VARÁZSOS PILLANATOK

Reggel van, lezárt szemhéjam még őrzi az éjszakai sötétséget, de hallom a madarakat a kertből.

Teljesen kipihentem magam, de ha kinyitom a szemem, akkor szembe kell néznem mindazzal, amit tegnap megtudtam. És az rossz? Nem érzek félelmet, csak büszkeséget és megnyugvást. Azért, mert részese lehetek, és azért, mert megtaláltam a helyem. Egy csepp bizonytalanság sincs bennem. Sok mindent nem értek még, és biztosan egy csomó mindent meg is kell tanulnom. De az irányt tudom, a cél pedig az iskolában van, úgyhogy gyerünk!

Különben is hallottam, hogy a nagyi jókedvűen dudorászott odalent, és felséges illatok szivárogtak be a kulcslyukon. Szerintem őt is inkább felvillanyozta, mint megijesztette, ami ránk vár. Egyelőre. Gyorsan kimentem a mosdóba, rendbe hoztam magam, próbáltam kicsit csinosabban öltözni, hátha ez is segíti a figyelemfelkeltést. Na, nem erőltettem meg magam, ez nálam maximum annyit jelent, hogy pulcsi helyett inget húzok magamra. Készülődés közben ránéztem a csuklómra, a karkötő. Mit is mondott nagyi? Emlékszem, a mamája halálakor került az ő kezére. De azt nem mondta, miért. Meg kell kérdeznem. Hát, én készen állok. Nagyit egyedül találtam a konyhában.

– Jó reggelt, kedvesem! Mary már elment a kórházba, gondoltam, készítek neked egy tartalmas reggelit. Mostantól jobban figyelek az étkezésedre, muszáj rendesen enned – ezzel elém rakott egy hatalmas adag sajtos omlettet pirítóssal és teával.

– Kösz, most igazán éhes vagyok. Nagyi, hogy is van ez a karkötő dolog? – még mindig inkább foglalkoztat azért a kíváncsiság, mint az éhség.

– Ahogy mondtam, vigyáz rád – válaszolta sejtelmesen mosolyogva.

– Nagyi, kérlek!

– Jó, persze. A karkötő kicsit tompítja az ártók támadásait, egész pontosan egy részét visszaveri, amolyan „vissza a feladónak”-formán.

– Az iskolai rosszullét… – nem tudtam befejezni, nagyi közbevágott.

– Igen, valószínűleg a karkötő hárította egy részét, különben nem úszod meg ilyen könnyen. Robin megpróbált beléd látni, nem akart szerintem bántani, csak kíváncsi volt. Biztosan csodálkozott, hogy miért nem sikerült. Bár egy kis kukucskálást meg sem érezhettél volna.

– Értem, ez nagy kukucskálás volt, nagyikám, indulnom kell, Gina vár.

– Rendben, szia – azért egy kicsit aggódik, látom.

Tényleg, Gina. Meg kell tudnom, mi bántja, talán segíthetek. Már kint várt a ház előtt, jó hangulatban volt.

– Szia! Nagyon jól éreztem magam tegnap délután, ugye, máskor is csinálunk ilyet?

– Naná, bármikor jöhetsz! Kár, hogy olyan hamar elmentél, legközelebb maradj egy kicsit tovább, jó? – durrantottam bele a közepébe.

– Szeretnék, de nem lehet, muszáj segítenem anyának – remélem, nem rontottam el a jókedvét.

– Csak van egy szabad estéd?

– Az igazság az, hogy nincs – de, elrontottam. Nagyon gyorsan ki kell találnom valamit.

– Gina, ne haragudj, nem akartam rosszat, ha tudok segíteni, kérlek… – dadogtam idétlenül.

– Semmi gond, nem tudsz. Apa egy éve meghalt, azóta anya egyedül próbálja fenntartani a családot. A kórházi munkája mellett mindenfélét elvállal. Hajnalban sütiket süt a büfének, délután takarít, mos, vasal. Illetve vasalni én szoktam – ez kemény, így már értek mindent. – Nagyon sajnálom. Tudod mit? Van egy ötletem!

Vasalás közben tök jól lehet dumcsizni, és én imádok vasalni. Te segítesz nekem tanulni, én segítek neked vasalni. Mit szólsz?

– Nem, ezt nem kívánhatom tőled, de igazán kedves vagy – szabadkozott.

– Nem lehetsz ilyen, nem foszthatsz meg a barátnőmmel töltött időtől, és legalább valami hasznomat is veszed. Megyek és kész! – azt hiszem, könnyeket láttam a szemében.

– Köszönöm! – kaptam egy nagy puszit és ölelést, már megérte.

A napjaim izgalmaktól mentesen teltek. Minden délután valaki korrepetált engem, ami nagyon jól jött. Egyedül sokkal tovább tartott volna, így viszont hamar utolértem őket. Csak Scottal volt egy kis gondom. Azt hitte, az, hogy nálunk van, másra is feljogosítja, bepróbálkozott. Ki kellett ábrándítanom. Talán jobb is így, legalább időben helyükre kerültek a dolgok. Minden második este Ginánál voltam. Temérdek mennyiségű ruhát vasaltunk, nem is értem, egyedül hogyan bírta. De nagyon élveztem ezeket az estéket, rengeteget beszélgettünk, igazán közel kerültünk egymáshoz. Néha arról is megfeledkeztem, ki vagyok, és mi vár rám. Mrs. Bell nagyon örült, hogy segítek a lányának, sosem engedett haza üres kézzel, mindig kaptam pár szelet sütit. Aminek persze mami örült a legjobban. Az után az este után már nem faggatott, azt mondta, csak figyeljek, mindennek eljön az ideje. Figyeltem is. Csakhogy minél többet figyeltem az ikreket, annál inkább feltűnt szoborszerű szépségük. Nem akarok elcsépelt lenni, de a „földöntúli” kifejezés itt abszolút helyénvaló. Mindenki más eltörpült mellettük, pedig voltak jóképű srácok a suliban. Az ikrek napjai nagyon magányosan teltek, sosem mosolyogtak, ez nem volt jó érzés. De ezen kívül semmi rosszról nem tudok beszámolni. Természetesen észrevették, hogy többet figyelek rájuk, ők is egyre többször néztek felém, néha egész hosszú ideig rajtam felejtették a szemüket. Nem volt kellemetlen, sőt, és a rosszullét se jelentkezett többet. Hihetetlen, na, az volt. Pont én. Én lennék az, akire odafigyelnek. Képtelenség. Újra és újra meg kellett győződnöm róla, hogy biztosan engem néznek-e. Ha

visszanéztem rájuk, Ray mindig elkapta a tekintetét, de Robin soha. Nekem nem volt ijesztő az a feketeség a szemében, átölelt, beburkolt és ringatott. Ott lebegett közöttünk a néma kérdés: ki vagy te? Néha a folyosón, ha elment mellettem, egy pillanatra hozzám ért a keze, tudtam, hogy Robin véletlenül nem csinál ilyet. Egyszer tornaóra előtt is egymásba feledkeztünk, míg várni kellett a pályára. Nem vettem észre, hogy egy kosárlabda repült felém, de Ray ott termett és félreütötte. Esküszöm, előtte Robin mellett állt. Ott termett, de mintha nem érdekelte volna, hogy láttam, csak mosolygott.

Mindebből a többiek semmit sem vettek észre. Egymással voltak elfoglalva, Gina rendszeresen próbálkozott Scottnál, Tom pedig Anne körül legyeskedett. Sajnáltam Ginát, még ha sikerülne is, nem lenne ideje randizgatni. Pontosabban valaki lehet, hogy felfigyelt. Tánya. Ugyanis örökké szemmel tartotta az ikreket. Ijedten ránéztem, de semmi reakciót nem láttam az arcán. Az viszont feltűnt, hogy valószínűleg inkább Rayt figyeli, mert most nem Robin mellett állt. Nocsak, talán van Raynek is titkos rajongója? Bár nincs ebben semmi meglepő. Lehet, hogy a fél iskola odavan értük. Érdekel ez a lány, meg kellene ismerkednünk. Nem kellett sokáig várnom az alkalomra. A következő szünetben a teremben maradtam, lemásoltam a matekot Scottról, mert az enyém kibogozhatatlan lett. Tánya belépett a terembe. Meglepődött, hogy ott lát.

– Szia! Ha már így összefutottunk, Sara vagyok – léptem oda hozzá.

– Szia, én meg Tánya – kicsit elpirult, de kedves volt.

– Hallottam, hogy egy éve laktok itt.

– Igen, és te? Új vagy, de mintha ismernének.

– Mi csak elköltöztünk egy időre, és most visszajöttünk – nem tudta, senki nem mondta neki. – Ha gondolod, egyszer dumcsizhatnánk – tettem hozzá.

– Jó lenne, bár kevés a szabadidőm. Figyelnem kell a húgaimra – szabadkozott, úgy éreztem, nem akar lerázni, tényleg nincs ideje.

– Azért majd összehozzuk valahogy – biztattam.

– Rendben – még akart valamit mondani, de becsődültek a többiek, zavartan lesütötte a szemét, és elment. Biztos vagyok benne, hogy nem hagyom ennyiben. Ahogy lehet, folytatni fogjuk a beszélgetést. Úgy sejtem, közös témánk is lenne. Nem szeretnék tolakodó lenni, de érdekel, hogy mit gondol az ikrekről. Ki tudja, mióta, lehetséges, hogy már egy éve figyel rájuk. Ami engem illet, már nagyon szeretném megszólítani őket, csak a megfelelő alkalomra várok, remélem, már nem sokáig.

