A KIRÁNDULÁS

– Sara, gyere, nézd, esik a hó! – üdvözölt egy nagyon álmos vasárnap reggel a nagyi, mikor becsoszogtam a konyhába.

– Még nem nyílt ki teljesen a szemem, várj egy kicsit, nagyi.

– Pedig megéri kinyitni, nagyon vicces, ahogy Mary csúszkálva próbálja kiszabadítani a kocsit a hó alól – kuncogott az én huncut mamikam.

– Te nem is a hóesést nézed!

– De, azt is, azt is. Az szép, anyád meg mókás!

– Örülök, hogy ilyen jól mulatsz. Hová megy anya? – fontos lehet, ha vasárnap reggel felkelt miatta, és még a hó sem tartja vissza.

– A kórházba. Egy sérült nőhöz. Képzeld, kirándulni voltak a családjával, mikor egy medve megtámadta őket. A férje és a kisfia meghaltak, ő és a kislány súlyosan megsebesültek – mesélte nagyi még mindig kifelé bámulva.

Ez aztán igazi borzalom, még hallani is sok. Mint egy rémálom. Nem nagyon bírom az ilyesmit, most is rosszul lettem.

– Sara, ülj le, ne ácsorogj, nagyon elsápadtál. Megint elfelejtettem, hogy az ilyen borzalmak rossz hatással vannak rád. Beszéljünk valami másról. Hogy sikerült a lánybuli? – az este kicsit máshogy alakult, mint terveztem, pedig nagyi megígértette velem, hogy utána mindent elmesélek.

– Gina gondoskodott róla, hogy szuper legyen. Bocs, hogy este nem köszöntem be, de…

– Tudom, itt volt Robin. És elég sokáig maradt is, a mostani állapotodból ítélve – rosszalló tekintettel méregette nyúzott ábrázatomat.

– Hát igen, szóval, nem tudom, hány óra volt, mikor elment.

– Sara, erről is beszélnünk kell. Ti ketten, ugye, még nem, tudod, nem vagytok még úgy együtt. Mert ha igen, akkor az…

– Nagyi, kérlek! Tudjuk, mivel jár, és azt is, mit kell tenni ellene – hebegtem fülig vörösödve.

– Ezzel tisztában vagyok, nem erre gondoltam. Nem felvilágosítást akarok tartani. Robin miatt aggódom.

– Nem kell aggódnod, mi is tudjuk, hogy még várnunk kell. – Akkor jó. Szóval, a lánybulinál tartottunk.

Ez egy egészen picikét kínos volt. Még jó, hogy van másik téma.

– A szokásos, jót kajáltunk, megnéztünk egy szerelmes filmet, aztán kisminkeltük Tányát, és be kellett vallania, hogy ki tetszik neki – szegény, a sminknek nem igazán örült, le is kellett mosnunk, félt, hogy a mostohája meglátja.

– Sara, ébredj már fel! Ma valahogy nem értesz engem. Nem az érdekel, hogy mit csináltatok, hanem Tánya.

– Persze, tudom, nagyi, de nem is hagytad végigmondani! – reklamáltam.

– Meg sem szólalok! – szorította össze a száját nagyi.

– Nincs túl sok mondanivalóm. Mesélt magáról, a mamájáról is, ugyanazt, amit nekem már elmondott. A mostohájáról tudtam meg kicsit többet. Szibériában valami gyermeknevelő-intézetben dolgozott, és nagyon ragaszkodik a papájukhoz. Most nem dolgozik, csak a háztartást vezeti. És nem szereti a lányokat, meg is mondta nekik. Más nincs, nem lehetett nyíltan faggatózni – és nem is akartam, ha lehetett volna, akkor se.

– Intézet. Érdekes – mélázott mami.

– És egyébként jól érezte magát köztetek? – kapta fel a fejét újra.

– Úgy látszott, jól. De olyan félénk, csendes, sok idő kellett neki, mire egy kicsit felengedett.

– Nem csodálom. Aki állandóan ilyen stresszben van, nehezen tud lazítani. És még mindig tetszik neki Ray? – faggatott tovább.

– Nagyon is, de türelmes. Muszáj neki, Ray egyelőre csak szemlélődik. Tánya annak is örül, ha ránéz.

– És ránéz?

– Igen, egyre többször. De aztán mindig engem is megnéz, mintha összehasonlítana bennünket, szegény Tánya. Ha lesz is ebből valami, az nem mostanában lesz – tényleg sajnáltam. Mindenkit sajnáltam, aki nem élhette át azt a szerelmet, amit én.

– Nem baj, látod, a kevésnek is tud örülni. Ray pedig tudja, hogy van valaki, aki őt várja. Ez nagyon jó – nahát, nagyi elégedett.

– Azért biztattuk Tányát, hogy a kiránduláson próbáljon a közelébe kerülni és beszélgetni.

– Kirándulás? Milyen kirándulás? – szerintem említettem már. Vagy én vagyok feledékeny?

– Tudod, az új tanárunk elvisz minket ide a nemzeti parkba egy hétvégére – amiért én egyáltalán nem lelkesedtem.

– Ilyenkor? Nincs ehhez kicsit hideg? – mutogatott az ablak felé.

– De. Szerinte látnunk kell télen is, és majd nyáron is. Dolgozatot fogunk írni abból, hogy mit láttunk télen, és mit nyáron.

– Aha. Nagyon eltökélt. Piszkálja még az ikreket?

– Nem. Robin ettől függetlenül nem akar vele kirándulni, csak engem nem szeretne egyedül elengedni. Mondtam neki, hogy nyugodtan maradjanak otthon, mi bajom lehetne, de hajthatatlan – amit egyáltalán nem bánok, rémes lenne nélküle menni.

– Nagyon helyes, ha már így van, csak vigyázzon rád – bólogatott bőszen nagyi.

– Egyébként meg már régen láttam Robint, áthívhatnád egy kártyapartira egyszer – amit ugye az első alkalom óta ígérgetünk neki.

– Oké, szólok neki – ígértem újra, bár mostanában többnyire inkább náluk vagyunk, Ella miatt. Teljesen rendbe jött, de még mindig nem tudjuk, mitől volt ennyire rosszul. A srácok most, amennyire tudják, őrzik.

– Nézd, anyád visszajött! – intett nagyi az ablak felé, de már én is látom a kis Toyotát közeledni. Kicsit csúszkálva, de megérkezett. Anya meg kétszer fenékre huppant az ajtóig.

– Huh! Iszonyú hideg van – dideregve söpörte le magáról a havat.

– Hamar hazajöttél, azt hittem, délig maradsz – fogadta nagyi. – Én is azt hittem, de el sem jutottam a kórházig. Egyszerűen nem lehet közlekedni! Örülök, hogy épségben hazaértem – morogta anya, rosszul viselte, ha valami feltartóztatta.

– És egyébként is főznünk kell, ilyen időben ebédet se tudok hozni! – na, még ez is, szegény anyukám.

– Majd én főzök – ajánlottam fel.

– Te, Sara? Mióta tudsz főzni? – hördültek fel családom idősebb nőtagjai.

– Az erős túlzás, hogy tudok, egy kis husit meg krumplit süthetek.

– Nekem megfelel – állt mellém nagyi.

– Jó, rendben, de csinálok hozzá egy zöldségsalátát is – zöldség nélkül nem ebéd az ebéd, főleg anya módra.

Nagyi gyorsan bevonult a nappaliba, nem bírja az edénycsörgést. Végül a salátát is én csináltam meg, mert anya véget nem érő telefonálásba kezdett. Mindenkinek felháborodva mesélte reggeli kalandját, és érdeklődött, hogy itt milyen gyakran tisztítják az utakat. Mikor megtudta, hogy délután már biztosan lehet közlekedni, akkor megnyugodott. A kórházba is telefonált, érdekelte a szerencsétlenül járt család állapota. Szerencsére nem hallottam több borzalmat, válaszaiból ítélve kicsit jobban vannak.

Csirkemellet találtam a fagyasztóban, a mikrosütőben kiolvasztottam, kicsit bepácoltam egy kis mustárral meg sóval, borssal. Amíg pácolódott, megpucoltam a krumplit és megmostam a salátát. A krumplipucolásról persze Robin jutott eszembe. Már kész is lennék, ha itt lenne. Kár volt erre gondolnom, mert azonnal hiányozni kezdett. Nem tudok betelni vele, ha nincs a közelemben, nem érzem jól magam. Az vigasztal csak, hogy ezzel ő sincs másképp. Minden alkalommal nagyon nehezen válunk el, a tegnap este is azért nyúlt hosszúra, mert két órát búcsúzkodtunk. Robin nagyon örül, mert elcsitultak körülöttünk a viharok, és most megadhatja nekem azt a bizonyos felhőtlen tiniszerelmet. Nem akarom kiábrándítani, örülök, hogy ő felhőtlennek érzi. Én nem vagyok ilyen nyugodt. Pedig akár lehetnék is. Mióta beszélgettem Rayjel, ő is megváltozott. Úgy látom, elfogadta végre, hogy Robin és én együtt vagyunk. Néha már nyit a bandánk felé is, ami ugyan abban kimerül, hogy közöttünk üldögél, a beszédet nem viszi túlzásba, de ez is haladás.

Nagyi az, aki éberen tartja a gyanakvásomat, mert örökké faggat, és rendszerint talál is valami aggódnivalót. Most éppen Mr. Jones és Tánya családjának kapcsolata érdekli. Én még mindig semmi furcsát nem találok a tanárunkban. Hacsak azt nem, hogy folyton próbára akarja tenni az ikrek tudását. Bár mostanra már kezdi megunni, ugyanis nem talált kapaszkodót. Mindent tudnak és kész.

Szóval az utóbbi hetekben ez volt minden, ami történt velünk. Egyébként ugyanúgy telnek a napok. Délelőtt iskola, délután tanulás, este Robin, hétvégén haverok. Egész könnyen bele lehet szokni a rutinba. Főleg az esti részébe. Azt imádom!

Sosem kell csengetnie, a testem megérzi, ha közeledik. Remeg minden porcikám, a szívem gyors vágtába kezd. Ha későn ér ide, akkor az ablakomat használja most is. Nagyi úgyis tudja, anyának meg semmi kedvem magyarázkodni. Mióta Ray jobban van, nem hagyott ki egy estét sem. Mindig jön, biztosan számíthatok rá, és nem is tudom, mit tennék, ha nem jönne. Olyan nekem a jelenléte, mint a levegővétel. Ha sokáig nem láthatnám, tuti megfulladnék.

– Sara! Sara! Mit csinálsz? – riasztott fel nagyi hangja. Hoppá, az ebéd! Kissé elbambultam. Legalább finomabb lesz a husi.

– Az ebédet, nagyi, csak pácolódik a hús – kiáltottam vissza.

Nagyi már aggódott, biztos nem érezte az illatokat a nappaliban.

Összekaptam magam, és egy jó fél óra múlva készen is voltam. Az ebéd jól sikerült, anyáék megdicsértek, aztán nagyi visszament pihenni a nappaliba, anya újra megpróbálkozott eljutni a kórházhoz, engem meg vártak a könyveim.

Szerencsére hamar végeztem, mert Robin ma nem várt estig. Már délután megérkezett. Rögtön be is sétált nagyi csapdájába, csak a nappaliig jutott, kénytelen volt megvívni egy kártyacsatát. És győzött is, ahogy várható volt. Nagyi visszavágót akart.

– Majd máskor, bocsánat, de Sarával várnak minket a többiek – tényleg, el is felejtettem, hogy programunk is van.

– Jól van, megmondhatod, ha le akarod rázni az öreglányt, nem sértődöm meg – pedig eléggé úgy tűnt, legalábbis csalódott volt.

– Nem, dehogy, és bepótoljuk, még a héten. Rendben? – vigasztalta Robin bársonyos, ellenállhatatlan hangján. – Szavadon foglak! – bocsátott el minket nagyi.

Robin közölte velem, hogy öltözzek melegen, mert szerinte a hó ingerlően hat majd a társaságra, számíthatunk rá, hogy a sétából hógolyózás lesz.

– Majd jól elbújok a hátad mögé! – vágtam vissza, miközben azért öltöztem is.

– Azt nem lehet, mert én foglak legjobban megdobálni.

– Nem szép tőled, úgy tudtam, mindentől meg akarsz védeni.

– Mindentől, ami árthat. A hó nem tartozik ezek közé! – az én szépséges Robinom egyébként bármit tehet velem.

Állok a hó elébe!

– Ray is jön? – mert Tánya jön, az biztos.

– Tudod, hogy ezt nála nem lehet tudni. Hívtam, de még nem döntött – annyira igyekszik Rayt feldobni, és néha csalódott a sok visszautasítás miatt.

– Szerintem jönni fog – biztattam, bár én sem nagyon hittem.

De Robinnak jólesett a biztatás, azonnal meg is hálálta. Hátulról átkarolva belecsókolt a nyakamba, amitől nyomban libabőrös lettem. Aztán lassan maga felé fordított. Nem tudom, hogy ez másokkal is így van-e, de minden csókban találok valami újat, vagy minden alkalommal úgy érzem magam, mintha ez lenne az első csók. Most is ilyen első csókot kaptam, amibe állandóan beleszédülök, és egészen máshoz lenne kedvem, mint amit éppen csinálnunk kell. Nos, ilyen esetek kezelésére kiváló a hideg hó kijózanító hatása. Mivel ezt mindketten gyorsan beláttuk, befejeztem az öltözködést, és mire begomboltam a kabátom, már a park előtt voltunk. Nagyon vigyáztunk, mindig a cél előtt értünk talajt, nehogy lebukjunk repkedés közben. Sétáltunk tovább a park felé, és nem tartott sokáig, Robinnak máris igaza lett. Hatalmas hógolyókat kaptunk a hátunkba.

– Így jár, aki mindig utolsónak érkezik! – jött valahonnan

Scott hangja, nem is láttuk, hova bújtak. Az ilyen hócsatázást nem kedvelem túlságosan, de megkönnyebbülésemre úgy láttam, másnak is ez a véleménye.

– Scott, ne csináld már! Hagyjátok abba! – szólt rá Tomra és Scottra Gina.

– Inkább építsünk egy nagy hóembert! – javasolta Donna. Ez mindenkinek tetszett, én is nagyon örültem, ugyanis eszembe jutott, hogy az utolsó hóembert is velük építettem. Még nagyon régen. Szuper érzés volt körülnézni, és újra körülöttem látni őket. Jó sokan voltunk, mert Tánya húgai is eljöttek. Sokszor csatlakoztak hozzánk, az igazság az, hogy mindenki megszerette őket, ahogy Tanyát is. Donna egyenesen rajongott Szonjáért, nagyon egymásra találtak, neki sem volt testvére, de azt mondta, mindig ilyen hugira vágyott. Mása divatszakértelmét néha egy kicsit kihasználtuk, Szonja életvidámsága pedig lenyűgöző volt. Olyannyira közénk tartoztak, hogy mikor egyszer a suliban észrevettük, amint két srác szekálja őket, Tom, Scott és Robin azonnal a segítségükre siettek. Tánya akkor is teljesen meghatódott. A hóember két nagy hógolyója nagy nehezen elkészült, néha összemosolyogtunk Robinnal, ő egyedül már rég megcsinálta volna.

