Tizenötödik fejezet

A te­to­vá­ló sza­lon a ha­di­ten­ge­ré­sze­ti dok­kok kö­ze­lé­ben volt, így az­tán a cég spe­ci­a­li­tá­sai hor­go­nyok, sel­lők és ha­lak vol­tak. De akad­tak tő­rö­ket, ha­jó­kat, szív­ben anyá­kat áb­rá­zo­ló raj­zo­la­tok is.

Az üz­let tu­laj­do­no­sát Pope­ye-nek ne­vez­ték. Azért ne­vez­ték Pope­ye-nek, mert egy­szer egy ré­szeg mat­róz ki­szúr­ta a bal sze­mét, még­hoz­zá a tu­laj­don te­to­vá­ló tű­jé­vel. Pope­ye, je­len­le­gi ál­la­po­tá­ból ítél­ve, alig­ha­nem maga is ré­szeg le­he­tett, ami­kor el­vesz­tet­te a fél sze­mét. Most két­ség­kí­vül tök­ré­szeg volt. Ca­rel­la el­gon­dol­ko­zott a fér­fiú fog­lal­ko­zá­sán, és arra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott, hogy ő bi­zony arra se kér­né meg szí­ve­sen, hogy izzó tű­vel tá­vo­lít­son el a ke­zé­ből egy szál­kát, nem­hogy te­to­vá­ló tű­vel éke­sít­tes­se vele a bő­rét.

– Nagy itt a for­ga­lom – mond­ta Pope­ye. – Egész nap. Ki, be, ki, be. Jön­nek a vi­lág min­den tá­já­ról. Én meg ki­dí­szí­tem őket. Ki én. Ki­szí­ne­zem a bő­rü­ket.

Ca­rel­lát nem ér­de­kel­te, kik jár­nak a sza­lon­ba a vi­lág min­den tá­já­ról, őt az ér­de­kel­te, amit Pope­ye né­hány perc­cel előbb mon­dott.

– Ar­ról a pár­ról me­sél­jen még va­la­mit.

– A pa­sas jó­ké­pű volt – mond­ta Pope­ye.

– Na­gyon jó­ké­pű. Ma­gas, sző­ke. Úgy járt, mint egy ki­rály. És gaz­dag volt. Könnyű rá­jön­ni, hogy ki a gaz­dag. An­nak a pa­sas­nak az­tán volt pén­ze.

– És te­to­vál­tat­ta a lányt?

– Nan­cyt. Az volt a neve. Nan­cy.

– Hon­nan tud­ja?

– Így szó­lí­tot­ta a pa­sas. Hal­lot­tam.

– El­mon­da­ná pon­to­san, hogy hogy tör­tént?

– Va­la­mi baj van a lánnyal? Nan­cy­vel? Nagy baj?

– Na­gyobb már nem is le­het­ne – fe­lel­te Ca­rel­la. – Meg­halt.

– Ó. – Pope­ye el­fin­to­rí­tot­ta az ar­cát, és Ca­rel­lá­ra né­zett az ép sze­mé­vel. – Kár – mond­ta. – Szó­val, sze­gény kis Nan­cy ha­lott. Au­tó­bal­eset?

– Nem – fe­lel­te Ca­rel­la. – Ar­zén.

– Az mi­cso­da? – kér­dez­te Pope­ye.

– Ha­lá­los mé­reg.

– Nagy kár. Sze­gény kis­lá­nyok­nak nem vol­na sza­bad mér­get be­ven­ni­ük. Tud­ja, hogy sírt? Mi­köz­ben dol­goz­tam. Bő­gött, mint egy cse­cse­mő. A ma­gas, jó­ké­pű pa­sas meg csak állt és vi­gyor­gott. Mint­ha csak a bé­lye­gét sü­töt­tem vol­na a lány­ra. Mint­ha véd­je­gyet vagy mi­cso­dát ütöt­tem vol­na rá. Sze­gény kis Nan­cy mar­ha rosszul lett.

