PÁRBAJ

Ray csókjától megrészegülve boldogan ugrándoztam hazáig. Végre megcsókolt, végre hozzá tartozom. Nem is pusztán hozzá, hanem fantasztikus csapatukhoz. Az egészből még nem értek semmit, de nem baj. Ma Robin volt fontos, hogy ő jobban legyen. Én várhatok, az nekem úgyis nagyon megy. És ha ilyen a jutalom, akkor örömmel várok. Majd Ray elmagyarázza, ki is vagyok én. Ray! Velem! Micsoda nap! Reggel pokol, délután mennyország!

Azért kicsit izgultam, késésben voltam, még ahhoz képest is, ahogy eredetileg hazaértünk volna. Remélem, elhiszi majd Olga, hogyha azt mondom, ez nem rajtam múlott. Útviszonyok, programok, meg egyebek. A nappaliban égett a villany. Olga csak akkor használta, ha vendég jött, vagy apa miatt. Mit nem adnék most egy apukáért, igazán jól jönne! Végül is ki más lehetne, gondoltam bizakodva.

Ahogy beléptem, rögtön kiderült, hogy nem apa az, mert egy hatalmas pofon csattant az arcomon.

– Hol voltál? A busz már reggel megjött, mit csináltál ennyi ideig? – a mostohám vörös arccal ordított velem, húgaim harcra készen vártak a lépcső tetején.

– Sarával voltam, nem gondoltam, hogy hiányozni fogok.

– Ne szemtelenkedj, amíg én felelek érted, addig nem tűnhetsz el órákra! – ordított tovább.

– Olga, kérem, majd én – lépett ki megdöbbenésemre Mr. Jones a nappaliból. – Jöjjön, Tánya, üljön le – mutatott a nappali felé.

Kikerültem fújtató mostohámat, bármi jobb, mint ő, és nagyon érdekelt, hogy mit akar tőlem a mi kedves vendégünk. A nappali asztalán egy olyan zsebkendő feküdt, mint édesanyámé.

– Mintha önnél láttam volna reggel ezt a hímzett zsebkendőt, a buszon találtam a földre esve, gondoltam, elhozom – nyájaskodott a tanár úr.

– Köszönöm, de ez nem az enyém. Nekem is van egy ilyen, de ez nem az.

– Nahát, megesküdtem volna, hogy a magáé. Esetleg nincs ötlete, hogy kié lehet?

– Sajnálom, nincs.

– Miért olyan biztos benne, hogy ez nem a magáé? Nem nézi meg, hogy megvan-e?

– Nem szükséges, az enyémet ezer közül is felismerném valamiről, amit csak én tudok, hogy ott van.

– Értem. Szóval, Sarával volt, ugye? – Igen, uram.

– Talán tud nekem valamit mondani az ikrekről, úgy láttam, egyikükkel Sara jóban van. Olyan hirtelen távoztak az este, aggódom értük.

– Mi is aggódunk, de tegnap este óta nem láttuk őket.

– Kérem, kedves Tánya, ne akarjon félrevezetni, tudom, hogy hazudik. Semmilyen hazugság nincsen ok nélkül, maga tehát el akar titkolni valamit előlem

– Nem ön elől. A mostohám elől – nagyon elpirulhattam, az arcom égett.

– Ugyan, Olga nem fogja bántani, arról kezeskedem – emelte fel a hangját nyomatékosan Olga felé.

– Csak meglátogattuk őket Sarával. Ray azt mondta, Robin nincs jól, elküldött bennünket. Nem tudok többet.

Ezzel már beérte. Elégedetten felállt, és gúnyos vigyorral meghajolt felém.

– Ne merje bántani ezt a lányt, mert megbánja – fenyegette meg Olgát, és elment.

Ültem tovább a kanapén, Olga az előszobában állt. Vártam, hogy robbanjon a bomba. De csak annyi történt, hogy bezárta az ajtót, az összes kulcsot összeszedte, lekapcsolta a fejem felett a villanyt, aztán szó nélkül beviharzott a szobájába. Vagyis be voltam zárva, pedig jó lenne tudatni az ikrekkel, hogy Mr. Jones kérdezett róluk. Végül is rendes tőle, hogy érdeklődött, az is, hogy vissza akarta hozni a zsebkendőmet. Mindegy, talán ez most nem olyan sürgős, először a húgaimmal kell törődnöm. Nem mertek lejönni szegények, a szobaajtóban vártak rám.

– Tánya, annyira féltettünk! – fogadott egy nagy öleléssel Szonja.

– Ez az ember reggel óta itt volt, azt mondta, nem megy el, míg haza nem érsz! – reklamált Mása.

