Tizenkilencedik fejezet

Teddy Ca­rel­la az épü­let sa­lak­be­ton­ból ké­szült alag­so­rá­ban állt, és a sze­mély­ze­ti fel­vo­nó mu­ta­tó­ját fi­gyel­te. Hal­lot­ta, hogy va­la­hol az alag­sor má­sik ré­szé­ben mo­só­gé­pek mű­köd­nek, és hal­lot­ta az épü­let olaj­ke­men­cé­jé­nek szü­net nél­kü­li, mo­no­ton du­ru­zso­lá­sát is. Köz­ben fi­gyel­te a mu­ta­tót, amint szám­ról szám­ra emel­ke­dik, s vé­gül meg­ál­la­po­dik a 4-esen.

Meg­nyom­ta a ,,Le” jel­zé­sű gom­bot.

Do­nald­son és a lány ebbe a sze­mély­ze­ti fel­vo­nó­ba szállt be, és a 4. eme­le­ten szállt ki be­lő­le. És most, hogy a fel­vo­nó is­mét le­fe­lé jött az alag­sor­ba, Teddy azon töp­ren­gett, hogy mit csi­nál­jon, ha már tud­ja, me­lyik la­kás­ban van a fér­fi, azon töp­ren­gett, mennyi­re le­het rosszul a lány, és mennyi ide­je le­het még hát­ra. A lift­aj­tó ki­nyílt.

Teddy be­lé­pett a fül­ké­be, és meg­nyom­ta a kap­cso­ló­táb­lán a 4-es szá­mot. Az ajtó be­csu­kó­dott. A fel­vo­nó el­in­dult föl­fe­lé. Teddy, fur­csa­mód, nem ér­zett se fé­lel­met, se szo­ron­gást. Csak azt sze­ret­te vol­na, ha mel­let­te len­ne Ste­ve. Ste­ve tud­ná, mit kell csi­nál­ni. A fel­vo­nó csak ment las­san föl­fe­lé, az­tán zök­ken­ve meg­állt. Az ajtó ki­nyílt. Teddy ép­pen ki akart lép­ni a fül­ké­ből, ami­kor meg­lát­ta Do­nald­sont.

A fér­fi a fel­vo­nó előtt állt, és vár­ta, hogy ki­nyíl­jon az aj­ta­ja. Őt vár­ta. Teddy vak­ré­mü­le­té­ben a kap­cso­ló­táb­la felé bö­kött. Do­nald­son kar­ja vil­lám­gyor­san le­csa­pott. Uj­jai vas­ka­pocs­ként szo­rul­tak Teddy csuk­ló­já­ra, és ki­rán­tot­ta őt a fül­ké­ből.

– Mi­ért kö­vet? – kér­dez­te.

Teddy né­mán meg­ráz­ta a fe­jét. Do­nald­son vé­gig­von­szol­ta a fo­lyo­són. Meg­állt a 4/c. szá­mú la­kás előtt, be­ta­szí­tot­ta az aj­ta­ját, az­tán be­lök­te Teddyt a la­kás­ba. Pris­cil­la Ames arc­ra bo­rul­va fe­küdt a he­ve­rőn. A la­kás­nak em­be­ri­há­nyás-sza­ga volt.

– Itt van – mond­ta Do­nald­son. – Őt ke­re­si?

Ki­tép­te Teddy ke­zé­ből a re­ti­kült, és át­ku­tat­ta. Ki­szór­ta be­lő­le a pad­ló­ra a rúzst, az ap­ró­pénzt, a szem­pil­la­fes­té­ket és a cí­me­ket tar­tal­ma­zó no­teszt. Ami­kor meg­ta­lál­ta Teddy irat­tár­cá­ját, gyor­san át­ku­tat­ta.

– Mrs. Step­hen Ca­rel­la – ol­vas­ta le a sze­mé­lyi iga­zol­vány­ról. – Mi a fene, Ri­ver­head­ben la­kik? Ak­kor szom­szé­dok va­gyunk. Be­mu­ta­tom Miss Amest, Mrs. Ca­rel­la. Vagy már is­me­rik egy­mást? – Megint meg­néz­te az iga­zol­ványt. – Szük­ség ese­tén fel­hí­van­dó… – El­né­mult. Az­tán, mint ami­kor egy rossz víz­csap las­san csö­pög­ni kezd, las­san vissza­nyer­te a hang­ját. – Ste­ve Ca­rel­la de­tek­tív­fel­ügye­lő, 87. kör­zet, Fre­derick 7 – 8024… – fel­né­zett Teddy­re. – Csak nem he­kus a fér­je?

