Kilencedik fejezet

A te­to­vá­lás nyil­ván­va­ló­an hi­bás volt.

Mary Loui­se Pro­sche­ken majd­nem ugyan­ilyen te­to­vá­lás volt. Szin­te ész­re­vét­le­nül bújt meg a jobb hü­velyk- és mu­ta­tó­uj­ja köz­ti bőr­le­be­nyen. A te­to­vá­lás egy szív volt, és a szí­vet a „MAC” szó dí­szí­tet­te. Mac – és egy szív. Egy fér­fi – és a sze­re­lem. Mert a szél­há­mo­sok az idők fo­lya­mán le­gen­dát gyár­tot­tak a szív­ről, a test ke­mé­nyen dol­go­zó vér­pum­pá­ját az ér­zel­mek köz­pont­já­vá tet­ték, a sze­rel­met el­kü­lö­ní­tet­ték az ész­től, s egy izom­kö­te­get ru­ház­tak fel a ro­man­ti­ka va­rázs­ere­jé­vel. Rosszab­bul is tör­tén­he­tett vol­na. Nagy igye­ke­ze­tük­ben le­me­het­tek vol­na pél­dá­ul a má­jig. Sőt: az epe vagy a bél is vál­ha­tott vol­na az áb­rán­dok fel­leg­vá­rá­vá. A szél­há­mo­sok azon­ban ér­tet­ték a dol­gu­kat. A szív alak­ja ki­tű­nő jel­kép­nek: könnyen fel­is­mer­he­tő, s imád­ni is könnyű. A szem, a fül, az orr, az agy – azok a szer­vek, ame­lyek lát­nak, hal­la­nak, sza­gol­nak, ki­is­me­rik a má­sik em­bert, azok a szer­vek, ame­lyek egy má­sik em­bert épp­úgy ön­ma­gunk ré­szé­vé tud­nak ten­ni, leg­alább olyan fon­tos ré­szé­vé, mint az agy – fi­gye­lem­be se jöt­tek. St. Va­len­tine nap­já­nak – a sze­rel­me­sek nap­ja! – ki­tű­nő rek­lám­fő­nö­ke volt.

A má­so­dik vízi hul­la is egy nő volt.

En­nek is te­to­vá­lás volt a jobb hü­velyk- és mu­ta­tó­uj­ja köz­ti bőr­le­be­nyen.

A te­to­vá­lás ez­út­tal is egy szív volt.

S a szív­ben egy szó.

Még­pe­dig az a szó, hogy „NAC”.

És a te­to­vá­lás nyil­ván­va­ló­an hi­bás volt. Nyil­ván­va­ló, hogy a fér­fi vagy a nő, akit meg­fi­zet­tek, hogy éke­sít­se fel vele a le­ányt, té­ve­dett. Nyil­ván­va­ló, hogy azt mond­ták neki, írja a tű­jé­vel a szív­be azt a szót, hogy „MAC”, vagy­is a fér­fi neve örök­re ott ma­rad­jon a le­ány bő­rén. De a te­to­vá­ló el­hi­báz­ta. Le­het, hogy ré­szeg volt, az is le­het, hogy fá­radt, vagy ta­lán egy­sze­rű­en fü­tyült az egész­re, ugyan­is ilyen em­be­rek is van­nak: nem büsz­kék a mű­vük­re. De akár­ki volt is az oka, a név ez­út­tal nem si­ke­rült. Nem „MAC” lett be­lő­le, ha­nem „NAC”. A fér­fi, aki a két nőt a víz­be dob­ta, két­ség­kí­vül dü­hös le­he­tett.

Sen­ki sem sze­re­ti, ha hi­bá­san ír­ják le a ne­vét.

 

Ca­rel­la úgy gon­dol­ta, hogy össze­kö­ti a kel­le­me­set a hasz­nos­sal.

Az öt­let nem töl­töt­te el túl­sá­gos nagy öröm­mel Ste­ve Ca­rel­lát, de hát már meg­ígér­te Teddy­nek, hogy pont­ban nyolc­kor ta­lál­ko­zik vele a Bel­vá­ros­ban, s a te­to­vá­ló sza­lon­ból há­rom­ne­gyed nyolc­kor fu­tott be a te­le­fon­hí­vás, és Ca­rel­la tud­ta, hogy ak­kor már nem éri el ott­hon a fe­le­sé­gét. Fel­hív­ni sem­mi­kép­pen sem hív­hat­ta fel, mert a te­le­fon olyan esz­köz volt, ame­lyet Ca­rel­la fe­le­sé­ge nem tu­dott hasz­nál­ni. Más al­kal­mak­kor Ca­rel­la il­le­gá­li­san el is kül­dött egy-egy rá­di­ós ri­a­dó­ko­csit a la­ká­sá­ra, ki­fe­je­zet­ten azért, hogy Teddy­nek üzen­jen va­la­mit. A rend­őr­fő­nök el­is­mer­te ugyan, hogy Ca­rel­la jó de­tek­tív, de azért nyil­ván bosszú­san rán­col­ta vol­na össze a hom­lo­kát az ef­fé­le so­ron kí­vü­li ki­kül­de­té­sek mi­att. Így az­tán Ca­rel­la, ami­lyen dör­zsölt fic­kó volt, so­ha­sem be­szélt róla neki.