– Azt nem mondta, hogy miért vár engem?

– Kicsit hallgatóztunk, valamit meg akart tudni tőled – vallotta be Mása.

– Lányok, gondolkozzatok, mondott még valamit?

– Zagyvaságokat, valami medvéről, farkasokról, meg húsdarabok elszórásáról, kutyákról, semmit sem értettem – hadarta Szonja.

– Meg egy fiúról, aki kell neki, és el akarja valahová vinni, de csak ha készen lesz – tette hozzá Mása, aztán vállat vont és bement a szobába, mára eleget gondolkodott. Szonja viszont összeráncolt homlokkal törte tovább a fejét.

– Még annyi, hogy Olga is segíteni fog neki – jutott eszébe ez az egyáltalán nem lényegtelen részlet.

– Köszi, hugica, menj te is pihenni – küldtem be

Másához, én meg bementem a fürdőbe, nekem is volt mit átgondolnom.

Olga, Mr. Jones, medve, farkasok, húsdarabok, a reggeli borzalom és Robin rosszulléte. Meg a zsebkendőm. Honnan volt neki ugyanolyan zsebkendője? Furcsa.

Ray azt mondta, a medvét húsdarabokkal csalták oda a zsebkendőmhöz. Ha ez igaz, akkor az csakis Mr. Jones lehetett. De miért tenne ilyet? Meg is halhattunk volna! Vagy pedig tud az ikrek erejéről, tudta, hogy meg tudják védeni magukat. Akkor mire volt jó ez a szörnyűség? Eszembe jutott, hogy Ray szerint pont az volt a cél, hogy Robin ilyen állapotba kerüljön. Még nem tudom, mit jelent mindez, az ikrek miért ilyenek, de abban már biztos vagyok, hogy a tanárunknak köze van a történtekhez. A zsebkendő csak ürügy volt, azt akarta megtudni, hogy van Robin. Azt is biztosan tudta, hogy náluk voltam. Aztán ahogy megtudta, hogy Robin nincs jól, elégedetten távozott. Az előbb még azt gondoltam milyen rendes tőle, hogy eljött, de valószínűleg nem kedvességből érdeklődött. Hűha, azt hiszem, komoly dologra bukkantam. Talán veszélyes is. Muszáj valahogy értesítenem őket, jobb lenne, ha Robin holnap nem menne

iskolába, ha meglátja, hogy teljesen jól van, nem fog tetszeni neki. Estig várok és megszököm valahogy, kimászom a nappali ablakán. Nagyon éhes voltam, halkan leosontam a konyhába, vágtam pár szelet kenyeret, a hűtőből csentem egy kis felvágottat, és felvittem a szobánkba.

– Gyertek, lányok, egyetek ti is! – hívtam a húgaimat.

– Mi ettünk, kaptunk ebédet, még a tanárotok is velünk evett – tájékoztatott Mása.

– Hú, az szörnyű lehetett.

– Dehogy. Szonja végigkérdezte az összes állatról, amit a hétvégén megnéztetek.

– Bizony, mindent tudunk az etetőkről, a szarvasokról, a havasi kecskékről, és madarakról is mesélt! – lelkendezett Szonja.

– Ők remekül szórakoztak, Olga meg magában duzzogott – jegyezte meg Mása.

– Igen, és mondtam neki, hogy én is szeretnék elmenni oda. Megígérte, hogy a következő tanévben minket is elvisz! – őszintén remélem, hogy arra nem kerül sor, de nem akartam Szonját kiábrándítani.

– Te is igazán mesélhetnél, biztos más is történt az állatok megfigyelésén kívül – követelte Szonja.

– Hát, volt még hógolyócsata, szánkózás, tűzgyújtás.

– Nem vagy valami bőbeszédű, tuti hogy valamit titkolsz. Talán Rayjel kapcsolatos?

Szonja szimatát nem lehet becsapni.

– Igen, az a helyzet, hogy összejöttünk Rayjel! – kiáltottam, mire mindketten a nyakamba ugrottak örömükben, és követelték, hogy mindent mondjak el.

Kezdtem ott, hogy mellette ültem a buszon, aztán hogy kézen fogva húzott maga után, hogy együtt szánkóztunk és végig együtt voltunk, végül hogy megcsókolt. Annyira tudtak velem örülni, hogy még a könnyeik is kijöttek. Nekem vannak a legszuperebb kishúgaim a világon. Még azt is felajánlották, hogy délutánonként falaznak nekem, ha találkozni akarok Rayjel.

– Ma is vissza akartam még menni, de Olga bevitte magához a kulcsokat, be vagyunk zárva.