– Ki is találta ki, hogy hatalmas hóembert építsünk? – kérdezte Tom.

– Én, miért? – jelentkezett Donna gyanútlanul.

– Mert akkor most neked kell feltenni a kisebbet a nagyobbra!

– Te meghibbantál!

– Nem lesz az olyan nehéz, gyertek – hívta Robin a srácokat. Tom és Scott épp csak hozzáértek, és a hóember már készen is volt.

– Nahát, azt hittem nehezebb lesz! – ámuldozott Tom.

Most már csak a szokásos kiegészítők hiányoztak, amiktől ember lesz a hóember. Robin felajánlotta, hogy hazaszalad értük. Mázlista, még egy forró teára is lesz ideje. Míg Robint vártuk, Szonja és Mása kerestek két nagyobb követ a hóember szemének.

– Szibériában is szoktatok ilyet csinálni? – kérdezte Donna.

– Nem, sajnos ott nagyon fagyos a hó, kemény, nem lehet formázni – felelte Tánya csillogó szemekkel.

– Csak nem ez az első hóemberetek? – talán ezért ilyen jókedvűek, gondoltam.

– Nem, azért kisebbeket próbáltunk ott is csinálni, de csúnyák lettek. Ilyen szép nagyot még sosem csináltunk – lelkendezett, és vele a húgai is, akik már be is helyezték a szemeket.

– Ma mintha Mása is nagyon elemében lenne, vagy csak jókedvetek van? – néztem a kacarászó lányokat.

– Tényleg jókedvünk van, végre apánk itthon töltötte a hétvégét. Tegnap egész nap velünk volt, mindenről kifaggatott minket.

– Akkor most nem volt szomorú, hogy kijöttetek? – aggódott Donna.

– Nem, sőt nagyon örült, hogy ilyen klassz barátaink vannak. És talán kicsit Olgával is akart lenni. De azért ma időben hazamegyünk, ki tudja, mikor láthatjuk újra – szomorodott el a mi új barátnőnk.

– És elmondtátok neki, hogy milyen veletek a mostohátok?

– Nem, és nem is fogjuk. Apa nem fogja fel az ilyesmit. Azt gondolná, kislányos hiszti, mert Olga nem a mamánk. Ő azt látja, hogy jól tanulunk, tiszta a ház, jó a kaja. Neki ez elég. És tudjátok, meséltem, mostanában egész jól elvagyunk.

Aztán hirtelen elhallgatott, és a hátam mögé bámult. Nem kellett hátranéznem, azt, hogy Robin megérkezett, már tudtam. Tánya arcára volt írva, hogy nem egyedül jött, Rayt is hozta. Meg egy rossz vödröt kalapnak, répát orrnak. Seprűnk nem volt, kerestünk helyette egy botot. És Ella még egy rossz sálat is küldött, nehogy a hóember torokgyulladást kapjon. Nagyon helyes lett, elégedettek voltunk mindannyian. Szonja még csúszkálni akart, ezért kicsit beljebb sétáltunk, ahol volt egy nagyobb jeges terület, amit kinézett magának kőkeresés közben. Persze nem volt türelme, ahogy megkapta az engedélyt, már futott is előre, Mása utána.

– Óvatosan, ne siessetek annyira! – szaladt utánuk aggódva Donna.

Mi meg lassan követtük őket. Robinnal direkt lemaradtunk, mert láttam, hogy Ray Tánya mellé sodródott. Meg is ijedt ettől, le akart maradni, lassított. Sóhajtottam egyet, Ray menthetetlen, hiába minden. Olyan lassan ment, ahogy csak tudott, hogy minél nagyobb legyen a távolság köztük. Hirtelen Tánya megcsúszott, és mint egy lassított felvételen, láttam, ahogy hátrafelé elvágódik, a feje egy hatalmas kövön fog csattanni. Azt is érzékeltem, hogy Robin megindul mellőlem, de nem kellett volna. Ugyanis Ray megelőzte. Az utolsó pillanatban ért oda, de elkapta Tányát, és most az egyik kezével a fejét, a másikkal a derekát tartotta. Mind a ketten meglepetten néztek egymásra, aztán Ray felsegítette Tányát, és zavartan bámulta a földet.

– Nem tudom, hogy csináltad, nem is fontos, de köszönöm – mondta Tánya olyan melegséggel a hangjában, hogy azt Raynek is éreznie kellett.

– Szívesen. Nem ütötted meg magad? – kérdezte Ray teljesen feleslegesen, de ez Tányát nem zavarta.

– Hála neked, nem. Amit tényleg nagyon köszönök, mert ha sérülten megyek haza, ráadásként kikaptam volna – jó volt hallani, hogy Tánya végre felvette a kesztyűt, amit a sors ismét elé dobott.

– Kikapnál? De hát miért? – kérdezte Ray értetlenül.

– Mert a mostohánk nem szereti, ha problémát okozunk neki. Bár ma kivételesen apa is otthon van, ez sokat segítene rajtam. De akkor is, ha valami bajom lenne, nem mehetnék suliba, és az szörnyű lenne.

Ezen Ray ismét elcsodálkozott, és szépen beszélgetve sétáltak tovább. Robin szótlanul, boldogan vigyorogva figyelte őket. Ha szótlan volt, már tudom, olyankor Rayre figyelt. Az arcából ítélve csak jó dolgokat érezhetett a testvére hangulatában. A jég megtört. Még nem olvadt el, csak megtört. Szó szerint, ugyanis Szonja legnagyobb bánatára összetöredezett alattuk a jég, nem lehetett csúszkálni rajta. Tánya és a lányok hamar elbúcsúztak, siettek haza a papájukhoz. Ray csak nézett utánuk valami furcsa, zavaros tekintettel. Tánya viszont nem csinált titkot belőle, hogy örül. Mindenki tudta, hogy minek. Reméltem, Ray is.

Gina meghívott bennünket hozzájuk egy forró teára, hogy átmelegedjünk. Lelkesen elfogadtuk, titkon mindenki biztos volt benne hogy akad majd pár szelet finomság is. Mert, ugye, náluk mindig van. Nem csalódtunk, éppen pogácsa sült, már az illata is csodás volt. Szemtelenül megettük mindet, de Gina mamája nem bánta. Azt mondta, neki semmiség még egy adagot megcsinálni, örül, hogy ott vagyunk.

– Gina, vigyél be fánkot is! – szólt az utasítás legnagyobb örömünkre.

– Nagyon finom! Az én anyukám nem süt ilyeneket! – panaszkodott Scott.

– Nem a te mamád egyedi, a mi anyáink sem sütnek gyakran – védte Scott mamáját Tom.

– Gina egyszerűen mázlista – jelentettem ki, és ezzel mindenki egyetértett. Még Ray is helyeselt.

– Ti várjátok már a kirándulást? – dobta be a témát Anne, amire majdnem mindenki egyszerre kezdett beszélni.

– Utálok idegen helyen aludni! – nyafogott Donna. – Meg fogunk fagyni! – ez volt Gina.

– Szuper lesz! – élénkült fel Scott.

– Remélem, látunk medvét! – naná, hogy ez Tom volt.

– Mondott már valamit a szállásról? – kérdezte Donna, ugyanis hiányzott egy napot a múlt héten.

– Nem maradtál le semmiről, ne aggódj. Még csak ezután fog minket tájékoztatni – világosította fel Anne.

Miután mindent megittunk, felfaltunk és kibeszéltünk, ez a nagyon barátságos délután is véget ért.

De nem voltam bánatos, mert tudtam, hogy vár még rám egy csodás este Robin karjaiban. Amit egyéb előnyei mellett azért sem bántam, mert minél később feküdtem le, annál biztosabb volt, hogy álomtalanul alszom. A „véres hó” óta féltem elaludni. Annak az álomnak a hatása a mai napig tart. Állandóan előbukkan a fejemből, mintha mondani akarna valamit. Talán akar is, de hogy találjam ki, hogy mit? Főleg, hogy egyáltalán nem akarok semmilyen jelentést tulajdonítani az álmomnak. Inkább elfelejteni szeretném.

És kipihenni magam. Mert eléggé kialvatlan vagyok mostanában. Nem beszéltem róla senkinek, hiszen csak egy rossz álom volt. Hát igen. Miért érzem mégis úgy, hogy annál azért több. Nem tudom.

A következő hét lázas készülődéssel telt. Mindenki csak a kirándulásról beszélt. Egy kicsit rám is átragadt ez az izgalom, sőt, még Robinra is. A Glacier Nemzeti Parkba megyünk, a park legnagyobb tava melletti turistaszállóba. A tanár szerint itt gyönyörű erdők vannak, örökké havas hegycsúcsok, és gyalogösvények a hegyek között. De gyalogolni majd nyáron fogunk, most csak a szálló körül barangolunk majd. Ha szerencsénk lesz, láthatunk jávorszarvast, vapitit, esetleg hegyi kecskét. Sok madárfajta is él a hegyek között, a leggyakrabban előforduló fajtákról segítségül kaptunk egy kis képes meghatározót is. Sikerült felkelteni az érdeklődésünket, az egész csapat nagyon lelkes volt. Versenyt hirdettünk magunk közt, hogy ki ismeri fel a legtöbb madarat. Ráadásul én és Robin már jártunk ott egyszer, akkor még jó idő volt, ha arra a délutánra gondolok, csak még jobban megjön a kedvem a kiránduláshoz. A táj valóban gyönyörű, és ha ez a hétvége csak feleannyira lesz jó, mint az a délután, már megérte. A srácok már szervezték az esti programokat is. Lesz társasozás, közös főzés, filmnézés és szombat este tűzgyújtás, meg séta az éjszakai erdőben. Persze, csak óvatosan, mivel nemcsak kedves állatok, hanem medvék is élnek ezekben az erdőkben. Akik nem szeretik a betolakodókat, ahogy a szerencsétlenül járt család esete mutatja.

Scott és Tom sportot űztek abból, hogy medve módra riogattak bennünket farsangi medveálarcban. Szerintem készültek is valamire, feltűnően sokat sutyorogtak, és nagyon titokzatosak. Nem avattak be minket sem, ez azt jelenti, hogy mi is megszívjuk. Meg is fenyegettük őket, hogy ha durva lesz, nagyon megbánják. Gina egyenesen szakítást helyezett kilátásba. Nyilván egy kicsit sem gondolta komolyan. Az utazást megelőző napon elmaradt az utolsó előtti óránk, szabadon bandázhattunk a következő óráig, csak meg kellett ígérnünk, hogy csendesek leszünk.

– Scott, azonnal áruld el, mit titkoltok! – követelte Gina vigyorgó pasijától, amikor Tommal beléptek a terembe.

– Nem is titkolunk semmit! – és közben annyira röhögtek, hogy alig értettük, mit mondott.

– Akkor mégis mi olyan mulatságos? – pattant Gina mellé Anne is.

A válasz ezúttal is nevetésbe fulladt.

– Csak abban bízom, hogy külön házban lesznek a fiúk és a lányok, lehetőleg minél messzebb legyünk az őrültségeiktől – Anne legyintett egyet és otthagyta a kacarászó pasikat.

– Nekem tetszik, hogy ilyen jókedvűek. Én is vidámabb leszek tőlük – védte őket Tánya.

– Mert még egyszer sem lett eleged belőlük. De hidd el, nincs az olyan messze. A jelek szerint hamarosan te is megtudod, milyenek, mikor igazán beindulnak – győzködte Donna Tányát.

– Én még irigylem is őket, sosem tudtam ilyen felszabadult lenni, mindig csupa görcs voltam, talán nevetni sem tudtam igazán – mondta Robin nagyon komoly arccal, maga elé nézve.

Mindenkit váratlanul ért ez a hirtelen vallomás, kínos csend telepedett a társaságra. Még Ray is felnézett a könyvből, amit olvasott.

– Gina, segítsünk a mamádnak a pogácsasütésben? – törtem meg a csendet. Mrs. Bell vállalta, hogy süt nekünk egy nagy halom pogácsát az útra, megüzentük, hogy szívesen segítünk.

– Igen, azt mondta, jó lenne, egyedül sokáig tartana kiszaggatni, rakosgatni.

Sikerült félrevezetnem őket. Mindenki Ginára figyelt, még

Scott és Tom is jelentkezett segítőnek, leginkább a potyafalatok reményében.

Nem látták a sötét árnyékot Robin arcán, és szemének vad, fekete villanását. Ray tüstént mellette termett, a vállát átkarolva távolabb vitte a csoporttól. Tudtam, hogy nem kelthetek feltűnést, a többiekkel kell maradnom, nem rohanhatok oda, akkor rögtön rájönnének, hogy valami nincs rendben. Kegyetlen volt. Menni akartam, nem értettem, mi történik, régóta nem láttam Robint ilyennek. Csak messziről nézhettem, ahogy Ray segíteni próbált, beszélt hozzá, takarta a többiek elől. Előlem is, de az egyik srác véletlenül meglökte Rayt. Egy pillanatra megláttam őt. Szép arcát szinte elcsúfította a keménység, száját összeszorította, izmai megfeszültek, sima homlokán ezer ránc. A szeme volt a legszörnyűbb, mintha megnőtt volna, fenyegetően, meredten nézett. Engem pedig elborított a páni félelem. Nem tőle, érte. Mert akármi is ez, biztosan nem jó neki. Nem bírtam tovább, oda akartam menni, de a csengő megállított.

Végre rám nézett. Ha régebben gyakran nézett így másokra, akkor már értem, miért tartottak tőle. Egy pillanatra én is meginogtam. Nem azért, mert féltem, hanem attól, hogy ilyen hirtelen ekkorát tudott változni. Elképzelni sem tudtam, milyen kínokat élhet át, de azt tudtam, hogy mit kell tennem. Szeretnem kell, most is, ezért rámosolyogtam. Egy kicsit talán hatott, ám viszonozni képtelen volt.

Mellém ült, mint mindig. Furcsa is lett volna, ha nem így tesz. A szemét napszemüveg mögé bújtatta, és csak ült szótlanul, egész testében megfeszülve. Megfogtam a kezét, de nagyon hamar elhúzta. Jéghideg volt és nyirkos. Szörnyű érzés látni, ahogy szenved az, akit őrülten szeretsz, és tudni, hogy semmit sem tehetsz. Tudtam, hogy az óra végét várja, aztán eltűnik Rayjel együtt. És hogy pokoli délután vár rám, míg újra előkerül. Persze, ez semmi az ő kínjaihoz képest. A tanórákon egy perc simán kettőnek tűnik, ilyenkor háromnak. Végre kicsengettek.

