Harmadik fejezet

Az élet, ha egy ki­csit pesszi­mis­tán és ci­ni­ku­san nézzük, tu­laj­don­kép­pen egy nagy­ará­nyú szél­há­mos­ság.

Néz­ze­tek csak kö­rül, ba­rá­ta­im, és meg­lát­já­tok, mennyi a szél­há­mos.

„Itt van a ke­zem­ben, höl­gye­im és ura­im, egy da­rab Sza-Szap­pan. Ez az egyet­len szap­pan a pi­a­con, ame­lyik neo­ce­ne­ph­ro­ta­ne­cint tar­tal­maz, amit rö­vi­den Neo 7-nek ne­ve­zünk. A Neo 7 sza­bad szem­mel is lát­ha­tó, hár­tya­sze­rű acen­to­i­dok­ból álló, lát­ha­tat­lan ré­teg­gel von­ja be az epi­der­misz fe­lü­le­tét…” „Ha meg­vá­lasz­to­tok, ba­rá­ta­im, jó és tisz­ta kezű kor­mányt ígér­he­tek nek­tek. Hogy mi­ért ígér­he­tek nek­tek jó és a ha­ta­lom­mal vissza­élő kor­mányt? Mert őszin­te va­gyok és meg­bíz­ha­tat­lan. Őszin­te va­gyok, önző és ha­tal­mas­ko­dó. Én va­gyok a Mann Act[1] leg­vak­me­rőbb, leg­óva­to­sabb és leg­finnyá­sabb meg­sér­tő­je, te­hát meg­ígér­he­tem nek­tek…”

„Ide fi­gyelj, Ge­or­ge, mi­kor tudsz még egy ilyen üz­le­tet köt­ni, mint ez? Mi haj­lan­dók va­gyunk fel­épí­te­ni az egész va­ca­kot, és vál­lal­ni a mun­ká­ért a tel­jes fe­le­lős­sé­get. És mibe ke­rül ne­ked mind­ez? Ke­re­ken két­mil­lió dol­lár­ba. És én ma­gam ál­lok jót az üz­le­tért. A sa­ját sze­mé­lyem­ben.”

„Bébi, azt pró­bá­lom ve­led meg­ér­tet­ni, hogy még so­ha­sem érez­tem így. Már­mint, ha be­lépsz egy szo­bá­ba, uram­is­ten, a szo­ba fel­ra­gyog. Ugye ér­ted, mire gon­do­lok? A szí­vem úgy jár föl-alá, mint a jojó. S ez a fé­nyes­ség be­lő­led árad, bébi, és be­ra­gyog­ja az egész eget. Ha ez nem sze­re­lem, ak­kor nem tu­dom, mi. Hidd el ne­kem, bébi, hogy még so­ha­sem érez­tem így. Mint­ha nem is a föl­dön jár­nék, a fe­jem a fel­le­ge­ket éri, és foly­ton éne­kel­ni sze­ret­nék. Sze­ret­lek, drá­gám, őrül­ten sze­ret­lek. Mi­ért nem vagy hát jó kis­lány, és ve­ted le azt a ru­hát, mi?”

„Őszin­te le­szek ma­gá­hoz. Eb­ben a ko­csi­ban 100 000 ki­lo­mé­ter volt, mi­előtt vissza­ál­lí­tot­ták a ki­lo­mé­ter­órát. Vagy­is ez egy új­ra­fes­tett tra­gacs. Mi nem bízunk az ilyen új­ra­fes­tett va­ca­kok­ban. Ki tud­ja, mi van a fes­ték alatt? Ak­kor sem ad­nám el ma­gá­nak ezt a tra­ga­csot, ba­rá­tom, ha tér­den áll­va kö­nyö­rög­ne érte. De jöj­jön csak ide, és ves­sen egy pil­lan­tást erre a le­ven­du­la­kék és pi­ros kab­rio­let­re, amely egy pro­tes­táns lel­kész ha­ja­don nagy­né­ni­ké­jéé volt, és csak he­ten­ként egy­szer hasz­nál­ta, ami­kor be­vá­sá­rolt a sar­kon. Na, ez a ko­csi…”

„MOST VAGY SOHA!

A KÖNYV­KI­ADÁS TÖR­TÉ­NE­TÉ­BEN

ELŐ­SZÖR!

 

Büsz­kék va­gyunk, hogy mi je­lent­het­jük be

a leg­iz­gal­ma­sabb re­gényt

az «-El­fúj­ta a szél« óta!

A VI­HAR­VERT WUR­LIT­ZER

A Könyv­klub e havi köny­ve…

Az Iro­da­lom­ba­rá­tok Tár­sa­sá­gá­nak

e havi köny­ve…

A Re­a­der’s Digest könyv­klub­já­nak

e havi köny­ve…

Egy nagy film­gyár­tó vál­la­lat már meg is vá­sá­rol­ta – Tab Hun­ter fog­ja ját­sza­ni ben­ne

a fő­sze­re­pet…

 

Már­is 6 000 000 pél­dány­ban je­lent meg!

Ro­han­jon a könyv­ke­res­ke­dő­jé­hez!

Ta­lán van még né­hány pél­dány a rak­tá­rán!”