– Nem egészen, az én kulcsaimról megfeledkezett! – húzta elő diadalmasan a kulcsot Szonja a táskájából.

– Szonja, imádlak! – most rajtam volt az ölelés sora.

– De a vacsorát meg kell várnod, különben lebukunk! – figyelmeztetett Mása.

Persze, bár most olyan ideges, nem hiszem, hogy ma vacsorát fog csinálni nekünk. Egyébként, holnapra kész a lecke? – hiába, néha kijön belőlem a nagytesó.

Felháborodva közölték, hogy már rég megtanultak mindent, ugyanis őket senki sem vitte kirándulni.

Mása leült olvasni, Szonja rajzolgatott, én meg bepakoltam holnapra. Kicsit bele is néztem a könyveimbe, de képtelen voltam koncentrálni. Annyi minden történt ma, ami sokkal fontosabb volt, mint bármilyen tanulnivaló.

Tévedtem, kaptunk vacsorát. Igaz, csak az ebédmaradékot, de nem bántuk, mert finom volt, nekem pláne jólesett. Olga szokás szerint megterített, szólt, hogy mehetünk, de amíg ettünk, visszament a szobájába. Csak akkor szokott előjönni, amikor hallja, hogy megyünk fel a lépcsőn. Jó ez így, legalább nem kell néma csendben ennünk. Vacsora után mindig rendet rakott a konyhán, szépen feltakarított, mert nem tudhatta, hogy apa mikor jön haza éjszakára. Ami azt illeti, ez egyre ritkábban fordult elő. Mikor utoljára láttuk, azt mondta, nagyon fontos kutatáson dolgozik, nem hagyhatja ellenőrzés nélkül a mintákat, többnyire a laborban alszik.

Amíg odalent rendezkedett a mostohánk, jó nagy zajjal mind a hárman megfürödtünk, halhatta, hogy lefekvéshez készülődünk. Csak én nem pizsamát húztam, hanem melegítőt. Utána nagyon csendben voltunk, hadd higgye, hogy lefeküdtünk.

– Tánya, vedd le a kulcsot a kulcstartóról, ne zörögjön a kezedben – tanácsolta suttogva az én gyakorlatias Mása húgom.

– És ne maradj túl sokáig, agyonaggódjuk magunkat, míg haza nem érsz – kérte Szonja.

– Ne aggódjatok, ígérem, sietek.

Egy jó óra múlva úgy véltük, eleget vártam, indulhatok. Lassan és óvatosan mentem le a lépcsőn, fokról fokra, egy hangot sem lehetett hallani. Másának köszönhetően az ajtót is sikerült hang nélkül kinyitni és visszazárni. Remélem, apa nem pont a mai estét választja hazalátogatásra, semmi kedvem összefutni vele. Ahogy kiértem az utcára, azonnal rohanni kezdtem, hogy minél előbb odaérjek, de nem jutottam messzire, valaki elkapta a karomat a sötétben. Nem lehet, hogy ilyen hamar lebukjak!

– Tánya, hova rohansz ennyire?

– Ray, te vagy az? – landoltam ölelő karjaiban kifulladva.

– Már azt hittem, lebuktam!

– Lebuktál? Ki előtt?

– A mostohám előtt! Megtudta, hogy már reggel hazajöttünk, és bezárt, de én megszöktem, mert valami fontosat kell mondanom nektek!

– Akkor nem véletlenül aggódtam érted, elviszlek hozzánk, nagyon hideg van, nehogy megfázz.

Azzal már tisztában voltam, hogy az ikrek nem hétköznapi emberek, de ez! A karjába vett, és repültünk! A föld felett, iszonyú gyorsan! Szédítő érzés! A ház előtt lerakott, de mielőtt bementünk, még hosszan, mosolyogva nézte az arcomat, mintha el sem akarná hinni, hogy ott vagyok. Aztán megcsókolt, de másképp. Az első csókunkban a felfedezés öröme, hevessége volt. Ebben a birtoklás, az összetartozás bizonyossága. Szeretem őt, és ez nem is lesz másként soha. Bent Robin és Sara türelmetlenül jöttek elénk a nappaliból.

– Már szóltam Robinnak, hogy jövünk – magyarázta Ray. – Tánya, mi a baj, jól vagy? – kérdezte Sara ijedten.

– Jól, csak egy pofont kaptam, semmiség. Nem ez a gond.

