AZ IKREK

Sara Fosternek hívnak, éppen úton vagyok anyámmal és nagymamámmal régi-új otthonunk felé. Elég hosszú úton, majdnem egy napig tartana megállás nélkül eljutni Long Beachből a montanai Ronanbe. Tudom, repcsivel rövidebb lenne, de nálunk nem így mennek a dolgok. Egyébként még örülök is az autózásnak. Szeretek csak menni és menni, miközben annyira várom a megérkezést is. Bizsereg bennem az új lehetőségek izgalma, enyhén remegő gyomorral készülök a jövő heti megmérettetésre a suliban.

Egyelőre csak ülök a kocsiban anyám mellett, némán tűrjük a hátsó ülésről nagyi nyakunkba zúdított szóáradatát. Minket egyáltalán nem hagy szóhoz jutni, de ez nem teher nekünk. Sokkal rosszabb lenne, ha folyton válaszolni kellene. Így viszont nyugodtan a gondolatainkba merülhetünk, még ha kérdezne is, a választ sosem várja meg. Azon gondolkodtam, hogy talán túl nagyok az elvárásaim leendő életemmel kapcsolatban. Reálisabban kellene hozzáállnom. Ugyanis sokat várok ettől a változástól. Szeretem a változást, lendületet ad, előre visz, mindig valami mást hoz ki az emberből. De nekem most ez sem elég. Azt remélem, hogy izgalmas emberekkel találkozom majd, olyanokkal, akik egész másnak mutatják meg nekem a világot, mint ahogy eddig láttam. Mit láttam eddig? Mondhatnám, hogy nem sokat, hiszen túl fiatal vagyok. Lehet, de mégsem tetszett a látvány. Mókuskerék. Ez jut eszembe róla. Csak állj be a sorba, és taposs.

Anyám szerint lehetetlen, hogy egy kisvárosban izgalmas emberek legyenek, ha Kaliforniában nem találtam ilyet, akkor velem van a baj. Egyértelmű, hogy az „izgalmas” szó jelentése számunkra különböző dolgot takar. Ettől még igaza lehet. Ha így lesz, előbb-utóbb én is bekerülök a mókuskerékbe.

Egész úton a folyamatosan változó tájat figyeltem, ahogy egyik államot elhagyva beléptünk a másikba, de a gondolataim továbbra is máshol jártak. Az emlékeimben kutattak, maradt-e ott még valami kicsi gyermekkoromból.

Magam is meglepődtem, milyen sok mindenre emlékszem. Képek villannak fel a kisiskoláról, egy-két kislányarcról, az iskola udvaráról, ahol játszottunk. Talán azért jutnak ezek a dolgok az eszembe, mert jobban szerettem azt az életet, mint amit most számoltunk fel. Végleg magunk mögött hagytuk a napos és zsúfolt Kaliforniát, amit én egyáltalán nem bánok. Sosem kedveltem igazán, nekem túl gyors és túl csillogó volt. Sokkal jobban szeretem a csendesebb életet, talán mert úgy több idő jut egymásra, nincs rohanás, a külsőségek nem olyan lényegesek, az emberek nem arra figyelnek, hogy milyen ruha van rajtad.

Ezért én vártam ezt a költözést, azt még nem tudom biztosan, hogy jó lesz-e, de megérkezni nagyon jó lesz, mert a nagyi már lyukat beszélt a hasunkba, egész úton csak mondta és mondta. Persze ebben nincs semmi különös, mert ő mindig beszél, akkor is, ha senki sem figyel rá. Ettől függetlenül ő a világ legszeretetreméltóbb nagyija és néha figyelni kellene rá, mert klassz dolgokat is tud mondani. Ő Mabel nagyi, anyám édesanyja. Kicsi, törékeny, fehér hajú, élénk tekintetű, fürge és nagyon gazdag. Elfoglalta az egész hátsó ülést, középen szeret ülni, hogy jól kilásson, körbevette magát számára nélkülözhetetlen dolgokkal, mint olvasnivaló, keksz, tea, egy kis gyümölcs. Időnként megsimogatja a vállunkat vékony, ráncos kezével, amivel különben élénken gesztikulálva ad nyomatékot az éppen aktuális történetnek.

Anyám, Mary, csak hallgat és vezet. Mióta úton vagyunk, csak Vegasban élénkült fel egy kicsit, ott aludtunk meg egy éjszakára, este boldogan vetette bele magát a város forgatagába. Szerintem ő jobban izgul a hazatérés miatt, mint én. Pedig először rá sem ismernek majd, annyira megváltozott. Rövid, vörös haját hosszú barnára növesztette. A sportolástól meg nagyon csinos lett. Na, igen, mivel dolgoznia nem kell, a sport és az önkéntes munka lett a hobbija. És imádta a nyüzsgő életet, rettenetesen utálja a helyzetet, amiért erről le kellett mondania, de a kedvünkért megteszi. Nem féltem őt, velem ellentétben igazi közösségi ember, tutira talál majd magának valami jó kis feladatot, ahol pöröghet, mondjuk nőegylet vagy kórházi önkéntes, esetleg mindkettő. Eddig sosem gondoltam bele, hogy miért maradt egyedül. Most volt időm, néha ráfeledkeztem az arcára, és rájöttem, hogy még most is szép. Jelentkező is akadt volna bőven, de neki nem kellett senki. A jótékonykodásban éli ki magát.

Igazából leginkább nagyi akart költözni, vissza oda, ahol felnőtt, a régi nagy házba, amit most szépen felújíttatott. Azt mondja, szeretné az utolsó éveit itt tölteni, állandóan riogat bennünket, mert szerinte már nincs sok hátra. Remélem, nagyon téved. Mi hárman, az egy egész. Anya hevessége mellé nagyon kell nagyi megfontoltsága és bölcsessége, és valamiért úgy érzem, sokkal közelebb áll hozzám, mint anyám. Ő most sem érti, hogy egy 17 éves lány miért választja a csendes kisvárosi életet a pörgés helyett. A kettejük közti különbözőség miatt egyébként össze is zördülnek néha, voltak időszakok, amikor egészen komolyan. Az apró összetűzések mindennaposak, például azon is összevesztek, hogy anya repülni akart, nagyi viszont nem volt hajlandó, én meg nem vállaltam a döntőbíró szerepét, így maradt a kocsi.

Ebben az volt jó, hogy fokozatosan cseppentünk bele a kevésbé meleg és napos északi időjárásba. Nem mintha itt rossz idő lenne, sőt. Épp elhagytuk Missoulát, a nap gyönyörűen süt, a hőmérséklet kifejezetten kellemes, 22 fok van. Pont, ahogy szeretem. Közeledtünk Ronan felé, a táj egyre szebb lett. Hatalmas, haragoszöld fenyőerdők és csodás, havas hegycsúcsok fogadtak bennünket, amiken áttetsző felhők csücsültek. A havon szikrázó napfény pedig olyan, mintha az angyalok csillámport szórtak volna a hegyekre. Bölénycsordákat is láttunk, úgy tudom, itt nagyon gazdag az állatvilág a hegyekben, gyönyörű nemzeti parkok vannak, ahol nagyszerű túrákat lehet tenni. A világért sem hagynám ki! Még nagyi is elnémult a látványtól, vagy elfáradt, mindenesetre csak egy-egy „nahát!”-ot hallani egy ideje a hátsó ülésről. Így már gyorsan elszaladtak az utolsó kilométerek, hirtelen bukkan fel az út mellett Ronan táblája. Megérkeztünk.

Kíváncsian nézegettem új otthonomat, egyelőre minden idegen. De a látvány nagyon biztató. Barátságos kisvárosnak tűnik, rendezett, tiszta utcákkal, az ismeretlennek is mosolyogva integető emberekkel. Anya nem éppen vidám arccal integetett vissza, sok évet töltött itt, sokféle emléke lehet, amelyek most mind felbukkanhattak. Szótlanul, határozottan eligazodva kanyargott a városka utcáin. Nagyi lelkesen kommentálta a látottakat, minden utcában legalább két házról volt mondanivalója. Némelyik utca nekem is ismerősnek tűnt, mindjárt hazaérünk a régi házunkhoz. Haza. 10 év után.

Akkor apám már rég elhagyott bennünket, anya és nagyi meg nem voltak túl jóban. Valamin annyira összevesztek, hogy először nagyi ment el, anya pedig nem bírta egyedül fenntartani a házat, mert anyagi támogatást sem kapott tőle, így nekünk is menni kellett. Szerencsére hamar kibékültek, csak addigra Mary beleszeretett a kaliforniai életbe, ezért ott maradtunk. Mostanáig. Igen, néha Marynek hívom, csak úgy. Hát, itt vagyunk. A város szélén befordultunk a házhoz vezető kis útra, amit hatalmas fák szegélyeztek, szinte teljesen eltakarva előlünk az épületet. Aztán elfogytak a fák, anya megállt a bejárat előtt. Senki nem mozdult, csak ültünk tovább, mintha nem hinnénk el, hogy megjöttünk.

– Nos, gyerünk, fedezzük fel az otthonunkat – sóhajtott anya.

