Tizenhetedik fejezet

Chen ta­lán rá sem is­mert vol­na a ma­gas, sző­ke fér­fi­ra, ha az üz­let hát­só ré­szé­ben nem ül ott Teddy Ca­rel­la, vár­va, hogy te­to­vál­ják.

Mert akár­mi­lyen mély be­nyo­mást tett is az em­ber­re a jó­ké­pű, sző­ke fér­fi, Chen csak egy­szer lát­ta, s az is ré­gen volt már. De így, hogy Teddy ott ült az üz­let hát­só ré­szé­ben, és Chen élén­ken em­lé­ke­zett rá, hogy Teddy fér­je de­tek­tív, nyom­ban rá­is­mert a sző­ke fér­fi­ra, ahogy ki­lé­pett a gyöngy­füg­göny mö­gül, és szem­ben ta­lál­ta ma­gát vele.

– Pa­ran­csol­ni? – kér­dez­te, s ahogy meg­lát­ta a fér­fi ar­cát, fur­csa­mód ön­kén­te­le­nül kí­na­i­ul kez­dett gon­dol­koz­ni. Ez az a fér­fi, akit ke­res a de­tek­tív, an­nak a szép­ség­nek a fér­je, aki oda­bent vár­ja, hogy te­to­vál­jam. Ez az a fér­fi.

– Jó na­pot – kö­szönt Do­nald­son. – Hoz­tunk egy kis mun­kát ma­gá­nak.

Chen te­kin­te­te a Do­nald­son mel­lett álló lány­ra sik­lott. Nem volt szép. A haja egér­bar­na, a sze­me hal­vány­bar­na, és szem­üve­get vi­selt. Hu­nyo­rog­va né­zett az üveg mö­gül, egy­ál­ta­lán nem volt szép. Ki­csit be­teg­nek is lát­szott. Fe­szült, fá­radt ki­fe­je­zés ült az ar­cán, a bőre fakó volt, s ál­ta­lá­ban nem né­zett ki jól.

– Mi­lyen mun­ka len­ni, ké­rem? – kér­dez­te Chen.

– Egy kis te­to­vá­lás – fe­lel­te mo­so­lyog­va Do­nald­son.

Chen bó­lin­tott.

– Egy te­to­vá­lás az úr­nak. Igen­is, ké­rem.

– Nem – he­lyes­bí­tett Do­nald­son –, a te­to­vá­lás a hölgy­nek lesz – és Chen­ben most már a leg­ki­sebb két­ség sem ma­radt. Ez az a fér­fi. Egy lány meg­halt, alig­ha­nem e mi­att a fér­fi mi­att. Chen fi­gyel­me­sen szem­ügy­re vet­te. Ez a fér­fi ve­sze­del­mes!

– Fog­lal­ni he­lyet, ké­rem – mond­ta. – Egy pil­la­nat, és én már jön­ni is.

– De si­es­sen! – mond­ta Do­nald­son. – Nem érünk rá vár­ni.

– Egy szem­pil­lan­tás múl­va ren­del­ke­zé­sük­re áll­ni – mond­ta Chen, szét­húz­ta a füg­gönyt, és gyor­san vissza­ment az üz­let hát­só ré­szé­be. Egye­ne­sen Teddy­hez lé­pett. Teddy rög­tön ész­re­vet­te az ag­go­dal­mas ki­fe­je­zést az ar­cán. Azon­nal oda­adó fi­gye­lem­mel for­dult fe­lé­je. Va­la­mi tör­tént, Chen baj­ban van.

Chen sut­tog­ni kez­dett:

– Itt len­ni fér­fi. Akit a fér­je ke­res­ni. Ér­te­ni?

Teddy egy pil­la­na­tig nem ér­tet­te. Itt a fér­fi? Akit a fér­jem?… Az­tán hir­te­len meg­vi­lá­go­so­dott előt­te a do­log, hi­deg fu­tott vé­gig a há­tán, bi­zse­reg­ni kez­dett a fej­bő­re.

– Lánnyal len­ni itt – foly­tat­ta Chen. – Te­to­vá­lást akar­ni. Ér­te­ni?

