Második fejezet

Ste­ve Ca­rel­la de­tek­tív­fel­ügye­lő örült, hogy süt a nap.

Nem mint­ha az esőt nem sze­ret­te vol­na. El­vég­re a far­me­rek­nek min­den bi­zonnyal szük­sé­gük van rá. És – bár le­het, hogy ez egy ki­csit köl­tő­i­en hang­zik – ka­lap nél­kül sé­tál­gat­ni a ta­va­szi eső­ben Ca­rel­la egyik leg­ked­vel­tebb szó­ra­ko­zá­sa volt, amíg el nem ment az esze.

Az esze egy pén­te­ki na­pon, de­cem­ber 22-én ment el.

Erre a nap­ra so­ha­se tu­dott más­képp gon­dol­ni, mint hogy ak­kor ment el az esze, mi­vel tűr­te, hogy egy nya­va­lyás, fi­a­tal ká­bí­tó­szer­árus el­ve­gye tőle a szol­gá­la­ti re­vol­ve­rét, és há­rom go­lyót eresszen a mel­lé­be. Na­hát, az az­tán iga­zán gyö­nyö­rű ka­rá­csony volt. Olyan ka­rá­csony, hogy Ca­rel­la szin­te hal­lot­ta az an­gya­lok éne­két, úgy el­töl­töt­te az ün­ne­pi áhí­tat. Olyan ka­rá­csony, hogy már azt gon­dol­ta, hogy neki ugyan már be­fel­leg­zett. De az­tán va­la­ho­gyan el­osz­lot­tak a fel­le­gek. S ahol elő­ző­leg kel­le­met­len köd volt, las­san ki­tisz­tult, és a tisz­tá­son ott volt Teddy könnyek­kel ba­ráz­dált arca. Teddyt, a fe­le­sé­gét is­mer­te meg elő­ször, az­tán las­san ki­raj­zo­lód­tak a kór­há­zi szo­ba töb­bi ré­szé­nek kör­vo­na­lai is. Teddy az ágy fölé ha­jolt, az ar­cá­ra fek­tet­te az ar­cát, és Ca­rel­la érez­te az ar­cán az asszony for­ró könnye­it. Re­ked­ten oda­súg­ta neki: – Le­mond­ha­tod a ha­lot­ti ko­szo­rút. – Szel­le­mes­ség­nek szán­ta, de rosszul sült el a vicc. Az asszony szen­ve­dé­lye­sen, né­mán si­mult hoz­zá –azért né­mán, mert Teddy nem tu­dott be­szél­ni, és hal­la­ni sem hal­lott. Hoz­zá­si­mult, le­csó­kol­ta a szá­já­ról a rosszul si­ke­rült vic­cet, az­tán csó­kok­kal bo­rí­tot­ta el az ar­cát, s köz­ben egész idő alatt fog­ta a ke­zét, és vi­gyá­zott, hogy ne bo­rul­jon fér­je se­be­sült, be­pó­lyált mel­lé­re.

Ca­rel­la fel­gyó­gyult. Az idő be­gyó­gyít min­den se­bet, ahogy a bölcs em­be­rek mond­ják.

A bölcs em­be­rek, per­sze, mit sem tud­nak az eső­ről meg a go­lyó ütöt­te lyu­kak­ról. Ha esett az eső, Ca­rel­la be­gyó­gyult se­bei fáj­tak. Min­dig azt hit­te, me­se­be­széd, hogy a seb fáj, ha esik az eső. Nos, nem volt me­se­be­széd. Ha esett, bi­zony fáj­tak a se­bei, így az­tán örült, ha el­állt az eső, és ki­sü­tött a nap.

A nap rá­sü­tött arra, ami va­la­mi­kor egy le­ány volt. Ca­rel­la le­né­zett a ha­lál si­ral­mas mű­vé­re, s egy pil­la­na­tig fáj­da­lom csil­lant meg a sze­mé­ben, az­tán egy pil­la­nat­ra ha­ra­go­san meg­vil­lant a te­kin­te­te, az­tán el­múlt mind a ket­tő.

Oda­szólt Di An­ge­ló­nak: – Maga ta­lál­ta meg a hul­lát, Fred?

– Né­hány srác ta­lál­ta meg – fe­lel­te Di Ang­elo. – Ők sza­lad­tak hoz­zám. Úr­is­ten, de ször­nyű. Nem?

– A ha­lál majd­nem min­dig az – fe­lel­te Ca­rel­la. Is­mét le­né­zett a hul­lá­ra, az­tán – mi­vel bi­zo­nyos rend­őri for­ma­li­tá­sok­nak ele­get kell ten­ni, ha va­la­hol fel­buk­kan egy is­me­ret­len holt­test – elő­húz­ta a far­zse­bé­ből a kis fe­ke­te no­teszt. Ki­nyi­tot­ta, ki­húz­ta a ce­ru­zát a no­tesz bőr­tok­já­ból, és írni kez­dett.