Most ott állt a sar­kon, a bank ha­tal­mas órá­ja alatt, hogy leg­alább rész­ben meg­véd­je az eső­től a be­já­rat fö­lött ki­nyú­ló elő­te­tő, amelv egyéb­ként a ne­héz vas ka­pu­szár­nya­kat ol­tal­maz­ta. Ott állt, és re­mél­te, hogy nem tör­té­nik bank­rab­lá­si kí­sér­let. Ha volt va­la­mi, amit na­gyon nem kí­vánt, az egy bank­rab­lá­si kí­sér­let meg­hi­ú­sí­tá­sa volt, ami­kor ép­pen nincs szol­gá­lat­ban, és a vi­lág leg­szebb asszo­nyá­ra vár. Per­sze, tu­laj­don­kép­pen min­dig szol­gá­lat­ban volt. Egy rend­őr, mi­ként ezt Ca­rel­la is na­gyon jól tud­ta, szol­gá­lat­ban van a nap­nak mind a hu­szon­négy órá­já­ban, éven­ként há­rom­száz­hat­van­öt, szö­kő­év­ben há­rom­száz­hat­van­hat na­pon át. Meg az­tán még el kel­lett néz­nie abba a te­to­vá­ló sza­lon­ba is, és ad­dig hi­va­ta­lo­san nem te­kint­het­te ma­gát szol­gá­la­ton kí­vü­li­nek, amíg ezt a lá­to­ga­tást le nem bo­nyo­lít­ja, és az ered­ményt nem je­len­ti a cso­port­ban an­nak, aki ép­pen ügye­le­tes.

Re­mél­te, hogy nem tör­té­nik bank­rab­lá­si kí­sér­let, és azt is re­mél­te, hogy vég­re el­áll a szi­tá­ló eső, mert a ned­ves­ség a csont­ja­i­ig ha­tolt, és meg­fáj­dí­tot­ta a se­be­it. Jaj, hogy fáj­nak a se­be­im!

Ki­ver­te fe­jé­ből a dol­got, és el­kez­dett áb­rán­doz­ni. Ca­rel­la leg­in­kább úgy áb­rán­do­zott, hogy a fe­le­sé­gé­re gon­dolt. Tud­ta, hogy van va­la­mi re­mény­te­le­nül ka­ma­szos ab­ban, aho­gyan a fe­le­sé­gét sze­re­ti, de hát is­te­nem, ez volt a hely­zet, és az ér­zel­me­in nem­igen vál­toz­tat­ha­tott. Bi­zo­nyá­ra van­nak szebb asszo­nyok is a vi­lá­gon, mint a fe­le­sé­ge, de ő azo­kat nem is­mer­te. Bi­zo­nyá­ra van­nak éde­sebb, szű­zi­e­sebb, gyen­gé­debb, szen­ve­dé­lye­sebb asszo­nyok is. Ezt meg nem na­gyon hit­te. Sőt: egy­ál­ta­lán nem hit­te. Az igaz­ság egy­sze­rű­en az volt, hogy örö­mét lel­te az asszony­ban. Örö­mét a fe­nét: gyö­nyö­rű­sé­gét. Az ar­cát sose unta el néz­ni, ezer arc volt ez az arc, s mind­egyik arc gyö­nyö­rű. Ha tel­je­sen ki volt ké­szít­ve, bar­na sze­me iz­zott, szem­pil­lá­it fe­ke­tébb­re fes­tet­te, aj­kát ki­rú­zsoz­ta, olyan­kor volt az egyik Teddy. És Ca­rel­la imád­ta ezt a gon­do­san ki­szá­mí­tott, fris­sen fé­sült, fris­sen pú­de­ro­zott szép­sé­get.