– Meglátjátok, jó lesz nekünk itt – biztatott nagyi, és holmiját felpakolva el is indult befelé.

– Remélem, igaza lesz – nézett rám anya. – Sara, jössz?

– Mindjárt, menj csak – feleltem. Ő bólintott, és kiszállt.

Még egy kicsit nézelődni akartam, átérezni, hogy itt vagyok, kiélvezni a pillanatot. Kívántam is. Azt, hogy majd később úgy emlékezzek erre a percre, mint egy boldog időszak kezdetére. Szemrevételeztem a házat, régen is mindig lenyűgözött, ahogy most is. Hatalmas ablakok, teraszok és a nagyi régimódi eleganciáját tükröző lépcsők és oszlopok. Kissé túl nagy is hármunknak, viszont nagyon kényelmes. Azután sóhajtva én is elindultam, belül is akadt néznivaló bőven. Mindenkinek saját fürdőszobás hálószobája volt, illetve a nagyinak tulajdonképpen lakosztálya nappalival, és persze pár vendégszoba. Ettől függetlenül a ház nem hivalkodó, hanem meleg és barátságos.

Az alsó szinten található a nappali, hatalmas kandallóval, kényelmes kanapékkal, nagy, ovális étkezőasztallal és a nagyi hintaszékével. Körben a falon családi képek és eredeti festmények vegyesen. Nagyi nem volt válogatós, ami éppen következő volt, az került a falra szépen sorban, mindegy, hogy festmény vagy családi fotó. Azt mondja, a fotók segítenek emlékezni, hogy egy-egy festmény mikor és honnan érkezett. A nappali bútorzata értékes, régimódi, de nagyon elegáns darabokból áll, faragott falábakkal és apró virágmintás kárpittal. Inkább hasonlít egy régi kastély fogadószobájára, mint egy modern amerikai házra, a középkori hangulatot csak a hatalmas tévé töri meg. Az utóbbi időben ez volt az egyik fő vitatéma felmenőim között. Anya szabadult volna a múltat idéző bútoroktól, de nagyi nem engedett.

A tágas konyha a nappalival szemben volt, szép fehér bútorokkal, egy kisebb asztallal, és nagyon kevés háztartási géppel. Sem a nagyi, sem anya nem használná úgysem, a főzést mindig időpocsékolásnak tartották, többnyire rendelt kaját eszünk. Lent van még egy fürdő is, fent pedig a hálók és a vendégszobák.

Bekukkantottam a szobámba. Alig ismertem rá, anya szinte mindent kicseréltetett. A kicsi ágyam helyén egy szép és hatalmas kovácsoltvas keretes ágy állt. A fal, a függöny a sárga és a narancsszín különböző árnyalataiban pompázott, mintha örökké sütne a nap. Tetszik ez a szín, melegít. Kaptam új szekrényt és íróasztalt is. Csak az olvasófotelem maradt a régi, meg a mini kristálycsillár. Anya tudja, hogy azt imádom. És visszakerültek a falra a bekeretezett rajzaim. Egész jók. A fürdőszobám sem változott, illetve annyiban igen, hogy a kád mellé kaptam egy zuhanyzót is. Nos, most, hogy mindent megnéztem, behozom a kocsiból a táskámat és otthonossá teszem ezt a szobát a saját kis cuccaimmal.

Itt, Ronanben, ebben az alacsony lélekszámú montanai kisvárosban kevés ilyen nagy ház van, ezért aztán az egész város ismeri a családunkat. Gondolom, gyorsan híre ment a visszaköltözésünknek.

– Sara! Sara Foster! Tényleg te vagy az? Jesszus, milyen más lettél!

Derékig a kocsiba bújva húzkodtam ki a táskákat, de máris rám köszönt valaki, ezek szerint nem felejtettek el teljesen. Egy meleg mosolyú lány állt előttem csodálkozó szemekkel.

– Gina? Szia! De jó látni egy ismerős arcot, bár ami azt illeti, épp csak emlékeztet a 10 évvel ezelőtti Ginára. Mit csinálsz errefelé? – én is azonnal ráismertem régi barátnőmre.

– Á, csak ez a fránya nőiesedés meg kikerekedés, tudod!

Szóval kocogok néha. Tehát mégis igaz. A városban csiripelték, hogy visszajöttök, de nem tudtuk, igaz-e – hadarta el kissé zavartan.

Ezt még meg kell szokni, itt sosem mondják ki az igazat, például, hogy kíváncsi volt rám, hanem keresnek valami indokot. Ugyanis piszok jól néz ki, semmi kerekdedség, nincs szüksége holmi kocogásra. Kicsit alacsony, de karcsú, amit a testhezálló nadrág meg is mutat.

– Igaz, visszajöttünk – mondtam, bár ez eléggé nyilvánvaló volt a telepakolt kocsi miatt.

Kissé elbizonytalanodva, de próbáltam lelkesen mosolyogni.

– Szuper! Remélem, a suliba is visszajössz! Hiányoztál a csapatból – lelkendezett Gina. – Igen, bár kicsit izgulok, hogy fogadnak majd.

Végül is már idegenek, hiába gyerekeskedtünk együtt, talán sokan nem is emlékeznek rám.

– Kár, hogy nem jöttetek előbb, még a szünetben, kicsit bandázhattunk volna. Akarod, hogy együtt menjünk reggel a suliba?

– Hű, az klassz lenne, nem érezném magam olyan elveszettnek. Az első tanítási nap még alaphelyzetben is szörnyű, így meg pláne – az örömöm igazán őszinte volt.

– Egy perc alatt visszazökkensz, majd meglátod. Jó csapat vagyunk, bár mióta elmentél, lettek új csoporttársak is – biztatott régi-új barátnőm.

– Tényleg? És jó fejek?

– Hát, ezt majd döntsd el te. Akkor holnap!

– Oké!

Gina elkocogott. Na, túl vagyok az első találkozáson, és egész jól ment.

Gina volt a legjobb barátnőm a suliban, de akkor még csak 7 évesek voltunk. Biztosan mindenki egész másképp néz ki. Ahogy Gina is és én is. Talán lesz, akit fel sem ismerek majd. Gina például eléggé duci volt, most viszont látszik, hogy vigyáz magára, mert már egyáltalán nem az. Sőt, nagyon is csinos, kicsit hosszúkás arcához és kék szeméhez jól áll a sötétbarna, hosszú haj. Ha így nézem, én nem is változtam olyan sokat, csak megnőttem. A bőröm semmivel sem lett barnább, most is hófehér. Ezért is jobb, hogy visszaköltöztünk, itt nem süt olyan sokat a nap, mint DélKaliforniában, nem kell állandóan vigyáznom, és nem lógok ki annyira a sorból. A hajam most is hosszú és fekete, ez sem változott. Azt mondják, a fehér bőröm és a fekete hajam nagyon kiemeli a szemem élénkzöld színét.

De ami igaz, hogy akkoriban betegesen vékony voltam, most javult a helyzet egy kicsit, kerekebb lett az arcom. Talán erre gondolt Gina azzal, hogy nagyon másnak látott.

– Sara! Még ne ábrándozz, segíts bepakolni, legalább a te holmidat!

– Megyek, anya! – ez Mary, a konyhaablakon kihajolva dörrent rám.

Csak semmi lazítás, amíg feladat van. Pedig pont arra készültem, de mindegy.

– Tetszik a szobád? Kifestettem és vettem új ágyat, a régi már kicsi lett volna.

Meg új íróasztalt, szekrényt és függönyöket. Nem is Mary lenne, ha nem cserélt volna ki szinte mindent. De imádtam őt, ezért ledobtam a táskámat, és bementem a konyhába kicsit megölelgetni.

– Kösz, én eddig is szerettem ezt a szobát, ez az én régi, igazi szobám, a kuckóm. Az ágyat kivéve nekem jó lett volna a régi bútor is.

– Tudom, kicsi korodban is imádtad. Vidd fel a cuccod, aztán, kérlek, nézd meg a nagyit! Mióta kiszállt a kocsiból, nem is láttam.

– Oké! Viszek neki egy csésze teát meg sütit.

Nagyika délutáni szertartása, amit sosem hagyna ki, imádja a sütit, bármilyen legyen is. Biztosan ellenőrzést tart a szobájában, ami tele van az ő régi bútoraival. Azt mondja, nem akar megválni tőlük, mert minden bútor emlékezteti valakire vagy egy történetre, amit rendre el is mesél nekünk.

– Nagyi! Hol vagy? Hoztam egy kis teát meg sütit! – kiáltottam belépve az ajtón, nehogy megijedjen.

– Nagyszerű, a hálóban vagyok! Csak ledőltem egy kicsit, tudod, nagyon jó megpihenni az én kedves bútoraim és képeim között, és remélem, innen már nem is megyek sehova.

Az én kicsi nagyim, szinte elveszve egy hatalmas ágyban, szomorúan nézegetett egy nagyon régi, fakó képet. Letettem mellé az uzsonnáját.

– Azon a képen a mamád van? Nagyon hasonlítasz rá.

Tényleg, róla még nem is meséltél!

