arca rán­ca­i­ba. Va­sár­na­pi ru­há­já­ba volt öl­töz­ve, s mi­előtt fel­jött Scran­ton­ból, eré­lye­sen le­si­kál­ta ma­gát, még­is szur­tos­nak lát­szott, s ha nem tud­ta vol­na róla az em­ber, hogy fog­lal­ko­zá­sa az egyik leg­tisz­te­let­re­mél­tóbb fog­lal­ko­zás, hi­szen sze­net fejt a föld alatt, mocs­kos kis alak­nak tar­tot­ta vol­na.

Most ott ült a 87. kör­zet nyo­mo­zó­i­nak a szo­bá­já­ban, s Ca­rel­la csak néz­te. Pro­schek­nek fel­há­bo­ro­dott volt a te­kin­te­te, Ca­rel­la nem is hit­te vol­na, hogy a bá­nyász ké­pes ilyen ék­te­le­nül fel­há­bo­rod­ni. Pro­schek csak az imént hall­gat­ta vé­gig Kling kis­elő­adá­sát, és most, hogy ek­ko­ra fel­há­bo­ro­dás ült ki a sze­mé­be, Ca­rel­la azon tű­nő­dött, va­jon nem Kling adta-e elő rosszul a dol­got. De úgy ta­lál­ta, hogy Kling csak­is úgy be­szél­he­tett, ahogy be­szélt. Új fiú ugyan, de ta­nu­lé­kony, és nincs olyan sok­fé­le mód­ja an­nak, hogy meg­mond­juk va­la­ki­nek: meg­halt a le­á­nya.

Pro­schek fel­há­bo­ro­dott te­kin­tet­tel ült egy da­ra­big, az­tán mér­ge az aj­ká­ra to­lult, és ki­buggyant be­lő­le:

– Nem halt meg – je­len­tet­te ki.

– De meg­halt, Mr. Pro­schek – mond­ta Kling. – Saj­ná­lom, uram, de…

– Nem halt meg – is­mé­tel­te meg ha­tá­ro­zot­tan Pro­schek.

– Uram…

– Nem halt meg! – hang­zott fel har­mad­szor is.

Kling rá­né­zett Ca­rel­lá­ra. Ca­rel­la könnye­dén el­lök­te ma­gát az író­asz­tal­tól.

– Mr. Pro­schek – mond­ta –, mi össze­ha­son­lí­tot­tuk a ha­lott lány fo­ga­it az­zal a fog­tér­kép­pel, ame­lyet ma­gá­tól ka­pott az El­tűnt Sze­mé­lyek Nyil­ván­tar­tó­ja. Az azo­nos­sá­got meg­ál­la­pí­tot­tuk, uram. Higgye el, ha nem így len­ne…

– Té­ved­tek – je­len­tet­te ki Pro­schek.

– Nem té­ved­tünk, uram.

– Már hogy halt vol­na meg? – kér­dez­te Pro­schek. – Azért jött ide, hogy új éle­tet kezd­jen. Ezek az ő sza­vai. Ő maga írta ne­kem. Hogy halt vol­na hát meg?

– A holt­tes­te…

– És az én lá­nyom nem is ful­lad­ha­tott víz­be. Az én lá­nyom ki­tű­nő úszó volt. Az én lá­nyom még ér­met is nyert a kö­zép­is­ko­lá­ban, olyan jól úszott. Én nem tu­dom, hogy ki az a lány, de sem­mi eset­re sem Mary Loui­se.

– Uram…

– És ki­te­ker­tem vol­na a nya­kát, ha te­to­vá­lás lett vol­na raj­ta. Már­pe­dig ma­guk azt mond­ják, hogy an­nak a ha­lott lány­nak te­to­vá­lás van a ke­zén. Az én Mary Loui­se-om­nak sose ju­tott vol­na az eszé­be te­to­vál­tat­ni ma­gát.