Reg­ge­len­ként volt a má­sik Teddy. Ami­kor az álom­tól még me­le­gen ki­nyi­tot­ta a sze­mét, az arca még nem volt ki­fest­ve, csak telt ajka még duz­zad­tabb, fe­ke­te haja kó­cos, s a tes­te ru­gal­mas és si­mu­lé­kony. Ca­rel­la ezt a Teddyt is imád­ta, imád­ta aj­kán a kis mo­solyt s sze­mé­ben a hir­te­len, tett­re kész éber­sé­get.

Ezer arc volt Teddy arca, nyu­godt és be­fe­lé néző, ha me­zít­láb sé­tál­tak va­la­hol az el­ha­gya­tott ten­ger­par­ton, s nem hal­lat­szott más, csak a par­ton meg­tö­rő hul­lá­mok cso­bo­gá­sa, a hang, ame­lyet Teddy nem hall­ha­tott a maga néma vi­lá­gá­ban. Ha el­ön­töt­te a ha­rag, egy pil­la­nat alatt meg tu­dott vál­toz­ni ez az arc, a fe­ke­te szem­öl­dö­kök össze­rán­dul­tak a hir­te­len fel­iz­zó sze­mek fö­lött, ajka fel­hú­zó­dott sza­bá­lyos, fe­hér fog­so­rá­ról, s egész tes­te meg­fe­szült a düh­től, amely­nek nem tu­dott han­got adni, mert nem tu­dott be­szél­ni, s a keze ököl­be szo­rult. A könnyek is­mét más­sá for­mál­ták az ar­cát. Rit­kán sírt, s ha sírt, tel­je­sen ter­mé­sze­te­sen csi­nál­ta. Mint aki biz­tos tu­da­tá­ban lé­vén szép­sé­gé­nek, azt is meg­en­ged­he­ti ma­gá­nak, hogy a fáj­da­lom el­tor­zít­sa a vo­ná­sa­it.

Sok fér­fi vár­ja a na­pot, hogy ha­jó­ja vég­re be­fus­son.

Ca­rel­la ha­jó­ja be­fu­tott – és ezer arca volt.

Per­sze, vol­tak ese­tek, mint most is, ami­kor sze­ret­te vol­na, ha a hajó ki­csit gyor­sab­ban ha­lad ti­zen­öt cso­mó­nál. Már nyolc óra húsz volt, és Teddy azt ígér­te, hogy pon­to­san nyolc­kor itt lesz, és noha Ca­rel­la so­ha­se fá­radt bele, hogy maga elé kép­zel­je, sok­kal job­ban sze­ret­te a va­ló­ság­ban lát­ni a fe­le­sé­gét.

Most! Elő­ször! Élet­ben! Csak ná­lunk lát­ha­tó! Sze­mé­lye­sen! Egye­ne­sen a pá­ri­zsi Cir­que d’Hi­ver­ből…

Nyil­ván va­la­mi ba­jom van – gon­dol­ta Ca­rel­la. – Tu­laj­don­kép­pen nem is itt va­gyok. Ha­nem még min­dig a…

Azon­nal meg­lát­ta. Már meg se le­pő­dött raj­ta, hogy mit idéz­het elő ben­ne az asszony lá­tá­sa. Tu­do­má­sul vet­te, hogy hir­te­len fel­gyor­sul a szív­ve­ré­se, és ön­kén­te­le­nül mo­soly ül ki az ar­cá­ra. Az asszony még nem vet­te ész­re őt, és Ca­rel­la tit­kon fi­gyel­te les­he­lyé­ről. Ki­csit ala­mu­szi­nak érez­te ma­gát, de annyi baj le­gyen!

Az asszo­nyon fe­ke­te szok­nya volt és pi­ros pu­ló­ver, a pu­ló­ver fö­lött pi­ros sze­gé­lyű fe­ke­te kar­di­gán. A kar­di­gán nem volt be­gom­bol­va, s pon­to­san a csí­pő­jé­ig ért. Gyor­san szed­te a lá­bát, mert ké­sett, és Ca­rel­la hal­lot­ta, ho­gyan ko­pog­nak a jár­dán a fe­ke­te kö­röm­ci­pők. és büsz­ke öröm­mel fi­gyel­te a fér­fi­a­kat, akik a fe­le­sé­ge után for­dul­tak.

Ami­kor az asszony meg­lát­ta őt, sza­lad­ni kez­dett, Ca­rel­la nem tud­ta, mi le­het az köz­tük, ami mi­att a leg­rö­vi­debb idő­re való el­vá­lás is olyan hosszú­nak tűnt, mint­ha tíz évet ült vol­na az Al­cat­raz­ban. Akár­mi volt, így érez­tek mind a ket­ten. Az asszony a kar­ja­i­ba ve­tet­te ma­gát, Ca­rel­la ala­po­san össze­csó­kol­ta, és azt se bán­ta vol­na, ha a Twen­ti­eth Cen­tu­ry Fox az egész je­le­ne­tet film­re ve­szi ,,Pár­zá­si idő­szak a dzsun­gel­ban” című film­jé­hez.