Végre szombat van.

Ez a hét is eltelt, unalmas éppen nem volt, pedig ritkán lehet ezt mondani egy tanulással eltöltött hétre. És még most is tanulok, vagyis tanulnék. Az a baj, hiába nézem a tankönyvet, állandóan csak Robint látom. Nemcsak látom, érzem minden porcikámban, hallom a fejemben, olyan, mintha itt lenne mellettem. Esküszöm, hív engem. Ha hív, akkor megyek. Becsaptam a könyvet, aztán két perccel később az ajtót is magam után. Járok egyet, elindultam a park felé.

Ez tényleg csendes kisváros, szombat délután mindenki békésen pihenget odahaza, vagy éppen kirándul valahol. Habár az idő nem túl jó. Nincs hideg, de az ég szürke, köd van, minden nedves. Eléggé lehangoló. Viszont a park gyönyörű. Tele van hatalmas fákkal, sok bokorral és a fák között kis ösvényekkel. A nyári virágok még nem vesztették el színeiket, ragyogó, színes szőnyegek ebben a szürkeségben. Itt a padok is tiszták, nincsenek összefirkálva vagy megkarcolva. Valami megállított, felkaptam a fejem, és füleltem. Itt van közel, éreztem. De nem láttam.

Sétáltam tovább, a szívem épp robbanni készült, a lábam elgyengült, talán el sem bír. Kicsit feljebb volt egy pad, le kellett ülnöm. Még most sem láttam, csak éreztem, és az a bizonyos íz, az izgalom íze, onnan mélyről feltört belőlem, mint a forrás a föld alól. Nyugalom.

– Tudom, hogy itt vagy. Gyere ide, kérlek – ez olyan halk volt, tuti, nem hallotta.

Egy perc, két perc, semmi. Tévedtem volna? Reccsent egy ág, óvatos lépések közeledtek. Nem tévedtem, itt áll előttem.

Az ijedtségtől felugrottam.

– Robin! Megijesztettél! Máskor szólhatnál!

– Ne haragudj. Az nem is érdekel, hogy kerülök ide?

– Nem. Csak az érdekel, hogy itt vagy – közelebb léptem, de Robin hátrált.

– Nem kellene, hidd el, nem jó ez neked. Nem kellene törődnöd velünk. Nem szabad.

Szinte zihálva lélegzett, nem nézett rám, hátat fordított.

– Mit kellene tennem? Csináljak úgy én is, mintha nem is léteznél? Nézzelek levegőnek? Sajnálom, nem megy. Nézz rám, látni szeretném a szemed.

– Ha, a szemem! Mindenki csak elborzad tőle! – gyötrődés hallatszott a hangjából.

Megkerültem, és a szemébe néztem.

– Én nem. Szeretem, ha nézel, és szeretem, ha nézhetlek – elsöprő melegség, szenvedély árasztott el, a levegő fénylett körülöttünk, az arca nagyon közel volt az enyémhez.

– Tudom. Nagyon jó, hogy nézhetlek.

Az ujja hegyével végigsimította az arcomat, minden porcikámban éreztem. Zsibbasztó, elgyengítő érzés volt, mintha megbénultam volna, nem tudtam irányítani a testemet. Önállósodott. Csak remegett és remegett.

– Azt akarom, hogy örökké tartson – halkan, elakadó hangon beszélt.

– Veled leszek, mindig. Engedd meg nekem.

Kétségbe ejtett a gondolat, hogy másként is lehet.

– Önző vagyok, ha engedem. Nem tudod, ki vagyok. Én… Én… Rossz dolgokat csinálok.

– Ki nem. És tudom, ki vagy. Jobban, mint te.

Elmondom, ha akarod – a varázs megszűnt, ellökött magától. Nagyon dühös lett.

– Nem tudhatod! Senki sem tudja! Senki sem segíthet! Te főleg nem! Te ezt nem értheted! Túl jó vagy! – reszketett, kapkodva lélegzett, összegörnyedt, a keze ökölbe szorult.

Szenvedett.

Óvatosan közelebb léptem. Megérintettem. Nem taszított el. A kezemet a szívére szorítottam. Nagyon lassan csillapodott a remegése.

– Menj el, kérlek – alig hallottam a suttogását.

– Nem tehetem. Most jöttem meg. Itt a helyem – én is suttogtam. Az öklét kiengedte, felegyenesedett, a remegés alig volt érezhető.

A kezét óvatosan, szinte félve a kezemre tette, végre a szemembe nézett. Mindketten éreztük, ahogy a kezünk és a szemünk egybeforrott. Összetartozunk. Megtörtént a csoda, Robin mosolygott, félénken, mint aki sosem csinált ilyet, de ettől még szebben ragyogott a szeme. És többé el sem engedte a kezem. Leültünk a padra, percekig csak némán néztük egymást. Aztán megszólalt.

– Te vagy életem legcsodásabb ajándéka. Én azt hittem, nekem sosem lesz senkim, tőlem eddig mindenki csak félt vagy irtózott.

Szinte éreztem a hosszú magány fájdalmát.

– Mert nem értettek, de én meg akarlak érteni. Tudom, hogy különleges vagy.

– Hm, igen, különlegesen rossz. Sara, én sok rosszat tettem – arcára kiült a kétségbeesés.

– Kérlek, mesélj nekem! Meséld el, hogy mi történt veled.

– Ez egy hosszú és különös történet, nem vagyok benne biztos, hogy hallanod kellene. Nem bírnám elviselni, ha csalódnál bennem.

– Csak így érthetlek meg, bíznod kell.

– Már, gondolom, hallottad, hogy a mamánk meghalt, mikor megszülettünk. Nem a szülésbe halt bele, eszméletlenül találtak rá egy híd alatt, már haldoklott. Senki sem tudta, hogy ki ő – kezdte lassan, bizonytalanul, aztán egyre nyugodtabb, magabiztosabb lett, és mindent elmesélt.

– Sokáig tartott, mire kiderítették, hogy ki volt. Ő volt Julia Moore, a mamánk, akit nem ismerhettünk. Még tovább tartott, mire megtalálták a testvérét, Ella nénénket. Anyánk valamiért nagyon eltávolodott a családjától, mi Alaszkában születtünk, a nénénket Ohióban találták meg. Hatéves korunkig intézetben laktunk, meg időnként nevelőszülőknél. Kivittek bennünket, mert szépek voltunk, aztán pár hónap múlva ijedten vittek vissza. Nem tudtak kezelni bennünket, sokat rosszalkodtunk, mondták, pedig csak én voltam rossz. Rayt sokat bántottam, de ő csak hárítani próbált, soha nem csapott vissza. Éjszakánként állandóan lelöktem az ágyról, ha mentünk valahova, gondoskodtam róla, hogy legalább egyszer elessen, ha én beteg lettem, őt is megbetegítettem, hogy ne hagyjon egyedül.

De ha valaki bántotta, azt megbosszultam. Ez volt a baj. Raynek nem ártottam igazán, csak megkeserítettem az életét. Viszont ha másról volt szó! Egyszer kiment a ház mellé játszani, és mikor utánamentem, láttam, hogy több utcabeli gyerek ütlegeli és rugdossa. Mindig csúfoltak bennünket a szemünk miatt. Akkor is azt kiabálták, hogy „Bagolyszemű szörnyeteg!” Fékezhetetlen harag öntött el, nem voltam tisztában vele, hogy mit teszek, csak azt láttam, hogy az összes gyerek fogja a fejét és sikoltozik. Sajnos közben az egyikük kikerült az útra, és elütötte egy autó. Nem halt meg, de örökre megbénult. És ezt én okoztam. Egy másik alkalommal a szomszéd kutyája támadt rá Rayre, őt olyan sokáig kínoztam, hogy végül elpusztult. Ray mindig megpróbált leállítani, ő tudta, hogy ez veszélyes, de nem tudtam úrrá lenni a haragomon. Az intézetben is, ahol éppen laktunk, számos baleset érte a többi gyereket. Egy idő után tudtam úgy ártani, hogy senki ne jöjjön rá, ki volt. Valahogy mégis sejtették. Egyik intézetből küldtek a másikba, bejártuk az államokat.

Míg végre egyszer csak megérkezett Ella. Azt a napot nem lehet elfelejteni. Szóltak nekünk, hogy most már lesz otthonunk, jön értünk a nagynénénk, nem kell többé intézetben lennünk. Nagyon izgultunk, és tényleg örültünk, Ray megesketett, hogy jó leszek. Azt mondta, már tud vigyázni magára, nem kell féltenem. Persze tudtam, hogy ez nem igaz, nem tudna ártani senkinek, de azt is tudtam, hogy valahányszor valami rosszat teszek, az neki nagyon fáj. Kint vártunk a folyosón, míg a nagynénénk az irodában beszélgetett az igazgatóval. Nem bírtam ki, muszáj volt tudnom, miről beszélgetnek. Tudod, ha akarom, falon, ajtón át is tisztán hallok. Rólunk beszéltek.

– Kedves Ella. Nagyon nehéz feladatot vállal magára. Ray rendes gyerek, de Robin kezelhetetlen és gonosz. Talán őt előbb el kellene küldeni egy javító-nevelő intézetbe – kezdte a diri.

– Hogy mondhat ilyet egy hatéves gyerekre?! És különben is, nem választhatja szét őket, egész eddigi életükben csak egymásnak voltak, ilyet nem tehetünk! – Ella teljesen kikelt magából.