Teddy na­gyot nyelt. Az­tán bó­lin­tott.

– Én most mit csi­nál­ni? – kér­dez­te Chen.

 

– Én… nem egé­szen ér­zem jól ma­gam – mond­ta Pris­cil­la Ames.

– Csak egy pil­la­na­tig tart az egész – pró­bál­ta meg­nyug­tat­ni Do­nald­son.

– Chris, én csak­ugyan nem ér­zem jól ma­gam. A gyom­rom… – Meg­ráz­ta a fe­jét. – Mit gon­dolsz, nem volt rom­lott az az étel?

– Biz­tos, hogy nem, drá­gám. Ide fi­gyelj, meg­csi­nál­tat­juk a te­to­vá­lást, az­tán be­ug­runk va­la­ho­vá egy kis bró­mért vagy va­la­mi­ért, jó? Hosszú út áll előt­tünk, nem sze­ret­ném, ha meg­be­te­ged­nél.

– Chris, mu­száj… mu­száj meg­csi­nál­tat­nunk ezt a te­to­vá­lást? Ször­nyen rosszul ér­zem ma­gam. Ilyen rosszul még soha az élet­ben nem vol­tam.

– Majd el­mú­lik, drá­gám. Ta­lán egy ki­csit túl zsí­ros volt az étel.

– Igen, va­la­mi le­he­tett vele. Ször­nyen rosszul va­gyok, Chris.

 

Ca­rel­la ki­nyi­tot­ta la­ká­sa aj­ta­ját.

– Teddy! – ki­ál­tot­ta, az­tán rá­jött, hogy hi­á­ba szó­lít­ja az asszonyt, ha egy­szer az nem lát­ja a szá­ját. Be­csuk­ta maga mö­gött az aj­tót, és be­ment a nap­pa­li­ba. Le­ve­tet­te a za­kó­ját, rá­dob­ta az egyik fo­tel­ra, az­tán át­bal­la­gott a kony­há­ba.

A kony­há­ban nem volt sen­ki.

Ca­rel­la vál­lat vont, vissza­ment a nap­pa­li­ba, és be­nyi­tott a há­ló­szo­bá­ba. Teddy nem volt a há­ló­szo­bá­ban sem.

Pár pil­la­na­tig csak állt, és bá­mult be a há­ló­ba, az­tán só­haj­tott egyet, is­mét vissza­tért a nap­pa­li­ba, és ki­tár­ta az ab­la­kot. Fog­ta az új­sá­got, le­rúg­ta a ci­pő­jét, ki­ol­dot­ta a nyak­ken­dő­jét, az­tán le­ült ol­vas­ni, és vár­ta el­kó­bo­rolt fe­le­sé­gét.

Dög­fá­radt volt.

Tíz perc múl­va már mé­lyen aludt a fo­tel­ban.

 

Bert Kling az egye­tem tár­sal­gó­já­ban hív­ta fel a lányt.

– Ered­mény? – kér­dez­te, mi­kor Claire a te­le­fon­hoz jött.

– Még ko­rai vol­na ered­mény­ről be­szél­ni – fe­lel­te a lány.

– El­ol­vas­ta a nő a le­ve­let?

– Gon­do­lom, el.

– És?

– Sem­mi kü­lö­nös.

– Sem­mi?

– Sem­mi. Csak el­ol­vas­ta, és azt mond­ta, a dön­tést majd tu­dat­ja az apám­mal. Tü­re­lem.

– A vé­le­mé­nyed?

– Az, hogy sze­ret­lek – mond­ta Claire.

– Ne ér­ze­legj – fi­gyel­mez­tet­te Kling. – Gon­do­lod, hogy si­ke­rül?

– Idő­vel min­den ki­de­rül – fe­lel­te Claire.

– Imád­lak!

 

– Imád­lak, Chris – mond­ta Pris­cil­la –, és ezt is szí­ve­sen meg­te­szem a ked­ve­dért, csak… nem ér­zem jól ma­gam.