Pofont? Téged ver a mostohád? – Ray nagyon dühös volt. – Néha, de egyre ritkábban. Az történt, hogy reggel Mr. Jones egyenesen hozzánk ment, és ott várt engem. Volt nála egy ugyanolyan zsebkendő, mint az enyém, pedig az most is nálam van. Azt állította, hogy a buszon találta, azért várt meg, hogy odaadhassa, de közben rólatok kérdezett – és szépen elmondtam nekik mindent, azt is, amit a húgaimtól hallottam. – Nem értem, mi ez az egész, de talán jobb lenne, ha holnap Robin nem menne iskolába, nem lenne jó, ha azt látná, hogy jól van. Időt kell nyernünk, míg kitaláljuk, hogy mit akar, és mit tegyünk – fejeztem be. Ray átölelt, de nem szólt. Sokáig hallgattak, maguk elé néztek, mintha máshol járnának. Sara bátorítóan rám mosolygott, ő biztos tudta, mi történik most.

– Tánya, gyere, felmegyünk a szobámba, és elmondok neked mindent. Te is ide tartozol, épp ideje, hogy megértsd, mit jelent ez.

– Az jó lesz, de nincs sok időm, tudod, megszöktem. A húgaim nagyon aggódnak értem, azt ígértem, sietek vissza. – Akkor gyors leszek.

Ezt komolyan vette, mert máris az ágyán ültem a szobájában.

Figyelj, mivel sietnünk kell, elsőre tömény lesz és hihetetlen, nekem is az volt, de idővel megérted.

Aztán belekezdett. Megismertem a védők és az ártók harcát, az árnyékgyermekek – mint Robin – kegyetlen sorsát. És az ezzel járó szupererőt, aminek rengeteg fájdalom, magány és kirekesztettség az ára. Valamint az átváltozást, egy elkerülhetetlen iszonyatot.

– Sajnos, mi sem tudunk mindent. Nincs senki, aki taníthatna, segíthetne bennünket. Csak magunkra számíthattunk sokáig, de most már itt van Sara, az ő nagyija és te is. Robin egy árnyékgyermek, akire nagyon valószínű, hogy most rátaláltak, és mindent megtesznek, hogy átváltozzon, és felhasználhassák az erejét ocsmány céljaikra – fejezte be Ray.

– Akkor én… én is… én mi vagyok? – dadogtam. – Védő vagy, csak még nem alakultál ki teljesen. A védők ereje akkor nyilvánul meg, ha küzdeniük kell, különben hétköznapi emberek maradnak.

– De te…

– Én is védő vagyok, de gyerekkorom óta küzdenem kell, mindig Robinra vigyáztam. De ez egy másik történet, később elmesélem. Most menjünk vissza a nappaliba, fogytán az időnk.

Lent Sara és Robin élénken vitatkoztak.

– Nem értem, miért vagy ilyen makacs, lesz időd hősködni, felesleges fejjel rohanni a falnak!

– Sara, értsd már meg! Eszem ágában sincs hősködni! Nem tudjuk, mit lép, ha azt hiszi, nyeregben van. De ha azt látja, hogy jól vagyok, akkor tudjuk, hogy csak újabb támadásra számíthatunk, amire fel tudunk készülni!

– Mégis, hogyan? Hogy tudtad volna a reggeli borzalmat megakadályozni, ha számítasz rá!

– Akkor eleve összehangoltan, nem kapkodva cselekedtünk volna!

– Mikor hangoltad volna össze? Nem fog előre szólni, hogy készüljetek, támadok!

– Ne nézz ostobának, persze, hogy nem fog szólni! De most már te is és Tánya is ijedtség helyett képesek lesztek cselekedni!

– Ebben nem lehetsz biztos, mi még az átalakulásunk elején tartunk, harcban megbízhatatlan a reakciónk!

– Én bízom bennetek!

Ez sovány vigasz lesz, ha elbukunk, és te elveszel számunkra – Sara ezt már potyogó könnyekkel, könyörögve mondta.

– Sara, ez a harc elkerülhetetlen, nem futok el. A szemébe akarok nézni – Robin magához ölelte a teljesen kétségbeesett Sarát.

– Robinnak igaza van. Holnap a szemébe nézünk, aztán délután elmegyünk nagyihoz, megnézzük, mit talált, és megbeszéljük, hogy mit tegyünk – Ray józanul, ellentmondást nem tűrően lezárta a vitát. Értem már, ezért hallgattak, miután befejeztem a mondandómat, ők ezt csendesen megbeszélték, és eldöntötték egymás közt.

– Ray, haza kell vinned – néztem az órámra.

– Sara, tudom, hogy nagyon félted őt, de nézz körül, és bízz bennünk – vigasztaltam barátnőmet búcsúzás közben.

Ray egy perc alatt hazarepített, megvárta, míg bejutok, és jelt adok az ablakból, hogy minden rendben.