1.   A holt­test le­lő­he­lye: A Harb fo­lyó so­dor­ta a par­ti kö­vek­re.

2.   Meg­ta­lá­lá­sá­nak idő­pont­ja:

Di An­ge­ló­ra né­zett.

– Mi­kor ért ide, Fred?

Di Ang­elo az órá­já­ra pil­lan­tott.

– Gon­do­lom, úgy ne­gyed ket­tő kö­rül. Nem messze vol­tam a Sil­ver­mi­ne-tól, s ott rend­sze­rint olyan­kor szok­tam…

– Szó­val, 1 óra 15 perc­kor – mond­ta Ca­rel­la, és be­ír­ta az ada­tot. Az­tán le­ír­ta, hogy 3. A ha­lál oka: és 4. A ha­lál idő­pont­ja: – de mind­két ro­va­tot üre­sen hagy­ta, hogy tölt­se ki majd az or­vos­szak­ér­tő vagy a ha­lott­kém.

Az­tán to­vább írt:

5.   Fel­té­te­lez­he­tő élet­ko­ra: 25-35.

6.   Fel­té­te­lez­he­tő fog­lal­ko­zá­sa: ?

7.   A holt­test sze­mély­le­írá­sa:

a) Neme: Nő.

b) Bő­ré­nek szí­ne: Fe­hér.

c) Ál­lam­pol­gár­sá­ga: ?

d) Ma­gas­sá­ga: ?

e) Test­sú­lya: ?

Na­gyon sok volt a kér­dő­jel.

És na­gyon sok volt még az egyéb ro­vat is, ame­lyet Ca­rel­la fel­so­rol­ha­tott vol­na a holt­test sze­mély­le­írá­sa alatt. Az olyan, ro­va­tok, mint a test­al­kat, arc­bőr, haj, sze­mek, szem­öl­dö­kök, az orr, áll, arc, nyak, aj­kak, a száj for­má­ja és még sok egyéb. És e kér­dé­sek­re fe­lel­het­te vol­na, hogy ala­csony és töm­zsi, vagy: iz­mos és szé­les vál­lú, vagy: ki­csi és kö­vér, vagy: négy­szög­le­tes és gri­ber­lis, vagy: vas­kos és el­hí­zott – mind­egyik ka­te­gó­ri­á­ba ke­rül­he­tett vol­na bár­mi, sok száz le­he­tő­ség kö­zül.

A bök­ke­nő csak az volt, hogy a holt­test vízi hul­la volt, és már csú­nyán osz­lás­nak in­dult. Aho­vá egy is­me­ret­len hul­lá­ról au­to­ma­ti­ku­san be­ír­hat­ta vol­na, hogy ilyen meg ilyen szí­nű és for­má­jú a sze­me stb., Ca­rel­la nem ír­ha­tott sem­mit, mert a sze­mek már szét­mál­lot­tak. Aho­vá sze­ret­te vol­na be­ír­ni a nő ha­já­nak a szí­nét, be kel­lett ér­nie egy rö­vid­ke be­jegy­zés­sel, mi­vel a nő ha­ját el­mos­ta a víz: Fe­jén haj nincs. Fan­sző­re: Sző­ke. A holt­test „sze­mély­le­írá­sát” a kö­vet­ke­ző ha­tá­ro­zott, nyom­ta­tott be­tűs szó­val fe­jez­te be: VÍZI HUL­LA. Eb­ből az, aki ért hoz­zá, tud­ja, mi­ről van szó. Az­tán a kö­vet­ke­ző ro­vat­tal foly­tat­ta:

8.   Ru­há­za­ta le­írá­sa: Egyet­len ru­ha­da­rab­ja egy mell­tar­tó. A mo­so­da vagy vegy­tisz­tí­tó jel­zé­sé­nek meg­ál­la­pí­tá­sá­hoz la­bor, vizsg. szük­sé­ges.

9.   A holt­tes­ten levő ék­sze­rek és egyéb tár­gyak: Sem­mi.

Ca­rel­la be­csuk­ta a no­teszt.

– Na, mit sü­tött ki? – kér­dez­te Di Ang­elo.

– Sta­tisz­ti­kai ada­to­kat akar hal­la­ni, vagy ta­lál­ga­tá­so­kat? – kér­dez­te Ca­rel­la.

– Nem is tu­dom. Csak úgy kér­dez­tem.

– Hát, sta­tisz­ti­kai ala­pon ez a nő nem is ha­lott – mond­ta Ca­rel­la. – Fél­re­ér­tés az egész.

– Hogy­hogy?

– Ab­ból, ahogy ki­néz, me­rem ál­lí­ta­ni, hogy leg­alább há­rom-négy hó­na­pig volt a víz­ben. Ennyi idő alatt va­ló­szí­nű­leg je­len­tet­te va­la­ki az el­tű­né­sét, fel­té­ve, hogy vol­tak csa­lád­tag­jai vagy ba­rá­tai. Vagy­is, a nő tu­laj­don­kép­pen el­tűnt sze­mély.

