AZ ÁRNYÉK

Megint álmodtam. Reggel égő lámpa mellett, még mindig az ágy szélén fekve ébredtem, és pontosan emlékeztem az álmomra. Mély, sötét gödörben voltam. A tetején láttam a fényt, arcokat, nagyiét, anyáét, Tányáét. Szólni akartam nekik, de nem tudtam vagy nem hallották. Ki akartam mászni, de azt sem tudtam. Valami fogva tartott, nem engedett. Éreztem, hogyha rájövök mi az, akkor kiszabadulhatok, de nem sikerült. Tehetetlenül zokogtam a gödör alján. Nem tudtam, mit jelenthet, de tapasztalataim szerint nem sok jót. És az is bebizonyosodott, hogy mindig valóra válik. Nem akartam belegondolni, inkább kimentem mosakodni és felöltözni. Ma nem remekelhettem a reggelivel, mert alig maradt valami. Azért egy kis pite és egy csésze meleg kakaó jutott mindenkinek.

– Semmi friss zsemle? Mi ez a hanyagság? – Robin az ágyból vigyorgott rám, mikor telepakolva beléptem a szobába.

– Csak egy szavadba kerül és hozom.

– Jaj ne, semmi kedvem kapkodva rohanni utánad.

– Akkor be kell érned ennyivel. És vidd be Raynek is.

Felpattant, elszaladt Ray adagjával. Hamar végeztünk a reggelivel, a végére Robin arcára újra felhők költöztek.

– Megint egy délelőtt a közeledben és mégis távol tőled.

A biztonság kedvéért előre zsákmányolt magának belőlem, bezsebelt néhány puszit és egy kis összebújást.

– Délután elmegyünk Missoulába Rayjel – lekísért az ajtóhoz, addig megbeszéltük, hogy itt várjuk Tányával a híreket. Már a kilincsen volt a kezem, mikor felvillant bennem az álmom. Nagyon elveszett voltam odakint Robin nélkül.

– Ne aggódj, láthatatlanul is vigyázok rád – megérezte a bizonytalanságomat és a félelmet is.

Igyekeztem egy „minden oké” mosollyal kilépni az ajtón, pedig egy csomóban volt a gyomrom. Nem láttam senkit, de a tudat is elég volt ahhoz, hogy gyorsan szedjem a lábam. Körül sem nézve, leszegett fejjel, a cipőmre koncentrálva, szinte futva tettem meg az utat a suliig. Csak akkor mertem felnézni, amikor már halottam a diákok hangját, és tudtam, hogy nem vagyok egyedül.

A hideg miatt most sem ácsorgott senki az utcán, mindenki dideregve igyekezett minél hamarabb a jó melegbe. Én már nem siettem annyira, itt nagyobb biztonságban éreztem magam, és nem volt sürgős újra szembesülni az elhagyott szerelmest sajnáló pillantásokkal, az összenézésekkel és a tapintatos viselkedésükkel. Nagyon szeretem őket, és nehezemre esett megjátszani magam előttük.

Már majdnem beléptem az épületbe, mikor egy kocsi fékezett csikorogva a járda mellett. Elég rémes hangja volt, akaratlanul is mindenki odanézett. Számomra ismeretlen, nem túl bizalomgerjesztő és elég réginek kinéző autó volt, még sosem láttam. Legnagyobb megdöbbenésemre Tánya és a húgai szálltak ki belőle, még be sem csukták rendesen az ajtót, a kocsi máris elhajtott. Nem tűntek túl boldognak. Mása és Szonja berohantak a suliba, Tánya megállt mellettem.

– Mit szólsz ehhez? Olga legújabb hobbijához? Kitalálta, hogy minden reggel elhoz bennünket az iskolába – a barátnőm dühös volt.

– Ez rémes. Gondolom, tiltakoztatok.

– Naná, de ha valamit a fejébe vesz, esélyünk sincs.

– Nem is szeret titeket, akkor miért?

– Nem tudom. Biztos nem azért, hogy ne kelljen a hidegben gyalogolnunk. Talán csak így tudta kicsalni apától az autót – találgatott Tánya.

– Az lehet. De minek neki? Nem megy sehová.

– Igazad van, furcsa ez az egész. Arra is gondoltam, valahogy megtudta, hogy reggelente Rayjel találkozom, és ezt akarja megakadályozni.

Tartok tőle, hogy Olga indokai ennél sokkal borzalmasabbak, csak nem akartam Tányát nagyon megijeszteni. Persze az ő különleges érzékeit nem lehet becsapni, fürkésző szemei elől az épületbe menekültem.

– Légy résen – figyelmeztettem, másra nem is lett volna időm, mert odabent újabb meglepetés várt ránk. Méghozzá a kellemesebbik fajtából.

Tom és Scott kitettek magukért, rendkívül látványos transzparenseket készítettek a gyűjtésre. Ember nagyságú plakátok voltak, kevés szöveggel, inkább képekkel ábrázolva a felhívást. Szomorú gyermekarcok, félredobott játékok és boldog gyermekek képeivel. Tényleg káprázatosak voltak. Ráadásul azoktól, akik tegnap szóban értesültek a dologról, máris megérkeztek az első felajánlások.

Tánya mindent feledve, ragyogó szemekkel gyönyörködött a látványban. És nemcsak ő, hanem mindenki. Az arcokból ítélve hamarosan rengeteg ajándék érkezik majd, anya boldog lesz, az ötlete remek volt.

Az általános csodálkozás közepette csak én és Tánya vettük észre az ikrek érkezését. Egy pillanat alatt felmérték a helyzetet, halvány mosollyal nyugtázták ottlétünket, majd bevonultak a terembe. A tanár úr ma sem jelent meg az iskolában, amit felelőtlen örömmel vettem tudomásul. Tudom, nem szabadna örülnöm a hiányzásának, de annyira utáltam a közelében lenni. Az ikrek nem is örültek, morcos képpel várták a tanítás végét.

Egyébként az egész nap a gyűjtésről szólt, hirtelen mindenkinek lett olyan ismerőse vagy szomszédja, akik szegényesen élnek. Akiket eddig csak elkerültek. Hallgattam és figyeltem, ahogy felébred a társaimban az együttérzés, és rájöttek, hogy máskor is segíthetnének ezeknek a családoknak. Jó érzés volt, hogy az én hatalmas szívű anyukám megint csodát teremtett. Könnyebben és gyorsabban telt el így a délelőtt. Az utolsó óra után az ikrek természetesen azonnal elsprinteltek, magamban sikeres utat kívántam nekik. Nagy szükségünk lenne némi jó hírre. Mi viszont nem siettünk. Gina nem is engedett volna bennünket.

– Ki kéne találnunk, hogy mi legyen a csomagolással. Annyi ajándék lesz, hogy folyamatosan csomagolnunk kell, egyszerre nem bírnánk. Sara, te mit gondolsz? – megpróbált bevonni a társalgásba, gondolom megunta, hogy napok óta nem beszélek.

– Hát, kérjünk meg mindenkit, hogy becsomagolva hozza – sütöttem el nem igazán életképes ötletemet.

Régen simán lehurrogtak volna, most csak bámultak egy ideig, aztán elborult agyam számlájára írták ezt a képtelenséget. Gina a többiek felé fordult, újra kizárt a csapatból. Tennem kéne valamit, már elegük volt belőlem és a búskomorságomból.

– Vagy hozassunk mindenkivel kisebb üres dobozokat és egy darab csomagolópapírt.

Meglepődve néztek rám.

– Na, ez jó ötlet. Szuper vagy, Sara – mondta Anne mosolyogva.

És a többiek is mosolyogtak, örültek nekem. Nem is tudom, miért gondoltam, hogy elveszíthetem őket, csak arra vártak, hogy megtegyem az első lépést. Ez a javaslat már mindenkinek tetszett. Azért titokban megböktem Tánya lábát, jelezve, hogy lassan indulhatnánk. Rögtön tudta, hogy mit szeretnék.

– Holnap folytatjuk. Sziasztok – köszöntünk el hirtelen.

Csak intettek nekünk, mert Donna és Gina épp azon vitatkoztak, hogy legyen-e szalag a csomagokon. Egy pillanatig átfutott rajtam, hogy vajon milyen lehet ez, amikor csak ennyi gondod van. De tudtam, hogy semmiért sem cserélném el az én gondjaimat holmi szalagproblémákra, akármilyen nehezek is.

Hazafelé Tánya csendesen bandukolt mellettem.

– Még mindig a kocsin gondolkozol? – kérdeztem.

– Igen, tudod tegnap egész este tömött táskákat pakolt a csomagtartóba. Olyan érzésem volt, mintha el akarna menni.

– Elmenni? Nélkületek? Hacsaknem már a menekülést tervezi – Tánya bólogatott.

– Ha tényleg így van, akkor valóban nincs messze a vége – tette hozzá remegő hangon.

Ma este, vagy holnap? Esetleg van még pár napunk? Már értettem, Tányának miért nincs kedve beszélgetni. Nagyot sóhajtva én is elnémultam, semmi sem rosszabb a bizonytalanságnál. Azt hiszem, mindannyian eljutottunk arra a pontra, amikor már szeretnénk túl lenni rajta. Ugyanakkor, ha belegondolok, hogy milyen gyengék az esélyeink és milyen borzalom vár rám, ha elbukunk, mégis inkább húznám az időt egy kicsit. Nem láttunk parkoló autót a házunk közelében, de pontosan tudtam, hogy figyelnek. Mint az első napon a suliban, most is hányinger kerülgetett. Örülhettek a látványnak, kellően lehangoltak és sápadtak voltunk. A házban jó meleg és kellemes zene fogadott minket, anya otthon volt.