– Hogy érti, hogy rosszul lett?

– Hát úgy, hogy rosszul.

– De ho­gyan?

– Oká­dott – fe­lel­te Pope­ye.

– Hányt a lány? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– Itt az üz­let­ben – mond­ta Pope­ye. – Te­li­okád­ta az egész vöd­röt.

– Hány óra le­he­tett?

– Ebéd­ről jöt­tek ide – fe­lel­te Pope­ye. – A lány be­szélt róla, ami­kor be­jöt­tek az üz­let­be. Azt mond­ta, hogy a szü­lő­vá­ro­sá­ban nin­cse­nek kí­nai ét­ter­mek.

– Itt a kör­nyé­ken van?

– Mind­járt itt a sar­kon. Úgy néz ki, mint va­la­mi le­buj, de a koszt­ja iga­zán jó. Kan­to­ni. Evett már kan­to­ni ételt?

– Mit mon­dott még a lány?

– Azt mond­ta, hogy az étel na­gyon fű­sze­res volt. El­kép­zel­he­tő, nem?

– To­vább!

– A szép­fiú azt mond­ta, sze­ret­né, ha te­to­vál­nék va­la­mit a kis­lány ke­zé­re. Egy szí­vet, N, A, C be­tűk­kel.

– Így mond­ta?

– Így.

– Mi­ért ép­pen NAC-et akart rá­te­to­vál­tat­ni?

Pope­ye ol­dalt haj­tot­ta a fe­jét úgy, hogy az üres szem­göd­re me­redt Ca­rel­la ar­cá­ba.

– Mért ne, ha egy­szer az volt a ne­vük.

– Hogy­hogy az volt a ne­vük?

– Hát a ne­vük kez­dő­be­tű­je. N a lá­nyé. N mint Nan­cy.

Ca­rel­lát mint­ha vil­lám súj­tot­ta vol­na.

– Az A meg az „and”. És. Nan­cy and Chris. Nan­cy és Chris. Az meg a pa­sas neve volt. Chris. N, A, C.

– Az is­te­nit neki! – sza­ladt ki Ca­rel­la szá­ján. – Ak­kor a Pro­schek lá­nyon a te­to­vá­lás azt je­len­ti, hogy Mary és Chris! Hogy én mi­lyen hü­lye va­gyok!

– Mi? – kér­dez­te Pope­ye.

– Hon­nan tud­ja, hogy a fér­fi­nak Chris volt a neve? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– A lány mond­ta. Ami­kor a pa­sas azt mond­ta, hogy le­gyen NAC, meg­kér­dez­te: Mi­ért nem írat­juk bele a tel­jes ne­vün­ket? Hogy Nan­cy and Chris. Így mond­ta, szó sze­rint.

– És mit mon­dott erre a fér­fi?

– Azt, hogy az nem fér bele. Azt mond­ta, csak egy egész ki­csi szí­vet akar. A szent­sé­git neki, de bele volt esve az a lány a pa­sas­ba! Ha azt mond­ta vol­na neki, hogy fe­küd­jön ha­nyatt, és ves­se le a bu­gyi­ját, a lány meg­tet­te vol­na, itt az üz­let­ben.

– Szó­val, azt mond­ja, hogy a lány sírt, mi­köz­ben maga dol­go­zott a ke­zén?

– Azt bi­zony. Bő­gött, mint egy cse­cse­mő. Fe­ne­mód fáj­ha­tott neki.

– Maga it­tas volt?

– Én? It­tas? A fe­nét. Mi­ből gon­dol­ja, hogy it­tas vol­tam?

– Sem­mi­ből. Mi tör­tént a to­váb­bi­ak­ban?