– Ép­pen ezt akar­tuk meg­tud­ni ma­gá­tól, uram – mond­ta Ca­rel­la. – Azt mond­ja, hogy a lá­nyán nem volt te­to­vá­lás. Ak­kor nyil­ván eb­ben a vá­ros­ban te­to­vál­tat­ta ma­gát. Azt mi is tud­juk, hogy nem ful­ladt víz­be. Ha­lott volt, mi­előtt a víz­be ke­rült vol­na. Vagy­is, ha si­ke­rül össze­füg­gést ta­lál­nunk a te­to­vá­lás és…

– Az a ha­lott lány nem az én lá­nyom –, mond­ta Pro­schek. – Ma­guk ké­pe­sek vol­tak ide­ren­del­ni Penn­syl­va­ni­á­ból, és a lány még csak nem is az én lá­nyom. Mi­ért lop­ják az idő­met? Egy tel­jes na­pot vesz­tet­tem csak az­zal, hogy ide­utaz­tam.

– Uram – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan Ca­rel­la –, az a lány igen­is a maga lá­nya. Ké­rem, pró­bál­ja vég­re meg­ér­te­ni. – Pro­schek el­len­sé­ge­sen me­redt rá. – Volt a lá­nyá­nak Mac nevű ba­rát­ja? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– De­hogy volt – fe­lel­te Pro­schek.

– Mac­Do­nald, Mac Do­u­gall, Mc­Mor­row, Mc­Ma­nusz, Mcl­zé, McA­kár­mi?

– Egyik sem.

– Biz­tos ben­ne?

– A lá­nyom­nak nem sok fi­a­tal­em­ber is­me­rő­se volt – fe­lel­te Pro­schek. – Ugyan­is… ugyan­is nem volt va­la­mi szép lány. A bőre hi­bát­lan volt, akár az any­jáé, sze­me kék, és a haja sző­ke, ami jól il­lik így együtt, de nem volt… nem volt iga­zán szép. Néha… saj­nál­tam is érte. Egy fér­fi­nál… egy fér­fi­nál nem szá­mit, ha nem szép. De egy lány­nak a kül­se­je a min­de­ne. Néha saj­nál­tam is sze­gényt. – El­hall­ga­tott, fel­né­zett Ca­rel­lá­ra, az­tán meg­is­mé­tel­te, mint­ha még vi­lá­go­sab­bá akar­ná ten­ni, amit mon­dott: – Nem, nem volt szép a lá­nyom.

Ca­rel­la le­né­zett Pro­schek­re, tud­ta, hogy a bá­nyász múlt időt hasz­nált, tud­ta, hogy a lány Pro­schek lel­ké­ben már ha­lott, s most azon tű­nő­dött, va­jon mi­ért har­col ez az em­ber en­nek el­is­me­ré­se el­len, mi­ért har­col a vi­tat­ha­tat­lan tény el­len, hogy a le­á­nya ha­lott, még­hoz­zá leg­alább há­rom hó­nap­ja az.

– Ké­rem, gon­dol­koz­zék, Mr. Pro­schek – mond­ta. – Nem em­lí­tett a lá­nya soha egy Mac nevű va­la­kit?

– Nem – fe­lel­te Pro­schek. – Mi­ért em­lí­tett vol­na Mary Loui­se egy Mac nevű va­la­kit? Az a lány nem Mary Loui­se. – El­hall­ga­tott, hir­te­len tá­madt egy öt­le­te, és azt mond­ta: – Sze­ret­ném meg­néz­ni azt a lányt.

– Mi meg sze­ret­nénk, ha nem néz­né meg – mond­ta Ca­rel­la.

– Meg aka­rom, néz­ni. Ma­guk azt ál­lít­ják, hogy a lá­nyom, fog­tér­ké­pe­ket mu­to­gat­nak ne­kem, de ez mind csak egy nagy ra­kás szar. Én lát­ni aka­rom azt a lányt. Csak ak­kor tu­dom meg­mon­da­ni ma­guk­nak, hogy Mary Loui­se-e vagy sem.

– Így ne­vez­te a lá­nyát? – kér­dez­te Ca­rel­la. – Mary Loui­se-nak?

– Mary Loui­se-nak ke­resz­tel­tet­tem. Min­den­ki más egy­sze­rű­en csak Ma­ry­nek ne­vez­te, pe­dig én nem an­nak szán­tam. Én Mary Loui­se-nak szán­tam. Szép név, nem? A Mary na­gyon… egy­sze­rű. – Hu­nyor­gott. – Túl­sá­go­san egy­sze­rű. – Megint hu­nyor­gott. – Meg aka­rom néz­ni azt a lányt. Hol van?

