Hetedik fejezet

Az élet­ben az ap­ró­sá­gok men­nek az em­ber ide­ge­i­re.

A nagy prob­lé­má­kat könnyű meg­ol­da­ni. A nagy prob­lé­mák­nál a tét is nagy. A ne­héz diót a ki­csik je­len­tik. Pél­dá­ul: ma este bo­rot­vál­koz­zam-e meg, a Be­gyes Sző­ke­ség­gel való ran­de­vúm­ra, vagy rá­érek hol­nap reg­gel, az Alu­mí­ni­um Rész­vény­tár­sa­ság­gal való fon­tos tár­gya­lás­ra? Uram­is­ten, az ilye­nek­be bele le­het őrül­ni.

A 87. kör­zet nagy prob­lé­má­ja a vízi hul­la volt. Vízi hul­la rit­kán akad.

A ki­sebb prob­lé­mát a 87. kör­zet szá­má­ra a szél­há­mos je­len­tet­te.

Art­hur Brown de­tek­tí­vet a szél­há­mos ker­get­te va­ló­ság­gal őrü­let­be. Brown nem sze­ret­te, ha be­csap­ják, és azt sem sze­ret­te, ha má­so­kat csap­nak be. Az, vagy pon­to­sab­ban: azok, akik Brown szép vá­ro­sá­nak be­csü­le­tes pol­gá­ra­it be­csap­ták, se­hogy sem hagy­ták nyug­ton. El­vet­ték az ál­mát. El­vet­ték az ét­vá­gyát. Még a nemi éle­tét is tönk­re­tet­ték. Brown be­sa­va­nyo­dott, és rossz­ked­vű lett, tü­rel­met­le­nebb, mint va­la­ha, mind­un­ta­lan föl­for­tyant, nem volt könnyű dol­goz­ni vele.

Mun­ka­tár­sai – nyá­jas és rend­kí­vül ta­pin­ta­tos de­tek­tí­vek lé­vén – min­den tő­lük tel­he­tőt el­kö­vet­tek, hogy mun­ka­ide­jét még job­ban meg­ke­se­rít­sék. Egy pil­la­nat sem múlt el anél­kül, hogy a 87. kör­zet egyik vagy má­sik he­ku­sa ne tett vol­na va­la­mi szel­le­mes meg­jegy­zést a ne­héz­sé­gek­re, ame­lyek­kel Brown a szél­há­mos­sal kap­cso­lat­ban ta­lál­ko­zott.

– Még min­dig nem csíp­te el, Ar­tie? – kér­dez­ték tőle mind­un­ta­lan.

– Ide fi­gyel­jen! Teg­nap va­la­mi pa­sas ki­csal­ta a nagy­ma­mám­tól a mű­fog­so­rát – mond­ták. – Mit gon­dol, Brown, nem a maga pa­sa­sa volt?

Brown a sab­lo­nos ug­ra­tá­so­kat irigy­lés­re mél­tó­an ud­va­ri­at­la­nul, az ön­ura­lom bá­mu­la­tos hi­á­nyá­val és fi­gye­lem­re mél­tó­an dü­hö­sen fo­gad­ta. Vá­la­sza rend­sze­rint rö­vid volt és ve­lős, mind­össze két szó­ból állt, s ezek kö­zül az egyik nem tűr nyom­da­fes­té­ket. Brown­nak nem volt ide­je vic­ce­lőd­ni. Neki most csak a nyil­ván­tar­tás szá­má­ra volt ide­je.

Mert ab­ban a nyil­ván­tar­tás­ban kel­lett len­nie va­la­hol an­nak az em­ber­nek, akit ke­re­sett.

Bert Kling vi­szont más­va­la­mi­nek az ol­va­sá­sá­val volt el­fog­lal­va.

Bert Kling a nyo­mo­zó­cso­port he­lyi­sé­gé­ben levő hir­de­tő­táb­la előtt állt. Megint esett, az eső vé­gig­folyt az ab­lak­táb­lá­kon, ame­lyek mö­gül a ba­rát­ság­ta­lan vi­lá­gos­ság irin­gá­ló, si­kam­lós, cse­pe­gő ár­nyé­ko­kat ve­tett a pad­ló­ra a lá­bá­nál, mint­ha maga a szo­ba is las­san szét akart vol­na foly­ni.