 

„En­nek a pa­sas­nak az össze­jö­ve­te­le­i­vel az a baj, hogy nem tud­ja, ho­gyan kell ke­ver­ni a Mar­ti­nit. Tud­ni­il­lik bi­zo­nyos fi­nesz kell hoz­zá. Íme, az én re­cep­tem. Végy egy vi­zes­po­hár gint…”

 

„Hel­ló, ba­rá­ta­im! Ge­or­ge Gros­nick va­gyok. Be­mu­ta­tom a bá­tyá­mat, Louie Gros­nic­kot. Mi ké­szít­jük a Gros­nick-sört… Oké, Louie, ma­gya­rázd el ne­kik…”

 

Csa­lás és ámí­tás, amer­re csak jár az em­ber, azaz min­de­nütt. Nap­já­ban száz­szor ro­han­nak meg a szél­há­mo­sok, s ta­lán nem túl­zás azt ál­lí­ta­ni, hogy min­den em­ber szél­há­mos, hogy min­den­ki­ben, van egy kis haj­lam, a csa­lás­ra. De vi­gyá­zat, ba­rá­tom: a te­le­ví­zió be van kap­csol­va, és az az em­ber ott rád mu­tat!

 

A sö­tét­kék ru­hás fér­fi szél­há­mos volt.

A szál­lo­da hall­já­ban ült, és egy Ja­mi­son nevű fér­fi­ra vá­ra­ko­zott. Ja­mi­sont éle­té­ben elő­ször a vas­út­ál­lo­má­son lát­ta, ami­kor be­fu­tott a bos­to­ni vo­nat. Kö­vet­te a szál­lo­dá­ig, s most itt ült a hall­ban, és vár­ta, hogy fel­buk­kan­jon, mert a sö­tét­kék ru­hás fér­fi­nak ter­vei vol­tak Ja­mi­son­nal.

Csi­nos, ma­gas fér­fi volt, vo­ná­sai sza­bá­lyo­sak, arca, te­kin­te­te nyá­jas. Ki­fo­gás­ta­la­nul volt öl­töz­ve: hó­fe­hér inge ma­ku­lát­la­nul tisz­ta, s az öl­tö­nye fris­sen va­salt. Fe­ke­te ci­pő­je fé­nyes­re volt tisz­tít­va, és – szin­te hi­he­tet­len bo­ka­fi­xes ko­runk­ban – zok­ni­tar­tót vi­selt.

Egy úti­ka­la­uzt szo­ron­ga­tott a ke­zé­ben. A vá­ros úti­ka­la­u­zát.

Az órá­já­ra pil­lan­tott. Majd­nem fél hét volt már, Ja­mi­son­nak te­hát ha­ma­ro­san le kel­lett jön­nie, ha egy­ál­ta­lán meg akart va­cso­ráz­ni. A hall­ban nagy volt a sür­gés-for­gás. Egy sör­gyár itt ren­dez­te szo­ká­sos éven­kén­ti szép­ség­ki­rály­nő-ver­se­nyét, s a mo­del­lek csak úgy nyü­zsög­tek a vas­tag sző­nye­ge­ken, ri­por­te­rek és fény­ké­pé­szek tár­sa­sá­gá­ban. A szép­ség­ki­rály­nő-je­löl­tek mind egy­for­mák vol­tak. A ha­juk szí­ne kü­lön­bö­zött, de egyéb­ként egy­for­mák vol­tak. Lé­nye­gé­ben szél­há­mo­sok te­rem­tet­te szim­bó­lu­mok vol­tak. S lé­nye­gé­ben ma­guk is szél­há­mo­sok.

A sö­tét­kék ru­hás fér­fi ész­re­vet­te, hogy Ja­mi­son ki­lép az egyik lift­ből. Gyor­san fel­állt a he­lyé­ről, és a nyi­tott úti­könyv­vel a ke­zé­ben el­he­lyez­ke­dett az ut­cá­ra ve­ze­tő lép­cső te­te­jén. A sze­me sar­ká­ból fi­gyel­te Ja­mi­sont, amint a lép­cső felé kö­ze­le­dik. Be­le­te­met­ke­zett az úti­könyv­be, és ami­kor Ja­mi­son egy vo­nal­ba ért vele, hir­te­len lé­pett egyet bal­ra, és ne­ki­üt­kö­zött.

Ja­mi­son lát­ha­tó­lag meg­hök­kent. Vö­rös arcú, köp­cös fér­fiú volt, bar­na, haj­szál­csí­kos ru­há­ban. A szél­há­mos le­ha­jolt a le­ej­tett úti­köny­vért, s köz­ben sza­bad­ko­zott: – Ügyet­len vol­tam, a ku­tya­fá­ját neki. Bo­csás­son meg, ké­rem.

– Már meg is van bo­csát­va – mond­ta Ja­mi­son.

A szél­há­mos ki­egye­ne­se­dett.

– Úgy be­le­me­rül­tem ebbe a könyv­be, hogy azt hi­szem, nem is fi­gyel­tem rá, hogy hol va­gyok… Nem tör­tént va­la­mi baja?

– Sem­mi a vi­lá­gon – fe­lel­te Ja­mi­son,

– Hát en­nek őszin­tén örü­lök. Mond­ha­tom, ez a nya­va­lyás könyv kí­na­i­ul van szá­mom­ra. Ugyan­is bos­to­ni va­gyok. Ép­pen egy ut­cát pró­bál­tam meg­ke­res­ni ben­ne.

– Bos­to­ni? – kér­dez­te ér­dek­lőd­ve Ja­mi­son. – Csak­ugyan?

