TÁNYA

Nem szeretem a nyarat, nagyon meleg van, és unatkozom. Inkább járok iskolába. Legalább történik valami. Itt lenni sem szeretek, de apa mindenáron ide akart költözni. Neki ez a vidék kellett. A bölények, meg a hegyekben élő állatok és növényfajok miatt. Mostohaanyánk – Olga – szerint nincs több ilyen terület a földön, ő hívta fel apánk figyelmét erre a helyre. Egyébként azt csinál apánkkal, amit akar. Apám – Fedor Bikov – amolyan igazi csodabogár. Sajnos csak a tudománynak él, a külvilág hidegen hagyja, még hallani sem szeret róla, nemhogy tudomást venni.

Főleg, mióta drága anyánk meghalt. Gyakorlatilag magunkra maradtunk. Mi hárman, Mása, Szonja és én, Tánya. Apa szeret minket, de ez kimerül abban, hogy mindig nagyon örül nekünk, ha találkozunk. Olga meg csak annyit törődik velünk, amennyit a látszat miatt muszáj. Van tiszta ruhánk, ételünk, rendes otthonunk. Ennyi. Érthető hát, hogy nem örültünk a költözésnek, pláne ilyen messze. Szibéria keleti részéről jöttünk. Ott voltak barátaink is, de ekkora távolságból nem tudjuk tartani a kapcsolatot. Nagyon hiányoznak. Itt az a tény, hogy oroszok vagyunk, erősen megnehezítette a barátkozást. Közeledtek felénk, nem tagadom. De nem igazán mi érdekeltük őket, hanem a hazánk.

Mindenféle idétlen kérdéseket tettek fel, amiből látszott, hogy fogalmuk sincs semmiről. Van-e nálunk angol toalett, mi az a szamovár, fürdünk-e a tengerben, és így tovább. Először próbáltuk elviselni, de a válaszainkat kifigurázták, nevettek rajtunk. Két hét után elegünk lett. Bezártuk a kaput, nem beszéltünk utána senkivel. Ma már úgy gondolom, talán nem is akartak megbántani, csak nekünk furcsa ez az amerikai stílus. Késő, messzire elkerülnek bennünket.

Ahogy az ikreket is. Akartam, hogy legalább mi, számkivetettek tartsunk össze, de nem sikerült. Nem fogadták szívesen a közeledésemet. Pedig olyan jó lenne! Az egyetlen, ami jó abban, hogy itt vagyunk, az Ray. Nem sejtettem, hogy egy ember ennyire szép is lehet. Semmi hiba nincs rajta. No és a tesóján sem. De Ray, ha lehet, még nála is szebb. És szőke, kék szemű, mint mi. Azért van némi különbség. A mi kékségünk halovány folt csupán az övé mellett. Eddig azt hittem, szép szemünk van, már belátom, hogy tévedtem. Nem tudtam felkelteni a figyelmét, ami azt illeti, nemcsak én, más sem. De talán nem is tetszenek neki az ilyen tejfelszőke lányok. Még a szemöldököm és a szempillám is ilyen színű. Ráadásul, mióta itt lakunk, a szeplőim is jobban látszanak. Állítólag a naptól. Nehezen telt a nyár, melegben ki sem tettük a lábunkat a házból. Nem is bírjuk, és a bőrünknek sem használ. Szóval, barát ide vagy oda, örülök, hogy kezdődik a suli. Legalább láthatom Rayt.

– Mása, Szonja, készen vagytok? Indulni kellene! – kiáltottam harmadszor a húgaimnak.

Muszáj irányítani őket, különben semmire sem mennének. Olga bosszúsan csörömpölt a konyhában, valami rémes kását csinált reggelire, ehetetlen volt. Habár mindegy, mert mindig bosszús. De főleg akkor, ha rólunk van szó. Nagyon zavarjuk, csak apa miatt lát el bennünket, tudja, hogy mi vagyunk a gyengéi. Apával bezzeg mézes-mázos, mindent megtesz neki, ez a fegyvere. Elbűvöli, aztán bármit elér nála.

– Mehetünk végre? Ha nem jöttök azonnal, megyek és kivonszollak benneteket! – ez hatott.

– Tánya, ne légy türelmetlen, még bőven van időnk – egyből megjelentek, Mása volt, aki visszaszólt, miközben sorakoztak le a lépcsőn. Ő a középső húgom. Nagyon csípem, hogy ilyen szépen beszél. Igazi kis dáma. Szeret szépen öltözni is, amikor csak lehet, szoknyában van. Odahaza nem hordhatott ilyet a sok hideg miatt. Ha nem lenne ciki, én tréningruhában járnék. Szörnyű, igaz?

– Mása, hát még mindig nem érted? Ray! Ray miatt kell sietnünk – ő pedig a nagyszájú Szonja, aki semmivel nem készül el időben, de mindent meg tud magyarázni. Már az utcán vagyunk, még a blúzát gombolja. Kap egy koppintást a fejére. – Tánya, én csak az igazat mondtam!