Mása és Szonja félálomban, lámpafénynél vártak. Mindketten felnéztek, nyugtázták, hogy ott vagyok, és már aludtak is. Olga nem vett észre semmit, vagy legalábbis nem adta jelét. Nála sosem lehetett tudni. Bebújtam az ágyba, de aludni nem tudtam. Zsongott a fejem, csapongtak a gondolataim. Olyan nagyon nem lepett meg ez az egész történet. Annyi furcsaság történik ebben a világban, annyi érthetetlen gonoszság, ami elképzelhetetlen, hogy egy ember kitalációja legyen. Ray azt mondta, mielőtt elváltunk, hogy legyek résen, meg kellene tudnunk, mi a kapcsolat Olga és Mr. Jones között. És hogy az iskolában titkoljuk el a kapcsolatunkat, az én érdekemben. Javasoltam, hogy ezt Robinnak és Sarának is így kellene csinálni, de Ray szerint már mindegy, mert a tanár úr tudja, hogy együtt vannak.

Ezernyi kérdés jutott eszembe, de tudom, hogy nagy részére még ők sem ismerik a válaszokat. Megint várni kell, ezúttal a válaszokra. Én, az örök optimista, ettől rögtön megnyugodtam, mert amire eddig várnom kellett, annak előbb-utóbb jó vége lett. Ez a mai nap örökre megváltoztatta az én egyszerű, unalmas, nyomorúságos kis életemet. Talán nem szép dolog tőlem, de én ennek örültem. Persze, ha az lenne az ára, hogy az ikreket békén hagyják, boldogan lemondanék róla. Mivel ezt a választási lehetőséget nem fogják felkínálni nekem, így hát meg kell keresnem magamban a szunnyadó oroszlánt, és harcolni fogok. Az ikrekért, és az emberekért. Akkor is, ha egyszer az ikrek rendben lesznek, azért, hogy az ilyen Mr. Jones-félék soha ne győzhessenek. Az egész napos izgalom megtette hatását, a reggeli óracsörgésig mélyen aludtam.

Viszont egyfolytában sürgettem a lányokat, mihamarabb a suliba akartam érni. Kuncogva készülődtek, sietségemet betudták Raynek. Olga, mint rendesen, most is elkerült bennünket. Az este nem mondott semmit a szabályokkal kapcsolatban, ezért beírtam a füzetbe, hogy későn jövök. Indokot nem írtam, megkérdezni úgysem fogja, de ha leírom, hogy Sarához megyek, akkor tuti az újabb pofon. Megettük a kikészített reggelit, megállapítottuk, hogy nincs bosszúhadjárat, a kaja teljesen korrekt volt. Puha kalácsot kaptunk kakaóval. Pénzt is készített ki tízóraira. Nagyon örültem az újabb fegyverszünetnek, semmi kedvem sem volt újra kiásni a csatabárdot. Aztán kezdődött a szokásos reggeli könyörgés. Állandóan várnom kellett a húgaimra, mindig akadt valami dolguk indulás előtt.

– Lányok, ha nem vagytok itt két perc múlva, én elmentem.

Régen ez hatott, mikor utáltak iskolába menni. Most már nincs szükségük a támogatásomra, sok barátjuk van, akiknek egy része már útközben is hozzájuk csapódik.

– Menj csak, te sietsz, nekünk meg korán van még, a barátaink tíz perc múlva érnek ide, addig nem akarunk kint fagyoskodni – rázott le Szonja.

– Oké, sziasztok.

– Szia! Szia!

Még jobb is volt így, mert ahogy kiléptem, tudtam, hogy Ray itt van valahol. A következő utcasarkon várt.

– Bocs, hogy nem a házatok előtt vártalak, nem akartam, hogy a mostohád együtt lásson minket – és rögtön kárpótolt is egy fagyos ajkú, mégis szívmelengető csókkal.

– Nem kell bocsánatot kérned, engem határtalanul boldoggá tesz a tudat, hogy te vársz rám, mindegy, hogy hol.

– Fantasztikus, hogy vagy nekem! – nagyon erősen szorított, de eszemben sem volt tiltakozni.

Végre megtörtént az, amire olyan régóta vártam. Egymás kezét fogva mentünk az iskolába, persze csak egy darabig.

– Sara beletörődött a döntésetekbe?

– Nehezen, de nem hagytunk neki más választást.

Muszáj is volt lenyugodnia, mert annyira felzaklatta magát, hogy a szemei haragoszöldben úsztak. Belátta, hogy úgy nem jöhetett volna suliba, inkább gyorsan elment aludni.

– Az én szemem is változik majd?

– Aha, olyan lesz, mint az enyém – belenéztem abba a két azúrkék veszedelembe, és úgy éreztem, nincs is talaj a lábam alatt.