A hir­de­tő­táb­lá­ra ki volt füg­geszt­ve a sza­bad­sá­go­lá­si rend.

Kling azt ta­nul­má­nyoz­ta. S vele együtt ta­nul­má­nyoz­ta még két de­tek­tív. Az egyik de­tek­tív Me­yer Me­yer volt. A má­sik Ro­ger Ha­vil­land.

– Ma­gát mi­kor­ra ír­ták ki, öcs­kös? – kér­dez­te Ha­vil­land.

– Jú­ni­us ti­ze­di­ké­re – fe­lel­te Kling.

– Jú­ni­us ti­ze­di­ké­re? Ejha! Olyan­kor a leg­jobb sza­bad­ság­ra men­ni, igaz? – ka­csin­tott Me­yer­re Ha­vil­land.

– A leg­jobb hát – mond­ta ked­vet­le­nül Kling. Őszin­tén szól­va, nem is szá­mí­tott ked­ve­zőbb idő­pont­ra. Ő volt a leg­újabb tag­ja a cso­port­nak, köz­rend­őr­ből ne­vez­ték ki de­tek­tív­nek, így az­tán nem­igen re­mél­het­te, hogy fel­ve­he­ti a ver­senyt a rang­idős de­tek­tí­vek­kel. De azért még­is­csak csa­ló­dást ér­zett. Jú­ni­us ti­ze­di­ke! A fe­né­be is! Ak­kor még nincs is nyár!

– Én szí­ve­sen ven­ném ki a sza­bad­sá­gom jú­ni­us ele­jén – foly­tat­ta Ha­vil­land. – A leg­re­me­kebb idő­pont a sza­bad­ság­ra. Sőt, min­dig áp­ri­lis vé­gét ké­rem. Sze­re­tem, ha jó hű­vös van. Eszem­be se jut­na, hogy a ful­lasz­tó jú­li­u­si meg au­gusz­tu­si hó­na­pok­ban hagy­jam itt ezt a gyö­nyö­rű he­lyi­sé­get. Imá­dom a hő­sé­get. Maga nem, Me­yer?

Me­yer kék sze­me fel­csil­lant. Egy jó mó­ká­ban min­dig szí­ve­sen ben­ne volt, még ak­kor is, ha a mó­kát olyan va­la­ki kez­de­mé­nyez­te, mint Ha­vil­land, akit Me­yer nem na­gyon ked­velt.

– A hő­ség me­sés do­log – mond­ta Me­yer. – Ta­valy kü­lö­nö­sen cso­dá­la­tos volt. Sose fe­lej­tem el a ta­va­lyi nya­rat. El­sza­ba­dult egy rend­őr­gyil­kos, és har­minc­két fok volt a me­leg. Örök­re em­lé­ke­ze­tes nyár ma­rad.

– Gon­dol­ja csak el, öcs­kös – mond­ta Ha­vil­land. – Hát­ha az idei nyár is ilyen me­leg lesz. Ott ül­het az ab­lak mel­lett, és él­vez­he­ti a park­ból áram­ló, kel­le­mes szel­lőt. És vissza­gon­dol­hat rá, mi­lyen re­mek volt va­ká­ci­óz­ni a jú­ni­us ele­jei hű­vös­ben.