– Tény­leg? – kér­dez­te Di Ang­elo, aki­nek, mint min­dig, na­gyon im­po­nált Ca­rel­la. Di Ang­elo mér­he­tet­le­nül tisz­tel­te Ca­rel­lát. E tisz­te­let rész­ben an­nak volt kö­szön­he­tő, hogy mind a ket­ten olasz szár­ma­zá­sú­ak vol­tak, és – Di Ang­elo gon­dol­ko­dás­mód­ja sze­rint volt ab­ban va­la­mi mér­he­tet­le­nül jól­eső, ha egy olasz fiú ér­vé­nye­sült. Di Ang­elo ugyan­úgy ér­zett Ca­rel­lá­val kap­cso­lat­ban, mint Frank Si­nat­rá­val. De Di Ang­elo Ca­rel­la irán­ti tisz­te­le­té­nek fő oka an­nak a ma­ra­dék­ta­lan el­is­me­ré­se volt, hogy Ca­rel­la okos, jól tá­jé­ko­zott és adott eset­ben ke­mény­kezű de­tek­tív. S ez olyan kom­bi­ná­ció volt, amely Di Ang­elo vé­le­mé­nye sze­rint min­de­nen túl­tett.

– Nézzük te­hát az el­tűnt sze­mé­lyek sta­tisz­ti­ká­ját – mond­ta Ca­rel­la. – Ez itt egy nő. Nos, az el­tűn­tek közt ál­ta­lá­ban 25 szá­za­lék­kal több a fér­fi, mint a nő.

– Tény­leg? – kér­dez­te Di Ang­elo.

– Má­sod­szor: ez a nő va­ló­szí­nű­leg 25 és 30 év kö­rül le­het. S az el­tűnt sze­mé­lyek leg­ma­ga­sabb át­la­gos élet­ko­ra 15 év.

– Tény­leg? – kér­dez­te Di Ang­elo.

– Har­mad­szor: most áp­ri­lis­ban va­gyunk. A leg­töb­ben má­jus­ban tűn­nek el, az­tán meg szep­tem­ber­ben.

– S ez mit je­lent? – kér­dez­te Di Ang­elo.

– Azt, hogy sta­tisz­ti­ka­i­lag té­ve­dés az egész. – Ca­rel­la só­haj­tott egyet, s egy rö­vid pil­la­nat­ra is­mét fáj­dal­ma­san el­ho­má­lyo­sult a sze­me. – De ez, per­sze, mind nem vál­toz­tat a té­nyen, hogy a nő ha­lott – tet­te hoz­zá.

– Nem bi­zony – mond­ta Di Ang­elo, és meg­csó­vál­ta a fe­jét.

– És egy nem egé­szen szak­sze­rű fel­té­te­le­zés – foly­tat­ta Ca­rel­la. – Le mer­ném fo­gad­ni, hogy a nő nem a vá­ros­ból való.

Di Ang­elo bó­lin­tott, az­tán fel­pil­lan­tott az or­szág­út­ra, ahol ak­kor fé­ke­zett le két rend­őr­sé­gi sze­dán. – Itt van­nak a fiúk a la­bor­ból meg a fo­tó­sok – mond­ta, az­tán mint­ha biz­tos­ra ven­né, hogy szó sem lesz nyu­go­vás­ról, ha a jö­ve­vé­nyek szín­re lép­nek, le­né­zett a ha­lott nőre, és azt mond­ta: – Nyu­god­jék bé­ké­ben.

Ha Ca­rel­la a nyo­mo­zás­nak eb­ben a stá­di­u­má­ban in­kább csak futó ér­dek­lő­dést ta­nú­sí­tott is a vízi hul­la iránt, vol­tak a rend­őr­sé­gi ap­pa­rá­tus­ban olya­nok, akik sok­kal kö­ze­lebb­ről és sok­kal ala­po­sab­ban vet­ték szem­ügy­re az osz­lás­nak in­dult holt­tes­tet és an­nak egyet­len ru­ha­da­rab­ját.

A nő mell­tar­tó­ját el­küld­ték a rend­őr­sé­gi la­bo­ra­tó­ri­um­ba. A nő holt­tes­tét pe­dig a hul­la­ház­ba.

Sam Gross­man rend­őr had­nagy volt, s egy­ben szak­kép­zett la­bo­ráns. Rossz mo­do­rú, la­pát­kezű, nagy­da­rab fér­fiú. Szem­üve­get vi­selt, mert a sze­me nem volt túl­sá­go­san jó. Volt ben­ne va­la­mi fi­nom­ko­dás, amely meg­ha­zud­tol­ta, hogy ri­deg tu­do­má­nyos té­nyek­kel, sőt, nem­egy­szer a ha­lál fé­nye­i­vel fog­lal­ko­zik. Ta­ka­ros la­bo­ra­tó­ri­u­mot ve­ze­tett, és em­be­rei ered­mé­nye­sen dol­goz­tak. La­bo­ra­tó­ri­u­ma hét rész­leg­re osz­lott, és a Fő­ka­pi­tány­ság föld­szint­jé­nek jó ré­szét el­fog­lal­ta a bel­vá­ros­ban, a High Stree­ten. A hét rész­leg a kö­vet­ke­ző volt:

1. Ké­mi­ai és fi­zi­kai.

2. Bio­ló­gi­ai.

3. Ál­ta­lá­nos.