– Kérem, olvassa el az aktájukat, mielőtt döntene.

– Nem érdekel, hogy mi volt eddig, én már döntöttem, viszem az ikreket!

Máris bíztunk a nénénkben, de engem kezdett elborítani a düh.

– Tudnia kell, hogy Robin árthat magának és másoknak is! – kiabálta az igazgató.

Bennem pedig robbant a harag. Hallottam, ahogy az irodában kitört az ablaküveg, és ahogy a diri ordít. Ella feltépte az ajtót, rögtön tudta, hogy mi vagyunk, amint meglátott bennünket, kézen fogott, és futottunk a kocsihoz. A parkolóban láttuk, hogy az igazgató kiesett az ablakon, meghalt. Ray rögtön hányni kezdett, Ella meg csak mondogatta, hogy mennünk kell, mert ha itt találnak, őt fogják gyanúsítani. A papírjaink már nála voltak, bevágódtunk a kocsiba, és elhajtottunk. Még senki nem vette észre, hogy mi történt. Ella egész úton csendben volt. Folyton rövid, szőke haját igazgatta, mintha kócos lenne. Nem mondhatnám szépnek az arcát, de kedvesnek igen. Egyszerű, kényelmes ruhában volt, inkább sportos, mint csinos. Később tudtuk meg, hogy edzőterme van. Ohióba mentünk, ott élt egyedül egy kis házban. Mikor megérkeztünk, leültetett minket a konyhában, és azt kérte, hallgassuk meg. Mindent megtettünk volna a kedvéért, így hát figyeltünk.

– Bocsánatot kell kérnem tőletek, amiért nem kerestelek titeket, Julia – az édesanyátok – már a pocakjában hordott titeket, mikor eltűnt. Abban biztos voltam, hogy ő meghalt, nagyon veszélyes emberek között volt, de többet én sem tudok. Azt gondoltam, vele együtt ti is eltávoztatok. Pedig nagyon várt titeket, tudta, hogy ketten vagytok. Szóval sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, igyekezni fogok, hogy amennyire lehet, kárpótoljalak titeket ezekért a szörnyű évekért. Emlékszem, édesanyátok is különös dolgokra volt képes, ez nálunk valahogy természetes dolog, de nem bántott senkit. Robin! Meg kell tanulnod uralkodni az érzéseiden, nem lesz könnyű, de bízom benned, idővel menni fog. Együtt megoldjuk, jó lesz így? – a mosolya tele volt szeretettel, ami eszméletlenül boldoggá tett minket…

Következett egy csodaszép nyár, csak hármasban. Kirándultunk, vidámparkban voltunk, rengeteg fagyit ettünk, és jókat kajáltunk. Esténként társasoztunk vagy kártyáztunk, persze mindig én nyertem, mert tudták, hogy nem bírnék veszíteni. Nagyszerű volt. Aztán jött az ősz és az iskola, vele a problémák. Nem tudtam elviselni, ha piszkáltak, csúfoltak minket, egyből ütöttem. Sokat költöztünk, folyton kicsaptak az iskolából. Ella sosem bántott, mindig megbeszéltük a dolgot, aztán mentünk tovább. Sok iskola után lassan képes voltam uralkodni magamon. Teljesen nem tudom elnyomni a dühömet, de annyira meg tudom fékezni, hogy valódi kárt már nem csinálok. De örökké félek, hogy mi lesz, ha egyszer nem sikerül. Ella rájött, hogy jobb, ha kisvárosban élünk, mert ott a különcöket nem fogadják be, nem is bántják, csak levegőnek nézik, és inkább elkerülik. Ezért jöttünk ide, látod, még nem rúgtak ki. Magányosak vagyunk ugyan, de békén hagynak. Ez nekem sokat segít. Nagyjából ennyi a történetünk. Megértem, ha elborzadtál, ha meggondoltad magad, menj el nyugodtan, nem haragszom. De tudd meg, ha most maradsz, többé nem eresztelek – miután befejezte, lehajtotta a fejét, nem mert rám nézni.

Olyan volt, mint aki az ítéletet várja.

– Ha féltem volna attól, amit hallani fogok, akkor meg sem hallgatom. Nem féltem, és most sem félek. Fájna, ha el kellene mennem. Nagyon szeretnék veled maradni – a boldogság az arcán leírhatatlan volt.

Felkapott, és csak pörögtünk együtt a levegőben, feljebb és feljebb. Tudtam, hogy tökéletes biztonságban vagyok. Aztán csak sétáltunk kézen fogva a parkban, én meséltem magamról. Ami persze nem valami izgalmas, de örült, hogy hallhatja. Én pedig tisztán éreztem, hogy most nincs vihar a lelkében, csak öröm. Tudom, hogy jó úton járunk, hogy a szeretet-szerelem? az, ami segíthet neki. Nagyon szeretném csak ölelni és vigasztalni, megvédeni, hogy többé ne szenvedjen.

– Sötét van, haza kell mennem, anya és nagyi már aggódhatnak.

Megértően, de szomorúan nézett, egy másodperc múlva a házunk előtt álltunk.

– Hű, azért szólhatnál, még nem vagyok az ilyesmihez hozzászokva! – egy kissé szédítő ez a hirtelen helyváltoztatás.

– Bocs, olyan jó kedvem van, hogy megfeledkeztem magamról. Holnap láthatlak?

– Délután, a parkban. Hívj, ahogy ma.

– Rendben, nagyon várom – végigsimította az arcomat, és már el is tűnt.

Egy percig még ácsorogtam az utcán, nem akartam, hogy véget érjen a varázslat, amit még igazából fel sem fogtam. De hát mégsem maradhatok kint holnap délutánig. És már várnak is. Ahogy becsuktam az ajtót, hallottam anya megkönnyebbült sóhaját.

– Na, végre. Kislányom, merre jártál egész délután?

A nappaliban ültek mindketten és olvastak, vagyis próbáltak, ugyanis a nagyi kezében fordítva volt a könyv.

– Csak bandáztam a haverokkal, elszaladt az idő, bocs – tottyantam le anya mellé a kanapéra, miközben nagyi rám kacsintott.

– Oké, de máskor szólj, ha elmész – jött a szemrehányó válasz.

– Akkor most szólok, hogy holnap is elmegyek – biztos, ami biztos, így már nem lesz elfelejtve.

– Holnap is? Mi van veled, nem ismerek rád! Nem szoktál te elmászkálni, egymás után kétszer pláne nem. Csak nem pasi van a dologban? – mosolygott reménykedve.

– Hát, még az is lehet – vallottam be kicsit szégyenlősen.

– Nahát, nem gondoltam volna, hogy pont egy ilyen álmos városkában leszel szerelmes.

– Én szeretem az álmos városkákat – még mindig nem érti.

– Persze, tudom. Megyek, és csinálom a vacsorádat, enned kell, nincs ellenvetés.

Pedig épp arra készültem, egyáltalán nem voltam éhes.

– Sara, minden rendben? – kérdezte nagyi, ahogy magunkra maradtunk.

– Túlságosan is. Azt hiszem, beleszerettem a legbonyolultabb és a legszebb fiúba ezen a világon. Ez hihetetlen, de az még inkább, hogy valószínűleg ő is szeret engem – ez az egész talán nem is valóságos.

– Csak légy óvatos! Tudatosan biztos nem fog bántani, de ha elveszti a fejét…

– Nem fogja! Engem soha nem tudna bántani. Rayt és a nagynénjét sem bántotta – ami persze nem teljesen igaz.

– Jól van, nem kell így felhúzni magad, csak féltelek. Neked ő a legfontosabb, nekem viszont te.

Elszégyelltem magam, megbántottam az én legdrágább nagyimat. – Ne haragudj, tudod, ez az érzés egészen megzavar.

Odabújtam hozzá, ahogy kiskoromban, éreztem a tiszta szappanillatot, kezének simogatását, mindjárt nyugodtabb lettem.

– Én soha nem tudnék haragudni rád! – szorított meg jó erősen.

Hősiesen megettem a vacsorát, aztán elköszöntem, mondván, hogy még tanulok egy kicsit lefekvés előtt. Meg is próbáltam, egy ideig ment is, de később a gondolataim minduntalan a délután körül keringtek. Ez a mai életem legszebb délutánja. Holnap el kell mondanom neki a védők és az ártók történetét, remélem, higgadtan fogadja majd. A sok izgalom teljesen kimerített, leragadt a szemem. Így nem lehet tanulni, inkább lefeküdtem.

Hajnalban izzadtan, remegve ébredtem. Álmomban hatalmas viharban voltam, a fák egymás után szakadtak ki a földből, az eső ömlött, az ég tele volt félelmetes villámokkal és mélyfekete felhőkkel. Robin ott állt a feketeségben, hívtam, de nem hallott engem. Nem is látott, valami mást nézett, hiába kiabáltam, nem figyelt rám. Aztán beleolvadt a feketeségbe, eltűnt. Én meg csak álltam a viharban, iszonyúan féltem, és vártam, hogy mi lesz velem. Szerencsére felébredtem. Az ablakra nézve láttam, hogy odakint csend van. Kimentem a fürdőbe inni egy kis vizet, és visszafeküdtem. Jó lenne aludni még, de most rossz álmok nélkül.