– És te is így fogsz szédülni az én szemeimtől?

– Én már most is szédülök tőlük – meleg lehelete az arcomat csiklandozta, mert minden szó után egy puszit is kaptam.

Hirtelen nem volt sehol, olyan gyorsan el tud tűnni, mintha varázsolna. Persze értettem, miért lépett le. Már közel volt a suli, külön kellett megérkeznünk. Így talán biztonságosabb. Legalábbis nekem. Mire én odaértem, a többiek már javában faggatták az ikreket, hogy minden rendben van-e. A fedősztori az volt, hogy betörtek hozzájuk, és nekik is haza kellett menni, megnézni, hogy hiányzik-e valamijük. Meg azért, mert a nagynénjük félt éjszakára egyedül maradni.

– És sok holmit elvittek? – értem oda Scott kérdésére.

– Szerencsére nem. Ella megzavarhatta őket, csak az ékszeres doboza tartalmát vitték el. Ami tele volt régi családi ékszerekkel – Robin nagyon hihetően csinálta, de látszott rajta, hogy elege van a kérdésekből.

– Az a lényeg, hogy Ellának nem esett baja. Tánya, látom jól vagy. Amilyen vizes kabátban mászkáltál tegnap, csoda, hogy nem fáztál meg – terelte a szót Sara.

– Aki Szibériából jött, annak nem árthat egy kis hideg. Donna, kipihented a buszozást meg a tablettákat? – siettem a segítségére.

– Az a tabletta tényleg elveszi a hányingert, de esküszöm, jobb, mint egy altató. Egész nap aludtam, és egész éjjel is.

Közben Scott és Tom nem bírtak magukkal. Poénból elhozták a medveálarcot, megint a csapatot riogatták. Ezt már nem tűrték el nekik, a többi fiú üldözőbe vette őket, elszedték tőlük kisded játékukat, és apró darabokra szaggatták, aztán rászórták a fejükre. Amit a mi két lökött barátunk vihogva tűrt. Gina és Anne csak legyintettek, most legalább véget ért a medvesztori. Ray úgy viselkedett, ahogy szokott. Mellettünk ácsorgott, de nem vett részt a társalgásban. Néha rám nézett, és lopva rám is mosolygott, az messziről nem látszik, nem veheti észre, akire nem tartozik. Sara egyre idegesebb lett, az első óránk Mr. Jonesszal lesz. Robin szorosan átölelve tartotta, valamit halkan mondott is neki.

Még nem feltűnően, de tényleg más egy kicsit Sara szeme. Megszólalt a csengő. Összenéztünk. Ösztönösen egymás felé mozdultunk, és négyen együtt mentünk a tanterembe. Ray hátra ült, Robin és Sara középen, én előttük ültem Donnával. Ahogy mindig. Csak most feszülten vártuk a tanár érkezését, a szemünk a nyíló ajtóra szegeződött,

– Jó reggelt, remélem, kipihentétek magatokat. Valaki sorolja fel nekem a hiányzókat, gondolom, vannak. Sokat voltatok kint a hidegben – egyenesen az asztalához ment, nem nézett senkire, egy papír volt a kezében, azt nézte.

Értetlenül forgolódott mindenki, nem szoktak ilyet kérni a tanárok.

– Nos, ilyen sokáig tart számba venni a hiányzókat?

– Tanár úr, edzettek vagyunk, senki sem hiányzik – jelentette végre Tom.

– Az lehetetlen, nézd meg jobban – vágott vissza az asztal alól, a tollát kereste.

– Megnéztük, mindenki itt van – támogatta barátját Scott.

– Mindenki? – kérdezte ekkor már vöröslő fejű tanárunk, de még mindig nem nézett felénk. – Akkor nyissátok ki a könyvet a következő leckénél, olvassátok el, utána megbeszéljük.

Kinyitottuk, de nem a könyvet néztük, hanem a tanárt. Amikor mindenki a könyvet bújta, nagyon lassan felénk fordította a fejét, a tekintetét viszont hirtelen Robinra szegezte. Egy erős hullám lökött meg, mint amikor megdob a tenger. És kezdtem úgy is érezni magam, mint egy tengeribeteg. Farkasszemet nézett Robinnal. Hidegen, dühösen, gúnyosan, a győztesek önbizalmával. A szememben óriásinak tűnt, én meg kicsinek és védtelennek. Nyilvánvaló volt, hogy mennyivel erősebb nálam, bármikor eltaposhatna. Most már értem Sara félelmét, nem vagyunk készek ekkora erővel felvenni a harcot. Sajnos ez nekik még jól is jön. Robinnak szurkoltam, hogy ő velem ellentétben ne érezze vesztesnek magát, mert akkor elvesztünk. Anélkül, hogy elengedte volna a tekintetét, felszólította Robint.

