Nyolcadik fejezet

A Ho­tel Car­ter sok te­kin­tet­ben ócs­ka le­buj volt.

Ugyan­ak­kor azok a la­kói, akik csak nem­rég ér­kez­tek Skid Row-ból, leg­alább olyan fé­nyes­nek és im­po­záns­nak lát­ták, mint­ha a Wal­dorf As­to­ria lett vol­na. Min­den at­tól függ, hon­nan nézi az em­ber.

Ha va­la­ki a Cul­ver Ave­nue és a Déli Ti­zen­egye­dik utca sar­kán állt a jár­dán, és tör­té­ne­te­sen ép­pen esett az eső, és ő tör­té­ne­te­sen he­kus volt, aki le­tar­tóz­ta­tást akar esz­kö­zöl­ni, csak­is ócs­ka le­buj­nak lát­hat­ta a Ho­tel Car­tert.

Brown só­haj­tott egyet, fel­haj­tot­ta eső­ka­bát­ja gal­lér­ját, meg­je­gyez­te ma­gá­ban, hogy most majd­nem úgy néz ki, mint egy ma­gán­de­tek­tív, az­tán be­lé­pett a szál­lo­da elő­csar­no­ká­ba. Az egyik mocs­kos fo­tel­ban egy öreg­em­ber ül­dö­gélt, és ki­fe­lé bá­mult az eső­be, nyil­ván azo­kon a csó­ko­kon tű­nő­dött, ame­lye­ket Mar­j­orie Mor­ning­star­tól ka­pott va­la­mi­kor az aká­cok alatt. Az elő­csar­nok bü­dös volt. Brown gya­ní­tot­ta, hogy a bü­dös­ség­hez az öreg­em­ber is hoz­zá­já­rul. Hoz­zá­iga­zí­tot­ta orr­cim­pá­it a bü­dös­ség­hez, mint­ha a pisz­toly­tás­kát iga­zí­ta­ná meg a vál­lán, gyor­san kö­rül­né­zett, az­tán oda­bal­la­gott a re­cep­ci­ó­hoz.

A por­tás már messzi­ről fi­gyel­te, mi­köz­ben ke­resz­tül­vá­gott az elő­csar­no­kon. Su­nyin fi­gyel­te. Egy áp­ri­li­si légy – még nem érez­te ma­gát ele­mé­ben, mint nyá­ron – bá­gyad­tan dünnyö­gött az asz­tal kö­rül. Az asz­tal lá­bá­nál réz kö­pő­csé­sze állt, az ol­da­lán le­folyt egy rosszul cél­zott kö­pés. Az elő­csar­nok­ban érez­he­tő szag az ápo­lat­lan­ság és a pusz­tu­lás sza­ga volt. Brown az asz­tal­hoz ért. Már ép­pen meg akart szó­lal­ni, de a por­tás meg­előz­te:

– Rög­tön meg­mon­dom: nig­ge­rek­nek nem adunk ki szo­bát.

Brown­nak a sze­me se reb­bent.

– No­csak. Tény­leg nem? – kér­dez­te.

– De nem ám. – A por­tás fi­a­tal em­ber volt, és már ko­pa­szo­dott, pe­dig még hu­szon­hat éves sem le­he­tett. Sas­or­ra és hal­vány­zöld sze­me volt. A jobb orr­cim­pá­ja mel­lett egy pat­ta­nás gennye­se­dett. – Sze­mély sze­rint ne­kem sem­mi ki­fo­gá­som el­le­nük – mond­ta. – De hát én csak al­kal­ma­zott va­gyok itt, és ez a ren­del­ke­zés.

– Öröm­mel hal­lom, hogy sze­mély sze­rint nincs ki­fo­gá­sa el­le­nünk – mond­ta mo­so­lyog­va Brown. – Csak az a bök­ke­nő, hogy nem kér­dez­tem.

– Mi­cso­da? – kér­dez­te a por­tás.

