Kilencedik fejezet
A tetoválás nyilvánvalóan hibás volt.
Mary Louise Proscheken majdnem ugyanilyen tetoválás volt. Szinte észrevétlenül bújt meg a jobb hüvelyk- és mutatóujja közti bőrlebenyen. A tetoválás egy szív volt, és a szívet a „MAC” szó díszítette. Mac – és egy szív. Egy férfi – és a szerelem. Mert a szélhámosok az idők folyamán legendát gyártottak a szívről, a test keményen dolgozó vérpumpáját az érzelmek központjává tették, a szerelmet elkülönítették az észtől, s egy izomköteget ruháztak fel a romantika varázserejével. Rosszabbul is történhetett volna. Nagy igyekezetükben lemehettek volna például a májig. Sőt: az epe vagy a bél is válhatott volna az ábrándok fellegvárává. A szélhámosok azonban értették a dolgukat. A szív alakja kitűnő jelképnek: könnyen felismerhető, s imádni is könnyű. A szem, a fül, az orr, az agy – azok a szervek, amelyek látnak, hallanak, szagolnak, kiismerik a másik embert, azok a szervek, amelyek egy másik embert éppúgy önmagunk részévé tudnak tenni, legalább olyan fontos részévé, mint az agy – figyelembe se jöttek. St. Valentine napjának – a szerelmesek napja! – kitűnő reklámfőnöke volt.
A második vízi hulla is egy nő volt.
Ennek is tetoválás volt a jobb hüvelyk- és mutatóujja közti bőrlebenyen.
A tetoválás ezúttal is egy szív volt.
S a szívben egy szó.
Mégpedig az a szó, hogy „NAC”.
És a tetoválás nyilvánvalóan hibás volt. Nyilvánvaló, hogy a férfi vagy a nő, akit megfizettek, hogy ékesítse fel vele a leányt, tévedett. Nyilvánvaló, hogy azt mondták neki, írja a tűjével a szívbe azt a szót, hogy „MAC”, vagyis a férfi neve örökre ott maradjon a leány bőrén. De a tetováló elhibázta. Lehet, hogy részeg volt, az is lehet, hogy fáradt, vagy talán egyszerűen fütyült az egészre, ugyanis ilyen emberek is vannak: nem büszkék a művükre. De akárki volt is az oka, a név ezúttal nem sikerült. Nem „MAC” lett belőle, hanem „NAC”. A férfi, aki a két nőt a vízbe dobta, kétségkívül dühös lehetett.
Senki sem szereti, ha hibásan írják le a nevét.
Carella úgy gondolta, hogy összeköti a kellemeset a hasznossal.
Az ötlet nem töltötte el túlságos nagy örömmel Steve Carellát, de hát már megígérte Teddynek, hogy pontban nyolckor találkozik vele a Belvárosban, s a tetováló szalonból háromnegyed nyolckor futott be a telefonhívás, és Carella tudta, hogy akkor már nem éri el otthon a feleségét. Felhívni semmiképpen sem hívhatta fel, mert a telefon olyan eszköz volt, amelyet Carella felesége nem tudott használni. Más alkalmakkor Carella illegálisan el is küldött egy-egy rádiós riadókocsit a lakására, kifejezetten azért, hogy Teddynek üzenjen valamit. A rendőrfőnök elismerte ugyan, hogy Carella jó detektív, de azért nyilván bosszúsan ráncolta volna össze a homlokát az efféle soron kívüli kiküldetések miatt. Így aztán Carella, amilyen dörzsölt fickó volt, sohasem beszélt róla neki.