4. Lő­fegy­ve­rek­kel fog­lal­ko­zó.

5. Ha­mis ok­ira­tok­kal fog­lal­ko­zó.

6. Fény­ké­pé­sze­ti.

7. Me­cha­ni­kai.

A mell­tar­tó elő­ször a fi­zi­kai rész­leg­be ke­rült. Az ura­kat, akik vizs­gá­lat alá vet­ték, jó­for­mán alig vagy egy­ál­ta­lán nem ér­de­kel­te, hogy ez a ru­ha­da­rab az egye­dü­li oka an­nak, hogy Ame­ri­ká­ban szé­les kör­ben bál­vá­nyoz­nak és or­szág­szer­te rek­lá­moz­nak egy bi­zo­nyos test­részt. Nem ér­de­kel­te őket, hogy a do­log tit­ka a két fél­gömb­ben rej­lik-e vagy sem, nem ér­de­kel­te őket, hogy nem ál­mod­ta-e ma­gát ben­ne ba­le­ri­ná­nak va­la­ki vagy sem, még rej­tett kin­cset sem ke­res­tek ben­ne. Őket csak egy és csak­is egy vo­nat­ko­zás­ban ér­de­kel­te ez a bi­zo­nyos al­só­ne­mű: hogy meg tud­ják-e ál­la­pí­ta­ni be­lő­le a ha­lott nő ki­lé­tét.

Ugyan­is a leg­több ru­ha­da­rab­ban szo­kott len­ni mo­so­dai vagy vegy­tisz­tí­tói jel­zés. Sam Gross­man büsz­ke volt rá, hogy az egész or­szág­ban az ő la­bo­ra­tó­ri­u­má­nak van a leg­át­fo­góbb nyil­ván­tar­tá­sa a mo­so­dai jel­zé­sek­ről. Sam em­be­rei – fel­té­ve, hogy volt jel­zés va­la­mi­lyen ru­ha­da­rab­ban – pil­la­na­tok alatt pon­to­san meg tud­ták ál­la­pí­ta­ni, hogy me­lyik mo­so­da ütöt­te bele.

Ezen a mell­tar­tón sza­bad szem­mel lát­ha­tó mo­so­dai jel­zés nem volt. Ha lett vol­na, sok­kal egy­sze­rűbb lett vol­na az egész. Min­dig is egy­sze­rűbb, ha pusz­ta szem­mel is ész­re­vesz va­la­mit az em­ber. De az igaz­ság az, hogy nem volt sok­kal ne­he­zebb a mell­tar­tót a hosszú, fe­hér asz­tal­ra sem ten­ni, ame­lyik fö­lött ott lóg­nak a ibo­lyán­tú­li su­ga­ra­kat ki­bo­csá­tó lám­pák. Egy gomb­nyo­más, és az asz­tal szép bí­bor­vö­rös­sé vál­to­zott, és bí­bor­vö­rös­sé vál­to­zott a mell­tar­tó is, és a mell­tar­tót Sam em­be­rei össze­vissza for­gat­ták, hogy meg­ke­res­sék raj­ta a vi­lá­gí­tó fan­tom­jel­zést, ame­lyet sok mo­so­da al­kal­maz. A fan­tom­jel­zés re­mek öt­let, mert nem lát­sza­nak csú­nya szá­mok há­tul az em­ber ing­gal­lér­ján vagy az al­só­nad­rág­ja fe­ne­kén. Igaz, hogy a rend­őr­ség­nek emi­att kü­lön nyil­ván­tar­tást kell ve­zet­nie az ef­fé­le jel­zé­sek­ről, de gon­dol­juk csak el, mi­lyen szé­pek ma­rad­nak az em­ber in­gei. A fan­tom jel­zé­sek csak az ibo­lyán­tú­li su­ga­rak ha­tá­sá­ra tűn­nek elő, de az ör­dög­be is: a rend­őr­sé­gi la­bo­ra­tó­ri­u­mok tele van­nak ibo­lyán­tú­li su­ga­ra­kat ki­bo­csá­tó lám­pák­kal.

A ha­lott nő mell­tar­tó­já­val csak az volt a bök­ke­nő, hogy fan­tom­jel­zés sem volt raj­ta.

Sam em­be­rei kény­te­le­nek vol­tak szá­mol­ni a le­he­tő­ség­gel, hogy a nő maga mos­ta a fe­hér­ne­mű­jét, de kü­lön­ben nem bosszan­kod­tak, ha­nem ne­ki­lát­tak, és egész sor ké­mi­ai kí­sér­let­nek ve­tet­ték alá a mell­tar­tót, hogy meg­ál­la­pít­sák, nincs-e va­la­mi kü­lön­le­ges pe­csét raj­ta.