– Később megkereslek – szólt hozzám egy idegen, reszelős hang Robin szájából.

Választ nem várt, nem hagyott rá időt, eltűnt. Nekem pedig kétségeimmel, félelmeimmel, iszonyú hiányérzetemmel vidám pogácsasütésre kellett mennem. Először azt gondoltam, kimentem magam. Hamar rájöttem azonban, hogy semmi sem lenne rosszabb, mint otthon egyedül számolni a perceket. Inkább a pogácsákat választottam. Nem leszek túl jó társaság, majd valami önálló feladatot választok, hogy ne legyen feltűnő a rosszkedvem.

Naná, hogy feltűnt. Honnan is vettem, hogy a barátok ilyet nem vesznek észre. Szerencsére megelégedtek egy „fáj a fejem” válasszal, amire Gina mamája rögtön előkapott egy pirulát. Hősiesen bevettem, mi bajom lehet egy tablettától. Aztán megkaptuk a beosztást. A lányok szaggattak és rakosgattak, Mrs. Bell a sütőt kezelte, folyamatosan cserélgette a tepsiket. Én kaptam a sajtreszelést egy félreeső asztalkánál, ez tökéletesen megfelelt nekem. Nem voltam túl messze, jól láttam és hallottam őket, mégsem kellett aktívan részt vennem a társalgásban. Az volt a legjobb bennük, hogy mindig tudták, mikor kell odamenni és mikor kell békén hagyni a másikat. Én is tudtam, hogy bármikor szólhatok nekik, ha segítségre lenne szükségem. Most az volt a legnagyobb segítség, hogy nézhettem, hogyan születnek meg a pogácsahalmok a kezük alatt, és hallgathattam jókedvű viccelődésüket.

– Tom, most azonnal tedd vissza! Már harmadszor pakolom tele ezt a tálat, te meg folyton leeszed a tetejét! – méltatlankodott Donna.

– Ez nem igaz, még alig ettem. Scott volt! – védekezett a gyanúsított.

– Igen, ő is, csak ő a másik tálat dézsmálja – mutatott rá Anne a lényegre, Scott keze megállt a levegőben a tál felett.

– Jól van, ma megettétek a részeteket, holnap egy szemet sem kaptok – közölte Gina, mire mindkét fiú tettetett felháborodással állt fel az asztal mellől.

– Mondhatom, szép! Ez a hála! Egész délután itt őrzünk benneteket, a jelenlétünkkel lelki támaszt nyújtunk nektek, és egy kis jutalmat sem érdemlünk! – sündörgött Scott Gina háta mögé, Tom pedig Anne-t karolta át. Pár bocsánatkérő puszi a nyakukba, és a lányok máris elolvadtak.

– Oké, rendben. Úgysem hagynátok békén, holnap is kaptok – Anne csak kuncogott Gina kijelentésén, Gina pedig lisztes kézzel, Scott arcát simogatva viszonozta a puszit. Donna elképedt arcot vágott, egy idő után nem bírta tovább.

– Komolyan mondom, nem értelek titeket! Teljesen debilek lettetek, mióta pasitok van! Én fogom felügyelni holnap a pogácsaosztást, engem nem lehet megvenni egy puszival! És Tányát sem. Majd ő segít nekem!

Csakhogy ebben nagyot tévedett. Két oldalról kapták el a fiúk egy-egy hatalmas puszival, aztán Tányát is, mielőtt tiltakozhatott volna. A szemrehányás óriási nevetésbe fulladt, én sem tudtam ellenállni, összes aggodalmam ellenére mosolyt csaltak ki belőlem. A srácok imigyen kimosakodva boldogan vetették rá magukat újra a pogácsástálra. – Sara, elfogyott a sajt! – kiabált Gina.

– Hozok én! – Tánya mindig szerette hasznossá tenni magát, állandóan hálás akart lenni, amiért köztünk lehet. Odajött az asztalomhoz, és kicserélte az üres tálat a telire, amit korábban már megtöltöttem.

– Sara, minden rendben? Jobban vagy?

– Igen, kösz – nem lehettem túl meggyőző, mert Tánya nem ment el.

– Láttam az ikreket, valami gond van, ugye?

– Nem, dehogy, csak siettek haza, valami dolguk volt – még mindig nem tudok rendesen mellébeszélni, és eléggé meg is ijedtem. Figyelmen kívül hagytam, hogy Ray bármit csinál, azt Tánya tudja.

– Tudom, hogy Ray és köztem még nincs semmi, ami feljogosítana erre, mégis kicsit hozzátok tartozónak érzem magam, ne akarj becsapni, láttam, hogy Robin nincs jól – olyan esdeklően nézett rám, megsajnáltam. Csak annyi hibája van, hogy szerelmes.

– Tényleg nem volt jól, de többet én sem tudok, csak várom, hogy előkerüljön.

– Akkor ezért van rosszkedved?

– Tánya, mi lesz a sajttal? – türelmetlenkedett Donna.

– Igen, ezért – feleltem Tányának, bátorítóan megsimogatta a hátam, és vitte a sajtot a pogácsagyárba.

Valóban este lett, mire végeztünk. A fiúk pukkadásig laktak, azonban, minden igyekezetük ellenére illatos pogácsahalmok tornyosultak az asztalon. Kellemesen elfáradva és az idő múlásával elégedetten ballagtam haza. Néhány szem friss, forró pogácsát is kaptam, természetesen nagyinak küldték. Mostanra már tudják hogy az én mamikám mindent imád, ami házi sütés. Az édeset ugyan jobban kedveli, de a meleg pogácsának szintén nem tud ellenállni.

Odakint gyönyörű látvány fogadott, óriás-hópelyhek hullottak az égből. Egy rövid időre belefeledkeztem ebbe a csodába. Tartottam a tenyerem és néztem, ahogy a hópelyhek elolvadnak rajta. Mindnek más mintája volt, fantasztikusan szépek voltak. Közben állandóan azt figyeltem, felbukkan-e bennem az a jól ismert csodás érzés, ami Robin közeledtét jelezte. Az érzés nem jött.

Mire hazaértem, a pogácsák teljesen kihűltek, persze ez semmit sem rontott az élvezhetőségükön. Anyát is megkínáltam a nappaliban, mert tudtam, ha nagyi megkaparintja, kérdezés nélkül az egészet befalja. A szobájában találtam rá, olvasgatott. Ahogy meglátta a csomagot, rávetette magát, és amíg el nem fogyott, beszélni sem tudott, mert folyton tele volt a szája. A kezével mutogatott, hogy üljek le, maradjak. Imádtam örömet okozni a nagyinak, mert annyira tudott örülni, mint egy gyerek, amikor megkapja a régen vágyott játékot.

– Hm, Sara, ez felséges volt! Titokban reménykedtem, hogy nekem is jut egy-két darab – sóhajtotta elégedetten hátradőlve és csillogó szemekkel az én gyerek-nagyim. Egy pillanat alatt vissza tudott változni bölcs öreggé, mint mindig, most is kiszúrta, hogy nem vagyok a toppon. Természetesen csak a pogácsák után. Addig semmi egyéb nem érdekelte, de utána engem is meglátott. Szigorú arccal várta, hogy megszólaljak.

– Robin ma rosszul lett – kezdtem és adtam ki végre magamból minden aggodalmamat. Részletesen leírtam, hogy mit láttam Robinon, hiszen ez volt minden, amit tudtam. – Szerinted mi baja lehet, nagyi?

– Tudod, az a baj, hogy én is csak keveset tudok az árnyékgyermekekről. Nem vagyok benne biztos, de lehet, hogy megkezdődött az átalakulása. Főleg, ha többször is volt ilyen rohama.

– Átalakulás? De hát mivé? Honnan tudjuk, hogy melyik az erősebb oldala? Mit kéne tennünk, hogy ne ártó legyen? Valamit biztosan tehetünk! – a délutáni páni félelem újra elöntötte minden porcikámat.

– Sajnos most azt kell mondanom, hogy nem tudom.

Attól tartok, mi kevesek leszünk ehhez. Segítségre lenne szükségünk – nagyi tárgyilagossága néha az agyamra ment.

– Nagyi, nincs senki, aki segíthetne – a könnyek már elhomályosították a szememet.

– Nem kell mindjárt kétségbe esni, kell, hogy legyen valaki, aki segíthet, csak meg kell találni.

– Azt sem tudjuk, kit kell keresnünk, hogy találnánk meg?

– Holnap átnézem apám dolgait, hátha találok valami utalást vagy feljegyzést, amin elindulhatunk. Ne félj, nem adjuk ezt a fiút olyan könnyen! – olyan jó volt, hogy volt mellettem valaki, akinek az öleléséből erőt meríthettem.

Sokáig ültem így, hozzábújva, a biztonságot jelentő mamiillatban, csendesen. Reméltem, hogy a megoldáson töri a fejét, mert nekem nem ment. Csak egy gondolat zakatolt a fejemben, hogy nem akarom elveszíteni. Eltartott egy darabig, mire rájöttem, milyen önző vagyok. Ha nem tudunk segíteni, akkor Robin olyanná válik, amilyen soha nem akart lenni. Talán el is felejti majd, hogy milyen volt előtte. Sőt, biztosan elfelejtené, különben nem tudnának annyi kegyetlenséget elkövetni az árnyékgyermekből lett ártók. Akkor Robin megsemmisül, és megszületik egy szörny. Aki már nem fogja tudni, hogy én ki vagyok. Akinek már semmit sem számítok. Talán az én Robinom szépséges arcát viselő szörnyeteg nekem fog először ártani. Mert senkit sem fog szeretni. Miért is gondolok ilyen borzalmakra? Nem vagyok normális. Inkább másfajta terveket kellene szövögetni. Például, hogy milyen lesz az élet a kékszemű Robinnal. Aki nem szenved többé, képes másoknak segíteni, és mindig mosolyog. Bevallom, nagyon nehéz hinni benne. De muszáj. Felkaptam a fejem, végre!

– Mennem kell, nagyi! – gyors puszi, és eszméletlenül kalimpáló szívvel futottam át a szobámba.

Robin az ablaknál várt. Beengedtem, meg se néztem igazán, a nyakába ugrottam. Abban a pillanatban csak az számított, hogy itt van. Az ajkammal megkerestem az övét, csókolni akartam, hogy tudjam, változott-e valami. Nem finoman, hanem keményen és birtoklóan csókolt vissza, de a szenvedélye a régi volt. Vagy inkább még erősebb, ebből is egy túlfűtött pillanat lett, amit olyan nehéz leállítani, mert a testem minden szeglete követelte a folytatást. Erőt vettem magamon, ha eddig kibírtam, ez tuti nem az a pillanat, amikor elgyengülhetek. Rögtön kiderült, hogy tényleg nem teljesen ura önmagának, nem akart elengedni. A szorítása fájt, a felkiáltásom térítette észhez.

– Jaj, nagyon fáj? Ne haragudj, nem akartam!

– Semmiség, minden rendben. Már nem is fáj.

De mondhattam bármit, a tudat, hogy ártott nekem, teljesen elkeserítette. Felemelt, és óvatosan az ágyra fektetett, aztán csak simogatott szomorúan. A szeme nem sokat változott délután óta. Csak nem tűnt olyan fenyegetőnek a pillantása. Végtelen szomorúság áradt belőle.

– Ez az én hibám volt. Nem kellett volna rögtön neked esnem.

– Sara, te pusztán örültél nekem és csókkal fogadtál, ami egyáltalán nem hiba, hanem nagyszerű és csodálatos dolog. Szerelmesek között ez így szokás. A hiba én vagyok, az én szerelmem fájdalmat, aggodalmat okoz neked.

– Rob, ezt már megbeszéltük, kérlek, ne kezdjük elölről. Tudod jól a válaszaimat.

– Tudom. De azt is tudom, hogy mennyire veszélyes velem lenned. Ezért miközben azt akarom, hogy velem maradj, néha azt remélem, hogy elhagysz.

– Mikor fogod fel végre, hogy nem tudnék nélküled élni.

– Ha felfognám, talán én hagynálak el, hogy megmentselek magamtól.

– Meg ne próbáld ezt megtenni velem, tudd meg, abba én belehalnék! Egy percig sem akarnék élni nélküled! Kérlek, ne csináld ezt velem! Nekem kell ez a fájdalom, ha tőled csak ezt kapnám, akkor is kellene! – Csss, halkabban, felébreszted az egész házat!

Végre abbahagyta ezt a sok ostobaságot, a karjába vett, én meg nyüszítve kapaszkodtam bele. Könnyes arcom eláztatta a pulcsiját, egyszerűen nem bírtam a sírást abbahagyni. Szeret, így hát megsajnált. Elborított csókokkal, ahol ért. Hajamat, homlokomat, arcomat, nyakamat. Aztán megcsókolt. Ezúttal lassan, lágyan, minden pillanatát kiélvezve, forró ajkait sokszor, sokáig az enyémre tapasztva, őszinte szerelemmel. Sikerült neki. Megfeledkeztem a sírásról. Viszont eszembe jutott, hogy mi történt délelőtt. Már épp kérdezni akartam, mikor halkan megszólalt.

– Az előbb, az ablaknál, durva akartam lenni veled. Le akartalak dobni az ágyra, letépni a ruhádat, leszorítani a kezed. Nem tudtam parancsolni magamnak. Ha te nem fékezel meg, ez mind megtörténhetett volna.

– Nem egészen így képzeltem ugyan az első alkalmat, de ha te így szeretnéd, legyen – próbáltam elviccelni, de sértődött arccal nézett rám.

– Ez nem vicc, Sara. Nem szeretni akartalak, hanem elvenni, ami jár nekem. Legalábbis abban a pillanatban úgy gondoltam, hogy jár nekem.

– Mert ez igaz. Én a tiéd vagyok. Ha nem félnénk, már megkaptad volna.

– Tudom, de még mindig nem érted. Engem az sem érdekelt, hogy te akarod-e vagy nem.

Dehogynem értettem, csak nem akartam tudomásul venni. Nekem Robin tökéletes volt. Persze tudtam, ki ő, honnan jött és mi vár rá. De az utóbbi pár hónap olyan csodás volt, hogy elképzelni sem tudtam semmi olyat, ami belerondíthat ebbe. Halvány jele sem volt, hogy bármi készülődne a lelkében. Már kezdtem elhinni, hogy minden rendben lesz. Nem is tudom, miért gondoltam, hogy megúszhatjuk.

– Ez még a rosszulléted miatt van? – komoly hangom elárulta, hogy megértettem.

– Igen, Ray nem is akart elengedni hozzád. Majdnem igaza lett csak tudtam, hogy nagyon vársz.

– Mi történt veled délelőtt?

– Hogy mi történt velem? Jó lenne tudni. Hirtelen támadt rám. Mint amikor méregbe gurulsz. Elborított és teljesen rám telepedett valami, ami eltorzította a gondolkodásomat. Mindent sötéten láttam, ezt szó szerint értsd. Mintha fekete felhő venne körül, nem érzékeltem a színeket.