– El­kés­tél – mond­ta. – Ne men­te­ge­tőzz. Gyö­nyö­rű vagy. Ugye, nem ha­rag­szol, de be kell ug­ra­nunk va­la­ho­vá.

Teddy kér­dő te­kin­te­tet ve­tett rá.

– Egy bel­vá­ro­si te­to­vá­ló sza­lon­ba. A tu­laj azt hi­szi, hogy mint­ha em­lé­kez­ne Mary Loui­se Pro­schek­re. De sze­ren­csénk van. Hi­va­ta­los ügy­ről lé­vén szó, el­hoz­hat­tam egy sze­dánt. Vagy­is, ma este nem kell föld­alat­tin men­nünk haza. Elő­re­lá­tó fér­jed van, mi? Teddy el­mo­so­lyo­dott, és meg­szo­rí­tot­ta fér­je kar­ját.

– A ko­csi itt van, mind­járt a sar­kon. Gyö­nyö­rű vagy. Az il­la­tod is re­mek. Mi­lyen köl­ni van raj­tad?

Teddy úgy tett, mint­ha a ke­ze­it mos­ná.

– Csak szap­pan és víz? Cso­dá­la­tos vagy! Hogy mi­lyen jó sza­gú tud len­ni raj­tad a szap­pan! Drá­gám, csak pár per­cig fog tar­ta­ni a do­log. Van a ko­csi­ban né­hány fény­kép a Pro­schek lány­ról, hát­ha ezek alap­ján meg­tu­dunk va­la­mit a tu­laj­tól. Utá­na meg­va­cso­rázunk, meg amit akarsz… Rám fér­ne egy kis ital is, nem gon­do­lod?

Teddy bó­lin­tott.

– Va­jon mi­ért mond­ja az em­ber min­dig úgy, hogy rá­fér­ne egy kis ital? Hát ha egy­szer rá­fér­ne, mi­ért nem issza meg? – Szem­ügy­re vet­te a fe­le­sé­gét, és hoz­zá­tet­te.

– Túl­sá­go­san be­szé­des va­gyok ma este. Alig­ha­nem iz­ga­tott va­gyok. Oly rég nem vol­tunk se­hol este. És te gyö­nyö­rű vagy. Nem unod még, hogy foly­ton ezt mon­dom?

Teddy meg­ráz­ta a fe­jét, és va­la­mi kü­lö­nös gyön­géd­ség volt a moz­du­la­tá­ban. Ca­rel­la már meg­szok­ta az asszony sze­mét, ta­lán ezért nem vet­te ész­re, mit mond neki ez a szem­pár újra meg újra, szü­net nél­kül. Teddy Ca­rel­lá­nak nem kel­lett be­szél­nie.

Oda­sé­tál­tak a ko­csi­hoz, Ca­rel­la ki­nyi­tot­ta az asszony­nak az aj­ta­ját, ő maga a má­sik ol­dal­ra ke­rült, és be­in­dí­tot­ta a mo­tort. A csu­kott sze­dán­ba va­ló­ság­gal be­le­rob­bant a rend­őr­sé­gi rá­dió hang­ja.

– Hu­szon­egyes ko­csi! Hu­szon­egyes ko­csi! Első jel­zés! A Sil­ver­mi­ne és az Észa­ki Negy­ve­ne­dik utca sar­kán.

– Kö­te­les­ség­tu­dó le­szek, és be­kap­csol­va ha­gyom – for­dult Ca­rel­la Teddy felé. – Hát­ha va­la­mi csi­nos vö­rös­ha­jú en­gem pró­bál el­ér­ni.

Teddy fe­nye­ge­tő­en össze­von­ta a szem­öl­dö­két.

– Ter­mé­sze­te­sen, va­la­mi eset­tel kap­cso­lat­ban – ma­gya­ráz­ta Ca­rel­la.

Per­sze – bó­lin­tott gú­nyo­san Teddy.

– Is­te­nem, mennyi­re sze­ret­lek – mond­ta Ca­rel­la, és az asszony comb­já­ra tet­te a ke­zét. Szin­te ön­tu­dat­lan moz­du­lat­tal gyor­san meg­szo­rí­tot­ta, az­tán is­mét meg­fog­ta a kor­mány­ke­re­ket.