Köz­ben a hul­la­ház­ban…

A he­lyet­tes or­vos­szak­ér­tő egy Paul Bla­ney nevű fér­fiú volt. Hosszú évek óta vizs­gált már holt­tes­te­ket, de a vízi hul­lák­hoz még min­dig nem tu­dott hoz­zá­szok­ni. Ezt a bi­zo­nyos hul­lát majd­nem két óra hosszat vizs­gál­ta, és még így sem si­ke­rült hoz­zá­szok­nia a vízi hul­lák­hoz. Becs­lé­se sze­rint a ha­lott nő kö­rül­be­lül 35 éves le­he­tett, a test­sú­lya meg, amíg élt (száz­hat­van­egy cen­ti ma­gas­sá­ga és erő­sen cson­tos al­ka­ta alap­ján) kö­rül­be­lül negy­ven­hat és fél kiló. A haja, fan­sző­re szí­né­ből ítél­ve, sző­ke le­he­tett.

Alsó elül­ső fo­gai el­tűn­tek a víz­ben, fel­ső fog­so­ra azon­ban jó ál­la­pot­ban volt, bár fel­ső hát­só és alsó hát­só fo­ga­i­ban sok volt a tö­més, és erő­sen od­va­sak is vol­tak. A jobb fel­ső záp­fo­gát jó ré­gen ki­húz­ták, és so­ha­sem ka­pott he­lyet­te pót­lást. Bla­ney ké­szí­tett róla egy fog­tér­ké­pet, hogy akár­me­lyik eset­leg gya­nú­sít­ha­tó el­tűnt sze­mély fog­tér­ké­pé­vel össze­ha­son­lít­has­sák.

Bla­ney mód­sze­re­sen meg­vizs­gál­ta a nő tes­tét is, is­mer­te­tő je­le­ket vagy he­ge­ket ke­re­sett raj­ta, és arra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott, hogy a nő va­la­mi­kor vak­bél­mű­té­ten esett át (hosszú heg hú­zó­dott ke­resz­tül a ha­sán), hogy him­lő el­len a bal comb­ján ol­tot­ták be, és nem va­la­me­lyik kar­ján, s hogy a ge­rinc­osz­lo­pa tö­vé­ben egy cso­mó anya­jegy van, s vé­gül, ami nő­nél szo­kat­lan, a jobb hü­velyk- és mu­ta­tó­uj­ja köz­ti bőr­le­be­nyen egy kis te­to­vá­lás. A te­to­vá­lás egy egy­sze­rű szív volt, csú­csá­val a kar felé. A szív­ben pe­dig egyet­len­egy szó állt. Vagy­is a te­to­vá­lás ilyen volt:

Bla­ney becs­lé­se sze­rint a test leg­alább há­rom-négy hó­nap­ja ke­rült a víz­be. Mind­két ke­zé­ről el­tűnt az epi­der­misz, s Bla­ney szá­na­koz­va só­haj­tott egyet, ami­kor a rend­őr­sé­gi la­bo­ra­tó­ri­um­ban gür­cö­lő kol­lé­gá­i­ra gon­dolt, mert tud­ta, hogy ez kü­lön mun­kát je­lent majd ne­kik. Az­tán ék­te­le­nül utál­koz­va, de va­la­hogy mód­fe­lett szenv­te­le­nül, ügye­sen le­vág­ta mind­két kéz­ről a mu­ta­tó- és hü­velyk­uj­ja­kat, és be­cso­ma­gol­ta őket, hogy el­küld­je Sam Gross­man­nek.

Az­tán a ha­lott nő szí­vén kez­dett dol­goz­ni.

Meg­le­he­tős szenv­te­len­ség és ér­zé­ket­len tü­re­lem kell ah­hoz, hogy egy holt­test­ről le­vá­gott hü­velyk- és mu­ta­tó­ujj­ról ujj­le­nyo­ma­tot ké­szít­se­nek.

Ha a ha­lott nő arány­lag rö­vid ide­ig lett vol­na a víz­ben, Sam Gross­man em­be­rei puha tö­rül­kö­ző­vel szá­raz­ra tö­röl­ték vol­na mind­egyik uj­ját, az­tán – hogy el­tün­tes­sék az úgy­ne­ve­zett „mo­só­nő­bőr”-ha­tást – gli­ce­rint fecs­ken­dez­tek vol­na az ujj­he­gyek bőre alá.

Saj­nos, a nő nem rö­vid ide­ig volt a víz­ben.