Teddy bó­lin­tott.

– Mi az? Úgy be­gyul­ladt, hogy be­szél­ni sem tud? – Is­mét fi­gyel­me­sen szem­ügy­re vet­te Teddyt. – Azt kér­dez­tem… – El­hall­ga­tott, to­vább fi­gyel­te. – Va­la­mi baj van a hang­já­val?

Teddy bó­lin­tott.

– Mi­cso­da? Nem tud be­szél­ni?

Teddy in­tett, hogy nem. Sze­me a fér­fi szá­já­ra ta­padt, és az, a te­kin­te­tét kö­vet­ve, egy­szer­re csak rá­jött, hogy mi­ről van szó.

– Néma?

Teddy bó­lin­tott.

– Re­mek – ál­la­pí­tot­ta meg Do­nald­son. Megint el­hall­ga­tott, Teddyt fi­gyel­te. – A fér­je bíz­ta meg, hogy kö­ves­sen?

Teddy nem moz­dult, a ke­zét se moz­dí­tot­ta meg. Csak állt né­mán, mint a szo­bor.

– Tud ró­lam a fér­je?

Megint sem­mi vá­lasz.

– Mi­ért jött utá­nam? – kér­dez­te Do­nald­son, és kö­ze­lebb lé­pett Teddy­hez. – Ki sza­ba­dí­tot­ta rám? Hol kö­vet­tem el hi­bát? – Meg­ra­gad­ta Teddy csuk­ló­ját. – A szent­sé­git neki, fe­lel­jen!

Uj­jai vas­ka­pocs­ként szo­rul­tak Teddy csuk­ló­já­ra. Pris­cil­la Ames erőt­le­nül fel­nyö­gött a he­ve­rőn. A fér­fi hir­te­len fe­lé­je for­dult.

– Ugye tud­ja, hogy ez a nő meg van mér­gez­ve? – kér­dez­te Teddy­től. – Én mér­gez­tem meg. Nem­so­ká­ra vége, és még ma éj­jel a fo­lyó­ba ke­rül. – Lát­ta, hogy Teddy ön­kén­te­le­nül meg­bor­zong. – Mi az? Csak nem ijedt meg? Ne fél­jen. Van­nak fáj­dal­mai, de már alig­ha tud­ja, mi tör­té­nik vele. Már csak a be­teg­sé­gé­re tud gon­dol­ni. Úr­is­ten, mi­lyen bü­dös van itt! Hogy bír­ja ki? – Kur­tán, har­sá­nyan fel­rö­hö­gött. De szin­te ab­ban a pil­la­nat­ban abba is hagy­ta. Is­mét ke­mény lett a hang­ja. Már nyo­ma sem volt ben­ne en­ge­dé­keny­ség­nek. – Mit tud a fér­je? – kér­dez­te. – Mit tud a fér­je?

Teddy meg se moc­cant. Ki­fe­je­zés­te­len ma­radt az arca is.

Do­nald­son fi­gyel­te.

– Így is jó – mond­ta. – Ak­kor a leg­rosszab­bat té­te­le­zem fel. A fér­je nyil­ván már út­ban van ide, egy egész ez­red­re való rend­őr­rel. Igaz?

Teddy ar­cán megint csak nem volt lát­ha­tó sem­mi. A sze­mé­ben sem.

– Mire ide­ér, nem ta­lál itt sem­mit. El­tű­nök én is, el­tű­nik Miss Ames is, és el­tű­nik maga is. Nem lesz itt, csak a négy fal. – A szek­rény­hez lé­pett, gyor­san ki­nyi­tot­ta, és ki­rán­ci­gált be­lő­le egy bő­rön­döt. – Jöj­jön ve­lem – mond­ta. Maga előtt lök­te be Teddyt a há­ló­szo­bá­ba. – Ül­jön le. Az ágy­ra, Gyor­san.

Teddy le­ült.

Do­nald­son a ko­mód­hoz lé­pett, ki­húz­ta a fel­ső fi­ók­ját. Egy cso­mó ru­ha­fé­lét hányt a bő­rönd­be.