– Sziasztok! Mi újság a gyűjtéssel? – érdeklődött, amint beléptünk.

– Az nagyon jól alakul, rengeteg ajándék lesz, holnap el is lehet kezdeni a szállítást – mesélte felélénkülve Tánya.

– Tudtam én, hogy ügyesek lesztek. Ha éhesek vagytok, a konyhában találtok kaját. Szólok a barátnőmnek, hogy kellenek még címek, mert több csomag lesz – szaladt boldogan a telefonért.

Mondanom se kell, hogy nem voltunk éhesek. Inkább futottunk egyenest a szobámba, hátha visszaért már a felfedezőcsapat, de csalódnunk kellett. Sehol senki. Ledobtuk a táskát, és tanácstalanul néztünk egymásra.

– Mi lenne, ha mégis ennénk pár falatot? Addig is telik az idő, és akkor kell ennünk, amikor lehet – ajánlotta Tánya arra célozva, hogy ki tudja, meddig ehetünk nyugodtan.

– Gyere, menjünk, és hozzunk fel pár szendvicset nekik is.

Anya szerencsére még mindig telefonált, furcsán nézett volna ránk, ha látja, hogy megettünk egy tányér ebédet, meg felviszünk négy szendvicset is. Ahogy lehuppantunk az

ágyra, azzal a lendülettel ugrottunk is fel, mert nyílt az ablak, és végre berobbant a két szépséges és nagyon várt pasi. Aztán a lendületünk meg is torpant, a pasik ugyanis lemerevedve figyeltek kifelé még egy ideig. Meg sem mertünk mozdulni, nehogy megzavarjuk őket.

– Ma kevesebben vannak, én csak két őrzőt számoltam.

Te? – nézett Ray kérdőn Robinra.

– Én is – de Robin már a nyakamba bújva válaszolt.

Eltoltam magamtól, türelmetlenül vártam a híreket.

– Robin, előbb mondd, sikerrel jártatok?

– Igen is, meg nem is. A terület valóban Alaszkában van, de az iroda szerint nincs ott semmi, tulajdonosnak is az állam van bejegyezve. – És bérlőről sem tudnak – egészítette ki Ray.

Elkeseredve ültem le a földre, az utolsó remény is elveszett. Magunkra maradtunk, senki sem fog segíteni.

– Ilyen könnyen nem adjuk fel, elhatároztuk, hogy mi magunk járunk utána – Robin szendvicset nyomott Ray kezébe, aztán leült mellém a földre.

– Mégis, hogyan? – szólalt meg Tánya Ray öléből.

– Egyszerű, elmegyünk és megnézzük. Nincs olyan messze.

Ray szavai visszaadták a reményt. Ha van ott valami, az biztosan titok, ezért a hivatalban sem tudhatják. És nekik semmiből sem tart elmenni oda. Eszembe jutott Olga és az ő készülődése. Tudatnom kellett a fiúkkal, hogy az időnk véges.

– Minél hamarabb indulnotok kellene, már biztosan készülnek valamire. Legalábbis Olga.

– A mostohám vett egy ócska kocsit, és lázasan pakolja a csomagtartót valamivel.

– Ez még nem biztos, hogy jelent valamit. Talán csak lomtalanít – Ray maga sem hitte, amit mondott. – Jól van, csak titeket akartalak megnyugtatni.

– Sokkal nyugodtabb lennék, ha találnátok valami segítséget Alaszkában. Mikor indultok?

Ray keze félúton megállt a szendviccsel, amikor Tánya felugorva nekiszegezte a kérdést.

– Öt percet még maradhatunk? – kérdezte félszegen, amitől Tánya azonnal elolvadt.

– Akár tízet is.

Robin befejezte az evést, fel-alá járkálva előadta a tervüket.

– Látványosan fogunk elmenni, hogy észrevegyék, és ne bántsanak titeket, amíg nem vagyunk itthon. De vigyáznunk kell, Alaszkába nem jöhetnek utánunk. Szóval úgy teszünk, mintha Ohióba mennénk Ellához, azt már úgy is tudják, hogy ő ott van. Aztán, ha már nem követnek bennünket, akkor Alaszka felé fordulunk.

– Jó kis kerülő lesz – Tánya sem volt túl boldog, ahogy én sem, de nemigen tudtunk mást kitalálni.

– Egész éjjel úton lesztek, talán a sulira sem értek vissza – motyogtam magam elé még mindig a földön ülve.

Robin megérezte a hangomban a félelmet. Féltettem őket is, és féltem attól is, hogy ilyen távol leszünk egymástól. Felkapott a földről, és magához szorított.

– Nem lesz semmi baj, csak maradj itthon.

Bekukkantottam a mamád fejébe, mikor ideértünk. Nem leszel egyedül, ma ő is itthon marad.

– Nem lenne jobb, ha veletek mennénk? – tudtam, hogy rossz ötlet, de remélni csak szabad.

– Tányának otthon kell lennie, most nem ugorhat össze a mostohájával – persze Raynek igaza volt.

– És ha te is velünk lennél, akkor végig követnének. Egyébként meg nem is vagyunk együtt, elfelejtetted? – évődött Robin.

– Nagyon szeretném elfelejteni végre.

Ray felállt az ágyról, megeskette Tányát, hogy ma is időben hazamegy, aztán elbúcsúztak. Mi meg csak álltunk összeborulva, egymáshoz tapadva. Raynek kétszer is szólnia kellett, mire Robin megmozdult.

– Viszlát, holnap – mondta, aztán kitépte magát a kezemből, megvárták az ablaknál a megfelelő pillanatot, halványsárgás szeme még egyszer rám villant, és eltűntek.

Mi meg ott maradtunk, megkövültén bámulva az üres ablakot. Tudtam, hogy nem volt más választásunk, de egész bensőm összeszorult, és egy kellemetlen, rossz érzés kerített hatalmába. Mintha valamit elfelejtettem volna, valami nagyon fontosat, amire figyelmeztethetném őket. A félelem könnyeket csalt a szemembe, Tánya észrevette, odajött és megölelt.

– Visszajönnek, tudom – ha ő mondta, akkor úgy is lesz, Tányának elhiszem. Kicsit jobb lett.

– Ne haragudj, ma használhatatlan vagyok – néztem rá bocsánatkérően.

– Sara, pihenned kellene, tartalékold az erődet. Szeretnél egyedül maradni?

– Ne, még ne menj el. Épp eleget leszek egyedül reggelig.

– Oké, egy kicsit maradok. De tényleg időben elmegyek, látni akarom a mostohám ténykedését. És csináljunk valamit? Ötlet?

– Éppenséggel van. Tegnap rábukkantam a tévében egy csatornára, ahol az eltűnt gyermekeket mutatták, és találtam egy csodaszép, fekete szemű kislányt. Látszott rajta, hogy közénk való. Kiírhatnánk pár nevet, hátha egyszer megkereshetnénk őket.

– Mutasd, ez engem is érdekel.

Tánya papírt és tollat ragadott, aztán legalább két órán át néztük a gyerekeket. A kislányt is megtaláltuk, Rose a neve, Tánya is elámult a szépségétől. Több ilyen kisgyermekre is ráakadtunk, mind nagyon szépek voltak, komoly listánk lett a végére. Felírtunk egy kamasz fiút is, akinek a szemei ijesztően sötéten csillogtak a képernyőn, és talán csak mi vettük észre bennük a sárga pontokat. Ha rossz helyre került, őt már nem lesz időnk megmenteni.

– Sara, most már inkább kapcsold ki, elszomorít a látványuk.

Tánya még a papírt is lefelé fordította, hogy ne lássa a listát.

– Muszáj győznünk, rengeteg dolgunk van, csak először magunkat kellene megmentenünk – ezúttal az ő szeme felhősödött el.

– Tánya, ha jó úton járunk, akkor megjön a segítség is, lehet, hogy csak az utolsó pillanatban, de megjön. Ezt a nagyi mondta.

– Nincs másik út, Sara.

– Nincs, ez esetben ez csakis a helyes út lehet – erre már elmosolyogta magát.

– Nos, hamarosan kiderül. Hazamegyek, Sara, te meg próbálj egy jó nagyot pihenni.

– Ez rád is érvényes.

– Persze, de úgy érzem, rád sokkal keményebb napok várnak. Muszáj kibírnod, ezért muszáj pihenned. Megígéred?

– Meg, mi mást csinálhatnék?

– Úgy értettem, hogy ne törd a fejed, ne kombinálj, feleslegesen ne aggódj előre, meg ilyenek, hanem lazíts.

– Parancsra nem igazán megy, de igyekezni fogok.

Lekísértem az ajtóhoz, és néztem, ahogy felöltözik. Nem szívesen engedtem el, az a bizonyos rossz érzés megint felbukkant. Úgy éreztem, nem szabadna szétválnunk, de nem tehettem semmit.

– Reggel a suliban – intett, és kilépett az ajtón.