– Hát, nem egé­szen pon­to­san. Az egyik pe­rem­vá­ros­ban la­kom. West New­ton­ban. Is­me­rős ott?

– Mi az hogy! – fe­lel­te Ja­mi­son. – Egész éle­tem­ben Bos­ton­ban lak­tam.

A szél­há­mos arca fel­de­rült az öröm­te­li meg­le­pe­tés­től.

– Iga­zán? Hát én egé­szen… Na­hát, mit szól eh­hez?

– Ki­csi a vi­lág, ugye? – fe­lel­te vi­gyo­rog­va Ja­mi­son.

– Ide fi­gyel­jen, ezt meg kell ün­ne­pel­ni – mond­ta a szél­há­mos. – E te­kin­tet­ben ba­bo­nás va­gyok. Ha ilyes­mi tör­té­nik, meg kell ün­ne­pel­ni va­la­ho­gyan. Hadd hí­vom meg egy po­hár ital­ra.

– Ép­pen va­cso­ráz­ni in­dul­tam – mond­ta Ja­mi­son.

– Re­mek! Ak­kor iszunk előbb egyet, az­tán me­het va­cso­ráz­ni. Az iga­zat meg­vall­va, mu­ris, hogy ép­pen ma­gá­ba üt­köz­tem. Egy árva lel­ket sem is­me­rek az egész vá­ros­ban.

– Azt hi­szem, tény­leg ihat­nánk egyet – mond­ta Ja­mi­son. – Üz­le­ti ügy­ben van itt?

– Igen – fe­lel­te a szél­há­mos. – A Marl­bo­ro Trak­tor Rt.-t kép­vi­se­lem. Is­me­ri?

– Nem. Én a tex­til­szak­má­ban dol­go­zom – mond­ta Ja­mi­son.

– Nem szá­mít. Pró­bál­juk ki a szál­lo­da bár­ját, vagy gon­dol­ja, hogy men­jünk in­kább más­ho­va? A szál­lo­dai bá­rok nem elég­gé han­gu­la­to­sak, igaz? – Már ka­ron is fog­ta Ja­mi­sont, és el­in­dult vele le­fe­lé a lép­csőn.

– Hát én tu­laj­don­kép­pen soha…

– Per­sze, per­sze. Úgy rém­lik, a mel­let­tünk levő ut­cá­ban egész cso­mó bár van. Mi­ért ne pró­bál­nánk ki azok kö­zül va­la­me­lyi­ket? – Ke­resz­tül­tusz­kol­ta Ja­mi­sont a for­gó­aj­tón, s ami­kor ki­ér­tek a jár­dá­ra, lát­szó­lag za­var­tan né­zett fel az épü­le­tek­re.

– Lás­suk csak – mond­ta. – Mer­re van ke­let és mer­re nyu­gat?

– Arra van ke­let – mu­tat­ta Ja­mi­son.

– Nagy­sze­rű.

A szél­há­mos Char­lie Par­sons né­ven mu­tat­ko­zott be, Ja­mi­son meg kö­zöl­te, hogy a ke­reszt­ne­ve El­li­ot. Egy­más mel­lett bal­lag­tak vé­gig az ut­cán, és vet­ték szem­ügy­re a bá­ro­kat, de mind­egyik el­len volt va­la­mi ki­fo­gá­suk, az ese­tek több­sé­gé­ben Par­sons­nak.

Ami­kor a Pi­ros Ka­ka­du nevű bár elé ér­tek, Par­sons meg­fog­ta Ja­mi­son kar­ját.

– Ez meg­fe­le­lő­nek lát­szik. Mi a vé­le­mé­nye?

– Ne­kem az­tán meg­fe­lel – fe­lel­te Ja­mi­son. – Sze­rin­tem egyik bár olyan, mint a má­sik.

Ép­pen el­in­dul­tak a be­já­rat felé, ami­kor ki­nyílt az ajtó, és egy szür­ke ru­hás fér­fi lé­pett ki a jár­dá­ra. Negy­ven felé járó, meg­nye­rő kül­se­jű fér­fiú volt, vö­rös haja kó­cos. Lát­szott raj­ta, hogy na­gyon siet.

– Par­don – szó­lí­tot­ta meg Par­sons. – Sza­bad egy perc­re?

A vö­rös­ha­jú meg­állt.

– Pa­ran­csol? – kér­dez­te. Még min­dig úgy lát­szott, hogy siet.

– Mi­lyen ez a hely? – kér­dez­te Par­sons.

– Tes­sék?

– A bár. Ahon­nan ki­jött. Ren­des?

– Ja, a bár – mond­ta a vö­rös­ha­jú. – Őszin­tén szól­va, nem is tu­dom. Csak azért ug­rot­tam be, hogy te­le­fo­nál­jak egyet.

– Ja úgy – mond­ta Par­sons. – Hát ak­kor kö­szö­nöm. – Az­zal már for­dult is el a vö­rös­ha­jú­tól, mint­ha Ja­mi­son­nal együtt be akar­na lép­ni a bár­ba.

– Hát nem fe­ne­ség? – szó­lalt meg a vö­rös­ha­jú. – Majd­nem öt esz­ten­de­je nem vol­tam eb­ben a vá­ros­ban. S most, ami­kor vég­re fel­ruc­ca­nok ide, ép­pen csak le­szál­lók a vo­nat­ról, sor­ra fel­hí­vom régi ba­rá­ta­i­mat, de ma este már mind fog­lal­tak.