– Hát tud­ja meg, hogy a vi­lá­gon sem­mit se sze­ret­nék job­ban, mint egy szo­bát eb­ben a szál­lo­dá­ban. Most jö­vök Dél­ről, egy gya­pot­ül­tet­vény­ről, ahol em­be­ri ürü­lék­kel trá­gyázzuk a gya­po­tot. Egy lyu­kas te­te­jű kát­rány­pa­pír­kuny­hó­ban lak­tam, így hát kép­zel­he­ti, mi­lyen pa­lo­tá­nak lá­tom a ma­guk elő­ke­lő, gyö­nyö­rű szál­lo­dá­ját. Azt hi­szem, ki se bír­nám a gyö­nyö­rű­sé­get, ha meg­száll­hat­nék va­la­me­lyik szo­bá­juk­ban. Már itt az elő­csar­nok­ban len­ni is olyan ér­zés, mint­ha a Pa­ra­di­csom elő­csar­no­ká­ban len­ne az em­ber.

– Csak raj­ta – mond­ta a por­tás –, szel­le­mes­ked­jen csak. Szo­bát ak­kor se kap. Őszin­tén be­szé­lek ma­gá­val. In­kább kö­szön­né meg.

– Hát per­sze, per­sze – fe­lel­te Brown. – Há­lá­san kö­szö­nöm, hogy ilyen őszin­te egy sze­gény gya­pot­sze­dő­höz. La­kik itt egy Fre­derick De­utsch nevű em­ber?

– Ki akar­ja tud­ni? – kér­dez­te a por­tás.

– Én aka­rom tud­ni – mo­so­lyo­dott el Brown, és nyá­ja­san foly­tat­ta. – A nya­va­lyás kis gya­pot­sze­dő. – Be­nyúlt a far­zse­bé­be, és fel­csap­ta az irat­tár­cá­ját ott, aho­vá a jel­vé­nye volt tűz­ve. A por­tás csak pis­lo­gott. Brown to­vább mo­soly­gott.

– Az imént csak tré­fál­tam a szo­bá­val kap­cso­lat­ban – mond­ta a por­tás. – Ren­ge­teg né­ger la­kik ná­lunk.

– Fo­gad­ni mer­nék, hogy zsú­fol­va van ve­lük a szál­lo­da – fe­lel­te Brown. – Nos, sze­re­pel a be­je­len­tő­köny­vük­ben De­utsch, vagy nem?

– A neve nem hang­zik is­me­rő­sen – mond­ta a por­tás. – Át­uta­zó­ban van?

– Törzs­ven­dég – fe­lel­te Brown.

– A törzs­ven­dé­ge­ink közt nincs De­utsch nevű.

– Hadd lám a be­je­len­tő­köny­vet!

– Ké­rem… De De­utsch nem sze­re­pel ben­ne. A törzs­ven­dé­ge­ink ne­vét könyv nél­kül tu­dom.

– Azért csak mu­tas­sa azt a köny­vet, jó? – kér­dez­te Brown.

A por­tás fel­só­haj­tott, be­nyúlt a pult alá. és elő­vet­te a be­je­len­tő­köny­vet. Brown felé for­dít­va tet­te az asz­tal­ra, ki­nyit­va. Brown gyor­san vé­gig­húz­ta az uj­ját az ol­da­la­kon.

– Ki ez a Frank Dar­ren? – kér­dez­te.

– Tes­sék?

– Frank Dar­ren – mu­ta­tott a név­re Brown. – Ez itt.

– Ja. – A por­tás vál­lat vont. – Egy pa­sas. Az egyik ven­dé­günk.

– Mi­óta la­kik itt?

– Azt hi­szem, már két éve. De le­het, hogy ré­geb­ben.

– Dar­ren né­ven je­lent­ke­zett be?

– Per­sze.

– Hogy néz ki?

– Ma­gas, so­vány pa­sas. Kék a sze­me, hosszú a haja. Mi­ért?

– Itt­hon van je­len­leg?

– Azt hi­szem, itt­hon. Mi­ért?

– Me­lyik szo­bá­ban la­kik?

– A 312-es­ben – fe­lel­te a por­tás. – Nem mint­ha va­la­mi De­utschot ke­re­sett vol­na?

– Még min­dig azt ke­re­sem – fe­lel­te Brown. – Adja ide a 312-es kul­csát!