A konyhaablakból néztem utána, ameddig csak láttam az alakját. Mindig azt mondtuk, nem szabad szétválnunk, mert csak együtt lehetünk erősek, amint ez Ray támadásánál be is bizonyosodott. Most mégis külön vagyunk. Kiszolgáltattuk magunkat. Ami azt illeti, rettenetesen féltem.

– Sara, mit nézel? Valami baj van, kislányom? – anyám aggódó hangjára a zokogás elfojtott gejzírként kitört belőlem.

Átölelt és csendesen nyugtatgatott, ahogy kiskoromban is tette, ha valami bántódásom esett. Nem kérdezett, megvárta, míg egy kicsit lecsillapodom.

– Sara, nézz rám, kérlek.

Ez óriási kérés volt, hiszen mit mondhattam neki, az igazat semmiképpen. Azért összeszedtem magam, és felemeltem a fejem. Anya szeméből nem számonkérés, hanem megértés sugárzott. Leültünk, és még mindig nem kérdezett, hanem mesélt.

– Sara, én tudom, hogy te és a nagyi, szóval hogy mások vagytok. Attól, hogy nem beszélek róla, még látok és érzek dolgokat. Tudod, apád is, ő is veszélyes dolgokat csinált.

Erre tényleg abbahagytam a sírást, de nem mertem megszólalni, hagytam anyát, hátha végre megtudhatok valamit az én kedves arcú édesapámról.

– Már régen el kellett volna mondanom neked, de nem volt erőm hozzá, mert féltem, hogy haragudni fogsz rám. De most muszáj, mert talán segíthet neked. Amikor megkérdeztem őt, hogy mit csinál, csak annyit válaszolt, hogy üldözi a gonoszt. Sokszor jött haza sebekkel borítva, én pedig ahányszor elment, annyiszor őrültem bele az aggodalomba. A születésed után kértem, hogy hagyja ezt abba, féltem, hogy téged is bajba sodorhat. De azt mondta, nem választhat. Egyszer hármasban mentünk valahová autóval, amikor megtámadtak bennünket. Három kocsi üldözött, és leszorítottak minket az útról, egy folyóba zuhantunk. Apád kimentett és újraélesztett mindkettőnket, de benned akkor valami eltörött. Utána kezdődött, hogy nem akartál enni. Az orvosok szerint azért, mert attól féltél, hogy megfulladsz az ételtől. A baleset miatt, hiszen a víz alatt is fuldokoltál. Gyűlöltem apádat, amiért ezt tette veled. Bevallom, választásra kényszerítettem. Azt mondtam neki, hogy nem tudok így élni, és nem bírnám elviselni, ha megint történne veled valami. Nem válaszolt, de hónapokig nem mozdult mellőlünk. Magamban nagyon boldog voltam, mert azt hittem, minket választott. Nem vettem észre, hogy mennyire szenved, és elfelejtettem, hogy nincs választása. Csak azt várta, hogy felépülj. Egy reggel nélküle ébredtünk, soha többé nem láttam. Nagyon sajnálom.

Anyám arcán is peregtek a könnyek, de keményen tartotta magát.

– Azóta ezerszer megbántam, elvettem tőled az apádat, megtagadtam magamtól a boldogságot. Iszonyúan hiányzik. Meg tudod bocsátani?

– Nem tettél semmi rosszat, csak védeni akartál engem. És igazad volt, senki sem bántott minket – mondtam halkan, a kezét simogatva.

– De most fog, igaz? Csak annyit mondj, veszélyben vagy? És nem kell kímélned. Nem követem el újra ugyanazt a hibát, támogatlak és segítelek, ahogy csak tudlak.

– Igen, veszélyben vagyok. De Robin és Ray nagyobb veszélyben vannak, miattuk sírtam, nem magam miatt.

Anya felállt az egyik székre, és a konyhaszekrény tetejéről levett egy dobozt. Kivett belőle egy borítékot.

– Évekkel később küldte apád ezt a levelet, csak ezt az egyet.

Felém tolta az asztalon, remegő kézzel vettem el és nyitottam ki.

„Kérlek, add ezt oda a kislányuknak, de csak akkor, ha nagy bajban lesz. Tudni fogod, ha eljön az ideje. Köszönöm: T.”

És a szöveg alatt egy telefonszám. Megbabonázva bámultam a levelet, apám kézírását. Boldogan ujjongtam magamban, hogy talán él még, és egyszer találkozhatok vele.

– Anya, mi az a „T”? A neve? Mi az apám neve?

– Travis – nem is mondta, csak sóhajtotta anyám a nevét. Travis. Hát ez a neve az édesapámnak.

– Köszönöm, anya. Szeretlek.

Anyám súlyos terhétől megszabadulva boldogan ölelt át, én pedig változatlanul imádtam őt.

– Tudom, hogy utálod a kütyüket, de holnap veszek neked egy mobilt. Hogy bármikor tudj segítséget hívni. És hívd fel azt a számot, ha úgy érzed, apád segíthet neked.

– Segíthet, sőt, nagyon vártunk egy ilyen segítségre.

– Nekem is szólj, ha bármilyen apróság miatt is, de szükséged van rám. És néha jelentkezz le nálam, mert mától kezdve érted aggódom.

– Úgy lesz, esküszöm – hatalmas puszit nyomtam az arcára, és indultam telefonálni. Egy percet sem akartam vele várni.

– Talán nekem is el kellene vinnem téged innen jó messzire.

Anya szavai megállítottak.

– Hogy? Mit mondtál?

– Csak azt, hogy mi is elmehetnénk innen valahova.

– Mi is? Ki még?

– Onnan jutott eszembe, hogy ma délelőtt Olga több kiló kenyeret vásárolt a pékségben, és azt mesélte a barátnőjének, hogy hétvégére meglepetéskirándulásra viszi a lányokat.

– Olga? Tányáékat? Nem tudod, hová?

– Nem, azt nem árulta el, pedig kérdezték tőle. Sara, Tánya is közétek tartozik, ugye?

– Igen, és most egyáltalán nem kellene elmennie. Vagy legalább tudnánk, hová viszik.

– Na látod, máris van dolgom. Holnap bejárom a várost és kinyitom a fülem, ha valaki tud valamit, azt én is meg fogom tudni.

– Szuper vagy, anya.

Kifelé menet még hallottam hatalmas sóhaját. Szinte éreztem, ahogy az egyik szikla legördült a szívéről, de egy másik rögtön rátelepedett. Hirtelen annyi minden a helyére került. Már értettem, hogy miért nem lett soha mostohaapám. És hogy honnan ez az örökös segítségnyújtási mánia. Anyám folytonosan vezekelt. Vagy inkább csak az elején volt ez vezeklés, mostanra a szenvedélye lett. Letettem a levelet a telefon mellé, de mikor tárcsázni akartam, megállt a kezem. Beszélni fogok az apámmal. A gyomrom a torkomba került, a lábam remegett. Előbb le kellett nyugodnom, ilyen állapotban egy szót sem bírnék kinyögni. Vettem pár mély levegőt, aztán újrakezdtem. Beütöttem a számokat, biztató volt, hogy a vonal kicsengett. Négyszer csengett, aztán a túlsó végén hallottam a kattanást, felvette valaki, de nem szólt bele senki, csak egy sípszót hallottam. Ijedten csaptam le a kagylót.

– Mi történt? – anya a hátam mögött állt.

– Nem szóltak bele, csak sípolt – sértődötten otthagytam a telefont és a levelet is.

– Sara, várj. Nem várhatod el tőle, hogy éveken át figyelje ezt a vonalat. Valószínűleg üzenetrögzítőre van kapcsolva valami biztonságos helyen, ami majd jelez neki, ha jelentkeztél. Hívd újra, és üzenj.

Elszégyelltem magam. Azt képzeltem, hogy apám a tenyeréhez ragasztotta ezt a telefont, micsoda beképzelt vagyok. Más dolga is van, mint egész életében rám várni. Megsemmisülve visszakullogtam a telefonhoz. Még bátrabbá is tett a tudat, hogy csak üzennem kell. Újra beütöttem a számokat, megvártam a sípszó végét, és rájöttem, fogalmam sincs, mit kellene mondanom.

– Halló, itt Sara. És, szóval az a helyzet, hogy bajban vagyok. Szia.

Ennyi. Ha számítok még, ez is elég lesz. Anya a konyhából mosolygott rám. Intettem neki, aztán felszaladtam a szobámba. Túl sok minden kavargott bennem, egyedül akartam lenni, hogy átgondoljam. Az ágyam szélén ülve kezembe vettem a legkedvesebb fotómat, ami ma életre kelt.

Van apám. Sosem tettem őt félre, türelmesen vártam rá, éreztem, hogy ott van valahol a világban és egyszer eljön hozzám. Természetesen milliószor el is képzeltem a találkozás pillanatát, de most már tudom, hogy elképzelni sokkal könnyebb, mint átélni. A pillanat közeledett, a zavarom pedig növekedett. Ezzel együtt nagyon vártam őt. Közelről látni az arcát, hallani a hangját, megfogni a kezét. Sok éve elment már, a szeretetem iránta mégis olyan erős, mintha mindig velem lett volna. Pedig akár haragudhatnék is, amiért sosem adott hírt magáról. Ez persze eszembe se jutott. Most már azt is értem, miért nem látogatott meg. Ha csak egyszer is visszajönne, többé nem tudna újra elmenni. Ezért ezt arra az esetre tartogatta, amikor majd szükségem lesz rá.