– Ő nagyon különleges volt, de az ő történetének még nincs itt az ideje, ha majd eljön, tudni fogod. Azonban addig is adnék neked valamit, ami az övé volt, és most már szeretném, ha te viselnéd. Add csak ide azt a dobozkát a komódról. Nézd ezt! Én már nem tudok vigyázni rád, ez a karkötő majd megteszi helyettem. Vedd csak fel!

– Nagyi, ez nagyon szép, csak kissé régimódi, és tudod, nem szeretem az ékszereket.

– Tudom, semmit sem szeretsz, ami szépít vagy öltöztet. És tényleg régi, de nem régimódi, még csak most jön el igazán az ideje, majd meglátod.

– Hát, nem hiszem, hogy divatot teremtek vele, de nem bánom. És köszi! – a világért sem akartam volna megbántani.

– Add csak ide azt a sütit! – felült és ölébe vette a tálat.

Úgy látom, most nincs kedve mesélni, mintha kerülné a témát, habár ma már beszélt eleget, az igaz.

Különös karkötő. Nagyon jól illik a csuklómra, szinte nem is érzem, hogy rajtam van. Az igazat megvallva soha nem láttam még ilyet. Sűrűn összeforrasztott aranyszemekből van, de minden szem más alakú, mintha valamiféle betűk lennének vagy figurák. Azt ugyan nem igazán értem, amit a nagyi mondott, de hát ez elég gyakran előfordul mostanság. Elmélázva üldögél az ágyon óriási párnáknak dőlve, kezében a csészével, a szeme körbe-körbe jár a szobában. Hagyom pihenni és nosztalgiázni. Közben beesteledett, ijedten ébredtem rá, hogy egyre közelebb van a holnap reggel. Biztos van még bepakolnivaló, habár most csak a ruháinkat hoztuk, a bútorok pár kivétellel mind itt voltak, csak alaposan ki kellett őket takaríttatni. A többi holminkat meg előreküldtük. Míg kényelmesen átautókáztunk pár államon, addig a költöztetők mindent elrendeztek az érkezésünkre.

Megkerestem anyát, a konyhában találtam rá.

– Anya, segítsek még valamit?

– Nem, köszi, elég jól haladok. Most elugrom bevásárolni, te meg csak készülj holnapra. Mi van a karodon? – akadt meg anya szeme a csuklómon.

– Ja, az előbb kaptam a nagyitól. Valami olyasmi szöveggel, hogy ez majd vigyáz rám helyette, meg ilyenek. Majd reggel leveszem.

– Nem! Illetve… Ha nagyi odaadta, akkor tessék hordani! Semmi kedvem kiengesztelni, tudod, milyen sértődékeny!

– Jó, jó, ezen ne múljon, a pulcsi alatt úgysem látszik.

Ez nem az ellenkezés ideje, Mary tiszta ideg, és igazából nem is nagyon szokta engesztelni a nagyit. Ritkán húzza így fel magát, biztos a költözés az oka. A vásárlás majd jót tesz neki, nála ez a kikapcsolódás. Anya elviharzott, nagyi pihent, itt az ideje birtokba venni a szobámat. Gyorsan kipakoltam a ruháimat a gyönyörű tükrös gardróbszekrénybe, beüzemeltem a számítógépet, összekészítettem a sulis cuccot – már ami megvan, a nagy részét holnap kapom -, aztán elrendeztem a könyveimet, képeimet, kabaláimat. Van pár dolog, ami nélkül nem érezném otthon magam, például az egyetlen olyan családi kép, amin Apa is rajta van. Ha ez nem lenne, azt sem tudnám, milyen, kicsi voltam, amikor elment, nem emlékszem rá, és soha többé nem jött vissza. Örökké várni fogom, mindig az ágyam mellett van ez a kép, hogy minden nap láthassam. Isteni lesz újra itt aludni, már ha tudok az izgalomtól. Igaz, az utazás eléggé kifárasztott, bízom benne, hogy sikerülni fog. Anya még nem ért haza, bekaptam az utolsó szendvicset, egy jó fürdő után bebújtam új ágyamba, és betettem a kedvenc musicalcédémet. Fáradtság, kényelmes ágy, halk zene. Biztos recept a gyors elalváshoz.

Szerencsére jól indult a reggel, nagyon jót aludtam, és kint ragyogóan sütött a nap. Nem ugrottam ki azonnal az ágyból, próbáltam felkészíteni magam a rám váró izgalmakra. Visszakapom a régi társaimat. Ez jó, de azzal jár, hogy én leszek ma a fő szenzáció. Ha mindenki rám figyel, iszonyú béna tudok lenni. Sima úton is el tudok vágódni, és zavaromban idétlen poénokat bírok benyögni. Akkor a lényeg, hogy nézzek a lábam elé, és minél kevesebbet dumáljak. Legalább Gina velem lesz, ez erőt adott a felkeléshez.

Anya kitett magáért, az első nap isteni reggelit csinált – egyébként nem szokott -, tojást sütött, zöldségekkel és sajttal, csak úgy éreztem, képtelen vagyok enni. A kedvéért letuszkoltam pár falatot. Meg sietek is, utálnék első nap kezdésre beesni, és Gina már biztosan vár. Egy utcával lejjebb laknak – remélem, mondta volna, ha már nem így van -, majd becsengetek érte, pont útba esik.

– Sara, nem ettél valami sokat! – nézett rám szemrehányóan anya.

– Bocsi, izgatott vagyok, nem bírok enni.

– Épp ezért kellene most enned, mert szerintem egész nap nem fogsz.

– Ne aggódj, tudod, ebédelek a többiekkel! – de már slisszoltam is kifelé.

Gináék háza előtt ugyanaz az autó parkolt, mint régen, és a ház sem változott, kicsi, de nagyon kedves, sok virággal körberakva.

– Jó napot, Mrs. Bell! Gina készen van? – köszöntöttem az ajtót nyitó, szélesen mosolygó, cukorszagú, kissé dundi jó tündért. Ő ugyanis egy igazi házitündér, most is isteni illat áradt felém a házból, kiskorunkban nagyon sokszor kaptam náluk finomságokat.

– Helló, Sara! Üdv itthon! Mindjárt jön! – üdvözölt, közben Gina már futott is lefelé az emeletről.

– Szia, jövök már! Nos, vessük bele magunkat egy újabb tanévbe, harmadik évfolyam, hajrá! Készen állsz?

– Szia, hát, nem nagyon van más választásom.

Újabb megkönnyebbülés, Gina is farmert és pulcsit viselt, itt nem divat a márkás cucc, szerencsére.

– Na, igen. Az idén nekünk is lesz újdonság, állítólag lesz új tanárunk.

– Tényleg? Mesélj egy kicsit a többiekről, meg az újakról is – kértem a suli felé sétálás közben, kihasználtam az időt egy kis tájékozódásra.

– Oké! Anne és Donna jó fejek, többnyire velük vagyok. A nevükre biztos emlékszel még. Tavaly még Lili is velünk volt, de sajnos elköltöztek. Te viszont visszajöttél helyette! Ez klassz! A srácok idétlenek, csak marhaságokon jár az eszük, de azért bírjuk őket. Főleg Tomot és Scottot. Nagyjából a többiek is rendben vannak, csak Lara szállt el egy kicsit magától.

– És az újak? Fiúk vagy lányok?

– Mindkettő. Van egy lány az évfolyamunkban, és két testvére az alsóbb osztályokban. Képzeld, Oroszországból költöztek ide egy éve. A fiúk meg ikrek. De egyáltalán nem hasonlítanak, nemhogy ikreknek, még testvéreknek sem látszanak, sem külsőleg, sem természetre. És egy kissé furák is.

– Ezt hogy érted? – már közel lehet a suli, mert egyre több diákot látok.

– Majd rájössz! Egyébként ott jönnek, nézd!

Eszméletlenül jó pasik!

Nem igazán foglalkoztam még ilyen pasi témával, de ha fiúkra lehet mondani, hogy szép, akkor ők azok. Az egyikük fekete hajú, a másik egészen szőke, az arcukat mintha rajzolták volna, olyan tökéletes, olyan lehetetlenül szép, de mégis különböző. A sötét hajú fiúnak erőteljes és szigorú, férfias vonásai vannak, a szőkének pedig lágy, szinte gyermeki az arca. Ettől az egyikük egy kicsit ijesztőnek, a másik gyámoltalannak tűnik. Csak a testalkatuk hasonló, erős és magas. A szemüket nem láttam, mindketten napszemüveget viseltek, olyat, ami még oldalról is takart. Rendesen rájuk csodálkoztam, ők viszont nem figyeltek senkire, csak mentek lehajtott fejjel, szó nélkül, tökéletes érdektelenséggel a környezetük iránt. Egyszerűen nem bírtam levenni róluk a szemem.

– Ne bámuld őket annyira, nem érdemes. Eléggé maguknak valók. A sötét hajú Robin Moore, a szőke Ray. Csak akkor haverkodnak, ha kedvük tartja, és úgy tűnik, még egymást sem szeretik – bökött oldalba Gina.

– Hű, ez fura! Milyen barátságtalanok ebben a napszemüvegben, nekünk bent a suliban nem engedték hordani – mutattam rá elképedésem okára, takargatva az igazságot.