– Hogy­hogy? Ház­ku­ta­tá­si pa­rancs nél­kül nem tör­het be egy…

– Ha vissza kell men­nem ház­ku­ta­tá­si pa­ran­csért – fe­lel­te nyu­god­tan Brown –, ki­ál­lít­ta­tok egy idé­zést az 514. tc. meg­sér­té­sé­ért is, mi­vel a bőre szí­ne mi­att meg­fosz­ta­nak egy ál­lam­pol­gárt an­nak a le­he­tő­sé­gé­től, hogy ugyan­úgy él­vez­hes­se egy fo­ga­dó ké­nyel­mét, il­let­ve egy…

A por­tás gyor­san a ke­zé­be nyom­ta a kul­csot. Brown bic­cen­tett, és ke­resz­tül­vá­gott az elő­csar­no­kon a lift­hez. Meg­nyom­ta a gom­bot, és tü­rel­me­sen meg­vár­ta, amíg a lift le­má­szott a föld­szint­re. Ami­kor ki­nyílt az aj­ta­ja, egy sző­ke szo­ba­lány lé­pett ki be­lő­le, és rá­ka­csin­tott a lift­ke­ze­lő­re.

– A har­ma­dik­ra – mond­ta Brown.

A lift­ke­ze­lő rá­me­redt.

– Be­szélt a por­tás­sal?

– Be­szél­tem a por­tás­sal, és a por­tás is be­szélt ve­lem. Hagy­juk hát a fe­cse­gést, és hoz­za moz­gás­ba ezt a szek­rényt!

A lift­ke­ze­lő fél­re­állt, és Brown be­lé­pett a fül­ké­be. Ne­ki­tá­masz­ko­dott a hát­só fa­lá­nak, mi­köz­ben a lift las­san fel­fe­lé má­szott. Per­sze, le­het­sé­ges, hogy Dar­ren csak­ugyan Dar­ren, és nem De­utsch, gon­dol­ta. De a rend­őr­ség­nél az ele­mi is­me­re­tek közé tar­to­zik, hogy ha va­la­ki ál­név alatt je­lent­ke­zik be va­la­ho­vá – fő­leg, ha bő­rönd­jén, az in­ge­i­ben és a zseb­ken­dő­i­ben mo­nog­ram van –, rend­sze­rint olyan ne­vet vá­laszt, amely­nek a kez­dő­be­tűi azo­no­sak iga­zi ne­vé­nek a kez­dő­be­tű­i­vel. Fre­derick De­utsch, Frank Dar­ren – ér­de­mes meg­pró­bál­ni. Kü­lön­ben is, a Nyil­ván­tar­tó Lap ezt adta meg De­utsch utol­só cí­me­ként. Le­het, hogy té­ve­dett. Vi­szont, ha nem, mi­ért nem em­lí­tet­te meg az a zse­ni, aki ki­de­rí­tet­te, hogy hol la­kik De­utsch, azt a kö­rül­ményt is, hogy ál­né­ven van be­je­lent­ve? Brown ki nem áll­hat­ta a ha­nyag­sá­got a rend­őr­sé­gi mun­ká­ban. A ha­nyag­ság tü­rel­met­len­ség­gel töl­töt­te el. Mint ahogy tü­rel­met­len­ség­gel töl­töt­ték el a las­sú lif­tek is.

Ami­kor vég­re fel­ér­tek a har­ma­dik eme­let­re, meg­kér­dez­te: – Nem sér­ti a dob­hár­tyá­ját?

– Mi sér­te­né a dob­hár­tyá­mat? – kér­dez­te a lift­ke­ze­lő.

– Hogy így át­lé­pi a hang­ha­tárt – fe­lel­te Brown, az­zal ki­lé­pett a fo­lyo­só­ra. Meg­vár­ta, amíg a lift­aj­tó be­csu­kó­dik mö­göt­te. Meg­néz­te a fo­lyo­són a leg­kö­ze­leb­bi két aj­tót, meg­ál­la­pí­tot­ta, mer­re emel­ked­nek a szá­mok, az­tán el­in­dult jobb felé.