Mikor felébredtem, láttam, hogy már tíz óra van, rendesen belealudtam a délelőttbe. Ilyenkor anyáék is szeretnek lustálkodni, gyorsan felkaptam a ruháimat, és leszaladtam egy csésze kakaóért. Közben megfogadtam, hogy egy kicsit nem gondolok Robinra. Muszáj a házi feladatra koncentrálni, ha délután lógni akarok. Ha az elhatározás komoly, akkor sikerül is. Három óra alatt mindennel végeztem, már alig vártam a délutánt. Lementem ebédelni, már biztos meghozták a kaját. Anya a konyhában tett-vett.

– Ma én főztem, mit szólsz? – ajaj, ma sem eszünk sokat. Az arcom elég rémült lehetett.

– Ne ítélj előre, előbb kóstold meg, szerintem jó lett, nagyinak is ízlett.

Mami mázlista, régóta nem érzi már rendesen az ízeket. Ezért szereti a sütit, az édeset érzi még legjobban.

– Na, lássuk. Mit főztél? – hősiességem már-már példátlan. Aki nem hiszi, kóstolja meg anya főztjét.

– Csak egy kis hal meg párolt zöldség.

Anya, ha néha betéved a konyhába, akkor csakis nagyon egészséges kaját hajlandó csinálni. Ettől tuti nem hízok meg. Nem rossz, de néha ennék sült krumplit is. Egyébként tényleg egész jó az íze. Még van remény.

– Fincsi, ügyes vagy – most nagyon elégedett.

– Akkor délután elmegyek, jó?- emlékeztettem.

– Jó, de vigyázz, és időben gyere haza. Aztán mesélhetnél erről a fiúról.

– Úgy lesz – nyomtam egy nagy puszit a homlokára, és gyorsan felszaladtam a szobába, mielőtt kérdezősködni kezdene.

Már három óra, és még nem hallottam a hívását. Nem bírok itt tovább várni, kimegyek a parkba, majd hívom én. Inkább járkálok a parkban, mint fel-alá a szobában. Ma sokkal szebb idő van, többen sétálgatnak. Talán ezért nem jön? Nem akarja, hogy mások is lássák? Nem, nem hiszem. Biztosan történt valami, mert az képtelenség, hogy meggondolta magát.

Lehetetlen! Robin, kérlek, gyere! Meg is kereshetném, de most jövök rá, még azt sem tudom, hol lakik. Megbetegedett? Csak valahogy a tudtomra adta volna. Robin, ne csináld ezt velem! Jönnöd kell!

Nem hagyhatsz ilyen bizonytalanságban, azt nem bírom! Mi az, ami vissza tudott tartani tőlem? Komolynak kell lennie, különben itt lennél. Rosszul vagyok, mintha hasogatnának belülről, ez kibírhatatlan. Robin! Robin! Robin!

Csak ültem a tegnapi padon összegörnyedve, és belül ordítottam. Mint egy őrült, egyfolytában a nevét ismételgettem. Nem tudom, mennyi idő telt el, egyszer csak éreztem, hogy valami megváltozott, de nem Robin volt az oka.

Felnéztem, Ray állt előttem.

– Hol van Robin? Mi történt vele? Miért nincs itt? – vadul nekiestem.

– Robin nem jön – nagyon higgadt, szinte hideg a hangja.

– Mi az, hogy nem jön? Miért? Ki mondja ezt? Mert ő nem, az biztos.

– Ő döntött így, ez lesz a legjobb – megőrjít a nyugalma.

– Mi van? Milyen legjobb? Mi ez a marhaság! Azonnal mondd meg, hol van! Oda kell mennem! Üvöltöttem.

– Sajnálom, nem tehetem. Robin kérte, hogy ne áruljam el.

Azért mintha sajnálna egy kicsit.

– Nem, az nem lehet. Nem tenne velem ilyet. Ennek valami oka van. Valaki rávette. Tudom, te voltál! Mit mondtál neki? – ordítva rángattam a ruháját.

– Nem érted, hogy így a legjobb?

Félresöpörte a kezemet, a szeme villámokat szórt.

– Te csak ne döntsd el helyettünk, hogy nekünk mi a legjobb! Nem fogom hagyni, nem állíthatsz meg. Szüksége van rám, és nekem is őrá.

– Csak nyugalomra van szüksége, semmi másra!

– Nem igaz, magyarázattal tartozol, hogy miért tetted ezt.

Mindig Robin volt beállítva rosszfiúnak, de te túlteszel rajta! Hirtelen nagy csend lett, a szavaim szíven ütötték.

– Én csak jót akarok mindkettőtöknek. Meg kell értened, árthat neked, meg is ölhet!

– Ezzel vetted rá, hogy ne jöjjön el? – igen, ezzel, megértettem.

– Lehet, most úgy gondolod, nem fog bántani. De ha később csinálsz bármit, amiről te nem is gondolod, hogy megbántod vele, az erős érzelmektől elveszítheti a fejét, és senki nem tudja megállítani. Ha egy kicsit is szereted, nem teszed ki őt ennek a kínnak. Most kell abbahagyni, amíg nem késő. Ha kell, el is költözünk innen – tényleg csak a testvérét védte.

– Értem a szándékodat, de te nem érted az enyémet. Ha most elviszed innen, akkor sosem szabadul meg fékezhetetlen haragjától. Én segíthetek neki örökre megszabadulni ettől, hogy aztán olyan legyen, mint te.

Már nem kiabáltam, tisztán láttam a megoldást. Rayt kell meggyőznöm.

– Bárhogy is van, akkor is veszélyes – nagyon eltökéltnek tűnik.

– Vállalom a veszélyt, nem tilthatod meg, ez az én döntésem – én is az vagyok.

– Nem érted? Én azt… azt nem élném túl, ha valami bajod esne. Az mindennél rosszabb, inkább nekünk legyen rossz – zavarában csak a földet nézte.

Talán megkedvelt?

– Ha segítesz, nem lehet semmi baj. Van valami, amit el kell mondanom nektek. Tudom, hogy miért vagytok ilyenek, honnan és miért van az erőtök, hogy Robin miért nem olyan, mint te. Ha most szétválasztasz minket, az élete hamarosan nagy veszélybe kerül. Engedd, hogy segítsek neki. Hívd ide, és mindent megmagyarázok.

Bíztam a testvére iránti szeretetében, abban, hogy kapok egy esélyt.

– Csak hallgassatok meg! Utána is eldönthetitek, hogy mi legyen. Megígérem, hogy elfogadom a döntéseteket, bármilyen legyen is.

Nem esik jól, muszáj volt egy kicsit füllentenem. Természetesen a végsőkig hajlandó vagyok küzdeni Robinért.

Ray nem szólt, csak járkált fel-alá, vívódott. Vagy talán

Robinnal beszélgetett? Nem tudom, de nem akartam megzavarni. Pedig nehezen viseltem a várakozást. Ha nem tudtam meggyőzni, nem tudom, mi lesz. Kifogytam az érveimből.

Abbahagyta a járkálást, mellém ült.

– Rendben, mindjárt itt lesz – ha nem mondja, akkor is tudom, hogy jön már.

A megkönnyebbüléstől kijöttek a könnyeim. Egy akadályt leküzdöttem, de most résen kell lennem, nem ronthatom el. Robin megérkezett. Felugrottam és megöleltem, de nem ölelt vissza.

– Kérlek, ne haragudj. Ha megölellek, nem bírlak elengedni, vagy nem bírok uralkodni magamon. Mondd el, amit szeretnél.

– Rendben – nagy sóhajjal összeszedtem magam, és eltávolodtam tőle. – Jó, elmondom nektek a dédnagymamám történetét pont úgy, ahogy pár nappal ezelőtt a nagyitól hallottam. Mindent meg fogtok érteni, választ kaptok a kérdéseitekre, amik születésetek óta gyötörnek titeket. Ha vége, nem kell mondanotok semmit. Először gondoljátok át. Rakjátok össze a részleteket. Ha minden kitisztult, akkor döntsetek, hogyan tovább. Azért remélem, tudatjátok velem.

Ezek után pontról pontra elmeséltem a történetet. Annyira megrázó volt számomra, hogy szinte minden szóra emlékeztem. Végig nagyon figyeltek. Az arcuk folyamatosan változott, néha csodálkoztak, időnként megrémültek. De a végén reményt és bizakodást is láttam rajtuk.

– Ez az a karkötő, ami a csuklómon van. Egyszer már jó szolgálatot tett, Robin hiába próbálkozott. Elmondtam mindent, most elmegyek.

Nem tiltakoztak, meg sem szólaltak, csak nézték a földet. Nem lesz könnyű mindezt feldolgozni. Nagyon nehéz volt otthagyni őt. Mi van, ha nem hisznek nekem? Ha mindezek ellenére nem kérnek a segítségemből? Ha reggelre úgy eltűnnek, hogy sosem látom őket többet? Nem tudom, hogy fogom kibírni, ez lesz életem legrémesebb, végtelenül hosszú éjszakája. Lassan sétáltam hazáig, időre volt szükségem, hogy rendbe szedjem magam. Annyira, hogy a vizslató tekintetek előtt is kiálljam a próbát. Most nem volt kedvem magyarázkodni.

A házunkhoz közeledve láttam, hogy több autó parkol a bejáratnál és a házban az összes lámpa ég. Nem éppen biztató. Még több vizslató tekintet. Odabent a nappaliból beszélgetés zaja szűrődött ki hozzám, valami jótékonysági gyűjtés volt a téma. Nagyszerű, anya elemében van, és nagyi ilyenkor menekül – ahogy én is -, csak simán beköszönök nekik, és mehetek is.