– Robin, elmondanád nekünk, hogy mit olvastál?

– Nagyon szívesen, tanár úr! – és felmondta a leckét az első betűtől az utolsóig, még az ismétlő kérdéseket is, és ha már ott járt, válaszolt is rájuk.

A társaink megszokták ezt az ikrektől, halkan nevetgéltek, a tanár megint lebőgött. Nem is tudta, mit mondjon. Inkább a táblához fordult, és nekiállt rajzolni. Robin az első csatát megnyerte, a hangja nem a vesztesek könyörgése volt, hanem a győztesek diadala. Aznap a mi furcsa tanárunk nem nézett többet Robinra, tudomást sem vett róla. Kicsit jobban éreztük magunkat, Sara is lehiggadt. A délutáni stratégiai megbeszélést nagyival áttettük holnapra, mert Sara mamája nagy társaságot hívott össze a házukban, amin nagyinak is részt kell venni egy kis ideig. Sara ezt reggel tudta meg, mikor hazaugrottak köszönni, és gyorsan elmondani az újabb fejleményeket a nagymamájának. Nagyi azt mondta Robinnak, hogy legyen határozott, egy pillanatra se hagyja magát elgyengülni. Úgy gondolom, ez tökéletesen sikerült neki.

Azt nem mertem megtenni, hogy ma is csak későn megyek haza és holnap újra. Nem akartam túlfeszíteni a húrt, pedig nagyon szívesen maradtam volna Rayjel. Azért egy órácska jutott, mert a húgaim később végezetek a suliban, Ray velem maradt addig. Ez az egy óra viszont egész eddigi életemnél többet ért. Kijelenthetem, hogy Ray a tenyerén hordozott. Mindenféle értelemben. Elrepült velem a város szélére, ahol nem láthat senki, és csak ketten voltunk. Végig átölelve tartott, azzal indokolta, hogy melegen tart engem, közben jókat vigyorgott. Beszélni nem nagyon hagyott, a szám egész másra kellett neki. Egy perc alatt eltelt ez az óra. Bezzeg a délután többi része csak vánszorgott. Ilyenkor különösen jó, hogy vannak húgai az embernek, mert lefoglalnak. Segítsek a leckében, fésüljek és fonjak hajat, nézzem meg, hogy mutat a piros blúz fekete övvel, és így tovább. Végre eljött a vacsora és a lefekvés ideje. Gyorsan akarok elaludni, mert mikor kinyitom a szemem, mehetek újra Rayhez. Tervezni könnyű, a végrehajtás mindig nehezebb. Néha nem is megy, ahogy most sem. Már legalább egy órája forgolódtam az ágyban, az álom csak nem akart jönni.

Kint viharos szél tombolt, valamit csapkodott is az udvaron. Kíváncsi voltam, mi lehet az, felkeltem, és az ablakhoz mentem. Egy nagyobb fadarab akadt be az egyik fa ágai közé, az csapódott folyton a fának. Újra havazott, annyira fújt a szél, hogy vízszintesen esett a hó. Nem szívesen lettem volna most odakint. Mintha meghallotta volna, egy ember fordult be hozzánk az utcáról. Izgatott lettem, ez már biztosan apa lesz. Kinyitottam az ajtót, épp indultam volna nagy lendülettel lefelé, mikor meghallottam a suttogást.

– Biztos, hogy alszanak? Nem tudhatják meg, hogy itt voltam – Mr. Jones volt.

– Biztos, de megnézem – már jött is fel a lépcsőn a mostohám.

Iszonyúan megijedtem, de volt erőm halkan becsukni az ajtót, és gyorsan beugrani az ágyba. A szívem vitustáncot járt a mellkasomban, mikor Olga benyitott. Persze közel nem jött hozzánk, azt aztán ő nem! Szerencsére, még meghallotta volna a zihálásomat. Ahogy kiment, mentem utána. Muszáj kihallgatnom őket. A lépcsőn van egy kanyar, ahol jól el lehet bújni, csak addig kell néma csendben leosonni. Sikerült, elfoglaltam a helyem, és füleltem.

– Nem értem, hogy lehet, a gyereknek semmi baja! Minden munkám, előkészítésem kárba veszett! Olyan jól van, mintha semmi sem történt volna! A tetejébe mintha még sejtené is, hogy ki vagyok! De hát saját magával sincs tisztában, honnan tudná, ki vagyok én!

– Csendesebben, még felébreszti őket! – csitította Olga.