– Maga csi­nos nő – mond­ta. – Ha olyas­va­la­ki­re ta­lá­lok, mint maga… – Nem fe­jez­te be a mon­da­tot. – Az én szak­mám­mal az a baj, hogy az em­ber sem­mi örö­mét nem leli ben­ne – foly­tat­ta ti­tok­za­to­san. – Csak a csú­nya nők hasz­nál­ha­tók. Ők be­vesz­nek min­den masz­la­got, amit bead ne­kik az em­ber. De ke­rül­jön csak össze egy szép nő­vel az em­ber, már­is ve­szély­ben a tit­ka. A gyil­kos­ság pe­dig nagy ti­tok, nem gon­dol­ja? De jól ki is fi­ze­tő­dik. Ne hagy­ja sen­ki­től be­me­sél­ni ma­gá­nak, hogy a bű­nö­zés nem fi­ze­tő­dik ki. Nagy­sze­rű­en ki­fi­ze­tő­dik. Ha nem kap­ják el az em­bert. – El­vi­gyo­ro­dott. – Eszem ágá­ban sincs hagy­ni, hogy el­kap­ja­nak. – Megint Teddy­re né­zett. – Maga csi­nos nő. És nem tud be­szél­ni. Ma­gá­nak tit­kot is el le­het árul­ni. – Meg­csó­vál­ta a fe­jét. – Kár, hogy nincs több időnk. – Megint meg­csó­vál­ta a fe­jét. –Maga ha­tá­ro­zot­tan csi­nos nő – is­mé­tel­te meg.

Teddy csak ült az ágyon moz­du­lat­la­nul.

– Ma­gá­nak tud­nia kell – foly­tat­ta Do­nald­son –, mi­lyen az, ha jó­ké­pű az em­ber. Néha ke­ser­ves, nem? A fér­fi­ak meg­gyű­lö­lik, nem bíz­nak ben­ne. Már­mint ben­nem. Nem sze­re­tik, ha egy fér­fi túl­sá­go­san jó­ké­pű. Ké­nyel­met­len ér­zé­sük lesz tőle. Nem sze­re­tik, ha va­la­ki túl fér­fi­as. Eszük­be jut­tat­ja, mennyi apró-csep­rő ba­juk van a vi­lág­gal. Nem ér­zik ma­gu­kat egyen­ran­gú­nak. – Egy kis szü­ne­tet tar­tott. – Tud­ja, hogy én azt a nőt kap­ha­tom meg, ame­lyi­ket csak aka­rom? Bár­me­lyi­ket. Csak meg­reb­ben­tem a szem­pil­lá­mat, hol­tan es­nek össze. – Kun­co­gott. – Hol­tan. Mu­lat­sá­gos, nem? Gon­do­lom, ezt maga is tud­ja. Ugye, buk­nak ma­gá­ra a fér­fi­ak? – Kér­dő pil­lan­tást ve­tett Teddy­re. – Jó, csak ül­jön és hall­gas­son, mint a csi­ga a há­zá­ban. Azt ugye tud­ja, hogy maga is ve­lem jön? Maga lesz az én élet­biz­to­sí­tá­som. – Megint fel­rö­hö­gött. – Szép pár le­szünk. Raj­tunk az­tán csak­ugyan lesz mit néz­ni. Jól ki­egé­szít­jük egy­mást. Egy sző­ke fér­fi meg egy fe­ke­te nő. Re­mek. Nem fog ár­ta­ni, ha a vál­to­za­tos­ság ked­vé­ért egy szép nő­vel is lát­ják az em­bert. Unom eze­ket a ron­da hár­pi­á­kat. Bár re­me­kül fi­zet­nek. Már egész csi­nos kis bank­szám­lám van.

Pris­cil­la Ames nyö­gött egyet a he­ve­rőn. Do­nald­son az aj­tó­hoz lé­pett, és be­né­zett a nap­pa­li­ba. – Nyu­gi, sze­rel­mem – szólt be neki. – Ha­ma­ro­san fi­nom, fris­sí­tő für­dő­be ke­rülsz. – El­rö­hög­te ma­gát, és Teddy­hez for­dult. – Re­mek lány – mond­ta. – Csú­nya, mint a bűn. Klassz.

Megint ne­ki­lá­tott cso­ma­gol­ni, ez­út­tal né­mán, gyor­san dol­go­zott. Teddy meg fi­gyel­te. Fegy­vert nem cso­ma­golt be, le­het, hogy nem is volt fegy­ve­re.