De szenvedtél is valamitől – unszoltam a folytatásra, mert elhallgatott, valahová a távolba nézett. Talán azt remélte, beérem ennyivel, aztán egy beletörődő sóhaj után újra beszélni kezdett.

– A félelemtől. Óriási erőt és hatalmat érzek olyankor magamban. Bármit megtehetnék, amit csak akarok. Ez még nem volna baj, de én ezt a hatalmat nem jó értelemben akarom használni. Minden erőmmel harcolnom kell a késztetések ellen, amik rám törnek.

– Mégis, pontosan mik ezek? Nem lehet annyira szörnyű – hitetlenkedtem, hiszen miféle erő képes arra, hogy egy ilyen embernek megváltoztassa az akaratát.

– De igen, Sara. Szörnyű. Te mit éreznél, ha tudnád, hogy bárkit egy pillanat alatt meg tudsz ölni. Vagy egy emberekkel teli épületet össze tudsz dönteni. Vagy két embert halálos verekedésre tudsz kényszeríteni. Orvosokat gyilkolásra rávenni gyógyítás helyett, a bűnözőket félelem és gátlás nélkülivé tudod tenni, az állatokból fenevadat csinálni, járványokat szabadítani a világra. Mit éreznél, ha mindez egy pillanat alatt tudatosulna benned, eluralná a lelkedet, nem eresztene, és csak erre tudnál gondolni – egyszerűen csak felsorolta.

Félelmetesen higgadtan sorolta fel, mint aki tudomásul vette a tényeket és elfogadta. Az én Robinom ettől elborzadt volna, magából kikelve tiltakozna. Hinnem kellett, hogy az a Robin is itt van, valahol mélyen, de itt van. És hogy vissza fog térni, győzni fog az őt elnyomni akaró, de még szunnyadó szörnyeteg felett. Győzni fog, de meddig tarthat ez a harc? A belém kúszó iszonyatot szerencsére megszakította Robin hangja.

– A legrosszabbat még nem mondtam – kösz, nekem ennyi elég lesz, gondoltam, de nem mertem megállítani.

Az a legrosszabb, hogy amikor rám tör, akkor én… akkor ez nekem szinte tetszik. Élvezni akarom a hatalmamat, és használni. Ray nélkül és nélküled valószínűleg meg is tenném. Nagyon nagy erőfeszítésembe került elfojtani.

– De sikerült, ez a lényeg. Mindig sikerül, Ray segíteni fog. Máskor is megtörtént már?

– Sajnos igen. Nem mondtam neked, nem akartam, hogy aggódj. Eddig még csak olyankor kapott el, mikor otthon voltam. De a rohamok között egyre rövidebb a szünet, és egyre tovább tartanak. Az első csupán pár perc volt, most meg már este van, és még nem vagyok teljesen tiszta

– Muszáj küzdened. Tudok valamit segíteni?

– Hm, küzdők, persze. Bár egyre többször érzem azt, hogy hiába – az érzelem visszatért a hangjába, egyelőre keserűség képében.

– Ne mondd ezt! Gondolj rám, amikor harcolsz magaddal, ki kell tartanod a kedvemért!

Fölé hajoltam, látni akartam az arcát, látni, ahogy irántam érzett szerelme megváltoztatja.

– Látod, ezzel segítesz nekem. A szerelmed az, ami erőt ad. És a tudat, hogyha hagyom magam, akkor elveszítelek. Ha te nem volnál, már én sem lennék.

Két meleg tenyerébe fogta az arcomat, nem is engedett, sokáig gyönyörködött így bennem. Boldogan hagytam, mert éreztem, hogy erőt merít belőle. Lassan oldódott a keménység az arcán, a feszültség a testében. Végignéztem, ahogy a feketeség a szemében újra a régi lett. Visszakaptam az én Robinomat.

– Te vagy az én megmentőm – suttogta újra mosolyogva, magához húzott, óvatosan megölelt. Éreztem, hogy a teste még nagyon forró, de a lelke már nem háborgott. –

Megígértem Raynek, hogy nem maradok sokáig, mennem kell – bontakozott ki az ölelésemből, de csak annyira, hogy még egy igazi, Robinos csókkal meglephessen.

– Azért eljöttök a kirándulásra? – kaptam el még gyorsan, amint levegőhöz jutottam, mert máris az ablaknál volt.

– Mondtam, hogy nem engedlek el egyedül. Reggel találkozunk – intett, aztán már csak az ide-oda himbálózó ablakot láttam.

Be kellene csukni. Nem volt kedvem mozdulni, jól esett a beáramló, kijózanítóan hideg levegő. Nagyon hideg levegő, hamarosan vacogni kezdtem, kénytelen voltam felkelni, és becsukni az ablakot. Odakint még mindig esett a hó, tiszta, érintetlen fehér takaró borított mindent. Szép volt, de most nem tudta enyhíteni a haragomat. Igen, haragudtam. Magamra, amiért tehetetlen vagyok. Mindenkire, mert mindenki tehetetlen. Világos volt, hogy a szerelmem előbbutóbb kevés lesz. Nem győzhet ekkora erővel szemben. Csak lassíthatom az elkerülhetetlent. Ez nem lenne rossz, ha tudnám, mire használhatom az elnyert időt. Ami talán kevesebb, mint gondolom. Magunkra maradtunk, senki nem segít. Nem értem. Nagyi azt mesélte, hogy az árnyékgyermekeket mindkét oldal keresi. Miért nem jön végre valaki segíteni? Hogyan hívhatnánk fel magunkra a figyelmet? Sehogy. Mert azt az ártók is rögtön észrevennék. Nekünk kell valamit kitalálni. Valamit, amivel levezethetnénk Robin feszültségét a rohamok alatt. De mi az, amire ekkora erőt rászabadíthatnánk anélkül, hogy bármiben is kárt tenne. Még nem tudom, de az ötlet nem rossz. Kicsit könnyebb szívvel mentem tusolni és lefeküdni. Megkérdezem majd Rayt, talán neki eszébe jut valami.

Hó. Véres hó a talpam alatt, a vérfolt egyre terjedt, bemocskolta a tiszta havat. Nem tudtam megmozdulni, el akartam futni, de nem ment. Kiáltani akartam, az sem ment.

Bénultan álltam, tehetetlenül. Láttam magam, ahogy fagyott mozdulatlanságban, rezdülés nélkül vártam valamire. Csak belül ordítottam, reszkettem, segítségért kiáltottam. Egyedül az arcomon lecsorgó könnycseppek árulták el, hogy élek. Hallottam a hátam mögött a kutyákat, acsarkodva ugattak, amire iszonyatos üvöltés volt a válasz. Közeledtek, nem tudtam hátranézni, de már nagyon hangosan hallottam őket.

Aztán elrohant mellettem egy kutya, szájában véres húscafattal.

Sokan voltak, talán százan is, mind piros csíkot húztak maguk után. Én nem érdekeltem őket, mintha ott se lettem volna. Nem voltam része az eseményeknek, nem számítottam. A kutyák mögött egy ember is futott. Közéjük tartozott, néhány kutya körülötte ugrált. Dicsérő szavakat kiabált nekik, hirtelen felém fordította az arcát.

– Robin! Robin!

Zokogva, a nevét kiabálva ébredtem fel. Annyira valóságos volt, hogy nyitott szemmel is láttam a borzalmat. Beleégett a szemembe, bárhová néztem, még mindig a véres havat, a megvadult kutyákat és Robin torz arcát láttam. Túl hangos voltam, vagy nagyi sem aludt még, mert benyitott az ajtón.

– Sara, kicsikém, mi a baj?

Beszélni nem tudtam a zihálástól és a fuldokló sírástól. Nem is kellett. Nagyi szó nélkül mellém bújt, átölelt és ringatott. Még halkan dúdolt is, mint kicsi koromban. Hálás voltam neki, de a képet nem tudta kitörölni az agyamból. Tudtam, hogy örökre ott marad. Kerestem egy olyan képet, ami szintén örökre velem marad, de szívesen gondolok rá. Eszembe jutott a festmény. Amit Robin rólam festett.

Felidéztem minden részletét, a színeket, a virágokat, az arcomat, rajta a boldogság könnyével, és a napot, mikor nekem adta. A sok boldog nap közül, amit vele töltöttem, az egyik legboldogabb volt. Ez hatott. Lassan megnyugodtam, nem hagytam, hogy az álombéli kép újra megjelenjen a fejemben. Eltökélten ragaszkodtam a festményhez. Nagyi észlelte, hogy kicsit jobban vagyok, lement teát csinálni nekem. Még csak hajnali két óra volt, a reggel elérhetetlenül távolinak tűnt. Semmi esetre sem akartam újra elaludni.

– Itt vagyok, kislányom. Idd meg, citromfűtea, segít ellazulni – lépett be nagyi egy hatalmas, gőzölgő csészével.

– Rosszat álmodtál, ugye?

Két korty között csak bólintottam. A tea finom volt, melegsége oldotta bennem a görcsöket, nagyi tévedhetetlen az ilyesmiben. Bármi történt is velem, ő mindig meg tudott nyugtatni.

– Elmeséled?

– Nem bírom – motyogtam a kamasz fiúk mutáló hangjához hasonló, elcsukló hangon.

– Jól van, majd mondod, ha bírod. De próbálj nem aggódni ennyire, ha jó ügyet szolgálunk, a segítségnek is meg kell érkeznie. Lehet, hogy csak az utolsó pillanatban, de megérkezik, hidd el.

Ha nagyi mondja, akkor úgy is lesz. Mire a bögre aljára értem, mosolyogni is tudtam. Az én mamikám és az ő teája csodát tett velem. Nagyi betakargatott, én pedig végre álomtalanul aludtam reggelig.

Reggel Robint a konyhában találtam, halkan beszélgetett nagyival. Rémülten néztem nagyanyámra, mert ha említette Robinnak az éjszakát, akkor el kell mondanom mindent, hazudni ugyanis, neki pláne, nem tudnék. De nagyi egy fejmozdulattal jelezte, hogy nem szólt. Robin persze addigra észrevett, és az ijedtségemet is.

– Sara, mi a gond? – sosem fogom megunni, hogy képes egy pillanat alatt a karjában tartani.

– Semmi, csak megijedtem, hogy valami baj van – ezzel nem hazudtam.

– Azért, mert itt vagyok?

– Mert olyan halkan sutyorogtatok.

– Mary még alszik, ezért voltunk halkak. Csak behívtam Robint, várhat rád melegben is, minek fagyoskodjon – magyarázta nagyi a helyzetet.

– Igazad van, kösz nagyi – kicsi, ráncos kezével megpaskolta az arcomat, aztán ment vissza lustálkodni.

– Ezúttal minden rendben, főleg mert az egész hétvégét veled tölthetem – ez az én imádott Robinom volt, sötét ármánytól mentesen. Boldogan bújtam hozzá és szívtam magamba az illatát.

– Indulnunk kellene, lekéssük a buszt – mutatott az órára, majdnem nyolc óra volt.

– Veled? Kizárt! Kész vagyok, mehetünk.

Felkaptam a hátizsákom, amit még tegnap reggel bepakoltam, és belekapaszkodtam a nyakába.

Azt hiszem, az óramutató meg sem mozdult, mialatt mi az iskolához értünk. Mr. Jones épp akkor kezdte a névsorolvasást. Gina szemrehányóan tárta szét a karját, ami azt akarta jelenteni, hogy hol a pokolban voltunk.

Bocsánatkérően néztem rá, csak legyintett rám. Tánya pedig a vigyoromból rögtön kitalálta, hogy minden oké. Ő is vigyorgott, naná, Ray ott állt mellette.

– Nagyszerű, mindenki itt van. Szálljatok fel a buszra, és kezdődjön a kaland!

Tanár úr felszólítására hangos ovációval indult meg a csapat a buszhoz, versenyezve a legjobb helyekért. Mindenki hátra akart ülni. Mi nyugodtak voltunk, mert Scott és Tom természetesen elsőnek szálltak fel a buszra. Az ablakból integettek, lefoglalták a busz hátulját.

Nekem a hátsó ülés közepén kell ülnöm, onnan kilátok előre, talán nem leszek rosszul, vagy ha igen, nem hányok senki nyakába – Donna már most is falfehér volt.

– Vettél be gyógyszert? – kérdeztem, miután leesett, hogy szegény valószínűleg nem bírja a buszozást.

– Igen, ha mázlitok van, egész úton aludni fogok tőle. Meg egész nap is.

– Á, nem lesz semmi bajod, nem olyan hosszú az út! – vigasztalta Anne.

– Remélem – szállt fel egy nagy sóhaj kíséretében Donna a buszra.

A srácok keményen védték hátul a pozíciójukat, Donna sietett a segítségükre, ecsetelvén, hogy ha nem ülhet oda, akkor valakinek a nyakába fog hányni. Hirtelen mindenki elégedett volt a helyével, nem pályáztak tovább a miénkre. Mivel Donna nem válogathatott a helyek között, kizárásos alapon Ray és Tánya egymás mellé kerültek. Tánya először nem is mert leülni, tanácstalanul toporgott, de Ray felé nyújtotta a kezét, és segített neki elhelyezkedni. Az ilyen utakon mindig nagyon jó a hangulat, ez most sem maradt el. Valaki hozott gitárt, hamarosan az egész busz hangos dalolásba fogott. Donna, ahogy ígérte, a hangzavar ellenére békésen aludt.

Mi nem énekeltünk, Robin nem az a típus, én meg szörnyen hamis tudok lenni. Inkább odabújtam a vállához, örömmel viszonoztam a puszit, amit a homlokomra kaptam, és tőlem akár a világ végéig is elmehettünk volna. Robin az előttünk levő ülésre mutatott, ott ült Tánya és Ray. Hihetetlen, de beszélgettek. A zaj miatt nem értettük őket, de Ray hangja kifejezetten kedves volt. Remélem, ez a hétvége az ő kapcsolatukat is előmozdítja. Bár Ray nem is tudja, milyen szerencsés. Tánya akármeddig várna rá. Robinhoz bújva felgyorsul az idő. Ellazulva próbáltam a pillanat szépségébe belemerülni, de nem tartott sokáig, mert megállt a busz.

– Megérkeztünk! – állt fel tanárunk a busz elejében.

– Elfoglaljuk a szállásunkat, a lányoké a felső szint, fiúké az alsó. Mindenki válasszon magának szobát, fél óra múlva találkozunk a hallban.

Kiszálltunk, és ámulva néztünk körül. Nyáron is fantasztikusan nézett ki, de most egészen másmilyen arcát mutatta a táj, ez is lélegzetelállító volt. Mindenütt hó, a hó súlyától roskadozó fenyőfák. A tó vize befagyva, mindenki csalódottan jegyezte meg, hogy nem hozott korcsolyát. Nem sokáig bánkódtak, megtudtuk, hogy lehet kölcsönözni. A tanárunk ellen összevont támadás indult, hogy délután engedjen minket korizni. Jó fej volt, nem tiltakozott. A tó partján egy ideillő, hangulatos rönkház állt, a szállásunk. Most a szobákért folyt a harc, pedig mondták, hogy van elég.