– Ha a nap süt, mindig hordják, megengedték nekik. Állítólag van valami baja a szemüknek, nem bírják az erős fényt. A nagynénjük szerint – aki neveli őket – valami öröklött dolog.

– Nagynénjük? Miért, a szüleikkel mi van?

– Azt mondják, a mamájuk meghalt, mikor születtek, az apjukról nem tudnak semmit. Nézd, ott vannak a többiek! Gyere! – mutatott lelkesen Gina egy kis csoportra a bejáratnál.

Ahogy elmentem az ikrek mellett, megcsapott valami, ami egy pillanatra megtorpanásra kényszerített. Biztosan éreztem, hogy figyeltek. Illetve, ez olyan érzés, amire azt mondják, hogy a vesémbe látnak.

De Gina már húzott is tovább a kapu felé, ott vártak ránk a csajok. Simán rájöttem, hogy az alacsony lesz Anne, mert beugrott a hullámzó vörös haja kerek arca körül és a szeplői az orrán. A magas, nyúlánk, kissé görnyedt, rövid barna hajú, nagyon szép arcú lány pedig, gondolom, Donna, rá kevésbé emlékszem.

– Helló, na, kit hoztam nektek?! – Gina eléjük tolt, mint valami ajándékot.

– Sara! Helló! Megismersz? – nyújtott kezet a vörös haj tulajdonosa, aztán a barátnője is.

Jó jel, a mosolyuk őszintének tűnik! Bemutatkoznom nem kellett, látszott, hogy mindenki tudott az érkezésemről.

– Persze, Anne, és te Donna. Jól néztek ki!

– Á, udvariaskodás nélkül is örülünk neked! Tök jó, hogy itt vagy. Remélem, hoztál magaddal valami fegyvert, amivel leszerelhetjük a srácokat, mert néha kibírhatatlanok, mint most is – mutatott a hátam mögé Anne.

Hátranéztem, láttam, hogy két srác egymást lökdösve közeledett felénk. A vékony, bozontos szőke talpig farmerben, ahogy észrevett, rögtön rohanni kezdett, és máris körülöttem ugrált.

– No nézd csak, Tom! Megjött Kalifornia lánya, mit szólsz, remek, nem?

– Scott, állítsd le magad, olyan vagy, mint egy gyerek a cukorkaboltban – tolta félre Gina.

A srác egyből rám vetette magát, akár egy igazi macsó. A másik – ezek szerint Tom – jóképű, kreol bőrű srác kidolgozott izmokkal, majdnem kopaszra nyírt fejjel csak messziről vigyorogva nézett meg magának.

– Jól van na, csak kedves akartam lenni! Tom, elhoztad a cédémet? – fordult vissza Scott a barátjához.

– Hoppá, attól tartok, nem – szisszent fel Tom meglepően mély, dörmögős hangon.

– Majd én mindjárt megmutatom, hogy mitől tarts! – folytatták tovább a lökdösődést, mintha ott se lettünk volna. Hát, rájuk abszolút nem emlékszem, valószínűleg akkoriban még annyira sem érdekeltek a fiúk, mint most.

– Na, ezek csengetésig kergetik egymást, aztán a legnagyobb egyetértésben beülnek az órára. És még azt mondják, minket nehéz kiismerni! Jöttök, csajok?

Gina arckifejezése azonban teljesen mást sugallt, mint kissé lekezelő megjegyzése, tuti, hogy odavan valamelyik srácért.

– Aha, menjünk. Ha az új tanár jön, ne kezdjük késés miatt rossz ponttal.

Anne kicsinek is nagyon precíz volt, emlékszem a tolltartójára, benne a mindig hegyesre faragott, szépen sorba rakott ceruzákra. Én inkább a beszórós típus vagyok.

– Menjetek csak, én még bemegyek a tanáriba a könyveimért meg az órabeosztásomért – mondtam, és indultam is, mert tényleg ciki lenne elkésni.

Az iskola már kívülről is tetszett, kicsi, U alakú, csupa ablak épület, a bejárat mindkét oldalán sok virággal, a parkolót nagy cserjék és fák takarják el. Bizakodva léptem hát be az épületbe. Nem ismerem a sulit és a tanárokat, hiszen ez már a középiskola. Idegen a pálya, de elég jól el lehet igazodni, kis táblácskák segítenek. A tanári meg is van, egy hosszú folyosó végén a tábla szerint. Na, nem olyan nagyon hosszú, hiszen az iskola se túl nagy, viszont barátságos és meleg hangulatú. A folyosón a fal tele van képekkel az itt végzett osztályokról, mindenütt virágok vannak, és az óriási ablakok miatt az épület nagyon világos. Az iskola hátsó udvara is elbűvölt, a kép ugyanolyan, mint elölről. Sok virág, színes levelű bokrok, és padok, asztalok. Gondolom, a szüneteket itt töltik a diákok.

A tanáriban még ott volt az összes tanár, ugyanolyan zsibongó beszélgetésbe merülve, akár a diákjaik. Szerencsére egy idősebb tanárnő észrevett, és mikor megtudta, mit szeretnék, átküldött a szomszéd irodába. Ez egy zsúfolt kis szoba, két íróasztallal, sok papírral és dossziéval, meg finom kávéillattal. A fal itt is tele van a tanulók rajzaival és iskolai programok képeivel. Az asztalok tulajdonosai a papírhalom mögé bújva kevergették a kávéjukat, és egy kollégájuk betegségéről beszélgettek. Észre sem vették, hogy bementem, apró köhintéssel adtam tudtukra jelenlétemet. Meglepődve kukucskáltak ki a dossziék mögül. Bemutatkoztam, aztán az egyik „mindent tudok rólad” mosolyú, élénkvörösre festett hajú hölgytől meg is kaptam a könyveimet, az órarendemet, és egy kis iskolai házirendet. Az első órám ugyanaz, mint Gináé, azt legalább nem kell keresnem, tudom, merre mentek. Eddig egész jól ment minden. Az utolsó percben értem oda a terembe. Ez direkt jó, a többiek hozzászokhatnak a jelenlétemhez óra alatt, csak nem leszek már akkora felfedezni való újdonság a szünetben.

Gina mellett gyorsan lehuppantam, mert jött is a tanár.

– Üdv mindenkinek! Egyelőre velem kell beérnetek, a szaktanár sajnos csak egy hónap múlva tud jönni, de addig is haladnunk kell, úgyhogy nyissátok ki a könyvet és kezdjük! – mondta az a kedves tanárnő, aki eligazított, Mrs. Allen, ha jól láttam.

Mikor leültem, láttam, hogy az ikrek pont mögöttünk ülnek. Egy pillanatra rájuk néztem, még mindig rajtuk volt a napszemüveg, Ray rám mosolygott, én pedig viszonoztam.

Lehet, hogy csak azért, amit hallottam róluk, de valami felbukkant bennem, amit nehéz megfogalmazni. Ott voltunk együtt, egy teremben a többiekkel, mégis, mintha mi hárman nem ide tartoznánk.

Aztán hirtelen megéreztem, hogy valamelyikük engem bámul. Kicsit mocorogtam a széken, hátha ráeszmél, hogy észrevettem, és nem tetszik. De hiába. Az érzés nem szűnt meg, hanem erősödött. A hátam egy ponton szinte égett, aztán ez a pont tágulni kezdett, úgy, mintha ezer tűvel szurkálnának, a gyomrom összeugrott, a fejemben egy méhkas zsongott, figyelni sem tudtam. Alig vártam, hogy vége legyen az órának, úgy éreztem, megfulladok. Olyan rosszul lettem, hogy a csengetést se halottam. Csak azt láttam, hogy Ray kivonszolta Robint az osztályból.

– Sara! Jól vagy? Teljesen elfehéredtél!

Ennyire rosszul festek? Gina ijedtnek tűnt.

– Semmi gond, biztos az izgalom. Kicsit kimegyek a levegőre – motyogtam, csoda, hogy megértette. – Veled megyek!

– Dehogy, nem kell. Egy perc és jövök.

– Oké, ha nem leszel itt öt perc múlva, utánad megyek!

Kimentem a hátsó udvarra, de mire kiértem, sokkal jobban lettem, ahogy jött, úgy el is ment az a rossz érzés. A levegő azért jól esett. Találtam egy eldugott padot az egyik bokor mögött, leültem és próbáltam jó mélyeket lélegezni. Aztán hirtelen meghallottam az ikreket, ők nem láttak engem, akaratlanul is tanúja lettem a beszélgetésnek.

– Rob, kérlek, ne csináld ezt, nem teheted! Tudod, hogy mit kockáztatsz! – Ray hangja nagyon ingerült volt.

– Te ne mondd meg nekem, hogy mit tehetek és mit nem! Elegem van a titkolózásból! – Robin dühöngött.

– Nem tehetünk mást! Ha rájönnének, az sokkal rosszabb lenne.

– Áh! Hagyjál! Nem is értem, mit akarsz, nem csináltam semmit. Vagy már nézni sem lehet?