De olyan hosszú ide­ig sem volt a víz­ben, hogy uj­ja­i­ról a bőr­fo­dor­rán­cok tel­je­sen el­tűn­je­nek. Ha el­tűn­tek vol­na, a la­bor­ban dol­go­zó fiúk egy­sze­rű­en le­vág­ták vol­na az uj­jak he­gyé­ről a bőrt, s a le­vá­gott bőr­da­rab­ká­kat kü­lön-kü­lön kém­csö­vek­ben for­mal­de­hi­dol­dat­ba he­lyez­ték vol­na. Ha a pap­il­lá­ris rán­cok a bőr kül­ső fe­lü­le­tén épek ma­rad­tak vol­na, Sam va­la­me­lyik mun­ka­tár­sa egy­sze­rű­en gu­mi­kesz­tyűt húz, a bőr­da­rab­kát a mu­ta­tó­uj­já­ra he­lye­zi, az­tán az uj­ját, a kesz­tyűt és a raj­ta levő bőr­da­ra­bot meg­hem­per­ge­ti egy fes­ték­pár­nán – mint­ha a bőr­da­rab a sa­ját uj­ján vol­na –, az­tán rá­nyom­ja az ujj­le­nyo­mat­lap­ra.

De még ha el­pusz­tul­tak is a pap­il­lá­ris rán­cok, a min­tá­ju­kat meg le­he­tett vol­na ta­lál­ni a bőr bel­ső fe­lü­le­tén, és egy ügyes fo­tós fer­dén rá­eső fény­ben el­ké­szít­het­te vol­na a fény­ké­pü­ket, ha a bőrt bel­ső fe­lü­le­té­vel ki­fe­lé egy kar­ton­lap­ra erő­sí­tik.

De saj­nos, az is­me­ret­len ha­lott nő majd­nem négy hó­na­pig volt a víz­ben, és a la­bo­rán­sok­nak jó­val unal­ma­sabb és öt­le­te­sebb mód­sze­re­ket kel­lett al­kal­maz­ni­uk, hogy meg­kap­ják az ujj­le­nyo­ma­to­kat.

Sam Gross­man mun­ka­tár­sa­i­nál ke­vés­bé ügyes em­be­rek ese­té­ben a pap­il­lá­ris mód­szer­rel való pró­bál­ko­zás alig­ha­nem ke­vés­bé cél­ra­ve­ze­tő, és ke­vés­bé ered­mé­nyes lett vol­na. De Sam em­be­rei re­mek em­be­rek vol­tak, így az­tán fog­ták a mu­ta­tó- és hü­velyk­uj­ja­kat, Bun­sen-égők fölé tar­tot­ták, és las­san, mód­sze­re­sen, szí­vó­san meg­szá­rí­tot­ták őket, ad­dig moz­gat­va azo­kat ív alak­ban jobb­ra-bal­ra s elő­re-hát­ra az égők láng­ja fö­lött, amíg mind­egyik ujj össze nem zsu­go­ro­dott, és össze nem szá­radt.

Ak­kor az­tán vég­re óva­to­san be­ken­het­ték nyom­da­fes­ték­kel az uj­ja­kat, és el­ké­szít­het­ték az ujj­le­nyo­ma­to­kat.

Az ujj­le­nyo­ma­tok nem árul­ták el ne­kik, hogy ki volt a ha­lott nő.

Egy pél­dányt el­küld­tek be­lő­lük a Bűn­ügyi Nyil­ván­tar­tó­nak.

Egy pél­dányt el­küld­tek az FBI-nak.

Egy har­ma­dik pél­dányt el­küld­tek az El­tűnt Sze­mé­lyek Nyil­ván­tar­tó­já­nak.

Egy ne­gye­di­ket pe­dig az Észa­ki Gyil­kos­sá­gi Cso­port­nak – ugyan­is az ön­gyil­kos­sá­go­kat, va­la­mint a fel­té­te­le­zett ön­gyil­kos­sá­go­kat pon­to­san úgy ke­zel­ték, mint a gyil­kos­sá­go­kat.

Vé­gül el­küld­tek egy pél­dányt a 87. kör­zet nyo­mo­zó­cso­port­já­nak, mi­vel a holt­tes­tet an­nak a te­rü­le­tén ta­lál­ták meg.

Sam Gross­man em­be­rei vég­re mos­hat­ták a ke­ze­i­ket.

Volt va­la­mi Paul Bla­ney­ben, ami­től Ca­rel­lá­nak bi­zser­gett a bőre. Ta­lán az a kö­rül­mény, hogy Bla­ney hi­va­tás­sze­rű­en fog­lal­ko­zott a ha­lál­lal. De Ca­rel­la gya­ní­tot­ta, hogy in­kább Bla­ney egyé­ni­sé­ge ide­ge­sí­ti, és nem a mun­ka­kö­re. Vég­ered­mény­ben sok olyan em­ber­rel volt dol­ga, aki­nek a ha­lál volt a fog­lal­ko­zá­sa. Bla­ney­nél azon­ban ez in­kább meg­szál­lott­ság­nak lát­szott, mint fog­lal­ko­zás­nak, ezért az­tán, ami­kor Ca­rel­la ott állt előt­te – jó­val ma­ga­sabb volt nála –, úgy érez­te, hogy pó­kok fész­kel­nek a gyom­rá­ban, és a leg­szí­ve­seb­ben va­ka­ró­zott vagy meg­für­dött vol­na.