Most ott állt a sarkon, a bank hatalmas órája alatt, hogy legalább részben megvédje az esőtől a bejárat fölött kinyúló előtető, amelv egyébként a nehéz vas kapuszárnyakat oltalmazta. Ott állt, és remélte, hogy nem történik bankrablási kísérlet. Ha volt valami, amit nagyon nem kívánt, az egy bankrablási kísérlet meghiúsítása volt, amikor éppen nincs szolgálatban, és a világ legszebb asszonyára vár. Persze, tulajdonképpen mindig szolgálatban volt. Egy rendőr, miként ezt Carella is nagyon jól tudta, szolgálatban van a napnak mind a huszonnégy órájában, évenként háromszázhatvanöt, szökőévben háromszázhatvanhat napon át. Meg aztán még el kellett néznie abba a tetováló szalonba is, és addig hivatalosan nem tekinthette magát szolgálaton kívülinek, amíg ezt a látogatást le nem bonyolítja, és az eredményt nem jelenti a csoportban annak, aki éppen ügyeletes.
Remélte, hogy nem történik bankrablási kísérlet, és azt is remélte, hogy végre eláll a szitáló eső, mert a nedvesség a csontjaiig hatolt, és megfájdította a sebeit. Jaj, hogy fájnak a sebeim!
Kiverte fejéből a dolgot, és elkezdett ábrándozni. Carella leginkább úgy ábrándozott, hogy a feleségére gondolt. Tudta, hogy van valami reménytelenül kamaszos abban, ahogyan a feleségét szereti, de hát istenem, ez volt a helyzet, és az érzelmein nemigen változtathatott. Bizonyára vannak szebb asszonyok is a világon, mint a felesége, de ő azokat nem ismerte. Bizonyára vannak édesebb, szűziesebb, gyengédebb, szenvedélyesebb asszonyok is. Ezt meg nem nagyon hitte. Sőt: egyáltalán nem hitte. Az igazság egyszerűen az volt, hogy örömét lelte az asszonyban. Örömét a fenét: gyönyörűségét. Az arcát sose unta el nézni, ezer arc volt ez az arc, s mindegyik arc gyönyörű. Ha teljesen ki volt készítve, barna szeme izzott, szempilláit feketébbre festette, ajkát kirúzsozta, olyankor volt az egyik Teddy. És Carella imádta ezt a gondosan kiszámított, frissen fésült, frissen púderozott szépséget.
Reggelenként volt a másik Teddy. Amikor az álomtól még melegen kinyitotta a szemét, az arca még nem volt kifestve, csak telt ajka még duzzadtabb, fekete haja kócos, s a teste rugalmas és simulékony. Carella ezt a Teddyt is imádta, imádta ajkán a kis mosolyt s szemében a hirtelen, tettre kész éberséget.
Ezer arc volt Teddy arca, nyugodt és befelé néző, ha mezítláb sétáltak valahol az elhagyatott tengerparton, s nem hallatszott más, csak a parton megtörő hullámok csobogása, a hang, amelyet Teddy nem hallhatott a maga néma világában. Ha elöntötte a harag, egy pillanat alatt meg tudott változni ez az arc, a fekete szemöldökök összerándultak a hirtelen felizzó szemek fölött, ajka felhúzódott szabályos, fehér fogsoráról, s egész teste megfeszült a dühtől, amelynek nem tudott hangot adni, mert nem tudott beszélni, s a keze ökölbe szorult. A könnyek ismét mássá formálták az arcát. Ritkán sírt, s ha sírt, teljesen természetesen csinálta. Mint aki biztos tudatában lévén szépségének, azt is megengedheti magának, hogy a fájdalom eltorzítsa a vonásait.
Sok férfi várja a napot, hogy hajója végre befusson.
Carella hajója befutott – és ezer arca volt.
Persze, voltak esetek, mint most is, amikor szerette volna, ha a hajó kicsit gyorsabban halad tizenöt csomónál. Már nyolc óra húsz volt, és Teddy azt ígérte, hogy pontosan nyolckor itt lesz, és noha Carella sohase fáradt bele, hogy maga elé képzelje, sokkal jobban szerette a valóságban látni a feleségét.
Most! Először! Életben! Csak nálunk látható! Személyesen! Egyenesen a párizsi Cirque d’Hiverből…
Nyilván valami bajom van – gondolta Carella. – Tulajdonképpen nem is itt vagyok. Hanem még mindig a…
Azonnal meglátta. Már meg se lepődött rajta, hogy mit idézhet elő benne az asszony látása. Tudomásul vette, hogy hirtelen felgyorsul a szívverése, és önkéntelenül mosoly ül ki az arcára. Az asszony még nem vette észre őt, és Carella titkon figyelte leshelyéről. Kicsit alamuszinak érezte magát, de annyi baj legyen!