Robin elviharzott, Ray utána futott. Te jó ég! Meg sem mertem mozdulni, nehogy észrevegyenek. Szó, ami szó, egy kissé féltem is. Mit kell így titkolniuk? Mire jöhetnénk rá? Van köze a rosszullétemhez? Nem, az nem lehet. Ostobaság.

Hirtelen megtelt az udvar, a jó idő mindenkit kicsalogatott.

Az osztálytársaim egyenesen engem vettek célba, mégsem maradt hát el a rám csodálkozás. Végül is nem vehettem el tőlük ezt az örömöt, és sokkal rosszabb lenne, ha senki sem törődne velem. Mindenki üdvözölt, ismerősek az arcok, de a nevekkel már bajban vagyok. Ráadásul ezt még jó mókának is tartották!

– Nos, nézzük, emlékszel-e a nevemre? – lépett oda egy lány, tökéletesre beállított frizuráját igazgatva. Nem emlékszem. De abból, ahogy viselkedik, valamint divatos ruháiból és festett körmeiből ítélve ő lehet Lara. Megadtam neki azt az örömet, hogy kitaláltam.

– Te vagy Lara – megvan a mai jócselekedetem, Lara nagyon elégedetten lépett félre.

– És én ki vagyok? – lépett előre egy srác.

Hát én totál kivagyok, az biztos. Hogy ismernék fel valakit, akit utoljára gyermeki szépségű arccal láttam és mostanra hatalmas vörös pattanásokat, meg halvány bajuszt növesztett, a szőke haját pedig tüskésre felzselézve hordta. Felvettem a kesztyűt, de csak óvatosan, a viccelődés veszélyes pálya, nagyokat szoktam hasalni rajta.

– Azt hiszem, te vagy Nathan – legalább nevettek egy jót.

Szerencsére jött a megmentőm Gina képében.

– Öt percről volt szó! – akkor vette észre a gyűrűt körülöttem.

– Ti meg mit csináltok itt? Hagyjátok már szegényt, hadd szokja a terepet. Holnap is itt lesz.

Tetejébe a csengő is megszólalt. Vége a kínzatásnak.

– Kösz, Gina.

– Nincs mit, máskor hajtsd el őket.

Befelé menet mellém sodródott egy nagyon szőke, vékony lány. Azért tűnt fel, mert három is volt belőle, csak különböző méretben.

– Ők azok? – súgtam Ginának, a reggel említett lánytestvérekre gondolva.

– Aha.

Szétváltunk, nem együtt volt óránk, és az ikrekkel sem. Aznap már nem láttam őket. De ez az egész olyan furcsa volt, nem tudtam kiverni a fejemből. Pedig jobb lett volna, ha figyelek az órákon, mert rájöttem, hogy kissé le vagyok maradva a többiekhez képest. Lesz mit bepótolnom. Csigalassúsággal telt az idő. A szünetekben azért mindig voltak páran, akiket érdekeltem, bár ez nem tetszett mindenkinek. Lara rosszalló tekintettel méregetett, mert a fiúk sokat foglalkoztak velem. Természetesen nem azért, mert csinosabb vagyok, hanem mert az új sokkal izgalmasabb. Egyszer sem kellett keresgélnem a tantermet, mindig akadt kísérőm. Nagyon lelkesek voltak, láttam, hogy máshova is szívesen elkísérnének, különösen Scott. Nem akartam én tőlük semmit, de azért jólesett az érdeklődésük. Délután a haverokkal beültünk a cukiba egy sütire a visszatérésemet megünnepelni. Nem szeretem, ha én vagyok a középpont, de olyan kedvesek voltak, nem akartam megbántani őket. Gondoltam, ez a nap úgyis erről szól, legyünk túl rajta. Pedig most szívesebben mentem volna haza, valahogy olyan kimerült voltam. És Gina még elhívott egy esti sétára is, persze tanulás után. Erre sem tudtam nemet mondani, talán este jól is fog esni. Mikor hazaértem, nagyi kint üldögélt a teraszon a délutáni szertartásos teáját iszogatva. Ahogy meglátott, letette a csészét, és nagyon komolyan csak nézett, szinte félelmet láttam a szemében. Ez butaság, miért félne, biztos megint elkalandoztak a gondolatai.

– Nagyi! Szia! Jól vagy? Én is kapok teát? – hiába, a tekintete nem változott.

– Sara. Én… Csak… Hát persze, ülj csak le, hozom.

Milyen volt az első nap? – lassan, de összekapta magát.

– Vegyes! A régiek közül mindenki örült nekem.

– Régiek? Akkor vannak újak is? – ez már jobban érdekelte.

– Igen, egy lány és két srác. A fiúk ikrek, de egyáltalán nem hasonlítanak. Érdekesek, olyan mások, és a suliban is napszemüveg van rajtuk, nem bírják az erős fényt.

– Miért, mi bajuk van? – olyan halkan kérdezte, hogy alig értettem.

– Valami öröklődő betegség.

– Hm, öröklődő – elgondolkodó arccal indult a teámért és elég soká ért vele vissza.

Anya persze nincs itthon, biztos már nyüzsög valahol.

Nagyi nem kérdezett többet, magához képest túl csendes lett, szótlanul szürcsölgettük a teánkat.

– Kösz a teát! Egy picit eldőlök pihenni a tévé előtt. Kérlek, fél óra múlva szólj, hogy menjek tanulni – nagyot koppant a csésze, de nagyi fel sem nézett.

– Rendben, pihenj csak – motyogta maga elé.

Láttam, hogy nem lehet kizökkenteni a gondolataiból, ki tudja, hol járt éppen. A pihenésből alvás lett, és persze nagyi nem szólt fél óra múlva. Arra ébredtem, hogy vitatkoznak anyával.

– Hidd el, hogy igazam van! Teljesen kimerülve jött haza! – nagyi hangja szinte könyörgő.

– Megint képzelődsz! Ez volt az első nap, és izgult is, persze, hogy kimerült! – anyáé türelmetlen.

– Te nem láttad, mikor hazaért, nagyon sápadt volt.

– Biztos egész nap nem evett, tudod, hogy simán megfeledkezik az evésről! – ebben van valami, ismer

– Jól van, egyszer majd hiszel nekem, csak ne legyen késő!

Jobb lesz, ha kimegyek, mielőtt elfajulna a vita.

– Ne vitatkozzatok, tényleg alig ettem, de most farkaséhes vagyok. Anya, csinálsz nekem szendvicset? Muszáj közben tanulnom, mert mindjárt találkozom Ginával – léptem be a konyhába, ők közben vizslató szemekkel méregettek.

– Persze, majd felviszem.

– Köszi!

– Látod, nagyi, nem kell rögtön rémeket látni! Gyere, és segíts inkább! – hallottam még anya hangját a szobámba menet. Fogalmam sincs, min vitatkoztak megint. Mivel én voltam a téma, inkább nem firtattam a dolgot. Miattam rendesen össze tudtak kapni.

Szerencsére ma még nem kaptunk sok házit, elég hamar megcsináltam. Már amit sikerült, mert volt, amihez hozzászólni sem tudtam. Segítség kellene, majd megkérem Ginát. Tényleg, lehet, hogy már itt is van. Kinéztem az ablakon és láttam, hogy ott sétálgat fel-alá, rám várt. Közben besötétedett, és a levegő is hűvös lett, felvettem egy dzsekit a sétához kifelé menet.

– Régóta vársz? Miért nem jöttél be? – kérdeztem.

– Nem akartam zavarni, gondoltam úgyis jössz. Addig is levegőztem – mintha rosszabb kedvében lenne, mint korábban.

– Azért máskor csak gyere nyugodtan.

– Rendben, kösz. Sajnos most nincs sok időm, segítenem kell anyának, nem gond?

– Egyáltalán nem, én is elég fáradt vagyok, időben le akarok feküdni. Akkor elkísérlek a házatokig, jó?

Én fáradt vagyok, ez igaz, de ő nem mondott el mindent, valami bántja.

– Szuper! Tök jó fej vagy! Hogy érezted magad ma?

– Tulajdonképpen jól, jó érzés volt, hogy mindenki örült nekem, mintha el sem mentem volna. Egy kicsit sok is volt a figyelemből. Viszont a tananyagban le vagyok maradva. Segítenél bepótolni?

– Naná, szívesen! Délutánonként tanulhatnánk együtt! – tényleg örült, a kedve is jobb lett.

– Ez a Scott tényleg olyan nagy szoknyavadász? – gondoltam, a pasis téma az olyan csajos dolog.

– Á, csak a szája nagy! De úgy láttam, eléggé bejössz neki!

– Én? Jaj, ne! Remélem, nem! – nem nagyon bírom a macsókat.

– Tényleg nem érdekel? Csak azért, mert nekem nem közömbös, nincs köztünk semmi, nem azért, csak nem akarom, hogy gond legyen, szóval érted – hebegte elpirulva, a sejtésem beigazolódott, bár inkább Tomra szavaztam volna.

– Értem, persze, és ne izgulj, tényleg nem érdekel.

– Az pazar, oké – ez a megkönnyebbülés sóhaja volt.

– Amikor az ikreken nincs szemüveg, látszik valami a szemükön? Úgy értem, a betegség miatt, nehogy megbámuljam őket - próbáltam nem túl feltűnően kérdezősködni.