A két fér­fi a hul­la­ház tisz­ta, fer­tőt­le­ní­tett vizs­gá­la­ti he­lyi­sé­gé­ben állt, a rozs­da­men­tes acé­lasz­tal mel­lett, szé­lén a töl­csé­rek­kel, ame­lyek fel­fog­ták a le­fo­lyó vért, s a vé­gén az ugyan­csak rozs­da­men­tes acél me­den­cé­vel, amely­ben ru­bin­vö­rös tó­csá­ba gyűlt a vér. Bla­ney ala­csony, ko­pasz em­ber volt, kó­cos, fe­ke­te ba­jusszal. Ő volt az egyet­len Ca­rel­la is­me­rő­sei közt, aki­nek ibo­lya­szí­nű sze­me volt.

Ca­rel­la szem­közt állt vele. Nagy­da­rab em­ber volt, de nem kö­vér. Edzett at­lé­ta be­nyo­má­sát kel­tet­te, tes­té­nek min­den egyes izma és ide­ge drót­sze­rű kö­teg­gé egye­sült. Bar­na sze­me fer­dén haj­lott ki­ál­ló po­fa­csont­ja felé úgy, hogy szin­te ke­le­ti­es jel­le­ge volt az ar­cá­nak. Bar­na haja rö­vid­re volt nyír­va. Szür­ke sport­za­kót és bő, fe­ke­te nad­rá­got vi­selt, a zakó meg­fe­szült szé­les vál­lán, hogy az­tán erő­sen össze­szű­kül­jön kes­keny csí­pő­jén és la­pos, fe­szes gyom­rán.

– Nos, mire ju­tott ez­zel? – kér­dez­te Bla­ney­től.

– Ki nem áll­ha­tom a vízi hul­lá­kat – fe­lel­te Bla­ney. – Még rá­juk néz­ni is utá­lok. Hány­in­gert ka­pok a lát­tuk­ra.

– A vízi hul­lá­kat sen­ki sem sze­re­ti – mond­ta Ca­rel­la.

– Kü­lö­nö­sen én nem – mond­ta Bla­ney, és nyo­ma­té­ko­san bó­lin­tott. – A vízi hul­lá­kat min­dig én ka­pom. Ha az em­ber­nek ma­ga­sabb a rang­ja, olyan hul­lát kap, ami­lyet akar. De hát én alul va­gyok a rang­lét­rán. Így az­tán va­la­hány­szor be­ér­ke­zik egy át­ko­zott vízi hul­la, hir­te­len min­den­ki­nek Szi­bé­ri­á­ban akad­nak hul­lái. Rend­jén van ez? Hogy én kap­jam a vízi hul­lá­kat?

– Va­la­ki­nek csak meg kell kap­nia őket.

– Meg hát, de mi­ért ép­pen ne­kem? Néz­ze, én nem pa­nasz­ko­dom, akár­mi­lyen hul­lát ka­pok. Van­nak itt úgy össze­égett hul­lá­ink, hogy meg se mon­da­ná ró­luk, hogy em­be­rek vol­tak. Volt már dol­ga el­sze­ne­se­dett holt­test­tel? Oké, pa­nasz­ko­dom én mi­at­tuk? Van­nak olyan au­tó­bal­ese­te­ink, ami­kor a pa­cák­nak csak egy bőr­csík tart­ja a fe­jét a nya­kán. Ter­mé­sze­tes­nek ta­lá­lom. Or­vos­szak­ér­tő va­gyok, és egy­for­mán vál­lal­nom kell min­den ese­tet. A csú­nyá­kat is. De mi­ért én ka­pom va­la­mennyi vízi hul­lát? Hogy le­het, hogy vízi hul­lát sen­ki más nem kap?

– Ide fi­gyel­jen… – kezd­te Ca­rel­la, de Bla­ney csak ener­gi­át gyűj­tött, hogy fo­koz­has­sa a se­bes­sé­get.

– Nincs sen­ki ezen a nya­va­lyás osz­tá­lyon, aki job­ban dol­go­zik ná­lam. Ott a bök­ke­nő, hogy nem lép­tet­tek elő­re. Po­li­ti­ká­ból. Mit gon­dol, kik kap­ják a klas­szabb­nál klas­szabb mun­ká­kat? Az öreg szi­va­rok, akik már negy­ven éve csak úgy vag­dal­ják a hul­lá­kat. Én vi­szont gon­dos, ala­pos mun­kát vég­zek. Ala­po­sat. Ala­pos em­ber va­gyok. Nem ke­rü­li el sem­mi a fi­gyel­me­met. A leg­ap­róbb do­log sem. Ezért ka­pom én a vízi hul­lá­kat!