Par­sons mo­so­lyog­va vissza­for­dult.

– Tény­leg? – kér­dez­te. – Hon­nan jött?

– Wilming­ton­ból – fe­lel­te a vö­rös­ha­jú.

– Mi se ide­va­ló­si­ak va­gyunk – ma­gya­ráz­ta Par­sons. – Ide fi­gyel­jen! Ha egy­szer nincs jobb dol­ga, nem tar­ta­na ve­lünk egy po­hár ital­ra?

– Hát ez iga­zán bor­zasz­tó­an ked­ves ma­gá­tól – fe­lel­te a vö­rös­ha­jú. – De nem sze­ret­nék a ter­hük­re len­ni.

– Egy­ál­ta­lán nincs a ter­hünk­re – mond­ta Par­sons. Ja­mi­son­hoz for­dult: – Ugye nincs, El­li­ot?

– Egy­ál­ta­lán nincs – fe­lel­te Ja­mi­son. – Men­nél töb­ben le­szünk, an­nál job­ban szó­ra­kozunk.

– Hát ak­kor bol­do­gan csat­la­ko­zom – mond­ta a vö­rös­ha­jú.

– A ne­vem Char­lie Par­sons – mond­ta Par­sons –, az övé pe­dig El­li­ot Ja­mi­son.

– Ör­ven­dek a sze­ren­csé­nek – fe­lel­te a vö­rös­ha­jú. – Frank O’Ne­ill va­gyok.

Mind­hár­man ke­zet ráz­tak.

– Hát ak­kor gye­rünk azok­kal az ita­lok­kal – mond­ta Par­sons, az­zal be­men­tek a bár­ba. Le­te­le­ped­tek egy sa­rok­asz­tal­hoz, s mi­után ké­nye­lem­be he­lyez­ték ma­gu­kat, Par­sons meg­kér­dez­te: – Üz­le­ti ügy­ben van itt, Frank?

– Nem én – fe­lel­te O’Ne­ill. – Szó­ra­koz­ni jöt­tem. Szi­go­rú­an csak szó­ra­koz­ni. Van né­hány rész­vé­nyem, az ár­fo­lya­muk na­gyot emel­ke­dett, és el­ha­tá­roz­tam, hogy a rend­kí­vü­li osz­ta­lék­ból szó­ra­ko­zom egyet. – Át­ha­jolt az asz­tal fö­lött, és le­hal­kí­tot­ta a hang­ját.

– Több mint há­rom­ezer dol­lárt hoz­tam ma­gam­mal. Gon­do­lom, ennyi­vel ki le­het rúg­ni a hám­ból, nem? – Rö­hö­gés­ben tört ki, Par­sons és Ja­mi­son vele rö­hö­gött, az­tán meg­ren­del­ték az első run­dót.

– Igya­nak, amit csak akar­nak, és amennyit csak akar­nak – mond­ta O’Ne­ill –, ál­lom az egé­szet.

– Szó sincs róla – fe­lel­te Par­sons. – Mi hív­tuk meg, hogy tart­son ve­lünk.

– Nem ér­de­kel – ma­kacs­ko­dott O’Ne­ill. – Ha ma­guk­kal nem ta­lál­ko­zom, egye­dül lóf­rál­nék a vá­ros­ban. Nem len­ne va­la­mi nagy mu­lat­ság, a fe­né­be is.

– De hát sze­rin­tem – kezd­te Ja­mi­son – iga­zán nem len­ne kor­rekt do­log, ha maga…

– Per­sze hogy nem len­ne az, El­li­ot. Mind­egyi­künk fi­zet egy run­dót, he­lyes?

– Azt már nem, uram! – til­ta­ko­zott O’Ne­ill. In­du­la­tos fic­kó­nak lát­szott, s az, hogy ki fi­zes­se az ita­lo­kat, meg­le­he­tő­sen ki­hoz­ta a sod­rá­ból. Emelt han­gon ki­je­len­tet­te:

– Én fi­ze­tek min­dent. Há­rom­ezer dol­lárt hoz­tam ma­gam­mal, és ha ennyi nem elég ah­hoz, hogy ki­fi­zes­sek né­hány po­hár nya­va­lyás italt, ak­kor sze­ret­ném tud­ni, mennyi.

– Nem er­ről van szó, Frank – mond­ta Par­sons. – Iga­zán nem. Csak ar­ról, hogy za­var­ba hoz.

– En­gem is – mond­ta Ja­mi­son. – Sze­rin­tem Char­lie-nak van iga­za. Mind­egyi­künk fi­zet egy run­dót.

– Hát ak­kor meg­mon­dom, mit csi­ná­lunk – mond­ta O’Ne­ill. – Sor­so­lás­sal dönt­jük el, hogy ki fi­ze­ti az ita­lo­kat. Mit szól­nak hoz­zá?

– Sor­so­lás­sal? – kér­dez­te Par­sons. – Ho­gyan?

– Mind a hár­man fel­do­bunk egy pénz­da­ra­bot. Az enyém itt is van. – A zse­bé­be nyúlt, és elő­vett egy ne­gyed­dol­lá­rost. Ak­kor­ra már az ita­lok is meg­jöt­tek, s mind­hár­man szür­csöl­tek egy ke­ve­set a po­ha­ruk­ból. Par­sons is elő­vett a zse­bé­ből egy ne­gyed­dol­lá­rost, az­tán Ja­mi­son is egyet.