302, 304, 306, 308, 310…

A 312-es szo­ba előtt meg­állt, és a ka­bát­ja alá nyúlt. Ki­húz­ta a pisz­to­lyát a tok­já­ból, a hü­velyk­uj­já­val ki­biz­to­sí­tot­ta, az­tán fog­ta a por­tás­tól ka­pott kul­csot, és bal ke­zé­vel be­dug­ta a zár­ba.

A szo­bá­ban hir­te­len ne­sze­zés tá­madt. Brown gyor­san for­dí­tott egyet a kul­cson, és be­rúg­ta az aj­tót. Egy fér­fi fe­küdt az ágyon, és ez a fér­fi ép­pen az éj­je­li­szek­ré­nyén he­ve­rő pisz­to­lya után nyúlt.

– Oko­sabb, ha ott­hagy­ja – szólt rá Brown.

– Mi ez? – kér­dez­te a fér­fi. Va­la­mi­vel jobb képű volt. mint a fény­ké­pén, de nem sok­kal. És egy ki­csit idő­sebb­nek lát­szott, ta­lán mert a fény­kép hosszú évek­kel ez­előtt ké­szült, ami­kor ujj­le­nyo­ma­tot is vet­tek róla, mi­előtt la­kat alá he­lyez­ték. Ki­haj­tott nya­kú, fe­hér ing volt raj­ta, s az inge ujja fel volt gyűr­ve ma­ga­san a csuk­ló­ja fölé, a man­dzset­ta­gom­bok, ame­lye­ket az ing­gel együtt fel­tűrt. ki­pú­po­sod­tak. A fér­fi in­gén, a bal mell­zse­bén egy kis mo­nog­ram volt: fe­ke­te rom­busz­ban pi­ros FD be­tűk.

– Ve­gye fel a ka­bát­ját – mond­ta Brown. – Sze­ret­nék el­be­szél­get­ni ma­gá­val az őr­szo­bán.

– Mi­ről?

– Szél­há­mos­ko­dás­ról – fe­lel­te Brown.

– Kár fá­rad­nia – mond­ta a fér­fi.

– Iga­zán?

– De mennyi­re. Ár­tat­lan va­gyok, mint Szűz Má­ria.

– Ak­kor mi­ért hord ma­gá­nál fegy­vert? – kér­dez­te Brown.

– Van fegy­ver­vi­se­lé­si en­ge­dé­lyem – mond­ta a fér­fi.

– Majd azt is el­len­őrizzük a ka­pi­tány­sá­gon.

– Előbb hoz­zon elő­ál­lí­tá­si pa­ran­csot – mond­ta a fér­fi.

– Nincs szük­sé­gem sem­mi­fé­le pa­rancs­ra! – csat­tant fel Brown. – Másszon már ki ab­ból az ágy­ból, az is­ten­fá­ját neki, és búj­jon bele a ka­bát­já­ba, kü­lön­ben kény­te­len le­szek én se­gí­te­ni fel ma­gá­ra! Ab­ban pe­dig nem sok örö­me lesz, el­hi­he­ti ne­kem.

– Ide fi­gyel­jen, mi a fe­nét kö­vet…

– Gye­rünk, Frit­zie – vá­gott a sza­vá­ba Brown.

A fér­fi hir­te­len fel­né­zett.

– Hát Frit­zie, nem? – kér­dez­te Brown.

– És De­utsch?

– Ne­kem Frank Dar­ren a ne­vem – mond­ta a fér­fi.

– Ne­kem meg Fe­ke­te Pé­ter. Ve­gye fel a ka­bát­ját.

– Nagy bak­lö­vést kö­vet el, cim­bo­ra – mond­ta a fér­fi. – Van­nak ám ba­rá­ta­im.

– Egy bíró? – kér­dez­te Brown. – Vagy sze­ná­tor? Vagy mi­cso­da?

– Jó ba­rá­ta­im – is­mé­tel­te meg a fér­fi.

– Ne­kem is van­nak ba­rá­ta­im – mond­ta Brown. – Van pél­dá­ul egy jó ba­rá­tom, aki­nek mé­szár­szé­ke van Dia­mond­back­ben. Leg­alább annyit érne a se­gít­sé­gé­vel, mint a bíró ba­rát­já­é­val. Na, gye­rünk, ne vesz­te­ges­sük az időt!