Az asszonyon fekete szoknya volt és piros pulóver, a pulóver fölött piros szegélyű fekete kardigán. A kardigán nem volt begombolva, s pontosan a csípőjéig ért. Gyorsan szedte a lábát, mert késett, és Carella hallotta, hogyan kopognak a járdán a fekete körömcipők. és büszke örömmel figyelte a férfiakat, akik a felesége után fordultak.
Amikor az asszony meglátta őt, szaladni kezdett, Carella nem tudta, mi lehet az köztük, ami miatt a legrövidebb időre való elválás is olyan hosszúnak tűnt, mintha tíz évet ült volna az Alcatrazban. Akármi volt, így éreztek mind a ketten. Az asszony a karjaiba vetette magát, Carella alaposan összecsókolta, és azt se bánta volna, ha a Twentieth Century Fox az egész jelenetet filmre veszi ,,Párzási időszak a dzsungelban” című filmjéhez.
– Elkéstél – mondta. – Ne mentegetőzz. Gyönyörű vagy. Ugye, nem haragszol, de be kell ugranunk valahová.
Teddy kérdő tekintetet vetett rá.
– Egy belvárosi tetováló szalonba. A tulaj azt hiszi, hogy mintha emlékezne Mary Louise Proschekre. De szerencsénk van. Hivatalos ügyről lévén szó, elhozhattam egy szedánt. Vagyis, ma este nem kell földalattin mennünk haza. Előrelátó férjed van, mi? Teddy elmosolyodott, és megszorította férje karját.
– A kocsi itt van, mindjárt a sarkon. Gyönyörű vagy. Az illatod is remek. Milyen kölni van rajtad?
Teddy úgy tett, mintha a kezeit mosná.
– Csak szappan és víz? Csodálatos vagy! Hogy milyen jó szagú tud lenni rajtad a szappan! Drágám, csak pár percig fog tartani a dolog. Van a kocsiban néhány fénykép a Proschek lányról, hátha ezek alapján megtudunk valamit a tulajtól. Utána megvacsorázunk, meg amit akarsz… Rám férne egy kis ital is, nem gondolod?
Teddy bólintott.
– Vajon miért mondja az ember mindig úgy, hogy ráférne egy kis ital? Hát ha egyszer ráférne, miért nem issza meg? – Szemügyre vette a feleségét, és hozzátette.
– Túlságosan beszédes vagyok ma este. Alighanem izgatott vagyok. Oly rég nem voltunk sehol este. És te gyönyörű vagy. Nem unod még, hogy folyton ezt mondom?
Teddy megrázta a fejét, és valami különös gyöngédség volt a mozdulatában. Carella már megszokta az asszony szemét, talán ezért nem vette észre, mit mond neki ez a szempár újra meg újra, szünet nélkül. Teddy Carellának nem kellett beszélnie.
Odasétáltak a kocsihoz, Carella kinyitotta az asszonynak az ajtaját, ő maga a másik oldalra került, és beindította a motort. A csukott szedánba valósággal belerobbant a rendőrségi rádió hangja.
– Huszonegyes kocsi! Huszonegyes kocsi! Első jelzés! A Silvermine és az Északi Negyvenedik utca sarkán.
– Kötelességtudó leszek, és bekapcsolva hagyom – fordult Carella Teddy felé. – Hátha valami csinos vöröshajú engem próbál elérni.
Teddy fenyegetően összevonta a szemöldökét.
– Természetesen, valami esettel kapcsolatban – magyarázta Carella.
Persze – bólintott gúnyosan Teddy.
– Istenem, mennyire szeretlek – mondta Carella, és az asszony combjára tette a kezét. Szinte öntudatlan mozdulattal gyorsan megszorította, aztán ismét megfogta a kormánykereket.