– A hul­la­ház­ban – fe­lel­te Kling.

– Ak­kor vi­gye­nek oda. Egy… holt­tes­tet ál­lí­tó­lag egy hoz­zá­tar­to­zó­nak kell azo­no­sí­ta­nia, nem? Nem ez a sza­bály?

Kling Ca­rel­lá­ra né­zett.

– Ke­rí­tünk egy ko­csit, és el­visszük Mr. Pro­sche­ket a kór­ház­ba – mond­ta fá­rad­tan Ca­rel­la.

Út­ban a kór­ház felé nem so­kat be­szél­get­tek. Mind­hár­man a Mer­cu­ry sze­dán elül­ső ülé­sén ül­tek. Kö­rü­löt­tük áp­ri­li­si zöld­be bo­rult a vá­ros, de a ko­csi­ban fur­csa­mód ked­vet­len volt a han­gu­lat. Be­haj­tot­tak a kór­ház par­ko­ló­he­lyé­re, és Ca­rel­la a kór­ház sze­mély­ze­te szá­má­ra fenn­tar­tott he­lyen állt le a rend­őr­sé­gi sze­dán­nal. Mr. Pro­schek erő­sen hu­nyor­gott a nap­fény­ben, ami­kor ki­szállt a ko­csi­ból. Az­tán kö­vet­te Ca­rel­lát és Klin­get a hul­la­ház­ba.

A de­tek­tí­vek­nek nem kel­lett iga­zol­ni­uk ma­gu­kat az őr előtt. Sok­szor jár­tak már itt mind a ket­ten. Kö­zöl­ték az őr­rel, há­nyas szá­mú hul­lát akar­ják meg­néz­ni, az­tán kö­vet­ték a fo­lyo­só fa­lá­ban so­ra­ko­zó aj­tók mel­lett.

Mind­egyik ajtó egy-egy hű­tő­szek­rény aj­ta­ja volt, s mind­egyik ajtó mö­gött egy-egy hul­la fe­küdt.

– Nem ajánl­juk, hogy meg­néz­ze, Mr. Pro­schek – mond­ta Ca­rel­la. – So­ká­ig volt a víz­ben a lá­nya. Nem hin­ném, hogy…

Pro­schek oda se fi­gyelt. Meg­áll­tak a 28. szá­mú ajtó előtt, és Pro­schek vá­ra­koz­va pil­lan­tott az őrre.

– No, Ste­ve, mi le­gyen? – kér­dez­te az őr, mi­kor az aj­tó­ki­lincs után nyúlt.

Ca­rel­la só­haj­tott egyet. – Mu­tas­sa meg neki, Buddy – fe­lel­te.

Az őr ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és ki­húz­ta a ke­re­ke­ken gör­dü­lő tep­sit.

Pro­schek rá­né­zett a tep­sin he­ve­rő, osz­lás­nak in­dult, haj nél­kü­li holt­test­re. Ca­rel­la fi­gyel­te, és ész­re­vet­te, hogy egy rö­vid má­sod­perc­re meg­je­le­nik a bá­nyász sze­mé­ben a fel­is­me­rés, a meg­ren­dí­tő, hir­te­len fel­is­me­rés, és meg­ér­zett va­la­mit a fáj­da­lom­ból, ame­lyet az öreg­em­ber ér­zett.

Az­tán Pro­schek szem­közt for­dult Ca­rel­lá­val, megint ke­mény volt a te­kin­te­te, és éles, kes­keny vo­nal­lá szű­kült a szá­ja.

– Nem – mond­ta. – Ez nem az én lá­nyom.

Sza­vai csak úgy vissz­han­goz­tak a hosszú fo­lyo­són. Az őr vissza­gu­rí­tot­ta a tep­sit a hű­tő­re­kesz­be, csi­ko­rog­tak a ke­re­kek.

– Igényt tart a holt­test­re? – kér­dez­te az őr.

– Nos, Mr. Pro­schek? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– Tes­sék? – mond­ta Pro­schek.

– Igényt tart a holt­test­re?

– Tes­sék?

– Igényt tart a… ?

