A KEZDET

(Hideg eső permetezte az arcomat, fények villogtak a szemem előtt, emberek kiabáltak mellettem.)

– Gyorsan! Siessenek! Jöjjenek! Egy terhes nő! Nem reagál semmire! Itt találtam rá, a híd alatt!

– Nem tudja, ki lehet ez a nő?

– Nem tudom, nem ismerem. Az erdőben sétáltunk, a kutya húzott ide.

– Van még gyenge pulzus, azonnal vigyük be! Talán még megmenthetjük, vagy legalább a babát!

(Nagyon fáj, már nem érzem a testem, nincs testem, nincs más, csak ez a fehér, szikrázó, súlytalan, mindent felemésztő fájdalom. Ne! Őket ne! Kérem! Nekik ne fájjon! Csak nekem! Még jobban, csak nekik ne! Kérem! Segítsenek, segítsenek nekik!)

– Ismeretlen terhes nő válságos állapotban, vérnyomás alacsony, nem lélegzik, de magzati szívhang még van, lehetséges, hogy ikrek! Azonnal a műtőbe!

(Hallom őket és látom is. Innen fentről magamat is látom, de ez nem fontos. A fiaim! Élnek! Nagyon sírnak. Milyen gyönyörűek! És milyen különbözőek! Hát persze, ahogy lennie kell. Engem hívnak. Már nem mehetek. Ne sírjatok, jobb így, nem lehetek veletek, de ti ott lesztek egymásnak.)

– Már elveszítettük, nem tehetünk semmit! Valahogy próbáljuk megnyugtatni a gyermekeket, szerencsére ők jól vannak.