A fér­fi le­ká­szá­ló­dott az ágy­ról.

– Nincs sem­mi tit­kol­ni­va­i­óm – mond­ta. – Nem tud sem­mit fel­hoz­ni el­le­nem.

– Re­mé­lem, nem – mond­ta Brown. – Re­mé­lem, nincs sem­mi a ro­vá­sán, re­mé­lem, csak­ugyan van fegy­ver­vi­se­lé­si en­ge­dé­lye, és re­mé­lem, volt gyón­ni a múlt hé­ten. Épp ezért men­jünk el csak szé­pen a ka­pi­tány­ság­ra!

– Uram­is­ten! Nem be­szél­get­het­nénk itt? – kér­dez­te a fér­fi.

– Nem – fe­lel­te Brown. El­vi­gyo­ro­dott. – Nig­ge­rek eb­ben a szál­lo­dá­ban nem tar­tóz­kod­hat­nak.

A fér­fi jo­go­sít­vá­nya és sze­mé­lyi­je Fre­derick De­utsch név­re volt ki­ál­lít­va.

Brown meg­néz­te őket, és meg­kér­dez­te:

– Nos, mi­ért je­lent­ke­zett be ál­né­ven?

– Úgy­se érti meg – mond­ta De­utsch.

– Azért csak pró­bál­ja meg­ma­gya­ráz­ni.

– Mi a fe­né­nek? Amíg rám nem bi­zo­nyít­ják a bű­nös­sé­get, ár­tat­lan va­gyok. Van tör­vény rá, hogy nem sza­bad ál­né­ven be­je­lent­kez­ni egy szál­lo­dá­ba?

– A hely­zet az – fe­lel­te Brown –, hogy a do­log vét­ség, a Btk. 964. cik­ke­lyé­be üt­kö­zik. Ide­gen név vagy cím hasz­ná­la­ta, csa­lá­si szán­dék­kal.

– Nem akar­tam sen­kit meg­té­vesz­te­ni – mond­ta De­utsch.

– Mó­dom­ban van bí­rói vég­zést sze­rez­ni anél­kül is, hogy bi­zo­nyí­ték vol­na rá, hogy be­csa­pott és fél­re­ve­ze­tett va­la­kit.

– Hát sze­rez­zen.

– Mi­nek? Fe­lő­lem akár örök­re is hasz­nál­hat­ja ezt a ne­vet. Csak azt sze­ret­ném tud­ni, mi­ért érez­te szük­sé­gét, hogy ál­név mögé rej­tőz­zön.

– Már ki­ta­lál­ta, he­kus úr – mond­ta De­utsch.

– Ha ki­ta­lál­tam is, nem tu­dok róla – fe­lel­te Brown. – Nos, hogy szól a mese?

– Őszin­te le­szek – mond­ta De­utsch.

– Vár­jon egy pil­la­na­tig – mond­ta Brown. – Hadd szer­vez­zem meg a vo­nós­né­gyest. Az ilyes­mi­hez ta­núk­ra is szük­ség van.

– Mond­tam, hogy úgy­sem ért meg – mond­ta fej­csó­vál­va De­utsch.

Brown ko­mo­lyan szem­ügy­re vet­te egy pil­la­na­tig.

– Be­szél­jen – mond­ta. – Hall­ga­tom.

– 1950-ben le­buk­tam – kezd­te De­utsch. – Hu­szon­négy éves vol­tam. Ti­zen­hét éves ko­rom óta szél­há­mos­kod­tam. Első íz­ben buk­tam le. Más­fél év­vel meg­úsz­tam Wal­ker Is­lan­den. – De­utsch meg­von­ta a vál­lát.

– Na és?

– Na és se­hogy se volt ínyem­re a do­log. Olyan ne­héz ezt meg­ér­te­ni? Nem sze­ret­tem bör­tön­ben ülni. Más­fél év, min­den­fé­le esze­lős gaz­em­ber tár­sa­sá­gá­ban, akit csak el tud kép­zel­ni. Bu­zik­kal, iszá­ko­sok­kal, ká­bí­tó­sze­re­sek­kel meg olya­nok­kal ül­tem együtt, akik fej­szét emel­tek a sa­ját any­juk­ra. Más­fél év. Mire ki­ke­rül­tem, ele­gem volt be­lő­le. Ele­gem volt, és nem óhaj­tot­tam töb­bé be­ke­rül­ni.