– Nem – mond­ta Pro­schek. – Ez nem az én lá­nyom. – Meg­for­dult, és el­in­dult vissza­fe­lé a fo­lyo­són, ci­pő­sar­ka csak úgy ko­po­gott a ce­ment­pad­lón. – Nem az én lá­nyom – mond­ta, és egy­re job­ban fel­emel­te a hang­ját. – Nem az én lá­nyom, nem az én lá­nyom, nem az én lá­nyom.

Az­tán el­ért a fo­lyo­só vé­gén az aj­tó­hoz, térd­re ro­gyott, keze a ki­lin­cset mar­ko­lász­ta, és ke­ser­ve­sen zo­kog­ni kez­dett. Ca­rel­la hoz­zá­sza­ladt, le­ha­jolt, és át­ölel­te az öreg­em­bert. Pro­schek Ca­rel­la mel­lé­be te­met­te az ar­cát, és sír­va mond­ta:

– Ó, Is­te­nem, hát meg­halt, meg­halt az én Mary Loui­se-om, meg­halt a lá­nyom, a lá­nyom… – az­tán nem tu­dott sem­mi egye­bet mon­da­ni, mert egész tes­té­ben re­me­gett, és majd meg­ful­ladt a könnye­i­től.

Ab­ban, hogy susz­ter va­la­ki, vé­le­ke­dett Teddy Ca­rel­la, az a szép, hogy nem vi­szi haza ma­gá­val a mun­kát. Meg­fol­toz egy cso­mó ci­pőt, az­tán ha­za­megy a fe­le­sé­gé­hez, és más­nap reg­ge­lig nem is gon­dol a ci­pő­tal­pak­ra meg ci­pő­sar­kak­ra.

Egy de­tek­tív­nek meg ál­lan­dó­an a nyo­mo­zá­son jár az esze.

Egy olyan de­tek­tív­nek meg, mint Ste­ve Ca­rel­la, rá­adá­sul még ve­szen­dő lel­ke­ken is jár az esze.

Teddy, per­sze, a vi­lá­gért se ment vol­na férj­hez sen­ki más­hoz, de azért, min­den­eset­re fájt neki, mi­kor lát­ta, hogy fér­je csak ül az ab­lak mel­lett, és töp­reng. A póz, amely­ben töp­ren­gett, szin­te klasszi­kus volt, majd­nem olyan, mint Ro­din Gon­dol­ko­dó­jáé. Be­le­süp­pedt a fo­tel­ba, az ál­lát egyik ha­tal­mas te­nye­ré­be tá­masz­tot­ta, lá­bát ke­reszt­be ve­tet­te. Me­zít­láb volt, és Teddy imád­ta a lá­bát. Ez, per­sze, ne­vet­sé­ges, egy fér­fi lá­bát nem szo­kás imád­ni, de ott egye meg a fene, én imá­dom a lá­bát. Szé­pen ívelt a tal­pa és gyö­nyö­rű­ek a láb­uj­jai, higgyék el ne­kem.

Oda­ment a fér­je mel­lé.

Nem volt ma­gas nő, va­la­hogy még­is ma­gas­nak lát­szott. Emelt fő­vel, egye­nes tar­tás­sal s olyan könnye­dén, olyan ke­cse­sen és még­is fe­je­de­lem­nő­höz il­lő­en lé­pe­ge­tett, hogy már et­től több hü­velyk­kel meg­nőtt a ter­me­te. A haja fe­ke­te volt, a sze­me bar­na, és telt ajka nem volt ki­rú­zsoz­va, mert nem volt rá szük­sé­ge. Teddy Ca­rel­la ajka ékes­ség volt, ékes­ség olyan ér­te­lem­ben, hogy gyö­nyö­rű volt, és csak ékes­ség olyan ér­te­lem­ben, hogy sza­va­kat nem tu­dott for­mál­ni. Teddy sü­ket­né­má­nak szü­le­tett, se nem hal­lott, se nem be­szélt, így az­tán kom­mu­ni­ká­ci­ós esz­kö­zé­ül az arca és a tes­te szol­gált, mind­ket­tő va­la­mennyi por­ci­ká­já­val.