– Maga majd se­gít le­vin­ni a kis­asszonyt a föld­szint­re – szó­lalt meg vá­rat­la­nul Do­nald­son. – Megint csak a sze­mély­ze­ti fel­vo­nón. Be­szál­lunk, ki­szál­lunk, és uzs­gyi, ár­kon-bok­ron túl va­gyunk. Maga ve­lem ma­rad egy da­ra­big. Nem tud be­szél­ni, és ez a jó. Sem­mi te­le­fo­nál­ga­tás, sem­mi fö­lös­le­ges fe­cse­gés pin­cé­rek­kel, re­mek, re­mek. Azt hi­szem, csak arra kell vi­gyáz­ni, ne­hogy pa­pír­hoz jus­son, ugye? – Megint szem­ügy­re vet­te Teddyt, s a te­kin­te­te meg­vál­to­zott, – Jó mu­lat­ság lesz egy kis vál­to­za­tos­ság – foly­tat­ta. – Át­ko­zot­tul unom már eze­ket a csúf­sá­go­kat, a szé­pek­ben meg nem le­het meg­bíz­ni. Ha tud­ni akar­ja, sen­ki­ben sem le­het bíz­ni. A vi­lág tele van szél­há­mo­sok­kal. De mi jól meg le­szünk egy­más­sal. – Fi­gyel­me­sen Teddy ar­cá­ba né­zett. – Mi az, nem tet­szik az öt­le­tem? Elég baj. De an­nál ér­de­ke­sebb lesz. Máz­lis­tá­nak te­kint­he­ti ma­gát. Ugyan­is elő­for­dul­ha­tott vol­na, hogy ma­gát is el­kül­döm fü­röd­ni egyet Miss Amesszel. Szó­val, te­kint­se ma­gát máz­lis­tá­nak. A leg­több nő ha­nyatt vá­gó­dik, ha be­te­szem a lá­bam va­la­ho­vá. Te­kint­se ma­gát máz­lis­tá­nak. Kel­le­mes tár­sal­gó va­gyok, és a leg­klas­szabb he­lye­ket is­me­rem a vá­ros­ban. Ugyan­is ez a fog­lal­ko­zá­som. A hi­va­tá­som. Tu­laj­don­kép­pen köny­ve­lő va­gyok. Vagy­is, a tu­laj­don­kép­pe­ni hi­va­tá­som a köny­ve­lés. A nők csak a szak­mám. A ma­gá­nyo­sak. A csú­nyács­kák. Maga meg­le­pe­tés. Örü­lök, hogy a nyo­mom­ba sze­gő­dött. – Kis­fi­ú­san el­vi­gyo­ro­dott. – Jól­esik olyan va­la­ki­vel be­szél­ni, aki nem be­szél vissza. Ez a tit­ka a ka­to­li­ku­sok­nál a gyó­nás­nak, és ez a tit­ka a pszi­cho­ana­lí­zis­nek is. Az em­ber meg­mond­hat­ja az iga­zat, és a leg­rosszabb, ami tör­tén­he­tik vele, hogy el kell mon­da­nia ti­zen­két Üd­vöz­légy Má­ri­át, vagy rá­jön, hogy gyű­lö­li a tu­laj­don ma­má­ját. A maga ese­té­ben még pe­ni­ten­cia sincs. Én be­szél­he­tek, maga meg hall­gat, és nem kell sze­rel­mes köz­he­lye­ket is­mé­tel­get­nem, meg a sí­ron túli üd­vös­ség­ről fe­cseg­nem. Rá­adá­sul sze­xis­nek is lát­szik. Las­sú víz par­tot mos.

Ek­kor hal­lot­ta meg, hogy hir­te­len kat­tan egyet a be­já­ra­ti ajtó zár­ja. Vil­lám­gyor­san sar­kon for­dult, és ro­hant a nap­pa­li­ba.

Ca­rel­la lát­ta, hogy egy sző­ke óri­ás je­le­nik meg az aj­tó­ban, sze­me vil­log, a keze ököl­be szo­rít­va. Az óri­ás azon­nal fel­mér­te a hely­ze­tet: Ca­rel­la ke­zé­ben a 38-ast, te­kin­te­té­ben az el­szánt­sá­got, s már len­dült is ke­resz­tül a szo­bán.

De Ca­rel­lát sem ej­tet­ték a fe­jé­re. Ez a fér­fi va­ló­sá­gos erő­mű volt. Ez a fér­fi könnye­dén szét­tép­het­te őt.

Biz­tos kéz­zel, nyu­god­tan lö­vés­re emel­te a 38-ast.

Az­tán lőtt is.