– A lány sírt, én meg dol­goz­tam, az­tán a lány egy­szer­re csak rosszul lett. A szép­fiú ag­go­dal­mas po­fát vá­gott. Meg­pró­bál­ta gyor­san ki­vin­ni a lányt az üz­let­ből, de an­nak már­is okád­nia kel­lett. Erre én hát­ra­vit­tem. Te­le­okád­ta az egész vöd­röt.

– Az­tán?

– A pa­sas el akar­ta vin­ni a lányt. Egy­re mon­do­gat­ta neki: „Gye­re, Nan­cy, men­jünk fel hoz­zám. Gye­re.” De a lány nem akart men­ni. Azt akar­ta, hogy fe­jez­zem be a te­to­vá­lást. Bá­tor kis­lány volt, nem?

– És maga be­fe­jez­te?

– Be. A lány egész idő alatt rosszul volt. Lát­szott raj­ta, mennyi­re vi­gyáz, ne­hogy is­mét okád­jon. – Pope­ye egy kis szü­ne­tet tar­tott. – De vé­gül is be­fe­jez­tem. Szép mun­ka volt. A szép­fiú fi­ze­tett, az­tán el­men­tek.

– Ko­csi­val?

– Igen.

– Mi volt a ko­csi már­ká­ja?

– Nem fi­gyel­tem meg.

– A szent­sé­git neki!

– Nem te­he­tek róla. Nem fi­gyel­tem meg.

– A ve­ze­ték­ne­vét nem em­lí­tet­te a lány? Már­mint azét a Chri­sét?

Pope­ye gon­dol­ko­zott egy pil­la­na­tig. – De igen – mond­ta. – Em­lí­tet­te. Mon­dott va­la­mit a le­en­dő Mrs. Va­la­ki­ről.

– Mrs. ki­ről? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– Nem em­lék­szem.

– A fene enné meg! – tört ki is­mét Ca­rel­la. Dü­hö­sen fúj­ta­tott egyet. Be­ha­rap­ta az alsó aj­kát. – Tud­na sze­mély­le­írást adni ar­ról az em­ber­ről?

– Már amennyi­re em­lék­szem.

– Sző­ke volt, ugye?

– Az.

– Hosszú volt a haja vagy rö­vid?

– Olyan kö­ze­pes.

– Nem volt vé­let­le­nül ke­fef­rizu­rá­ja, vagy va­la­mi ilyes­mi?

– Nem.

– Na jó, tér­jünk át a sze­mé­re! Mi­lyen szí­nű volt?

– Azt hi­szem, kék. Vagy szür­ke. Vagy kék, vagy szür­ke.

– Mi­lyen volt az orra?

– Ren­des. Se hosszú, se rö­vid. Egé­szen ren­des orr. Jó­ké­pű pa­sas volt.

– A szá­ja?

– Sza­bá­lyos az is.

– Do­hány­zott?

– Nem.

– Volt va­la­mi heg vagy anya­jegy az ar­cán?

– Nem.

– És más­hol?

– Nem vet­kőz­tet­tem le.

– Olyan he­lyen, ahol lát­ha­tó. Pél­dá­ul a ke­zén. És te­to­vá­lás? Te­to­vá­lást nem lá­tott raj­ta?

– Nem.

– Mi volt raj­ta?

– Fel­öl­tő. Tud­ni­il­lik még feb­ru­ár volt. Fe­ke­te fel­öl­tő. Pi­ro­sas bé­lés­sel. Azt hi­szem, pi­ros se­lyem­mel. Meg azok­kal a pán­tok­kal, ami­ken át­dug­ja az em­ber a ke­zét.

– Mi­fé­le pán­tok­kal?

– Be­lül a ka­bát­ban. Tud­ja, hogy nyu­god­tan a vál­lá­ra vet­hes­se az em­ber, mi­kor a kor­mány­ke­rék­nél ül. Azok­ra a pán­tok­ra gon­dol­tam.

– S az öl­tö­nye mi­lyen volt?