Az arca szin­te túl­zot­tan éke­sen be­szélt. A sze­me ki tud­ta fe­jez­ni azo­kat a sza­va­kat, ame­lye­ket ki­mon­da­ni nem tu­dott. De a két keze is fo­lyé­ko­nyan, ki­fe­je­ző­en be­szélt, min­den moz­du­la­tá­nak je­len­té­se volt. Ha Teddy Ca­rel­la „hall­ga­tott” va­la­kit, egy pil­la­nat­ra se vet­te le a sze­mét az il­le­tő ar­cá­ról. S ha Teddy Ca­rel­la „be­szélt”, az em­ber ön­kén­te­le­nül is tel­jes fi­gye­lem­mel adó­zott neki, mert né­ma­já­té­ka va­la­hogy még job­ban ki­emel­te meg­ej­tő szép­sé­gét.

Most, ahogy szét­ter­pesz­tett láb­bal odá­állt töp­ren­gő fér­je elé, csí­pő­re tet­te a ke­zét, úgy né­zett le rá. Pi­ros szok­nya volt a de­re­ka köre csa­var­va, óri­á­si arany biz­to­sí­tó­tű fog­ta össze a bal tér­de fö­lött. A lá­bá­ra pi­ros pa­pu­csot hú­zott, s fe­hér blú­za elől olyan mé­lyen ki volt vág­va, hogy egy ki­csit lát­ni le­he­tett keb­le dom­bo­ru­la­tát. Ha­ját élénk­pi­ros sza­lag­gal fog­ta hát­ra, s ahogy most ott állt a fér­je előtt, szin­te meg­til­tot­ta neki, hogy foly­tas­sa ko­mor töp­ren­gé­sét.

Egyi­kük sem szólt. Teddy azért, mert nem tu­dott, Ca­rel­la meg azért, mert nem volt hoz­zá ked­ve. A néma pár­vi­a­dal fe­szült­ség­gel töl­töt­te meg a kis la­kást.

Vé­gül is Ca­rel­la szó­lalt meg: – Na jó.

Teddy bó­lin­tott, és fel­húz­ta az egyik szem­öl­dö­két.

– Jó – foly­tat­ta a fér­je –, már bú­jok is ki a csi­ga­há­zam­ból.

Teddy össze­tet­te két ke­zét a csuk­ló­já­nál, az­tán las­san szét­nyi­tot­ta, és hir­te­len össze­csuk­ta a te­nye­re­it.

– Iga­zad van – mond­ta Ca­rel­la. – Zár­kó­zott va­gyok, mint egy kagy­ló.

Teddy cél­ba vet­te a mu­ta­tó­uj­já­val, az­tán mint­ha meg­húz­ta vol­na a ra­vaszt.

– Igen, a mun­kám – mond­ta Ca­rel­la.

Az asszony hir­te­len, min­den elő­ze­tes fi­gyel­mez­te­tés nél­kül az ölé­be fész­kel­te ma­gát. Kö­ré­je fon­ta a kar­ja­it, me­leg go­lyó­vá göm­bö­lyö­dött, fel­húz­ta a tér­dét, fe­jét a mel­lé­hez nyom­ta. Fel­né­zett rá, és a sze­me azt kér­te: Mondd el.

– Az a lány – mond­ta Ca­rel­la. – Mary Loui­se Pro­schek.

Teddy bó­lin­tott.

– Har­minc­há­rom éves, s fel­jön a vá­ros­ba, hogy új éle­tet kezd­jen. És hol­tan buk­kan fel a Harb vi­zé­ben. A szü­le­i­hez írt le­ve­le még csu­pa bi­za­ko­dás volt. Még ha ön­gyil­kos­ság­ra gya­na­kod­tunk vol­na is, amit már nem te­szünk, maga ez a le­vél ki­kü­szö­böl­te vol­na a le­he­tő­sé­gét. Az or­vos­szak­ér­tő sze­rint már ha­lott volt, ami­kor a víz­be ke­rült. A ha­lál oka: akut ar­zén­mér­ge­zés. Tudsz kö­vet­ni?

Teddy tág­ra nyílt szem­mel bó­lin­tott.

– Te­to­vá­lás van a ke­zén. Itt… – Meg­mu­tat­ta a he­lyet a jobb ke­zén –… egy szív, s ben­ne az a szó, hogy Mac. Ami­kor el­jött Scran­ton­ból, a szü­lő­vá­ro­sá­ból, ez nem volt még raj­ta. Sze­rin­ted hány Mac le­het eb­ben a vá­ros­ban?