Cél­tu­da­to­san ro­bog­tak ke­resz­tül a vá­ros for­gal­mi la­bi­rin­tu­sán. Az egyik köz­le­ke­dé­si lám­pá­nál a rend­őr rá­or­dí­tott Ca­rel­lá­ra, mert túl ko­rán sej­tet­te meg, hogy a lám­pa pi­ros­ról zöld­re vált. A rend­őr eső­kö­pe­nye csil­lo­gott a víz­től. Ca­rel­la hir­te­len sem­mi­re­kel­lő alak­nak érez­te ma­gát.

A szél­vé­dő­ről szor­gal­ma­san tö­röl­get­ték a ke­fék az áll­ha­ta­to­san szi­tá­ló esőt. Az ab­ron­csok sur­rog­tak a vá­ros asz­falt­ján. A vá­ros be­zár­kó­zott az eső­ben. Csak né­há­nyan áll­tak a ka­puk­ban, kö­nyö­köl­tek az ab­la­kok­ban. Olyan szür­ke csönd ült a vá­ro­son, mint­ha az eső min­den em­be­ri te­vé­keny­sé­get szü­ne­tel­te­tett vol­na, be­szün­tet­te vol­na az éle­tet. Eső­szag is ült a vá­ro­son, a nap min­den sza­gát ra­bul ej­tet­te és el­mos­ta az eső. Va­la­mi kü­lö­nös, bé­kés han­gu­lat is ült a vá­ro­son.

– Imá­dom Pá­rizst, ha esik – szó­lalt meg vá­rat­la­nul Ca­rel­la, és nem kel­lett meg­ma­gya­ráz­nia, mit je­len­te­nek a sza­vai, mert az asszony azon­nal meg­ér­tet­te őket, tud­ta, hogy a fér­je nem Pá­rizs­ról, és nem Wichit­á­ról be­szél, ha­nem er­ről a vá­ros­ról, ahol szü­le­tett, s amely a vé­ré­be itta ma­gát.

Gyor­san ma­guk mö­gött hagy­ták a költ­sé­ges bér­há­za­kat, az ele­gáns di­vat­áru­üz­le­tek so­rát, a hir­de­té­si ügy­nök­sé­gek tor­nya­it, a hír­köz­lés szen­té­lye­it, a mu­la­tó­ne­gyed vi­dám csil­lo­gá­sát, az éj­sza­ká­ra ki­ürült, el­csön­de­se­dett kon­fek­ció­áru-ne­gye­det, a bel­vá­ros mel­lék­ut­cá­i­nak bo­nyo­lult la­bi­rin­tu­sát, a jár­da­szé­le­ken álló, gyü­mölccsel és zöld­ség­gel meg­ra­kott tar­gon­cá­kat, s a tar­gon­cák mö­gött a ki­ra­ka­to­kat, ame­lyek­ben élénk­pi­ros fü­zé­rek­ben ló­gott az olasz sza­lá­mi, a pro­vo­lo­ni és a pi­ros pap­ri­ka.

A te­to­vá­ló sza­lon Chi­na­town szé­lén, egy kocs­ma és egy mo­so­da közt bújt meg egy mel­lék­ut­cá­ban. Ki­csit ab­szurd volt ez a há­rom üz­let így egy­más mel­lett: az eg­zo­ti­kus te­to­vá­ló sza­lon, a ré­sze­gek al­vi­lá­ga és a ple­be­ju­si mun­ka: a ru­ha­mo­sás. A kör­nyék va­ló­szí­nű­leg lá­tott szebb na­po­kat is, de ezek a szép na­pok már rég el­múl­tak. Na­gyon ré­gen. S a kör­nyék most tü­rel­me­sen kín­lód­va vár­ta a ha­lált, akár egy rá­kos öreg­em­ber. Ezt a ha­lált az el­ke­rül­he­tet­len vá­ros­ren­de­zés je­len­tet­te. És már sen­ki sem tö­rő­dött az­zal, hogy a pisz­kos le­pe­dőt ki­cse­rél­je. Mi­nek tö­rőd­ni az­zal, ami úgy­is pusz­tu­lás­ra van ítél­ve?

A te­to­vá­ló sza­lon tu­laj­do­no­sa kí­nai volt. A ki­ra­kat­üve­gen ez a név állt: Char­lie Chen.

– En­gem min­den­ki Char­lie Chan­nak hív­ni – ma­gya­ráz­ta. – Char­lie Chan len­ni nagy de­tek­tív. De az én ne­vem len­ni Chen. Chen. Is­mer­ni Char­lie Chant, de­tek­tív úr?