Hétvégén csak mi leszünk itt. Nem izgatott, tudtam, hogy Gináék úgyis foglalnak helyet nekem is, inkább elindultunk körbenézni Robinnal. A ház mellett egy kisebb épületben rengeteg szánkót, sílécet, korcsolyát találtunk.

– Szerintem nem fogunk unatkozni – huppant rá Robin egy szánkóra nyomban.

– Csak két napra jöttünk! Ha itt ennyi mindent lehet csinálni, mikor megyünk állatlesre? – én ugyanis szívesebben nézegettem volna az állatokat, ezek a veszélyes téli sportok nem igazán vonzottak. Fancsali arcomat látva Robin rögtön megértette aggodalmamat.

– Nyugi, majd vigyázok rád. Amúgy valószínűleg erre kevés időnk lesz – mutatott körbe.

– Nagyszerű, nekem elég, ha sétálhatok a hóban. Én úgy is el tudok esni.

Ígérem, elkaplak – be is mutatta, hogyan.

Hirtelen megfordított, és a tó partjára mutatott. A háztól kicsit távolabb etetők voltak felállítva, az egyikből épp egy gyönyörű szarvas falatozott. Messziről úgy tűnt, mintha alig bírná el óriási agancsát, annyira himbálózott jobbra-balra, miközben evett. Igaza van a tanárunknak, télen sokkal könnyebb megfigyelni az állatokat. Nem is kell keresni őket, maguktól jönnek hozzánk. Kicsodálkoztuk magunkat, miután találtunk egy kis letaposott utat a ház mellett, kíváncsian elindultunk felfedezni, hogy hová vezet.

– Gyere, Sara, szerintem körbemegy a ház körül.

Menjünk, nézzük meg, aztán elég is lesz ennyi, lejár a félóra, és iszonyú hideg is van – Robin sosem fázott, csak engem féltett.

– Bevallom, lefagyott a lábam. Csak kinézünk a ház sarkánál, aztán megyünk is vissza.

Bólintott, tudta, hogy úgysem tudna lebeszélni, egyszerűbb, ha gyorsan megjárjuk. Csak pár méterre volt a sarok, hamar odaérhettem volna, de valami lelassított. A lábaim ólomnehezek voltak, a számban az izgalom furcsa ízét éreztem. Nem hallgattam a megérzésemre, hajtott a kíváncsiság. Kinéztem. Abban a pillanatban több hatalmas testű kutya ugrott felém, dermesztő morgás, vicsorgás, ugatás töltötte meg az agyamat. Nem láttam, hányan vannak, és azt sem, hogy erős láncot rángatva ugrálnak. Csak az álmomat láttam. Félelmemben összerogytam, és egy halálra rémült ember erejével sikoltottam.

Robin azonnal mellettem volt, felkapott, nem törődve azzal, hogy meglátják, távolabb vitt. Közben a kutyák gazdája is megjelent, hangos füttyszóval rendre intette őket, aztán hozzánk szaladt.

– Kisasszony, nem esett baja? – csak bámultam meleg, barna szemét, más alig látszott belőle a vastag téli ruhában.

– Most akartunk bent szólni, hogy ne jöjjenek a kutyák közelébe, magácska megelőzött.

– Ne haragudjon, csak kíváncsiskodtunk – mentegetőzött Robin. – Nem haragszom, csak szegény nagyon megijedt. Muszáj kutyákat tartanunk a medvék miatt, este elengedjük őket, akkor már ne mászkáljanak! – figyelmeztetett a házigazdánk.

– Nem fogunk, ezek után meg biztosan nem – ígérte Robin.

– Jobban van? – nézett rám kérdőn a bundába burkolt férfi.

– Igen, köszönöm – ez egyáltalán nem volt igaz, de már csak Robin miatt is muszáj volt összeszednem magam.

Újra elnézést kértünk, és sürgősen visszafordultunk a bejárat felé. Robin nyugtalan, értetlen arccal követett, egy pillanatra sem engedett el. Útközben ránéztem az etetőre, hátha a szarvas szépsége feledteti velem a rémképeket. Ott volt még, de nem tudtam sokáig gyönyörködni benne, mert elvonta a figyelmemet egy alak, aki felénk bámult. A kabátjáról felismertem, Mr. Jones volt. Bravó, újabb probléma, most még leszúrást is kapunk. A hallban már mindenki ott volt, meleg kakaót iszogattak, nekünk is azonnal a kezünkbe nyomták az adagunkat.

– Na, végre. Már azt hittük, medvékkel csatáztok – Scott ismét a kedvenc témáján lovagolt, cinikusan elmosolyodtam, nem is járt messze az igazságtól. Vagyis csak az én képzelt igazságomtól.

– Így is volt, mint látod, mi nyertünk – vette az adást Robin.

Nos, látom, megkaptátok a finom, forró kakaót! – csatlakozott hozzánk a lábáról havat sepregetve a tanár úr. – Ma ebédig segíteni fogunk feltölteni az etetőket. Az állatok reggel, és a kora délelőtti órákban jönnek enni, azt holnap tudjuk meglesni. Ebéd után a madáretetőket töltjük fel, bízom benne, hogy madarakat is látni fogunk. Utána sötétedésig szabad program. Sötétben nem lehettek kint, mert elengedik a kutyákat, hogy elriasszák a medvéket. Ha mindenki megitta a kakaóját, indulhatunk is.

Furcsa. Nem is említett bennünket, meg sem kérdezte, mi történt. Talán azért, mert semmi különöset nem látott. Azt is gondolhatta, hogy elcsúsztam a hóban. Ha tanár lennék, engem biztos érdekelne, hogy a rám bízott diákkal minden rendben van-e. Bár az is igaz, hogy sérülésnek semmi nyoma sem volt rajtam.

Az etetők körüli munkát nagyon élveztük. Hordtuk a szénát, a messziről hozott leveles faágakat, sőt, még fakérget is. Állítólag a vapitik télen szívesen fogyasztják. Ez egy szarvasfajta, ami igen gyakori errefelé, valószínűleg mi is ilyet láttunk. Időnként rénszarvasok is jönnek az etetőhöz, de ritkábban. A park legismertebb állata a havasi kecske. Többnyire olyan magasságokban él, ahová a ragadozók nem jutnak fel, de az éhség néha őket is az etetőkhöz csábítja. Munka közben a kutyaszelídítő áleszkimó ismerősünk mesélt nekünk az állatokról, és irányította a csapatot. Mr. Jones néha hozzáfűzött egy-egy tudományos megjegyzést, de leginkább hallgatott, és folyton azon kaptam, hogy rajtunk felejti a szemét. Kellően be is rezeltem, mégis láthatott valamit, csak még nem tudja, mit kezdjen vele. Hamar elvégeztük a dolgunkat, még volt idő ebédig egy kis csúszkálásra a jégen, a csapat nagy része ezt ki is használta. Mi a kisebbséghez csatlakoztunk, akik a kandalló meleg tüzének közelségére vágytak. Robin egész idő alatt szótlanul tett-vett, sejtettem, hogy a magyarázkodás még rám vár. Ray megérezte a testvére zavarát, az utóbbi idők rossz tapasztalatai miatt mindenhová követett bennünket. Sarkon fordult, és jött utánunk be a házba is. Tánya leforrázva álldogált egyedül, de Ray észbe kapott, visszaszaladt, és kézen fogva maga után vonszolta. Mamlasz barátnőnk bamba vigyorral hagyta magát. Odabent isteni illat fogadott, a gőzölgő teáscsészék árasztották magukból. Felmarkoltunk egyet, leültünk jó közel a tűzhöz.

– Még nem mondtad el, hogy miért ijedtél meg annyira – egy kortyot sem ihattam, türelmetlen kedvesem máris letámadott.

– Megijedt? Mikor? – hallottam Tánya hangját a csészéjéből áradó gőzfelhő mögül.

– Amikor megérkeztünk és körülnéztünk. A ház mögött felfedeztük a kutyákat, ők persze egyből megugattak minket. Sara összeomlott ijedtében, teljes erejéből sikoltozott. Pedig láncra voltak kötve – tájékoztatta őket Robin, de a szemét le sem vette rólam.

– Én csak egyszerűen nagyon megrémültem, olyan hirtelen történt – dadogtam, és én is a csésze mögé bújtam.

– Csak ennyi? Biztos, hogy nincs más? – nem lehetett olyan könnyen lerázni.

– Nem aludtam túl jól, kicsit érzékenyebb vagyok a kelleténél.

Ez a magyarázat már kielégítette, az éjszakai rossz alvásom lehetséges okát végül is ő tudta legjobban. Na és persze Ray. Össze is néztek, egy pillantással megbeszélve, hogy ez érthető. Pasik. Robin még ki is nevetett, hogy ilyen ijedős vagyok. Csak Tánya nézett továbbra is komolyan a bögréje mögül. Mint a múltkor, őt most sem csaphattam be.

Elő is fog venni, amint lehet, ebben biztos voltam. Hacsak Ray miatt meg nem feledkezik rólam. Amit abszolút nem bánnék.

Beterelték a többieket is, elkészült az ebéd. Szarvashús volt sütve, lelkesen vetették rá magukat, mivel otthon ilyet ritkán kapnak. Az én étvágyam egyébként sem volt a toppon, az meg egyenesen morbidnak tűnt számomra, hogy szarvashúst egyek. Nem is tettem, mindjárt a desszerttel kezdtem. Robin kivételesen nem követelt magyarázatot, betudta a dolgot az etetőnél látott gyönyörű szarvasnak.

Délután különféle növényi magvakat rakosgattunk a madáretetőkbe, de csak nagy testű madarakat láttunk. Egy-két sas ült mozdulatlanul a fák magasabb ágain. Mr. Jones szerint épp miattuk nem láthatjuk a kisebb madarakat, elbújtak az odvaikban.

Emiatt ezt a feladatot is gyorsan befejeztük, ahogy elhangzott, hogy „szabad foglalkozás”, ádáz hógolyócsata kezdődött, még a tanár úr is kivette a részét belőle. Robin tudta, hogy ez nekem most sok, szó nélkül hagyta, hogy egyedül eloldalogjak a házba. Neki nem sikerült utánam jönnie, viszonoznia kellett a nyakába kapott hógolyókat. Befelé menet láttam, hogy nemcsak én fogtam menekülőre a dolgot, Tánya előttem fordult be az ajtón.

– Sara, gondoltam, hogy te ezt nem bírod. Ha nem bánod, hozzád csapódnék.

– Egyáltalán nem, sőt, még örülök is neked.

– Az jó, iszunk még egy teát? Nekem nagyon ízlett! – lelkendezett, akár egy igazi orosz lány.

Kezünkben egy újabb adag teával visszaültünk a helyünkre a tűznél.

– Már olyan régen beszélgettünk kettesben. Mesélj, mi a helyzet nálad – kérdeztem, legjobb védekezés a támadás. Mire ő kérdezne tőlem, csak bejön valaki.

– Otthon minden változatlan. Olga új rendszere egész jól működik. Nem piszkál minket, mi meg igyekszünk elkerülni őt.

– Elképzelni sem tudom, hogy tudtok együtt élni vele.

– Nem kérdezte senki, hogy akarjuk-e. Egyedül tényleg szörnyű lenne, de ott vagyunk egymásnak mi hárman. Így tudjuk elviselni.

– A húgaid szuperek. Irigyellek miattuk.

– Na, látod, még te is találsz valami irigyelnivalót körülöttem! – nevetett boldogan.

– És Ray?

– Rajta nem igazodom ki. Van, mikor rám se néz, máskor meg nagyon kedves.

– Azért úgy látom, egyre jobban érdeklődik irántad.

– Talán igen. Már nem találgatok. Mindennap úgy kelek fel, hogy mindegy, ma milyen napja lesz, a közelségének is örülök.

– Remélem, hamarosan rájön, hogy milyen szerencsés.

Csupán egy vágyódó sóhaj volt a válasz. Egy ideig csendesen szürcsölgettük az italunkat, a többiek kinti viháncolását hallgatva. Aztán Tánya közelebb ült hozzám.

– Sara, ha nem akarsz, ne mondj semmit, de úgy látom, valami bánt téged. Valami, amihez a kutyáknak is köze van, igaz?

Tudnám, hogy csinálja ezt. Félelmetes pontossággal méri fel mindig az összefüggéseket. Az ilyen konkrét kérdésekre nehéz mellébeszélve válaszolni, ezért bólintottam. Komolyan vette, amit az előbb mondott, nem kérdezett többet. Csak a kezemet szorította meg. Ez a gesztus volt az, ami elindította bennem a szóáradatot.

– Iszonyatos rémálmom volt az éjjel – és szépen, halkan, minden részletre kiterjedően elmondtam neki.

Kétszer rándult össze közben, és a kezemet olyan erősen szorította, hogy teljesen elfehéredett. Egy kicsit bántott a lelkiismeret, hogy rápakolom ezt a rémséges terhet. Ugyanakkor hálás is voltam, amiért meghallgatott.

– Akármi jön, te győztes leszel, tudom – ölelte át a vállamat.

Többet nem mondhatott, mert egy kipirosodott, vizes társaság robbant be az ajtón a friss levegő illatát húzva maga után. Csak átöltözni jöttek, még nem próbálták ki a szánkókat és a korcsolyákat.

– Lányok, ebből már ti sem maradhattok ki! Tom talált egy szuper kis lejtőt nem messze, irány szánkózni! – cibált fel Donna a székből, Robin csak egyetértően vigyorgott. Tánya boldogan ugrott Ray hívására, nem volt mese, nekem is menni kellett.

– Felborulok, nekimegyek egy fának, és összetöröm magam – eresztettem meg egy gyenge tiltakozást.

– Tudjuk, Robin le is foglalta nektek az egyik dupla szánkót! – mutogatott kifelé Gina.

– Hölgyem, minden igyekezetemmel azon leszek, hogy megóvjam önt a balesetektől.

Robin bohóckodó pukedlijén jót mulattak, én pedig nem menekülhettem. És milyen jót tettek velem! Önfeledten kiabálva és egymást biztatva csúszkáltunk a domboldalon egy órán keresztül. Senki sem fázott, és senki sem akart bemenni. Fantasztikus volt! A szürkület megjelenésekor sípszó vetett véget a bulinak. Azt jelentette, be kell mennünk, itt az ideje a kutyák elengedésének. Engem nem kellett többször figyelmeztetni, minden eszembe jutott, úgy iszkoltam befelé, mintha kergetnének. Robin kuncogva követett. Még névsorolvasás is volt, hogy biztosan bent van-e mindenki. Miután házigazdánk megbizonyosodott róla, hogy senki sem hiányzik, kiment a kutyákhoz. Innentől kezdve engem kivontatni sem lehetett volna.