Most eljön, segít nekem, és velem marad. Már csak azért kellett szorítanom, hogy időben ideérjen. Ideér, nagyi megmondta, ha csak az utolsó pillanatban is, de ideér. És talán nem lesz egyedül, talán az ikreknek is sikeres lesz az útjuk. Mindenesetre a helyzet sokkal biztatóbb, mint amilyen délután volt.

A délutánról jut eszembe, holnap első dolgom lesz Tányát figyelmeztetni a mostohája terveiről. Valahogy meg kell tudnunk, hova mennek, hogy el tudjuk érni, ha szükségünk lenne rá. Vagy önző vagyok? Hagynunk kellene kikapcsolódni? Ha erről lenne szó, még akár hagynánk is. De nem tudom elképzelni, hogy Olga közös pihenést tervezne a lányokkal. Sántít az egész. Különben meg Tánya halálosan megbántódna, ha kihagynánk valamiből, főleg, ha segítségünkre is lehetne. Szóval szólnom kell neki. Halk kopogás riasztott fel merengésemből, anya feje bukkant fel az ajtónyílásban.

– Jöhetek egy lélekmelegítő kakaóval?

– Naná, azzal bármikor.

– Minden rendben? – kérdezte, miközben kicserélte a kezemben a képet egy bögrére.

– Persze – azért gyorsan a bögre mögé bújtam, nehogy megint elsírjam magam.

– Nagyon jóképű, ugye? – elmélázva nézegette a képet.

– Igen, és szerintem te még most is szereted.

– Minek tagadjam, sosem fogok mást szeretni. – Akkor te is izgulsz, nemcsak én. Mert visszajön. – Biztos vagy benne?

– Igen, biztos. Visszafogadod?

– Ez nem ilyen egyszerű, régen volt, talán ő már nem engem szeret.

– Csodálkoznék rajta.

– Nem akarok ezen gondolkodni, hozzád jön vissza, nem hozzám. A többit meglátjuk. Megittad mindet? – mutatott a bögrémre.

– Igen, és isteni volt.

– Akkor most ideje a kisasszonynak ágyba bújni.

– Értettem.

Adott egy finom puszit a homlokomra, mint régen, visszatette a képet a helyére, aztán magamra hagyott. Gyorsan letusoltam, bebújtam az ágyba, és kevésbé rettegve vártam az álmot meg a holnapot. Kellemes borzongással gondoltam végig a napomat, apám arcával a szemem előtt aludtam el. Az álom meg is érkezett, csak a gödör volt sokkal mélyebb és sötétebb. Én ugyanolyan néma és tehetetlen voltam, a fényt alig láttam a gödör tetején, az arcok eltűntek. Távolról Robin hangját hallottam, a nevemet ismételgette, de neki sem tudtam válaszolni. Nagyon rosszul éreztem magam ott, viszont biztosan tudtam, hogy egyszer kiszabadulok, csak várnom kell.

Reggel kitisztult tudattal ébredtem. Most először értettem meg az álmomat. Nagyon egyszerű, bele fogunk esni abba a bizonyos gödörbe, egy ideig benne is maradunk, ami nagyon rossz. De az álmom azt is megsúgta, hogy kijutunk. Nem tudom, egyáltalán miért kételkedtem. Így kell lennie, mert nem is lehet másként. Én és Robin az egy egész. Az tuti, hogy túléljük, akármi is történik velünk. Akkor pedig együtt leszünk, mert nincs egyéb alternatíva, a halálon kívül nincs más, ami elválaszthatna bennünket. Jókedvűen ugrottam ki az ágyból még jóval az óracsörgés előtt. Alig vártam, hogy találkozzam Tányával és a srácokkal, elújságolhassam végre a jó hírt. Megvan, amit annyira kerestünk. Az apám és mi négyen, azért ez már nagyon jól hangzik!

A konyhából finom palacsintaillat szivárgott be a szobámba, ezek szerint anya ma korán kelt, ami önmagában sem kis dolog, palacsintával párosítva meg egyenesen csoda. Reggel nagyon ritkán lehetett ilyesmire rávenni, az én kedvemért néha persze megtette, gondolom ez a mostani is az én kényeztetésemről szól. Na jó, nem bánom!

Az ablakom előtt gyönyörű, vastagra hízott jégcsapok lógtak, az üvegre jégvirágokat rajzolt a hideg. Az ébredő nap fénye milliónyi színben csillogott a jégcsapokon, olyan fényes volt, hogy bántotta a szememet, de a szépsége odavonzott az ablakhoz. Nem lehetett csak úgy elmenni mellette, muszáj volt közelről gyönyörködni benne. Amit nagyon jól tettem, mert csak pár másodpercet kaptam, hirtelen eltűnt a nap, és megszűnt a csillogás. Felnéztem, a fénytelen hideg áthatolt az ablakon és megdermesztette a szívemet. Egy számomra hatalmas, fekete alak takarta el a napot, és bámult rám robotszerű, érzelemmentes arccal. Lassan elhátráltam az ablaktól, magamra kaptam a ruháimat, és kimenekültem a szobámból.

Az ajtón kívül kicsit megálltam, nem akartam, hogy anya ilyen zaklatottan lásson. Tudtam, hogy szemmel tartanak, mégsem volt jó érzés szembesülni vele. Úgy gondoltam a megfigyelőimre, mint egyszerű, csak befolyásolt földi halandókra. A tény, miszerint a tanár úr sincs egyedül, egyáltalán nem esett jól a lelkemnek. Nagyon nehezen ástam elő magamból újra a korábbi bizakodásom egy apró töredékét. Milyen gyorsan semmivé tud foszlani az ember hite és bátorsága. Rettegtem attól, hogy ki kell lépnem az utcára. Leszaladtam anyához, úgy éreztem magam, mint kicsikoromban, amikor valami megijesztett. El akartam bújni a háta mögé. Nem tehettem, persze, de már a közelében lenni is jó volt.

– Jó reggelt, nagyon korán van, rosszul aludtál? Olyan sápadt vagy! – kiment a fejemből, hogy mennyire aggódik, sokkal inkább őt kellett az én hátam mögé bújtatni.

– Nem, csak egy kicsit fáj a fejem – fizikálisán nem, de képletesen nagyon is.

– Adjak gyógyszert?

– Nem, nem, a palacsintád majd meggyógyít, azt kérek, de sokat.

Ettől teljesen megnyugodott, mosolyogva nézte, ahogy, tőlem szokatlan módon, három palacsintát is elfogyasztok.

Nem volt könnyű legyűrni, de anya kedvéért erőt vettem magamon. Rendesen elnehezült hassal álltam fel az asztaltól.

– Kösz, hogy ilyen fincsi reggelivel vártál.

– Minden reggel fel fogok kelni hozzád, és minden délután itthon leszek. Látni akarom, amikor elmész, és tudni akarom, hogy hazaértél – komoly arca megállította bennem a tiltakozást, mit mondhatnék erre, én is így tennék a helyében.

– Oké, akkor délután találkozunk.

Fájó szívvel hagytam ott, furdalt a lelkiismeret, hogy miattam szenved, pedig szerencsére nem is tudott mindent. Ennél jobban nem tudtam megkönnyíteni számára a helyzetet. Odakint bátran felemeltem a fejem és körülnéztem, de senki sem mutatkozott. Az utcák is üresek voltak, csak az iskola előtt került elő néhány korán érkező diák. Reméltem, hogy Robin is korán jön, jó lett volna legalább látni, hogy rendben vannak. És Tányával is beszélnem kellett, mielőtt Gina és az ajándékgyűjtő csapat lecsap rá. Bedobtam a táskámat a terembe, aztán visszamentem az utcára. Nem volt kellemes kint ácsorogni, majdnem lefagyott a lábam. Egyébként az ajándékok az érkező diákok számával egyenes arányban szaporodtak, szinte senki sem jött üres kézzel. Az akció valóban sikeresnek ígérkezett. Tegnap ilyenkor már Tánya is itt volt, de most egyelőre csak Ginát és Donnát láttam közeledni. Már messziről megkiabáltak.

– Helló, Sara! Minek vacogsz idekint? – integetett Gina.

– Csak Tányát várom.

– Biztos? Nem Robint?

Gina, megígérted, hogy békén hagyod ezzel – Donna megint letorkollta, de Gina nem hagyta magát.

– Sara, a barátaid vagyunk. Nekünk elmondhatnád, mit szeretnél. Haragszom rá, de ha te másképp gondolod, veled vagyok.

– Kösz, de még magam sem tudom, hogy mit szeretnék.

– Akkor most gyere be szépen a jó melegre, és nézzük meg a gyűjteményt.

Belém karolt, és ha akartam, ha nem, bevonszolt az iskolába. Egy kicsit velük örültem a sok holminak, tényleg jó érzés volt látni, hogy milyen szép és hasznos dolgokat ajánlottak fel a társaink. Anne is csatlakozott, hamarosan óriási zsibvásár alakult ki körülöttük, mindenki kíváncsi volt az ajándékokra. Simán meg tudtam lépni a tömegből, már senki sem foglalkozott velem.