– Akkor sem kell az utcán kikiabálni, és különben is megint rád kellett várni!

– Jól van, ne légy zabos! Abból elég Olga.

Jogos. Drága mostohánk csakis dühöngve beszél velünk, kivéve azon ritka alkalmakat, mikor apa is ott van. Olyankor imád bennünket. Egyszer próbáltuk apának elmondani, de csak legyintett. Olgának is lehet rossz napja. Ez volt a válasz. Másában van egy kicsi apa csodabogárságából, ő is ki tudja zárni a külvilágot. Elég hozzá egy jó könyv vagy egy dallam. Most is dúdolgatott valamit.

– Nem szeretek itt suliba járni, utálom, hogy úgy néznek rám, mintha leprás lennék. Ha legalább egy barátom lehetne! – Itt vagyunk neked mi, Szonja – csitítottam.

Az én cserfes kishúgom nehezen viselte a mellőzöttséget, népes baráti társasághoz volt szokva. Mi nem elégítettük ki feneketlen kíváncsiságát.

– Az szuper. Nem is bírnám nélkületek. Attól még egy barát jól jönne.

– Próbálkozz, hátha az idén jobban megy. Talán már nem számítunk idegennek.

Csak megvonta a vállát, nem nagyon bízott a sikerben.

Tényleg elég korán ideértünk, még alig van itt valaki. Nem is késik sokat a méltatlankodás Mása és főképp Szonja részéről. Hadd mondják, egyszer úgyis megunják. Leültünk a padunkra. Tavaly minden szünetben itt ültünk. A többiek úgy megtanulták, hogy messzire elkerülték ezt a padot. Akkor sem ültek le ide, ha mi távol voltunk. Teszteltük. Néha direkt jó messze álltunk meg, de soha, senkinek nem kellett ez a pad. Gondoltuk, rendben, jó lesz nekünk. Azóta birtokoljuk, és ez az idén is így lesz. Egyébként is, innen remekül belátni a terepet, még a bejáratot is. Gyülekezik a társaság. Jönnek ők is. Ray és Robin. Csendes, viszonzatlan imádatom fellángolt. Nekem így is jó. Csak láthassam. Nem változtak semmit, most is ugyanolyan búskomoran ballagtak, nem néztek senkire. Sajnos. Az érdeklődés abszolút hiánya miatt elég nehéz bármit is észrevetetni velük.

– Tánya, figyelj már! – lökdösött vissza a valóságba Mása. – Jött egy új lány!

Tényleg. Nagyon elábrándoztam, majdnem lemaradtam az idei szenzációról. Ahogy innen láttam, helyes csaj, nagyon szép a haja. Hosszú és fekete. Gyorsan beilleszkedett, úgy körbevették, mintha nem is új lenne. Mennünk kell, becsengettek. Az órákon nem lehetünk együtt, ezt nagyon nem szeretjük. Szonja el is szomorodott a csengő hangjára.

– Fel a fejjel, szünetben találkozunk – tudom, sovány vigasz.

Én minden órán a leghátsó padban ülök. Onnan mindent látok, de engem nem bámul senki, és Rayt is megnézhetem néha. Az új lány az utolsó pillanatban esett be. Az ikrek elé ült. Ezt nem hiszem el!

Ray rámosolygott!

Ilyen nincs! Idejön, és egy pillanat alatt eléri azt, amit én egy év alatt sem tudtam! Ki ez? Hogy képzeli! És különben mivel érte el! Jó, az előbb azt mondtam, helyes. Nem csúnya, oké, de semmi különös. Akárki is! Nem teheti! Gondoskodom róla, hogy elmenjen a kedve ettől! Azt még nem tudom, hogyan, de ki fogok találni valamit. Gyötrelem költözött a fejembe. Igazságtalan vagyok? Nem! Enyém az elsőbbség joga! Már egy éve várok!

A lány hirtelen hullasápadt lett, lehajtotta a fejét, a könyvben sem lapozott. Rosszul van? Megérdemli! Így jár a betolakodó! Csengetés után a padtársa is észrevette, hogy valami nincs rendben. Sara. Így hívják. Hallottam, ahogy szólították. Gyorsan kiszaladt a teremből.

Ray és Robin sincsenek már bent, olyan gyorsan el bírnak tűnni! Utánuk mentem az udvarra, Mása és Szonja is már biztos várnak. Üldögéltünk kint a padon, elismerem, pici kárörömmel néztük, ahogy Sarát faggatták a többiek. Úgy hallottam a beszélgetésekből, ő már lakott itt, most csak visszajött. Nem hiányzott, van elég bajom nélküle is.

Mindenesetre odafigyelek rá, egy mosoly még nem a világ.