Vacsoráig kisebb csoportokba verődve beszélgettünk, de kaja után a csapat már erősen leharcolt képet festett. A hegyi levegő teszi, mondogatták ásítozva. A társasozást leszavaztuk, inkább a filmezést választottuk. Nem sejtettük, hogy egy katasztrofálisan unalmas indiános filmet kell megnéznünk, amelyben sok bölénnyel bonyolították az eseményeket. Aki még bírta volna, a film végére az is megadta magát a fáradtságnak. Felszólítás nélkül indultunk lefekvéshez készülődni.

– Most nem látogathatlak meg – súgta egy bánatos hang a fülembe.

– Nem örülök, nem szép tőled, hogy egész éjjel magamra hagysz!

– Te viszont megkereshetsz, egyedül vagyok a fürdő melletti szobában.

– Egy rendes lány nem csinál ilyet.

– És egy szerelmes lány? – búgta ellenállhatatlanul, amitől tiszta libabőr lettem.

– Az egészen más – simán hagytam volna, hogy felkapjon, és akárhova elvigyen.

– Aludj jól, ha nem megy, gyere – köszönt el egy lopott puszival.

Ment. Az előző éjszakai hányattatott alvás és a mai kimerítő élmények sora pillanatok alatt elaltatott. Még hallottam a csajok halk beszélgetését, rémlett, hogy engem is kérdeztek, de a válaszomat elnyomta az álom.

Világos volt, mikor megébredtem, a többiek még csendben voltak. Csak Tánya feküdt nyitott szemmel az ágyában. Integettünk egymásnak, aztán lustán elnyújtóztam, nem volt kedvem kibújni. Emeletes ágyon aludtam felül, kiláttam az ágyból az ablakon, pontosan a házzal szemben tornyosuló eszméletlenül szép, hóval fedett hegycsúcsokra. A nap szikrázóan csillogóvá varázsolta az egyébként is meseszép tájat. Intettem Tányának, hogy ő is nézzen ki a másik felső ágyról. Bólintott, vagyis már felfedezte ezt a csodát. A hangszóróból halk zene mellett a tanár úr felkelésre és reggelizésre invitáló hangját hallottuk, amit Gina méltatlankodva akart elhallgattatni. Anne persze egyből kiugrott az ágyból, futott mosakodni, körülbelül tíz perc alatt el is készült. Nekünk ez fél óránkba került, de nem reklamált, megszokta, hogy várnia kell ránk. Odalent a reggelinél búskomor társaság fogadott minket.

Csodálkozva láttuk, hogy ha valaki elment Scott és Tom mellett, úgymond „véletlenül” meglökte, vagy egyenesen hátba vágta őket. A két jómadár lehajtott fejjel, de vigyorogva tűrt.

– Scott, mi ez az egész? – lépett védelmezőn Scott háta mögé Gina, elhárítva a következő csapást.

– A helyedben én nem védeném annyira, könnyen egy kalap alá vehetnek vele – Ray nagyon jól mulatott, vigyorogva mutatott a dühös szemmel minket méregető társainkra.

– Elárulná végre valaki, hogy mi folyik itt? – kiáltotta Anne.

– Egész éjjel riogatták a társaságot – szólalt meg egy bársonyos, búgó hang a hátam mögött, és ezzel egy időben két kar fonódott a derekamra.

– Mit csináltak? Mi nem hallottunk semmit! – csodálkozott Donna.

– Mert titeket kihagytak. Medvének öltözve bementek minden szobába, megpiszkálták az alvókat, mikor megébredtek, rájuk üvöltöttek – mesélte Ray még mindig vigyorogva.

– Egyszer még oké is lett volna, de ezt háromszor is eljátszották – fejezte be Robin.

Gina saját maga is hátba vágta Scottot, aztán intett a többieknek, hogy folytassák nyugodtan. Anne és ő tüntetően átültek másik asztalhoz. Ettől elpárolgott az éjszakai rémek jókedve. Sietősen megettük a reggelit, mert a szarvasok szépen gyülekeztek az etető körül. Azt hittük, majd látunk két-három állatot. Elámultunk az elénk táruló látványon. Sokan voltak, békésen falatozgattak. Megszokták az ember jelenlétét, egészen közelről nézhettük őket. Csodálatosak voltak és sokkal nagyobbak, mint azt messziről gondoltam. A szarvasok után kis túrára indultunk, havasi kecskét lesni. Ma reggel egy sem jelent meg az etetőknél, nekünk kellett utánuk menni. A kis túrából kemény hegymenet lett, ráadásul mély hóban, de megérte. Nem is túl messze feltűnt egy sziklás rész, a tanárunk oda mutogatott. Hiába kerestem, nem láttam semmit, egészen addig, amíg az egyik állat hatalmasat nem ugrott. Fehér szőrük miatt olvadtak bele a tájba, közelebb nem tudtunk menni, távcsővel tanulmányoztuk őket. A túra után megint segítettünk megpakolni az etetőket, holnap reggel, még indulás előtt újra megcsodálhatjuk a szarvasokat.

Délelőttre ennyi elég is volt, ropogósra fagyva menekültünk a melegre. A hangulat semmit sem javult. Anne és Gina nem beszéltek a fiúkkal, a srácok magukba roskadva, tőlük szokatlanul némán kullogtak utánuk. A többiek először csak rosszalló tekinteteket lövöldöztek felénk, de egy idő után minket kirekesztve sugdolózni kezdtek. Ez nem volt túl biztató. Csak abban reménykedtünk, hogy nekünk nem kell fizetni a fiúk szemétkedéseiért. Szóval, a közhangulat meg sem közelítette a tegnapit. Ebéd után kimentünk még egyszer a madáretetőkhöz, hátha ma többet láthatunk. Szerencsénk volt, a ragadozó madarak ma máshol vadásztak, sok apró madárka falatozgatta a magokat. Kicsit felélénkült a társaság, bőszen lapozgattuk a kis madaras könyvecskénket, és be is tudtunk néhányat azonosítani, de a verseny már senkit sem érdekelt. Tulajdonképpen nem is számoltuk, hogy hány madarat találtunk. Visszafelé a tanár úr hócsata-visszavágóra buzdított, de a lelkesedés teljesen odalett. Gyakorlatilag ez a két bolond teljesen tönkrevágta az egész napot.

Azért kicsit később akadtak, akik nem adták fel, korcsolyát vagy szánkót ragadtak, nem akarták kihasználatlanul hagyni két idióta miatt az időt. Mi is így voltunk vele, de nem kértünk a fiúk társaságából, hagytuk, hadd főjenek a saját levükben odabent. Nélkülük viszont nem volt az igazi, hamar meg is untuk. Még vacsi előtt raktunk egy nagy tüzet az udvaron, a kedvünkért addig a kutyák bezárva maradtak. Hangulatos volt és jó meleg, de nagyon büdösek lettünk, ezért vacsora után mindenki igyekezett kimosakodni a füstszagból. Már illatosan, Tányával visszamentünk a hallba, tudtuk, hogy Ray és Robin is ott lesznek, korai volt még lefeküdni. A kandallónál vártak minket. Vártak, mert nekünk is készítettek oda teát. Tánya elolvadva huppant le a helyére.

– Gináék nem jönnek? – kérdezte tőle Ray.

– Nem, elment a kedvük az egésztől. Haza akarnak menni. Igaz, Sara? – Tánya hangja riasztott fel merengésemből, direkt csinálta, biztos aggódott, hogy mi jár a fejemben.

– Aha, totál kikészítitek a srácok miatt.

– Nem kellene ezt ilyen véresen komolyan venni, nem akartak rosszat – védte őket Ray.

– Nem árt, ha egy kicsit betartanak nekik, különben legközelebb is megcsinálják – mondta Robin.

Közben a gitár újra előkerült, a helyiség túlsó feléből kellemes zene áradt felénk. Sajnáltam Gináékat, de nekünk egészen jókedvünk lett. Két szuper pasi, jó zene, mi kellene még.

– Kártya – Ray válaszolt a gondolatomra, összehúzott szemmel, szigorúan néztem rá, de csak felhúzta a szemöldökét, és a barátnőm felé fordult.

– Tánya, tudsz kártyázni?

– Nem kell nagyon tudnod, esélyünk sincs ellenük – biztattam a barátnőmet.

Feleslegesen, mert ő mindent akart, amit Ray, főleg mert még a szabályokat is elmagyarázta neki. Tehát kártyáztunk velük, talán egy fél órát. Nem sok idő, de vagy tízszer püföltek el bennünket, végül mérgesen feladtuk.

– Ennek semmi értelme, játsszatok egymás ellen, az sokkal izgalmasabb lenne – javasolta Tánya.

– Ne hidd – bukkant fel Robin az asztal alól, ahonnan a mérgemben elszórt kártyalapokat szedegette össze.

– Az nagyon sokáig tartana, mert képtelenek vagyunk legyőzni egymást, nektek meg végtelenül unalmas lenne – Raynek igaza lehet, két egyformán gyors lángelme küzdelméből mi csak a pergő kártyalapokat látnánk. Vagy még azt se.

Hamarosan elnyomott bennünket a tűz melege, elköszöntünk a fiúktól. Robin még biztosított róla, hogy a tegnapi ajánlata ma is érvényes. Mivel kevesen voltak a hallban, egy rövid csókkal tudattam vele, hogy nem felejtettem el. Tánya közben lázasan keresgélt valamit a kabátja zsebeiben.

– Mit keresel ennyire? – érdekelt, mi olyan fontos hirtelen.

– Mindig magamnál hordom édesanyám kedvenc zsebkendőjét, és most nem találom sehol.

– Hová tetted utoljára? – kérdezte Ray.

– Ide a belső zsebembe, csak ott volt a madaras papírom is, attól félek, kirántottam valahol.

Kétségbeesetten rángatta a zsebeket, de nem talált semmit, könnyek peregtek az arcán.

– Ne sírj, holnap megkeressük, korán reggel, még indulás előtt, jó? – Ray magához ölelve csitította Tányát, aki máskor boldogan mosolygott volna, most azonban ez sem segített.

– Ígérem, hogy addig nem megyünk haza, míg meg nem találjuk – ez a fogadalom már segített, Tánya reménykedve nézett Rayre.

– Tényleg segítesz?

– Hát persze.

– Mi is segítünk – csatlakoztam rögtön.

– Ti csak maradjatok nyugodtan, mi majd Rayjel elintézzük – rögtön megértettem, hogy Robin szerint nélkülünk könnyebben boldogulnak.

– Gyere, Tánya, hagyjuk ezt a lovagokra, ha valakik, ők biztosan megtalálják – elvezettem szipogó barátnőmet a szobánk felé.

Rám nézett, nem kérdezett, de megértette, hogy mit akartam a tudomására hozni. Tánya nem tudott semmi biztosat, de sok mindent megsejtett. Nem is kellett tovább győzködnöm, megkönnyebbült sóhajjal bújt az ágyba. Gináék már mélyen aludtak, csendes szuszogásuk minket is elaltatott. Korán ébredtem, még nem is volt egészen világos. Gyorsan visszacsuktam a szemem, hátha sikerül visszaaludni, de nagyon éber voltam. Akkor nézzük a hegyeket, gondoltam. Az ablak felé fordulva megláttam, hogy Tánya ágya üres. Biztosan a mosdóba ment. A gondolat nekem is meghozta az ingert, óvatosan lemásztam az ágyról, és kilopakodtam. Tánya nem volt a mosdóban. Lementem a hallba, talán innivalóért ment. Ott sem volt. Megszólalt bennem a vészcsengő, Robin szobájához futottam, és teljes lett a rémületem, ő sem volt a helyén. Visszaszaladtam a hallba, észrevettem, hogy hiányzik a kabátjuk a fogasról, Ray kabátja is. Csizmát húztam, a pizsamámra felkaptam a kabátomat, és utánuk indultam. Biztosan a madáretetők felé mentek keresni a zsebkendőt, mert nem láttam őket sehol. Nyugi, mondtam magamnak, csak a zsebkendőt keresik. Futottam, hogy ne fázzak annyira, nagyon hideg volt.

Aztán meghallottam. A kutyaugatást. Nem a hátam mögött, valahol előttem. Sírva rohantam tovább, amíg a véres hó látványa meg nem állított. Felnéztem. Tánya a földön feküdt, Robin mellette állt, a kutyák egy óriási medvével küzdöttek. Ray Tánya mellett térdelt, a keze a mellkasán nyugodott, szeme csukva, olyan sima volt az arca, mintha otthon lenne, nem egy véres csata közepén.

És Robin! Kezét kitárta, a teste szinte megnőtt, a mellkasa zihált. A keze nem remegett, de a lába igen. Az arcát eluralta a féktelen sötétség, vonásai megkeményedtek, egy ránc sem rezdült rajta, teljesen fekete szemei pislogás nélkül, meredten bámulták a jelenetet, a bőre szürke volt. Most valóban megbénultam. Ray felnézett Tánya testéről, észrevett, gyorsan odahozta mellém Tányát, és visszament végre Robinért. Már értettem. Eddig Tányának segített, nem tudott Robinnal törődni. Tánya most is eszméletlen volt, de nem látszott rajta sérülés. Ray odaállt Robin kitárt karjai közé, tekintetét az övébe fúrta, és megpróbálta elfordítani a kutyáktól. Robin küzdött, nem akart elfordulni, egymásba kapaszkodva próbálták legyőzni a másikat. Ez arra már elég volt, hogy kizökkentette Robint, a kutyák kezdtek kimerülten elnyúlni a hóban, a medve addigra nem volt más, csak egy hatalmas, véres húscafat. És a hó, az mindenütt véres volt, a lábam alatt is. Ray lassan felülkerekedett a testvérén, Robin erőtlenül tiltakozott, a tekintetét még mindig fogva tartotta a medve maradványa. Néhány kutya nem tudott felkelni, a többi szédelegve elindult a ház felé. Egyszer csak Robin összeesett. Oda akartam menni, de Ray nem engedett.

– Sara, figyelj rám. Most segítened kell, hallod? Robin érdekében, kérlek, ne hagyj cserben!

Jó erősen megrázta a vállamat, igaza van, segítenem kell.

– Mondd, mit kell tennem – a szemébe néztem, hogy elhiggye, tényleg kész vagyok cselekedni.

– Oké, Tánya csak sokkot kapott, rendbe hoztam, visszaviszem az ágyába, hamarosan felébred, semmire sem fog emlékezni, a zsebkendő ott lesz az ágya mellett.

– Robin? – csak ennyit bírtam, talán nem is hallotta.

– Robint haza kell vinnem, nem láthatják így meg, valahogy ki kell mentened bennünket, találj ki valamit.