– Vagy­is?

– Vagy­is el­ha­tá­roz­tam, hogy be­csü­le­tes élet­mó­dot fo­gok foly­tat­ni. Gon­dol­tam, hogy ha még egy­szer le­bu­kom, már nem úszom meg más­fél év­vel. Má­sod­szor már va­la­mi­vel töb­bet ka­pok. És har­mad­szor? Ki tud­ja? Ké­pe­sek örök­re el­dob­ni a cel­lám kul­csát. Ké­pe­sek lesz­nek azt hin­ni, hogy Frit­zie De­utsch is egy azok kö­zül a bu­zik, iszá­ko­sok és ká­bí­tó­sze­re­sek kö­zül.

– Pe­dig nem – je­gyez­te meg Brown, hal­vány mo­sollyal az aj­kán.

– Nem, én nem az a faj­ta va­gyok. Sok em­bert be­csap­tam, de úri­em­ber mód­já­ra csi­nál­tam, és ha nem hi­szi el ne­kem, me­het a fe­né­be. A szél­há­mos­ko­dás ne­kem ugyan­annyit je­len­tett, mint­ha va­la­mi fog­lal­ko­zást űz­nék. Ezért is si­ke­rült olyan jól csi­nál­nom.

– Nyil­ván jól ki is fi­ze­tő­dött – mond­ta Brown.

– Még ma is azok­ban a ru­hák­ban já­rok, ame­lye­ket ak­kor vet­tem, ami­kor jól men­tek a dol­gok – fe­lel­te De­utsch. – De mi az arany? Né­hány esz­ten­dei jó élet, az­tán éle­tem hát­ra­le­vő ré­szét sze­mét ala­kok­kal össze­zár­va tölt­sem? Erre vá­gyom? Ezt kér­dez­tem ma­gam­tól. És el­ha­tá­roz­tam, hogy in­kább jó útra té­rek.

– Hall­ga­tom.

– Nem megy könnyen a do­log – mond­ta só­hajt­va De­utsch. – Sen­ki se dol­goz­tat szí­ve­sen egy volt fe­gyen­cet. Tu­dom, hogy ez át­ko­zot­tul giccse­sen hang­zik. Sok fil­men is lá­tom. Ami­kor Ro­bert Tay­lor vagy más­va­la­ki se­hogy se tud mun­ká­hoz jut­ni, mert va­la­mi­kor fe­gyenc volt. Csak vele, per­sze, úgy áll a do­log, hogy fél­re­ér­tés­ből ke­rült bör­tön­be. Ugyan­is olyan­kor bu­kott le, ami­kor tu­laj­don­kép­pen ár­tat­lan volt. Min­den­eset­re úgy van, ahogy mon­dom. Ha pri­u­sza van az em­ber­nek, ne­héz mun­ká­hoz jut­ni. Csak egy-két te­le­fon, s már tud­ják, hogy Frit­zie De­utsch ült, s ak­kor visz­lát, Frit­zie, volt sze­ren­csénk.

– Te­hát ezért vet­te fel a Frank Dar­ren ál­ne­vet?

– Ezért.

– És most van mun­ká­ja?

– Egy bank­ban dol­go­zom.

– Mit?

– Őr va­gyok. – De­utsch gyor­san fel­né­zett, hogy Brown nem mo­so­lyo­dik-e el. Brown nem mo­so­lyo­dott el. – Ezért kap­tam fegy­ver­vi­se­lé­si en­ge­délyt – tet­te hoz­zá De­utsch. – Nem han­tá­zok. Ezt könnyen le­el­len­őriz­he­ti.

– Sok min­dent le­el­len­őriz­he­tünk – fe­lel­te Brown. – Me­lyik bank­ban dol­go­zik?

– Meg akar­ja mon­da­ni ne­kik az iga­zi ne­ve­met? – kér­dez­te De­utsch. Hir­te­len fé­le­lem ült ki a sze­mé­be, s Brown kar­já­ra tet­te a ke­zét. Meg­mar­kol­ta és meg­szo­rí­tot­ta.