– Hát­ha úgy gon­dol­ják, hogy maga ért hoz­zá­juk a leg­job­ban, ezért nem bíz­zák őket sen­ki más­ra – mond­ta szá­ra­zon Ca­rel­la.

– Hogy? – kér­dez­te Bla­ney. – Én ér­tek hoz­zá­juk a leg­job­ban?

– Per­sze. Maga re­mek em­ber, Bla­ney. S a vízi hul­lák ne­héz ese­tek. Nem le­het akár­mi­lyen mé­szá­ros­ra bíz­ni őket.

Bla­ney ibo­lya­kék sze­me egy ár­nya­lat­tal meg­eny­hült.

– Erre még so­ha­sem gon­dol­tam – mond­ta. Hal­vá­nyan el­mo­so­lyo­dott, de az­tán el is tűnt az ar­cá­ról a mo­soly, ami­kor gya­na­kod­va össze­húz­ta a szem­öl­dö­két, mert újra át­gon­dol­ta a dol­got.

– Er­ről a hul­lá­ról mi a vé­le­mé­nye? – kér­dez­te Ca­rel­la, mert nem akar­ta, hogy Bla­ney új­ból el­mé­lyül­jön a prob­lé­má­ban.

– Ja – mond­ta Bla­ney. – Per­sze. El­ké­szí­tet­tem a je­len­tést – itt az egész nya­va­lya. Sze­rin­tem kö­rül­be­lül négy hó­na­pig volt a víz­ben. Az imént vé­gez­tem a szív­vel.

– És?

– Tud va­la­mit a szív­ről?

– Hát, nem va­la­mi so­kat.

– Tud­ni­il­lik van jobb meg bal kam­ra, A vér ke­resz­tül­áram­lik raj­tuk, s úgy pum­pá­ló­dik az egész test­be. A fe­né­be is, csak nem fo­gok ana­tó­mia­órát tar­ta­ni egy la­i­kus­nak!

– Nem is kér­tem rá – mond­ta Ca­rel­la.

– Min­den­eset­re meg­csi­nál­tam a Gett­ler-pró­bát. En­nek az az alap­el­ve, hogy ha va­la­ki víz­be fúl, víz ha­tol a tü­dő­ből a vér­be. Ily mó­don pon­to­san meg tud­juk ál­la­pí­ta­ni, hogy az il­le­tő édes­víz­be ful­ladt-e, vagy sós­ba.

– Ho­gyan?

– Ha édes­víz­be ful­ladt, a vér­nek a szív bal ol­da­li ré­szé­ben a nor­má­lis­nál ala­cso­nyabb lesz a klo­rid­tar­tal­ma. Ha sós víz­be fűlt, a szív bal ol­da­li ré­szé­ben a nor­má­lis­nál ma­ga­sabb lesz a klo­rid­tar­ta­lom.

– Ezt a nőt a Harb fo­lyó­ban ta­lál­ták – mond­ta Ca­rel­la. – Az pe­dig édes­vizű, nem?

– De­hogy­nem. De Smith sze­rint… hi­szen tud­ja: Smith, Gla­is­ter meg von Ne­u­rei­ter…

– Foly­tas­sa – mond­ta Ca­rel­la.

– Smith sze­rint, ha va­la­ki már ha­lott, ami­kor a víz­be dob­ják, le­he­tet­len­ség, hogy víz ke­rül­jön az il­le­tő szí­vé­nek a bal kam­rá­já­ba. – Bla­ney egy kis szü­ne­tet tar­tott. – Más sza­vak­kal: ha a bon­co­lás so­rán nem ta­lá­lunk vi­zet a bal kam­rá­ban, biz­tos­ra ve­het­jük, hogy az il­le­tő nem fúlt víz­be. Már ha­lott volt, mi­előtt a víz­be ke­rült.

– És? – kér­dez­te Ca­rel­la, akit most már ér­de­kelt a do­log.

– En­nek a le­ány­zó­nak egy csöpp víz sem volt a szí­vé­ben, Ca­rel­la. Ez a le­ány­zó nem ful­ladt víz­be.

Ca­rel­la mé­lyen Bla­ney ibo­lya­kék sze­mé­be né­zett.

– Ak­kor hogy halt meg? – kér­dez­te.

– He­veny ar­zén­mér­ge­zés­ben – fe­lel­te Bla­ney. – Igen nagy mennyi­sé­gű ar­zént ta­lál­tam a gyo­mor­ban és a be­lek­ben. Ez arra mu­tat, hogy szá­jon át ad­ták be neki a mér­get. Az egész bél­rend­szer nem volt át­itat­va, a kró­ni­kus mér­ge­zést te­hát ki­zár­hat­juk. Akut mér­ge­zés volt. Va­ló­szí­nű, hogy a le­ány né­hány órá­val az­u­tán halt meg, mi­után le­nyel­te a mér­get.

Bla­ney meg­va­kar­ta ko­pasz feje búb­ját.

– Te­hát – tet­te hoz­zá – alig­ha­nem gyil­kos­ság­gal van dol­ga.