– Igen – fe­lel­te mo­so­lyog­va Ca­rel­la.

– Nagy de­tek­tív len­ni – mond­ta Chen. – Buta fiai len­ni. – Chen el­ne­vet­te ma­gát. – Ne­kem is len­ni buta fiúk, de én nem len­ni de­tek­tív. – Göm­bö­lyű, kö­vér em­ber­ke volt, s ha ne­ve­tett, ren­gett raj­ta a háj. Fel­ső­aj­ka fö­lött kis ba­jusz­ka dí­szel­gett, az uj­jai mint a hur­kák, s a bal keze mu­ta­tó­uj­ján ová­lis jade-gyű­rű volt. – Ugye, maga de­tek­tív len­ni? – kér­dez­te.

– Igen – fe­lel­te Ca­rel­la.

– És a hölgy is len­ni de­tek­tív? – kér­dez­te Chen.

– Nem. A hölgy a fe­le­sé­gem.

– Ó. Nagy­sze­rű. Nagy­sze­rű – mond­ta Chen. – Szép len­ni. Ta­lán óhaj­ta­ni te­to­vá­lást? Szép pil­lan­gót csi­nál­ni a vál­lá­ra. Pánt nél­kü­li há­ló­ing­ben na­gyon mu­ta­tós len­ni. Szép. De­ko­ra­tív.

Teddy mo­so­lyog­va meg­ráz­ta a fe­jét.

– Na­gyon szép hölgy len­ni. Maga len­ni sze­ren­csés de­tek­tív – foly­tat­ta Chen. Teddy­hez for­dult. – Ta­lán egy szép sár­ga pil­lan­gót? Na­gyon szé­pet? – Rá­be­szé­lő­en ke­rek­re nyi­tot­ta a sze­mét. – Min­den­ki mon­da­ni, hogy na­gyon szép len­ni.

Teddy is­mét meg­ráz­ta a fe­jét.

– Ta­lán job­ban sze­ret­ni pi­ro­sat? Ta­lán pi­ros len­ni a ked­venc szí­ne? Szép pi­ros pil­lan­gót?

Teddy ön­kén­te­le­nül el­mo­so­lyo­dott. Csak ráz­ta a fe­jét, és mo­soly­gott. Úgy érez­te, hogy ő is részt vesz fér­je mun­ká­já­ban, örült, hogy fér­jé­nek el kel­lett jön­nie ide, és örült, hogy őt is ma­gá­val hoz­ta. Fur­csa, gon­dol­ta, de mint de­tek­tí­vet nem is is­me­ri a fér­jét. Nyo­mo­zó te­vé­keny­sé­ge szin­te tel­je­sen ide­gen volt a szá­má­ra, noha a fér­je szo­kott be­szél­ni a mun­ká­já­ról. Tud­ta, hogy a bűn­nel és a bű­nö­zők­kel fog­lal­ko­zik, és gyak­ran el­tű­nő­dött azon, hogy va­jon mi­lyen em­ber le­het, ami­kor dol­go­zik. Szív­te­len? Ezt el sem tud­ta kép­zel­ni a fér­jé­ről. Ke­gyet­len? Nem. Ke­mény, eré­lyes? Le­het.

– Be­szél­jünk in­kább ar­ról a lány­ról – mond­ta Ca­rel­la Chen­nek. – Mi­kor járt itt te­to­vál­tat­ni ma­gát?

– Ó, az már ré­gen len­ni – fe­lel­te Chen. – Le­het, hogy öt hó­nap­ja, le­het, hogy hat. Ked­ves hölgy len­ni, nem olyan szép, mint a ma­gáé, de ked­ves.

– Egye­dül járt itt?

– Nem. Egy ma­gas fér­fi­val len­ni. – Chen jól meg­néz­te Ca­rel­la ar­cát. – A fér­fi szebb len­ni, mint maga, de­tek­tív úr.

Ca­rel­la el­mo­so­lyo­dott.

– Mi­lyen volt?

– Ma­gas. Film­sztár. Na­gyon csi­nos. Iz­mos.

– Mi­lyen szí­nű volt a haja?

– Sár­ga.

– A sze­me?

Chen meg­von­ta a vál­lát.

– Va­la­mi egye­bet nem tud­na még mon­da­ni róla?

– Egész idő alatt mo­so­lyog­ni – fe­lel­te Chen. – Nagy, fe­hér fo­gai len­ni. Szép fo­gai. Csi­nos fér­fi len­ni. Film­sztár.