Teddy csak a sze­me­it for­gat­ta.

– Te mon­dád. Nos, va­jon azért jött ide, hogy ez­zel a Mac­kel ta­lál­koz­zék, vagy csak vé­let­le­nül akadt össze vele? Ez a Mac dob­ta va­jon a fo­lyó­ba, mi­után meg­mér­gez­te? Hogy le­het meg­ke­res­ni ek­ko­ra vá­ros­ban egy Mac nevű fic­kót?

Teddy a hü­velyk- és mu­ta­tó­uj­ja köz­ti bőr­le­beny­re mu­ta­tott.

– A te­to­vá­ló sza­lo­nok­ban? Már el­kezd­tem vé­gig­jár­ni őket. Le­het, hogy hi­á­ba, mert nők rit­kán te­to­vál­tat­ják ma­gu­kat.

Teddy gyor­san ki­gom­bol­ta a blú­za leg­fel­ső gomb­ját, az­tán mind­két ke­zét hasz­nál­va, drá­mai moz­du­lat­tal szé­les V-alak­ra nyi­tot­ta.

– A Te­to­vált Ró­zsa? – kér­dez­te Ca­rel­la. – Az iro­da­lom.

Teddy vál­lat vont.

Ca­rel­la el­vi­gyo­ro­dott. – Kü­lön­ben, azt hi­szem, csak arra ke­res­tél ürü­gyet, hogy ki­ta­kard a mel­led.

Teddy paj­zá­nul új­ból meg­von­ta a vál­lát.

– Nem mint­ha nem len­ne szép a mel­led.

Teddy csá­bí­tó­an fel­húz­ta a szem­öl­dö­két.

Kar­ja­it ké­je­sen ki­nyúj­tóz­tat­ta, és meg­nyal­ta az aj­kát.

– Per­sze, lát­tam már szeb­bet is – mond­ta Ca­rel­la.

Iga­zán? – kér­dez­te Teddy hir­te­len ri­de­gen tar­tóz­ko­dó­vá vált arca.

– A ka­ba­ré­ban lát­tam egy lányt – ma­gya­ráz­ta Ca­rel­la –, aki be tud­ta úgy ál­lí­ta­ni a két mel­lét, hogy az egyik jobb­ra, a má­sik meg bal­ra ló­gáz­zon. Mind a ket­tőt meg­vi­lá­gí­tot­ták egy ki­csit. Min­den lám­pát el­ol­tot­tak a te­rem­ben, csak ezt a két fény­ka­ri­kát le­he­tett lát­ni a sö­tét­ben. Fan­tasz­ti­kus volt! – Rá­vi­gyor­gott a fe­le­sé­gé­re. – Ezt ne­ve­zem az­tán te­het­ség­nek.

Teddy váll­vo­ná­sa ez­út­tal azt kö­zöl­te a fér­jé­vel, hogy ő ezt egy­ál­ta­lán nem ne­vez­te vol­na te­het­ség­nek.

– Ugyan­ak­kor te… – Ca­rel­la hir­te­len fel­emel­te a ke­zét, hogy a te­nye­ré­be fog­ja az asszony mel­lét. Teddy óva­to­san, fi­no­man meg­fog­ta a hü­velyk- és mu­ta­tó­uj­já­val fér­je ke­zét, és a fo­tel kar­já­ra tet­te.

– Ha­rag­szol? – kér­dez­te Ca­rel­la.

Teddy a fe­jét ráz­ta.

– Sze­retsz? – kér­dez­te Ca­rel­la.

Teddy még ha­tá­ro­zot­tab­ban meg­ráz­ta a fe­jét.

– Gyű­lölsz?

Nem.

– Ak­kor mi van?

Teddy két­fe­lé bö­kött a két mu­ta­tó­uj­já­val, mire Ca­rel­lá­ból ki­tört a ne­ve­tés. – Azt a tán­cos­nőt gyű­lö­löd a ka­ba­ré­ban?

Teddy nyo­ma­té­ko­san bó­lin­tott egyet.

– Iga­zad van – mond­ta a fér­je. – Vén sat­ra­fa volt.