– A betegség nem látszik, de jobb, ha van rajtuk szemüveg. Olyan mindenen áthatoló szemük van. Raynek vakító kék, Robiné olyan fekete, hogy az már félelmetes.

Egyikbe se túl jó belenézni, libabőrös leszel tőle.

– És az új lány? Meg a tesói? Tiszta egyformák.

– Igen, nagyon hasonlítanak egymásra. Csak Tányának tudom a nevét, ő az évfolyamtársunk.

– Összebarátkoztatok már velük? – kíváncsiskodtam, bár a lány arca nem volt valami barátságos.

– Nem, próbáltuk, nem kellettünk nekik. Mindig hármasban sutyorognak. Sajnos, megjöttünk. Sara, tényleg örülök, hogy itt vagy – búcsúzott Gina rövid sétánk után.

– Én is. És köszi! Viszlát holnap!

Hát, ez nem hangzik túl jól, mármint az, hogy se az ikreket, se a lányokat nem sikerült bevonni a közösségbe. Lehet, hogy nem is az új diákok a hibásak, hanem a kisvárosi távolságtartás. Nincsenek hozzászokva a beköltözőkhöz. És az ikrek? Talán tévedek, és mégis köze van Robinnak a rosszullétemhez. De miért tenne velem ilyet? Nem is ismer, még időm sem volt ártani neki. Inkább nem találgatok, meglátjuk, mi lesz holnap. Vállat vontam, és hazafelé vettem az irányt. Elég sötét volt már, furcsa és kicsit borzongató, hogy senki nincs az utcán, ezt is meg kell szokni. Long Beachen másképp zajlik az élet, sokan mászkálnak éjszaka is. Jobb lesz, ha sietek haza, ez a borzongató érzés nem múlik, szinte már láttam, hogy valaki követ és figyel. Folyton hátranéztem, de persze nem volt ott senki. Fellélegeztem, mikor észrevettem, hogy a túloldalon közeledett valaki. Az út ugyan elég kanyargós volt neki, halkan énekelgetve időnként meghúzta a borosüveget, de mégiscsak valaki, és ő valószínűleg nem lenne képes ártani nekem, igaz, segíteni se. Meglátott, már hangosabban dalolászott, és hadonászva közeledett felém.

– Kedves Hölgyem! Adna nekem egy kis aprót? Tudja, ma még nem is ettem! – mintha erőszakosabbnak tűnne, mint gondoltam.

– Inni viszont ivott eleget! Arra volt pénze? Miért nem vett kaját? – nem tagadom, felhúzott.

– Hú, de nagyon okos tetszik lenni! Nem kioktatást kértem, hanem egy kis aprót! – most már túl közel volt, éreztem a borgőzős leheletét, nem engedett továbbmenni.

– Persze, hogy abból is piát vegyen!

– Magácska nem ért a szóból? Ide a lóvét! – kezdte rángatni a dzsekim ujját.

– Takarodjon innen! – próbáltam ellökni, de meglepően erős volt.

A következő pillanatban eldobta az üveget, ami hangosan csörömpölve szilánkokra tört a betonon, majd két kézzel markolászva a fejét térdre esett és összegörnyedt. Kihasználva az alkalmat futni kezdtem, de a következő sarkon befordulva hirtelen beleütköztem valakibe.

– Megtudhatnám, minek mászkálsz ilyenkor az utcán? Ez nem Kalifornia! A csitriknek este otthon a helyük!

Robin volt, arcáról sütött a megvetés és a harag. Nem volt rajta szemüveg, miután nekimentem, elég közelről láthattam a szemét. Az írisze sokkal nagyobb, mint másnak. A színe az éjszaka sötétjénél is feketébb, olyan fekete, hogy úgy érzem, a semmibe nézek. De az arca szépsége még a fénytelen estében is világított. A kezem önkéntelenül elindult, hogy megérinthesse, tudni akartam, hogy tényleg valódi-e. Azonnal megrohant egy érzés, ami lehengerlő volt ugyan, de azt is éreztem, hogy nem rossz. Sőt, még meg is szédültem tőle. Mindenesetre a megdöbbenéstől megszólalni sem tudtam.

– Mi az, megnémultál? – kérdezte már szelídebb hangon.

– Nem, dehogy! Mondd, te mindenkivel ilyen bunkó vagy, vagy csak így szoktál bemutatkozni? – megjött a hangom, ki nem állhatom, ha lecsitriznek.

– Ami azt illeti, te sem vagy valami kedves. Egyébként én nem vagyok senkivel semmilyen, nem is érdekel senki!

A hangja és az arca újra megkeményedett.

– Nem hiszem! Tuti, hogy te segítettél az előbb!

Hirtelen teljesen biztos voltam benne, hogy ő állította le azt a részeget.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz! Miben kellett volna segítenem? – játszotta az értetlent.

– A részeg! Te kényszerítetted a földre! Hogy el tudjak futni!

– Ott se voltam! Ne akarj olyasmit látni, ami nincs! Túl élénk a fantáziád! Ne nézz annyi tévét!

Távolodott tőlem, mintha elgyengült volna, vagy megijedt.

– Utálom a tévét, és egyáltalán nincs fantáziám, van is bajom a fogalmazásokkal. Ha már itt tartunk, délelőtt a suliban, azt a rosszullétet is te csináltad?

– Ha, persze, beszórtalak kínporral, és varázsigét mormoltam! – az arcán őszinte meglepődés látszott. – Fantáziám nincs, de jók a megérzéseim. Meg se kérdezted, hogy milyen rosszullétről beszélek. Ha volt hozzá közöd, mondd meg – kértem csendesen.

– A jó megérzésed megsúghatta volna, hogy sötétben ne kószálj az utcán! Most inkább megyek, mielőtt kitalálod, hogy én vagyok Merlin inkarnációja!

Választ nem várt, köszönés nélkül otthagyott. Ezernyi érzés és gondolat kavargott bennem, leforráztak és nyakon öntöttek hideg vízzel egyszerre. Még mindig remegett a lábam a támadás miatt. És légkalapács módjára dübörgött a szívem Robin közelségétől. A stílusa meg feldühített. Örültem és haragudtam, értettem és értetlenkedtem, gyenge és erős is voltam, elképedtem és elborzadtam egy időben. De volt valami más is. Valami, amiről eddig is tudtam, hogy ott van, csak valahogy még nem jött elő. A bizonyosság. A másikról, vagyis most Robinról. Valamiben, amit ő nem mondott ki. Én mégis sziklaszilárdan, megkérdőjelezhetetlenül, egyszerűen csak tudtam. Még nem értettem, de tudtam. Teljesen összezavarodva lassan hazasétáltam, közben abban is biztos voltam, hogy nem kell már félnem. Odahaza szerencsére csend fogadott, anyáék visszavonultak. Ha megláttak volna, nem tudom, hogy magyarázom meg a zavarodottságomat. Legjobb lesz, ha gyorsan felhúzok a szobámba, reggelre talán elcsitul bennem a vihar. Szörnyen rosszul aludtam.

A részeggel álmodtam. Álmomban Robin tovább kínozta azt az embert, vergődött az úton kínjában, és hangosan üvöltött, míg végül a mentő vitte el. Ráadásul vihar is volt az éjjel, a szél fütyült, sűrű eső verte az ablakot, és még most is esik. De legalább felébresztett, kicsit korábban, mint kellett volna, ami direkt jól jött. Szükségem volt egy kis időre, hogy kiheverjem a rémálmomat. Kitámolyogtam a fürdőbe, egy kis hideg vízre vágytam. A tükörben csak önmagam árnyékát láttam, a gyomrom émelygett, a szám teljesen kiszáradt. Ide egy korty víz kevés lesz.

Lezuhanyoztam először jó forró, utána hideg vízzel, aztán elveimmel ellentétben egy kis sminkkel próbáltam némi színt lopni az arcomra. Nem akartam, hogy anyáék faggassanak. Kicsit csinosabban is öltöztem, tudtam, hogy tetszeni fog nekik, eltereli a figyelmüket a sápadtságomról. Felvettem azt a zöld blúzt, amit nagyitól kaptam karácsonyra, állítólag illik a szememhez. A farmert viszont nem voltam hajlandó lecserélni. Gyorsan összekapkodtam a könyveimet, mert a sok szöszölés miatt késésben voltam, így legalább van indokom hamar lelépni anyáék vizslató tekintete elől. Elindultam lefelé, de eszembe jutott, hogy a rajzcuccot is el kell vinni, vissza kellett fordulnom érte. Közben hallottam anya hangját a konyhából.

- Nahát, az ember azt gondolná, ilyesmi nem történhet egy ilyen békés városkában! Figyelj: súlyos belső vérzésekkel az este kórházba szállítottak egy részeg hajléktalant, senki nem tudja, mi történt vele, állapota életveszélyes.

A hányinger megállíthatatlanul elkapott, még jó, hogy közel volt a fürdő. Csak hánytam és hánytam, talán nem is a gyomromból, hanem valahonnan a lelkem legmélyéről. Undorodtam a gondolattól, ami a fejembe költözött. Én vagyok az oka. Miattam került egy ember kórházba. Miattam! Ez a szó dobolt az agyamban. Egy cseppnyi kétségem sem volt.

