Tizedik fejezet

– Ro­kon­szen­ves fic­kó volt, nem? – kér­dez­te Ca­rel­la.

Teddy bó­lin­tott.

– Bár mind ilye­nek vol­ná­nak. Saj­nos, nem mind ilyen. So­kak­ban egy de­tek­tív je­len­lé­te au­to­ma­ti­ku­san bűn­tu­da­tot éb­reszt. Ko­mo­lyan, Teddy. Rög­tön úgy ér­zik, hogy gya­nú­sít­ják őket va­la­mi­vel, és min­den sza­vuk vé­de­ke­zés lesz. Va­ló­szí­nű­leg azért, mert csu­pa fe­hér­re má­zolt ko­por­só. Na­gyon éhes vagy?

Teddy vá­gott egy gri­maszt, je­lez­ve, hogy majd meg­hal az éh­ség­től.

– Ke­re­sünk itt a kör­nyé­ken egy ven­dég­lőt, vagy meg­vá­rod, amíg a vá­ros má­sik vé­gé­be érünk?

Teddy a föld­re mu­ta­tott.

– Szó­val, itt ke­res­sünk?

Igen – bó­lin­tott Teddy.

– Kí­na­it?

Nem.

– Olaszt?

Igen.

– Nem lett vol­na sza­bad olasz szár­ma­zá­sú pa­sas­hoz men­ned fe­le­sé­gül – mond­ta Ca­rel­la. – Mert ha egy ilyen pa­sas olasz ét­te­rem­ben eszik, a spa­get­ti­jét ön­kén­te­le­nül az­zal ha­son­lít­ja össze, amit a ma­má­ja szo­kott főz­ni neki. Az­tán elé­ge­det­len lesz az­zal, amit eszik, és elé­ge­det­len lesz a fe­le­sé­gé­vel is. Az­tán tu­dod, mi kö­vet­ke­zik. Be­ad­ja a vá­ló­ke­re­se­tet.

Teddy a sze­mé­hez emel­te a mu­ta­tó­uj­ja­it, és két­ol­dalt le­húz­ta mel­let­te a bőrt, mire egé­szen fer­de vá­gá­sú lett a sze­me.

– Úgy van – mond­ta Ca­rel­la. – Egy kí­na­i­hoz kel­lett vol­na férj­hez men­ned. Per­sze, ak­kor meg kí­nai ét­te­rem­ben nem ehet­nél. – El­hall­ga­tott és el­vi­gyo­ro­dott. – Annyit be­szé­lek az evés­ről, hogy egy­re éhe­sebb va­gyok. Mit szól­nál ah­hoz a ven­dég­lő­höz ott fel­jebb?

Gyor­san oda­men­tek, és Ca­rel­la be­le­sett a ki­ra­kat­üve­gen.

– Nin­cse­nek túl so­kan – ál­la­pí­tot­ta meg –, és elég tisz­tá­nak lát­szik. Be­men­jünk?

Teddy be­le­ka­rolt, mire Ca­rel­la be­ve­zet­te a ven­dég­lő­be.

Le­het, hogy nem a leg­tisz­tább ven­dég­lő volt a vi­lá­gon. Akár­mi­lyen éhes volt is Ca­rel­la sze­me, egy futó pil­lan­tás a ki­ra­kat­üve­gen ke­resz­tül nem min­dig elég ah­hoz, hogy he­lye­sen ítél­jük meg a tisz­ta­sá­got. És an­nak, hogy a ven­dég­lő­ben nem vol­tak túl so­kan, eset­leg az is le­he­tett az oka, hogy a kony­há­ja nem volt túl­sá­go­san jó. Nem mint­ha ez so­kat szá­mí­tott vol­na, mert Ca­rel­la meg Teddy va­ló­ban éhe­sek vol­tak, és va­ló­szí­nű, hogy­ha hir­te­len sült sás­kát tá­lal­nak elé­jük, azt is meg­eszik.