Céltudatosan robogtak keresztül a város forgalmi labirintusán. Az egyik közlekedési lámpánál a rendőr ráordított Carellára, mert túl korán sejtette meg, hogy a lámpa pirosról zöldre vált. A rendőr esőköpenye csillogott a víztől. Carella hirtelen semmirekellő alaknak érezte magát.
A szélvédőről szorgalmasan törölgették a kefék az állhatatosan szitáló esőt. Az abroncsok surrogtak a város aszfaltján. A város bezárkózott az esőben. Csak néhányan álltak a kapukban, könyököltek az ablakokban. Olyan szürke csönd ült a városon, mintha az eső minden emberi tevékenységet szüneteltetett volna, beszüntette volna az életet. Esőszag is ült a városon, a nap minden szagát rabul ejtette és elmosta az eső. Valami különös, békés hangulat is ült a városon.
– Imádom Párizst, ha esik – szólalt meg váratlanul Carella, és nem kellett megmagyaráznia, mit jelentenek a szavai, mert az asszony azonnal megértette őket, tudta, hogy a férje nem Párizsról, és nem Wichitáról beszél, hanem erről a városról, ahol született, s amely a vérébe itta magát.
Gyorsan maguk mögött hagyták a költséges bérházakat, az elegáns divatáruüzletek sorát, a hirdetési ügynökségek tornyait, a hírközlés szentélyeit, a mulatónegyed vidám csillogását, az éjszakára kiürült, elcsöndesedett konfekcióáru-negyedet, a belváros mellékutcáinak bonyolult labirintusát, a járdaszéleken álló, gyümölccsel és zöldséggel megrakott targoncákat, s a targoncák mögött a kirakatokat, amelyekben élénkpiros füzérekben lógott az olasz szalámi, a provoloni és a piros paprika.
A tetováló szalon Chinatown szélén, egy kocsma és egy mosoda közt bújt meg egy mellékutcában. Kicsit abszurd volt ez a három üzlet így egymás mellett: az egzotikus tetováló szalon, a részegek alvilága és a plebejusi munka: a ruhamosás. A környék valószínűleg látott szebb napokat is, de ezek a szép napok már rég elmúltak. Nagyon régen. S a környék most türelmesen kínlódva várta a halált, akár egy rákos öregember. Ezt a halált az elkerülhetetlen városrendezés jelentette. És már senki sem törődött azzal, hogy a piszkos lepedőt kicserélje. Minek törődni azzal, ami úgyis pusztulásra van ítélve?
A tetováló szalon tulajdonosa kínai volt. A kirakatüvegen ez a név állt: Charlie Chen.
– Engem mindenki Charlie Channak hívni – magyarázta. – Charlie Chan lenni nagy detektív. De az én nevem lenni Chen. Chen. Ismerni Charlie Chant, detektív úr?
– Igen – felelte mosolyogva Carella.
– Nagy detektív lenni – mondta Chen. – Buta fiai lenni. – Chen elnevette magát. – Nekem is lenni buta fiúk, de én nem lenni detektív. – Gömbölyű, kövér emberke volt, s ha nevetett, rengett rajta a háj. Felsőajka fölött kis bajuszka díszelgett, az ujjai mint a hurkák, s a bal keze mutatóujján ovális jade-gyűrű volt. – Ugye, maga detektív lenni? – kérdezte.
– Igen – felelte Carella.
– És a hölgy is lenni detektív? – kérdezte Chen.
– Nem. A hölgy a feleségem.
– Ó. Nagyszerű. Nagyszerű – mondta Chen. – Szép lenni. Talán óhajtani tetoválást? Szép pillangót csinálni a vállára. Pánt nélküli hálóingben nagyon mutatós lenni. Szép. Dekoratív.
Teddy mosolyogva megrázta a fejét.
– Nagyon szép hölgy lenni. Maga lenni szerencsés detektív – folytatta Chen. Teddyhez fordult. – Talán egy szép sárga pillangót? Nagyon szépet? – Rábeszélően kerekre nyitotta a szemét. – Mindenki mondani, hogy nagyon szép lenni.