Teddy arca fel­ra­gyo­gott, és a fér­je nya­ka köré fon­ta a kar­ját.

– Most már sze­retsz?

Igen, igen, igen.

– Mit csi­nál­tál egész nap? – kér­dez­te Ca­rel­la, ma­gá­hoz szo­rít­va az asszonyt. Kez­dett fel­en­ged­ni ben­ne a fe­szült­ség, nem tu­dott el­len­áll­ni az asszony ked­ves­ke­dé­sé­nek.

Teddy szét­tár­ta a két te­nye­rét, mint egy köny­vet.

– Ol­vas­tál? – Ca­rel­la el­néz­te, ahogy bó­lint. – Mit ol­vas­tál?

Teddy ki­má­szott fér­je ölé­ből, s a ha­sát fog­ta a ke­zé­vel, je­lez­ve, hogy va­la­mi na­gyon mu­lat­sá­go­sat ol­va­sott. Ke­resz­tül­ment a szo­bán, és Ca­rel­la lát­ta, hogy az új­ság­tar­tó fölé ha­jol.

– Ha nem vi­gyá­zol – mond­ta –, még ki­kap­cso­lom azt a nya­va­lyás biz­to­sí­tó­tűt.

Teddy le­rak­ta a ké­pes új­sá­go­kat a föld­re, fel­egye­ne­se­dett, és ki­kap­csol­ta a biz­to­sí­tó­tűt. A szok­nya sza­ba­don ló­gott raj­ta, egyik szár­nya a má­si­kon. Ami­kor újra le­ha­jolt a ké­pes új­sá­go­kért, a szok­nya szé­le­sen ki­nyílt a tér­dé­től majd­nem a de­re­ká­ig. Vissza­tért a fér­jé­hez, úgy ri­szál­va ma­gát, mint a ka­ba­ré­tán­cos­nő, aki­ről Ca­rel­la be­szélt, és az ölé­be zú­dí­tot­ta a ké­pes új­sá­go­kat.

– Mi az? Csak nem plety­ka­ma­ga­zi­no­kat ol­va­sol? – kér­dez­te cso­dál­koz­va Ca­rel­la.

Teddy a vál­la közé húz­ta a nya­kát, el­vi­gyo­ro­dott, az­tán a szá­já­hoz kap­ta a te­nye­rét.

– Uram­is­ten! – mond­ta Ca­rel­la. – Mi­ért?

Teddy csí­pő­re tet­te a ke­zét, s az egyik lá­bá­val a mennye­zet felé rú­gott. A szok­nya vé­gig ki­nyílt a lá­bán.

– Mu­lat­ság­ból? – kér­dez­te Ca­rel­la, és meg­von­ta a vál­lát. – Hát mi van ezek­ben? „Ked­ves Lel­ki Pos­ta, én egy kis an­gol spá­ni­el va­gyok, és min­dig sze­ret­tem vol­na fil­men sze­re­pel­ni…”

Teddy vi­gyor­gott, és ki­nyi­tot­ta neki az egyik ma­ga­zint. Ca­rel­la át­la­poz­ta. Az asszony a fo­tel kar­ján ült. Is­mét szét­nyílt a szok­nyá­ja. Ca­rel­la rá­né­zett a ma­ga­zin­ra, az­tán rá­né­zett az asszo­nyá­ra, és azt mond­ta: – A fe­né­be ez­zel a plety­ka­lap­pal! – le­dob­ta a ma­ga­zint a föld­re, és az ölé­be húz­ta Teddyt.

A ma­ga­zin a Sze­mé­lyi ro­vat­nál nyílt ki, ami­kor le­esett a föld­re.

Ott he­vert, mi­köz­ben Ca­rel­la össze­csó­kol­ta a fe­le­sé­gét. S ott he­vert ak­kor is, ami­kor fel­kap­ta az asszonyt, és be­vit­te a má­sik szo­bá­ba.

A Sze­mé­lyi ro­vat­ban volt egy ap­ró­hir­de­tés.

Így szólt:

Meg­ál­la­po­dott, csi­nos­nak mond­ha­tó,

35 éves öz­vegy­em­ber jó csa­lád­ból

való, meg­ér­tő nő is­me­ret­sé­gét ke­re­si.

Le­vél­cím: pos­ta­fi­ók 137.