Az asz­ta­lok ked­ves, koc­kás ab­rosszal vol­tak le­te­rít­ve, az asz­ta­lok kö­ze­pé­re ál­lí­tott, üres bo­ros­üve­gek nya­ká­ba du­gott gyer­tyák­ról le­folyt a vi­asz, és rá­fa­gyott az üve­gek­re. Volt a he­lyi­ség­ben egy hosszú bár­pult is, az ebéd­lő­vel szem­köz­ti fal tel­jes hosszá­ban, a pult mö­gött üve­gek so­ra­koz­tak a pol­co­kon, s az üve­ge­ket zöl­des fény vi­lá­gí­tot­ta meg. Volt a he­lyi­ség­ben egy te­le­fon­fül­ke is, és Ca­rel­lá­nak még fel kel­lett hív­nia a cso­por­tot.

A pin­cér, aki az asz­ta­luk­hoz lé­pett, szem­mel lát­ha­tó­lag örült ne­kik.

– Pa­ran­csol­nak va­la­mi­lyen italt va­cso­ra előtt? – kér­dez­te.

– Ké­rünk két mar­ti­nit – mond­ta Ca­rel­la. – Meg olaj­bo­gyót.

– Most rög­tön hoz­zam az ét­la­pot, vagy ké­sőbb, uram?

– Most is meg­néz­het­jük – fe­lel­te Ca­rel­la. A pin­cér ho­zott két ét­la­pot. Ca­rel­la ép­pen csak egy pil­lan­tást ve­tett az övé­re, s már tet­te is le. – Azt se bá­nom, ha vá­lás lesz a vége – je­len­tet­te ki. – Spa­get­tit eszem.

Míg Teddy az ét­la­pot bön­gész­te, Ca­rel­la kö­rül­né­zett a he­lyi­ség­ben. A te­le­fon­fül­ke kö­ze­lé­ben idős há­zas­pár ed­de­gélt csön­de­sen az egyik asz­tal­nál, más nem tar­tóz­ko­dott az ét­te­rem­ben. A bár­pult­nál egy bőr­za­kós fér­fi ült, előt­te egy ku­pi­ca pá­lin­ka és egy po­hár víz. A fér­fi a bár tük­ré­be bá­mult, Teddyt bá­mul­ta. A pult mö­gött a csa­pos a két mar­ti­nit ke­ver­te, amit Ca­rel­la ren­delt.

– Olyan éhes va­gyok, hogy meg tud­nám enni a csa­post – mond­ta Ca­rel­la.

Ami­kor a pin­cér az asz­ta­luk­hoz hoz­ta az ita­lo­kat, Ca­rel­la ren­delt ma­gá­nak spa­get­tit, az­tán meg­kér­dez­te Teddy­től, hogy mit kér.

Teddy a las­sag­ná-ra mu­ta­tott az ét­la­pon, és Ca­rel­la to­váb­bí­tot­ta a ren­de­lést a pin­cér­nek. Ami­kor a pin­cér el­tűnt, fel­emel­ték po­ha­ra­i­kat.

– A ki­kö­tő­be be­fu­tó ha­jók­ra – mond­ta Ca­rel­la.

Teddy ér­tet­le­nül bá­mult rá.

– Ame­lyek nap­ke­le­ti kin­csek­kel van­nak meg­rak­va – foly­tat­ta Ca­rel­la –, buja fű­sze­rek­től il­la­toz­nak, és arany a vi­tor­lá­juk.

Teddy még min­dig ér­tet­le­nül bá­mult.

– Vagy­is te­rád eme­lem a po­ha­ram, drá­gám –ma­gya­ráz­ta Ca­rel­la. El­néz­te, ahogy az asszony aj­kán meg­je­le­nik a mo­soly. – Köl­tői lel­kü­le­tű he­ku­sok nél­kül hogy le­het­ne meg ez a vá­ros? – tet­te hoz­zá. Be­le­szür­csölt a mar­ti­ni­ba, az­tán le­tet­te a po­ha­rat. – Fel kell hív­nom a cso­por­tot, szí­vem. Rög­tön vissza­jö­vök. – Meg­érin­tet­te egy pil­la­nat­ra az asszony ke­zét, az­tán már in­dult is a te­le­fon­fül­ke felé. Ahogy el­ment az asz­tal­tól, a zse­bé­be túrt ap­ró­pén­zért.