– Hagy­jon bé­kén, Ha­vil­land – mond­ta Kling, az­zal meg­for­dult, és ott akar­ta hagy­ni a hir­de­tő­táb­lát; de Ha­vil­land a kar­já­ra tet­te hú­sos ke­zét. Ha­vil­land uj­ja­i­ban erő volt. Tag­ba­sza­kadt, an­gyal­ar­cú de­tek­tív volt, s most ki­hí­vó mo­soly ült az ar­cán. Kling nem sze­ret­te Ha­vil­lan­det. Már ak­kor sem sze­ret­te, ami­kor ő még csak köz­rend­őr volt, s csak hal­lo­más­ból tud­ta, ho­gyan hall­gat­ja ki Ha­vil­land a gya­nú­sí­tot­ta­kat. Ami­óta de­tek­tív­gya­kor­nok lett, al­kal­ma volt lát­ni is, ho­gyan dol­go­zik Ha­vil­land, és irán­ta ér­zett el­len­szen­ve csak nö­ve­ke­dett, va­la­hány­szor Ha­vil­land son­ka­sze­rű man­csa­i­val dol­goz­ta meg a te­he­tet­len fog­lyo­kat. Ha­vil­land ugyan­is va­ló­sá­gos bika volt. Úgy böm­bölt, mint egy bika, és köz­ben fúj­tat­ni is alig­ha­nem úgy fúj­ta­tott, mint egy bika. Az igaz­ság az, hogy va­la­mi­kor ő is sze­líd de­tek­tív volt.

Egy­szer azon­ban vé­get akart vet­ni egy ut­cai ve­re­ke­dés­nek, mire a ve­re­ke­dő fe­lek össze­fog­tak el­le­ne, el­vet­ték a szol­gá­la­ti re­vol­ve­rét, és egy ólom­cső­vel el­tör­ték a kar­ját. A nyílt tö­rést a kór­ház­ban még egy­szer el kel­lett tör­ni, és úgy hely­re ten­ni. A tö­rés ke­ser­ve­sen és las­san gyó­gyult. Az­óta gon­dol­ko­zott Ha­vil­land úgy, hogy „előbb ütni, csak az­tán kér­dez­ni”.

A kar­tö­rés Kling sze­mé­ben nem je­len­tett Ha­vil­land szá­má­ra se iga­zo­lást, se ment­sé­get. Még csak meg­ér­tést sem. Vi­szont, en­nek kö­vet­kez­té­ben ta­lán job­ban be­le­lá­tott egy em­ber­be, aki alap­já­ban véve gaz­em­ber volt. Kling, per­sze, nem volt pszi­chi­á­ter, ő csak azt tud­ta, hogy nem sze­re­ti azt a pi­masz mo­solyt Ha­vil­land ar­cán, és nem sze­re­ti Ha­vil­land ke­zét a kar­ján.

– Hova szán­dé­ko­zik sza­bad­ság­ra men­ni, öcs­kös? – kér­dez­te Ha­vil­land. – Ugye nem hagy­ja kár­ba vesz­ni azt a jó, hű­vös jú­ni­ust? Ne fe­lejt­se el, 21-én már kez­dő­dik a nyár. Szó­val, hova szán­dé­ko­zik men­ni?

– Még nem dön­töt­tünk – fe­lel­te Kling.

– Dön­töt­tünk? Hát nem egye­dül megy?

– A meny­asszo­nyom­mal me­gyek – mond­ta szűk­sza­vú­an Kling.

– A sze­re­tő­jé­vel, mi? – kér­dez­te Ha­vil­land. Rá­ka­csin­tott Me­yer­re, mint­egy meg­hitt szö­vet­ség­be von­va őt ez­zel, csak­hogy Me­yer­nek eh­hez a szö­vet­ség­hez csat­la­koz­ni már nem volt sem­mi ked­ve.

– Igen – fe­lel­te Kling. – A sze­re­tőm­mel.

– Hát akár­ho­vá megy vele – mond­ta Ha­vil­land, és ez­út­tal Kling­re ka­csin­tott –, csak át ne vi­gye az ál­lam ha­tá­rán.

– Mi­ért ne? – kér­dez­te Kling, aki a bur­kolt cél­zást egy pil­la­nat­ra nem ér­tet­te meg, de mire Ha­vil­land ki­nyi­tot­ta a szá­ját, hogy vá­la­szol­jon, már meg is bán­ta a kér­dést.

– Hát a Mann Act mi­att, öcs­kös! – fe­lel­te Ha­vil­land. – Óva­tos­nak kell ám len­ni azok­kal az ál­lam­ha­tá­rok­kal!