Később. Majd később átgondolom. Nem vagyok gyáva, de úgy érzem, egyedül nem fog menni. A kérdésekre, amiket feltennék, a válaszok nincsenek nálam. Azok Robinnál vannak, ő pedig az iskolában. Ezúttal segített a hideg víz, de a sminknek annyi. Mindegy, úgysem tetszett. Most már tuti elkések, egy hangos „sziasztok, rohanok” kiáltással elviharzottam a konyha mellett, anya még mindig az újságot lapozgatta.

– Sara! Nem reggeliztél! – mázli, csak utánam szólt, nem jött ki.

– Bocs, anya! Elkések, majd veszek valamit!

– De tényleg, muszáj enned!

Az evés nálam mindig sokadrangú dolog volt, akár egy napig is ki tudom hagyni, ezért voltam kicsinek olyan sovány, és anya még mindig aggódik.

– Megígérem! Szia!

Ezt megúsztam, sprint a suliig. Önkínzásom alatt az eső legalább lecsendesedett, bár futás közben így is rendesen összevizeztem a nadrágomat, nem vesztegettem az időt a pocsolyák kerülgetésével. Mikor odaértem, már senki sem volt a suli előtt, ahogy beestem az ajtón, megszólalt a csengő. Az osztályban kifulladva ültem le az első üres helyre, mellettem egy duci, holdvilágképű, fogszabályzós srác tátott szájjal bámult rám. Szerintem tök idiótának nézett. Az első órán senki ismerős nem volt. Nem bántam. Egy kicsit összeszedtem magam és próbáltam koncentrálni. Ami a tanulásnak is használt, a gondolataimat meg semmiképp nem akartam szabadon engedni. Szünetben megkerestem a csajokat.

– Helló, hát te hol voltál? Egy csomó ideig vártam rád! – fogadott Gina mesterkélt sértődöttséggel.

– Bocs, nem aludtam túl jól, nehezen szedtem össze magam, ne haragudj.

– Azt látom, nincs semmi jó színed. Hallottad, mi történt az este?

Az egész város erről beszél! Sejtettem, mi következik, és nem voltam túl boldog.

– Anya említett egy cikket az újságból valami hajléktalanról – ha mindenki tudja, nem tehetek úgy, mintha én nem tudnám.

– Nem tudhatjuk, mi történt, lehet, hogy csinált valamit, mielőtt megverték – nézett fel Donna az angolkönyvből.

– Nem szeretem őket, büdösek, piszkosak és fertőznek. Éppen ezért szerintem biztosan csinált valamit, különben senki nem akarna hozzáérni egy ilyenhez.

Hát igen, Anne sem tagadja meg önmagát, belehalna, ha meg kellene érintenie egy ilyen embert. Már ha meg kellett érinteni egyáltalán.

– Aggódtam, mikor meghallottam, mert te is arrafelé mentél haza, most meg még késtél is – fordult felém Gina kérdő tekintettel.

– Á, nem, én nem láttam semmit! – sosem tudtam jól hazudni, gyorsan témát kellene váltani. – Jön valaki matekra most? – például így.

– Mindenki, mehetünk együtt. Tényleg, akkor délután kezdjük a tanulást? – Gina tudtán kívül kimentett, innentől már az én felzárkóztatásom lett a téma.

Felosztották egymás közt a tantárgyakat, mindenki abból segít, amiben a legjobb. A fiúk is beszálltak, Donna szerint Scott a legjobb matekos az évfolyamban, aki mindjárt ki is használta az alkalmat és közölte, hogy már az órán is üljek mellé, hátha kell segítség. Tom imád kísérletezgetni, övé lett a fizika és a kémia. A többit megoldjuk a lányokkal.

– Nem egészen igaz, hogy a legjobbak vagyunk, vannak jobbak is – jegyezte meg Tom.

– Igaz, az ikrek mindent tudnak, nincs olyan kérdés, amire ne tudnák a választ. Nem is tudom, minek járnak iskolába – fanyalgott Scott. Szemlátomást nehezen viselte a konkurenciát.

A nap többi része unalmasan telt. Kivéve, hogy feltűnt valami. Az orosz lány, Tánya, amikor csak tehette, az ikreket figyelte. Néha annyira belefeledkezett, hogy nem reagált a testvérei szavára sem.

Messziről ki lehetett szúrni őket, a szinte fehéresszőke hajuk miatt. Ritkán látni errefelé ilyen külsejű embereket, itt nagyon kilógtak a sorból. Fehérségük és szeplőik ellenére mégis, szerintem nagyon szépek és különlegesek voltak. Főleg Tánya, azzal a komoly arcával és ábrándos szemeivel. Bármennyire igyekezett is, és bármennyire szép és különleges, szemlátomást ő sem tudta magára vonni az ikrek

figyelmét.

Két olyan órám volt, amin ők is ott voltak. Igyekeztem a lehető legtávolabb ülni tőlük, és nyilvánvalóan ők is kerültek engem, ugyanis rám se néztek. Gina nem értette, hogy miért akarok máshova ülni, mint tegnap. Dadogtam valamit a bezártságérzésről, és elcibáltam az ablak mellé. Egyébként ma nem volt rajtuk szemüveg, de meg se próbáltam jobban megnézni őket. Az órák után Ginának maradnia kellett, az iskolai színjátszó kör tagja, próbálni ment. Az iskolanapra készülnek, ami két hónap múlva lesz, és amit minden évben megtartanak. Aznap nincs tanítás, csak jobbnál jobb programok, este buli. Megpróbálom anyát rávenni, hogy igazolja majd le azt a napot. A programok hagyján, de a buli! Nyomulós fiúk, kicicomázott csajok, zaj és tömeg, nem az én világom. Tehát egyedül mentem haza, nem menekülhettem a gondolataim elől tovább. És a tények elől sem. Ki kell mondani, Robin volt. Ő bántotta azt a szerencsétlent. Meg kell tudnom, miért tette, hiszen végül is nem történt semmi olyasmi, ami megtorlást követelne. Mégis, olyan nehéz elhinni, nem éreztem őt tegnap este ilyen rossznak. Vagy engem is befolyásolt? Cserbenhagyott volna az intuícióm? Ha ilyesmikre képes, akkor mire még? És mi lesz, ha annak az embernek tovább romlik az állapota vagy meghal? Azt hogyan lehet jóvátenni? Sehogy. Mert muszáj, hogy ne így legyen. Meg kell gyógyulnia.

És Robin? Miért akarom újra látni?

Mert valljuk be, akarom. Érzem, ott, legbelül, ahonnan az izgalom édes íze jön, ha meglátom. Milyen buta vagyok! Eddig egész jól hárítottam az ilyesmit. Most meg elém állt egy örvénylő szemű srác és én gondolkodás nélkül belevetettem magam az örvény közepébe. Az is igaz, hogy eddig még nem találkoztam senkivel, aki ilyen erős mágnesként vonzott volna magához és ilyen könnyedén rombolta volna le védelmem összes bástyáját. Ki ő, hogy tudta ezt megtenni velem? Nem fogom sokáig válaszok nélkül bírni, előbb vagy utóbb úgyis megkérdezem.

– Sara! – felkaptam a fejem, ott állt előttem. Ezúttal Ray. – Beszélnem kell veled! – remek, jobbkor nem is jöhettél volna. – Szeretnék tőled elnézést kérni a testvérem viselkedése miatt.

Sosem láttam még ilyet, a szeme nagyon élénk azúrkék, a kékség hatalmas, és szinte hullámzik, mint a tenger. Egyáltalán nem volt ijesztő, sőt, végtelen nyugalom és melegség áradt belőle, ahogy a hangjából is. Angyali szépségű arca bocsánatkérően mosolygott.

– Miért, mit tett, amiért elnézést kérsz? – kérdeztem nyugodtan.

– Azt mondja, nagyon udvariatlan volt veled, ne haragudj – olyan szépen kérte!

– Ha kell neki tőlem valami, kérje ő! Nem is Robin küldött, igaz? Esze ágában sincs bocsánatot kérni!

A reggeli rossz érzés kezdett visszatérni és ki akart robbanni belőlem.

- Kérlek, tartsd magad távol tőle, mindenkinek jobb lesz így!

Nocsak, sikerült kibillentenem őt szilárd nyugalmából.

Tegnap sem én kerestem a társaságát. Amit tett, azért magyarázattal tartozik. Tudni akarom, hogy miért tette.

A szívem olyan gyorsan vert, hogy talán Ray is hallotta.

– Semmit sem tett, amiről te ne tudnál. Fogadd meg a tanácsomat – nagyon igyekezett visszafogni magát.

– Biztosan tudom, hogy ez nem igaz. Ha attól féltek, nem fogok szólni senkinek.

– És mi is az, amiről nem fogsz szólni? – váltott flegmára.

– Hogy ő büntette meg azt a hajléktalant, miatta van kórházban.

– Senki sem hinne neked! Főleg azért, mert ez nem történt meg – most már cinikus volt. – Szállj le rólunk, foglalkozz valami mással! Mondjuk a tanulással. Úgy vettem észre, nem megy a matek. Szevasz.