– A kö­vet­ke­ző­kép­pen ját­szunk – mond­ta O’Ne­ill. – Mind a hár­man egy­szer­re dob­juk fel a pénzt. Akié fej lesz, ha a má­sik ket­tőé írás, ki­esik, azaz nem fi­zet. Ha a má­sik ket­tőé fej, s az övé írás, szin­tén nem fi­zet. Utá­na a má­sik ket­tő dön­ti el egy­más közt, hogy ki fi­zet. Oké?

– Így már kor­rekt – mond­ta Par­sons.

– Hát ak­kor raj­ta – mond­ta O’Ne­ill.

Mind­hár­man fel­dob­ták, az­tán le­ta­kar­ták a pénz­da­ra­bo­kat. Ami­kor fel­fed­ték őket, Par­son­sé és O’Ne­il­lé fej volt, Ja­mi­soné írás.

– Maga már ki­esett – mond­ta Ja­mi­son­nak O’Ne­ill. – Most raj­tunk a sor, Char­lie.

Fel­dob­ták a pénzt.

– Most ho­gyan dönt­jük el, ki nyer? – kér­dez­te Par­sons.

– Mond­ja meg, hogy egy­for­mát dob­tunk-e vagy sem – fe­lel­te O’Ne­ill.

– Sze­rin­tem egy­for­mát.

Fel­fed­ték a pénz­da­ra­bo­kat. Mind a ket­tő­jü­ké írást mu­ta­tott.

– Vesz­tett – mond­ta Par­sons.

– Mint min­dig – fe­lel­te O’Ne­ill, s mint­ha egy ki­csit bosszan­tot­ta vol­na, hogy csak­ugyan neki kell ki­fi­zet­nie az ita­lo­kat, ho­lott elő­ző­leg ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy ő fi­zet­hes­se ki őket. – Ál­la­ti pe­ches va­gyok – foly­tat­ta. – Van, aki el­megy a bú­csú­ba, dob egy pár lab­dát va­la­mi ki­tö­mött ma­jom­ra, és egy elekt­ro­mos fű­nyí­ró gép­pel tér haza. Vagy vesz egy tom­bo­la­je­gyet, és meg­nye­ri az új Dod­ge-kab­rio­le­tet. Én ve­he­tek akár hat fü­zet tom­bo­la­je­gyet, nem nye­rek sem­mit. Soha az élet­ben nem nyer­tem sem­mit. Hát igen, pe­ches em­ber va­gyok.

– No – mond­ta Par­sons, mint­ha hí­ze­leg­ni akar­na O’Ne­ill­nek –, a kö­vet­ke­ző run­dót majd én fi­ze­tem.

– Hohó, szó sincs róla – fe­lel­te O’Ne­ill.

– A kö­vet­ke­ző run­dót is sor­so­lás­sal dönt­jük el.

– Még ezt a run­dót se it­tuk meg – mond­ta ud­va­ri­a­san Ja­mi­son.

– Sose tö­rőd­jön vele – fe­lel­te O’Ne­ill. – Úgy­is én ve­szí­tek. Gye­rünk, dob­junk!

– Nem kéne így áll­nia hoz­zá a do­log­hoz – mond­ta Par­sons. – És szen­tül hi­szem, hogy mind a pénz­fel­do­bás­ban, mind a kár­tyá­ban vagy bár­mi­ben irá­nyít­hat­ja a sze­ren­csé­jét az em­ber. De igen, irá­nyít­hat­ja. Min­den a hoz­zá­ál­lás­tól függ. Ha úgy áll hoz­zá az em­ber, hogy azt gon­dol­ja, úgy­is ve­szít, per­sze hogy ve­szí­te­ni fog.

– Én min­den­kép­pen ve­szí­tek – je­len­tet­te ki O’Ne­ill. – Raj­ta, dob­junk!

Mind­hár­man fel­dob­ták a pénz­da­ra­bo­kat.

Par­son­sé fej lett.

O’Ne­il­lé fej lett.

Ja­mi­soné írás.

– Maga az­tán iga­zán sze­ren­csés fic­kó – mond­ta O’Ne­ill, és egy­re in­ge­rül­tebb lett. – Maga akár fe­jest is ugor­hat egy hor­dó ló­szar­ba, le­ven­du­la­il­la­tú­an ke­rül ki be­lő­le.

– Ál­ta­lá­ban nem szo­kott sze­ren­csém len­ni – mond­ta men­te­ge­tőz­ve Ja­mi­son. Gyors pil­lan­tást vál­tott Par­sons­sal, aki­nek fel­hú­zott szem­öl­dö­ke fél­re­ért­he­tet­le­nül ki­fe­jez­te azt a vé­le­mé­nyét, hogy O’Ne­ill fur­csa egy fic­kó.

– Gye­rünk, gye­rünk – mond­ta O’Ne­ill. – Es­sünk túl raj­ta! Ez­út­tal én tip­pe­lek. – Ő is, Par­sons is fel­dob­ta és le­ta­kar­ta a pénz­da­ra­bot. – Egy­for­mát dob­tunk – mond­ta O’Ne­ill.

Par­sons fel­fed­te az ér­mé­jét. Fej volt.

O’Ne­ill is fel­fed­te a ma­gá­ét. Írás volt.