Teddy el­néz­te, hogy megy, gyö­nyör­kö­dött hosszú, at­lé­tá­hoz illő lép­te­i­ben, gyö­nyör­kö­dött a ke­zé­ben, ahogy tü­rel­met­le­nül a zse­bé­be túrt ap­ró­ért, gyö­nyör­kö­dött ab­ban, aho­gyan a fe­jét tar­tot­ta. Hir­te­len rá­jött, hogy az egyik leg­főbb do­log, ami Ca­rel­lá­ban vonz­za, a moz­gá­sa. Ta­ka­ré­ko­san, egy­sze­rű­en, cél­tu­da­to­san moz­gott. Az em­ber­nek az volt az ér­zé­se, hogy még meg se moz­dult, már pon­to­san tud­ja, hová megy, és mit fog csi­nál­ni, ezért je­len­tett olyan óri­á­si biz­ton­ság­ér­ze­tet vele len­ni.

Teddy be­le­szür­csölt a mar­ti­ni­ba, és nyelt egy na­gyot Dél óta nem evett, így az­tán nem le­pő­dött meg raj­ta, hogy a mar­ti­ni má­mo­rí­tó ha­tá­sa mi­lyen gyor­san ér­vé­nye­sül. El­néz­te fér­jét, ahogy be­lép a te­le­fon­fül­ké­be, el­néz­te, ahogy si­e­tős moz­du­la­tok­kal tár­csá­zik. Sze­ret­te vol­na tud­ni, va­jon hogy fog be­szél­ni az el­iga­zí­tó­ban ülő őr­mes­ter­rel, az­tán a cso­port szo­bá­já­ban ügye­le­tes de­tek­tív­vel. Va­jon meg fog­ják érez­ni a hang­ján, hogy né­hány pil­la­nat­tal előbb kin­csek­kel meg­ra­kott ha­jók­ról be­szélt? Va­jon mi­lyen a fér­je mint de­tek­tív? Mi a vé­le­mé­nyük róla a kol­lé­gá­i­nak? Hir­te­len úgy érez­te, hogy ke­rí­tés­be üt­kö­zik, ame­lyen nem tud át­ha­tol­ni. Egy fér­fi szá­má­ra a mun­ká­ja a ma­gán­ügye. Ami­kor erre rá­döb­bent, ma­gá­nyos­nak és fe­les­le­ges­nek érez­te ma­gát. Gyor­san fel­haj­tot­ta az egész po­hár mar­ti­nit.

Ár­nyék esett az asz­tal­ra.

Teddy elő­ször azt hit­te, csak a sze­me káp­rá­zik, az­tán fel­né­zett. Az a fér­fi állt az asz­ta­la mel­lett, aki az imént még a bár­pult­nál ült, a bőr­za­kós. Állt és vi­gyor­gott.

– Hel­ló – mond­ta.

Teddy gyor­san a te­le­fon­fül­ke felé pil­lan­tott. Ca­rel­la hát­tal állt az ét­te­rem­nek.

– Mit kezd egy ilyen nya­va­lyás alak­kal? – kér­dez­te a fér­fi.

Teddy el­for­dult tőle, és te­kin­te­tét me­re­ven az ölé­ben he­ve­rő szal­vé­tá­ra sze­gez­te.

– Maga a leg­csi­nibb baba, aki va­la­ha is be­tet­te a lá­bát ebbe a kup­ol­dá­ba – mond­ta a bőr­za­kós. – Ráz­za hát le a nya­ká­ról azt a nya­va­lyás ala­kot, és csat­la­koz­zon hoz­zám. Mit szól az aján­la­tom­hoz?

Teddy érez­te a fér­fi le­he­le­tén a whis­ky-sza­got. A te­kin­te­té­ben volt va­la­mi ijesz­tő, és ab­ban, aho­gyan lep­le­zet­le­nül leg­el­tet­te a sze­mét Teddy tes­tén, va­la­mi sér­tő. Teddy ön­kén­te­le­nül össze­húz­ta a kar­di­gánt keb­le két elő­re­ug­ró kúp­ja fö­lött.