– Mind­járt job­ban le­szel – mond­ta Do­nald­son. Egy kis szü­ne­tet tar­tott, és el­mo­so­lyo­dott. – Nem kérsz egy rá­gó­gu­mit? – kér­dez­te ked­ve­sen.

– Hívd ki azt az em­bert, jó? Na­gyon kér­lek, szólj neki, hogy jöj­jön már. Le­gyünk túl raj­ta.

 

Hív­ja fel – írta Teddy Ca­rel­la a pa­pír­ra, a kö­rök alá, ame­lye­ket Chen raj­zolt. – A fér­je­met. Ca­rel­la de­tek­tí­vet. Hív­ja fel. Fre­derick 7–8024. Be­szél­jen vele.

– Most? – sut­tog­ta Chen.

Teddy nyo­ma­té­ko­san bó­lin­tott. S oda­ír­ta a pa­pír­ra: Fel­tét­le­nül itt kell tar­ta­nia azt a fér­fit. Nem sza­bad ki­en­ged­nie az üz­let­ből.

– A te­le­fon – sut­tog­ta Chen. – A te­le­fon ott kinn len­ni, elöl. Hogy hív­hat­ni föl?

 

– Hé, em­ber! – ki­ál­tot­ta Do­nald­son. – Mi­kor jön már?

A gyöngy­füg­göny szét­nyílt, s Chen ki­lé­pett.

– Nem ha­ra­gud­ni, uram. Ki­csi­ke ké­se­de­lem. Fog­lal­ni he­lyet, ké­rem. Mu­száj fel­hív­ni ba­rá­tot.

– Nem ér rá ké­sőbb? – kér­dez­te Do­nald­son. – Elég­gé si­e­tünk.

– El­né­zést, uram, ez nem érni rá. Egy pil­la­nat, és már­is önök­kel fog­lal­koz­ni. Hí­vást meg­ígér­ni ked­ves ba­rát­nak. El­né­zést. – Gyor­san a te­le­fon­hoz lé­pett. Gyor­san tár­csá­zott. FR 7–8024. Várt. Hal­lot­ta, hogy a vo­nal má­sik vé­gén csöng a te­le­fon. Az­tán…

– 87-es kör­zet, Mur­chi­son őr­mes­ter.

– Mr. Ca­rel­lá­val be­szél­ni, ké­rem? – kér­dez­te Chen. Do­nald­son nem egé­szen egy mé­ter­re állt tőle, és tü­rel­met­le­nül to­po­gott. A lány a te­le­fon­nal szem­közt ült a fo­tel­ban, s a te­nye­ré­be te­met­te az ar­cát.

– Egy pil­la­nat – mond­ta az ügye­le­tes őr­mes­ter. – Kap­cso­lom a nyo­mo­zó­cso­por­tot.

Chen hal­lot­ta a kat­ta­nást a vo­nal­ban.

Az­tán meg­szó­lalt egy hang: – 87-es cso­port, Ha­vil­land be­szél.

– Mr. Ca­rel­lát ké­rem – mond­ta Chen.

– Ca­rel­la most ép­pen nincs itt – fe­lel­te Ha­vil­land. – Nem le­he­tek én a se­gít­sé­gé­re?

Chen Do­nald­son­ra né­zett. Do­nald­son az órá­ját néz­te.

– A… izé… a te­to­vá­lá­si min­tá­ról len­ni szó, amit Mr. Ca­rel­la ke­res­ni – mond­ta Chen. – Itt len­ni az üz­let­ben.

– Egy pil­la­nat – mond­ta Ha­vil­land. – Fel­írom. A te­to­vá­lás­min­ta, amit ke­res, az üz­let­ben van. Oké. Ki van a te­le­fon­nál, ké­rem?

– Char­lie Chen.

– Char­lie Chan? Mi ez? Ug­ra­tás?

– De­hogy, ké­rem. Be­szél­ni Mr. Ca­rel­lá­val. Mon­da­ni meg neki, ha be­men­ni, azon­nal hív­ni en­gem vissza. Mon­da­ni meg, én pró­bál­ni min­tát itt tar­ta­ni.