Tánya még mindig sehol, és az ikrek sem. Miattuk még nem aggódtam, az utolsó pillanatban szoktak beesni, de Tányának már itt kellene lennie. Kimentem az épület elé, elsétáltam az első sarokig, gondoltam, hátha Ray észrevesz, és odajön hozzám. Kezdtem nagyon magányosnak érezni magam, már csak néhány perc volt csengetésig. Mit csinálok, ha egyikük sem kerül elő. Pokoli lenne teljes tudatlanságban végigülni a tanítást. Visszafordultam, hogy kihozom a táskámat, nem állt szándékomban itt maradni nélkülük, de nem volt rá szükség, mert Ray közeledett felém. Ha ő itt van, akkor Robin is. Már csak Tánya aggasztott.

– Robin már bent van, de olyan ideges vagy, hogy nem akartunk szó nélkül hagyni. Minden úgy alakult, ahogy terveztük, az üldözőink elmaradtak, háborítatlanul megjártuk az utat. De nincs ott semmi, csak egy hatalmas, rozsdás, üres épület.

Nem számít, lesz segítség, majd elmondom. Tánya miatt vagyok ideges, látta, hogy Olga telepakolta az autót táskákkal. Anyám pedig hallotta a boltban, hogy kirándulni akarja vinni a lányokat. Ma reggel akartam figyelmeztetni, de még nem jött meg.

Ray eddig sima arca elborult és szürkévé vált, nem kellett többet mondanom. Számára is nyilvánvaló volt, hogy valami nincs rendben.

– Meg kell keresnem. Robinnak szóltam, ti maradjatok itt. Ha nincs velük az apjuk, visszahozom őket, akár erőszakkal is. Majd jelentkezem.

Ray eltűnt. A csengő hangos berregéssel adta tudtomra, hogy rohannom kell. Az osztályban még óriási hangzavar volt, senki nem ült a helyén, csak Robin. Lassan közeledtem a helyemhez, hogy legyen időm megnézni őt. Sötét szemüvege mögül ő is biztosan ezt tette, ajkán csak nekem feltűnő, halvány mosoly bukkant fel egy villanásnyi időre. Mindössze három méterre volt tőlem, oda akartam menni, megfogni a kezét, megérinteni az arcát. Fájt, fizikailag fájt, hogy nem tehetem. A szememet viszont képtelen voltam levenni róla, legalább a látványával hadd töltődjek fel. Sikerült annyira belemerülnöm, hogy nem vettem észre a táskát a lábam előtt. Megbotlottam, láttam, ahogy az asztal sarka közeledik a homlokom felé. Már a fájdalomra is felkészültem, de a sarok és a homlokom randevúja elmaradt, mert két erős kar tartott engem. Robin elkapott.

Az osztályban néma csend lett, megdöbbenve bámultak ránk. Az a fiú, aki nemrég hangosan szidott, most mégis azonnal a segítségemre sietett. Zavartan felálltam, de Robin nem eresztett. Nehezére esett elengednie engem, ahogy én sem bírtam arrébb lépni egy métert sem. Csak néztük egymást, a többiek meg minket, tágra nyílt szemekkel. A káprázatnak a tanárnő érkezése vetett véget, Robin visszaült a helyére. Gina egész óra alatt csodálkozó pillantásokat dobált felém, amit nekem nem akaródzott észrevenni.

Zárkózottságom kicsit meg is sértette őt, mert óra után felpattant és kirohant a teremből, rám se nézett. Neki ugyanis valószínűleg lejött, hogy még mindig szeretjük egymást, változatlan erővel. Úgy érezte, magyarázattal tartozom, és igaza is volt. De azzal nem szolgálhattam. Megbántottam a viselkedésemmel, pedig csak azt akartam elérni, hogy ne faggasson. Ami azt illeti, sikerült. Méghozzá túl jól. Nem lesz könnyű visszaszerezni a bizalmát. A szünet végén morcosan ült vissza mellém, aznap nem is mutatott többé érdeklődést irántam. De azért amikor nem találtam a radíromat, elém tolta a sajátját. A morcos kéreg mögött ott volt a megbocsátás szándéka is. Az igazi barát ismét megmutatkozott. Egyszer mindenért kárpótolni fogom.

A nagyszünetben anya bejött, hogy elvigye az addig összegyűjtött ajándékokat. Mindenki lelkesen segített kihordani a csomagokat, még a tanárok is. Anyám arca ragyogott a mennyiség láttán, vagy ötvenszer megköszönte mindenkinek. A lelkére kötötték, hogy holnap is jöjjön, sokan nem voltak ilyen gyorsak, lesz még elszállítanivaló. Mire végeztünk, csak egy gyors ölelésre volt időnk, aztán szaladtam vissza órára. Hiányoltam Robint a pakolásról, de gondoltam, nem akart megint feltűnést kelteni. Bent viszont láttam, hogy nagyon feszült, a padomon egy cetli várt. „A következő szünetben ne menj ki.” Minden voltam, csak nyugodt nem óra alatt.

Még az sem igazán esett le, hogy milyen óránk is van, az elhangzottakból meg semmi sem jutott el az agyamig. Mázlim volt, mert valami dokumentumfilmet nézettek velünk. Bár mindenki szorgalmasan jegyzetelt, valószínűleg számonkérés lesz belőle, de nem érdekelt. A szememet a vetítővászonra szegeztem, bíztam abban, hogy az agyam kellőképpen elraktározza a látottakat. Ha lesz olyan szerencsém, hogy itt leszek a beszámoló alkalmával is, akkor csak sikerül előásnom valamit. De a gondolataimat szabadon engedtem, Tánya és Ray jártak a fejemben, biztosan miattuk kell bent maradnom. Ray nagyon erős, de ha Olga nincs egyedül, akkor könnyen bajba kerülhet. Talán Robin is ezért olyan feszült. Végre, megszólalt a csengő. A társaink szépen lassan kiszivárogtak a teremből. Három srác belefeledkezett a film kitárgyalásába, de hirtelen felkapták a fejüket, észrevették, hogy rajtuk kívül csak mi ketten maradtunk a teremben. Zavartan összenéztek, aztán szó nélkül kimentek.

– Maradj ott és ne is nézz felém, kintről folyamatosan figyelnek – hallottam Robin hangját a hátam mögül.

– Oké, csak mondd már.

– Ray eltűnt. Egy órával ezelőtt még hallottam őt. Tánya és a húgai nem voltak otthon, átkutatta a házukat. Olga szobájában talált egy jegyzettömböt, amin meglátszott az előző cetlire írt szöveg lenyomata. Egy cím volt, valami hegyi faluban. Ray utánuk ment, aztán eltűnt.

– Mit akarsz csinálni?

– Nem hagyhatom magára. Ha egy órán belül nem jelentkezik, akkor a következő szünetben lelépek.

– Én is megyek.

– Nem, azonnal elkapnának bennünket.

– Teljesen mindegy, így is elkaphatnak.

– Sara, nem mindegy. Több esélyünk van, ha visszahozzuk őket és újra együtt leszünk.

– Tudom, bocs. Csak lassan beleőrülök a várakozásba.

– Nekem kell bocsánatot kérnem, kicsit kutakodtam a fejedben.

– Mi? Már mondtam, hogy kérdezz, ha kíváncsi vagy valamire.

– Azt is tettem volna, csak ez kissé nehézkes mostanában. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen segítségre bukkantál. Örülök apádnak. És tényleg bocs.

– Többé ne tedd, még a végén olyasmit is találsz, ami nem tetszik.

– Az kizárt, hihetetlenül tiszták és őszinték a gondolataid. Ja, és Gina miatt se aggódj. Szeret téged, meg fog bocsátani, csak egy kicsit megbántódott.

– Látom, te sem az órára figyeltél.

– Rayen kívül te vagy az egyetlen, ami most érdekel. Ez a szemüveg duplán hasznos, mögötte nyugodtan bámulhatlak téged. Gyönyörű vagy. Hiányzol. – Akkor ne hagyj sokáig magamra. – Nem hagylak. Szeretlek.

– Szeretlek.

A csengő rémes hangja elnyomta az utolsó szavamat, de tudtam, hogy Robin meghallotta. Az osztály újra megtelt, mikor Gina leült mellém, félszegen rámosolyogtam, és ő visszamosolygott. A haragja máris elpárolgott. Aztán kikapcsolt az agyam. Nem hallottam és nem láttam a többieket. Robinnal voltam. A parkban, a fák felett, a szobájában, kezemben a rólam készült képpel, ami most a szobám falát díszíti. Csak őt láttam, az orromban éreztem az illatát, az ujjaimban az érintését, ajkamon a csókja ízét. Újra éltem minden gyönyörű együtt töltött pillanatot. Nem tudom, hogyan történt mindez, nem vagyok egy álmodozó típus, de eszemben sem volt tiltakozni. Az emlékek elringatták a lelkemet, egy rövid időre elhittem, hogy minden rendben van.