– Ugyan már – mond­ta a fér­fi –, sose ta­kar­ja el.

Teddy föl­né­zett rá, és meg­ráz­ta a fe­jét. Kö­nyö­rög­ve kér­te a sze­mé­vel, hogy tá­voz­zon. Is­mét a te­le­fon­fül­ke felé pil­lan­tott. Ca­rel­la még min­dig nagy­ban be­szélt.

– A ne­vem Dave – mond­ta a fér­fi. – Szép név, nem? Dave. Ma­gát hogy hív­ják?

Teddy nem tu­dott fe­lel­ni neki. De ak­kor se fe­lelt vol­na, ha tud.

– Ugyan, ne le­gyen már ilyen fa­szent – mond­ta a fér­fi. Rá­bá­mult Teddy­re, és meg­vál­to­zott a te­kin­te­te. – Uram­is­ten! Mond­ja, tud­ja maga, hogy mi­lyen szép? Ráz­za le a fic­kót, jó? Ráz­za le, és csat­la­koz­zon hoz­zám.

Teddy a fe­jét ráz­ta.

– Mond­jon már va­la­mit – mond­ta Dave.

Teddy is­mét a fe­jét ráz­ta, ez­út­tal már kö­nyö­rög­ve.

– Hal­la­ni sze­ret­ném a hang­ját. Le­fo­ga­dom, hogy a leg­sze­xi­sebb hang a vi­lá­gon. Hall­jam hát!

Teddy szo­ro­san be­huny­ta a sze­mét, két keze re­me­gett az ölé­ben. Azt akar­ta, hogy a fér­fi men­jen el, azt akar­ta, hogy hagy­ja őt bé­kén, azt akar­ta, hogy tűn­jön el, mi­előtt Ste­ve ki­jön ab­ból a fül­ké­ből, mi­előtt Ste­ve vissza­tér az asz­ta­luk­hoz. Ki­csit ká­bult volt a mar­ti­ni­tól, s foly­ton csak az járt az eszé­ben, hogy Ste­ve ha­ra­gud­ni fog, Ste­ve eset­leg azt fog­ja hin­ni, hogy ő pro­vo­kál­ta a dol­got.

– Ide fi­gyel­jen! Mi­ért vi­sel­ke­dik úgy, mint egy üveg jég­be hű­tött pa­ra­di­csom­lé, mi? Fo­gad­ni mer­nék, hogy nem ilyen hi­deg ter­mé­szet maga. Fo­gad­ni mer­nék, hogy na­gyon is tü­zes. Hall­jam már a hang­ját!

Teddy is­mét meg­ráz­ta a fe­jét, az­tán lát­ta, hogy Ca­rel­la vissza­akaszt­ja a te­le­fon­kagy­lót, és ki­nyit­ja a fül­ke aj­ta­ját. Vi­gyor­gott, de mi­kor az asz­tal felé né­zett, a vi­gyor le­fa­gyott az aj­ká­ról, és Teddy hir­te­len hány­in­gert ér­zett a fé­le­lem­től a gyom­rá­ban. Ca­rel­la gyor­san ki­lé­pett a fül­ké­ből. Sze­me össze­szű­kült, te­kin­te­tét a bőr­za­kós fér­fi­ra sze­gez­te.

– Ugyan már – mond­ta Dave –, mi­ért vi­sel­ke­dik így, he? Hi­szen csak azt ké­rem, hogy…

– Mi a hé­zag, mis­ter? – szó­lalt meg hir­te­len Ca­rel­la. Teddy fel­né­zett a fér­jé­re, sze­ret­te vol­na ér­té­sé­re adni, hogy a dol­got nem ő pro­vo­kál­ta, és re­mél­te, hogy ez ben­ne van a te­kin­te­té­ben. De Ca­rel­la nem for­dult fe­lé­je, nem né­zett rá. Még min­dig Dave ar­cá­ra sze­gez­te a te­kin­te­tét.

– Nincs sem­mi­fé­le hé­zag – mond­ta Dave, s ki­hí­vó mo­sollyal for­dult szem­be Ca­rel­lá­val.

– Maga zak­lat­ja a fe­le­sé­gem – mond­ta Ca­rel­la. – Tű­nés!