– Le­het, hogy nem is jön már be – fe­lel­te Ha­vil­land. – Ő a…

– Mon­da­ni meg neki, ké­rem – is­mé­tel­te meg Chen.

– Jó – só­haj­tott fel Ha­vil­land. – Meg­mon­dom.

– Kö­szö­nöm – mond­ta Chen, és le­tet­te a kagy­lót.

 

Bert Kling oda­lé­pett Ha­vil­land író­asz­ta­lá­hoz.

– Ki volt az? – kér­dez­te.

– Char­lie Chan – fe­lel­te Ha­vil­land. – Va­la­mi őrült.

– Ja – mond­ta Kling. Ti­tok­ban azt re­mél­te, hogy Claire volt, noha nem egé­szen öt per­ce be­szélt vele.

– So­kak­nak egyéb dol­guk sincs, mint a rend­őr­sé­get ug­rat­ni – mond­ta Ha­vil­land. – Tör­vényt kéne hoz­ni az ilyen te­le­fon­be­tyá­rok el­len!

 

– Há­zon kí­vül volt a ba­rát­ja? – kér­dez­te Do­nald­son.

– Igen. Most majd ő hív­ni vissza. Mi­lyen te­to­vá­lást pa­ran­csol­ni?

– Egy kis szí­vet, ben­ne kez­dő­be­tűk­kel – fe­lel­te Do­nald­son.

– Mik len­ni kez­dő­be­tűk?

– P, A, C.

– Hová akar­ni szí­vet?

– Az ifjú hölgy ke­zé­re – mo­soly­gott Do­nald­son. – A hü­velyk- és a mu­ta­tó­ujj közé.

– Az ne­héz len­ni – mond­ta Chen. – Ifjú hölgy­nek fáj­ni.

Pris­cil­la Ames fel­emel­te a fe­jét.

– Chris – mond­ta –, én… nem ér­zem jól ma­gam. Is­ten bi­zony. Nem… vár­hat­nánk vele?

Do­nald­son egy gyors pil­lan­tást ve­tett Pris­cil­lá­ra. Hir­te­len meg­ke­mé­nye­dett az arca.

– De igen – fe­lel­te. – Ráér. Majd más­kor. Gye­re, Pris. – Meg­fog­ta a lány kö­nyö­két, talp­ra rán­tot­ta, erő­sen meg­szo­rí­tot­ta a kar­ját. Chen­hez for­dult. – Kö­szö­nöm – mond­ta. – Most már men­nünk kell.

– Már meg tud­ni csi­nál­ni – szó­lalt meg két­ség­be­eset­ten Chen. – Ül­tet­ni le höl­gyet, s én már­is csi­nál­ni te­to­vá­lást. Na­gyon szép szí­vet, kez­dő­be­tűk­kel. Na­gyon szé­pet.

– Nem – fe­lel­te Do­nald­son. – Most nem.

Chen meg­fog­ta Do­nald­son kar­ját.

– Gyor­san csi­nál­ni. Jó mun­kát vé­gez­ni.

– Ve­gye le ró­lam a man­csát – mond­ta Do­nald­son, és ki­nyi­tot­ta az aj­tót. A csen­gő na­gyot csön­dült a kis üz­let­ben. Az ajtó be­csa­pó­dott. Chen be­ro­hant a hát­só he­lyi­ség­be.

– El­men­ni! – mond­ta. – Nem tud­ni itt tar­ta­ni őket. El­men­ni!

Teddy már gom­bol­ta is a blú­zát. Fel­kap­ta az asz­tal­ról a ce­ru­zát meg a pa­pírt, és be­vág­ta a ré­ti­kül­jé­be.

– Fér­fi neve len­ni Chris – mond­ta Chen. – Le­ány szó­lí­ta­ni őt Chris­nek.

Teddy bó­lin­tott, és ro­hant az ajtó felé.

– Hová men­ni? – ki­ál­tot­ta Chen. – Hová men­ni?

Teddy vissza­for­dult, és egy pil­la­nat­ra rá­mo­soly­gott. Az­tán újra csa­pó­dott az ajtó, és Teddy el­tűnt.