Teddy ismét megrázta a fejét.
– Talán jobban szeretni pirosat? Talán piros lenni a kedvenc színe? Szép piros pillangót?
Teddy önkéntelenül elmosolyodott. Csak rázta a fejét, és mosolygott. Úgy érezte, hogy ő is részt vesz férje munkájában, örült, hogy férjének el kellett jönnie ide, és örült, hogy őt is magával hozta. Furcsa, gondolta, de mint detektívet nem is ismeri a férjét. Nyomozó tevékenysége szinte teljesen idegen volt a számára, noha a férje szokott beszélni a munkájáról. Tudta, hogy a bűnnel és a bűnözőkkel foglalkozik, és gyakran eltűnődött azon, hogy vajon milyen ember lehet, amikor dolgozik. Szívtelen? Ezt el sem tudta képzelni a férjéről. Kegyetlen? Nem. Kemény, erélyes? Lehet.
– Beszéljünk inkább arról a lányról – mondta Carella Chennek. – Mikor járt itt tetováltatni magát?
– Ó, az már régen lenni – felelte Chen. – Lehet, hogy öt hónapja, lehet, hogy hat. Kedves hölgy lenni, nem olyan szép, mint a magáé, de kedves.
– Egyedül járt itt?
– Nem. Egy magas férfival lenni. – Chen jól megnézte Carella arcát. – A férfi szebb lenni, mint maga, detektív úr.
Carella elmosolyodott.
– Milyen volt?
– Magas. Filmsztár. Nagyon csinos. Izmos.
– Milyen színű volt a haja?
– Sárga.
– A szeme?
Chen megvonta a vállát.
– Valami egyebet nem tudna még mondani róla?
– Egész idő alatt mosolyogni – felelte Chen. – Nagy, fehér fogai lenni. Szép fogai. Csinos férfi lenni. Filmsztár.
– Mondja el, hogy volt.
– Együtt jönni be. A hölgy férfiba karolni. Mikor ránézni, csillagok lenni a szemében. – Chen egy kis szünetet tartott. – Mint a maga hölgyének. Csak nem lenni olyan szép.
– Házasok voltak?
Chen megvonta a vállát.
– Nem látott jegygyűrűt a leány ujján?
– Nem – felelte Chen. Rámosolygott Teddyre. Teddy visszamosolygott rá. – Fekete pillangót szeretni? Szép, fekete szárnyakkal? Jönni be, megmutatni. – Beljebb vitte őket az üzletbe. Egy gyöngyfüggönyön keresztül lehetett a hátsó helyiségbe jutni. A falakat tetoválási minták borították. A gyöngyfüggöny mellett naptár lógott a falon, rajta egy meztelen nő. És valaki tréfából tetoválásokat rajzolt az egész testére. Telt kebleire például egy pár összekulcsolt kezet. Chen az egyik falon lógó pillangóábrára mutatott.
– Ez lenni pillangó. Tetszeni? Színt maga választani. Bármilyen színt. Én megcsinálni. A vállára. Nagyon szép lenni.
– Halljam, mi történt a lánnyal – mondta Carella szelíden, de makacsul. Teddy kíváncsian ránézett. Férje élvezte a Teddy és Chen közt lejátszódó némajátékot, de azért nem tévesztette szem elől ittléte célját sem. Ő azért jött ide, hogy esetleg nyomára bukkanjon a férfinak, aki megölte Mary Louise Proscheket. Teddynek hirtelen az az érzése támadt, hogy ha nagyon belemerülnek a némajátékba, a férje rákiabál, hogy hagyja abba.
– Ők bejönni az üzletbe. A férfi mondani, hogy a hölgy tetoválást akarni. Én megmutatni nekik rajzokat a falon. És próbálni rábeszélni a hölgyet a pillangóra. De nem kelleni neki pillangó. A pillangó saját tervem lenni. Szép lenni. Jól mutatni a vállon. Csinálni én pillangót egy hölgy hátára is, a hátgerince mellé. Nagyon szép lenni, csak senki sem látni. Vállra lenni jó. Én próbálni rábeszélni a hölgyet a pillangóra, de a férfi azt mondani, hogy ő szívet akarni. A hölgy azt mondani, hogy ő is szívet akarni. Csillagok a szemében, érteni? Nagy szerelem nagy dolog lenni, mindent beragyogni. Én mutatni nekik nagy szíveket. Nagyon szép szíveket, cifrákat, sok-sok színben.