– Ó, csak­ugyan zak­lat­tam? A höl­gyi­ke a fe­le­sé­ge? – Szét­ve­tet­te a lá­bát, s két­ol­dalt le­ló­gat­ta a kar­ját. Ca­rel­la rög­tön rá­jött, hogy a fic­kó ve­re­ked­ni akar, és nem nyug­szik ad­dig, amíg a cél­ját el nem éri.

– Igen­is zak­lat­ta, és a hölgy igen­is a fe­le­sé­gem – fe­lel­te. – Men­jen szé­pen vissza a bár­pult­hoz. Volt sze­ren­csém.

Dave to­vább mo­soly­gott. – Nem me­gyek vissza se­ho­vá – je­len­tet­te ki. – Sza­bad or­szág­ban élünk. Itt ma­ra­dok, ahol va­gyok.

Ca­rel­la vál­lat vont, és ki­húz­ta a szé­két. Dave ott ma­radt az asz­tal mel­lett. Ca­rel­la meg­fog­ta Teddy ke­zét.

– Jól vagy? – kér­dez­te.

Teddy bó­lin­tott.

– Hát nem ara­nyos? – szó­lalt meg Dave. – A szép, nagy­da­rab férj­uram vissza­jön a…

Ca­rel­la hir­te­len el­en­ged­te a fe­le­sé­ge ke­zét, és fel­állt. Az ét­te­rem túl­só vé­gé­ben az idős há­zas­pár fel­né­zett a tá­nyér­já­ból.

– Mis­ter – mond­ta nyo­ma­té­ko­san Ca­rel­la –, maga kezd az ide­ge­im­re men­ni. Oko­sabb, ha…

– Iga­zán? – kér­dez­te Dave. – Kez­dek az ide­ge­i­re men­ni? De hi­szen csak meg­cso­dá­lok egy csi­ni… – kezd­te, és Ca­rel­la meg­ütöt­te.

Vá­rat­la­nul ütöt­te meg, egész fel­ső­tes­tét be­le­ad­va az ütés­be. Vá­rat­la­nul ütöt­te meg, még­hoz­zá szá­jon vág­ta, olyan erő­vel, hogy Dave vissza­tán­to­ro­dott az asz­tal­tól, és ne­ki­üt­kö­zött a szom­széd asz­tal­nak. Le­ver­te róla a gyer­tya­tar­tó­nak hasz­nált bo­ros­üve­get. Egy pil­la­nat­ra meg­tá­masz­ko­dott az asz­tal­ban. Ami­kor fel­né­zett, vér­zett a szá­ja, de még min­dig mo­soly­gott.

– Re­mél­tem, hogy meg fog ütni, cim­bo­ra – mond­ta. Néz­te egy pil­la­na­tig Ca­rel­lát, az­tán rá­ve­tet­te ma­gát.

Teddy csak ült fal­fe­hé­ren, keze ököl­be szo­rult az ölé­ben. Lát­ta a fér­je ar­cát, és ez az arc nem az az arc volt, ame­lyet is­mert és sze­re­tett. Ez az arc tel­je­sen ki­fe­je­zés­te­len volt, a szá­ja csak kes­keny, víz­szin­tes vo­nal, a sze­me úgy össze­szű­kült, hogy alig lát­szott a pu­pil­lá­ja, orr­cim­pái ki­tá­gul­tak. Szét­ve­tett láb­bal, ököl­be szo­rí­tott kéz­zel állt, s ami­kor Teddy a ke­zé­re né­zett, olyan nagy­nak lát­ta, ami­lyen­nek még soha, nagy­nak és erős­nek, ha­lá­los fegy­ver­nek, amint vá­ra­koz­va le­ló­gat­ta az ol­da­la mel­lett. Szin­te az egész tes­te vá­ra­ko­zott. Teddy tisz­tán érez­te ben­ne a rugó fe­szült­sé­gét, mi­köz­ben Dave tá­ma­dá­sát vár­ta. Olyan volt eb­ben a pil­la­nat­ban, mint egy hi­bát­la­nul funk­ci­o­ná­ló, jól ola­jo­zott gép, egy gép, amely au­to­ma­ti­ku­san mű­kö­dés­be lép, mi­helyt meg­nyom­ják a meg­fe­le­lő gom­bot, le­nyom­ják a meg­fe­le­lő bil­len­tyűt. Eb­ben a gép­ben nem volt sem­mi em­be­ri. Ste­ve Ca­rel­lá­ból ab­ban a pil­la­nat­ban el­tűnt min­den em­be­ri, ami­kor az ökle le­csa­pott Dave-re. Amit Teddy most maga előtt lá­tott, egy re­me­kül be­ál­lí­tott, pá­rat­la­nul ügyes gé­pe­zet volt, amely vár­ja, hogy mű­köd­ni kezd­hes­sen, vár­ja, hogy meg­nyom­ják raj­ta a meg­fe­le­lő gom­bot.