Általános hangzavar volt, mikor feleszméltem. Az óra véget ért úgy, hogy észre sem vettem. Megriadva kaptam a fejem Robin helye felé, attól féltem, hogy üres lesz. De még ott volt, lehajtott fejjel ült, kezét az arca előtt tartva próbálta álcázni vigyorgását. Már értettem, honnan ez az állapot. Tőle kaptam, így adta tudtomra távolról is, hogy mennyire szeret. Leküzdhetetlen kényszert éreztem, hogy odamenjek hozzá, a lábaim maguktól felé indultak. Nem értem oda, mert felállt, megkomolyodva rám nézett, aztán fogta a holmiját, és elment. A varázslatnak vége, ismét a komor valóság vett körül. Meg a tudat, hogy ki tudja, meddig várhatok rájuk, szorongással teli magányos órák előtt álltam. Elhatároztam, hogy megpróbálom hasznosan eltölteni ezt az időt, például a barátaim kiengesztelésével. A következő szünetben én is Gina után mentem a folyosóra.

– Gina, várj – megfordult, és barátságos mosollyal várta a folytatást. – Tudom, hogy megbántottalak, de vannak dolgok, amiket nem mondhatok el.

Közelebb jött, és megölelt.

– Tudom, Sara. Nincs jogom követelni, hogy áruld el a titkaidat. Ha tehetnéd, elmondanád. Egy igazi barát nem követelőzik, hanem csak egyszerűen kitart a barátság mellett.

Szóval inkább én voltam igazságtalan.

– Még arra az öt percre is utáltam, hogy haragszol rám.

– Á, nem volt az öt perc sem! – megint együtt nevettünk, Anne és Donna is odajöttek hozzánk.

– Mi olyan vicces? Mi is megtudhatjuk? – furakodott közénk Donna.

– Csak Sara kétballábas esésén mulatunk – Gina cinkosan rám kacsintott.

– Azért Robin igazán lovagias volt, szerintem ne bánkódj tovább. Nem úgy nézett ki, mint aki nem szeret téged – jegyezte meg Anne, és mindenki helyeslően bólogatott, még Scott és Tom is megérkeztek végszóra.

– Nem tisztességes tőletek, hogy összevesztetek, szétszakadt a csapat. Nem hittem volna, de megkedveltük az ikreket és Tányáékat is – mondta Tom, Scott is csatlakozott hozzá a reklamálásban.

– Arról nem is beszélve, hogy Gina napokig miattatok pufogott, rólam alig vett tudomást.

– Szegény fiú! – gyorsan kapott egy puszit Ginától.

Olyan kedvesek voltak, annyira jólesett, hogy nemcsak engem, hanem az ikreket is hiányolják, muszáj volt valami biztatót mondanom.

– Rajtam nem múlik, én is azt szeretném, ha minden a régi lenne. Scott és Tom összenéztek.

– Ezek szerint Robint kell elővennünk. Gyerünk, Tom.

Elindultak megkeresni a barátjukat, megint csávába kerültem, nem szólhattam utánuk, hogy nincs itt. Hát, úgyis rájönnek. Egy perc múlva vállukat vonogatva jöttek vissza. Gyorsabban, kellemesebben és kevésbé magányosan telt így a délelőtt többi része. Megint voltak barátaim, akik beszélgettek velem, velük nevettem a srácok idétlenkedésein, és együtt tervezgettük a közös programokat. Ami jelenleg nem szólt másról, csak a csomagok készítéséről. Az agyamból egy pillanatra sem tűnt el Robin, Ray és Tánya, de nem volt rossz legalább úgy tenni, mintha a szerelmi bánaton kívül semmi más gondom nem lenne. Viszont arra nem számítottam, hogy délután nem lesz könnyű elválni tőlük. Annyira örültek nekem, olyan szentül hitték, hogy hamarosan újra együtt lesz a csapat, hogy mindenáron ünnepelni akartak egy sütivel a cukiban.

– Sara, velünk jössz és kész – Gina kijelentését tettekkel is hangsúlyozta, Donnával két oldalról belém karoltak, a szökésre esélyem sem volt, és megbántani sem akartam őket.

– Ha én ilyen sovány lennék, mint te, egy napot sem hagynék ki süti nélkül – nem mintha Anne kicsit is duci lenne, ezt Tom sem hagyhatta szó nélkül.

– Akkor elmegyek valami melót keresni, mától kezdve mindennap sütit kell vennem a barátnőmnek.

Anne persze szégyenlősen vigyorgott, de azt elérte a megjegyzésével, hogy két szelet sütit kellett megennie, amit az egész társaság megszavazott neki. Boldogan gyűjtötte be a bókokat és habzsolta be a sütiket. Én azzal az egy szeletkével sem bírtam.

– Anne, nem bírom megenni, bevállalod?

– Nana, azért túlzásokba ne essünk! – Anne megütközve nézte, ahogy Tom eltünteti a sütim maradékát. Aztán mindenkiből kitört a nevetés. Még az utcán sem tudták abbahagyni, főleg mert Scott folyamatosan kifigurázta és utánozta Tomot. Idétlenül vihorászva érkeztünk meg Gináék háza elé, ahol feloszlott a társaság. Nagyszerűen éreztem magam velük, de miután helyrehoztam a kapcsolatunkat, ideje volt visszatérni tépelődő magányomba és a várakozás idegölő óráiba. Egészen megfeledkeztem a kísérőimről is, pedig ott voltak, méghozzá elég sokan. Ahogy egyedül maradtam, már nem is rejtegették magukat. Minden utcasarkon lesett rám egy-egy fekete ruhás, napszemüveget viselő, marcona alak. A falnak dőlve megvárták, míg elhaladok mellettük, és eltűntek, de csak a következő sarokig. A magány egyre inkább csábítónak tűnt számomra. Nem tudtam követni, hányan vannak, mind egyformák voltak. Az is lehet, hogy ugyanaz az alak volt, csak újra és újra megelőzött. Már láttam a házunkat, rászegeztem a szemem, és figyeltem, amint egyre nagyobbra nő, ahogy közeledem felé. Pedig igazi biztonságot az sem jelentett, nekik egy ajtó, fal vagy ablak nem akadály. A kapu mellett egy nagy, fekete, idegen kisbusz parkolt lesötétített üvegekkel. De a közelében nem láttam a fekete ruhás alakot. Felgyorsítottam, ha beérek a házba és anya tényleg otthon van, ahogy ígérte, akkor talán még nem bántanak. Akkor nem mozdulok, amíg a többiek haza nem jönnek, és anyát is megkérem, hogy maradjon velem. Most nem történhet semmi, kell egy kis idő, apa miatt is. Már futás közben jöttem rá, hogy ez a legjobb időpont az én likvidálásomra, senki sem védhet meg. Gondosan besétáltunk egy tökéletes csapdába. Lassítottam, a rohanásnak semmi értelme sem volt. Elértem a kisbusz hátulját, már majdnem elkerültem, még örültem is, hogy üres, amikor hirtelen elém lépett Mr. Jones.

Egész másképp nézett ki, mint a pódiumon öltönyben, tanári álarcát viselve. Úgy látszik, náluk a fekete a trendi, mert ő is talpig feketét viselt, csak egy hosszú kabát és a kesztyű különböztette meg a korábbi kísérőimtől. Először láttam szemüveg nélkül, szemei citromsárgán villogtak, a pupillája tűhegynyire szűkült. Sütött belőle a gyűlölet, a hatalom birtokosának önbizalma és a győztesek diadala. Megvető pillantással végigmért, aztán gúnyosan földig hajolt előttem.

– Kedves Sara. Egy közös kirándulásra invitállak téged. ígérem, ez jobb lesz, mint az előző.

– A meghívásban az a jó, hogy vissza lehet utasítani – feleltem bátran, de reszketve.

– Csakhogy ez egy visszautasíthatatlan ajánlat. Sőt, önszántadból fogsz velünk jönni.

– Tudom, hogy erősebbek nálam, erőszakkal elvihetnek, de magamtól nem ülök be ide.

A kisbuszra mutattam, amit a tanár úr éppen támasztékul használt pokoli kacagása közben.

– Igazán kár érted, harcias kis ellenfél lettél volna. Nos, térjünk a tárgyra. Most bemész, és előadod édesanyádnak, hogy valamelyik barátnődnél alszol, aztán visszajössz, és beülsz a kocsiba.

– Ha kellek, vigyen el innen most. Anyámat hagyjuk ki ebből.

– Épp azt teszem, kedvesem. Intézhetjük máshogy is. Olyan ideges miattad, hogy vagy bemész és megnyugtatod, vagy mi gondoskodunk a hallgatásáról. Szívesen, csak a mi gondoskodásunk örökre szól.

– Neki semmi köze ehhez! – nem engedhettem, hogy anyát bántsák.

– Persze, hogy nincs, jelentéktelen figura. Viszont bosszantóan kellemetlen lenne, ha túl korán patáliát csapna miattad. Negyed órád van. Utána bemegyünk, téged kihozunk, őt pedig megöljük. Lódulj!

Nagyot taszított rajtam. A lábaim ólomnehezek voltak, de össze kellett szednem magam, mert amint kiértem a kapu takarásából, láttam, hogy anya az ablakból figyel. Az ő kedvéért erős leszek. Ha mást nem tudok, legalább őt meg kell mentenem. Kihúztam magam, és az előttem álló feladatra koncentráltam. Csak egyszerűen megmondom, hogy Ginánál alszom, nem lesz furcsa, máskor is volt ilyen. Mennyi erőt talál magában az ember, ha a szerettei szorulnak segítségre. Szükségem volt rá, nagyon meggyőzőnek kellett lennem, anya nem nagyi volt ugyan, de őt sem lehetett könnyen átverni. A félelmet, a rosszkedvet vagy a szomorúságot azonnal megérezte bennem, és nyomban a segítségemre sietett. Belépés előtt egy nagy sóhajra készültem, de nem volt rá időm, mert anya feltépte az ajtót.