Otthagyott, Tányával elrohant. Muszáj volt odamennem, megérintenem, megcsókolnom, tudnia kell, hogy szeretem. De nem értem oda, Ray előbb visszaért, felkapta, rám nézett, bólintottam, és eltűnt. Megsemmisülve álltam a hideg hóban, egy vérpatakot néztem, gyorsan közeledett felém. Nem akartam, hogy elérjen, megfordultam, és teljes erőmből rohantam vissza a házba. Becsuktam magam mögött az ajtót, szerencsére még minden csendes volt.

Nagy szükségem volt egy kis időre. Életem legjobb színjátékát kell ma eljátszanom, nekem, akinek ez sosem ment, ráadásul úgy, hogy közben megszakad a szívem az aggodalomtól és a valóra vált rémálomtól. Fürdő. A tus alá menekültem gondolkodni és erőt gyűjteni. Valamennyire összekanalaztam magam, a csobogó víz és a forró gőz segített. A szobánkban még mindenki aludt, Tánya is egyenletesen szuszogott. Gyorsan elcsomagoltam a mocskos pizsamámat, nehogy valaki észrevegye, és felöltöztem. Kevés holmimat a táskámba gyömöszöltem, tőlem akár indulhattunk is. Pokoli délelőtt várt rám. Rémülten eszméltem rá, hogy mi van, ha Tánya ruhája is piszkos. Azt hogy magyarázom ki. Vigyázva bekukucskáltam a takarója alá, de csak vízfoltot láttam. Nem olyan vészes, talán nagyrészt meg is szárad, mire felébred. A kabátja! Az védhette meg a piszoktól! Felkaptam a táskámat, lerohantam a hallba. Közben valaki meggyújtotta a tüzet, barátságos meleg és fény fogadott.

Tánya kabátja szörnyű állapotban volt. A hátán vörösesbarna folt éktelenkedett, csöpögött belőle a víz. Még érkezésünkkor mutattak nekünk lent egy háztartási helyiséget mosógéppel, bőven volt még időm az ébresztőig, beraktam a kabátot a gépbe, fél óra, és kész lesz. Szárítógép is van, ha mázlim van, ezt sikerül teljesen elsimítanom, mire felébrednek. Már csak abban kellett erősen reménykednem, hogy a folt teljesen eltűnik. Nem mentem vissza a szobába, a hallban vártam, hogy kész legyen a kabát. Az udvarról kiabálást hallottam, kinéztem az ablakon. Eszkimó vendéglátónk véres ruhában kutyatetemeket cipelt néhány társával. Biztosan szerette ezeket az állatokat, neki sem lehetett könnyű megtalálni őket a medve hullája mellett. Nem tudom, milyen az, amikor a kutyák összecsapnak egy medvével, talán nem is volt még ilyen, mert mindig el tudták kergetni őket a ház közeléből. Ha így van, most tuti nem értik, hogy mi történhetett.

Milyen sokszor történnek a világban olyan események, amelyekre az emberek csak erőltetve találnak magyarázatot, mert nem igazán illenek bele a megszokott képbe. Most már tudom, honnan erednek az ilyen megmagyarázhatatlan történések. Meglepődve láttam, hogy Mr. Jones is felbukkant a többiek mögött. Mit keresett ott? Neki is szóltak volna? Minek, csak állatok sérültek. Erre viszont kell, hogy legyen magyarázat. Abban a pillanatban bevillant, hogy mikor futottam vissza a házhoz, a szemem sarkából láttam egy alakot. Akkor nem törődtem vele, menekülni akartam. És ha ő volt, talán jobb is, ha azt hiszi, hogy nem láttam. De ha tényleg ő volt, hogy került oda, és vajon mit látott. Mindenesetre most nem volt kedvem találkozni vele, már az ajtónál járt, beszaladtam a mosókonyhába. Épp jókor, a kabát mehetett a szárítóba. Vizesen úgy tűnt, foltmentes lesz. Már csak egy fél óra volt a többiek ébresztéséig, meg talán plusz tíz perc, mire előkerülnek. Elég lesz, a kabát úgy lóg majd a fogason, mintha semmi sem történt volna. Ray büszke lesz rám. Már csak őket kell kimentenem valahogy egy olyan tanár előtt, aki lehetséges, hogy mindent tud.

Kilestem a hallba, senkit sem láttam. Fel-alá sétálgatva, idegesen vártam, hogy kész legyen a kabát és elkezdődjön a színjáték. Közben Robin neve folyamatosan dörömbölt az agyamban, nagyon bántott, hogy nem lehetek vele. Koncentrálnom kell, nekem most itt van feladatom. Úgy döntöttem, kicsit előbb kiveszem a kabátot, nehogy lebukjak, miközben épp kihozom a mosókonyhából. Az enyémmel és Gináéval együtt a tűz közelébe terítettem, majd azt mondom, hogy nedvesek voltak. Fellélegezve ültem le én is a tűzhöz. Még nem volt ébresztő, de máris futó lábakat hallottam az emeletről.

– Sara, Sara, nézd! Megvan anyám zsebkendője! Ray megtalálta nekem! – Tánya csillogó szemekkel ugrott a nyakamba. Örömében nem is foglalkozott vele, hogy a kabátja a tűznél szárad, és a pizsamája is láthatóan nedves volt még.

– Gyorsan felöltözöm, hogy mire Ray felébred, itt legyek és megköszönhessem neki!

– Erre csak holnap, a suliban lesz lehetőséged – szóltam utána, mert már rohant is felfelé.

Megtorpant, lassan megfordult.

– Miért, hol van?

– Még az este megkereste a zsebkendődet, mert értük jött a nagynénjük, haza kellett menniük valami családi ügy miatt – hadartam el gyorsan, hogy túl legyek rajta.

Valószínűleg bárki bevette volna, Tányát kivéve. Nem mozdult, gondolkodott, szerintem valami motoszkált benne. Az ő agyát nem olyan könnyű befolyásolni. És számára az én ingatag kifogásom is nagyon átlátszó volt. Zavaros szemekkel nézett rám.

– Nem tudhatok róla, igaz? – csak a fejemmel intettem nemet válaszul.

– Ray jól van? – most egy igent kapott. – És Robin?

A neve hallatára minden erőm elhagyott, könnyes szemmel fordítottam el a fejem és bámultam a tűzbe. Próbáltam visszagyűrni a torkomat szorító és kitörni készülő zokogást, megkeresni kitartásom maradék morzsáit. Tánya elindult felém, de társaink érkezése megállította. Visszafordult, felment a szobába. Legalább negyed óra is eltelt, mire újra előkerült a barátnőinkkel.

– Sara, Tánya mondta, hogy lent vagy, siettünk volna, de olyan lassan készült el, hogy az rémes! – panaszkodott Gina.

Egészen meghatódtam, időt kaptam tőle, hogy össze tudjam vakarni magam, hálásan néztem rá.

– Köszi, hogy megszárítottad a kabátunkat. Nagyon vizes volt? – mutatott Tánya a kabátokra.

– Szívesen, elég nedvesek voltak, nem lett volna túl kellemes így kimenni bennük a hidegre.

Gina bólintott, aztán reggelizni invitálta a csapatot. Azt mondtam, én már ettem néhány falatot. Felesleges lett volna odaülnöm, egy morzsát sem tudnék lenyelni. Scott és Tom utolsónak került elő, érkezésük hangos nevetést csalt ki a többiekből. Gina értetlenkedésére egy srác elmagyarázta, hogy az éjjel felváltva óránként felkeltették őket, megbosszulva az előző éjszakát. A fiúk tettetett dühvel szemlélték rajtuk mulató társaikat, de nem is ők lettek volna, ha ezt komolyan veszik. Egy perc múlva belőlük is kitört a röhögés, saját magukon is bírtak nevetni. Barátságos vállveregetéssel ért véget kínos tréfájuk, na meg fenyegetőzéssel, hogy még egyszer nehogy megpróbálják. Végül Anne és Gina is megenyhülve nevették el magukat, hiszen szerették őket. Donna szokásos legyintésével adta tudtunkra véleményét.

– Örülök, hogy ilyen jókedvetek van ma reggel! –

toppant be a tanár úr, a szívem vad vágtába kezdett, most jön a neheze.

– Sajnos nincs sok időnk. Vihar készülődik, időben haza kell indulnunk. Reggeli után egy pillantást vethettek a szarvasokra, és megyünk.

A barátaim asztala mellett állt, egy pillanatra elakadt a szava, észrevette a zsebkendőt Tánya kezében. Kedves darab volt, hímzett minta díszítette. Az állatok ma is szépek voltak, de kevesebben jöttek, mint tegnap. Tényleg csak két percet kaptunk, a busz már járó motorral várt ránk. Felszálltunk, és kezdődött a névsorolvasás.

– Tényleg, hol vannak az ikrek? – nézett körbe Scott, de közben a tanár is az ő nevüket olvasta. Mindenki rám nézett, nem tudtam megszólalni.

– Este hazavitte őket a nagynénjük valami családi ügy miatt – halottam Tánya hangját a hátam mögül.

Megszorítottam a kezét, megint segített. Ma már másodszor, kérés nélkül, pont úgy, ahogy kell. Imádtam érte. Mr. Jones szó nélkül elfogadta a magyarázatot, és a többiek is megfeledkeztek róluk, mert észrevettek egy havasi kecskét az etetőknél. Az összes szempár az ablakra tapadt, csak három nem. A tanáré, Tányáé és az enyém. Mr. Jones egy ideig farkasszemet nézett velünk, aztán leült, és elindíttatta a buszt. Semmit sem mondott a kutyákról, vagy bármilyen éjszakai eseményről. Lehet, hogy a vendéglátóink akarták így, ne menjen rossz híre a helynek. Olyan nagyon nem is érdekelt, végre hazafelé tartottunk, közeledtem Robinhoz. Persze az út most kétszer olyan hosszúnak tűnt, mint idefelé. Még soha nem örültem így egy várostáblának, mint ma.

– Hozzájuk mész, ugye?

– Igen, Tánya.

– Veled mehetek? – kérdezte reménykedve az a lány, aki ugyanúgy szerette Rayt, mint én Robint, és aki ösztönösen segített ma nekem. – Tudom, hogy történt valami. Én is ott voltam. Képeket látok egy-egy pillanatra, de nagyon homályosan. Kérlek, engedd, hogy menjek – kérte újra könnyes szemmel.

Képtelen voltam nemet mondani neki. Leszálltunk a buszról és rohantunk a tornyos házig. Nem kellett csengetnünk, Ray az ajtóban várt minket. Mikor meglátta Tányát, nem lepődött meg, szerintem még örült is.

– Mi van Robinnal? – estem neki már az ajtóban.

– Egész eddig mellette voltam, próbáltam segíteni, de nem tudok kapcsolatba kerülni vele. Öntudatlanul fekszik – a mondat végét már a lépcsőn hallottam, a szobája ajtajában megálltam. Féltem attól, amit látni fogok, de csak egy pillanatig tartott. Mellette a helyem. Ella egy vizes ruhával a homlokát törölgette, mikor meglátott, felállt, és kiment. Leültem az ágya szélére, megfogtam a kezét. Mozdulatlanul feküdt, a teste verejtékben úszott, keze tűzforró volt. Szép arcán és a nyakán kidagadtak az erek, a haja csuromvíz, a bőre még mindig szürke. Elfojtott könnyeim nem bírták tovább a bezártságot, sűrű cseppekben hullottak Robin kezére. Tudtam, hogy Ray és Tánya mögöttem állnak, hagytak, engedték, hogy kibőgjem magam. Kis idő múlva megéreztem Tánya kezét a vállamon.

– Ray, mondd el, mi történt – kértem suttogva, és Ray halkan beszélni kezdett, nem zavarta, hogy Tánya is hallja.

– Nem tudtam aludni, ezért inkább felkeltem megkeresni a zsebkendőt. Kint volt még az összes kutya, de engem nem bántottak. Gondoltam, akár segíthetnének is. Megszagoltattam velük Tánya kabátját, hátha elvezetnek a zsebkendőhöz. Nem is tévedtem, meg is találtuk a hóban. Csak a kutyák csaholásától nem vettem észre, hogy Tánya sem bírt magával, és épp felénk tart. Viszont az ebek rögtön megérezték az ismerős szagot, Tánya felé rohantak. Próbáltam megállítani őket, majdnem sikerült is, de felbukkant egy barnamedve Tánya előtt, amitől nagyon megijedt, sikoltozni kezdett, és ezzel teljesen megvadította a kutyákat. Egyedül nem bírtam velük, Robint hívtam. Tánya addigra összeesett, a medve készült rávetni magát, mikor Robin odaért, és a kutyákat azonnal a medve ellen fordította. Kimentettem Tányát a harc közepéből, sokkot kapott, a keringése kezdett összeomlani, muszáj volt segítenem. Addig Robin magára maradt, ekkor értél oda te. Túl sokáig küzdött egyedül.

– Akkor az egész miattam van? – suttogta Tánya potyogó könnyekkel. Ray átölelte.

– Nem tehetsz róla, ha nem jön a medve, nem lett volna semmi gond. De azt hiszem, a medve nem véletlenül járt épp a te zsebkendőd közelében. Mikor Robint hoztam haza, az erdőben többfelé húsdarabokat láttam. Valaki odacsalogatta.

Döbbenten néztünk rá. Ez érthetetlen, mi célja volt vele.

– Ray, de hát miért?

– Ezért, Sara – mutatott Robinra.

Azért, hogy az én kedvesem ilyen állapotba kerüljön. Akkor megtalálták, a harc elkezdődött. Elapadtak a könnyeim, ez nem a sajnálkozás ideje.

– Ray, muszáj küzdenünk érte, tennünk kell valamit.

– Én akartam, de nem sikerült.

– Akkor próbáljuk meg együtt. Tánya, te is gyere, tudom, hogy képes vagy rá. Hívjuk őt együtt, akármeddig tart, ne eresszétek.

Semmi mást ne engedjetek az agyatokba, csak Robin legyen ott.

Körbeálltuk az ágyát, és magunkban szólítottuk őt. Megéreztem, hogy az átváltozás bennem is elkezdődött. Soha ilyen erős nem voltam, abban a pillanatban azt is tudtam, hogy sikerülni fog. Összekapcsolódtam Tánya és Ray erejével, nem tévedtem, Tánya is közénk tartozott. Tisztán láttam Robint az őt elborító fekete árnyék mögött. Szólítottam, nem reagált. Próbáltam fényt küldeni az árnyék mögé, de szertefoszlott. A fényt elnyeli az árnyék, de a meleget nem tudja. Szívem összes forró szerelmét golyóba gyúrtam és bombaként repítettem Robinhoz. Talált.

Felemelte, és felénk nyújtotta a kezét, mindhárman megragadtuk, erősen tartottuk. A teste reszketett, néha próbálta elhúzni a kezét, de nem eresztettük. Az arcán patakokban folyt a víz, szenvedett. Nem hagytam elgyengülni magam, hirtelen felült, és kinyitotta a szemét. Zavarosan, erőtlenül, de újra velünk volt. Hárman öleltük át boldogan. Visszahanyatlott a párnára, nem volt tiszta, csak nézett ködös tekintettel. Ray elrohant, és hozott egy nagy pohár vizet.