Dave nem tud­ta, hogy egy gép­pel ve­rek­szik. S tu­dat­lan­sá­gá­ban meg­nyom­ta raj­ta a gom­bot.

Ca­rel­la bal ökle gyo­mor­szá­jon ta­lál­ta. Dave két­rét gör­nyedt kín­já­ban. Az­tán Ca­rel­la be­vitt neki egy vil­lám­gyors ho­rog­ütést, ál­lon ta­lál­ta, és Dave, ke­zét-lá­bát szét­vet­ve, is­mét ne­ki­esett az asz­tal­nak. Ca­rel­la gyor­san, könnye­dén moz­gott, akár a bi­li­árd­go­lyó az ügyes já­té­kos keze alatt, aki lyuk­ba gu­rít­ja az egyik go­lyót, az­tán már­is a kö­vet­ke­zőt ve­szi cél­ba. Dave még le sem ká­szá­ló­dott az asz­tal­ról, Ca­rel­la már is­mét ké­szen­lét­ben vár­ta.

Ami­kor Teddy ész­re­vet­te, hogy Dave fel­kap­ja a bo­ros­üve­get, ré­mült si­koly­ra nyílt a szá­ja. Ugyan­ak­kor va­la­hogy tu­da­tá­ban volt, hogy a do­log nem éri meg­le­pe­tés­ként a fér­jét. Ca­rel­lá­nak sem a te­kin­te­te, sem az arc­ki­fe­je­zé­se nem vál­to­zott. Nyu­god­tan vé­gig­néz­te, hogy Dave az üve­get ne­ki­üti az asz­tal szé­lé­nek. Az üveg nya­ka az ök­lé­ben ma­radt, s az üveg­cse­rép éles, fo­ga­zott szé­le lát­tán Teddy úgy meg­ijedt, hogy a leg­szí­ve­seb­ben fel­si­kol­tott vol­na. Ha lett vol­na hang­ja, ad­dig si­kít, amíg bír­ja a tor­ka. Tud­ta, hogy fér­je meg­se­be­sül­het, tud­ta, hogy Dave van olyan ré­szeg, hogy ké­pes őt meg­se­bez­ni, s csak néz­te, hogy ló­dul elő­re Dave az üveg nya­ká­val. De Ca­rel­la egy hü­velyk­nyit sem hát­rált, állt moc­ca­nás nél­kül, a tal­pán egyen­sú­lyoz­va, jobb te­nye­re nyit­va, uj­jai szét­tár­va, bal te­nye­re la­po­san, me­re­ven az ol­da­lán.

Dave tá­ma­dás­ba len­dült az üveg­cse­rép­pel. Ala­cso­nyan tá­ma­dott, Ca­rel­la ágyé­kát vet­te cél­ba. Egy pil­la­nat­ra meg­le­pett ki­fe­je­zés ült ki az ar­cá­ra, ami­kor érez­te, hogy Ca­rel­la jobb­ja meg­mar­kol­ja a csuk­ló­ját. Az­tán azt érez­te, hogy hir­te­len elő­re­esik: Ca­rel­la rán­tot­ta elő­re, aki a jobb lá­bá­val egy ki­csit hát­ra­lé­pett, s ugyan­ak­kor ma­ga­san a feje fölé emel­te a bal ke­zét, még min­dig me­rev, la­pos te­nyér­rel.