Chen meg csak állt az üz­let kö­ze­pén, és hall­gat­ta a csen­gő re­zo­ná­lá­sát.

– Én most mit csi­nál­ni? – tet­te fel ma­gá­nak fenn­han­gon a kér­dést.

 

Teddy egé­szen kö­zel­ről kö­vet­te a párt. Nem volt könnyű szem elől té­vesz­te­ni őket, mert a fér­fi ak­ko­ra volt, mint egy óri­ás, és sző­ke ha­ján meg­csil­lant a dél­utá­ni nap fé­nye. A lány alig állt a lá­bán, a fér­fi át­ka­rol­ta a de­re­kát, úgy tar­tot­ta. Teddy kö­zel­ről kö­vet­te őket, és érez­te, hogy ka­la­pál a bor­dái közt a szí­ve.

Most mit csi­nál­jak? – töp­ren­gett, de azért csak to­vább kö­vet­te őket, mert ezt a fér­fit ke­res­te a fér­je.

Ami­kor ész­re­vet­te, hogy meg­áll­nak egy autó előtt, hir­te­len el­csüg­gedt. Te­hát nem si­ke­rül a haj­tó­va­dá­szat. A fér­fi ki­nyi­tot­ta a lány­nak a ko­csi aj­ta­ját, be­se­gí­tet­te, az­tán Teddy sze­me lát­tá­ra meg­ke­rül­te a ko­csit. Ek­kor buk­kant fel a taxi, és Teddy már tud­ta, hogy a haj­tó­va­dá­szat­nak ko­ránt sincs vége, sőt: most kez­dő­dik. In­tett a ta­xi­nak, s ami­kor az a jár­da mel­lé gör­dült, a so­főr ki­nyi­tot­ta a hát­só aj­tót, és Teddy be­szállt. A so­főr fe­lé­je for­dult, Teddy gyor­san a fü­lé­hez és a szá­já­hoz emel­te a ke­zét, s a so­főr cso­dá­la­tos­kép­pen rög­tön meg­ér­tet­te. Teddy a szél­vé­dőn ke­resz­tül Do­nald­son felé mu­ta­tott, aki ép­pen ak­kor szállt be a ko­csi­já­ba. Teddy jól meg­néz­te a ko­csi há­tul­ját.

– Pa­ran­csol, höl­gyem? – kér­dez­te so­főr.

Teddy is­mét elő­re­mu­ta­tott.

– Azt óhajt­ja, hogy kö­ves­sem a pa­sast? – A so­főr lát­ta, hogy Teddy bó­lint, lát­ta, hogy Do­nald­son ko­csi­já­nak az aj­ta­ja be­csa­pó­dik, az­tán lát­ta, hogy a sze­dán el­ka­nya­ro­dik a jár­da mel­lől. S a so­főr nem tud­ta meg­áll­ni, hogy ne süs­se el a vic­cet.

– Mi az, höl­gyem? – kér­dez­te. – Csak nem az a pa­sas lop­ta el a hang­ját?

De már in­dult is, mint a ki­lőtt pus­ka­go­lyó, Do­nald­son után, az­tán hát­ra­pil­lan­tott, hogy va­jon mél­tá­nyol­ja-e Teddy a hu­mo­rát?

Teddy azon­ban rá se né­zett.

Ce­ru­zát és pa­pírt vett elő a re­ti­kül­jé­ből, és bő­szen írni kez­dett.

 

Do­nald­son re­mél­te, hogy a lány nem hal meg a ko­csi­ban.