– Sara, de jó, hogy megjöttél! – mondta megkönnyebbült mosollyal, ami rögtön lehervadt az arcáról. Az alakításom ezek szerint nem sikerült jól, gyorsan megelőztem a faggatózást.

– Nincs semmi baj, csak aggódom Tánya miatt, nem jött suliba. Anya, nem baj, ha ma nem alszom itthon?

– Nem, persze. De azért elárulod, hol leszel?

– Ginával meglátogatjuk Tányát, utána meg segítek nekik sütni, mert a mamája elvállalt valami rendezvényt, és este későn nem akarok mászkálni. Különben sem engednének haza.

– Rendezvényt? Hogyhogy én nem tudok róla? – tipródott anya még mindig az előszobában.

– Mert ez csak amolyan családi esemény.

– Ja, értem. Keresztelő, eljegyzés vagy ilyesmi.

– Igen, az – dadogtam, az időm vészesen fogyott. – Összedobok pár cuccot, és itt sem vagyok – gyorsan felszaladtam a lépcsőn, be a szobámba. Hideg vizet locsoltam az arcomba, hogy visszakergessem a könnyeimet. Még öt percem volt. Felkaptam a fogkefémet meg a hálóingemet, ha anya netán benézne a táskámba, akkor igazolva legyen a sztorim.

Visszaszaladtam hozzá még arra a pár percre, de nem engedtem teret a gondolatnak, hogy talán nem látom többé. A konyhában volt, egy halom papír között.

– Várj egy kicsit, itt az új telefonod, de még nincs feltöltve.

– Csak Gináékhoz megyek, nincs rá szükségem, majd holnapra feltöltöd nekem.

– Na jó, akkor legalább telefonálj este.

– Anya, ne légy ilyen. Máskor sem szoktam. Sietek, szia. Gyors ölelés és otthagytam, nem bírtam az arcára nézni, mert éreztem, hogy nem sikerült teljesen megnyugtatnom. A kapuig a hátamban éreztem a tekintetét. Valami csodában bízva azt reméltem, hogy senki sem fog várni rám.

– Parancsoljon, kisasszony. Nincsenek csodák – kiábrándító volt elrablóm válasza kimondatlan sóhajomra. Mr. Jones félrehúzta a kisbusz ajtaját, én meg beszálltam, önként. Megint nyert. – Sajnos a mamája okos asszony, egy ideig nyugton marad, de ha magácska este nem jelentkezik, fel fogja hívni a kis barátnőjét. Addigra viszont mindenen túl leszünk. Induljunk, még fel kell készülnünk a barátja érkezésére – intésére egyik marcona kísérőm beindította a motort.

– Nincsen barátom – erre megint hahotázni kezdett.

– Arra a kis színjátékra gondol? El kell ismernem, majdnem elhittük.

– Robint nem győzhetik le, erősebb mindegyiküknél.

– Nem is mi, maga fogja legyőzni nekünk. És amikor maga már nem lesz, mi mind földig hajolunk előtte, mert ő lesz köztünk a legnagyobb. Ha megbocsát, csak a

komplikációk elkerülése végett…

Hátranyúlt, apró csípést éreztem a nyakamon, a világ sötétbe borult. Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor lassan eszmélni kezdtem. Először csak a hideget éreztem, a hátamnak nyomódó kemény vasból áradt. Aztán a lánc szorítását a bokám és a csuklóm körül, meg keresztben a mellkasomon és a hasamon. Gyorsan ráébredtem, hogy hol vagyok, nem mozdultam, csak óvatosan résnyire nyitottam a szemem. Egy vasrúdhoz voltam láncolva olyan szorosan, hogy mozdulni sem tudtam.

– Örülök, hogy felébredt, kezdődhet a tánc – a tanár hangja reszelős volt és sokkal kegyetlenebb, mint délután. Úgyis lelepleződtem, felemeltem a fejem, és körülnéztem. Egy hatalmas vashodályban voltunk, ablak sehol. Őt nem láttam, valahol mögöttem lehetett. Csak egy kijárat volt, velem szemben. A mennyezetet és a padlót összekötő számtalan vasrudat kivéve a hely üres volt.

– Ide kell hívnunk a barátját, amit maga fog megtenni – hangtalanul lépett mögém, és a fülembe suttogott.

– Biztosan erre is van egy aljas módszere – sziszegtem dühösen.

– De még mennyire, először is köszönöm, hogy alaposan körülnézett, nem örülnék, ha Robin eltévedne, és esetleg lekésné kegyed halálának pillanatát.

Semmi mást nem tehettem, próbáltam időt nyerni.

– Annyit megérdemelnék, hogy elárulja, mit csinált Tányával.

Elém állt, éles körmét végighúzta a nyakamon, meleg vér cseppent a lábamra.

– Rendben, játsszunk könyörületest, végül is hatalmas ajándékot kapunk magától. Mégpedig az egész világot – elégedetten nevetett.

Mintha a körméből valamilyen méreg jutott volna a vérembe, kezdtem rosszul érezni magam. Hideg veríték borította a bőrömet, a hasam fájt, és nem láttam tisztán. Hátat fordított, és elsétált mellőlem.

– Tányával nem csináltam semmit, neki még nem jött el az ideje. Tényleg kirándulni mentek, jól eldugtam őket valahol. Csakhogy tudja, a fiúk már együtt vannak, de még nem találtak rájuk.

– Miért olyan biztos benne, hogy ha én már nem leszek, Robin maguk közé áll?

Dühösen, szikrázó szemekkel megfordult.

– Nincs más lehetőség!

– Milyen dühös lett, ezzel elárulta, hogy igenis van!

– Azt mondtam, nincs! – artikulátlanul, borzalmas hangon üvöltött.

A testemet iszonyú fájdalom szaggatta. Minden porcikám szét akart robbanni, a húsom beledagadt körben a láncba, éreztem, ahogy a szemek feltépik a bőrömet. Aztán hirtelen vége lett, a gyomrom sugárban köpte ki magából kevéske tartalmát. Vékony vérpatakok csordogáltak rólam, piros csíkokat rajzolva a farmeremre. Kínzóm vörös fejjel, nagyokat fújtatva állt előttem.

– Még egyszer ne merészeljen felbosszantani!

Most én nevettem, a saját kínomon, vajon mit veszíthetek még?

– Miért, akkor mi lesz, megöl? Nahát! – lihegtem.

– Sokkal nagyobb kínokat is tudok okozni magának!

– Tegye, nem érdekel. De Robin nem lesz a maguké. Soha.

– Nagyon téved, már errefelé tart, eszét vesztve keresi magát.

– Akkor magának hamarosan vége lesz.

– Tényleg azt hiszi? Elárulok egy titkot. Nem vagyok egyedül! Ha elbukom, a következő a helyemre lép, egészen addig, míg a nagymester meg nem adja magát.

Centikre volt az arcomtól, fröcsögő nyálát éreztem a bőrömön, bűzös lehelete megcsapta és megfacsarta az orromat.

– Úgy tudom, van egy rossz emléke a vízről, igaz? – gúnyosan, és élvezettel talált ki újabb borzalmakat. A fájdalomtól nem féltem, de a fuldoklás gondolata megbénított. – Nocsak, eltaláltam! Azért kissé csalódtam magában, azt hittem, keményebb dió lesz. Még egy nyavalyás kristálypántot sem visel – végre hátrébb lépett, levegőhöz jutottam.

– Minek, úgyis elvette volna – sajnos igaza volt, tényleg nem volt nálam, erről teljesen megfeledkeztünk.

– Ha, ez igaz, de még védekezni se tud – tett egy mozdulatot a kezével, reccsenést hallottam, majd hirtelen nagyon éles, szúró fájdalmat éreztem a mellkasomban, amitől felsikoltottam.

– Nagyon jól csinálja! Egyesével fogom eltörni a bordáit, a lánc szépen, fokozatosan a tüdejébe préseli a csontokat, és maga megfullad. Hát nem gyönyörű? – nagyon büszke volt magára.

Már nem tudtam beszélni, de elhatároztam, hogy védekezni fogok, és összeszorított foggal kibírom, nem akarok sikoltani. Újra szembefordult velem, minden kínom ellenére a szemébe néztem, csak rá figyeltem, amennyire tudtam, minden mást kizártam, és akkor megláttam. Egy vékony, illékony, füstszerű vonalat. Nagyon halványan, de láttam az ellenem indított támadást, láttam, hová célozta. A testemre koncentráltam, a megtámadott területre, és sikerült. Hatalmas ütést éreztem, de a bordám nem tört el. Nagyon meglepődött. Én viszont teljesen kimerültem. Ezt gyorsan kihasználta, és újabb rohamra indult, képtelen voltam védekezni. Három iszonyatos erejű késszúrást éreztem, mérgében egyszerre három bordámat is eltörte. Minden levegővétel kibírhatatlan fájdalmat okozott, ha akartam, ha nem, a sikoltás kiszakadt belőlem, nem voltam ura a helyzetnek. De a szenvedés ellenére minden szavára figyeltem, nehogy elmulasszak valami fontosat.