S az­tán Ca­rel­la bal­ja le­súj­tott. Me­re­ven és egye­ne­sen, mint a fej­sze éle, és rend­kí­vül gyor­san. Dave-et mint­ha vil­lám súj­tot­ta vol­na. Ca­rel­la ke­zé­nek ke­mény, kö­nyör­te­len éle ol­dal­ról nyak­szir­ten ta­lál­ta, Dave fel­or­dí­tott, Ca­rel­la pe­dig új­ból fel­emel­te a bal­ját, és új­ból le­súj­tott vele, ez­út­tal Dave nya­ká­nak a má­sik ol­da­lá­ra. Dave el­te­rült a pad­lón, pil­la­nat­nyi­lag mind­két kar­ja meg­bé­nult, meg se tu­dott moc­can­ni.

Ca­rel­la vá­ra­koz­va állt fö­löt­te.

– E… elég… – nyög­te Dave.

A pin­cér az ét­te­rem be­já­ra­tá­nál állt, s ki­dül­ledt a sze­me.

– Hív­jon rend­őrt – szólt oda neki Ca­rel­la, fur­csa­mód szín­te­len han­gon.

– De hát… – kezd­te a pin­cér.

– De­tek­tív va­gyok! – mond­ta Ca­rel­la. – Hív­ja ide az őr­sze­mes rend­őrt, de gyor­san!

– Igen­is – fe­lel­te a pin­cér. – Igen­is, uram.

Ca­rel­la moc­ca­nás nél­kül ott ma­radt, Dave fö­lött áll­va. Még csak nem is né­zett Teddy-re. Ami­kor a rend­őr meg­ér­ke­zett, meg­mu­tat­ta neki a jel­vé­nyét, és uta­sí­tot­ta, hogy ál­lít­sa elő Dave-et rend­za­va­rá­sért. A tes­ti sér­tés kí­sér­le­té­ről nagy­lel­kű­en nem tett em­lí­tést. Kö­zöl­te a rend­őr­rel a szük­sé­ges tud­ni­va­ló­kat, az­tán ki­ment vele a jár­őr­ko­csi­hoz, s vagy öt per­cig kint ma­radt. Mire vissza­tért az asz­tal­hoz, az idős há­zas­pár el­tűnt. Teddy meg ült, és a szal­vé­tá­ját néz­te me­re­ven.

– Hel­ló! – mond­ta Ca­rel­la, és el­vi­gyo­ro­dott.

Teddy rá­né­zett az asz­tal fö­lött.

– Ne ha­ra­gudj – mond­ta a fér­je. – Nem én akar­tam ve­re­ked­ni.

Teddy a fe­jét ráz­ta.

– Jobb, ha la­kat alá ke­rül éj­sza­ká­ra. Előbb-utóbb be­le­kö­tött vol­na va­la­ki­be, szí­vem. Min­den­áron ve­re­ked­ni akart. – Egy kis szü­ne­tet tar­tott. – És le­het, hogy a leg­kö­ze­leb­bi pa­sast si­ke­rült vol­na meg­se­be­sí­te­nie.

Teddy Ca­rel­la bó­lin­tott, és só­haj­tott egy na­gyot. Te­hát még­is­csak al­kal­ma adó­dott mun­ká­ban lát­ni a fér­jét. És se­hogy se bír­ta el­fe­lej­te­ni, mi­lyen bor­zasz­tó­an gyors a keze, az a kéz, ame­lyet ő ed­dig csak gyön­géd­nek is­mert.

És azért só­haj­tott olyan na­gyot, mert rá­jött, hogy nem­csak bé­ké­sen ját­sza­do­zó kis­fi­úk van­nak a föl­dön.

Az­tán át­nyúlt az asz­tal fö­lött, meg­fog­ta fér­je jobb ke­zét, az aj­ká­hoz húz­ta, és meg­csó­kol­ta min­den egyes ujj­per­cét, és össze­csó­kol­ta a te­nye­rét. Ca­rel­la meg­le­pő­dött, ami­kor meg­érez­te a bő­rén a könnye­it.