Kling Ha­vil­land­re me­redt, az­tán meg­kér­dez­te:

– Mit szól­na hoz­zá, ha szá­jon vág­nám, Ha­vil­land?

– Jesszu­som! – böm­böl­te Ha­vil­land. – Meg kell puk­kad­ni ezen a köly­kön. A ke­fé­lés­ben nincs sem­mi res­tell­ni való, öcs­kös, csak át ne lép­je az ál­lam ha­tá­ra­it!

– Hagy­ja abba, Rog – mond­ta Me­yer.

– Mi az? – kér­dez­te Ha­vil­land. – Csak irigy­lem a fiút. Jú­ni­us­ban megy sza­bad­ság­ra, és egy édes kis kuny­hó vár­ja, ahol…

– Hagy­ja abba! – mond­ta Me­yer, ez­út­tal már han­go­sab­ban. Mert ész­re­vet­te, hogy Kling sze­me dü­hö­sen meg­vil­lan, s azt is ész­re­vet­te, hogy Kling jobb­ja ön­kén­te­le­nül ököl­be szo­rul. Ha­vil­land ne­he­zebb és ra­va­szabb volt Kling­nél, és nem ar­ról hí­res, hogy ve­re­ke­dés köz­ben ki­fo­gás­ta­lan a tak­ti­ká­ja.

Me­yer nem akart vért lát­ni a he­lyi­ség pad­ló­ján. Kling vé­rét sem­mi eset­re sem.

– Úgy lát­szik, sen­ki­nek sincs hu­mor­ér­zé­ke eb­ben a kup­le­ráj­ban – mond­ta zsém­be­sen Ha­vil­land. – Már­pe­dig hu­mor­ér­zék nél­kül itt sen­ki se ma­rad­hat meg so­ká­ig.

– Men­jen, és se­gít­sen in­kább Brown­nak meg­ke­res­ni a szél­há­mo­sát – mond­ta Me­yer.

– Brown­nak sincs hu­mor­ér­zé­ke – fe­lel­te Ha­vil­land, de azért nagy lép­tek­kel el­ment.

– Ezt a szar ala­kot! – mond­ta Kling. – Egy szép na­pon úgy­is…

– Hát – szólt köz­be Me­yer, s meg­csil­lant a sze­me –, bi­zo­nyos ér­te­lem­ben iga­za van. A Mann Act ko­moly do­log. Na­gyon ko­moly.

Kling rá­né­zett. Me­yer majd­nem ugyan­azo­kat a sza­va­kat hasz­nál­ta, mint Ha­vil­land, csak va­la­hogy más­kép­pen.

– Tu­dom, hogy ko­moly do­log – fe­lel­te. – Vi­gyáz­ni fo­gok, Me­yer.

– A jel­szó: óva­tos­ság – mond­ta mo­so­lyog­va Me­yer.

– Az igaz­ság az – mond­ta Kling –, hogy ez a nya­va­lyás jú­ni­us ti­ze­di­kei idő­pont min­dent tönk­re­te­het. Claire ugyan­is egye­tem­re jár. És le­het, hogy ép­pen ak­kor lesz a vizs­gái kel­lős kö­ze­pén, vagy va­la­mi.

– Rég­óta szá­mí­ta­nak erre a va­ká­ci­ó­ra? – kér­dez­te Me­yer.

– Igen – fe­lel­te Kling, s köz­ben a jú­ni­us ti­ze­di­ki idő­pon­ton járt az esze. Re­mél­te, hogy nem fog üt­köz­ni Claire vizs­ga­rend­jé­vel, és azon tű­nő­dött, hogy mit csi­nál, ha még­is üt­kö­zik.

Me­yer meg­ér­tő­en bó­lin­tott.

– Kü­lön­le­ges al­ka­lom? – kér­dez­te. – Már­mint az, hogy együtt men­nek va­ká­ci­ó­ra?

Kling a gon­do­la­ta­i­ba me­rül­ve, szin­te gé­pi­e­sen vá­la­szolt, el is fe­lej­tet­te, hogy egyik kol­lé­gá­já­val be­szél.