– Jó estét, szia, anya! – ez borzasztó, minden kíváncsi szem rám szegeződött.

– Ó, ő a kislányom, Sara! – udvarias mosoly, fejbólintás, csak a szokásos.

– A konyhában van a vacsorád, kedvesem! – szerencsére zavarok, hamar lepattintottak.

– Köszi, anya! Viszlát!

Sok minden kellene most nekem, a vacsora, az nem. Robin, ő igen. Be se néztem a konyhába, egyenest a szobámba mentem. Eldobtam magam az ágyon, és újra végiggondoltam, jól csináltam-e. Nem tudom biztosan, de semmi nem jutott eszembe, amit még megtehettem volna. Inkább fel kellene készülnöm arra a lehetőségre, ha elhajtanak. Mert Robint nem hagyhatom magára. Tudom, hogy a szíve mélyén jó akar lenni. De lakik benne egy vadállat, akit egyre nehezebben tud majd kordában tartani. Egyszer történik valami, ami miatt a vadállat elszabadul, és a mostani Robin meghal. Ezt nem hagyhatom. Talán Ella. Igen, a nagynénjük!

Ha nem engedik, hogy segítsek, mindent elmondok neki, kockára téve az ígéretemet. Ella támogat majd, mert szereti őket, és ő nem engem fog elsősorban félteni, hanem Robint. Így már jobb. Könnyebb várni, hogy tudom, mindenképpen van esélyem. Még egy terv, amivel Robint magam mellett tarthatom. Kicsit megnyugodtam. Vajon mit csinálhatnak most? Nem irigylem őket, nem egyszerű ennyi kínlódás után megkapni, megérteni és megemészteni a válaszokat. Nem lehetek türelmetlen, meg kell próbálnom egy kicsit magammal is törődni.

Például egy jót zuhanyoztam. Anyáék még mindig beszélgettek, az ilyesmi nem szokott hamar véget érni. Tusolás után bebújtam az ágyba, és próbáltam olvasni. Már az elő oldal felénél leragadtam, fogalmam sincs, mit olvastam, de legalább nem fogom fordítva a könyvet, mint nagyi. Hát, ez nem megy. Lekapcsoltam a lámpát, és hallgattam a lenti beszélgetés halk duruzsolását. Elnyomta az agyamban kavargó gondolatokat, és lassan elringatott.

Csörgött az óra. Azonnal kiugrottam az ágyból, hirtelen azt sem tudtam, milyen nap van, miért kell felkelnem. Persze, hétfő van, suliba megyek. Nagyon jó, ott láthatom őket, szavak nélkül is tudni fogom, hogy vannak. Szupergyorsan elkészültem, lent még csendes volt a ház. Anya biztos későn feküdt le, és nagyi sem tud addig nyugodtan pihenni, míg zaj van a házban. Tehát ma nem kelnek korán. Ittam egy csésze tejeskávét, és indulás. Jó korán van, Gina még biztos nincs is készen. Hamar odaértem hozzájuk. Mrs. Bell épp kilépett a házból kezében egy hatalmas tálcával.

– Sara! Szia, de korai vagy ma! Gina reggelizik a konyhában, tarts vele.

– Köszönöm, szép napot! – beléptem az isteni illatú házba.

– Helló!

– Jó reggelt, nem tudsz aludni? – köszöntött kedves barátnőm teli szájjal. – Gyere, egyél egy fánkot. – Köszi, nagyon finom illata van!

– Tényleg, hová sietsz ennyire? – Gina az órát nézte, tényleg, hová is?

– Tudod, megnéznék valamit az iskolakönyvtárban még óra előtt – elég átlátszó kifogás, de hirtelen nem akadt jobb.

– A könyvtár csak 8-kor nyit, és délután is ráérsz megnézni. Egyébként mit keresel? Hátha tudok segíteni.

– Nem nekem kell, anya kért meg, hogy keressek neki valami ápolással kapcsolatos könyvet az önkéntes munkájához – ez egész jól sikerült.

– Akkor a legjobb helyen vagy, anyámnak egy csomó ilyen könyve van, ápolónő, tudod. Nem jutott eszedbe, hogy tőlünk kérj? – ciki, Gina elkapott.

– Nem gondoltam, hogy még megvannak neki.

– Igaz, hogy mostanában már nem olvasgatja őket, de nem dobott ki semmit. Megmutatom, hol vannak, amíg elkészülök, nyugodtan válogass. Jól vagy? Olyan bambán nézel.

– Jól, persze, és köszi.

Most aztán cipelhetem ezeket a könyveket is, egyébként lehet, hogy anya tényleg örülni fog neki. Tíz percet vártam, mire végre elindulhattunk. A korai érkezésből már nem lesz semmi. Nem baj, így is, úgy is megőrülök a várakozástól. Gina szerencsére a suliig szóval tartott, az a piszok Scott nem veszi őt észre, bármit is csinál.

Talán ne akard annyira. Légy egy kicsit lazább, vegyél észre más srácokat is, ő sem csinál titkot belőle, hogy minden helyes lánynál próbálkozik.

Én sem tudom, hogy kell csinálni, de muszáj volt valamit mondanom, megsajnáltam.

– Gondolod? Végül is, ezt még nem próbáltam – bizakodott a barátnőm.

Meg is érkeztünk, ők persze még nincsenek itt. Tánya viszont igen, és félénken rám mosolygott. Intettem neki. Gina csodálkozott.

– Hát ezt hogy csináltad?

– Múltkor bemutatkoztunk, és váltottunk pár szót.

Szerintem örült neki.

– Tök jó, egyszer meghívhatnánk közénk.

Gina után kullogtam a többiekhez, bár ma nem sok hasznomat veszik, már nagyon türelmetlen voltam. Tom és

Scott egy újságot lapozgattak, a lányok meg a matekkönyvben nézegettek valamit.

– Helló, lányok. Arról dumcsiztunk, hogy majd hétvégén elmehetnénk valahova. Anne és Donna már rábólintottak. Mit szóltok? – kérdezte szélesen vigyorogva Tom.

– Még nem tudom, hogy lesz-e valami programom hétvégére, majd megbeszéljük.

Ejha, eddig Gina boldogan és azonnal ugrott volna, úgy látom visszavett a tempóból.

– Gina, ne csináld, Sara is biztos jön, igaz?

Scott egészen elképedt, nem ehhez volt szokva, bizakodó arccal várta a válaszomat.

– Hát, nem is tudom, talán.

Nem tudtam, Ginának mi lenne a jobb, maradtam a kitérő válasznál. Főleg mert bízom benne, hogy egész más dolgom lesz a hétvégén.

A talán az majdnem igen! Látod, Gina? – nohát, Scott tényleg reménykedik.

– A talán az talán, semmi több. Meglátjuk – mondta Gina továbbra is távolságtartóan.

Megszólalt a csengő, ijedtemben összerezzentem. Az ikrek sehol. A jeges rémület hullámokban tört rám, a világ körülöttem elmosódott folt lett, a gyomromat feszes abroncsok szorították össze. Most mi legyen? Ha tudnám, hol laknak, azonnal odarohannék. Valahogy meg kell tudnom. Közben a többiekkel sodortatva bekerültem a terembe, az óra elkezdődött. Egy darab papíron megkérdeztem Ginától a címet, ő csodálkozva rám nézett, persze, nem értette. Könyörgően visszanéztem, és leírtam, hogy majd mindent megmagyarázok, csak segítsen. Végre megjött a válasz, csak az utca, a pontos házszámot nem tudta, de azt írta, meg fogom ismerni, mert van egy kis tornyocskája a háznak, nincs több ilyen az utcában. Megköszöntem, még gyorsan lefirkantottam, hogy mentsen ki, mondja, hogy rosszul lettem, és haza kellett mennem. Igazi barátnő, a szeme kérdő, de csak bólintott egyet. Most már csak a csengőt vártam, ami még soha nem szólalt meg ilyen nehezen. Végre, felugrottam, és rohantam teljes erőmből. Nem érdekelt, hogy ki látja, vagy mit gondolnak. Gina lerajzolta, merre keressem az utcát, de mintha tudtam volna, egyszer sem hibáztam. Az utolsó sarkon befordulva már láttam is a tornyos házat, épp kinyílt a kapu, és kiléptek az ikrek. Megálltam, a szívem nem akart elférni a mellkasomban, örömömben térdre estem, egyszerre zokogtam és reszkettem.

Robin egy pillanat alatt mellettem termett és felemelt.

Nem bírtam megnyugodni, ezért bevittek a házba. Én meg csak szorítottam őt, mintha az életem múlna rajta, mintha ő lenne az utolsó szalmaszál a szakadék felett. Nem szólt, csendesen ringatott, várta, hogy megnyugodjak. Ray kint a konyhában szöszmötölt valamivel, pár perc múlva megjelent egy csésze forró teával. Kicsit még remegett a kezem, de azért hálásan elfogadtam, jólesett.

– Rob, én elmegyek a suliba, ti maradjatok csak.

Ez nagyon kedves volt tőle, felvette a dzsekijét, és ment, csak intett egyet az ajtóból. Én meg boldogan befészkeltem magam Robin ölébe, ha nem szólal meg, az sem érdekel, csak hadd maradjak így örökre.

– Te bolond, miért rohantál ennyire? – csodás hallani ezt a hangot!

– Ne haragudj, nem jelentkeztél, az még oké, de hogy a suliba sem jöttetek, az már tragédia. Azt hittem, elmentetek, és én már soha többé nem látlak. Nem… nem bírtam volna ki.