– A szent­sé­git neki! – tört ki. – Na lát­ja? So­ha­se nye­rek, soha! Gye­rünk, sor­sol­juk ki a kö­vet­ke­ző run­dót!

– Egy run­dó­val már­is elő­re va­gyunk – je­gyez­te meg sze­lí­den Par­sons.

– Szó­val, azt akar­ja, hogy én fi­zes­sem az összes ita­lo­kat? – or­dí­tott O’Ne­ill.

– Nem, nem, de­hogy!

– Ak­kor mi­ért nem ad le­he­tő­sé­get rá, hogy vissza­nyer­jem, amit vesz­tet­tem?

Par­sons sze­lí­den mo­soly­gott, és Ja­mi­son­ra né­zett se­gít­sé­gért.

Ja­mi­son meg­kö­szö­rül­te a tor­kát.

– Fél­re­ér­ti a dol­got, Frank – mond­ta szí­vé­lye­sen. – De eszünk ágá­ban sem volt gör­be éj­sza­kát ren­dez­ni. Ami azt il­le­ti, én még nem is va­cso­ráz­tam.

– Há­rom run­dó már azt je­len­ti, hogy gör­be éj­sza­kát ren­de­zünk? – kér­dez­te in­ge­rül­ten O’Ne­ill. – Igen­is, sor­sol­juk ki a har­ma­dik run­dót is. Ra­gasz­ko­dom hoz­zá, hogy sor­sol­juk ki a har­ma­dik run­dót.

Par­sons sa­va­nyú­an mo­soly­gott.

– Tisz­tá­ra el­mé­le­ti jel­le­gű a vita, Frank. Ta­lán el se ju­tunk a har­ma­dik run­dó­ig. Ide fi­gyel­jen. Hadd fi­zes­sem ki én a két run­dót, jó? Ez az össze­jö­ve­tel az én öt­le­tem volt, s most egy ki­csit za­var­ban is va­gyok…

– Én vesz­tet­tem, te­hát én fi­ze­tek! – je­len­tet­te ki ha­tá­ro­zot­tan O’Ne­ill. – Raj­ta, sor­sol­juk ki a har­ma­dik run­dót!

Par­sons só­haj­tott egyet. Ja­mi­son vál­lat vont, és össze­né­zett Par­sons­szal. Fel­dob­ták a pénz­da­ra­bo­kat.

– Fej – mond­ta Ja­mi­son.

– Írás – mond­ta Par­sons.

– Írás – mond­ta rossz­ked­vű­en O’Ne­ill.

– Hát ez a Ja­mi­son sose ve­szít? Is­te­nem­re, soha. Raj­ta, most ket­tőnk közt dől el a do­log, Char­lie.

– Most raj­tam a sor, hogy tip­pel­jek, ugye? – kér­dez­te Par­sons.

– Igen, igen – fe­lel­te tü­rel­met­le­nül O’Ne­ill. – Ma­gán a sor, a fene enné meg. – Fel­dob­ta és le­ta­kar­ta a pén­zét. Par­sons is fel­dob­ta és le­ta­kar­ta a ma­gá­ét, és már mond­ta is:

– Ez­út­tal nem egy­for­mát dob­tunk. – Fel­emel­te a ke­zét: írás volt.

O’Ne­ill is fel­fed­te a maga pénz­da­rab­ját.

– Fej! Elő­re is meg­mond­hat­tam vol­na! Meg­mond­hat­tam vol­na, meg se kel­lett vol­na néz­nem, hogy mi a nya­va­lyát dob­tam. Én so­ha­se nye­rek. Soha! – Mér­ge­sen fel­állt. – Hol a vécé? Vé­cé­re kell men­nem!

Nagy lép­tek­kel ott­hagy­ta az asz­ta­lu­kat. Par­sons utá­na­né­zett.

– Sze­ret­nék el­né­zést kér­ni – mond­ta Par­sons. – Ami­kor meg­hív­tam, sej­tel­mem se volt róla, hogy ilyen ér­zé­ke­nyen érin­ti, ha ve­szít.

– A fo­ga­dás az ő öt­le­te volt – fe­lel­te Ja­mi­son.

– De, is­te­nem­re, egé­szen be­gu­rult. Nem?

– Fur­csa egy pa­sas – csó­vál­ta meg a fe­jét Ja­mi­son.

Par­sons­nak mint­ha hir­te­len tá­madt vol­na egy öt­le­te.

– Ide fi­gyel­jen – mond­ta –, tré­fál­juk meg.

– Ho­gyan?

– Fe­ne­mód ér­zé­ke­nyen érin­ti, ha ve­szít – még nem is lát­tam ilyen em­bert.

– Én sem – fe­lel­te Ja­mi­son.

– Azt mond­ta, hogy há­rom­ezer dol­lárt ho­zott ma­gá­val. Szed­jük el tőle.

– Mi­cso­da? – kér­dez­te Ja­mi­son, aki hir­te­len jog­gal fel­há­bo­ro­dott.

– Nem azért, hogy meg­tart­suk. El­szed­jük tőle, az­tán ké­sőbb vissza­ad­juk.

– El­szed­jük? Még min­dig nem ér­tem.