– Igen – fe­lel­te. – Sze­rel­me­sek va­gyunk egy­más­ba.

– Ma­gá­val az a baj – ma­gya­ráz­ta Ha­vil­land Brown­nak –, hogy va­ló­ság­gal sze­rel­mes a mun­ká­já­ba.

– Jó­for­mán min­den órá­mat, amit éb­ren töl­tök, eb­ben a he­lyi­ség­ben töl­töm – fe­lel­te Brown. – Fe­ne­mód szo­mo­rú len­ne, ha nem sze­ret­ném, amit csi­ná­lok.

– Egy­ál­ta­lán nem len­ne szo­mo­rú – mond­ta Ha­vil­land. – Én pél­dá­ul nem sze­re­tek rend­őr len­ni.

– Ak­kor mi­ért nem hagy­ja itt a rend­őr­ség kö­te­lé­két? – tet­te fel a kér­dést ke­re­ken Brown.

– Mert nagy szük­sé­gük van rám – mond­ta Ha­vil­land.

– Ne mond­ja!

– Szük­sé­gük bi­zony. Ez a cso­port egy hét alatt szét­es­ne, ha én nem len­nék itt, hogy kéz­ben tart­sam.

– Tart­sa csak egy ki­csit ezt a ke­zé­ben – mond­ta Brown.

– És bu­ján te­nyész­ne a bűn – foly­tat­ta za­var­ta­la­nul Ha­vil­land. – El­özön­le­nék a vá­rost a bű­nö­zök.

– Aha! Ro­ger Ha­vil­land, a Nép Ol­tal­ma­zó­ja – mond­ta Brown.

– Pon­to­san – je­len­tet­te ki büsz­kén Ha­vil­land.

– Na, fog­ja már, Ol­tal­ma­zónk – mond­ta Brown –, és ves­sen rá egy pil­lan­tást.

– Mire?

– Erre a Nyil­ván­tar­tó Lap­ra. Mit lát raj­ta?

– Mit kel­le­ne lát­nom? – kér­dez­te Ha­vil­land.

– Egy szél­há­most – fe­lel­te Brown. Az­zal a ke­zé­be nyom­ta Ha­vil­land­nek a la­pot. Az meg a nyo­mo­zás­sal töl­tött évek so­rán be­le­rög­ző­dött, fe­lü­le­tes ér­dek­lő­dés­sel ta­nul­má­nyoz­ta az elül­ső ol­da­lát.

– Ne­kem ez nem so­kat mond – je­gyez­te meg Ha­vil­land.

– Néz­ze csak meg a má­sik ol­da­lát is – aján­lot­ta Brown.

Ha­vil­land meg­for­dí­tot­ta a la­pot, és ol­vas­ni kezd­te.

– Le­het, hogy ezt ke­re­si – mond­ta Ha­vil­land.

– En­gem a fic­kó­ban az ér­de­kel, hogy min­den­fé­le szél­há­mos­ság­ban já­ra­tos – mond­ta Brown. – Ha szél­há­mos­sal van dol­gunk, az rend­sze­rint csak egy­faj­ta trük­kel ope­rál, ha az már be­vált neki. Ez a fic­kó meg vál­toz­tat­ja a mód­sze­re­it. Mint az a nya­va­lyás, ame­lyik a 87-es kör­zet­ben ga­ráz­dál­ko­dik. Va­ló­szí­nű­leg na­gyon ügye­sen csi­nál­ja, mert már nem gye­rek, és még csak egy­szer bu­kott le. – Brown még egy­szer meg­néz­te a Nyil­ván­tar­tó La­pot. – Ki a fene ál­lí­tot­ta ki ezt va­jon? Raj­ta kel­le­ne len­nie, hogy hol ítél­ték el és mi­ért?

– Mit szá­mít az? – kér­dez­te fö­lé­nye­sen Ha­vil­land.

– Sze­re­tem tud­ni, ki­vel van dol­gom – fe­lel­te Brown.

– Mi­ért ?

– Mert már­is in­du­lok a Ho­tel Car­ter­be, hogy el­csíp­jem.