– Én ne haragudjak? Te ne haragudj, nem gondoltam, hogy így megrémülsz. Egyszerűen csak felmentést kaptunk az első óráról, mert annyi ötösünk van kémiából, hogy nem kellett dolgozatot írnunk. Én is alig vártam, hogy lássalak, de este nagyon sokáig beszélgettünk. Aztán fél éjszaka téged néztelek az ablakon keresztül, ahogy alszol. Olyan hihetetlen, hogy ez velem történik, nem tudok betelni a Sara nevű csodával. Meg tudsz bocsátani? – az arca, a szeme, a hangja, elvesztem.

– Csak akkor, ha megígéred, hogy soha többé nem hagysz bizonytalanságban – felnevetett.

– Bizonytalanságban? Nem. Esküszöm, hogy mostantól mindig veled leszek.

Erősen magához szorított, az arca az enyémhez simult, éreztem a leheletét a nyakamon, az ajka egy pillanatra megérintette a bőrömet.

– Akkor segíthetek nektek? Megengeditek? – már tudtam a választ, de hallani is akartam.

– Már most is segítesz, azzal, hogy itt vagy. Bármi legyen ezután, együtt küzdünk meg vele – mondta, miközben engem nézett.

– Nem szabad felhívnod magadra a figyelmet. Az a legfontosabb, hogy ne találjanak meg.

– Jó kisfiú leszek, ígérem! – fogadkozott.

Mintha világosabb lenne a szeme, és megint mosolygott.

– Van kedved megnézni a házat? – tényleg, még nem is néztem körül.

– Naná! – bármihez lenne kedvem, ha ő is ott van.

– Mint látod, ez a nappali – körbemutatott, én meg kisebb erőszakot követtem el magamon, hogy le tudjam venni róla a szemem. Érdemes volt, kedves és barátságos környezet vett körül. Egy kicsike kandallóban ropogott a tűz, a párkányon rengeteg kép állt az ikrekről. Természetesen csak 6 éves koruk után. Tényleg gyönyörű gyerekek voltak, a hajuk és a szemük olyan volt, mint most, Robin arca mindig dühös, Rayé inkább ijedt. Egy-két nyaralási kép van csak, amin mosolyognak, de Ella mindig vidáman állt mellettük.

– Nagyon szeretjük őt – szólalt meg a hátam mögül.

– És ő is nagyon szeret titeket, az egyértelmű.

Valószínűleg Robin már sokkal nagyobb bajban lenne, ha a nénjük nem veszi őket magához.

– Édesanyátokról tudtok valamit? – megfogtam egy képet, amin valószínűleg ő lehetett.

– Nem sokat. Ella szerint nagyon jó volt. Ő is tudott mindent, amit mi, de kizárólag jóra használta. Csak felnőttkorában derültek ki a képességei, amikor a szüleik balesetben elhunytak. Utána Ella nem nagyon tudta követni az életét, mert mindig úton volt. Onnan tudja, hogy veszélyes dolgokba keveredett, mert sokszor jött haza sebesülten.

– És édesapátok?

– Róla semmit sem tudunk, anyánk nem árulta el Ellának a kilétét.

Letettem a fotót a szomorú szemű, gyönyörű fiatal nőről, és tovább nézelődtem. A kandalló előtt két csíkos kanapé volt, köztük pici asztal, alatta ugyanolyan csíkos szőnyeg. Kint a konyha nagyon vidám, a bútor és a csempe barna, sárga és zöld színekben pompázott, az asztal körül is színes székek álltak. Csak három darab. Nem nagyon járhatott itt vendég.

– Ella így próbált vidámságot csempészni a házba – kommentálta kissé szégyenlősen a látványt Robin.

– Szerintem sikerült is, ez a ház nagyon kedves, jó itt lenni.

Felmentünk az emeletre, ahol két szoba volt. Az egyik halványlila színű, nagyon rendes, gondolom ez Elláé. A másik egyértelműen fiúszoba, halványkék fallal és függönnyel, a falakon gyönyörű tájképek és bohókás állatfotók, a polcokon ásványok és kristályok. Kellemes, de ez nem lehet Robin szobája, csakis Rayé. Értetlenül ránéztem, mire kinevetett.

– Kíváncsi voltam, hogy reagálsz. Ez Ray szobája, az enyém a toronyban van – mutatott rá egy létraszerű, keskeny lépcsőre.

Ha ezt a szobát mutatja meg először, rögtön tudtam volna, hogy az övé. Picike, kör alakú helyiség, az ágy középre állítva. Körben a falnál egy-egy szekrény és íróasztal. Képek, dísztárgyak nincsenek, csak egy falióra és sok könyv. A fal fehér, a bútorok feketék, az ágy is, de az ágytakaró és a szőnyeg vörös. Az egyetlen lágyabb holmi egy fehér olvasófotel, mellette fehér állólámpa.

– Nekem is rengeteg könyvem van, látom te is szeretsz olvasni. Zenét nem szoktál hallgatni?

– Nem, felzaklat, és a tévé is. A könyv jó, azokban minden lehetséges. És mindig olyat választhatok, amilyet a hangulatom megkíván.

Leült a fotelba, és kitárta a karját. Naná, hogy nem kellett mondani, mi a teendőm. Szerintem majdnem olyan gyors voltam, mint általában Robin.

– Ella nem fog haragudni, hogy nem voltál suliban? – bár boldogan magamra vállalom a haragot és a büntetést is, ha cserébe Robin ölében ülhetek.

– Ha meglát bennünket együtt, annyira örülni fog, hogy kérdezni is elfelejt, majd meglátod – a fejét ráhajtotta az enyémre és lassan simogatta az arcomat.

– Meglátom? – ez azt jelenti…

– Igen, szeretném, ha megismernéd. Épp edzést tart, egy óra múlva hazaér.

– De mi lesz, ha mégsem tetszem neki, vagy ha félt téged, és nem örül, hogy itt vagyok. Nem lenne jobb felkészíteni?

Tényleg aggódtam, nem akarok bonyodalmat.

– Nem ismered, ezért nem is tudhatod, hogy botorságokat beszélsz. Imádni fog téged.

Olyan magabiztosan mondta, hát legyen, ahogy lesz.

– Akkor rengeteg időnk van, mesélj nekem a képességeitekről.

– Rendben. Először is, mint azt már tudod, nagyon gyorsan mozgunk a föld felett. Egész magasra is fel tudunk emelkedni, a mozgás olyan gyors, hogy emberi szemmel nem is látható. És semmilyen erőfeszítésünkbe nem kerül. Aztán bárkinek olvasni tudjuk a gondolatait, de csak ha akarjuk, és ha nem visel ilyen karkötőt – megsimogatta a csuklómat, közben huncut mosoly jelent meg az arcán. – Nagyon erősek vagyunk, testileg is, bár nem tudom, miért, mert a gondolatainkkal is tudunk tárgyakat mozgatni. Ray eltünteti a fájdalmat és képes az emberek megnyugtatására. Aminek Ella a tudtán kívül nagy hasznát veszi, mindig varázsütésre megszűnik a fejfájása, büszke, hogy sosem vesz be gyógyszert. Én ilyet nem tudok. Én teremteni tudom a fájdalmat, valódi kárt is tudok okozni, de már nem teszek ilyet. Képes vagyok rá, hogy a fájdalom illúzióját keltsem valakiben, amit ő valóságosnak érez, de nincs mögötte igazi sérülés.

– A hajléktalan részeg is…? – nem akartam megszakítani, de muszáj tudnom, így már érthető a gyors gyógyulás.

– Igen, ő is. Bár ez nem teljesen igaz, nagyon haragudtam rá, és tényleg volt egy pici vérzése, de nem nagyobb annál, mint mikor beütöd a kezed. Ami a legrosszabb – folytatta -, hogy befolyásolhatom az emberek akaratát, ezért ugrott ki az intézet igazgatója az ablakon. Ezt a legnehezebb elfojtani, de mostanra sikerült a lelkem legmélyére temetni, remélem, örökre ott is marad. És nemcsak az emberekét, hanem az állatokét is. Bármilyen szelíd kiskutyából vérengző fenevadat tudok csinálni. Mivel az ő akaratuk sokkal gyengébb, mint az emberé, elég hozzá egy kósza dühös gondolat. Ray legnagyobb bánatára ezért nincs kutyánk, és ezért nem szívesen megyek sehova egyedül. Ray ugyanis azonnal reagál, és nem engedi, hogy rosszat tegyek. És itt van még a szemünk. Az érdekes az, hogy még nem jöttünk rá, miért ilyenek. Átlagon felül, nagyon jól látunk, még talán éjszaka is jobban, mint ti, és az erős naptól fáj, de egyelőre semmi egyéb. Hát ennyi. Illetve egyvalamit még nagyon tudok, csak eddig senkinek sem kellett.

A hangja selymesen lágy volt, simogató, éreztem, ahogy hevesebben vert a szíve. Az enyém persze rögtön felelt és vágtatni kezdett. Ujjaival lassan felemelte az államat. Olyan közel volt, hogy csak a szemeit láttam, és azt, amilyennek ő látott engem.

– Szeretni, nagyon tudok szeretni – suttogta halkan, talán nem is a fülemben, hanem a fejemben hallottam.

– Nekem kell. Nagyon is. Nélküle semmi vagyok. A te szerelmed létem alapja – éreztem forró leheletét, finoman megérintette az arcomat, az államat, az ajkamat.