– Tweed. Szür­ke.

– Az inge?

– Fe­hér.

– A nyak­ken­dő­je?

– Az fe­ke­te. Em­lék­szem, még meg is kér­dez­tem tőle, hogy csak nem gyá­szol. Csak vi­gyor­gott.

– Per­sze hogy vi­gyor­gott a csir­ke­fo­gó. Biz­tos, hogy nem em­lék­szik rá, mi­lyen ko­csi­ja volt? So­kat se­gí­te­ne vele.

– Nem ér­tek a ko­csik­hoz – vá­la­szol­ta Pope­ye.

– A rend­szám­táb­lát sem fi­gyel­te meg vé­let­le­nül?

– Nem én.

– De fo­gad­ni mer­nék, hogy a nyak­ken­dő­tű­jé­re em­lék­szik – só­haj­tott fel Ca­rel­la.

– Arra igen. Ezüst volt, ló­fej­jel dí­szít­ve. Na­gyon szép. Gon­dol­tam is, hogy bi­zo­nyá­ra ló­ver­seny­ra­jon­gó.

– Mire em­lék­szik még?

– Nagy­já­ból ennyi­re.

– Az nem ke­rült szó­ba, hogy in­nen hová men­nek?

– De igen. A pa­sas la­ká­sá­ra. Mond­ta a lány­nak, hogy ott majd szé­pen le­fek­szik, ő meg hi­deg bo­ro­ga­tást tesz a fe­jé­re.

– Azt nem mond­ta, hogy hol van a la­ká­sa?

– Nem. Csak azt mond­ta, hogy a la­ká­sá­ra. Az meg akár­hol le­het a vá­ros­ban.

– Ne­kem mond­ja?

– Par­don. Ha egy pa­sas gond­ját akar­ja vi­sel­ni egy lány­nak, aki­nek fáj a gyom­ra, az ő dol­ga. Ah­hoz sincs kö­zöm, ha a fe­jé­re akar ten­ni va­la­mit.

– Tett is va­la­mit, csak nem a fe­jé­re – fe­lel­te Ca­rel­la. – A lá­bá­ra!

– No­fe­ne?

– Egy öt­ven­ki­lós súlyt, hogy le­húz­za a fo­lyó fe­ne­ké­re.

– Víz­be ölte? – kér­dez­te Pope­ye. – Csak nem akar­ja azt mon­da­ni, hogy a víz­be ölte a sze­gény kis­lányt?

– Nem. A pa­sas…

– A leg­bát­rabb kis te­rem­tés volt, aki va­la­ha is be­tet­te ide a lá­bát. Az én ke­zem közt még a mat­ró­zok is nyö­szö­rög­nek. Ez a lány bő­gött, rosszul is lett, de vé­gig ki­tar­tott. Az ilyes­mi­hez bá­tor­ság kell. Hogy azt mond­ja, csi­nál­jam csak to­vább, mi­kor elő­ző­leg úgy be­gyul­ladt, hogy rosszul lett.

– Maga nem is tud­ja, mek­ko­ra bá­tor­ság kel­lett neki hoz­zá – je­gyez­te meg Ca­rel­la.

– És a pa­sas víz­be ölte? Na­hát!

– Nem azt mond­tam, hogy…

– Így hal­ni meg! – csó­vál­ta meg a fe­jét Pope­ye. Vö­rös or­rán ki­da­gad­tak az el­ké­kült erek. Ép fél sze­me vi­ze­nyős volt és vér­eres. Le­he­le­te ol­csó bor­tól bűz­lött. – Így hal­ni meg – mo­tyog­ta még egy­szer. – Víz­be fojt­va…

– Tu­laj­don­kép­pen iga­za van – hagy­ta rá vé­gül is Ca­rel­la.

Az­zal meg­kö­szön­te a ka­pott fel­vi­lá­go­sí­tást, és el­hagy­ta az üz­le­tet.