– Folyadékra van szüksége, teljesen kiszáradt.

Egy pohár nem is volt elég, Ray háromszor fordult. A harmadik pohár végére Robin sokkal jobban lett.

– Köszönöm – suttogta erőtlenül.

– Lányok, kicsit hagyjatok magunkra bennünket, Robin biztos szeretne tusolni, utána órákig alszik majd a kimerültségtől. Nektek meg otthon le kellene jelentkezni, mielőtt nagyon aggódni kezdenének miattatok – zavart el minket Ray.

Teljesen igaza volt, nagyi már biztosan az ablakot lesi, mert azt tuti megérezte, hogy történt valami. Nyomtam egy puszit Robin sós homlokára, a szájára is akartam, de a szeme megállított. Tűszúrásnyi sárga pöttyöt láttam mind a két szemében. Gyorsan rámosolyogtam, reméltem, hogy mostani állapotában nem vette észre zavaromat.

– Később visszajövök – megsimogattam az arcát, az ajtóból még visszanéztem rá, tekintetét nem vette le rólam, nem szólt, csak intett a kezével.

Lent Tányát és Rayt egymásba feledkezve találtam, gyorsan befordultam Ellához a nappaliba, nem akartam rajtakapni őket. Ella az ikrek képeit nézegette szomorúan.

– Miért ilyen nehéz nekik? Haragszom a húgomra, felkészíthetett volna, nem tudom, mit tegyek.

– Biztosan nem akart rosszat, csak nem volt elég ideje mindent elrendezni – vigasztaltam. – Igaz, hiszen olyan jó volt.

Megöleltem, és magára hagytam a kétségeivel, én sem tudtam, mit tehetnénk. Rayt és Tányát még mindig egymás karjaiban találtam, szégyenlősen vigyorogtak. Nekik ez a szörnyű nap egyben a legszebb is lehet. Tánya nem ígérte, hogy visszajön, ez neki az otthoni helyzettől is függ. Kint jeges szél fújt, siettem, de hazáig dideregtem.

Nagyi tényleg az ablakban ácsorogva várt rám. Ahogy meglátott, nem várta meg, míg beérek, elém jött. Biztatóan rámosolyogtam, hogy tudja nincs nagy baj. Nem mosolygott vissza, csak bámult rám.

– Tudtam, a szemed, az arcod – sorolta, aztán kézen ragadott, és bevonszolt egyenesen a tükör elé.

Alig ismertem magamra. A szemeim smaragdzölden ragyogtak, a vonásaim sokkal erőteljesebbek lettek, izgalmassá téve unalmas arcomat. A bőröm porcelánfehéren és makulátlanul feszült rajtam mindenhol. Tátott szájjal bámultam magam.

– Még nem maradsz teljesen így, ha megnyugszol, egy picit halványul a ragyogásod.

Az jó, különben hogy mennék holnap suliba.

– Most pedig gyere, és mondj el mindent – vontatott nagyi maga után a szobájába.

Készült is, teával és szendviccsel várt, azt még kibírta, míg eszek pár falatot.

– A rémálmommal kell kezdenem, nagyikám.

Bólintott, majd hátradőlve, minden figyelmét rám irányítva várta a folytatást. Akadozva kezdtem, nehéz volt a részletekre is emlékezni egy ilyen trauma után, pedig tudtam, hogy minden fontos lehet. Nagyi nem sürgetett, türelmesen várta, hogy rendbe szedjem a gondolataimat, a végén biztos voltam benne, hogy semmit sem hagytam ki. Még a sárga pettyeket sem Robin szemében. Szokás szerint egy ideig csendesen hallgatott, mielőtt megszólalt volna.

– Nagyon büszke vagyok rád, ma időt nyertél egy nagyszerű léleknek, és látod, amikor kellett, tudtad, mi a dolgod.

– Igen, de hogyan tovább? És mik azok a sárga pontok a szemében?

– Azok, úgy gondolom, nem jelentenek túl jót. Ma reggel szabadon engedte magában az erőt, hogy megmentse Tányát, mégpedig úgy, hogy gyilkolásra buzdított. Azért tudtátok visszahozni, mert még mindig nem tiszta gyűlöletből cselekedett, hanem egy másik ember érdekében. De így is, az ártók ereje fokozatosan behálózza a lelkét.

– Most is mi nyertünk, nem hagyom, hogy elvegyék tőlem.

– Sara, ezúttal hárman kellettetek a sikerhez, legközelebb hárman is kevesen lesztek.

– Három védő nem elég ahhoz, hogy megmentse?

– Három kezdő, tanulatlan védő.

– Akkor tanulnunk kellene, de hogy?

Nagyi egy papírdobozra mutatott a sarokban.

– Ez apám holmija, még nem néztem át, nem volt türelmem, olyan ideges voltam miattad. De azt javaslom, várjuk meg, míg Robin megerősödik, és együtt nézzük át a dobozt. Amit én esetleg feleslegesnek gondolok, azt ti fontosnak találhatjátok, és fordítva. Nagyon úgy érzem, hogy találni fogunk valamit, ami hasznos lesz.

Türelmetlenül indultam a dobozért, azonnal bele akartam nézni.

– Sara, majd együtt. Most fontosabb dolgunk van. Vigyél el Robinhoz, egy kicsit én is hozzájárulhatok a javulásához – állított meg nagyi, nem volt értelme vitatkozni, ha ő így akarta, akkor így is lesz.

– Gyorsan letusolok és összeszedem a holnapi cuccomat, ha nem gond, ott maradnék éjszakára.

– Persze, anyád úgyis későn jön meg, jótékonysági bálon van, reggel meg sokáig alszik, nem fog észrevenni semmit – és ha igen, az én drága nagyikám majd kitalál valamit.

Egy óra múlva újra a város számomra legkedvesebb házánál voltam nagyival, Ray nagyon megörült nekünk. – Hogy van? – köszönésre nem pazaroltam az időt.

– Jobban, mélyen alszik.

– Ray, vigyél gyorsan hozzá – kérte nagyi. Velük tartottam, saját szememmel is látni akartam, hogy tényleg jobban van. Tiszta illat volt a szobában, friss ágyneműben, tiszta pizsamában pihent sokkal nyugodtabban az én újra gyönyörű pasim.

– Nagyi, sárga pettyek…

– Tudom, Ray, Sara már mondta. Most hagyjatok egyedül vele, amíg nem szólok, ne zavarjatok.

Már az ikrek is nagyinak szólították, mert úgy szerették, mintha a nagymamájuk lett volna. Lementünk a nappaliba Ellához. Egyedül üldögélt néma csendben, a tüzet bámulva.

– Nem tudnék aludni, amíg fel nem ébred és át nem ölelhetem.

– Már sokkal jobban van, hamarosan átölelheted.

Nem válaszolt, csak felitatott egy könnycseppet az arcán. Ray közben a konyhában csörömpölt, teát főzött. Ella nem akart beszélgetni, kimentem hát Rayhez.

– Tánya jelentkezett már?

– Még nem, remélem nem azért, mert későn ért haza és balhéztak vele.

– Nem akarsz elmenni megnézni?

– Szeretnék, de most Robin fontosabb. Nem akarok eltávolodni tőle. Akkor lazulna köztünk a kapcsolat, csak most jött vissza hozzám, nem lazíthatok. És bízom Tányában, megoldja.

– Ma nagyon sokat segített nekem, miután otthagytál.

– Te is neki. Szép tiszta a kabátja. Hogy csináltad?

– Nem vagyok olyan gyors, mint ti, de ezek szerint tudok varázsolni. Méghozzá mosógéppel. Ja, és szárítógéppel is.

Tánya közénk tartozik – viccet félretéve, ez komoly.

– Rájöttem.

– Klassz csaj.

Ray sokáig szöszmötölt a citromlével, többször is nekifutott, hogy mondjon valamit, csak harmadszorra sikerült.

– Majdnem olyan klassz, mint te – bökte ki végre.

– Ray, te még mindig… – nem tudtam kimondani, hogy szeret engem.

– Sara, az soha nem múlik el, téged mindig szeretni foglak. De meg tanultam Tányát is szeretni melletted, hála a kitartásának. Boldoggá tesz, hogy velem van, és hogy ennyire szeret. Én is szeretem őt, majdnem annyira, mint téged. Végül is szerencsés vagyok, egyszerre két szupercsajt is szerethetek. Tánya is szerencsés, mert ő kapja a dupla szeretetet.

– Akkor végre tényleg együtt vagytok?

– Reggel nem hittem volna, hogy ez a nap valami szépet is hozhat, de úgy tűnik, igen. Együtt vagyunk. Nekem is van barátnőm. Tánya hozzám tartozik. Fantasztikus érzés!

Ray nagyon boldog volt, én is, hogy annak láttam. A teáról meg is feledkeztünk, azért Ellának még bevittük. Nagyi már ott ült mellette.

– Nagyi, nem is szóltál, hogy kész vagy!

– Nem akartalak megzavarni benneteket, semmiről sem maradtatok le. Robin nemsokára felébred, addig itt maradok Ellával, ti csak menjetek fel hozzá.

Ray felkapott, felszaladt velem. Robin arca teljesen kitisztult, álmában mosolygott. Sokat mocorgott, tényleg ébredezett. Ray leült a fotelba, én meg az ágy mellé a földre. Nagyon vártuk, hogy annyi óra aggódás után újra velünk legyen. Megint lassabban lélegzett, talán mégis tovább alszik, mint hittük. Fejemet az ágy szélére hajtva pihentem, én innen már nem mozdulok, míg fel nem ébred. Hát, ismét talpra álltunk. Elbuktunk, de megint felálltunk, mint egy járni tanuló kisgyermek. Ahányszor felállunk, mindig erősebbek leszünk, eljön az idő, amikor nem tudnak többé fellökni bennünket.

Egy simogató kezet éreztem a fejemen. Robin felébredt. Tisztán, erősen, mosolyogva. Ezt bizonyítandó kiugrott az ágyból, és a karjába vett. Pörgött velem a levegőben örömében. Nem voltak sárga foltok a szemében. Teljesen a régi volt. Lerakott, Rayt is megszorongatta.

– Üdv, tesó. Többet ne próbálj kizárni magadból, jó? – válaszul Ray csak egy újabb ölelést kapott.

A szokásos tempóban lementünk a nappaliba, ahol Ella zokogva borult Robin nyakába. Aztán végigtapogatta, mint egy igazi édesanya a gyermekét, hogy mindene ép-e.

– Hogy érzed magad? Nem fáj semmid? Nem vagy éhes? Mit főzzek neked? Jaj, annyira örülök! – Ellát nem lehetett leállítani, ment, és nekiállt rántottát készíteni, hogy megetethesse a fiait. Az én nagyikám a díványról méregette Robint, az arcából ítélve elégedett volt.

– Nagyi, köszönöm – lépett oda hozzá Robin.

– Amíg erőm engedi, vigyázni fogok rád. De most te vigyázz az unokámra, ma még alig evett, és iszonyúan fáradt is.

– Nagyi, semmi bajom, tudok vigyázni magamra – reklamáltam.

– Az lehet, de enni elfelejtesz közben.

– Ígérem, gondoskodom róla – tisztelgett Robin nagyinak.

– Helyes, Ray, kérlek, vigyél haza. De óvatosan tegyél majd le, nehogy megszédüljek! – intézkedett nagyi a konyha felé menet, miközben elköszönt Ellától. Végre kettesben voltunk.

– Tegnap hol is hagytuk abba? – egyre közelebb jött hozzám.

– Galád módon szobára csábítottál – már előttem állt.

– Nos, csak elértem a célomat, ma itt maradsz velem – magához húzott.

– Egyszerűbb utat is választhattál volna. Mondjuk, kilopsz a szobámból – suttogtam, mert lágy csókok lepték el a nyakamat.

– Legközelebb úgy lesz – lehelte a nyakamba.

Ajkai a számat keresték, ahogy rátalált, hihetetlen érzés árasztott el. Nem melegség volt, hanem robbanás. Nem pusztán szerelem, hanem Összeolvadás. Nem csak az ajkait és a simogatását éreztem, hanem egész lényét. Azt is éreztem, amit ő, a gondolatai az enyémek is voltak. Nem volt két lélek, csak egy. Többé nem lehet szétválasztani. Elengedett, de az érzés velem maradt. Tudtam, hogy ő is ugyanezt érzi.

– Robin! Gyertek enni! – hívott minket Ella.

– Megyünk! – kiáltott vissza Robin.

Nagyon éhesek voltunk, befaltunk mindent, amit Ella elénk rakott. Kezdtük egész kellemesen érezni magunkat, csak Ray volt nyugtalan, nyilván Tánya miatt.

– Menj és nézd meg – biztatta Robin.

– Az lesz, bár nem ígérte biztosra, hogy jön. De meg fogom nézni, tudnom kell, hogy jól van-e.

– Akkor ti ketten most…? – célozgatott Robin.

Rayjel egymásra néztünk, rájöttünk, hogy Robin nemcsak ezt nem tudja, hanem valószínűleg a történtekre sem emlékszik pontosan. Ha rajtunk múlik, nem is fog. Nem tudhat meg mindent, az visszalökheti a szakadékba.

– Mi az, lemaradtam valamiről?

– Tánya közénk tartozik, segített megvédeni téged. És igen, mi ketten egy pár vagyunk.

– Ray, tényleg, most is olyan rosszullétem volt?

– Annál kicsit több. Találkoztál egy medvével is, de együtt elkergettük – mondta Ray lehajtott fejjel. Már tudtuk, hogy hibáztunk. Robin elől semmit sem titkolhattunk el.

– Nem csak ennyi volt, igaz? – kérdezte csendesen.

– Mindegy, most nem akarom tudni, majd egyszer máskor elmondjátok. Tányát üdvözlöm a csapatban.

Tudni akarta, de mennyire, csak azt is tudta, hogy most nem beszélhetünk róla. Most nem akart mást, csak engem maga mellett tudni.

– Sara, ha jóllaktál, nagyi parancsára menned kell aludni – közölte velem a kedvesem, ezt a parancsot nem lehetett semmibe venni, mert holnap számon kérik rajta. A világért se tenném ki nagyi haragjának.

Kivételesen nem volt ellenemre elheverni az ágyán és hagyni, hogy lágyan cirógasson. Tulajdonképpen egy ilyen parancs sosincs ellenemre. És a mai napnak végre vége, amilyen rosszul indult, ahhoz képest ez egy tökéletes befejezés. Robin hirtelen felült az ágyon, intett, hogy várjak.

– Ray szólt, hogy hozza Tányát, valami gond van. Menjünk le – vagyis már lent is voltunk. Ennyit a happy endről.