– Ha vissza­jön, meg­vál­toz­tat­juk a já­ték­sza­bá­lyo­kat. Ki­mond­juk, hogy az ve­szít, aki ki­esik. Az­tán úgy in­tézzük, hogy a maga pén­ze meg az enyém min­dig egy­for­mát mu­tas­son. Tíz kö­zül ki­lenc eset­ben ő fog ki­es­ni. És ve­szí­te­ni.

– És azt hogy csi­nál­juk? – kér­dez­te Ja­mi­son, aki­ben kez­dett fel­tá­mad­ni az ér­dek­lő­dés egy kis móka iránt.

– Egy­sze­rű­en. Fog­ja meg a pén­zét min­dig a pe­re­mé­nél, hogy úgy ejt­hes­se le, hogy ha kell, fej le­gyen, ha kell, írás. Ha meg­va­ka­rom az uj­jam­mal az or­rom, csi­nál­ja úgy, hogy fej le­gyen. Ha nem va­ka­rom meg, írás.

– Ér­tem – vi­gyo­ro­dott el Ja­mi­son.

– Köz­ben foly­ton emel­jük a té­tet. Előbb meg­ko­paszt­juk, az­tán vissza­ad­juk a pén­zét. Oké?

Ja­mi­son ar­cá­ról ön­kén­te­le­nül le­her­vadt a mo­soly.

– Szent is­ten – mond­ta –, még meg­üti a guta.

– De­hogy üti, ha meg­tud­ja, hogy csak tré­fa az egész – mond­ta Par­sons. Meg­ve­re­get­te Ja­mi­son há­tát. – Már jön is. Bíz­za csak rám a dol­got.

– Jó – mond­ta Ja­mi­son, és ti­tok­ban kezd­te él­vez­ni a dol­got.

O’Ne­ill vissza­tért az asz­tal­hoz, és le­ült. Po­ko­li­an dü­hös­nek lát­szott.

– Meg­hoz­ták már a má­so­dik run­dót? – kér­dez­te.

– Még nem – fe­lel­te Par­sons. – Néz­ze, Frank, maga a hoz­zá­ál­lá­sa mi­att ve­szít. Ép­pen ezt ma­gya­ráz­tam El­li­o­tnak.

– A nya­va­lyát a hoz­zá­ál­lá­som mi­att – mond­ta O’Ne­ill. – Egy­sze­rű­en pe­ches va­gyok.

– Be tu­dom bi­zo­nyí­ta­ni – mond­ta Par­sons. – Játsszunk még egy ki­csit.

– Mint­ha azt mond­ta vol­na, hogy nem akar gör­be éj­sza­kát ren­dez­ni – mond­ta gya­na­kod­va O’Ne­ill.

– Majd né­hány dol­csi­ban ját­szunk, jó?

– Vesz­te­ni fo­gok – mond­ta O’Ne­ill,

– Mi­ért ne ad­nánk le­he­tő­sé­get Char­lie-nak, hogy be­bi­zo­nyít­sa az el­mé­le­tét? – szólt köz­be Ja­mi­son.

– Úgy van – mond­ta Par­sons. – Van ná­lam egy ke­vés pénz. Lás­suk, mi­lyen gyor­san tud­ja el­nyer­ni tő­lem, az el­mé­le­tem se­gít­sé­gé­vel. – Egy kis szü­ne­tet tar­tott, az­tán Ja­mi­son­hoz for­dult: – Ugye, ma­gá­nál is van va­la­mi pénz, El­li­ot?

– Kábé két­száz­öt­ven dol­lár – fe­lel­te Ja­mi­son. – Nem sze­re­tek túl sok pénzt hor­da­ni ma­gam­mal. Az em­ber sose tud­hat­ja.

– Oko­san te­szi – bó­lin­tott Par­sons. – No, Frank, mit szól a do­log­hoz?

– Jó, ben­ne va­gyok. Hogy szól az el­mé­le­te?

– Csak a nye­rés­re kell kon­cent­rál­ni, ennyi­ből áll az egész. Min­den ere­jé­vel a nye­rés­re. Arra, hogy én fo­gok nyer­ni, én fo­gok nyer­ni, és kész. Ez min­den.

– Úgy­se fog hat­ni, de ben­ne va­gyok. Mennyi lesz a tét?

– Kezd­jük öt dol­lár­ral – mond­ta Par­sons. – Hogy gyor­sab­ban men­jen, a kö­vet­ke­ző­képp csi­nál­juk: aki ki­esik, az ve­szít, ő fi­zet a má­sik ket­tő­nek öt-öt dol­lárt. Mit szól hoz­zá?

– Hát, első hal­lás­ra ki­csit me­re­dek… – kezd­te Ja­mi­son.

– Sze­rin­tem re­mek – mond­ta O’Ne­ill. Par­sons Ja­mi­son­ra ka­csin­tott. Ja­mi­son, be­le­egye­zé­se je­lé­ül, alig ész­re­ve­he­tő­en bó­lin­tott, és gyor­san meg­szó­lalt.

– Úgy van, sze­rin­tem is re­mek.

El­kezd­tek ját­sza­ni.