Le­he­tet­len, va­ló­szí­nűt­len volt, hogy meg­hal­jon, de azért szá­molt a le­he­tő­ség­gel, hogy ha vé­let­le­nül még­is meg­hal, a do­log ne érje vá­rat­la­nul. Ne­héz lett vol­na a lányt ki­emel­ni a ko­csi­ból. Ilyes­mi még soha nem tör­tént vele, és me­rev­nek érez­te a ke­zét, ahogy a kor­mány­ke­re­ket mar­kol­ta, és a ko­csit kor­má­nyoz­ta a dél­utá­ni for­ga­lom­ban. Nem sza­bad pá­nik­ba esni! Akár­mi tör­té­nik, nem sza­bad pá­nik­ba es­nie. Idá­ig re­me­kül ment min­den. Ha pá­nik­ba esik, nem ér sem­mit az egésszel. Akár­mi tör­té­nik, meg kell őriz­nie a jó­zan­sá­gát. Akár­mi tör­té­nik, túl­sá­go­san sok fo­rog koc­kán, túl­sá­go­san so­kat ve­szít­het! Jó­za­nul, hig­gad­tan kell gon­dol­koz­nia. Akár­mi adó­dik, szem­be kell néz­nie és meg kell bir­kóz­nia vele.

– Rosszul va­gyok, Chris – mond­ta Pris­cil­la. – Na­gyon rosszul va­gyok.

Nem is tu­dod, mi­lyen rosszul vagy – gon­dol­ta a fér­fi. Egy pil­la­nat­ra sem vet­te le a sze­mét az út­test­ről s a ke­zét a kor­mány­ke­rék­ről. Nem fe­lelt a lány­nak.

– Chris, én… én nem bí­rom to­vább.

– Nem tud­nád be…?

– Állj meg, Chris, kö­nyör­gök. Nem bí­rom to­vább.

– Nem áll­ha­tok meg a ko­csi­val – fe­lel­te Do­nald­son. Gyor­san a lány­ra pil­lan­tott, ol­dal­vást né­zett a fal­fe­hér arc­ra, a könnyes sze­mek­re. Nyers moz­du­lat­tal ki­húz­ta a szi­var­zse­bé­ből a gon­do­san össze­haj­to­ga­tott, fe­hér zseb­ken­dőt, és oda­lök­te a lány­nak. – Hasz­náld ezt! – mond­ta.

– Nem tud­nál meg­áll­ni, Chris? Kö­nyör­gök, állj meg…

– Hasz­náld a zseb­ken­dőt! – fe­lel­te a fér­fi, és volt va­la­mi kü­lö­nös és is­me­ret­len a hang­já­ban, ami­től a lány hir­te­len meg­ijedt. De nem so­ká­ig gon­dol­ha­tott az ije­del­mé­re. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban iszo­nyú­an rosszul lett, és iszo­nyú­an szé­gyell­te, hogy rosszul van.

 

– Az a pa­sas Ri­ver­head­be megy – mond­ta Teddy felé for­dul­va a so­főr. – Néz­ze, át­megy a hí­don. Tény­leg azt akar­ja, hogy kö­ves­sem?

Teddy bó­lin­tott. Ri­ver­head. Ő is Ri­ver­head­ben la­kott. Ő meg Ste­ve is Ri­ver­head­ben lak­tak, de Ri­ver­head ha­tal­mas vá­ros­rész, ki tud­ja, Ri­ver­head me­lyik ré­szé­be vi­szi az a fér­fi a lányt? És hol le­het Ste­ve? A cso­port­nál? Ott­hon? Vagy még min­dig a te­to­vá­ló sza­lo­no­kat jár­ja? Eset­leg is­mét be­né­zett Char­lie Chen­hez? Teddy le­té­pett egy pa­pír­csí­kot, és maga mel­lé tet­te az ülés­re, ahol már sok volt a pa­pír­csík. Az­tán új­ból ne­ki­lá­tott az írás­nak.

Az­tán meg, mint­ha biz­tos akar­na len­ni, ben­ne, hogy elő­ször is jól lát­ta, új­ból meg­néz­te Do­nald­son ko­csi­já­nak a há­tul­ját.

– Mi az, maga író? – kér­dez­te a ta­xis.

 

A do­log nem hagy­ta nyu­god­ni Klin­get. Fel­állt, és Ha­vil­land­hez lé­pett, aki lá­ba­it az asz­tal­ra téve, egy meg­tör­tént bűn­ügye­ket is­mer­te­tő ma­ga­zint ol­va­sott.