– Nem – fe­lel­te Brown.

– Az Első Nem­ze­ti­ben. A Ma­son Ave­nue-i fi­ók­ban.

– Le­el­len­őr­zöm, és le­el­len­őr­zöm az en­ge­délyt is – mond­ta Brown. – De van még va­la­mi.

– Mi­cso­da?

– Sze­ret­ném szem­be­sí­te­ni né­hány ál­do­zat­tal.

– Mi­nek? Sen­kit sem csap­tam be, ami­óta…

– Le­het, hogy ők más­ként gon­dol­ják. Ha ár­tat­lan, nem kell iz­gul­nia, hogy ala­po­san meg­né­zik.

– A szem­lén? Jesszu­som, csak nem kell el­men­nem a szem­lé­re?

– Nem. Majd meg­ké­rem az ál­do­za­to­kat, hogy fá­rad­ja­nak be hoz­zám.

– Ár­tat­lan va­gyok – mond­ta De­utsch. – Nincs mi­től tar­ta­nom. Csak gyű­lö­löm a köz­pon­ti szem­lét.

– Mi­ért?

De­utsch rá­né­zett Brown­ra, sze­me tág­ra nyílt, te­kin­te­te ko­moly volt.

– De hi­szen tud­ja, hogy ott csu­pa gaz­em­ber vo­nul fel, nem? – Egy kis szü­ne­tet tar­tott, és mély lé­leg­ze­tet vett. – És én már nem va­gyok gaz­em­ber.

Min­den gyil­kos­ság előbb-utóbb ki­de­rül, és ez ép­pen arra való nap volt, hogy egy gyil­kos­ság ki­de­rül­jön. Az iro­da­lom szél­há­mo­sai sem ta­lál­hat­tak vol­na al­kal­ma­sabb na­pot rá. Pon­to­san ilyen nap­nak ír­ták vol­na le: fi­no­man szi­tá­ló eső sö­pört vé­gig a Harb fo­lyón, fö­löt­te bal­jós­la­tú­an fel­hős volt az ég­bolt. A fo­lyón néha el­bő­dült egy-egy von­ta­tó­ha­jó, s a Ri­ver High­way mel­lett üre­sek vol­tak a ját­szó­te­rek, az or­szág­út fe­ke­te asz­falt­ja fé­nye­sen csil­lo­gott, ahogy áll­ha­ta­to­san mos­ta az eső. A film­gyár­tás szél­há­mo­sai ka­me­rá­ik­kal vé­gig­pa­no­rá­máz­ták vol­na az üres ját­szó­te­re­ket, a Ri­ver High­way asz­falt­ját, az­tán a fo­lyó part­ja­i­nak lej­tő­it. A hang­sza­lag fel­vet­te vol­na a von­ta­tó­ha­jók bő­gé­sét, az eső ko­mor su­ho­gá­sát és a kor­hadt fa­ge­ren­dák­hoz csa­pó­dó fo­lyó mo­ra­ját.

Az­tán kö­vet­ke­zett vol­na egy pre­mi­er plán, s a pre­mi­er plan­ban lát­ni le­he­tett vol­na, hogy a víz fel­szí­nén hir­te­len fel­buk­kan egy kéz, a szét­tárt uj­jak me­re­vek raj­ta.

Az­tán meg­je­lent vol­na egy test is, és a víz ad­dig lök­dös­te vol­na a tes­tet, amíg part­ra nem sod­ró­dik, az­tán ott he­ver élet­te­le­nül, a töb­bi part­ra ve­tett hor­da­lék­kal együtt, s köz­ben kö­nyör­te­le­nül esik az eső. Az iro­da­lom és a film szél­há­mo­sai da­gá­lyos stí­lus­ban ír­ták vol­na meg, és vet­ték vol­na film­re a je­le­ne­tet. Ez a nap iga­zán al­kal­mas lett vol­na hi­va­tá­suk gya­kor­lá­sá­ra.

A 87. kör­zet nyo­mo­zói azon­ban nem vol­tak ef­fé­le szél­há­mo­sok.

Ők csak azt tud­ták, hogy megint van egy vízi hul­lá­juk.