– És nem kellett nekik nagy szív?
– A férfi kis szívet akarni. Megmutatni nekem, hová. – Chen széttárta a hüvelykes mutatóujját. – Ide. Nehéz lenni. Bőr vékony, tű könnyen átszaladni rajta. Fájdalmas lenni. És nagyon nehéz. Férfi mondani, hogy ő oda akarni. Hölgy mondani, ha a férfi oda akarni, ő is oda akarni. Butaság.
– Melyikük mondta, hogy milyen betűk legyenek a szívben?
– Férfi. Ő mondani, hogy M, A, C betűket tenni a szívbe.
– Szóval, azt mondták, hogy a Mac nevet írja a szívbe?
– Nem mondani Mac nevet. M, A, C betűket mondani.
– És mit mondott a lány?
– Azt mondani, hogy igen, lenni M, A, C.
– Tovább!
– Én csinálni. Nagyon fájni. Hölgy sírni. Férfi fogni a vállát. Nagyon fájni. Érzékeny pont lenni. – Chen vállat vont. – Pillangó a vállon jobb lenni.
– Kimondta a lány, amíg itt voltak, a férfi nevét?
– Nem.
– Nem szólította Macnek?
– Nem szólítani semminek. – Chen gondolkozott egy pillanatig. – De igen, szólítani őt drágámnak, kedvesnek, édesemnek. Szerelmes szókat mondani. Nevet nem.
Carella sóhajtott egyet. Kinyitotta a kezében tartott, vastag borítékot, és elővette be-lőle a fényes felületű fényképeket.
– Ez az a lány? – kérdezte Chentől.
Chen megnézte a fényképeket.
– Az lenni – felelte. – Csakugyan meghalni?
– Igen. Meghalt.
– A férfi ölni meg?
– Nem tudjuk.
– A hölgy szerelmes lenni bele – mondta a fejét csóválva Chen. – Szerelem lenni nagy dolog. Senki se ölni meg, aki szerelmes lenni bele.
Teddy ránézett a gömbölyű kis kínaira, és hirtelen nagy kedve lett volna megengedni neki, hogy tetoválja a vállára büszkeségét, a pillangót. Carella elvette Chentől a fényképeket, és visszarakta a borítékba.
– Máskor nem járt az a férfi az üzletében? – kérdezte. – Esetleg egy másik nővel?
– Nem. Soha – felelte Chen.
– Hát akkor hálás köszönet, Mr. Chen – mondta Carella. – Ha valami eszébe jutna még arról a férfiról, hívjon fel, jó? – Kinyitotta a levéltárcáját. – Itt a névjegyem. Mondja meg, hogy Carella detektívvel akar beszélni.
– Ha maga jönni vissza – mondta Chen –, keresni csak Charlie Chant, a nagy detektívet a buta fiúkkal. Hozni magával a feleségét. Én szép pillangót csinálni a vállára. – Kezet nyújtott, Carella megszorította. Chen tekintete egy pillanatra elkomolyodott.
– Maga szerencsés ember lenni – folytatta.
– Nem lenni szép, de lenni feleség nagyon szép hölgy. Szerelem lenni különös dolog. – Teddyhez fordult. – Ha egyszer kedve támadni pillangóra, jönni vissza. Én csinálni nagyon szépet. – Kacsintott egyet. – Detektív férjnek is tetszeni majd. Ígérni. Bármilyen színben. Keresni csak Charlie Chant. Én lenni az.
Elvigyorodott, megcsóválta a fejét, s Carella meg Teddy elhagyta az üzletet, és elindult az utcán feljebb parkoló rendőrségi szedán felé.