– A testvére ehhez kevés volt, valaki segített nekik. Óvatosnak kell lennünk.

– De ki? Nem tudunk senkinek a jelenlétéről, egy kiképzett védőt azonnal felismerünk.

– Ha lenne ilyen segítőjük, általa már hamarabb

megtaláltuk volna őket. Talán a másik fiú is sokkal erősebb, mint gondoltuk.

– Miért nem raboljuk el őket? Tegyük ugyanazt, amit a többivel Szibériában – okoskodott Olga.

– Ahhoz már túl késő, az a módszer csak kisebb életkorban működik, a srác nagyon erős.

– Akkor mit csináljunk?

– Itt kell elkapnunk, itt kell megsemmisítő csapást mérni rá, a szeretteit kell felhasználnunk.

– A testvére?

– Nem, abba könnyen belebukhatunk – vetette el az ötletet ez a számító idegen.

– Van egy nagynénjük – Olga gonoszabb, mint hittem. – Igen, ő könnyű préda, és ott van Sara is. Ha jól láttam, egymásba vannak gabalyodva. Csak azt nem tudom, mennyire. Ki a fontosabb, a nagynéni, vagy a lány.

– Valahol el kell kezdeni.

– Úgy van, majd kitalálom, hol kezdjük. Nincs már sok időnk, és úgy kell csinálnunk, hogy ne hívjuk fel magunkra a figyelmet, ezért vagyunk csak ketten. Illetve, maga nem igazán számít. Ha odaát rájönnek, hogy a fiúk élnek, akkor értük jöhetnek, és elveszíthetjük őket. Azt nem fogják megköszönni nekünk. Csak az utolsó csapáshoz kapunk segítséget.

– De hát van ott annyi gyerek, miért olyan fontos ez a fiú?

– Már mondtam egyszer, hogy nem kell értenie. Ha ez segít, annyira fontos, hogy ha nem járunk sikerrel, akkor meghalunk. Érti?

– Igen – suttogta rémülten Olga. – Maga csak figyeljen, bármi gyanúsat sejt, szóljon. Majd ha kell segíteni csapdát állítani, akkor jelentkezem. Összebarátkozott a boltosokkal?

– Dolgozom rajta. A húsboltossal már igen, most a kenyérboltost puhítom.

– Nagyszerű, kettő talán elég is lesz. Egyiktől vigye a másikhoz a híreket, így lehet sok mindent megtudni. Tényleg, megtudott már valamit?

– Még semmi lényegeset. Az ikrek zárkózottan élnek, nem beszélnek senkinek az otthoni dolgaikról. Meg az emberek kerülik is őket, tartanak tőlük.

– És ez a Sara nevű lány meg a családja, akivel az egyik fiú együtt van?

– Az már érdekesebb lehet. Van valami titok, a korábbi elköltözésük és Sara apja körül. A húsboltos már elmondta volna, ha tudja, de ő Saráék elköltözése után jött a városba. Azt viszont megtudtam tőle, hogy a kenyérboltos születése óta itt él. Ma láttam Sara apjának a képét, nagyon jóképű ember.

– Ez tényleg nagyon kevés, tőlem ronda is lehetne, nem erre vagyok kíváncsi, próbáljon gyorsítani. Bármilyen információ hasznos lehet. – Igyekszem. – Ajánlom is, majd jelentkezem.

Elment, és Olga is bevonult a szobájába. Én meg odaragadtam a lépcsőhöz, fel sem tudtam fogni, hogy mindez valóság. Aztán megijedtem, hogy valamit elfelejtek belőle, kihoztam a szobából egy füzetet, és a fürdőben gyorsan leírtam az egészet. Tehát Szibériából fúj a szél. Onnan ismerik egymást. Robint akarják, méghozzá nagyon, csak előbb meg kell kínozniuk. És valaki mást is, akit szeret. Sara nem véletlenül aggódott. Még nyomoznak is, elég hihetetlen, de úgy tűnik, hogy ennek érdekében Olga barátkozni is hajlandó. Habár apámat is kenyérre tudta kenni, talán éppen ezért kapta ezt a feladatot. Ezek szerint az sem véletlen, hogy itt vagyunk, ezért terelte apám figyelmét erre a vidékre, talán még a kutatásait is ők pénzelik. A gyerekek Szibériában, az otthonban, ahol Olga is dolgozott, mielőtt apa elvette, azt hiszem, mind árnyékgyermekek lehetnek. Hát, lesz mit megbeszélnünk holnap. Visszafeküdtem, a fejemben nyüzsgő méhecskék duruzsoltak, de már olyan fáradt voltam, hogy elaltatott a duruzsolásuk.