Paff. Megint alulmaradtam, és már Ray sem kedvel. Ráadásul okosabb sem lettem. Arra azért rájöttem, hogy tőlük semmit sem fogok megtudni. Mást kell kitalálnom. De mit? Először is fogalmazzuk meg, mit is tudok pontosan. Az biztos, hogy mások, mint a többi ember. Tudnak valamit, vagy képesek valamire, amire mi nem. Nagyon okosak. Tele vannak elfojtott késztetésekkel, talán nem is mindig tudnak uralkodni felettük. A legfontosabb, hogy fizikai kapcsolat nélkül is hatni-ártani tudnak másnak. Legalábbis Robin. Ez eddig elég cifra, és ez nyilván csak a kezdet. Rendesen beletenyereltem valamibe. Talán a családjukról lenne jó többet tudni. Majd óvatosan kifaggatom Ginát. Közben hazaértem, nagyi már lesett az ablakból, az eső miatt most a konyhában várt a teával kíváncsian és izgatottan.

– Gyere csak, ülj le és mesélj! Mindent tudni akarok! Milyenek a társaid? Van már barátnőd? És a fiúk? – ez ma a nagyon élénk nagyi.

Hát, a suli nem rossz, egész rendesek a tanárok, bár lesz majd egy új tanár, őt még nem ismerjük. A csajok gyorsan visszafogadtak, a régi barátnőmmel – Ginával – szerintem újra jóban leszünk. Mind kedvesek, a srácok is, mindenki segít nekem felzárkózni – hadartam el gyorsan, persze tudtam, hogy a nagyit ennyivel nem rázom le.

– Ez mind nagyon szép, de úgy érzem, van még valami más is – a megérzései tévedhetetlenek.

– Van, csak olyan képtelenség, hogy el sem merem mondani.

Ebben a pillanatban bevágódott az ajtó és beviharzott Mary.

– Hahó, képzeljétek, hol voltam! Meglátogattam a kórházban azt a hajléktalant, vittem neki ruhákat meg kaját. Kiderült, hogy nem is olyan súlyos az állapota, már teljesen jól van, holnap el is engedik. De nagyon részeg lehetett, mert azt mondogatja, egy lány verte meg. Ja, és ha már ott voltam, jelentkeztem önkéntes munkára is. Sara, ettél rendesen?

Természetesen nem tűnt fel neki, hogy belecsöppent valamibe, amit szétzúzott. De tök jó, hogy javul az a szerencsétlen ember, remélem, a sztoriját nem hiszi el senki, amúgy kicsit furcsa ez a gyors gyógyulás. Mégsem bántotta annyira?

– Igen, ettem, jó a kaja a suliban. Gina hozott finom pogácsát is, a mamája sütötte reggel.

Lehet, hogy többet törődnék az evéssel, ha itthon is ennyi finomság lenne, de hát anyát így kell szeretni. Igyekszik, csak mindig fontosabb dolga van.

– Az tényleg fincsi lehetett, régen is remekelt a konyhában, majd kérd el a receptet.

Ilyenkor komolyan gondolja, csak soha nem lesz belőle semmi.

Mennem kell tanulni, Gina mindjárt itt lesz, hogy segítsen.

– Este benézhetnél nagyanyádhoz, találtam régi képeket a családról – nincs menekvés.

– Rendben, tanulás után megyek.

Végül is nagyi az egyetlen, akivel megbeszélhetem ezt az egészet. Hozzászólni valószínűleg nem fog, de legalább meghallgat és nem nevet ki. Attól sem kell félnem, hogy elmondja valakinek, nem olyan, és nem megy sehová.

A délután hamar eltelt, Gina sokat segített, átvettük a biológiát és az irodalmat. Kiderült, hogy olvasnivalóm is bőven akad, például a Nyomorultak. De van valami rövidített változat a lényegről, nekem az is elég lesz, mivel nincs túl sok időm a dolgozatig. Tanulás után jó kis sztorikat is mesélt a kirándulásokról, bulikról. Már régen nevettem ilyen jót. Szerinte feltétlenül ott kell lennem a sulinap buliján, tuti jó lesz.

– Még nem meséltél Tányáról és a tesóiról – felkeltette a figyelmemet ez a lány.

– Nem sokat tudok róluk. Néhány éve meghalt a mamájuk, de van mostohájuk. Nem ők mesélték, a városban pletykálják, hogy nem valami kedves a lányokkal, a szomszédok sokszor hallják kiabálni.

– Szegények, nem irigylem őket. Lehet, hogy örülnének, ha barátkoznánk velük.

– Hát, tavaly elzavartak bennünket, de meg lehet próbálni.

Gina tudja milyen, ha otthon gondok vannak. És azt is, hogy ilyenkor a barát kincset ér. Ha lesz rá alkalom, megpróbálok beszélgetni Tányával. Anya is jó fej volt, bizonyítani akart, ezért sütött nekünk palacsintát. Nem túl nagy dolog, de tőle igen. A sztorizásból az ikrek sem maradhattak ki, rájöttem, hogy nem nehéz kérdezősködni utánuk, mivel a különcségük miatt mindig napirenden vannak. Senki sem furcsállja, hogy én, mint új, érdeklődöm utánuk. Meg is tudtam pár dolgot.

A mamájuknál nem voltak iratok, mikor meghalt, sokáig tartott, mire azonosították. Utána évekig keresték az esetleges családtagokat, amíg nem találtak rá a nagynénjükre, az ikrek árvaházban voltak. Időnként nevelőszülőkhöz is kiadták őket, de állítólag kezelhetetlenül rosszak voltak, senki sem bírt velük. A nagynénjük – édesanyjuk nővére – nem adta fel. Nem volt könnyű dolga, a fiúkat több suliból is kirúgták, de mostanra javult a helyzet. A középiskolára költöztek ide, bízva a csendes kisváros jótékony hatásában. Ennél többet Gina sem tudott róluk. Aztán hirtelen az órájára nézett és megrémülve ugrott fel.

– Bocs, Sara, remek volt, de mennem kell!

Sebesen összekapkodta a könyveit, és gyorsan magára húzta a pulcsit.

– De hát hová sietsz ennyire, még csak hat óra van!

– Igen, és ne haragudj, anyának kell segítenem, már így is elkéstem! Szia! – és rohant is lefelé.

Most esett le, hogy milyen figyelmetlen és önző vagyok. Mióta visszajöttünk, csak magammal és az ikrekkel foglalkoztam, Gináról nem is tudok semmit. Pedig elég egyértelmű, hogy valami gond van. Sürgősen változtatnom kell ezen, holnap neki is fogok. Maradt még lecke bőven, a matekkal is küzdenem kellett, Scott csak holnap jön korrepetálni. De akármennyire is szeretném, nem igazán megy ez nekem, fel is adtam. Majd Scottal menni fog, minek szenvedjek. Inkább elmegyek zuhanyozni.

Megnyitottam a csapot, és szemügyre vettem magam a tükörben. Sosem érdekelt, hogy szép vagyok-e, vagy nem.

Amire büszke lehetek, hogy a bőröm nagyon sima, pattanást csak másokon láttam.

És a szemem mindig olyan tisztán csillog. Ennyi elég is nekem. A fürdő frissítő volt, felöltöztem, aztán irány a nagyi, már biztos vár. Be sem fejeztem a gondolatot, hallom is a kopogást.

– Kislányom! Itt vagy? Csináltam melegszendvicset, ma nálam vacsorázol. Gyere, ha kész vagy.

– Mindjárt megyek!

Remélem, nagyi éles esze észrevesz a történetben valamit, amit én nem. Megettük a szendvicset, ittunk finom teát, közben nagyi megmutatta a képeit és mesélt a régi időkről. Azután én következtem.

Elmondtam mindent az első perctől az utolsóig, és azt is, amit Ginától tudtam meg. Nem szakított félbe, nem kérdezett, de feszült figyelemmel hallgatott. Miután befejeztem, sokáig nem szólt. Éreztem, hogy amit megtudott, neki többet mond, mint nekem. A szeméből eltűnt a huncut csillogás, helyébe mély szomorúság költözött. Nagyon csendesen szólalt meg.

– Nem hittem, hogy ilyen gyorsan sor kerül rá. Igazából azt reméltem, sosem jön el ez a nap, vagy legalább jóval később, nem ilyen fiatalon. Ahhoz, hogy megértsd az ikreket, meg kell tudnod valamit. Olyasmit, amit csak kevesen tudnak ezen a földön, mert a többiek nem hinnék, és nem értenék. A mi családunk bizonyos tagjai is a kevesek közé tartoznak, Mary nem, de amikor megszülettél, rögtön tudtam, hogy egyszer eljön a te időd. Talán az ikrek nem is tudják, hogy miért olyanok, amilyenek. Talán nekik is te, vagy inkább mi fogunk segíteni. Ha így lesz, hálás leszek érte, hogy megérhettem, és minden erőmmel azon leszek, hogy segítselek benneteket. Hosszú este lesz, először hallgasd meg dédnagyanyád, az én édesanyám történetét.