– Hogy mond­ta? Mi volt a neve an­nak a pa­sas­nak?

– He? – kér­dez­te Ha­vil­land, és fel­né­zett a ma­ga­zin­ból. – Épp egy olyan szto­rit ol­va­sok, ame­lyik­ben a pa­sas fel­da­ra­bol­ja és bő­rön­dök­be rak­ja az ál­do­za­ta­it.

– Azt a pa­sast kér­dem, aki Ste­ve-et ke­res­te – fe­lel­te Kling. – Hogy mond­ta, mi a neve?

– An­nak az őrült­nek? Sam Spade, vagy va­la­mi ilyes­mi.

– Nem Char­lie Chant mon­dott?

– Tény­leg, Char­lie Chant. Ak­kor is őrült.

– Mi­lyen üze­ne­tet adott át ma­gá­nak?

– Azt mond­ta, hogy a te­to­vá­lás­min­ta, amit Ca­rel­la ke­re­sett, az üz­let­ben van. Meg hogy meg­pró­bál­ja ott tar­ta­ni.

– Char­lie Chen – mond­ta el­gon­dol­koz­va Kling. Ca­rel­la őt hall­gat­ta ki. Chen. Ő te­to­vál­ta Mary Pro­sche­ket. Is­mét el­gon­dol­ko­zott. Az­tán meg­kér­dez­te: – Mi a te­le­fon­szá­ma?

– Nem hagy­ta meg – fe­lel­te Ha­vil­land.

– Va­ló­szí­nű­leg ben­ne van a te­le­fon­könyv­ben – mond­ta Kling, és vissza­in­dult a sa­ját asz­ta­lá­hoz.

– A hü­lye­ség eb­ben a szto­ri­ban az, hogy a he­ku­sok há­rom évig nem tud­ták ki­szúr­ni a pa­sast – mond­ta Ha­vil­land, a fe­jét csó­vál­va. – Há­rom évig da­ra­bol­ta fel egyik nőt a má­sik után, és nem tud­ták ki­szúr­ni. – Megint meg­csó­vál­ta a fe­jét. – Atya­is­ten, hogy le­het­tek ilyen os­to­bák?!

– Úgy lát­szik, a pa­sas le­par­kol, höl­gyem – mond­ta a ta­xis. – Óhajt­ja, hogy áll­jak be köz­vet­le­nül mö­gé­je?

Teddy a fe­jét ráz­ta.

A ta­xis só­haj­tott egyet.

– Ak­kor hol áll­jak meg? Itt jó lesz? – Teddy bó­lin­tott. A ta­xis meg­állt, és le­csap­ta az órát. Do­nald­son már va­la­mi­vel előbb le­par­kolt, s most ép­pen Pris­cil­lát se­gí­tet­te ki a ko­csi­ból. Teddy szem­mel tar­tot­ta őket, mi­köz­ben pén­zért ko­to­rá­szott a re­ti­kül­jé­ben, hogy ki­fi­zes­se a so­főrt. Ki­fi­zet­te, az­tán fel­mar­kol­ta maga mel­lől az ülés­ről a pa­pír­sze­le­te­ket. Egyet a so­főr ke­zé­be nyo­mott, ki­szállt, és már sza­lad­ni is kez­dett, mert Do­nald­son és Pris­cil­la be­for­dult a sar­kon.

– Mi a?… – kezd­te a ta­xis, de uta­sa már nem volt se­hol.

Meg­néz­te a pa­pír­csí­kot. Teddy kap­kod­va ezt írta rá:

Hív­ja fel Ste­ve Ca­rel­la de­tek­tí­vet. Fre­derick 7–8024. Mond­ja meg neki, hogy a rend­szám DN 1556. Sür­gős!

A ta­xis rá­bá­mult a cé­du­lá­ra.

Az­tán na­gyot só­haj­tott.

– Ó, ezek az író­nők! – je­gyez­te meg fenn­han­gon. Az­tán össze­gyűr­te a cé­du­lát, ki­dob­ta az ab­la­kon, s mint a pus­ka­golyő ka­nya­ro­dott el a jár­da mel­lől.