O’Ne­ill fel­tű­nő­en rend­sze­re­sen ve­szí­tett. Az­tán, ta­lán mert Par­sons azt akar­ta, hogy job­ban néz­zen ki a do­log, Ja­mi­son is kez­dett vesz­te­ni egy ki­csit. Szó nél­kül ját­szot­tak. Asz­ta­luk sa­rok­asz­tal volt, s át­tet­sző üveg­fal vá­lasz­tot­ta el a bár töb­bi ré­szé­től. De kü­lön­ben se lát­szott va­ló­szí­nű­nek, hogy bár­ki is meg akar­ná aka­dá­lyoz­ni őket az ár­tat­lan pénz­do­bá­lás­ban. Dob­tak, fel­fed­ték a pénz­da­ra­bo­kat, bank­je­gyek cse­rél­tek gaz­dát. O’Ne­ill rö­vid idő alatt kö­rül­be­lül négy­száz dol­lárt ve­szí­tett. Ja­mi­son is vesz­tett majd­nem két­száz dol­lárt. Par­sons időn­ként rá­ka­csin­tott Ja­mi­son­ra, mint­egy je­lez­ve, hogy min­den terv sze­rint megy. O’Ne­ill ál­lan­dó­an si­rán­ko­zott Ja­mi­son­nak – aki szin­tén ve­szí­tett – Par­sons el­mé­le­te mi­att.

– Az egyet­len, aki­nek az a nya­va­lyás el­mé­let hasz­not hoz, ő – mon­do­gat­ta.

To­vább ját­szot­tak.

Ja­mi­son most már nem vesz­tett olyan sok­szor. O’Ne­ill azon­ban to­vább ve­szí­tett, és min­den do­bás­nál dü­hö­sebb és dü­hö­sebb lett. Vé­gül rá­né­zett a má­sik ket­tő­re, és meg­kér­dez­te:

– Hé! Mi ez?

– Mi­cso­da? – kér­dez­te Par­sons.

– Ed­dig kábé hat­száz dol­lárt ve­szí­tet­tem.

– Ja­mi­son­hoz for­dult. – Maga mennyit ve­szí­tett?

Ja­mi­son vég­zett egy kis fej­szá­mo­lást.

– Hát, úgy kö­rül­be­lül két­száz­har­minc­ötöt. Kö­rül­be­lül.

– És maga? – kér­dez­te O’Ne­ill Par­sons-tól.

– Én nye­rés­ben va­gyok – fe­lel­te Par­sons.

O’Ne­ill hosszú, szú­rós te­kin­te­tet ve­tett két tár­sá­ra. – Nem pró­bál­nak ma­guk vé­let­le­nül ki­fosz­ta­ni en­gem? – kér­dez­te.

– Ki­fosz­ta­ni? – cso­dál­ko­zott Par­sons.

– Nem ját­sza­nak vé­let­le­nül össze? – kér­dez­te O’Ne­ill.

Ja­mi­son alig tud­ta meg­áll­ni, hogy el ne vi­gyo­rod­jon. Par­sons rá­ka­csin­tott.

– Ezt mi­ért mond­ja? – kér­dez­te Par­sons.

O’Ne­ill hir­te­len fel­állt.

– Me­gyek, és rend­őrt hí­vok – mond­ta.

A vi­gyor már le is her­vadt Ja­mi­son ar­cá­ról.

– Nono – mond­ta –, egy pil­la­nat. Mi csak…

Par­sons, aki nyu­god­tan ült Ja­mi­son két­száz­har­minc­öt és O’Ne­ill hat­száz dol­lár­já­val a zse­bé­ben, köz­be­szólt: – Nem kell be­gu­rul­ni, Frank. A já­ték, az já­ték.

– Kü­lön­ben is – kezd­te új­ból Ja­mi­son –, mi csak…

Par­sons a kar­já­ra tet­te a ke­zét, és rá­ka­csin­tott. – A pech, az pech, Frank – mond­ta O’Ne­ill­nek.

– És a csa­ló, az csa­ló – fe­lel­te O’Ne­ill. – Me­gyek, és ke­rí­tek egy rend­őrt. – És el­in­dult az asz­tal­tól.

Ja­mi­son el­sá­padt. – Char­lie – mond­ta –, vissza kell őt tar­ta­nunk. A tré­fa, az tré­fa, de is­te­nem­re…

– El­ka­pom – állt fel Par­sons. Kun­co­gott egyet. – Uram­is­ten, hát nem fur­csa egy alak? Mind­járt vissza­ho­zom. Maga ma­rad­jon csak itt.

O’Ne­ill már az aj­tó­hoz ért. Ami­kor ki­lé­pett raj­ta, Par­sons utá­na­szólt.

– Hé, Frank! Vár­jon egy pil­la­na­tot! – az­zal ki­ro­hant utá­na.

Ja­mi­son egye­dül ült az asz­tal­nál, még min­dig be volt gyul­lad­va, és meg­fo­gad­ta, hogy soha töb­bé nem vesz részt sem­mi­fé­le ot­rom­ba tré­fá­ban.

Csak egy fél­óra múl­va jött rá, hogy a tré­fá­nak ő az ál­do­za­ta.

Kép­te­len­ség – gon­dol­ta.

És ült még egy fél­órát.

Az­tán el­ment a leg­kö­ze­leb­bi rend­őr­ka­pi­tány­ság­ra, és el­me­sél­te a dol­got egy Art­hur Brown nevű de­tek­tív­nek.

Brown tü­rel­me­sen meg­hall­gat­ta, az­tán sze­mély­le­írást vett fel a két pro­fi pénz­do­bás­ról, aki két­száz­har­minc­öt dol­lárt csalt ki Ja­mi­son­tól.

P. T. Bar­num kun­cog­va for­dult egyet a sír­já­ban.