– Mond­ja el, hogy volt.

– Együtt jön­ni be. A hölgy fér­fi­ba ka­rol­ni. Mi­kor rá­néz­ni, csil­la­gok len­ni a sze­mé­ben. – Chen egy kis szü­ne­tet tar­tott. – Mint a maga höl­gyé­nek. Csak nem len­ni olyan szép.

– Há­za­sok vol­tak?

Chen meg­von­ta a vál­lát.

– Nem lá­tott jegy­gyű­rűt a le­ány uj­ján?

– Nem – fe­lel­te Chen. Rá­mo­soly­gott Teddy­re. Teddy vissza­mo­soly­gott rá. – Fe­ke­te pil­lan­gót sze­ret­ni? Szép, fe­ke­te szár­nyak­kal? Jön­ni be, meg­mu­tat­ni. – Bel­jebb vit­te őket az üz­let­be. Egy gyöngy­füg­gö­nyön ke­resz­tül le­he­tett a hát­só he­lyi­ség­be jut­ni. A fa­la­kat te­to­vá­lá­si min­ták bo­rí­tot­ták. A gyöngy­füg­göny mel­lett nap­tár ló­gott a fa­lon, raj­ta egy mez­te­len nő. És va­la­ki tré­fá­ból te­to­vá­lá­so­kat raj­zolt az egész tes­té­re. Telt keb­le­i­re pél­dá­ul egy pár össze­kul­csolt ke­zet. Chen az egyik fa­lon lógó pil­lan­gó­áb­rá­ra mu­ta­tott.

– Ez len­ni pil­lan­gó. Tet­sze­ni? Színt maga vá­lasz­ta­ni. Bár­mi­lyen színt. Én meg­csi­nál­ni. A vál­lá­ra. Na­gyon szép len­ni.

– Hall­jam, mi tör­tént a lánnyal – mond­ta Ca­rel­la sze­lí­den, de ma­ka­csul. Teddy kí­ván­csi­an rá­né­zett. Fér­je él­vez­te a Teddy és Chen közt le­ját­szó­dó né­ma­já­té­kot, de azért nem té­vesz­tet­te szem elől itt­lé­te cél­ját sem. Ő azért jött ide, hogy eset­leg nyo­má­ra buk­kan­jon a fér­fi­nak, aki meg­öl­te Mary Loui­se Pro­sche­ket. Teddy­nek hir­te­len az az ér­zé­se tá­madt, hogy ha na­gyon be­le­me­rül­nek a né­ma­já­ték­ba, a fér­je rá­ki­a­bál, hogy hagy­ja abba.

– Ők be­jön­ni az üz­let­be. A fér­fi mon­da­ni, hogy a hölgy te­to­vá­lást akar­ni. Én meg­mu­tat­ni ne­kik raj­zo­kat a fa­lon. És pró­bál­ni rá­be­szél­ni a höl­gyet a pil­lan­gó­ra. De nem kel­le­ni neki pil­lan­gó. A pil­lan­gó sa­ját ter­vem len­ni. Szép len­ni. Jól mu­tat­ni a vál­lon. Csi­nál­ni én pil­lan­gót egy hölgy há­tá­ra is, a hát­ge­rin­ce mel­lé. Na­gyon szép len­ni, csak sen­ki sem lát­ni. Váll­ra len­ni jó. Én pró­bál­ni rá­be­szél­ni a höl­gyet a pil­lan­gó­ra, de a fér­fi azt mon­da­ni, hogy ő szí­vet akar­ni. A hölgy azt mon­da­ni, hogy ő is szí­vet akar­ni. Csil­la­gok a sze­mé­ben, ér­te­ni? Nagy sze­re­lem nagy do­log len­ni, min­dent be­ra­gyog­ni. Én mu­tat­ni ne­kik nagy szí­ve­ket. Na­gyon szép szí­ve­ket, cif­rá­kat, sok-sok szín­ben.

– És nem kel­lett ne­kik nagy szív?

– A fér­fi kis szí­vet akar­ni. Meg­mu­tat­ni ne­kem, hová. – Chen szét­tár­ta a hü­vely­kes mu­ta­tó­uj­ját. – Ide. Ne­héz len­ni. Bőr vé­kony, tű könnyen át­sza­lad­ni raj­ta. Fáj­dal­mas len­ni. És na­gyon ne­héz. Fér­fi mon­da­ni, hogy ő oda akar­ni. Hölgy mon­da­ni, ha a fér­fi oda akar­ni, ő is oda akar­ni. Bu­ta­ság.

– Me­lyi­kük mond­ta, hogy mi­lyen be­tűk le­gye­nek a szív­ben?