– Akkor nyugodt lehetsz, ez az alap örökké állni fog – egy kicsit még közelebb jött, már csak két szív őrületes dobogását lehetett hallani.

És a bejárati ajtó durranását. Elnevettük magunkat.

– Gyere, lemegyünk, megjött a nagynénénk – nem volt időm felkészülni, felkapott, és már lent is voltunk.

– Ella, szeretnék bemutatni neked valakit, ő itt Sara.

Sara, ő a nagynénénk.

– Üdvözlöm – nyögtem ki nagy nehezen.

Csak rázta, rázta a kezemet, a szeme tágra nyílt a csodálkozástól, közben ránézett Robinra, és ha lehet, még jobban csodálkozott.

– Ella, most már elengedheted a kezét – mondta ragyogó mosollyal a világ legszebb fiúja.

– Tessék? Jaj, persze, igen – elengedte a kezem, de csak nézett tovább.

Aztán, ahogy lassan mindent megértett szavak nélkül is, könnybe lábadt a szeme, egyszer csak hozzám lépett, és átölelt. Nem udvariasan, hanem meleg szeretettel.

– Nem tudod, mennyire örülök neked – hangja elcsuklott, a könnyei záporoztak.

– Ne haragudjon, nem akartam ennyire felzaklatni – de már összeszedte magát.

– Először is örömömben sírok, másodszor irtó régóta várok egy ilyen felzaklatásra, harmadszor tegezzél, kérlek. Akit Robin szeret, az itt családtag. Negyedszer pedig ezt megünnepeljük, megyek és főzök valami finomat. Robin! Hozd fel a pincéből a piros széket, mostantól négy szék kell az asztalhoz. Az lesz Sara, Sara széke!

Boldogan mosolyogva, könnyekkel a szemében ízlelgette a nevemet.

– Gyönyörű neved van, és te is az vagy – ölelt meg még egyszer.

Mire elengedett, a leendő székem meg is érkezett, és helyére került az asztalnál. Mielőtt nekiálltunk a főzésnek, Robin mindkettőnket felkapott és megpörgetett a levegőben, majd óvatosan letett a földre.

Mi is segítettünk, Robinnal gyorsan megy az ilyesmi, pillanatok alatt megpucolta a krumplit és felszeletelte a húst.

A sütést már ránk bízta, elégedett vigyorral ült a székemen, és hallgatta, ahogy Ella mindent tudni akart rólam. Szívesen válaszoltam, az ő helyében én is kíváncsi lennék, hogy ki az a lány, aki elnyerte az ő bonyolult nevelt fia szívét. Mire elkészült a kaja, megjött Ray is. Őszinte örömmel az arcán fedezte fel a negyedik széket, és jó erősen megveregette a tesója hátát. Robinról sugárzott, hogy mennyivel jobban érzi magát, mindannyian tudtuk, hogy mindez a hasznára van. Az asztalnál mindenki jókedvűen falatozott, a kaja is fincsi volt, sült krumpli husival! Nem hagytunk egy morzsányit sem.

– Sara! Gina nagyon aggódik érted. Mondtam neki, hogy nálunk vagy és minden rendben, de azt hiszem, nem igazán hitt nekem. A táskádat azért elküldte – szólt Ray, mikor befejeztük a kaját.

– Köszi! Igen, Gina! Valahogy meg kell magyaráznom. Ő árulta el, hogy merre laktok, de nem érti, hogy miért jöttem ide. El kell mennem hozzá – megérdemli, hogy beavassam, persze, nem teljesen.

Elköszöntem Ellától, aki megesketett, hogy mindennap benézek hozzájuk, aztán felkaptam a holmimat. – Elviszlek – ugrott egyből Robin.

– Nem, jobb lesz, ha sétálok, addig kigondolom, hogy mit mondok – valami olyasmit, ami igaz is, meg nem is.

– Este találkozunk? – kérdezte, miközben magához húzott.

– Reméltem, hogy nem hagysz magamra holnap reggelig, az végtelen hosszú idő – és az ölelése nélkül elvonási tüneteim lennének, legalábbis az tuti, hogy szenvednék. – De tényleg csak este. Ma hétfő van, ilyenkor mindig segítek vasalni Ginának – kérdőn nézett rám, így hát még gyorsan felvázoltam, hogy Gináéknál mi a helyzet. Azt mondta, rá is számíthatunk. Például, ha fát kell rakodni, vagy ilyesmi. Nem semmi, ugye? – Este várlak! – búcsúztam.

Még egy ölelés és egy leheletfinom puszi a nyakamra, aztán elengedett. Láthatóan, és az én legnagyobb örömömre egyáltalán nem szívesen. Séta közben erősen törtem a fejem, mit kellene mondani Ginának.

Az már bebizonyosodott, hogy a füllentés nem megy igazán. Igazat kell mondanom, csak nem a teljes igazságot. De hihető is legyen, ő a legjobb barátnőm, nem érezheti, hogy valamit eltitkolok előle. Bármit mondok is, tudom, hogy meg fogja érteni. Várt engem, mert még oda sem értem az ajtóhoz, már nyílott is.

– Sara! Minden rendben, jól vagy? – tényleg nem hitt Raynek, mert nagyon rémült. – Annyira izgultam! Mit akarsz te tőlük, miért mentél oda?

– Menjünk be, Gina – leültünk a szobájában az ágyra, nem kérdezett többet, csak várt.

– Nézd el nekem, hogy eddig nem mondtam semmit, de én sem tudtam felfogni. A fiúk eddig nem érdekeltek túlságosan, de Robin... – na ettől kerekre nyílt a szeme és leesett az álla.

– Igen, tudom, hogy furának tartjátok – nem hagytam szóhoz jutni -, de hidd el, hogy nagyon rendes srác. Csak szombaton találkoztunk először. Aztán vasárnap is találkoztunk volna, de csak Ray jött, azt mondta, Robin nincs jól. És amikor nem jött suliba sem, nagyon megijedtem. Végre egy srác, aki igazán tetszik, nem lehet, hogy baja legyen. Muszáj volt elrohannom és megnéznem. Látnom kellett – elsőre talán elég lesz ennyi.

– És mi van vele? Jobban van? – tévedtem, neki nem elég.

– Szerencsére, igen. Csak fájt nagyon a szeme. Tudod, az öröklődő probléma miatt, időnként fáj nekik, aztán ahogy jön, úgy el is múlik – ez akár igaz is lehet.

– Ja, értem, biztos a napot is ezért nem bírják. Ami azt illeti, rendesen megleptél. Pont Robin? Rayt még inkább értettem volna. Az igaz, hogy mindegyikük veszedelmesen jóképű. Hát, bátor vagy. Én inkább maradok a hétköznapi, idétlen pasiknál.

Nagyon örültem, mert rögtön át is tértünk Gina kedvenc témájára, Scottra. Megúsztam a további kérdezősködést.

– Képzeld, egész nap körülöttem legyeskedett, én meg úgy tettem, mintha észre se venném! Suli után is a kapuban ácsorgott, nem ment el Tommal, ahogy szokott. Alig hiszem, de mintha engem várt volna. Mi meg csak köszöntünk és továbbmentünk.

– Csak légy még kitartó, meglátod, az előadáson az első sorban fog ülni, hogy lásson téged a színpadon, és a bulin együtt lesztek – örömében a nyakamba borult.

Ha nem így lesz, saját kezűleg fojtom meg a srácot.

– És te? Tényleg annyira odavagy érte? – kérdezte.

– Életemben nem akartam még semmit annyira, mint őt – igazság szerint nagyon jó volt kimondani valakinek.

– Libabőrös leszel tőle, meg ilyenek? Iszonyú erővel kalapál a szíved? Remeg a lábad?

– Igen, igen és igen – újabb összeborulás, imádom a barátnőmet.

Szépen sorban megtanultunk mindent, aztán megcsináltuk a vasalást is, hogy később ne kelljen visszajönnöm. Bár Gina nem akarta engedni, hogy segítsek, de mondtam neki, hogy Robin miatt nem fogom hanyagolni a legdrágább barátnőmet. Ettől elpityeregte magát.

– Nekem még senki nem mondott ilyet. Tudod, helyesek a csajok a suliban, meg minden, de senki nem állt így mellém, mint te – és közben hüppögött és trombitált.

– Ez csak azért van, mert te voltál az első, aki köszöntött engem a városban. Ugyanis én megfogadtam, hogy aki először köszön nekem, az lesz a legjobb barátnőm – gurultunk a nevetéstől, nem tudtuk abbahagyni, az én könnyeim is folytak. Mikor végre sikerült leállnunk, rájöttem, hogy ideje indulnom.

– Most már megyek, de ez nagyon klassz volt – Gina lekísért az ajtóig.

– Az bizony, muszáj megismételni! – kaptam két puszit, és becsukódott mögöttem az ajtó.

Én a világ legszerencsésebb embere vagyok. Enyém a legcsodásabb pasi és barátnő, a többi körülöttem lévő nagyszerű emberről nem is szólva. Most hazamegyek, és végtelen jókedvemben megölelgetem az én tiszta szívű és jólelkű, kissé heves anyukámat, és a világ legédesebb mamiját. Remélem, senki nem nézett idiótának az utcán, a vigyort egyszerűen nem tudtam letörölni a képemről.

Otthon a szokásos délutáni program, teázás folyt éppen, de mintha tudta volna, kivételesen anya is ott volt. A nyakába borultam, hatalmas puszit nyomtam az arcára, aztán nagyi következett. A vigyorom nem tágított!