– Gratulálok, egészen szépen csinálta, csak éppen nagyon gyenge kísérlet volt. Be kell látnia, nincs esélye ellenem. Cserébe ígérem, hogy már nem szenved sokáig, Robin hamarosan ideér.

Ne! Inkább haljak meg előbb!

Megint egy újabb kín, a fejemet vaspántok szorították, szinte vártam, hogy mikor reccsen a koponyám. Elborított a sötétség, nem érzékeltem a környezetemet, nem hallottam mást, csak a saját üvöltésemet. Legszívesebben elsüllyedtem volna a fájdalomban, hagyni akartam, hogy maga alá temessen és megszabaduljak végre, de nem lehetett. Robin miatt. Még nem adhatom fel, az ő kedvéért, ő nem akarná. Halljátok?! Ez már az utolsó pillanat! Mikor jöttök végre?

Megint elengedett, eltűnt a fejemet szorító vasabroncs, csak a levegővétel ment nehezen. Lassan kitisztult a fejem, és megláttam Robint. Előttem állt, nekem háttal. Terpeszben, a karjait lazán a teste mellett tartva, nagyon nyugodt volt.

– Engedje el. Nem érdekel, utána mit tesz velem, csak engedje el.

– Ez igazán szép, ám sajnos lehetetlen. Te nagyon jól tudod, hogy mi lakik benned, amit megpróbálsz elnyomni. Nekünk ő kell, nem te. Te ma meghalsz, a barátnőddel együtt.

– Sara nem hal meg. Én lehet, de magammal viszem a szörnyeteget is.

A tanár orvul, oldalról támadott, Robin is hallotta a bordáim reccsenését. A háta remegni kezdett, a sikoltásom hangjára felüvöltött, és megtámadta a tanárt. Nem volt nála semmi, puszta kézzel esett neki, hurrikánszerű lendülettel. Egyszer el is kapta, vasmarokkal szorította, a feje kezdett lilulni. De újabb fájdalomgörcsöt küldött rám, az előzőnél is erősebbet, hangom kizökkentette Robint, és kisiklott a kezei közül. Már tudtam, mire kellett a sok vasrúd, megnehezítették a mozgást.

Most már hullámokban érkezett a kín, köztük csak röpke szünetekkel. Robin kitartóan küzdött, de többé nem tudta elkapni, és minden egyes sikoltásomtól egyre rosszabbul lett.

Végül feladta a kergetőzést, lecövekelt előttem, a testével akart megvédeni. Minden erejével azon volt, hogy megnyugodjon, de az egész teste remegett és verejtékben úszott, a lábai alig bírták megtartani, szemei sárga fénnyel ragyogtak. Hóhérunk megállt előtte, nézte, szinte gyönyörködött benne, még meg is hajolt, aztán nevetni kezdett. Tudtam, hogy a végső csapásra készül, de hirtelen berobbant az ajtó.

A szemem nem működött rendesen, először csak a két repülő lánckarikát láttam, amit Robin el is kapott. Aztán Tánya mellettem termett, Ray pedig a tanár nyakát szorongatta. A meglepetés egy rövid időre megbénította, de gyorsan eszmélt, és ledobta magáról Rayt. Tánya közben feladott Robinra és rám is egy szemüveget, amilyet ők is viseltek, akkor vettem észre, hogy fegyvert is hoztak. Az ikrek újra üldözőbe vették gonoszul és pimaszul vigyorgó ellenfelüket. Robin megpróbálta a lánccal elkapni, de ez a vasrudak között lehetetlen volt. A hajszában Rayt teljes erőből az egyik rúdhoz csapta, eszméletlenül csúszott le a földre, nem tért magához. Robin kétszeres erővel küzdött tovább, de fogyott az ereje. Tánya a fegyvert szorongatta, csakhogy a harc nagyon gyorsan zajlott, lövésre esélye sem volt. Nagyon rosszul álltunk, a hóhér kíméletlenül fárasztotta áldozatát, míg végül Robin csak céltalanul csapkodott. Fejét elkeseredetten kapkodta, szerettem volna szólni neki, de nem ment. Aztán vége lett, fel akarta emelni a karját, de nem tudta. Lépni akart, az sem sikerült, a földre esett. Elnehezült testét maga után vonszolva, kúszva közeledett felénk. Tánya zokogva elém állt, és felemelte a fegyvert, de a tanár egyetlen intésére messze repült a kezéből, őt pedig szintén földre kényszerítette egy ütéssel. Hideg tekintettel végigmérte halálra ítélt csapatunkat. Robin felemelte a fejét, szinte önkívületben volt, de még így is könyörgő szemmel nézett rám. Ha meghalok, legalább tudni fogom, hogy egészen nem győztek. Robin nem lesz az övék, mert még most is szeretett engem. A szerelmünket nem tudják kiölni a szívéből, akkor pedig gonoszt sem csinálhatnak belőle. Felkészültem az utolsó, pusztító, magával ragadó fájdalomra. Ez tényleg a legutolsó pillanat volt. Pedig nagyi megígérte, és ő sosem téved. Hallja valaki? Gyertek már! Hangtalan, de belül üvöltő könyörgésemre mégis érkezett válasz. Kintről ordítozást és hangos csapkodást hallottunk, az ajtó felpattant. Két férfi lépett be, lassan közeledtek felénk. Nagyon magasak és erősek voltak, ruhájuk hófehéren szikrázott. A fénye elvakította támadónkat, most őt kényszerítette térdre a kín. Gyorsan történt. Két oldalról lánc repült a levegőben, két irányba rántotta meg a tanár testét, a gerince több helyen eltört. Aztán egy lövés a szemébe, ahonnan láng csapott fel, majd a teste egy perc alatt hamuvá égett. Hát, ennyi volt. Éltünk, és Robin szeretett, bár már öntudatlanul feküdt a padlón.

Az egyik férfi Rayhez és Robinhoz rohant, megvizsgálta őket, aztán a társára nézett. Felkapta Robin testét, és eltűnt vele. A másik közben engem szabadított ki, és Tányát odaküldte Rayhez, hogy emelje meg a fejét. Leszedte rólam a láncokat, a karjába vett, és beszélt hozzám.

– Sara, kislányom, bocsáss meg, hogy nem értem előbb ide. Nem lesz semmi baj, rendbe jössz.

Apám volt, hát mégis eljött. Nem maradt erőm örülni, csak még tudni akartam, hová vitték őt. A szavak nem jöttek a számra, erőlködtem, próbálkoztam, de csak fuldoklás lett a vége.

– Sara, nem kell beszélned, majd ha meggyógyultál.

Még elkeseredettebben küzdöttem a bénultságom ellen, de apám nem értette, mit akarok. Végre Tánya hangját hallottam a fejem mellől.

– Csak azt akarja tudni, mi lett Robinnal – nagyon szerettem őt ezért. Apám először értetlenül, aztán mindentudóan nézett rám.

– Robin nincs jól, de biztonságos helyre visszük, ahol mindent megteszünk érte. Ray is vele lesz, nem akarjuk szétszakítani őket. Az édesapjuk vigyáz rájuk, én pedig rád.

Már nagyon nehezen értettem a szavakat, csak a lényeget fogtam fel, hogy Robin él, és jó helyen van. Egy ideig még kapaszkodtam a szememmel apám kedves arcába, aztán átadtam magam a fájdalmatlan semminek. Ott álltak mind előttem, csak pár lépésre tőlem. Anya, nagyi, apa, Robin és Ray, Tánya a húgaival, Gina, körülötte a többiek, még Ella is integetett a háttérből. Mosolyogtak, jókedvűek voltak, intettek nekem, hogy menjek én is. Hívtak, de aztán lassan távolodni kezdtek. A távolság egyre gyorsabban nőtt közöttünk, hiába nyújtogattam a kezem, nem értem el őket. Kétségbeesve kiabálni akartam, de ők csak mosolyogtak tovább, amíg el nem tűntek teljesen. Magukkal vitték a fényt is, árnyék borította be a szívemet, a testem sötétség vette körül, a fejem üres lett.

Engedtem, örültem a csendnek.

 

HAMAROSAN!

SÖTÉT VIHAR

SEJTELMES FÉNY

 

Az Árnyék folytatása Sara és Robin alulmaradt a sötétséggel vívott csatában – elvesztettek mindenkit, akit szerettek. Világuk összeomlott, az árnyék mély szakadékba taszította őket. Nem maradt nekik más, csak halványan pislákoló szerelmük, amely lassan lángra lobban, és ismét utat mutat a fényre. Ám ha kijutnak, újabb küzdelem vár rájuk, mert a sötét erők még nem kaptak meg mindent: újabb életeket követelnek maguknak.

Izzó szenvedély és vak gyűlölet kíséri útjukat, gyűlölet, amely a testvértől, Raytől ered. A testvértől, akit mardos a kín, aki képtelen uralkodni pusztító szenvedélyén, aki elárulja a Robint – ahogy ez már korábban is megtörtént. A múlt ködéből egy elfeledett nagybácsi bukkan elő, és bosszúra éhes. Minden erejét összeszedve a szörnyű csapásra készül: elvenni azt, amivel a legnagyobb fájdalmat okozhatja a fiataloknak.

Megnyerhetnek-e egy csatát ekkora erővel szemben, vagy megint elbuknak? Nagy árat fizetnek érte, de talán egy halvány fénysugár elől az árnyék végre meghátrál…