– Fér­fi. Ő mon­da­ni, hogy M, A, C be­tű­ket ten­ni a szív­be.

– Szó­val, azt mond­ták, hogy a Mac ne­vet írja a szív­be?

– Nem mon­da­ni Mac ne­vet. M, A, C be­tű­ket mon­da­ni.

– És mit mon­dott a lány?

– Azt mon­da­ni, hogy igen, len­ni M, A, C.

– To­vább!

– Én csi­nál­ni. Na­gyon fáj­ni. Hölgy sír­ni. Fér­fi fog­ni a vál­lát. Na­gyon fáj­ni. Ér­zé­keny pont len­ni. – Chen vál­lat vont. – Pil­lan­gó a vál­lon jobb len­ni.

– Ki­mond­ta a lány, amíg itt vol­tak, a fér­fi ne­vét?

– Nem.

– Nem szó­lí­tot­ta Mac­nek?

– Nem szó­lí­ta­ni sem­mi­nek. – Chen gon­dol­ko­zott egy pil­la­na­tig. – De igen, szó­lí­ta­ni őt drá­gám­nak, ked­ves­nek, éde­sem­nek. Sze­rel­mes szó­kat mon­da­ni. Ne­vet nem.

Ca­rel­la só­haj­tott egyet. Ki­nyi­tot­ta a ke­zé­ben tar­tott, vas­tag bo­rí­té­kot, és elő­vet­te be-lőle a fé­nyes fe­lü­le­tű fény­ké­pe­ket.

– Ez az a lány? – kér­dez­te Chen­től.

Chen meg­néz­te a fény­ké­pe­ket.

– Az len­ni – fe­lel­te. – Csak­ugyan meg­hal­ni?

– Igen. Meg­halt.

– A fér­fi ölni meg?

– Nem tud­juk.

– A hölgy sze­rel­mes len­ni bele – mond­ta a fe­jét csó­vál­va Chen. – Sze­re­lem len­ni nagy do­log. Sen­ki se ölni meg, aki sze­rel­mes len­ni bele.

Teddy rá­né­zett a göm­bö­lyű kis kí­na­i­ra, és hir­te­len nagy ked­ve lett vol­na meg­en­ged­ni neki, hogy te­to­vál­ja a vál­lá­ra büsz­ke­sé­gét, a pil­lan­gót. Ca­rel­la el­vet­te Chen­től a fény­ké­pe­ket, és vissza­rak­ta a bo­rí­ték­ba.

– Más­kor nem járt az a fér­fi az üz­le­té­ben? – kér­dez­te. – Eset­leg egy má­sik nő­vel?

– Nem. Soha – fe­lel­te Chen.

– Hát ak­kor há­lás kö­szö­net, Mr. Chen – mond­ta Ca­rel­la. – Ha va­la­mi eszé­be jut­na még ar­ról a fér­fi­ról, hív­jon fel, jó? – Ki­nyi­tot­ta a le­vél­tár­cá­ját. – Itt a név­je­gyem. Mond­ja meg, hogy Ca­rel­la de­tek­tív­vel akar be­szél­ni.

– Ha maga jön­ni vissza – mond­ta Chen –, ke­res­ni csak Char­lie Chant, a nagy de­tek­tí­vet a buta fi­úk­kal. Hoz­ni ma­gá­val a fe­le­sé­gét. Én szép pil­lan­gót csi­nál­ni a vál­lá­ra. – Ke­zet nyúj­tott, Ca­rel­la meg­szo­rí­tot­ta. Chen te­kin­te­te egy pil­la­nat­ra el­ko­mo­lyo­dott.

– Maga sze­ren­csés em­ber len­ni – foly­tat­ta.

– Nem len­ni szép, de len­ni fe­le­ség na­gyon szép hölgy. Sze­re­lem len­ni kü­lö­nös do­log. – Teddy­hez for­dult. – Ha egy­szer ked­ve tá­mad­ni pil­lan­gó­ra, jön­ni vissza. Én csi­nál­ni na­gyon szé­pet. – Ka­csin­tott egyet. – De­tek­tív férj­nek is tet­sze­ni majd. Ígér­ni. Bár­mi­lyen szín­ben. Ke­res­ni csak Char­lie Chant. Én len­ni az.

El­vi­gyo­ro­dott, meg­csó­vál­ta a fe­jét, s Ca­rel­la meg Teddy el­hagy­ta az üz­le­tet, és el­in­dult az ut­cán fel­jebb par­ko­ló rend­őr­sé­gi sze­dán felé.