– Mikor ismerhetjük meg ezt a nagyszerű fiút, aki kicserélte az én koravén kislányomat egy boldog kamaszra?

Az tuti, hogy anya ennek tényleg örült, így Robin látatlanul is belopta magát a szívébe. Nagyi meg csak felhúzta a szemöldökét, és mosolygott.

– Hamarosan, anya, ígérem – és így is gondoltam.

Találkozniuk kell, nagyi is biztos nagyon várja. Megláthatja majd, hogy milyen jó úton haladok.

– Akkor jó, mert már nagyon kíváncsi vagyok. Hozok neked is csészét – indult el a konyha felé, de közben csörgött a telefon, a párbeszédből ítélve – az új barátnője az – jobb lenne, ha én mennék csészéért. Már ha még mostanában innám azt a teát. Csakhogy az én fürge nagyimat nem könnyű megelőzni, megint egyet gondoltunk, csak ő hamarabb, és már hozta is a csészémet.

– Tessék, kedvesem. Anyádnak ez eltart egy ideig – az előszoba felé intett, de közben vizslató tekintettel méregetett.

– Azt látom, hogy nagyon odavagy érte. Nem örülök neki, jobb lenne, ha csak barátok lennétek – most rajtam a meglepődés sora, ezt nem hittem volna.

– De nagyi! Miért mondod ezt? Máris sokat segítettem neki, a szerelmünk átváltoztatja, meglátod! Hiszek benne! – nem gondoltam, hogy pont neki kell magyarázkodnom. – A szerelem veszélyes! Kiszolgáltattátok magatokat egymásnak! Ha történik valami, így mérhetetlenül nagy fájdalmat okozhattok a másiknak – amit éreztem, azt hívják letaglózásnak.

– Nem fog történni semmi – őszintén, ebben én sem voltam egészen biztos.

– Ne felejtsd el, hogy ő egy árnyékgyermek. Születése óta keresik, már gőzerővel, mert közel a felnőttkor. És most gyenge pontja is van, amivel megtörhetik. Te.

Legalább egy kis időre szívesen mellőztem volna nagyi józanságát.

– Eddig is volt neki, szereti a nagynénjét és a testvérét is – próbáltam védekezni.

– A testvére nem számít, könnyebb prédát keresnek majd. A nagynénje igen, ő lehet áldozat. De a legnagyobb fájdalmat általad okozhatják neki. És minél nagyobb a fájdalom, annál biztosabb az át…

– Ne folytasd! Nem akarom hallani! Már nem tudjuk visszacsinálni. Szeretem, és ő is szeret. Bármi lesz is, ezen már nem tudunk változtatni. Inkább segíts. Mit tegyünk, hogyan védekezhetünk? – nem adom őt senkinek, és kész.

– Hozd el hozzám, szeretnék találkozni vele. És tulajdonképpen igazad van. Ezt már nem lehet megmásítani, megérdemeltek egy kis boldogságot. Ne törődj semmivel, csak élvezd a szerelmet. Én majd gondolkodom a lehetőségeken, amikre talán nem is lesz szükség. Végül is, ha ennyi ideig nem találták meg, miért pont most sikerülne? És ha addigra mi átváltoztatjuk, akkor már fújhatják. A legfontosabb feladatod most az, hogy szeresd.

Drága nagyi, az menni fog. Nagyon is! Felkaptam és megszorongattam az én kis pillekönnyű nagyimat, aki kimondta a legszebb szavakat, amiket hallani szerettem volna. Aztán elindultam a szobámba.

– Sara! Meg sem ittad a teádat! – szólt utánam fátyolos hangon.

– Felviszem, olvasás közben megiszogatom – csak még nyomtam egy nagy puszit a homlokára, miközben elmorzsolt egy könnycseppet.

Remélem, örömkönnyek. Azt ma volt szerencsém többször is látni. Nagyi hideg zuhanya ellenére korábbi jókedvem visszatért. A problémákkal majd akkor foglalkozunk, ha lesznek. Most minden pillanatot maximálisan ki akarok használni, amit vele tölthetek. Jólesne egy frissítő tusolás, elég mozgalmas volt ez a nap. Hosszan folyattam magamra a forró vizet, közben csak rá gondoltam. Az illatára, az érintésére, és arra, ahogy rám néz. Fürdés után a hajamat fésülgetve mentem be a szobába, aztán halálra rémültem. Valaki van az ablakban. Felkapcsoltam a lámpát, Robin volt az. Az ablakpárkányon könyökölt, kívülről, és persze vigyorgott. Kinyitottam az ablakot, épp leszúrnám, hogy ne ijesztgessen, de nem engedett szóhoz jutni.

– Azonnal öltözz fel, addig ne beszélj, és ne csinálj semmit! – követelte kissé reszelős hangon. Magamra néztem, ijedtségemben el is felejtettem, hogy csak egy szál törölközőben voltam. Visszahátráltam a fürdőbe, és gyorsan felkaptam egy farmert és egy pólót. Mire visszaértem, már a szobában volt, épp az egy szem családi képemet nézte.

– Ő az édesapád?

– Igen, már nem emlékszem rá, kicsi voltam, mikor elment.

– Miért ment el? – kérdezte együtt érzően.

Nem tudom, ez olyan tabutéma, anya és nagyi nem beszélnek róla.

Odasétáltam az ablakhoz, ez a téma mindig érzékenyen érint, mert olyan lezáratlan. Jogom lenne tudni.

– Ne haragudj, nem akarom, hogy szomorú légy.

– Hogy is lennék, hiszen itt vagy. Majd akkor leszek szomorú, mikor elmész. De nem nagyon, mert tudom, hogy holnap is jössz.

– Holnap, holnapután és azután is, mindig – már a karjában tartott.

Elfogyott a szó, csak néztük egymást, elmerülve a varázslatban, amit a másik szemében láttunk. Megérintettem az arcát, végigsimítottam, ott hagytam a mellkasán a kezem. Összeért a homlokunk, éreztem, hogy nincs talaj a lábam alatt, lebegtünk. Lágyan megérintette az ajkamat, ujjai végigsiklottak az arcomon, majd a nyakamat simogatták. Aztán a szája a számhoz ért. Először csak egy pillanatra, csak megérintett, aztán visszatért, újra és újra, édesen és forrón. Becsuktam a szemem, csak érezni akartam, a melegséget, a lágyságot, a szerelmet. Mindezeknek egy neve van: Robin. Mikor elengedett, nem tett le a földre, táncolt velem a levegőben, és csak szorított és szorított. Később órákig beszélgettünk. Az ágyon ült, fejem az ölében, a hajam simogatta. Meséltem neki Kaliforniáról, az ottani barátaimról, néha meg is nevettettem. Szóba kerültek itteni barátaim is.

– Biztosan furcsállják majd, hogy velem vagy – mondta szégyenlősen félrenézve.

– Miért tennének ilyet?

– Tudod te azt. Mindenki kerül minket.

– Akkor mostantól vagy nem kerülnek senkit, vagy mindkettőnket elkerülnek.

– Nem mondhatsz le a barátaidról miattam.

– Hogy a barátaim-e igazán, az most fog kiderülni.

– Nem akarom, hogy választanod kelljen – kínozta tovább ezt a témát.

– Ha csak te vagy, az is bőven elég.

– És nagyanyád? Mit fog szólni? Ő igazán tudja, hogy ki vagyok.

– Elmondja majd a véleményét, de mellettünk fog állni, amikor kell – nem árultam el, hogy már el is mondta.

– A mamád? Mi van, ha nem tetszem neki?

– Kicsit sok belőled! Tartsunk szeánszot, és kérdezzük meg az őseim szellemét is! – elegem lett.

– Bocs, csak úgy érzem, jobbat érdemelnél – ez elképesztő!

– Jobbat! A világ legnagyobb képtelensége, hogy pont én tetszem neked! Nincs nálad különlegesebb srác a földön! Mi lehet ennél jobb?

Megijedt a haragomtól, gyorsan átölelt, és végre lekattant a témáról.

– Tényleg, Ginát sikerült megnyugtatni? – jutott eszébe.

– Igen, azt mondtam neki, hogy tegnap nagyon rosszul voltál, és aggódtam.

– Ilyen könnyen elhitte?

– El, hamar túllépett rajta, máshol járt az esze. Scotton.

– Csak nem alakul valami köztük?

– Nem kiabálom el, Gina nagyon szeretné, az biztos.

– Azt mondják, amit a nők akarnak, azt meg is szerzik. Scott sem ússza meg.

– Ezt vegyem magamra? – háborodtam fel.

– Igen, szerencsére. Én soha nem mertem volna próbálkozni nálad.

Eszembe jutott Tánya.

Akkor lehet, hogy Ray sem lesz kivétel. Szerintem valaki kinézte magának. Az orosz lány, Tánya folyton Rayt bámulja.

– Ha akar valamit, cselekednie kell, mert Ray nem fog.

– Majd adok neki tanácsot. Ez azt jelenti, hogy ha akkor a parkban én nem hívlak…

– Csak messziről csodáltalak volna akár életem végéig – vágott közbe.

– Köszönöm, hogy hívtál – folytatta, szívet tépően hálás volt a hangja. – Köszönöm, hogy jöttél – és én is az voltam.

Aztán valószínűleg elaludtam, mert óracsörgésre ébredtem, egyedül voltam, keresztben feküdtem az ágyon. Robin elment, de hagyott egy szál virágot az ablakpárkányon. A vigyor megállíthatatlanul visszaköltözött az arcomra.